Dius gondol... mit is?
2010. dec. 31.
Boldog Új Évet!
Nem lesz már frappáns, pedig jobban vagyok. Elmentem az orvoshoz is, ahonnan rövid úton haza is zavartak, de már nem érdekel ez sem. Szereztem antibiotikumot kerülő úton, és remélem ezzel kihúzom hétfőig.
Szóval, csak ilyen sablonosan kívánok most minden kedves erre járónak Nagyon Boldog Új Évet.
"Kívánom, hogy az új évben naponta molesztáljon a szerencse,
az egészség vegyen üldözőbe, menjen az agyadra a gazdagság, s nyugton ne hagyjon a boldogság! "
Jövőre pedig veletek ugyanitt. :)
2010. dec. 30.
Most épp....
Szeretnék egy jó kis utolsó bejegyzést írni az idén. De az nem most lesz, mert jelen pillanatban így, este háromnegyed tizenegykor 38,7 a lázam. :( És nagyon fáj a hátam. Meg a derekam. Meg a lábaim.
Jó, hát nem kellett volna ma temetésre mennem (ha nem a nagyapám testvére halt volna meg, akit születésem óta ismertem, aki mindig megtisztelt engem is a látogatásaival, mindegy volt, épp gyerekem született, vagy csak beteg voltam, így illett tőle ott végső búcsút venni, ahol végső nyughelyet talált)
Meg valószínűleg jobban tettem volna, ha hallgatok a megérzéseimre, és a héten beteget jelentettem volna, ahelyett, hogy mentem a 12 fokos üzletbe köhögve, prüszkölve.
Na de régi kor árnyain visszamerengni mit ér? Így jártam. Méltó befejezése egy ilyen puding évnek ez így.
De még álmodozom arról, hogy most beveszek egy rubophen-algopyrin kombót (kéretik nem nagyon felszisszenni), alszom, és reggel úgy ébredek, hogy az álommanók elvitték a kórságot jó messzire.
Ha meg nem.. hát majd akkor is lesz ám valahogy.
Babonából pedig még nem kívánok senkinek semmit, mert még írni fogok csakazértis.
Jó, hát nem kellett volna ma temetésre mennem (ha nem a nagyapám testvére halt volna meg, akit születésem óta ismertem, aki mindig megtisztelt engem is a látogatásaival, mindegy volt, épp gyerekem született, vagy csak beteg voltam, így illett tőle ott végső búcsút venni, ahol végső nyughelyet talált)
Meg valószínűleg jobban tettem volna, ha hallgatok a megérzéseimre, és a héten beteget jelentettem volna, ahelyett, hogy mentem a 12 fokos üzletbe köhögve, prüszkölve.
Na de régi kor árnyain visszamerengni mit ér? Így jártam. Méltó befejezése egy ilyen puding évnek ez így.
De még álmodozom arról, hogy most beveszek egy rubophen-algopyrin kombót (kéretik nem nagyon felszisszenni), alszom, és reggel úgy ébredek, hogy az álommanók elvitték a kórságot jó messzire.
Ha meg nem.. hát majd akkor is lesz ám valahogy.
Babonából pedig még nem kívánok senkinek semmit, mert még írni fogok csakazértis.
2010. dec. 27.
Ilyen volt a karácsony...
Eltelt a karácsony. És még mindig semmi karácsonyi hangulatom. :D Ki érti ezt? Na de ennek ellenére nem mondhatom, hogy nem volt jó. Igaz, azt sem, hogy életünk legjobbja, mert egyik sem igaz. Sőt. Tekinthetném életünk legrosszabbjának is, de az sem lenne azért teljesen igaz. Na de ne szaladjunk ennyire előre a visszatekintésben.
Ott kéne kezdenem, ahol abbahagytam. Mondjuk 23-án. Amikor még úgy mentem reggel dolgozni, hogy már éreztem, ez nem az én ünnepem lesz, mert bizony, én is elkaptam a családban dúló náthát, és már csiklandozta az orrom, és köhögtem szinte megállás nélkül. Délután pedig még várt rám egy jó adagnyi készülődés, amiről fogalmam sem volt, hogy fogom végigcsinálni. Csütörtök délután négy órakor még kissé tanácstalanul bámultam magam elé, mert nem is tudtam, mit kell még vennünk, vagy egyáltalán mit akarok sütni, és még ment a mosógép a második adag ruhával. Végül két orrfújás között sütöttem is, ki is teregettem, ám este tizenegykor már használhatatlan voltam minden továbbira. És még a meleg víz is elfogyott, így azzal a lendülettel kiugrottam a kádból, amivel beleereszkedtem... Ott és akkor eldöntöttem, hogy az idén az angyalok nem díszítenek fát, és nem csomagolnak az éj leple alatt. Inkább lefeküdtem.
Szenteste délelőttjén rossz híreket kaptam egy ismerősünkről (erről majd máskor), ami kis időre mindentől elvette a kedvemet, de aztán összekaptam magam.. befejeztem a méterest (enélkül a sütemény nélkül nálunk nincs karácsony), ebédeltünk, felmostam, becsomagoltam az ajándékokat. Mire idáig eljutottam, már sötétedett. A gyerekek izgatottan, percenként járkáltak, és kérdezgették, vajon mikor jön már a Jézuska? Sosem volt még ennyire nehéz eltávolítani őket a helyszínről, de végül sikerült, és rekordtempóban kerültek az ajándékok a fa alá. A fa alatt állni velük mindig leírhatatlan. Arra nem lehet szavakat találni, milyen érzés az, látni a várakozó tekinteteket, és látni az örömöt, amikor kibontják a saját csomagjaikat. Most sem volt ez másképp. Erik hatalmas, csodálkozó, kíváncsi szemeit sosem fogom elfelejteni, mikor meglátta az óriási dobozt, és megtudta, hogy az bizony az övé. (az övé volt méretileg a legnagyobb) A nagy doboz célbalövő készletet rejtett, ami bár komoly megalkuvást igényelt részemről, mégis telitalálat volt, mert nagyon nagyon örült neki. A célbalövő készlet mentsége, és csak ezért alkudtam meg vele, hogy szivacslabdákkal rendelkezik. Ezen kívül még egy ivós játéknak nevezett társasjátékot kapott, aminek szintén nagy sikere van. :D Roli "mindig a hot wheels-es autópályára vágyott", és a transformeres autót is hasonló fogadtatásban részesítette. Patrik a rizikó társasjátéknak örült nagyon, de sokkal jobban az órának, ami váltotta a tavalyi kisfiúst. Mert ez igazi nagyfiús óra, mindent tud, amit csak lehet. Vagyis csak tudott. Pontosan fél óráig. És itt kezdődött a Szenteste legrosszabb fejezete. Mert nehéz úgy vacsorához készülődni csendes meghittségben, hogy nem látsz a dühtől, és vigasztalod a zokogó gyereket. Mit mondjak? Átkoztam mindenkit. Magunkat, a gyártót, a szerencsétlen helyzetet, de nem tudtam mit tenni. Elromlott. Valami érintkezési baja van, mert villog rajta egyfolytában minden. Patrik megértő lélek.... miután kisírta a szemeit, megbeszéltük, hogy megoldjuk valahogy. Ha nem tudjuk másképp, veszünk neki helyette mi egyet az ünnep után. Azt hiszem, ezek után nem hisz már a Jézuskában (bár nem mondta még).
Anyukáméknál gazdagabbak lettek egy honfoglaló társasjátékkal, Erik és Patrik egy-egy szivacsmatraccal az ágyukba, Roli pedig egy Roary-s szerszámosládával, amiből még egy autópálya is előkerül, és egy gyöngyös játékkal. A húgoméknál Roli társasjáték-törölközőt kapott (by avon), a fiúk pedig könyvet. Erik Rosszcsont Petit, Patrik pedig két Mark Twain könyvet.
Este tízkor még bőszen célbalövöldöztek, úgyhogy végül azért jól sikerült ez a nap is.
Szombat reggel a saját köhögésem kiüldözött az ágyból már fél hétkor, pedig főznöm sem kellett, apósom várt minket ebédre. Ott is megkaptuk a Jézuska által otthagyott ajándékokat. Patrik és Erik közösen kaptak egy póker-szettet, Patrik egy sd kártyát a telefonjába, Erik itt is egy könyvet (Rémusz bácsi meséi), Roli pedig egy első sudokum nevű társasjátékot (és éljen, már én is értem a lényegét. :D)
Tegnap nem mentünk sehova, és nem vártunk senkit. Ettünk, pihentünk, célbalőttünk. :D Jó volt. Az ilyen semmittevős napokat szeretem.
Na és így a végén elárulom, hogy úgy látszik, én nagyon jó voltam az idén. Azzal kezdődött az ajándékok sorozata, hogy a postás csomagot hozott. Eszteréktől. Kibontottam, és rám egyáltalán nem jellemző módon elállt a szavam. Volt benne két hógömb. De nem ám akármilyen. Fényképes. Az egyiken Eszter és én, valamint a gyerekeink vannak (ez ugye két oldalas fénykép), a másikon pedig Balázs és én. Azóta is ahányszor ránézek, olyan jó érzés. Aztán kaptam ismét fülbevalót, és egy újabb hógömböt Balázstól a gyűjteménybe, ez zenél is, és hóember van benne, imádom.. :) Kaptam egy tefal serpenyőt, ikeas kosarakat, pumpás termoszt. De a fő ajándékot nem tárgyakban kaptam.
Szenteste délelőttjén, miközben Balázs segített nekem a konyhában, elárulta, hogy az igazi karácsonyokat velem élte át. Mert én még soha nem szitkozódtam, akkor sem, ha nem volt időm semmire, most sem, hogy beteg vagyok, mert látszik, és érzi, hogy örömet akarok nekik szerezni. Megköszönte. Nem tudom már visszaadni a szavait, de elárulom, könnyekig meghatott vele. Ennél nagyobb ajándékot nem is tudott volna adni.
Ott kéne kezdenem, ahol abbahagytam. Mondjuk 23-án. Amikor még úgy mentem reggel dolgozni, hogy már éreztem, ez nem az én ünnepem lesz, mert bizony, én is elkaptam a családban dúló náthát, és már csiklandozta az orrom, és köhögtem szinte megállás nélkül. Délután pedig még várt rám egy jó adagnyi készülődés, amiről fogalmam sem volt, hogy fogom végigcsinálni. Csütörtök délután négy órakor még kissé tanácstalanul bámultam magam elé, mert nem is tudtam, mit kell még vennünk, vagy egyáltalán mit akarok sütni, és még ment a mosógép a második adag ruhával. Végül két orrfújás között sütöttem is, ki is teregettem, ám este tizenegykor már használhatatlan voltam minden továbbira. És még a meleg víz is elfogyott, így azzal a lendülettel kiugrottam a kádból, amivel beleereszkedtem... Ott és akkor eldöntöttem, hogy az idén az angyalok nem díszítenek fát, és nem csomagolnak az éj leple alatt. Inkább lefeküdtem.
Szenteste délelőttjén rossz híreket kaptam egy ismerősünkről (erről majd máskor), ami kis időre mindentől elvette a kedvemet, de aztán összekaptam magam.. befejeztem a méterest (enélkül a sütemény nélkül nálunk nincs karácsony), ebédeltünk, felmostam, becsomagoltam az ajándékokat. Mire idáig eljutottam, már sötétedett. A gyerekek izgatottan, percenként járkáltak, és kérdezgették, vajon mikor jön már a Jézuska? Sosem volt még ennyire nehéz eltávolítani őket a helyszínről, de végül sikerült, és rekordtempóban kerültek az ajándékok a fa alá. A fa alatt állni velük mindig leírhatatlan. Arra nem lehet szavakat találni, milyen érzés az, látni a várakozó tekinteteket, és látni az örömöt, amikor kibontják a saját csomagjaikat. Most sem volt ez másképp. Erik hatalmas, csodálkozó, kíváncsi szemeit sosem fogom elfelejteni, mikor meglátta az óriási dobozt, és megtudta, hogy az bizony az övé. (az övé volt méretileg a legnagyobb) A nagy doboz célbalövő készletet rejtett, ami bár komoly megalkuvást igényelt részemről, mégis telitalálat volt, mert nagyon nagyon örült neki. A célbalövő készlet mentsége, és csak ezért alkudtam meg vele, hogy szivacslabdákkal rendelkezik. Ezen kívül még egy ivós játéknak nevezett társasjátékot kapott, aminek szintén nagy sikere van. :D Roli "mindig a hot wheels-es autópályára vágyott", és a transformeres autót is hasonló fogadtatásban részesítette. Patrik a rizikó társasjátéknak örült nagyon, de sokkal jobban az órának, ami váltotta a tavalyi kisfiúst. Mert ez igazi nagyfiús óra, mindent tud, amit csak lehet. Vagyis csak tudott. Pontosan fél óráig. És itt kezdődött a Szenteste legrosszabb fejezete. Mert nehéz úgy vacsorához készülődni csendes meghittségben, hogy nem látsz a dühtől, és vigasztalod a zokogó gyereket. Mit mondjak? Átkoztam mindenkit. Magunkat, a gyártót, a szerencsétlen helyzetet, de nem tudtam mit tenni. Elromlott. Valami érintkezési baja van, mert villog rajta egyfolytában minden. Patrik megértő lélek.... miután kisírta a szemeit, megbeszéltük, hogy megoldjuk valahogy. Ha nem tudjuk másképp, veszünk neki helyette mi egyet az ünnep után. Azt hiszem, ezek után nem hisz már a Jézuskában (bár nem mondta még).
Anyukáméknál gazdagabbak lettek egy honfoglaló társasjátékkal, Erik és Patrik egy-egy szivacsmatraccal az ágyukba, Roli pedig egy Roary-s szerszámosládával, amiből még egy autópálya is előkerül, és egy gyöngyös játékkal. A húgoméknál Roli társasjáték-törölközőt kapott (by avon), a fiúk pedig könyvet. Erik Rosszcsont Petit, Patrik pedig két Mark Twain könyvet.
Este tízkor még bőszen célbalövöldöztek, úgyhogy végül azért jól sikerült ez a nap is.
Szombat reggel a saját köhögésem kiüldözött az ágyból már fél hétkor, pedig főznöm sem kellett, apósom várt minket ebédre. Ott is megkaptuk a Jézuska által otthagyott ajándékokat. Patrik és Erik közösen kaptak egy póker-szettet, Patrik egy sd kártyát a telefonjába, Erik itt is egy könyvet (Rémusz bácsi meséi), Roli pedig egy első sudokum nevű társasjátékot (és éljen, már én is értem a lényegét. :D)
Tegnap nem mentünk sehova, és nem vártunk senkit. Ettünk, pihentünk, célbalőttünk. :D Jó volt. Az ilyen semmittevős napokat szeretem.
Na és így a végén elárulom, hogy úgy látszik, én nagyon jó voltam az idén. Azzal kezdődött az ajándékok sorozata, hogy a postás csomagot hozott. Eszteréktől. Kibontottam, és rám egyáltalán nem jellemző módon elállt a szavam. Volt benne két hógömb. De nem ám akármilyen. Fényképes. Az egyiken Eszter és én, valamint a gyerekeink vannak (ez ugye két oldalas fénykép), a másikon pedig Balázs és én. Azóta is ahányszor ránézek, olyan jó érzés. Aztán kaptam ismét fülbevalót, és egy újabb hógömböt Balázstól a gyűjteménybe, ez zenél is, és hóember van benne, imádom.. :) Kaptam egy tefal serpenyőt, ikeas kosarakat, pumpás termoszt. De a fő ajándékot nem tárgyakban kaptam.
Szenteste délelőttjén, miközben Balázs segített nekem a konyhában, elárulta, hogy az igazi karácsonyokat velem élte át. Mert én még soha nem szitkozódtam, akkor sem, ha nem volt időm semmire, most sem, hogy beteg vagyok, mert látszik, és érzi, hogy örömet akarok nekik szerezni. Megköszönte. Nem tudom már visszaadni a szavait, de elárulom, könnyekig meghatott vele. Ennél nagyobb ajándékot nem is tudott volna adni.
2010. dec. 25.
Boldog Karácsonyt!
Már majdnem vége a Szentestének, de azért még sikerül ezen a napon leírnom, amit szeretnék. Fontos nekem, hogy még ma leírhassam, mert ma a családok ünnepelnek. És Ti itt nekem pont ugyanúgy a családom része vagytok, mint az itthoniak. Ha tehetném, akkor mindnyájan itt ültetek volna a karácsonyi asztal körül, és személyesem mondtam volna el, hogy nélkületek nem lehetnék ugyanaz az ember, aki vagyok. Igaz, csak a virtuális valóságban ismerjük egymást (Eszter kivételével), de ez annyira nem számít. Jobban ismerjük egymást, mintha az igazi világban ismerkedtünk volna meg, mert ott nincs idő mélyenszántó gondolatokra, komoly dolgokra, csak a rohanás van.
Őszinte hálát érzek azért, amiért a Sorsom részei lettetek, mert Ti, mindannyian elfogadtok engem annak, aki vagyok. Ritka kincs manapság az őszinte ember, ritka kincs az őszinte barát, és ritka kincs, ha olyan őszinte barátokról beszélünk, akik elfogadnak, mégis képesek látni a hibáimat, és olykor még fel is hívják rá a figyelmemet.
Karácsony van, a szeretet ünnepe. Nem tudok jobb alkalmat találni arra, hogy megköszönjem Nektek, hogy a családom részesei lettetek. Köszönöm,hogy vagytok.
Boldogságos, csodákkal és pihenéssel teli Karácsonyt kívánok Nektek.
Őszinte hálát érzek azért, amiért a Sorsom részei lettetek, mert Ti, mindannyian elfogadtok engem annak, aki vagyok. Ritka kincs manapság az őszinte ember, ritka kincs az őszinte barát, és ritka kincs, ha olyan őszinte barátokról beszélünk, akik elfogadnak, mégis képesek látni a hibáimat, és olykor még fel is hívják rá a figyelmemet.
Karácsony van, a szeretet ünnepe. Nem tudok jobb alkalmat találni arra, hogy megköszönjem Nektek, hogy a családom részesei lettetek. Köszönöm,hogy vagytok.
Boldogságos, csodákkal és pihenéssel teli Karácsonyt kívánok Nektek.
2010. dec. 23.
:)
Még játszunk előbb egy kedveset, mielőtt igazán leírnám Nektek, amit karácsonyra szeretnék. (jajj, csak sikerüljön időben idejutnom)
Levél a Jézuskának
Kedves Jézuska!
Rég nem írtam Neked a magam nevében, és talán most sem tenném, ha külön felkérést nem kapok rá. :) Sosem voltam valami jó levélíró, mert vagy elfelejtettem, hogy kéne már írnom valakinek, vagy azt felejtettem el leírni, amit szerettem volna. De most majd igyekszem összeszedni magam, mégsem járja, hogy majd update-elned kelljen a listámat.
Van egy csomó minden, amit szeretnék. Jó lenne még két szoba, hogy elférjünk rendesen végre. Nagyon örülnék egy laptopnak is (vagy netbooknak, mindegy), ugrálnék örömömben, ha kicserélnéd a tűzhelyemet, szeretnék egy csomó jó meleg pulcsit, és zoknit, mert mindig fázom, szeretnék a gyerekeknek is egy csomó mindent, amijük nincs, mondjuk Eriknek egy új biciklit, Patriknak egy saját számítógépet, Rolinak pedig egy verdás laptopot. A kocsiba is kéne ködlámpa, meg riasztó, legalább két nyárigumi a kopottak helyett. Ruhaügyben mindannyiunkra gondolhatsz, igazán ráfér a gardróbra a frissítés.
De tudod mit? Ezekről majd gondoskodunk mi. Nyilván nem megy nekünk olyan flottul, mint Neked, mert lehet, hogy évek is eltelnek, mire a lista végére érünk, vagy tulajdonképpen nem is fogunk soha a végére érni, mert mindig lesz újabb és újabb dolog, ami odakerül. De ez nem baj. Inkább mégis mást kérnék. Valami nagyon nagyot. Amivel kapcsolatban nem is bízhatok már másban, csak benned. A világon a legjobban szeretnék újra egészséges lenni. Nem muszáj egycsapásra makkegészséget adnod, beérem azzal is, ha "csak" egészséges leszek. Ha megszabadítanál ezektől a rohamoktól, nagyon hálás lennék. Talán emlékszel, utoljára egy fekete hajú Barbie-t kértem tőled. Azóta meg semmit. Azt nem tudom ugyan, hogy megérdemlek e egy ekkora ajándékot, ezt Neked kell majd mérlegelned akkor, amikor elolvastál mindent. Biztos vannak nálam sokkal betegebbek is, ha oda jobban kell, hát nyugodtan add nekik az én egészség-részemet is, én majd akkor még elboldogulok így.
De akkor, ebben az esetben meg kell ígérned nekem, hogy segítesz megvédeni azokat, akik aggódnak értem. Már csak azért is, mert az én energiáim végesek, és ha azzal kell megbírkóznom, hogy valamennyire legalább egészségesnek mondhassam magam, akkor arra már nem marad, hogy még a többieket is nyugtassam. Tudom, tudom, nekem is sokat kell tennem magamért, de úgy érzem, ez most kevés. Arra a csodára van szükség, amire csak Te vagy képes.
Ha még belefér ez után a nagyon nagy kérés után egy kisebb is, akkor még szeretném kérni tőled, hogy legalább a következő évben mindenki, akit szeretek, hadd legyen boldogabb, mint az idén. Van, akinek csak egy kicsi kell ehhez, van, akinek kicsit több, de ez igazán nem okozhat gondot. Olyan jó emberek ők, igazán megérdemlik, nem gondolod?
Végezetül Jézuska, azért előre is megköszönöm Neked mindazt, ami a fa alatt lesz, mert lesznek majd itt örömködős pillanatok, félszeg mosolyok, és "mindig erre vágytam" ugrándozások is. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is kellett volna kérnem semmit. Mert ez mind itt van nekem... mire is vágyhatnék még?
Rég nem írtam Neked a magam nevében, és talán most sem tenném, ha külön felkérést nem kapok rá. :) Sosem voltam valami jó levélíró, mert vagy elfelejtettem, hogy kéne már írnom valakinek, vagy azt felejtettem el leírni, amit szerettem volna. De most majd igyekszem összeszedni magam, mégsem járja, hogy majd update-elned kelljen a listámat.
Van egy csomó minden, amit szeretnék. Jó lenne még két szoba, hogy elférjünk rendesen végre. Nagyon örülnék egy laptopnak is (vagy netbooknak, mindegy), ugrálnék örömömben, ha kicserélnéd a tűzhelyemet, szeretnék egy csomó jó meleg pulcsit, és zoknit, mert mindig fázom, szeretnék a gyerekeknek is egy csomó mindent, amijük nincs, mondjuk Eriknek egy új biciklit, Patriknak egy saját számítógépet, Rolinak pedig egy verdás laptopot. A kocsiba is kéne ködlámpa, meg riasztó, legalább két nyárigumi a kopottak helyett. Ruhaügyben mindannyiunkra gondolhatsz, igazán ráfér a gardróbra a frissítés.
De tudod mit? Ezekről majd gondoskodunk mi. Nyilván nem megy nekünk olyan flottul, mint Neked, mert lehet, hogy évek is eltelnek, mire a lista végére érünk, vagy tulajdonképpen nem is fogunk soha a végére érni, mert mindig lesz újabb és újabb dolog, ami odakerül. De ez nem baj. Inkább mégis mást kérnék. Valami nagyon nagyot. Amivel kapcsolatban nem is bízhatok már másban, csak benned. A világon a legjobban szeretnék újra egészséges lenni. Nem muszáj egycsapásra makkegészséget adnod, beérem azzal is, ha "csak" egészséges leszek. Ha megszabadítanál ezektől a rohamoktól, nagyon hálás lennék. Talán emlékszel, utoljára egy fekete hajú Barbie-t kértem tőled. Azóta meg semmit. Azt nem tudom ugyan, hogy megérdemlek e egy ekkora ajándékot, ezt Neked kell majd mérlegelned akkor, amikor elolvastál mindent. Biztos vannak nálam sokkal betegebbek is, ha oda jobban kell, hát nyugodtan add nekik az én egészség-részemet is, én majd akkor még elboldogulok így.
De akkor, ebben az esetben meg kell ígérned nekem, hogy segítesz megvédeni azokat, akik aggódnak értem. Már csak azért is, mert az én energiáim végesek, és ha azzal kell megbírkóznom, hogy valamennyire legalább egészségesnek mondhassam magam, akkor arra már nem marad, hogy még a többieket is nyugtassam. Tudom, tudom, nekem is sokat kell tennem magamért, de úgy érzem, ez most kevés. Arra a csodára van szükség, amire csak Te vagy képes.
Ha még belefér ez után a nagyon nagy kérés után egy kisebb is, akkor még szeretném kérni tőled, hogy legalább a következő évben mindenki, akit szeretek, hadd legyen boldogabb, mint az idén. Van, akinek csak egy kicsi kell ehhez, van, akinek kicsit több, de ez igazán nem okozhat gondot. Olyan jó emberek ők, igazán megérdemlik, nem gondolod?
Végezetül Jézuska, azért előre is megköszönöm Neked mindazt, ami a fa alatt lesz, mert lesznek majd itt örömködős pillanatok, félszeg mosolyok, és "mindig erre vágytam" ugrándozások is. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy nem is kellett volna kérnem semmit. Mert ez mind itt van nekem... mire is vágyhatnék még?
2010. dec. 19.
Ihlettelen
Nincs baj. Csak jelenleg nem tudok írni.
Félben van három napja a Jézuska-levél, amit Cucka felkérésére írnék..
Van a fejemben egy csomó minden.
És nem tudom megfogalmazni. Képtelen vagyok írni. Ilyen még nem volt. És remélem hamar elmúlik, mert nagyon idegesítő érzés ám.
Félben van három napja a Jézuska-levél, amit Cucka felkérésére írnék..
Van a fejemben egy csomó minden.
És nem tudom megfogalmazni. Képtelen vagyok írni. Ilyen még nem volt. És remélem hamar elmúlik, mert nagyon idegesítő érzés ám.
2010. dec. 15.
Mindenféle
Tegnapelőtt éjjel negatív rekordot döntöttem. Épp csak kezdtem pedig kicsit hátradőlni, mert a rohamok száma heti egyre csökkent, és úgy tűnt, még ezen belül is van némi enyhülés. Aztán így jártam.. egészen komoly halálfélelmem volt, negyed kettőkor eltűnődtem rajta, hogy akkora talán fel kéne hívni Balázst a munkahelyén, hogy most haza kell jönnie. Megmozdulni sem igen tudtam, így aztán végül nem telefonáltam. Úgy egyébként meg jobb is volt ez így, legalább Ő nem rémült halálra.
Tudom, hogy a hétfői nap minden szempontból rettenetes volt. Biztosítót intéztem, sokan voltak a boltban is, ráadásul korábban kellett mennem, amit csak reggel tudtam meg, és kissé rosszul is esett, és még azt is ki kellett találnom, hogy szóljak amiatt, hogy még nem kaptam fizetést. Este pedig még nagyon csúnyán összeveszett velem a nagyapám, amiért nem vettem őt észre a pékségben, így aztán nem is hoztuk haza. Persze, én voltam a bunkó, mert az fel sem merült benne, hogy ha ő lát engem, én meg nem látom őt, akkor odajöjjön, és megkérjen, vegyek neki is egy kenyeret, és aztán hozzuk haza. Szarul esett, na.
Ezek fényében persze nem csoda, ami történt. Mindegy is már, hogy szám szerint hányszor, és nem is ez a lényeg. Sokszor, túl sokszor, mert most már az egy is pont eggyel több annál, ami lehetne. Két nap tökéletes ágynyugalomra lenne szükségem. És az eszem tudja, hogy most kéne minden leszarni (de jó magasról), és tényleg pihenni. De mégsem tudom megtenni.
Mennem kell dolgozni, ez nem kérdés. Itthon tényleg mindent leredukáltam a minimumra. Nem főzök, programozva mosok, házimunka csak amit nagyon muszáj. Annyi sütit, csokit, kekszet eszem, amennyit csak bírok, a szénhidrát miatt. Mondjuk nem túl jól hasznosul, mert csak fogyok. De ez legyen a legnagyobb bajom. (még mindig nem vagyok sovány) Négy órát dolgozom (na jó, néha ötöt, vagy nyolcat), nem fizikai munkát végzek, bírnom kéne.
Kattog az agyam, mit kéne csinálnom. Van az a megoldás, hogy feladom, mondván az egészségem többet ér. De ha feladom, minden önbecsülésemnek vége. És nem tudom, képes vagyok e még egyszer összerakni magam. Persze, tudom, hogy a családomnak én egyedül vagyok én. Nem tudnak pótolni, ha addig kattogok, amíg nagy baj lesz. De nem tudom jó szívvel azt sem mondani, hogy akkor kész, ennyi volt, lássuk be, hogy leépültem (vagy nem tudom mi a jó szó ide.. puding.. stb.) Már csak azért sem, mert mióta dolgozom, azóta van csak az, hosszú-hosszú hónapok óta, hogy a hónap utolsó hetében nem kell vérciki módon anyámtól segítséget kérni. Mert igen, befizettük a kocsitörlesztést, és nem maradt semmink. Ha anyám nem hoz kaját, akkor nem eszünk. Így aztán az a pénz, amit keresek, úgy kell, mint egy falat kenyér. Egy viszonylagos anyagi biztonsághoz. Mert most sincs nagy lábon élés, de megélünk, és már olyan is volt, hogy maradt hó végén 10 ezer forintunk, ami még eddig sosem fordult elő talán. Szóval, az ilyen dolgok miatt mindenáron szeretnék kitartani.
Igenám.. csakhogy azért most már rendesen be vagyok rezelve ám. Mert mit csinálok, ha ez így marad? Akárhogy is, minden ilyen roham alkalmával pusztulnak az agysejtjeim, és nyilván a számuk véges. Na persze nem gondolom azt, hogy akár egy év múlva is már csak növényszinten leszek emiatt, de a jövőmre nézve ez elég gyászos kilátás. Január vége még kicsit messze van, amikor lesz az mri vizsgálat. Amúgy meg azt sem tudom, azzal kapcsolatban minek örülnék.. ha találna valamit, vagy inkább, ha az is negatív lenne.
Ami biztos. 24-én és 31-én nem dolgozom. (legalábbis most még biztos) És még ezen kívül is van egy nap szabim, úgy tudom. Amit ma meg fogok kérdezni, és ki is fogom venni vagy holnapra, vagy hétfőre.
A karácsony még mindig lóg a levegőben. Se erőm, se energiám, se időm semmire. Se sütni, se gondolkodni, se semmi. Pedig ezügyben meg kell ráznom magam, mert mindjárt itt van. És ugyan megértő lelkek a gyerekeim, de a karácsony az karácsony. És ők ajándékokat várnak a Jézuskától. :) Nem pedig azt, hogy "anyátok szarul volt, így most örüljetek annak, hogy egyáltalán itt van" Van még a neten rendelés opció is, amivel valószínűleg élni is fogok (tényleg, tudtátok, hogy egy csomó helyen holnap ingyen szállítás nap lesz?), de van jópárezerért utalványunk is Balázs munkahelyéről, tőlük meg nem lehet online vásárolni.
Nos, ez a bejegyzés pont olyan kesze-kusza lett, mint amilyenek a gondolataim. De legalább hű maradtam önmagamhoz, és őszinte vagyok. :) Talán elnézitek nekem.
Tudom, hogy a hétfői nap minden szempontból rettenetes volt. Biztosítót intéztem, sokan voltak a boltban is, ráadásul korábban kellett mennem, amit csak reggel tudtam meg, és kissé rosszul is esett, és még azt is ki kellett találnom, hogy szóljak amiatt, hogy még nem kaptam fizetést. Este pedig még nagyon csúnyán összeveszett velem a nagyapám, amiért nem vettem őt észre a pékségben, így aztán nem is hoztuk haza. Persze, én voltam a bunkó, mert az fel sem merült benne, hogy ha ő lát engem, én meg nem látom őt, akkor odajöjjön, és megkérjen, vegyek neki is egy kenyeret, és aztán hozzuk haza. Szarul esett, na.
Ezek fényében persze nem csoda, ami történt. Mindegy is már, hogy szám szerint hányszor, és nem is ez a lényeg. Sokszor, túl sokszor, mert most már az egy is pont eggyel több annál, ami lehetne. Két nap tökéletes ágynyugalomra lenne szükségem. És az eszem tudja, hogy most kéne minden leszarni (de jó magasról), és tényleg pihenni. De mégsem tudom megtenni.
Mennem kell dolgozni, ez nem kérdés. Itthon tényleg mindent leredukáltam a minimumra. Nem főzök, programozva mosok, házimunka csak amit nagyon muszáj. Annyi sütit, csokit, kekszet eszem, amennyit csak bírok, a szénhidrát miatt. Mondjuk nem túl jól hasznosul, mert csak fogyok. De ez legyen a legnagyobb bajom. (még mindig nem vagyok sovány) Négy órát dolgozom (na jó, néha ötöt, vagy nyolcat), nem fizikai munkát végzek, bírnom kéne.
Kattog az agyam, mit kéne csinálnom. Van az a megoldás, hogy feladom, mondván az egészségem többet ér. De ha feladom, minden önbecsülésemnek vége. És nem tudom, képes vagyok e még egyszer összerakni magam. Persze, tudom, hogy a családomnak én egyedül vagyok én. Nem tudnak pótolni, ha addig kattogok, amíg nagy baj lesz. De nem tudom jó szívvel azt sem mondani, hogy akkor kész, ennyi volt, lássuk be, hogy leépültem (vagy nem tudom mi a jó szó ide.. puding.. stb.) Már csak azért sem, mert mióta dolgozom, azóta van csak az, hosszú-hosszú hónapok óta, hogy a hónap utolsó hetében nem kell vérciki módon anyámtól segítséget kérni. Mert igen, befizettük a kocsitörlesztést, és nem maradt semmink. Ha anyám nem hoz kaját, akkor nem eszünk. Így aztán az a pénz, amit keresek, úgy kell, mint egy falat kenyér. Egy viszonylagos anyagi biztonsághoz. Mert most sincs nagy lábon élés, de megélünk, és már olyan is volt, hogy maradt hó végén 10 ezer forintunk, ami még eddig sosem fordult elő talán. Szóval, az ilyen dolgok miatt mindenáron szeretnék kitartani.
Igenám.. csakhogy azért most már rendesen be vagyok rezelve ám. Mert mit csinálok, ha ez így marad? Akárhogy is, minden ilyen roham alkalmával pusztulnak az agysejtjeim, és nyilván a számuk véges. Na persze nem gondolom azt, hogy akár egy év múlva is már csak növényszinten leszek emiatt, de a jövőmre nézve ez elég gyászos kilátás. Január vége még kicsit messze van, amikor lesz az mri vizsgálat. Amúgy meg azt sem tudom, azzal kapcsolatban minek örülnék.. ha találna valamit, vagy inkább, ha az is negatív lenne.
Ami biztos. 24-én és 31-én nem dolgozom. (legalábbis most még biztos) És még ezen kívül is van egy nap szabim, úgy tudom. Amit ma meg fogok kérdezni, és ki is fogom venni vagy holnapra, vagy hétfőre.
A karácsony még mindig lóg a levegőben. Se erőm, se energiám, se időm semmire. Se sütni, se gondolkodni, se semmi. Pedig ezügyben meg kell ráznom magam, mert mindjárt itt van. És ugyan megértő lelkek a gyerekeim, de a karácsony az karácsony. És ők ajándékokat várnak a Jézuskától. :) Nem pedig azt, hogy "anyátok szarul volt, így most örüljetek annak, hogy egyáltalán itt van" Van még a neten rendelés opció is, amivel valószínűleg élni is fogok (tényleg, tudtátok, hogy egy csomó helyen holnap ingyen szállítás nap lesz?), de van jópárezerért utalványunk is Balázs munkahelyéről, tőlük meg nem lehet online vásárolni.
Nos, ez a bejegyzés pont olyan kesze-kusza lett, mint amilyenek a gondolataim. De legalább hű maradtam önmagamhoz, és őszinte vagyok. :) Talán elnézitek nekem.
2010. dec. 12.
Szép... nem?
"Fordul a naptár, a karácsony vár,
Vár száz csodás érzés, most gond-baj messzeszáll
Hány rossz napot láttál, most karácsony vár,
Légy boldog és békés, ahogy álmodban áll.
Egy áldott szép ünnep, és új élet vár,
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj.
Fordul a naptár, lehetsz gazdag-szegény,
A szívedben nap jár,
A fényed a remény.
Adj mosolyt és békét
A világ egy út.
Ne nézd a bőrszínét, már nem kell több harc
Egy áldott szép ünnep, és új élet vár,
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj.
Adj mosolyt és békét,
A világ egy arc
Ne nézd a bőrszínét,
Már nem kell több harc.
Egy áldott szép ünnep, és új élet vár
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj. "
Ki találja ki, mi is ez?
És akkor íme...
Vár száz csodás érzés, most gond-baj messzeszáll
Hány rossz napot láttál, most karácsony vár,
Légy boldog és békés, ahogy álmodban áll.
Egy áldott szép ünnep, és új élet vár,
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj.
Fordul a naptár, lehetsz gazdag-szegény,
A szívedben nap jár,
A fényed a remény.
Adj mosolyt és békét
A világ egy út.
Ne nézd a bőrszínét, már nem kell több harc
Egy áldott szép ünnep, és új élet vár,
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj.
Adj mosolyt és békét,
A világ egy arc
Ne nézd a bőrszínét,
Már nem kell több harc.
Egy áldott szép ünnep, és új élet vár
A könnyek eltűnnek, a szívünk nem fáj. "
Ki találja ki, mi is ez?
És akkor íme...
Van egy ötletünk...
Párszor már énekelték volna a fiaink ezt a dalt, ha nem felejtették volna még el. De ha a dalt el is felejtették, mert nem hallgattuk azóta, hogy Roland is ovis lett már, a kutyus iránti vágy mindig erősebb. Leginkább Erik szeretné, de a többiek is csatlakoznak hozzá.
Most, hogy itt állunk egy egészen kicsivel karácsony előtt, felmerült az ötlet, hogy mi lenne, ha... ? A fajtában biztosak vagyunk: beagle.
A többiben viszont egyáltalán nem. Merthogy lakásban tartott kutya lenne, annak dacára, hogy kertes házban lakunk. Ennek több oka is van. A húgomék telke és a mi telkünk között nincs végig kerítés, és nagyon sokszor van náluk egész napra is nyitva hagyva a kapu. Ez az egyik ok. A másik, hogy a nagyanyám nem szíveli az állatokat, fél, undorodik tőlük, és belehalna, ha egy kiskutya mászkálna körülötte.
A lakás viszont kicsi. Nagyon kicsi. Nekünk sem mindig elég a hely, mi lesz itt egy kiskutyával, ha én elmegyek dolgozni, fiúk suliba, Balázs meg alszik? Vagy mi lesz a lakással, ha kiskutya unatkozik majd egyedül?
Amiben még bizonytalanok vagyunk: szabad e bevállalnunk a néha nemkicsit őrült gyerekeink mellé egy kutyát is? Vagy megbánjuk majd?
Szóval... kinéztük... lenne is Győrben egy nekünk való fiúcska (persze, hogy még ő is fiú lesz), ma Erika barátnőm megnézte.. de rettenetesen elbizonytalanodtunk.
Ötleteket, tanácsokat, tapasztalatokat várok..
2010. dec. 8.
Kukkants be hozzánk!
Így, karácsony táján az icipici lakásunkból icipici ékszerdoboz lesz. Előkerülnek a díszek, a fények, és kicsit elvarázsolódunk. Gondoltam, körbevezetlek benneteket, így végre valami örömteli bejegyzés is születik.
Összetört a szívem
Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a bejegyzés a nyilvánosság elé fog kerülni, mint ahogy azon is rágódtam tegnap este is, ma is, hogy egyáltalán írjak e róla. Merjem e leírni? Vagy ez akkora szégyen, hogy jobb ezt a négy fal között tartani, és elbujdokolni a szégyentől.
Hajlok arra, hogy ez akkora szégyen, hogy el kéne vele bujdokolnom. Meg hajlok arra is, és erre talán inkább, hogy mindenen túl.. ez itt nem arról szól, hogy minden rózsaszín, és mindig minden happy. Egyáltalán nem. Őszinte ember lévén, pont úgy beismerem, és megosztom az örömeink mellett a gondjainkat, és most a szégyent is. Még akkor is, ha egy pillanatra majd mindannyian a szívetekhez kaptok.
A tegnapi nap jól indult, fél nyolckor még nem is gondoltam volna, hogy ez hétfő. A Mikulás igazán rendes volt, és jól telepakolta az ablakot, gyerekek pedig most az egyszer nagyon időben ébredtek, mert nagyon kíváncsiak voltak. (ablakról fotó később, feltéve, hogy nem felejtem el) A két nagy ugyan bepróbálkozott némi hisztivel, miszerint ha Rolinak nem kell még oviba menni, akkor nekik se kelljen már suliba, mert ők is köhögnek, és ez nem igazság. De azért elmentek. Roli még szabadságon van, de átvittem az oviba a Mikulás-jövetelre, meg előtte bábelőadás volt nekik.
Délben elmentem dolgozni, amihez semmi kedvem nem volt, és már az érkezésem utáni második percben szívesen vissza is fordultam volna, de ez mellékes. Fél ötre időpontunk volt a bőrgyógyászatra, munka után egyenesen oda mentünk. Ellátott bennünket mindenféle recepttel, kinek egy kis enyhébb szteroid kell, kinek egy kis alkoholos ecsetelő, kinek erősebb szteroid, és így tovább..
Az igazi sz@r ezután következett csak. Felhívott Erik osztálytársának az anyukája. Aki elmesélte, hogy letámadta őt az osztály rémének anyukája, szó szót követett, mikor is szóba került, hogy az ő gyerekét lopásra kényszerítette többször ez az osztályréme kölyök, anyukája persze kikérte magának, és közölte, na, lopásról meg a P...r gyerekről tudnék mesélni. Letettem a telefont, és még igazán végig sem gondoltam, mit kérdezzek most Eriktől, amikor már meg is kérdeztem. Annyira reménykedtem, hogy majd néz értetlenül.. de nem. Nézett azokkal a nagyon nagy barna szemeivel, lesütötte, nyelt egy nagyot, és bevallotta. Két hónappal ezelőtt volt az iskolában "vásár" (mindenfélét áruló bácsi ott ül egész nap, és rásózza a gyerekekre a cuccait), és onnan ő, ötödmagával elvett egy-egy kulcstartót. Aztán ez az osztály fenegyereke Erik tolltartójára tette a kulcstartót, mire annak rendje-módja szerint le is buktak. Tanító néni visszavitette velük, gondolom (vagy csak remélem) el is beszélgettek erről, de az üzenőfüzetbe nem került be a dolog, mert "Azt mondta az Ági néni, nem akar anyának álmatlan éjszakát okozni."
Ott és akkor összedőlt a világ. Kettészakadt a szívem, és nem tudtam, mit tegyek. Balázs ült velem szemben szintén magába roskadva, és egyikünk sem tudta, hogy most akkor.....? Két jól irányzott pofonnak ennyi idő után semmi értelme már..pedig hú, de viszketett a tenyerem. Mindkettőnkben komoly indulatok ébredtek, Balázs eszmélt előbb. Ő tartott először hegyibeszédet, amitől Erik percről percre zsugorodott össze.. Nem tudnám megmondani, mi járt a fejében, csak azt láttam, hogy nagyon szégyelli magát. Ez egy kicsit megnyugtatott, legalább afelől nyugodt lehettem, hogy azért érzi, hogy ez mennyire nem helyes. Én is elmondtam, ami eszembe jutott, felelősségvállalásról, helyes viselkedésről, őszinteségről, meg amit csak el tudtok képzelni. Nem bírtam sírás nélkül, de ő csak állt, és hallgatta, egyre megtörtebben.
Isten látja lelkemet, talán én jobban belehaltam az egészbe, mint ő. Nekem jobban fájt, hogy kemény szavakkal kellett leteremteni, hogy olyan dolgokat is kellett mondanom neki, amire azt reméltem, sosem kerül sor.
Azóta is tele vagyok kérdésekkel a tanító nénit illetően. Miért mondta azt a múlt hónapban, hogy minden rendben van, mikor volt egy ilyen eset? Miért nem tudok én erről? Mit nem tudok még?
Erik azt mondta, azért nem mondta el, mert félt. Ami érthető egy nyolcévestől, ámbár nem bírtam ki, hogy ne vágjam rá, bezzeg elvenni nem féltél. Akkor fasza gyerek voltál, csak vállalni érte a felelősséget, az nem megy?
Nekem azóta is komoly lelki teher ez. Ma fogadó óra, és bemegyek, hogy feltegyem a kérdéseimet, és megkérjem a tanító nénit, nemhogy egy ilyet, de ennél kisebb dolgot is szeretnék tudni. Mert másképp nem tudom megvédeni Eriket, leginkább saját magától, csak úgy, ha minden lépéséről tudok.
Kerestem a hibát magamban (ne mondjátok, hogy nem kell, minden anya ezt tenné először), magunkban, benne, a körülményeinkben. Felmerült bennem a kérdés, ott kell e hagynom a munkámat érte? Vagy bízzak abban, hogy megtanulta egy életre a leckét?
Nem tudom.. nem tudom.. mert Patrikkal is akadnak gondok.. de erről majd máskor.
Hajlok arra, hogy ez akkora szégyen, hogy el kéne vele bujdokolnom. Meg hajlok arra is, és erre talán inkább, hogy mindenen túl.. ez itt nem arról szól, hogy minden rózsaszín, és mindig minden happy. Egyáltalán nem. Őszinte ember lévén, pont úgy beismerem, és megosztom az örömeink mellett a gondjainkat, és most a szégyent is. Még akkor is, ha egy pillanatra majd mindannyian a szívetekhez kaptok.
Délben elmentem dolgozni, amihez semmi kedvem nem volt, és már az érkezésem utáni második percben szívesen vissza is fordultam volna, de ez mellékes. Fél ötre időpontunk volt a bőrgyógyászatra, munka után egyenesen oda mentünk. Ellátott bennünket mindenféle recepttel, kinek egy kis enyhébb szteroid kell, kinek egy kis alkoholos ecsetelő, kinek erősebb szteroid, és így tovább..
Az igazi sz@r ezután következett csak. Felhívott Erik osztálytársának az anyukája. Aki elmesélte, hogy letámadta őt az osztály rémének anyukája, szó szót követett, mikor is szóba került, hogy az ő gyerekét lopásra kényszerítette többször ez az osztályréme kölyök, anyukája persze kikérte magának, és közölte, na, lopásról meg a P...r gyerekről tudnék mesélni. Letettem a telefont, és még igazán végig sem gondoltam, mit kérdezzek most Eriktől, amikor már meg is kérdeztem. Annyira reménykedtem, hogy majd néz értetlenül.. de nem. Nézett azokkal a nagyon nagy barna szemeivel, lesütötte, nyelt egy nagyot, és bevallotta. Két hónappal ezelőtt volt az iskolában "vásár" (mindenfélét áruló bácsi ott ül egész nap, és rásózza a gyerekekre a cuccait), és onnan ő, ötödmagával elvett egy-egy kulcstartót. Aztán ez az osztály fenegyereke Erik tolltartójára tette a kulcstartót, mire annak rendje-módja szerint le is buktak. Tanító néni visszavitette velük, gondolom (vagy csak remélem) el is beszélgettek erről, de az üzenőfüzetbe nem került be a dolog, mert "Azt mondta az Ági néni, nem akar anyának álmatlan éjszakát okozni."
Ott és akkor összedőlt a világ. Kettészakadt a szívem, és nem tudtam, mit tegyek. Balázs ült velem szemben szintén magába roskadva, és egyikünk sem tudta, hogy most akkor.....? Két jól irányzott pofonnak ennyi idő után semmi értelme már..pedig hú, de viszketett a tenyerem. Mindkettőnkben komoly indulatok ébredtek, Balázs eszmélt előbb. Ő tartott először hegyibeszédet, amitől Erik percről percre zsugorodott össze.. Nem tudnám megmondani, mi járt a fejében, csak azt láttam, hogy nagyon szégyelli magát. Ez egy kicsit megnyugtatott, legalább afelől nyugodt lehettem, hogy azért érzi, hogy ez mennyire nem helyes. Én is elmondtam, ami eszembe jutott, felelősségvállalásról, helyes viselkedésről, őszinteségről, meg amit csak el tudtok képzelni. Nem bírtam sírás nélkül, de ő csak állt, és hallgatta, egyre megtörtebben.
Isten látja lelkemet, talán én jobban belehaltam az egészbe, mint ő. Nekem jobban fájt, hogy kemény szavakkal kellett leteremteni, hogy olyan dolgokat is kellett mondanom neki, amire azt reméltem, sosem kerül sor.
Azóta is tele vagyok kérdésekkel a tanító nénit illetően. Miért mondta azt a múlt hónapban, hogy minden rendben van, mikor volt egy ilyen eset? Miért nem tudok én erről? Mit nem tudok még?
Erik azt mondta, azért nem mondta el, mert félt. Ami érthető egy nyolcévestől, ámbár nem bírtam ki, hogy ne vágjam rá, bezzeg elvenni nem féltél. Akkor fasza gyerek voltál, csak vállalni érte a felelősséget, az nem megy?
Nekem azóta is komoly lelki teher ez. Ma fogadó óra, és bemegyek, hogy feltegyem a kérdéseimet, és megkérjem a tanító nénit, nemhogy egy ilyet, de ennél kisebb dolgot is szeretnék tudni. Mert másképp nem tudom megvédeni Eriket, leginkább saját magától, csak úgy, ha minden lépéséről tudok.
Kerestem a hibát magamban (ne mondjátok, hogy nem kell, minden anya ezt tenné először), magunkban, benne, a körülményeinkben. Felmerült bennem a kérdés, ott kell e hagynom a munkámat érte? Vagy bízzak abban, hogy megtanulta egy életre a leckét?
Nem tudom.. nem tudom.. mert Patrikkal is akadnak gondok.. de erről majd máskor.
2010. dec. 4.
Nemnormálisék
Egy egész napi nettelenség, és még mindig elég kiegyensúlyazatlan netkapcsolat mellett lett közléskényszerem. Persze, mikor máskor.. Na de sebaj, mert elég jó a blogger mentés-funkciója, ha minden kötél szakad (vagy inkább a net szakad), akkor is megmarad az addig idegépelt gondolatfoszlányok nagyrésze.
Olvasgattam ma este a blogokat. Volt, ahogy jó kéthetes lemaradásban voltam időhiány miatt, volt, ahol olvastam ugyan, de már nem jutott időm kommentelni, de most pótoltam.
Azon gondolkodtam, hogy jó pár helyen olvastam az adventi készülődésről, hangulatról, hóesésnek-örülésről, hogy nálunk bezzeg senki nem normális. Az adventi díszeket hazarendeltem a garázsból jó időben, és Balázs becsületére legyen mondva, napra pontosan akkor itt volt, amikorra mondtam. Azóta meg tologatom a dobozt ide-oda. Volt már a mosógép előtt egy hétig. De mivel nem tudtam kinyitni tőle a mosógép ajtaját, így átköltöztettem a konyhaasztal alá. És ott legalább kevesebbszer veszem észre..
Az adventi naptár felkerült elsején, ahogy kell, de aznap csak az első négy napi meglepetést sikerült belepakolnom. Azóta sem pótoltam még, de holnap muszáj lesz.
De legfőképpen nem normálisak a gyerekeim. Én nem tudom, mi van velük, de az idén semmit nem kértek. Se a Mikulástól, se a Jézuskától. És igen, mindenki hisz még benne. Legalábbis még Patrik sem kérdezett ezügyben semmit. Ha meg nem kérdez, én nem fogom neki elmondani magamtól (és mindenki másnak is megtiltottam az ezirányú partizán-akciót). Azt gondolom, eljön az idő, amikor majd már nem akar ennyire hinni benne, de nem kell ezt siettetni. Jó dolog ez. Én is szeretnék még hinni. De nem készült levél, nem íródott lista. Semmi. Patrik tegnap este annyit mondott, ha majd beszélek esetleg a Jézuskával (ugye, mondom, hogy hisz),akkor kérjem már meg, ha megoldható egy póker-szett, vagy legalább egy francia-kártyacsomag. Erik még ennyit sem. Roli pedig ugyan a minimax-os, vagy disney channel-es játékreklámoknál szokta mondogatni, hogy "ezt is kérek", de még semmi komoly nem volt köztük. Pedig figyelek. Egyre feszültebben.
Igazából ötletem sem igen van nekik. Patrik nagyfiú már, de az idén kapott már komoly ajándékot, amire nagyon vágyott. Azt sehogysem tudnánk überelni. (nem is kell) Illetve, dehogynem.. ha kaphatna egy saját szobát, saját számítógéppel és saját dolgokkal valószínűleg egycsapásra a világ legboldogabb gyereke lenne.
Erik kissé szétszórt mostanában. A suliban túl sok minden van, ami újdonság, a szorzással nehezen boldogul, és máris tovább bonyolították a "bennfoglalással" (gyűlölöm ezt a szót) Ő az, aki még soha, semmiben nem találta meg az igazán neki valót, mert vagy a bátyját akarja utánozni, vagy épp valaki mást. Valami vagány-dologgal talán boldoggá tehetnénk, ami nagyfiús, de mégsem annyira.. de nem tudom mi lenne az.
Roli pedig, aki épp beteg még mindig, és tegnap este félálomban is azt motyogta: "Nagyon szeretlek, anya!" imádnivalóan gyerek. Őt bármivel el tudjuk bűvölni, mindennek azzal a fajta lelkesedéssel fog örülni, amivel csak ő tud, mert bármit kap is, mindenre "mindig vágyott". Mégis azért jó lenne valami tényleg igazán vágyott dologgal meglepni.
Balázs még a gyerekeknél is nehezebb eset. Mert ő aztán tényleg nem kér soha semmit. Sőt, kínosan vigyáz, nehogy bármiről is elszólja magát. Az idén meg már ékszert sem kaphat, mert az elmúlt években kapott gyűrűt, karláncot, nyakláncot is. Meg órát is (csak azt egy születésnapjára). A fülbevalóját meg nem fogja lecserélni. :D
Nekem van vágyam. Csak az meg túl nagy épp. Szóval, azt nem fogja nekem a Jézuska elhozni. De nem baj. Majd egyszer..
Szóval, így egy nappal a második gyertya meggyújtása előtt még senkinek nincs ötletem sem. És még puskázni sem tudok.
Mondom én, hogy nem vagyunk normálisak. :D :D :D
Olvasgattam ma este a blogokat. Volt, ahogy jó kéthetes lemaradásban voltam időhiány miatt, volt, ahol olvastam ugyan, de már nem jutott időm kommentelni, de most pótoltam.
Azon gondolkodtam, hogy jó pár helyen olvastam az adventi készülődésről, hangulatról, hóesésnek-örülésről, hogy nálunk bezzeg senki nem normális. Az adventi díszeket hazarendeltem a garázsból jó időben, és Balázs becsületére legyen mondva, napra pontosan akkor itt volt, amikorra mondtam. Azóta meg tologatom a dobozt ide-oda. Volt már a mosógép előtt egy hétig. De mivel nem tudtam kinyitni tőle a mosógép ajtaját, így átköltöztettem a konyhaasztal alá. És ott legalább kevesebbszer veszem észre..
Az adventi naptár felkerült elsején, ahogy kell, de aznap csak az első négy napi meglepetést sikerült belepakolnom. Azóta sem pótoltam még, de holnap muszáj lesz.
De legfőképpen nem normálisak a gyerekeim. Én nem tudom, mi van velük, de az idén semmit nem kértek. Se a Mikulástól, se a Jézuskától. És igen, mindenki hisz még benne. Legalábbis még Patrik sem kérdezett ezügyben semmit. Ha meg nem kérdez, én nem fogom neki elmondani magamtól (és mindenki másnak is megtiltottam az ezirányú partizán-akciót). Azt gondolom, eljön az idő, amikor majd már nem akar ennyire hinni benne, de nem kell ezt siettetni. Jó dolog ez. Én is szeretnék még hinni. De nem készült levél, nem íródott lista. Semmi. Patrik tegnap este annyit mondott, ha majd beszélek esetleg a Jézuskával (ugye, mondom, hogy hisz),akkor kérjem már meg, ha megoldható egy póker-szett, vagy legalább egy francia-kártyacsomag. Erik még ennyit sem. Roli pedig ugyan a minimax-os, vagy disney channel-es játékreklámoknál szokta mondogatni, hogy "ezt is kérek", de még semmi komoly nem volt köztük. Pedig figyelek. Egyre feszültebben.
Igazából ötletem sem igen van nekik. Patrik nagyfiú már, de az idén kapott már komoly ajándékot, amire nagyon vágyott. Azt sehogysem tudnánk überelni. (nem is kell) Illetve, dehogynem.. ha kaphatna egy saját szobát, saját számítógéppel és saját dolgokkal valószínűleg egycsapásra a világ legboldogabb gyereke lenne.
Erik kissé szétszórt mostanában. A suliban túl sok minden van, ami újdonság, a szorzással nehezen boldogul, és máris tovább bonyolították a "bennfoglalással" (gyűlölöm ezt a szót) Ő az, aki még soha, semmiben nem találta meg az igazán neki valót, mert vagy a bátyját akarja utánozni, vagy épp valaki mást. Valami vagány-dologgal talán boldoggá tehetnénk, ami nagyfiús, de mégsem annyira.. de nem tudom mi lenne az.
Roli pedig, aki épp beteg még mindig, és tegnap este félálomban is azt motyogta: "Nagyon szeretlek, anya!" imádnivalóan gyerek. Őt bármivel el tudjuk bűvölni, mindennek azzal a fajta lelkesedéssel fog örülni, amivel csak ő tud, mert bármit kap is, mindenre "mindig vágyott". Mégis azért jó lenne valami tényleg igazán vágyott dologgal meglepni.
Balázs még a gyerekeknél is nehezebb eset. Mert ő aztán tényleg nem kér soha semmit. Sőt, kínosan vigyáz, nehogy bármiről is elszólja magát. Az idén meg már ékszert sem kaphat, mert az elmúlt években kapott gyűrűt, karláncot, nyakláncot is. Meg órát is (csak azt egy születésnapjára). A fülbevalóját meg nem fogja lecserélni. :D
Nekem van vágyam. Csak az meg túl nagy épp. Szóval, azt nem fogja nekem a Jézuska elhozni. De nem baj. Majd egyszer..
Szóval, így egy nappal a második gyertya meggyújtása előtt még senkinek nincs ötletem sem. És még puskázni sem tudok.
Mondom én, hogy nem vagyunk normálisak. :D :D :D
2010. dec. 2.
Laktózintoleráns?
Mióta felmerült a gyanú, és megkaptuk a beutalót, vártuk, hogy elteljen az idő, és november 30-a legyen, amikorra időpontot kaptunk. Addig tartottuk a laktózmentes diétát, a végére egészen belejöttünk. Pont, mint a kiskutya az ugatásba. Rutinból vettem a laktózmentes tejet, a laktózmentes túrórudit, ha olyan ebéd volt az iskolában, akkor főztem neki, és vitt magával mást, de még az iskolai konyhás néni is szólt, hogy ne egyen a levesből, mert tejszín van benne. Elvégeztettük a székletvizsgálatot, meg is érkezett a negatív eredmény.
30-án reggel hatkor keltünk. Fogmosás, evés-ivás nélkül kellett útra kelnünk, hogy fél kilencre biztosan ott legyünk. Szerencsére nem kellett idegeskednünk, a forgalom még épp csak kezdett bedurvulni, így már nyolckor ott voltunk.
Ide kellene az a mondat, amit Pelikán elvtárs tud csak igazán jól: "Ekkor még nem sejtettem..." És tényleg nem. Tudtam, hogy hosszadalmas vizsgálat lesz. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Háromnegyed kilenckor már bent voltunk a doktornő szobájában, és várakoztunk arra, hogy Erik megkapja a bögrényi löttyöt, amit a laktózterheléshez meg kell inni. Közben elmondta az asszisztensnő, hogy kell a fecskendőkbe a levegőt beleszivattyúzni, és milyen időközönként. Összesen hét darab fecskendő volt a zacskóban. Az elsőbe még a lötty megivása előtt kellett fújnia. Aztán a másodikba negyedóra elteltével, a harmadikba egy újabb negyedóra elteltével, majd az ezt követőkbe félóránként. Erik nagyon nehezen gyűrte le azt a valamit, ami egyébként állítólag limonádé ízű volt, egyébként meg úgy nézett ki, mint a sima víz. A végére könnyekkel sírt, és legszívesebben kihányta volna. (és még egy óvatlan pillanatban a mosogatóba is löttyintett belőle, hogy kevesebb maradjon neki). Miközben ő küzdve az undorral megitta a cuccot, a doktornő kérdezgetett, mik a panaszok, van e családban ilyen betegség, volt e valamilyen komoly betegsége. Megnyomkodta a hasát, megnézte a nyelvét, és aztán mehettünk a váróba figyelni az órát, és fújkálni. 10 órakor lett először elege. Mert nem ehetett, mert nem lehetett elmenni, mert nem volt mit csinálni, és mert egyáltalán.. Fél 12-kor elvitték a hat fecskendőt, az utolsót még tíz perccel később tudta csak megfújni. Ekkor végre ehetett, de nem volt vigasz igazán ez sem, csak úgy átmenetileg. És ismét csak Pelikán elvtárs hangja csengett a fülemben, mert ekkor még nem sejtettem, hogy a végtelen várakozás csak most kezdődik. Vártunk a kiértékelésre. Eltelt egy óra, eltelt két óra, és mi csak ültünk ott egyre türelmetlenebbül, és egyre fáradtabban, és egyikünk sem akart mást, mint hazamenni. Mindegy volt, hogy mit mondanak, csak már mehessünk. Fél háromkor hívtak be minket, addigra Erik már nagyon elgyötört volt, ami nem csoda, gyakorlatilag hat és fél órája ült a váróban, és már önmagában ez is nagyon megterhelő.
Doktornő mosolyogva várt minket. Mert ez a gyerek nem laktóz-érzékeny. Jelenleg. Ami nem azt jelenti, hogy nem reagálhat a szervezete érzékenyebben rá, és akár felnőttként majd lehet, hogy kialakul. És lehet, hogy a tünetei azért voltak, mert épp telítődött annyira, hogy már nem bírta jól megemészteni. Szóval, ehet-ihat mindenfélét kedvére. Ha a rendes tejtől újfent tünetei lesznek, akkor ihat nyugodtan laktózmentest, mert az csak a pénztárcánkat terheli, a szervezetében nem okoz hiánytüneteket. Azért ez meglepett, azt hittem, ennél sokkal megbízhatóbb vizsgálat ez. Mert ezt úgy magamtól is simán tudtam. És ezért nem vittem volna el, hanem simán csak váltogatjuk az étrendjében a kétféle tejet, attól függően, mikor hogy érzi magát.
Megmérték, magasságát, súlyát. 137 cm és 43 kg. A vele egykorú gyerekek 97 %-nál nehezebb 4 kg-val. Ami még nem gáz, de arra kellene törekedni, hogy ne hízzon, csak nőjön.
Még vettek tőle vért, megnézik, nem lisztérzékeny e, és aztán jöhettünk haza. (ennek két hét múlva lesz eredménye)
Olyan elcsigázott voltam én is, hogy majdnem elfelejtettem örülni. :) Igaz, félek is kicsit, hogy megint úgy jártunk, hogy semmit nem oldottunk meg, csak lett egy negatív eredményünk.
Azóta még nem ivott rendes tejet, volt egy fél doboz bontott laktózmentes, amit még megivott, ne kelljen kidobni. Talán ma este iszik majd újra a másikból. Bár ő is fél tőle, nehogy megint hasmenése legyen.
Én meg azon gondolkodom, feljebb rakatom hétvégén Balázzsal a fogast, hogy Eriket fel tudjam rá rakni néha magasság-növelés céljából. :D
30-án reggel hatkor keltünk. Fogmosás, evés-ivás nélkül kellett útra kelnünk, hogy fél kilencre biztosan ott legyünk. Szerencsére nem kellett idegeskednünk, a forgalom még épp csak kezdett bedurvulni, így már nyolckor ott voltunk.
Ide kellene az a mondat, amit Pelikán elvtárs tud csak igazán jól: "Ekkor még nem sejtettem..." És tényleg nem. Tudtam, hogy hosszadalmas vizsgálat lesz. Na de ne szaladjunk ennyire előre. Háromnegyed kilenckor már bent voltunk a doktornő szobájában, és várakoztunk arra, hogy Erik megkapja a bögrényi löttyöt, amit a laktózterheléshez meg kell inni. Közben elmondta az asszisztensnő, hogy kell a fecskendőkbe a levegőt beleszivattyúzni, és milyen időközönként. Összesen hét darab fecskendő volt a zacskóban. Az elsőbe még a lötty megivása előtt kellett fújnia. Aztán a másodikba negyedóra elteltével, a harmadikba egy újabb negyedóra elteltével, majd az ezt követőkbe félóránként. Erik nagyon nehezen gyűrte le azt a valamit, ami egyébként állítólag limonádé ízű volt, egyébként meg úgy nézett ki, mint a sima víz. A végére könnyekkel sírt, és legszívesebben kihányta volna. (és még egy óvatlan pillanatban a mosogatóba is löttyintett belőle, hogy kevesebb maradjon neki). Miközben ő küzdve az undorral megitta a cuccot, a doktornő kérdezgetett, mik a panaszok, van e családban ilyen betegség, volt e valamilyen komoly betegsége. Megnyomkodta a hasát, megnézte a nyelvét, és aztán mehettünk a váróba figyelni az órát, és fújkálni. 10 órakor lett először elege. Mert nem ehetett, mert nem lehetett elmenni, mert nem volt mit csinálni, és mert egyáltalán.. Fél 12-kor elvitték a hat fecskendőt, az utolsót még tíz perccel később tudta csak megfújni. Ekkor végre ehetett, de nem volt vigasz igazán ez sem, csak úgy átmenetileg. És ismét csak Pelikán elvtárs hangja csengett a fülemben, mert ekkor még nem sejtettem, hogy a végtelen várakozás csak most kezdődik. Vártunk a kiértékelésre. Eltelt egy óra, eltelt két óra, és mi csak ültünk ott egyre türelmetlenebbül, és egyre fáradtabban, és egyikünk sem akart mást, mint hazamenni. Mindegy volt, hogy mit mondanak, csak már mehessünk. Fél háromkor hívtak be minket, addigra Erik már nagyon elgyötört volt, ami nem csoda, gyakorlatilag hat és fél órája ült a váróban, és már önmagában ez is nagyon megterhelő.
Doktornő mosolyogva várt minket. Mert ez a gyerek nem laktóz-érzékeny. Jelenleg. Ami nem azt jelenti, hogy nem reagálhat a szervezete érzékenyebben rá, és akár felnőttként majd lehet, hogy kialakul. És lehet, hogy a tünetei azért voltak, mert épp telítődött annyira, hogy már nem bírta jól megemészteni. Szóval, ehet-ihat mindenfélét kedvére. Ha a rendes tejtől újfent tünetei lesznek, akkor ihat nyugodtan laktózmentest, mert az csak a pénztárcánkat terheli, a szervezetében nem okoz hiánytüneteket. Azért ez meglepett, azt hittem, ennél sokkal megbízhatóbb vizsgálat ez. Mert ezt úgy magamtól is simán tudtam. És ezért nem vittem volna el, hanem simán csak váltogatjuk az étrendjében a kétféle tejet, attól függően, mikor hogy érzi magát.
Megmérték, magasságát, súlyát. 137 cm és 43 kg. A vele egykorú gyerekek 97 %-nál nehezebb 4 kg-val. Ami még nem gáz, de arra kellene törekedni, hogy ne hízzon, csak nőjön.
Még vettek tőle vért, megnézik, nem lisztérzékeny e, és aztán jöhettünk haza. (ennek két hét múlva lesz eredménye)
Olyan elcsigázott voltam én is, hogy majdnem elfelejtettem örülni. :) Igaz, félek is kicsit, hogy megint úgy jártunk, hogy semmit nem oldottunk meg, csak lett egy negatív eredményünk.
Azóta még nem ivott rendes tejet, volt egy fél doboz bontott laktózmentes, amit még megivott, ne kelljen kidobni. Talán ma este iszik majd újra a másikból. Bár ő is fél tőle, nehogy megint hasmenése legyen.
Én meg azon gondolkodom, feljebb rakatom hétvégén Balázzsal a fogast, hogy Eriket fel tudjam rá rakni néha magasság-növelés céljából. :D
2010. dec. 1.
Szóval...?
Megint nincs időm semmire sem már, pedig van témám.
Most csak gyors kérdés: Tegye fel a kezét, aki megtalálta az új blogruciban elrejtett meglepetést? Segítek.. nem a hógömb az. :D
Na, hány kéz lesz a magasban?
Most csak gyors kérdés: Tegye fel a kezét, aki megtalálta az új blogruciban elrejtett meglepetést? Segítek.. nem a hógömb az. :D
Na, hány kéz lesz a magasban?
2010. nov. 29.
EEG és további válaszok
Hosszú lenne kommentben válaszolni Anna és Szitya felmerült kérdéseire, na meg akár másban is felmerülhetett bármelyik kérdés is, ám valamiért mégsem tette fel. A kommenteket meg nyilván nem olvassa végig mindenki, úgyhogy nézzétek el nekem, hogy itt fogok válaszolni.
De először is elmesélem, hogy megcsinálták ma az EEG-t, ami negatív lett. Ami jó hír. Egyrészt. Másrészt pedig annyira csak pillanatnyi állapotot mutat, hogy gyakorlatilag nem sokat jelent. De ezzel nem foglalkozom. Azzal foglalkozom, hogy ugyan van valamennyi háttértevékenység, ám szemnyitással jól korrigálható, úgyhogy ha nyitva a szemem, nagy baj nem lehet, ugye? De nem viccelem el. Gyógyszer marad, ám a 3*1 sokkal inkább javasolt terápiaként, mint az eddigi 2*1. Ez a rossz hír része számomra. Szóval, annak ellenére, hogy iszonyatosan idegesítettek az eeg közbeni villogó fények (direkt villog), és meg voltam róla győződve, hogy emiatt aztán biztosan rossz lesz az egész, mégsem lett az. Pedig az egyiknél komolyan meg is ugrottam az ágyon. A másik, ami aggasztott, hogy nem tudok pislogás nélkül csukott szemmel lenni. Nektek is rángatózik a szemetek, ha csukva van? Vagy ez az én sajátosságom? Lényeg a lényeg, minden marad a régiben, és úgy tűnik, megmaradok ám azért. De ez majd csak január 25-én lesz biztosabb, amikor már az mri vizsgálaton is túl leszek (na, ettől nagyon félek).
És akkor..
Anna, nem Te vagy az egyetlen, akiben felmerült már a kérdés: nem lenne e jobb, ha nem dolgoznék? A válasz egész egyszerűen De, ebből a szempontból. Viszont annyira összetett az egész, hogy mégis még én is azt mondom, aki szenvedő alanya vagyok az egésznek, hogy több a jó benne még, mint a rossz, úgyhogy nem adom fel. Ha feladom, talán vége mindennek. Akkor nem tudom, képes leszek e még valaha becsülni önmagam. Hiszen ez csak egy négyórás munka. És én még csak 32 éves vagyok. Bírnom kell.
Szitya, a terhességek alatt is megvolt már a betegség, 19 éves koromban diagnosztizálták. Erikkel voltam terhes, mikor volt egy nagyrohamom, és Rolival is egy kisebb, de szerencsére egyiknél sem történt semmi baj. Szülhettem hagyományos úton, szóba sem került emiatt a császár. Hosszú tünetmentes időszakaim voltak, gyakorlatilag évekig úgy éltünk, mintha nem is lett volna ez soha.
A gyerekek tudják, mi a neve a betegségnek, tudják, mi a teendő akkor, ha úgy van rohamom, hogy segítségre szorulok.(sajnos látták is már hogy milyen is ez) A legnagyobb félelmünk egyébként, de kénytelenek voltunk nekik elmagyarázni, és megtanítani, hogyan tudnak segíteni. Megbeszéltünk velük egy "forgatókönyv-félét", ki mit csinál, ezzel el is foglalják magukat addig, amíg felnőtt segítség érkezik, és nem félnek annyira. Szerencsére élesben még nem kellett bevetni. Aggódnak értem, ki-ki a maga módján, de mindegyikőjük aggódik. Tisztában vannak vele, hogy ez egy betegség, vannak dolgok, amit anyának nem szabad.
A munkahelyemen nem tudják. Elkövettem egyszer-kétszer azt a hibát, hogy őszinte voltam. Rövid úton meg is szabadultak tőlem az épp aktuális munkahelyemen. Nem másért, leginkább azért, mert féltek vállalni engem. Nem tudták mi ez, mivel jár, az ismeretlentől pedig a többség szabadulni igyekszik, nem megérteni. Elmondhatatlanul fájtak ezek. Azóta pedig úgy védekezem, hogy nem mondom. Tudom, nem szép dolog. Mondjuk nem is titok. Ez egy kisváros, nagyon sokan tudják. Lehet, hogy a főnököm is. Ő nem kérdezte most sem, hova megyek, milyen vizsgálatra, vagy hogy mi a baj.. én meg nem mondtam. (pedig ha megkérdezte volna, nem hazudok, az biztos)
A mai helyzetjelentéshez még hozzátartozik, hogy Rolit hazaküldték az oviból, hőemelkedéssel,és köhögéssel. Voltunk a gyerekorvosnál, aki csak vírusra fogta. Estére 39 fokos láza lett, és nagyon kis bágyadtka.
Holnap pedig Erikkel megyek a Tűzoltó utcába, megnézik ezt a laktóz érzékenységet.
És egy csomó mindennel el vagyok maradva megint. De majd egyszer utolérem magam.
De először is elmesélem, hogy megcsinálták ma az EEG-t, ami negatív lett. Ami jó hír. Egyrészt. Másrészt pedig annyira csak pillanatnyi állapotot mutat, hogy gyakorlatilag nem sokat jelent. De ezzel nem foglalkozom. Azzal foglalkozom, hogy ugyan van valamennyi háttértevékenység, ám szemnyitással jól korrigálható, úgyhogy ha nyitva a szemem, nagy baj nem lehet, ugye? De nem viccelem el. Gyógyszer marad, ám a 3*1 sokkal inkább javasolt terápiaként, mint az eddigi 2*1. Ez a rossz hír része számomra. Szóval, annak ellenére, hogy iszonyatosan idegesítettek az eeg közbeni villogó fények (direkt villog), és meg voltam róla győződve, hogy emiatt aztán biztosan rossz lesz az egész, mégsem lett az. Pedig az egyiknél komolyan meg is ugrottam az ágyon. A másik, ami aggasztott, hogy nem tudok pislogás nélkül csukott szemmel lenni. Nektek is rángatózik a szemetek, ha csukva van? Vagy ez az én sajátosságom? Lényeg a lényeg, minden marad a régiben, és úgy tűnik, megmaradok ám azért. De ez majd csak január 25-én lesz biztosabb, amikor már az mri vizsgálaton is túl leszek (na, ettől nagyon félek).
És akkor..
Anna, nem Te vagy az egyetlen, akiben felmerült már a kérdés: nem lenne e jobb, ha nem dolgoznék? A válasz egész egyszerűen De, ebből a szempontból. Viszont annyira összetett az egész, hogy mégis még én is azt mondom, aki szenvedő alanya vagyok az egésznek, hogy több a jó benne még, mint a rossz, úgyhogy nem adom fel. Ha feladom, talán vége mindennek. Akkor nem tudom, képes leszek e még valaha becsülni önmagam. Hiszen ez csak egy négyórás munka. És én még csak 32 éves vagyok. Bírnom kell.
Szitya, a terhességek alatt is megvolt már a betegség, 19 éves koromban diagnosztizálták. Erikkel voltam terhes, mikor volt egy nagyrohamom, és Rolival is egy kisebb, de szerencsére egyiknél sem történt semmi baj. Szülhettem hagyományos úton, szóba sem került emiatt a császár. Hosszú tünetmentes időszakaim voltak, gyakorlatilag évekig úgy éltünk, mintha nem is lett volna ez soha.
A gyerekek tudják, mi a neve a betegségnek, tudják, mi a teendő akkor, ha úgy van rohamom, hogy segítségre szorulok.(sajnos látták is már hogy milyen is ez) A legnagyobb félelmünk egyébként, de kénytelenek voltunk nekik elmagyarázni, és megtanítani, hogyan tudnak segíteni. Megbeszéltünk velük egy "forgatókönyv-félét", ki mit csinál, ezzel el is foglalják magukat addig, amíg felnőtt segítség érkezik, és nem félnek annyira. Szerencsére élesben még nem kellett bevetni. Aggódnak értem, ki-ki a maga módján, de mindegyikőjük aggódik. Tisztában vannak vele, hogy ez egy betegség, vannak dolgok, amit anyának nem szabad.
A munkahelyemen nem tudják. Elkövettem egyszer-kétszer azt a hibát, hogy őszinte voltam. Rövid úton meg is szabadultak tőlem az épp aktuális munkahelyemen. Nem másért, leginkább azért, mert féltek vállalni engem. Nem tudták mi ez, mivel jár, az ismeretlentől pedig a többség szabadulni igyekszik, nem megérteni. Elmondhatatlanul fájtak ezek. Azóta pedig úgy védekezem, hogy nem mondom. Tudom, nem szép dolog. Mondjuk nem is titok. Ez egy kisváros, nagyon sokan tudják. Lehet, hogy a főnököm is. Ő nem kérdezte most sem, hova megyek, milyen vizsgálatra, vagy hogy mi a baj.. én meg nem mondtam. (pedig ha megkérdezte volna, nem hazudok, az biztos)
A mai helyzetjelentéshez még hozzátartozik, hogy Rolit hazaküldték az oviból, hőemelkedéssel,és köhögéssel. Voltunk a gyerekorvosnál, aki csak vírusra fogta. Estére 39 fokos láza lett, és nagyon kis bágyadtka.
Holnap pedig Erikkel megyek a Tűzoltó utcába, megnézik ezt a laktóz érzékenységet.
És egy csomó mindennel el vagyok maradva megint. De majd egyszer utolérem magam.
2010. nov. 28.
Válaszok.. avagy helyzet mifelénk
Itt és most válaszolnék az előző kommentekre is, amire még nem.. meg pótolom a heti hiányosságaimat is egyben. Legalább nagyjából.
Dokinál voltam szerdán. Kedves volt, bár kissé őrültnek néz ki ő is, mint az általam ismert neurológusok zöme. De a kinézetét elnézem neki, mert elég alapos is volt. Kérdezősködött, milyen is a rosszullét, ki látta, hogy zajlik, elharaptam e a nyelvemet, ért e egyéb baleset közben, mi történt mostanában, történt e valami, ami nagyon felzaklatott, voltam e bulizni mostanában, ittam e alkoholt, többet számítógépezek e, meg ilyenek. Megállapította, hogy nem kisrohamok ezek, ahogy én gondoltam, hanem az a bizonyos GM-ként jelölt nagyroham. És akkor itt mesélem el, elsősorban Szityának, másodsorban pedig mindenkinek, aki azok közé a szerencsések közé tartozik, akik nem ismerik a betegséget, hogy milyen is egy ilyen nálam. Én magam is legalább háromféle rohamot különböztethetek meg mióta csak találkoztam vele. Sőt, ha jobban belegondolok, négyet. A legelsők, amikor a betegségem először jelentkezett, egyforma menetrendet követtek. Hasgörcs, rohanás a wc-re, majd ott kb. két pillanat alatt olyan rosszullét, amiről tudtam, hogy úristen, el fogok ájulni. Az ájulás teljesen hétköznapi volt, és minden esetben rövid idő alatt magamtól észhez tértem belőle, épp csak annyi időre, hogy utána kb. három másodperc múlva jöjjön az a fajta nagyroham, amitől görcsben volt kezem-lábam, feszítettem az állkapcsomat, és annyira rángatóztam, hogy kétszer is kimozdítottam a helyéről a wc kagylót. A második esetben a lábaimat is annyira megfeszítettem, hogy másnap nagyon nehezen tudtam csak mozdítani, mindkét lábfejemben olyan izomláz volt, hogy majd belepusztultam.
Aztán van az a fajta roham, amikor nem kell wc-re rohanni, de iszonyatos gyomorgörcsöm van. A fájdalom csúcsán pedig jön a roham. Eleinte azt hittem, összefüggésben van a fájdalom nagyságával. Azóta tudom, hogy nincs, mióta vesekövem volt. Annyira még semmi nem fájt, mint az, akkor mégsem volt rohamom. A roham ilyenkor is ugyanúgy zajlik, mint az első esetben, azzal a pici különbséggel, hogy nincs ájulás, és utána roham, csak a rángatózós-feszítős-nyögős roham.
A harmadik fajta az, ami mostanában van. Lefekszem este, érzem a lábszáraimon, hogy nagyon fáznak. Aztán van egy idegesítő érzés, ami nem viszketés, de hasonló. Jól bebugyolálom magam, és épp mire elalszom (doki szerint nem feltétlenül az elalvás pillanata, hanem simán beleájulok a rohamba) arra eszmélek, hogy az egész testem ritmusosan rángatózik. Nem tudok megszólalni még, de már ébren vagyok, és átélem, hogy nem bírom abbahagyni, várnom kell, míg elmúlik. Elmúlik, vagy magától, vagy azért, mert Balázs nem bírta tovább, és megfogja a lábamat.
A negyedik fajta pedig a kézremegős. Amikor semmi más nem történik, csak hirtelen nagyon remeg a kezem.
Ami közös az összesben, az az, hogy utána nagyon fázom.
Soha nem habzott a szám, soha nem pisiltem össze magam (ez is jellemző lehet sajnos), soha nem haraptam el a nyelvem, és szerencsére még soha nem ütöttem meg magam annyira, hogy mentőt kelljen hívni hozzám.
De azért azt gondolom, Szitya, pont olyan borzongatóak, mint ahogy képzeled. Én sem láttam még ugyan, de elég látni a rémületet mások szemében akár egyszer is, örökre bevésődik.
Szóval, doki GM-nek gondolja. És kért egy eeg-t, amire holnap reggel 8-ra kell mennem Tbányára (kibuliztam, ne kelljen Fehérvárra mennem), és adott beutalót mri vizsgálatra is, amit 12 év alatt még sosem csináltak. Erre még nem kértem időpontot, mert már úgyis jövőre lesz csak..
Gyógyszert egyelőre békén hagyta, gondolom majd az eeg után többet tud már. Szerdán (elsején) pedig mennem kell hozzá megint. Addig ajánlott a sok pihenés, lazítás, ilyenek.
És hogy hogy vagyok? Hol így, hol úgy. Néha jobban, de legtöbbször kb., mint a lekváros palacsinta. Semmi erőm, a kezeim nagyon gyengék, nem bírok bennük túl sokat cipelni, nem bírom sokáig felemelve tartani sem. Néha nagyon félek, máskor meg nagyon komolyan dühös vagyok, hogy miért hagyom magam.
Munka közben szerencsére még nem volt gond. Ne is legyen, mert arra vonatkozóan nincs semmi tervem, hogy oldanám meg.
Holnap jelentkezem a hírekkel.
Dokinál voltam szerdán. Kedves volt, bár kissé őrültnek néz ki ő is, mint az általam ismert neurológusok zöme. De a kinézetét elnézem neki, mert elég alapos is volt. Kérdezősködött, milyen is a rosszullét, ki látta, hogy zajlik, elharaptam e a nyelvemet, ért e egyéb baleset közben, mi történt mostanában, történt e valami, ami nagyon felzaklatott, voltam e bulizni mostanában, ittam e alkoholt, többet számítógépezek e, meg ilyenek. Megállapította, hogy nem kisrohamok ezek, ahogy én gondoltam, hanem az a bizonyos GM-ként jelölt nagyroham. És akkor itt mesélem el, elsősorban Szityának, másodsorban pedig mindenkinek, aki azok közé a szerencsések közé tartozik, akik nem ismerik a betegséget, hogy milyen is egy ilyen nálam. Én magam is legalább háromféle rohamot különböztethetek meg mióta csak találkoztam vele. Sőt, ha jobban belegondolok, négyet. A legelsők, amikor a betegségem először jelentkezett, egyforma menetrendet követtek. Hasgörcs, rohanás a wc-re, majd ott kb. két pillanat alatt olyan rosszullét, amiről tudtam, hogy úristen, el fogok ájulni. Az ájulás teljesen hétköznapi volt, és minden esetben rövid idő alatt magamtól észhez tértem belőle, épp csak annyi időre, hogy utána kb. három másodperc múlva jöjjön az a fajta nagyroham, amitől görcsben volt kezem-lábam, feszítettem az állkapcsomat, és annyira rángatóztam, hogy kétszer is kimozdítottam a helyéről a wc kagylót. A második esetben a lábaimat is annyira megfeszítettem, hogy másnap nagyon nehezen tudtam csak mozdítani, mindkét lábfejemben olyan izomláz volt, hogy majd belepusztultam.
Aztán van az a fajta roham, amikor nem kell wc-re rohanni, de iszonyatos gyomorgörcsöm van. A fájdalom csúcsán pedig jön a roham. Eleinte azt hittem, összefüggésben van a fájdalom nagyságával. Azóta tudom, hogy nincs, mióta vesekövem volt. Annyira még semmi nem fájt, mint az, akkor mégsem volt rohamom. A roham ilyenkor is ugyanúgy zajlik, mint az első esetben, azzal a pici különbséggel, hogy nincs ájulás, és utána roham, csak a rángatózós-feszítős-nyögős roham.
A harmadik fajta az, ami mostanában van. Lefekszem este, érzem a lábszáraimon, hogy nagyon fáznak. Aztán van egy idegesítő érzés, ami nem viszketés, de hasonló. Jól bebugyolálom magam, és épp mire elalszom (doki szerint nem feltétlenül az elalvás pillanata, hanem simán beleájulok a rohamba) arra eszmélek, hogy az egész testem ritmusosan rángatózik. Nem tudok megszólalni még, de már ébren vagyok, és átélem, hogy nem bírom abbahagyni, várnom kell, míg elmúlik. Elmúlik, vagy magától, vagy azért, mert Balázs nem bírta tovább, és megfogja a lábamat.
A negyedik fajta pedig a kézremegős. Amikor semmi más nem történik, csak hirtelen nagyon remeg a kezem.
Ami közös az összesben, az az, hogy utána nagyon fázom.
Soha nem habzott a szám, soha nem pisiltem össze magam (ez is jellemző lehet sajnos), soha nem haraptam el a nyelvem, és szerencsére még soha nem ütöttem meg magam annyira, hogy mentőt kelljen hívni hozzám.
De azért azt gondolom, Szitya, pont olyan borzongatóak, mint ahogy képzeled. Én sem láttam még ugyan, de elég látni a rémületet mások szemében akár egyszer is, örökre bevésődik.
Szóval, doki GM-nek gondolja. És kért egy eeg-t, amire holnap reggel 8-ra kell mennem Tbányára (kibuliztam, ne kelljen Fehérvárra mennem), és adott beutalót mri vizsgálatra is, amit 12 év alatt még sosem csináltak. Erre még nem kértem időpontot, mert már úgyis jövőre lesz csak..
Gyógyszert egyelőre békén hagyta, gondolom majd az eeg után többet tud már. Szerdán (elsején) pedig mennem kell hozzá megint. Addig ajánlott a sok pihenés, lazítás, ilyenek.
És hogy hogy vagyok? Hol így, hol úgy. Néha jobban, de legtöbbször kb., mint a lekváros palacsinta. Semmi erőm, a kezeim nagyon gyengék, nem bírok bennük túl sokat cipelni, nem bírom sokáig felemelve tartani sem. Néha nagyon félek, máskor meg nagyon komolyan dühös vagyok, hogy miért hagyom magam.
Munka közben szerencsére még nem volt gond. Ne is legyen, mert arra vonatkozóan nincs semmi tervem, hogy oldanám meg.
Holnap jelentkezem a hírekkel.
2010. nov. 21.
Még egyet nyavalyoghatok?
Ja, hogy ez az én blogom, ahol annyit nyavalygok, amennyit csak akarok? (legfeljebb elveszítem az olvasóimat)
Azt gondolom, hogy ritkán figyeltem még ennyire oda arra, hogy rendszeresen egyek, igyekszem kevesebb kávét inni, igyekszem elegendő időt szánni az alvásra, becsületesen szedem azt az átkozott gyógyszert. Figyeltem a szénhidrát-bevitelre. Több sütemény-félét, és tészta-félét ettem mostanában, mint valaha.
Igyekszem sokkal kevesebbet stresszelni magam hülyeségeken, még a munkahelyemen is bűntudat nélkül olvasok is, ha épp nincs vásárló, és nekem nincs kedvem hajtogatni.
Balázs is odafigyel rám is, ránk is, segít, türelmes, elmegy helyettem bevásárolni, pékségbe, hogy ennyivel kevesebb legyen nekem.
És nem elég. Semmi nem elég. Tegnap éjjel megint volt kettő rohamom egymás után. Nem is maga a roham készített már ki igazán, hanem az egész tehetetlen helyzet. Ma reggel úgy keltem fel, hogy megfogom, és kivágom a kukába az összes gyógyszeremet, és soha többet hallani sem akarok róla. Mert ennek a szemét nyavalyának semmi sem elég... ez mindent akar. Felőrli az én idegeimet, felőrli a családom idegeit, mert mindenki árgus szemekkel les és félt. Balázs, ha itthon van, éjszakákat nem alszik, mert minden mozdulatomra felriad, hátha megint az jön.. Ha dolgozik, minden pillanatban attól retteg, mire jön haza. Végül persze nem dobtam ki, sőt, megemeltem az adagomat immár újfent napi háromra. Nem tudok elég okos lenni. Persze, nem is lehetek, nincs a nevem előtt dr.
Szerdán megyek egy új neurológushoz. Jelen pillanatban nagyon nagy elvárásaim vannak felé. Azt szeretném, ha csodát tenne. Mindegy, milyen áron, de szeretnék olyan epilepsziás ember lenni, aki tünet nélkül élhet. És az sem érdekel, ha ezért sárga bogyónak álcázott kutyaszart kell szednem, csak már történjen valami, mert ez a helyzet tönkretesz.
Azért.. ha ezt néha sikerül elfelejtenem rövid időre, akkor jól vagyok.
Azt gondolom, hogy ritkán figyeltem még ennyire oda arra, hogy rendszeresen egyek, igyekszem kevesebb kávét inni, igyekszem elegendő időt szánni az alvásra, becsületesen szedem azt az átkozott gyógyszert. Figyeltem a szénhidrát-bevitelre. Több sütemény-félét, és tészta-félét ettem mostanában, mint valaha.
Igyekszem sokkal kevesebbet stresszelni magam hülyeségeken, még a munkahelyemen is bűntudat nélkül olvasok is, ha épp nincs vásárló, és nekem nincs kedvem hajtogatni.
Balázs is odafigyel rám is, ránk is, segít, türelmes, elmegy helyettem bevásárolni, pékségbe, hogy ennyivel kevesebb legyen nekem.
És nem elég. Semmi nem elég. Tegnap éjjel megint volt kettő rohamom egymás után. Nem is maga a roham készített már ki igazán, hanem az egész tehetetlen helyzet. Ma reggel úgy keltem fel, hogy megfogom, és kivágom a kukába az összes gyógyszeremet, és soha többet hallani sem akarok róla. Mert ennek a szemét nyavalyának semmi sem elég... ez mindent akar. Felőrli az én idegeimet, felőrli a családom idegeit, mert mindenki árgus szemekkel les és félt. Balázs, ha itthon van, éjszakákat nem alszik, mert minden mozdulatomra felriad, hátha megint az jön.. Ha dolgozik, minden pillanatban attól retteg, mire jön haza. Végül persze nem dobtam ki, sőt, megemeltem az adagomat immár újfent napi háromra. Nem tudok elég okos lenni. Persze, nem is lehetek, nincs a nevem előtt dr.
Szerdán megyek egy új neurológushoz. Jelen pillanatban nagyon nagy elvárásaim vannak felé. Azt szeretném, ha csodát tenne. Mindegy, milyen áron, de szeretnék olyan epilepsziás ember lenni, aki tünet nélkül élhet. És az sem érdekel, ha ezért sárga bogyónak álcázott kutyaszart kell szednem, csak már történjen valami, mert ez a helyzet tönkretesz.
Azért.. ha ezt néha sikerül elfelejtenem rövid időre, akkor jól vagyok.
2010. nov. 19.
Figyelj!
Mert amit az előbb találtam Virágnál , még Neked is hasznos lehet bármikor.
Úgyhogy nézd meg, és aztán cselekedj belátásod szerint.
Úgyhogy nézd meg, és aztán cselekedj belátásod szerint.
Szabadnap Dius módra
A héten megint dolgoztam össze-vissza. Hétfőn csak a rendes négy órás műszakom volt, kedden is, de munka után rögtön mentünk Erikkel a nevelési tanácsadóba, ami azért ráhúzott rendesen a napomra. Szerdán egész nap voltam, tegnap szintén. A mosógép programozva mosott, mire reggel ébresztett a telefonom, addigra le kellett járnia. Szerencsére így is történt. (örök hála annak, aki feltalálta az előre programozható gépeket) A kaját hozta a gastroyal, az előző hétvégén pedig végeztem a takarítás oroszlánrészével, így csak fenntartani kellett a rendet. Ami azért sikerült.
A heti két rohamot stabilan tartom, emiatt alakul a mai szabadnap olyanná, amilyenné. Most már félig indulásra készen írok, el kell mennem ugyanis még valamit venni az anyukámnak és a nagymamámnak (mindketten Erzsébetek, és ezúton is hálás vagyok érte, amiért én nem lettem az :D), aztán elmegyek a háziorvosomhoz, akivel megpróbálok valami okos dolgot kitalálni rohammentesítés céljából. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem.
Délután negyed háromra pedig fogorvoshoz van időpontom, ez is a rohamok következménye. A sok fogcsikorgatás, és szorítás (az állkapcsom is belefeszül ezekbe) eredményeképp a felső egyes fogamból letört egy darab. Ami hát nem szép. És nem is akarok így maradni, még akkor sem, ha azért kicsit félek ám... ki szeret fogorvoshoz menni? A másik meg, szerdán délután már voltam ott, csak nem tudott fogadni, akkor nagyon megvigasztalt, azt mondta, egyek nyugodtan, mert ha le akar még törni belőle, akkor a fúróval úgyis letöri majd. Bahh... még a hideg is ráz a gondolatra.
Ha pedig már majd mindennel végeztem, akkor még jönnek a köszöntések itt-ott, amihez bevallom, most épp semmi kedvem sincs, főleg, hogy valószínűleg még el leszek zsibbadva, meg se nem ehetek, se semmi, de mindegy..
Szóval ilyen egy szabadnap. De remélem ez csak kirívó eset. (bár a többi is ilyen volt)
A heti két rohamot stabilan tartom, emiatt alakul a mai szabadnap olyanná, amilyenné. Most már félig indulásra készen írok, el kell mennem ugyanis még valamit venni az anyukámnak és a nagymamámnak (mindketten Erzsébetek, és ezúton is hálás vagyok érte, amiért én nem lettem az :D), aztán elmegyek a háziorvosomhoz, akivel megpróbálok valami okos dolgot kitalálni rohammentesítés céljából. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem.
Délután negyed háromra pedig fogorvoshoz van időpontom, ez is a rohamok következménye. A sok fogcsikorgatás, és szorítás (az állkapcsom is belefeszül ezekbe) eredményeképp a felső egyes fogamból letört egy darab. Ami hát nem szép. És nem is akarok így maradni, még akkor sem, ha azért kicsit félek ám... ki szeret fogorvoshoz menni? A másik meg, szerdán délután már voltam ott, csak nem tudott fogadni, akkor nagyon megvigasztalt, azt mondta, egyek nyugodtan, mert ha le akar még törni belőle, akkor a fúróval úgyis letöri majd. Bahh... még a hideg is ráz a gondolatra.
Ha pedig már majd mindennel végeztem, akkor még jönnek a köszöntések itt-ott, amihez bevallom, most épp semmi kedvem sincs, főleg, hogy valószínűleg még el leszek zsibbadva, meg se nem ehetek, se semmi, de mindegy..
Szóval ilyen egy szabadnap. De remélem ez csak kirívó eset. (bár a többi is ilyen volt)
2010. nov. 16.
Akkor és most
Avagy nem is tudom, mit gondolok még... úgyhogy csak leírom.
Erikkel ma a nevelési tanácsadóban jártunk. Ő úgy ment iskolába, hogy fejlesztésre szorult, emiatt kellett most is mennünk. A tanítók, az iskola fejlesztőpedagógusa már a tavalyi tanév első negyedéve végén azt mondták, nemigen tudnak rajta mit fejleszteni, így aztán mivel rajta kívül rengeteg olyan gyerek van/volt az iskolában, akiknek viszont nagyon nagy szükségük volt rá, ő nem járt.
Na de.. álljon itt az akkori szakvélemény:
A vizsgálatot a szülő kérésére végeztük el P. Erik Márk iskolaérettségének megállapítása céljából.
Vizsgálatunk során Erik együttműködő, de pszichésen, emocionálisan még éretlen kisfiú benyomását kelti. Feladatérettsége, feszültségtűrése esetenként gyenge. A vizsgálat egész ideje alatt nyitott szájon történő légvételt figyeltünk meg, amelyre felhívtuk az anyuka figyelmét is, javasolva szakorvosi rendelés felkeresését. A két kéz, két láb egyidejű összehangolás problémát jelent Erik számára, ami a szenzomotoros integrációk gyengeségére utal.
Ábrázoló-kifejező készség:
Emberrajza jelentős elmaradást mutat az elvárható életkori szinthez képest (fej-láb emberke), testsémája kialakulatlan. Lapkitöltése gazdaságtalan.
Ceruzafogása helytelen (2 ujjpozíciós), nyomatéka gyenge, eszközhasználata bizonytalan. Adott ábra másolása esetén haladási iránya jó. A másolt ábrák jelentős formai és tartalmi eltéréseket mutatnak (részletezettség, arányok, formahűség, vonalvezetés, esztétikum)
A szegélydísz készítés feladatában szabályfelismerése és alkalmazása jó, munkatempója megfelelő ( a háromszög rmegrajzolása azonban gondot okoz)
Mennyiségfogalom:
Mennyiség-állandósága kialakult. Adott mennyiség szimután-, akusztikus felfogására és reprodukálására képes. A mennyiségi relációkat ismeri és alkalmazza. Meghatározott műveletek közül a pótlási művelet elvégzése eszközös segítséggel is problémát jelent.
Megfigyelőképesség és emlékezet:
Vizuális és megtartó auditív emlékezete egyaránt fejlesztésre szorul. A formaemlékezet és reprodukálás feladatát sikertelenül oldja meg.
Beszédkészség:
Adott képről történő szövegalkotás esetén bővített mondatokban fejezi ki magát oksági összefüggések felismerése mellett. Szókincse életkorának megfelelő. Beszéde alakilag hibás, tartalmilag ép.
Általános ismeretei megfelelőek
Gondolkodás:
Gyakorlati élethelyzetben való problémamegoldó képessége jó.
Analógiás összefüggések felismerésére képes.
Kauzális gondolkodást igénylő feladatokban sikerrel teljesít.
Az analizáló-szintetizáló képességet feltételező feladatokat hibásan oldja meg.
Összegezve: Vizsgálatunk során Erik néhány területen gyengén teljesített. Az egyes feladatokban nyújtott gyengébb teljesítmény oki hátterében prszichés-szociális, emocionális éretlenség, valamint egyes részképességek gyengeségek áll.
Vizsgálatunk során megállapítottuk, hogy Erik a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermekek (BTM) csoportjába tartozik.(közoktatási tv. 35. § (4), 30. § (7) bekezdés)
A majdani sikeres iskolai teljesítmény eléréséhez az alábbi részképességek egyéni megsegítését látjuk indokoltnak:
-vizuális észlelés
-vizuális, verbális-akusztikus (megtartó) emlékezet
-vizuomotoros koordináció
-grafomotorium
-analízis-szintézis
-számolási készség
-téri orentáció
-testséma
-nagy- és finommozgások koordinálása
Szükségesnek tartjuk további idő biztosítását a pszichés, szociális, emocionális folyamatok érése számára.
Javaslat: További óvodai nevelés egyéni felzárkóztatás mellett.
A közoktatási törvény 3. számú melléklet II/3. pontja alapján a létszámban 2 főként vehető figyelembe.
A szülő a javaslattal egyetért.
2008.08.11.
És akkor most:
A vizsgálat során megállapítottuk, hogy a fent nevezett tanuló:
-beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel (BTM) küzdők csoportjába tartozik.
Anamnézise a nehézség(ek) kialakulásával összefüggésbe hozható adato(ka)t tartalmaz.
Nehézségei hátterében valószínűsíthető:
-egyenetlenül fejlett részképességek
-nyelvi területek érintettsége
Raven tesztben elért pontszáma 10 pp
A vizsgálat alapján javasoljuk:
-Nehézségeinek figyelembe vételét, differenciált bánásmódban való részesítését
-Méltányos értékelését az iskolai élet során
-Eszközhasználat lehetőségének biztosítását matematikából
-Tantárgyi felzárkóztatását, korrepetálást szükség szerint.
Fejlesztő, felzárkóztató foglalkoztatásra jogosult intézménye keretein belül, egyéni fejlesztési terv alapján. Ellátása a közoktatási törvény 30. § 7. és 52. § 7,. 11/c pontjai szerint szervezhető. A megsegítést igénylő területeket részletes szakvéleményünk tartalmazza.
A tanulói létszám meghatározásakor 2 főként vehető figyelembe (közoktatási törvény 3. számú melléklet II/3 pont)
Felülvizsgálatát az iskola kezdeményezésére a szülő/gondviselő beleegyezését követően a 2012/2013. tanévben végezzük.
A felülvizsgálat időpontjáig véleményünk érvényes.
2010.11.16.
Jelen kiadványunk tájékoztató jellegű. Hivatalos iratként később postázott részletes szakvéleményünk használható.
Mire leírtam, eszembe jutott, hogy gyakorlatilag ez a gyerek, ha én nem kardoskodok, hat éves korában elmehetett volna úgy iskolába, hogya kutya senki nem vonta volna kétségbe az iskolaérettségét. Az óvodai felmérésen az egyik legjobb eredményt érte el. Rajzolni sosem szeretett, amit elintéztek azzal, hogy van ilyen.. De ha én úgy gondolom, beirattam volna a suliba, és el van intézve. Így, hogy nem gondoltam úgy, maradt egy évet, járt fejlesztőpedagógushoz ímmel-ámmal, szorgosan színeztünk, feladatoztunk, megtanult biciklizni, ami hatalmas mérföldkő volt. Az iskolában pedig ilyen és ilyen véleményeket kaptunk róla. És úgy tudjuk, az osztály első három legjobbja között van matekból is, magyarból is. Úgyhogy kicsit most ezen megdöbbentem. Bár nem baj, hogy van egy ilyen papírja, ha mégis fejlesztéshez jut, kára nem lesz belőle. Ha meg nem jut hozzá, hát nem dőlök a kardomba szerintem.
Azért azt a kérdést csak úgy költőiként teszem fel, hogy ha ő két főnek számít, akkor a lelkiterrort alkalmazó, verekedős, gátlástalan osztálytárs hány fő? :D
Majd a részletes szakvéleményt is leírom, ha megérkezik. Egyébként láttam a munkáit. Olyan hibái voltak, hogy sietségében lefelejtette az ékezeteket egy-két helyről. Névnap helyett szülinapra emlékezett valami mesében. Túl gyorsan olvasott. A ceruzafogását is kifogásolták.
Matekból pedig az volt a legnagyobb hibája, hogy az ujján számolt.
A Raven teszt állítólag valamiféle IQ teszt, amin ő átlag alatt teljesített. De tele volt téri orientációs feladatokkal, amiben ő valóban nem remekel.
Szóval ennyi. Nagyobb baja se legyen soha.
Erikkel ma a nevelési tanácsadóban jártunk. Ő úgy ment iskolába, hogy fejlesztésre szorult, emiatt kellett most is mennünk. A tanítók, az iskola fejlesztőpedagógusa már a tavalyi tanév első negyedéve végén azt mondták, nemigen tudnak rajta mit fejleszteni, így aztán mivel rajta kívül rengeteg olyan gyerek van/volt az iskolában, akiknek viszont nagyon nagy szükségük volt rá, ő nem járt.
Na de.. álljon itt az akkori szakvélemény:
A vizsgálatot a szülő kérésére végeztük el P. Erik Márk iskolaérettségének megállapítása céljából.
Vizsgálatunk során Erik együttműködő, de pszichésen, emocionálisan még éretlen kisfiú benyomását kelti. Feladatérettsége, feszültségtűrése esetenként gyenge. A vizsgálat egész ideje alatt nyitott szájon történő légvételt figyeltünk meg, amelyre felhívtuk az anyuka figyelmét is, javasolva szakorvosi rendelés felkeresését. A két kéz, két láb egyidejű összehangolás problémát jelent Erik számára, ami a szenzomotoros integrációk gyengeségére utal.
Ábrázoló-kifejező készség:
Emberrajza jelentős elmaradást mutat az elvárható életkori szinthez képest (fej-láb emberke), testsémája kialakulatlan. Lapkitöltése gazdaságtalan.
Ceruzafogása helytelen (2 ujjpozíciós), nyomatéka gyenge, eszközhasználata bizonytalan. Adott ábra másolása esetén haladási iránya jó. A másolt ábrák jelentős formai és tartalmi eltéréseket mutatnak (részletezettség, arányok, formahűség, vonalvezetés, esztétikum)
A szegélydísz készítés feladatában szabályfelismerése és alkalmazása jó, munkatempója megfelelő ( a háromszög rmegrajzolása azonban gondot okoz)
Mennyiségfogalom:
Mennyiség-állandósága kialakult. Adott mennyiség szimután-, akusztikus felfogására és reprodukálására képes. A mennyiségi relációkat ismeri és alkalmazza. Meghatározott műveletek közül a pótlási művelet elvégzése eszközös segítséggel is problémát jelent.
Megfigyelőképesség és emlékezet:
Vizuális és megtartó auditív emlékezete egyaránt fejlesztésre szorul. A formaemlékezet és reprodukálás feladatát sikertelenül oldja meg.
Beszédkészség:
Adott képről történő szövegalkotás esetén bővített mondatokban fejezi ki magát oksági összefüggések felismerése mellett. Szókincse életkorának megfelelő. Beszéde alakilag hibás, tartalmilag ép.
Általános ismeretei megfelelőek
Gondolkodás:
Gyakorlati élethelyzetben való problémamegoldó képessége jó.
Analógiás összefüggések felismerésére képes.
Kauzális gondolkodást igénylő feladatokban sikerrel teljesít.
Az analizáló-szintetizáló képességet feltételező feladatokat hibásan oldja meg.
Összegezve: Vizsgálatunk során Erik néhány területen gyengén teljesített. Az egyes feladatokban nyújtott gyengébb teljesítmény oki hátterében prszichés-szociális, emocionális éretlenség, valamint egyes részképességek gyengeségek áll.
Vizsgálatunk során megállapítottuk, hogy Erik a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermekek (BTM) csoportjába tartozik.(közoktatási tv. 35. § (4), 30. § (7) bekezdés)
A majdani sikeres iskolai teljesítmény eléréséhez az alábbi részképességek egyéni megsegítését látjuk indokoltnak:
-vizuális észlelés
-vizuális, verbális-akusztikus (megtartó) emlékezet
-vizuomotoros koordináció
-grafomotorium
-analízis-szintézis
-számolási készség
-téri orentáció
-testséma
-nagy- és finommozgások koordinálása
Szükségesnek tartjuk további idő biztosítását a pszichés, szociális, emocionális folyamatok érése számára.
Javaslat: További óvodai nevelés egyéni felzárkóztatás mellett.
A közoktatási törvény 3. számú melléklet II/3. pontja alapján a létszámban 2 főként vehető figyelembe.
A szülő a javaslattal egyetért.
2008.08.11.
És akkor most:
A vizsgálat során megállapítottuk, hogy a fent nevezett tanuló:
-beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel (BTM) küzdők csoportjába tartozik.
Anamnézise a nehézség(ek) kialakulásával összefüggésbe hozható adato(ka)t tartalmaz.
Nehézségei hátterében valószínűsíthető:
-egyenetlenül fejlett részképességek
-nyelvi területek érintettsége
Raven tesztben elért pontszáma 10 pp
A vizsgálat alapján javasoljuk:
-Nehézségeinek figyelembe vételét, differenciált bánásmódban való részesítését
-Méltányos értékelését az iskolai élet során
-Eszközhasználat lehetőségének biztosítását matematikából
-Tantárgyi felzárkóztatását, korrepetálást szükség szerint.
Fejlesztő, felzárkóztató foglalkoztatásra jogosult intézménye keretein belül, egyéni fejlesztési terv alapján. Ellátása a közoktatási törvény 30. § 7. és 52. § 7,. 11/c pontjai szerint szervezhető. A megsegítést igénylő területeket részletes szakvéleményünk tartalmazza.
A tanulói létszám meghatározásakor 2 főként vehető figyelembe (közoktatási törvény 3. számú melléklet II/3 pont)
Felülvizsgálatát az iskola kezdeményezésére a szülő/gondviselő beleegyezését követően a 2012/2013. tanévben végezzük.
A felülvizsgálat időpontjáig véleményünk érvényes.
2010.11.16.
Jelen kiadványunk tájékoztató jellegű. Hivatalos iratként később postázott részletes szakvéleményünk használható.
Mire leírtam, eszembe jutott, hogy gyakorlatilag ez a gyerek, ha én nem kardoskodok, hat éves korában elmehetett volna úgy iskolába, hogy
Azért azt a kérdést csak úgy költőiként teszem fel, hogy ha ő két főnek számít, akkor a lelkiterrort alkalmazó, verekedős, gátlástalan osztálytárs hány fő? :D
Majd a részletes szakvéleményt is leírom, ha megérkezik. Egyébként láttam a munkáit. Olyan hibái voltak, hogy sietségében lefelejtette az ékezeteket egy-két helyről. Névnap helyett szülinapra emlékezett valami mesében. Túl gyorsan olvasott. A ceruzafogását is kifogásolták.
Matekból pedig az volt a legnagyobb hibája, hogy az ujján számolt.
A Raven teszt állítólag valamiféle IQ teszt, amin ő átlag alatt teljesített. De tele volt téri orientációs feladatokkal, amiben ő valóban nem remekel.
Szóval ennyi. Nagyobb baja se legyen soha.
2010. nov. 15.
Nem is csoda..
Ma, miközben kissé unalmasra sikeredett munkaidőmet töltöttem, azon gondolkodtam, hogy is lehetséges az, hogy amikor odakint november kellős közepén is tombol a tavasz, ragyogó napsütés van, tehát minden adott lenne ahhoz, hogy repessünk a boldogságtól, és repedjünk az örömtől, lépten-nyomon megfáradt, elgyötört arcokba botlok?
A blogvilág berkein belül is uralkodik valamiféle általános "neszóljatokhozzám, és nemírokmostinkább" hangulat (nem kritika, nehogy félreértse bárki), és a való világban is ezt látom. Be vagyunk gubózva, magunkba vagyunk zuhanva. Pedig tényleg örülhetnénk ennek az időjárásnak. Mert hihetetlen érzés november közepén vékony kabátban, és vékony felsőben munkába sietni, és közben olyan melegen süt a nap, hogy majd megsülök. Tök jó, hogy kimosom a ruhát, és a kötélen két óra alatt megszárad (najó, nem a farmer). Tök jó, hogy megpucoltam az ablakot, ésmég nem esett az eső, úgyhogy pont úgy ragyog, mint mikor készen lett. Tök jó, hogy spórolhatunk a fűtésszámlán is.
És mégsem tök jó semmi. Valamiféle általános "lélegzetvisszafojtott" hangulat van a világban. Agyongyötört emberek, mert mindenkinek van valami keresztje, amit cipel. Agyonhajtott szülők, akik már most azért aggódnak, mi lesz a karácsonnyal.
Annak ellenére, hogy nem ildomos itt politizálni, vagy állást foglalni, azért én elmondom, mit is gondolok. Már csak azért is, mert ez itt az én gondolataim tárhelye. És az én véleményem kell, hogy ide íródjon. Ami van, és ugyan lehet, hogy kicsit sem tanácsos elmondani, mégis megteszem. Szóval, arra jutottam, hogy nagyon nagy százalékban ludas ebben a hangulatban az ország vezetése. Aki hozzájuk tartozik, szerintem már az is csalódott, mert messze nem az történik, amit megígértek. Vagyis hát nem is ígértek semmit, csak sugallták. Aztán a sugallatokat elvitte a szél. Nagyrészt. Sokan vagyunk csalódottak a magánnyugdíjpénztáras intézkedés miatt is. Én is, ez nem titok. Nem annyira az összegért, ami nekem felgyűlt 12 év alatt, mert az nem olyan sok. De mindig úgy gondoltam, hogy én úgysem fogom megérni, hogy felhasználjam, de legalább a gyerekeimé lehet, nem vész "kárba". Aztán úgy gondoltam, hogy oké, egye fene, vigyék, úgy tekintem, hogy odaadtam anyámnak, aki alig várta azt a szavazást, ami a negyven év munkaviszony után nyugdíjba menésről szólt. De az sem egészen úgy lesz. Mert az iskola mégsem számít akkor bele. Úgy meg még akkor a három helyett hat éve van, amit szegény, sírva vett tudomásul, mert annyira reménykedett. Úgyhogy most már nem gondolom azt, hogy "egye fene". De mindegy, mit gondolok, mert csak egy választásom van, belenyugodni.
Aztán belegondoltam én azonnal a bankadó és kereskedelmi adó vonzatába is. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, többszörösen fogjuk mi ezt kifizetni helyettük. Ráadásul, mivel Balázs az egyik legtöbbet fizető kereskedelmi láncnál dolgozik, emiatt még a 13. havi fizetés is komoly veszélybe kerül.
A devizahitelesek napról napra aggódva nézik az épp aktuális árfolyamot. És annyira kiszámítható volt, hogy nem marad az olyan jó helyen.. és máris 206 Ft-nál jár megint a svájci frank. A benzin és a gázolaj is drágább lesz holnaputántól hat-hat forinttal.
Ezek mellett pedig még nézhetjük, olvashatjuk nap, mint nap a rosszabbnál rosszabb híreket, ki mennyire volt korrupt, ki kit ölt meg, kit vert át, milyen botrány robbant ki, melyik iskolában van terror, hol van épp természeti katasztrófa, ki halt meg, ki beteg, kinek van szüksége anyagi segítségre, mert földönfutó lesz különben.
És akkor ez még csak ami kívülről jön. Emellett mindenkinek van gondja-baja, intéznivalója, gondolkodnivalója.
Nem is olyan nagy csoda, hogy nem tudunk örülni ennek a novemberi tavasznak. Kicsit olyan, mint a vihar előtti csend. Bárcsak ne lenne igazam.. és bárcsak ne lenne vihar.
(de ennek a továbbgondolt, ezoterikusabb vonalon továbbvitt gondolatait majd legközelebb...)
A blogvilág berkein belül is uralkodik valamiféle általános "neszóljatokhozzám, és nemírokmostinkább" hangulat (nem kritika, nehogy félreértse bárki), és a való világban is ezt látom. Be vagyunk gubózva, magunkba vagyunk zuhanva. Pedig tényleg örülhetnénk ennek az időjárásnak. Mert hihetetlen érzés november közepén vékony kabátban, és vékony felsőben munkába sietni, és közben olyan melegen süt a nap, hogy majd megsülök. Tök jó, hogy kimosom a ruhát, és a kötélen két óra alatt megszárad (najó, nem a farmer). Tök jó, hogy megpucoltam az ablakot, és
És mégsem tök jó semmi. Valamiféle általános "lélegzetvisszafojtott" hangulat van a világban. Agyongyötört emberek, mert mindenkinek van valami keresztje, amit cipel. Agyonhajtott szülők, akik már most azért aggódnak, mi lesz a karácsonnyal.
Annak ellenére, hogy nem ildomos itt politizálni, vagy állást foglalni, azért én elmondom, mit is gondolok. Már csak azért is, mert ez itt az én gondolataim tárhelye. És az én véleményem kell, hogy ide íródjon. Ami van, és ugyan lehet, hogy kicsit sem tanácsos elmondani, mégis megteszem. Szóval, arra jutottam, hogy nagyon nagy százalékban ludas ebben a hangulatban az ország vezetése. Aki hozzájuk tartozik, szerintem már az is csalódott, mert messze nem az történik, amit megígértek. Vagyis hát nem is ígértek semmit, csak sugallták. Aztán a sugallatokat elvitte a szél. Nagyrészt. Sokan vagyunk csalódottak a magánnyugdíjpénztáras intézkedés miatt is. Én is, ez nem titok. Nem annyira az összegért, ami nekem felgyűlt 12 év alatt, mert az nem olyan sok. De mindig úgy gondoltam, hogy én úgysem fogom megérni, hogy felhasználjam, de legalább a gyerekeimé lehet, nem vész "kárba". Aztán úgy gondoltam, hogy oké, egye fene, vigyék, úgy tekintem, hogy odaadtam anyámnak, aki alig várta azt a szavazást, ami a negyven év munkaviszony után nyugdíjba menésről szólt. De az sem egészen úgy lesz. Mert az iskola mégsem számít akkor bele. Úgy meg még akkor a három helyett hat éve van, amit szegény, sírva vett tudomásul, mert annyira reménykedett. Úgyhogy most már nem gondolom azt, hogy "egye fene". De mindegy, mit gondolok, mert csak egy választásom van, belenyugodni.
Aztán belegondoltam én azonnal a bankadó és kereskedelmi adó vonzatába is. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, többszörösen fogjuk mi ezt kifizetni helyettük. Ráadásul, mivel Balázs az egyik legtöbbet fizető kereskedelmi láncnál dolgozik, emiatt még a 13. havi fizetés is komoly veszélybe kerül.
A devizahitelesek napról napra aggódva nézik az épp aktuális árfolyamot. És annyira kiszámítható volt, hogy nem marad az olyan jó helyen.. és máris 206 Ft-nál jár megint a svájci frank. A benzin és a gázolaj is drágább lesz holnaputántól hat-hat forinttal.
Ezek mellett pedig még nézhetjük, olvashatjuk nap, mint nap a rosszabbnál rosszabb híreket, ki mennyire volt korrupt, ki kit ölt meg, kit vert át, milyen botrány robbant ki, melyik iskolában van terror, hol van épp természeti katasztrófa, ki halt meg, ki beteg, kinek van szüksége anyagi segítségre, mert földönfutó lesz különben.
És akkor ez még csak ami kívülről jön. Emellett mindenkinek van gondja-baja, intéznivalója, gondolkodnivalója.
Nem is olyan nagy csoda, hogy nem tudunk örülni ennek a novemberi tavasznak. Kicsit olyan, mint a vihar előtti csend. Bárcsak ne lenne igazam.. és bárcsak ne lenne vihar.
(de ennek a továbbgondolt, ezoterikusabb vonalon továbbvitt gondolatait majd legközelebb...)
Ha
... igazán jó anya lennék, akkor most ott ülnék az iskolai nyílt napon, és nem blogbejegyzést írnék épp.
... igazán jó anya lennék, akkor már hatkor felkelnék, hogy nyugodtan tudjunk készülődni reggelente.
... igazán jó anya lennék, akkor nem felejteném el odaadni a verseny-nevezési díjat.
... igazán jó anya lennék, akkor nem vittem volna ma reggel oviba a legkisebbet, mert fájt a hasa.
... igazán jó anya lennék, akkor sütöttem volna meggyes muffint, mert kérték.
... igazán jó anya lennék, akkor jól tudnám kezelni azokat a helyzeteket, amikor épp utálják egymást a gyerekeim.
... igazán jó anya lennék, akkor tudnám, mitől is jó fej Justin Bieber, és L.L. Junior.
... igazán jó anya lennék, akkor nem felejtettem volna el a logopédia füzetes mondókát gyakoroltatni.
... igazán jó anya lennék, akkor segítettem volna megcsinálni a matekpéldákat, nem morogtam volna amiatt, hogy már megint az utolsó napra hagyta.
... igazán jó anya lennék, akkor már tudnám, mit fog hozni a Mikulás, és a Jézuska.
Nos, nem vagyok az, mert ezek közül egyiket sem tettem meg, és ezek közül egyiket sem tudom. Viszont továbbra is nyűgös vagyok és fáradt, továbbra is aggódnak értem, mert nem vagyok jól. Továbbra is utálom a reggeli hajcihőket induláskor, és simán elfelejtem megnézni az ellenőrzőt/üzenőt.
De valószínűleg azért még épp megfelelő vagyok nekik, mert még egyikőjük sem akart magának másik anyukát.
... igazán jó anya lennék, akkor már hatkor felkelnék, hogy nyugodtan tudjunk készülődni reggelente.
... igazán jó anya lennék, akkor nem felejteném el odaadni a verseny-nevezési díjat.
... igazán jó anya lennék, akkor nem vittem volna ma reggel oviba a legkisebbet, mert fájt a hasa.
... igazán jó anya lennék, akkor sütöttem volna meggyes muffint, mert kérték.
... igazán jó anya lennék, akkor jól tudnám kezelni azokat a helyzeteket, amikor épp utálják egymást a gyerekeim.
... igazán jó anya lennék, akkor tudnám, mitől is jó fej Justin Bieber, és L.L. Junior.
... igazán jó anya lennék, akkor nem felejtettem volna el a logopédia füzetes mondókát gyakoroltatni.
... igazán jó anya lennék, akkor segítettem volna megcsinálni a matekpéldákat, nem morogtam volna amiatt, hogy már megint az utolsó napra hagyta.
... igazán jó anya lennék, akkor már tudnám, mit fog hozni a Mikulás, és a Jézuska.
Nos, nem vagyok az, mert ezek közül egyiket sem tettem meg, és ezek közül egyiket sem tudom. Viszont továbbra is nyűgös vagyok és fáradt, továbbra is aggódnak értem, mert nem vagyok jól. Továbbra is utálom a reggeli hajcihőket induláskor, és simán elfelejtem megnézni az ellenőrzőt/üzenőt.
De valószínűleg azért még épp megfelelő vagyok nekik, mert még egyikőjük sem akart magának másik anyukát.
2010. nov. 12.
Fogadó óra II.
Miután Patrikot agyondícsérgették, még mindig voltak előttem ketten is Erik osztályánál. Pedig akkor már jó későn volt, de gondoltam, most már mindegy, ha már eddig itt voltam, ezt a kis időt még kibírom. A várakozás idejét arra használtam fel, hogy próbáltam összeszedni mi mindenről is kell beszélgetnem Erik tanító nénijeivel. Sok téma gyűlt bennem szeptember óta, szinte minden héten volt valami, amit feljegyezhettem a listára.
Na de hogy világos legyek valamennyire. Van az osztályában egy csomó olyan gyerek, akik valamilyen problémával küszködnek. A két legkirívóbb eset egy fiú és egy lány, akik mindketten komoly magatartászavarral küzdenek. Semmi önfegyelmük, gátlástalanok, vadak. És mindketten szinte rajonganak Erikért. Aki pedig felnéz rájuk a gátlástalanságuk miatt. Mert neki ez valamiért imponál. Nem is lenne bajom ezzel, ha Erik fiam képes lenne az eszét használni velük kapcsolatban, főleg a fiúval kapcsolatban. A lány rajongása kicsit zavarja már, ő talán túlment egy határon. A fiú viszont egyre inkább eldurvul.. minden naposak az olyan verekedései, ahol valaki komolyabban megsérül, lelki terror alatt tartja több osztálytársát is. Én meg nagyon féltem ettől a gyerekemet. Nyilván attól is, mi történik, ha ő keveredik majd verekedésbe ezzel a fiúval. Minden elvemmel ellenkezik, hogy én azt mondjam, védje meg magát bármi áron, de még lehet ebből kénytelen leszek engedni. Ez az osztálytárs gátlástalanul lop is, és még ez is imponált az én fiamnak is. Meg is próbálkozott vele. És nagyon büszke volt magára, egészen addig, amíg nem kellett szembesülnie azzal, hogy sem én, sem az apja nem értékeljük ezt egy kicsit sem. Sőt.... nem tette zsebre, amit kapott.
A matek felmérői sem sikerültek olyan jól, mint ahogy az első. Még ez is ötös, de határozottan kisebb ötös, mint az előző. Magyarból nem rontott, bár néha látszott a külalakján is, hogy nem igazán kiegyensúlyozott. Ehhez még hozzájött a laktózmentes diéta, ami egy jó ideig komoly dacot váltott ki belőle.
Kicsit összeszűkült gyomorral mentem be tehát Ági nénihez, és Emese nénihez. De várakozásaimmal ellentétben nem hallottam semmi rosszat. Ők is látják, tudják róla, amit én. Mondjuk tudniuk is kell, sok mindent megbeszéltünk már a tavalyi év során is Erikkel kapcsolatban. Féltik ők is, hogy a saját énje rovására megy a befolyásolhatósága, de igyekeznek rajta tartani a szemüket. A tanulmányi eredményével nincs a világon semmi gond, a hibái csak figyelmetlenségből adódnak, arra kell megtanítanunk, hogy az önellenőrzést fontosságát megértse, és tudja majd jól használni. Magyarból továbbra is nagyon ügyes, még mindig a legjobban olvasó gyerek az osztályban, az írása szép, itt is olyan gondok vannak csak, hogy lefelejti az ékezetet, vagy elfelejti kitenni az írásjelet a mondat végén. A világról való tájékozottsága messze az osztálytársai fölé helyezi, néha a tanító néniket is ámulatba ejti, hogy miket tud. Szeretik azért, hogy akárcsak a bátyja, ő is nagyon szépen és nagyon választékosan beszél. A versmondó versenyre önként jelentkezett, nagyon gyorsan megtanulta a verset, és nagyon szépen hangsúlyozott is végre. Azon ugyan kicsit megsértődött, hogy nem lett helyezett, de Emese néni mondta, hogy viszont őt külön említette a zsűri, hogy mennyire tetszett nekik a verse. (azt meg még nem akarom neki elmondani, hogy ez is egy olyan iskola, ahol mindig megvan előre a helyezések sorrendje) Meglepő módon, amennyire utálja a technika és a rajz órákat, annyira szeret varrni, és hímezni. Ági néni azt mondja, nagyon ügyes is.
Összességében tehát elégedettek vele, és igenis legyek büszke rá. Természetesen nem kérdés ez egyetlen percig sem. Büszke vagyok rá, még talán sokkal jobban is, mint a bátyjára, mert neki sok mindent kellett leküzdenie már ahhoz, hogy most itt tartson, ahol..
Abban megegyeztünk, hogy továbbra is rajta tartjuk a szemünket, amennyire csak lehet távol tartjuk tőle ezt a két kis renitenst, és továbbra is kitalálunk neki mindenfélét, hogy megértse, mi a különbség a jó barát és a rossz barát között.
Aggódó tekintettel várt, mikor beléptem este nyolckor a lakásba. Nézett azokkal a gyönyörű barna szemeivel, és őszinte aggodalmat láttam. Ami úgy gondolom, jó. Mert talán érzi már egy kicsit a határokat. Amikor rámosolyogtam, megnyugodott. Mondtam neki, nagyon büszke vagyok rá, mert nagyon sok jót hallottam róla. Erre a mondatomra pedig egy olyan mosollyal válaszolt, amitől ha nem este lett volna, még a nap is kisüt. Úgyhogy úgy döntöttem, azért , aki ilyen őszintén tud mosolyogni, nem is kell olyan nagyon aggódnom. :)
Na de hogy világos legyek valamennyire. Van az osztályában egy csomó olyan gyerek, akik valamilyen problémával küszködnek. A két legkirívóbb eset egy fiú és egy lány, akik mindketten komoly magatartászavarral küzdenek. Semmi önfegyelmük, gátlástalanok, vadak. És mindketten szinte rajonganak Erikért. Aki pedig felnéz rájuk a gátlástalanságuk miatt. Mert neki ez valamiért imponál. Nem is lenne bajom ezzel, ha Erik fiam képes lenne az eszét használni velük kapcsolatban, főleg a fiúval kapcsolatban. A lány rajongása kicsit zavarja már, ő talán túlment egy határon. A fiú viszont egyre inkább eldurvul.. minden naposak az olyan verekedései, ahol valaki komolyabban megsérül, lelki terror alatt tartja több osztálytársát is. Én meg nagyon féltem ettől a gyerekemet. Nyilván attól is, mi történik, ha ő keveredik majd verekedésbe ezzel a fiúval. Minden elvemmel ellenkezik, hogy én azt mondjam, védje meg magát bármi áron, de még lehet ebből kénytelen leszek engedni. Ez az osztálytárs gátlástalanul lop is, és még ez is imponált az én fiamnak is. Meg is próbálkozott vele. És nagyon büszke volt magára, egészen addig, amíg nem kellett szembesülnie azzal, hogy sem én, sem az apja nem értékeljük ezt egy kicsit sem. Sőt.... nem tette zsebre, amit kapott.
A matek felmérői sem sikerültek olyan jól, mint ahogy az első. Még ez is ötös, de határozottan kisebb ötös, mint az előző. Magyarból nem rontott, bár néha látszott a külalakján is, hogy nem igazán kiegyensúlyozott. Ehhez még hozzájött a laktózmentes diéta, ami egy jó ideig komoly dacot váltott ki belőle.
Kicsit összeszűkült gyomorral mentem be tehát Ági nénihez, és Emese nénihez. De várakozásaimmal ellentétben nem hallottam semmi rosszat. Ők is látják, tudják róla, amit én. Mondjuk tudniuk is kell, sok mindent megbeszéltünk már a tavalyi év során is Erikkel kapcsolatban. Féltik ők is, hogy a saját énje rovására megy a befolyásolhatósága, de igyekeznek rajta tartani a szemüket. A tanulmányi eredményével nincs a világon semmi gond, a hibái csak figyelmetlenségből adódnak, arra kell megtanítanunk, hogy az önellenőrzést fontosságát megértse, és tudja majd jól használni. Magyarból továbbra is nagyon ügyes, még mindig a legjobban olvasó gyerek az osztályban, az írása szép, itt is olyan gondok vannak csak, hogy lefelejti az ékezetet, vagy elfelejti kitenni az írásjelet a mondat végén. A világról való tájékozottsága messze az osztálytársai fölé helyezi, néha a tanító néniket is ámulatba ejti, hogy miket tud. Szeretik azért, hogy akárcsak a bátyja, ő is nagyon szépen és nagyon választékosan beszél. A versmondó versenyre önként jelentkezett, nagyon gyorsan megtanulta a verset, és nagyon szépen hangsúlyozott is végre. Azon ugyan kicsit megsértődött, hogy nem lett helyezett, de Emese néni mondta, hogy viszont őt külön említette a zsűri, hogy mennyire tetszett nekik a verse. (azt meg még nem akarom neki elmondani, hogy ez is egy olyan iskola, ahol mindig megvan előre a helyezések sorrendje) Meglepő módon, amennyire utálja a technika és a rajz órákat, annyira szeret varrni, és hímezni. Ági néni azt mondja, nagyon ügyes is.
Összességében tehát elégedettek vele, és igenis legyek büszke rá. Természetesen nem kérdés ez egyetlen percig sem. Büszke vagyok rá, még talán sokkal jobban is, mint a bátyjára, mert neki sok mindent kellett leküzdenie már ahhoz, hogy most itt tartson, ahol..
Abban megegyeztünk, hogy továbbra is rajta tartjuk a szemünket, amennyire csak lehet távol tartjuk tőle ezt a két kis renitenst, és továbbra is kitalálunk neki mindenfélét, hogy megértse, mi a különbség a jó barát és a rossz barát között.
Aggódó tekintettel várt, mikor beléptem este nyolckor a lakásba. Nézett azokkal a gyönyörű barna szemeivel, és őszinte aggodalmat láttam. Ami úgy gondolom, jó. Mert talán érzi már egy kicsit a határokat. Amikor rámosolyogtam, megnyugodott. Mondtam neki, nagyon büszke vagyok rá, mert nagyon sok jót hallottam róla. Erre a mondatomra pedig egy olyan mosollyal válaszolt, amitől ha nem este lett volna, még a nap is kisüt. Úgyhogy úgy döntöttem, azért , aki ilyen őszintén tud mosolyogni, nem is kell olyan nagyon aggódnom. :)
Fogadó óra I.
Szerdán volt aktuális az éppen következő fogadó óra az iskolában. Amire már készülök egy ideje, Erik miatt. Illetve nem annyira miatta, mint inkább az érdekében.. de erről majd még külön is írni fogok, ha már egyszer végre képes leszek kibogozni én magam is ezt az egész bonyolult és szövevényes dolgot körülötte.
Nem sok kedvem volt menni, mert egész délután esett az eső, én zártam a boltot, és már sötét volt akkor is, de mivel az iskola csak pár percre van a munkahelyemtől, és mert egyébként is be kellett mennem a főnökömmel beszélni két szót, hát gondoltam, megnézem mennyien vannak, és meglátom, ki tudom e várni a soromat.
Hát.. Erikéknél hatan álltak sorban, és csak egyesével lehet ilyenkor bemenni, de gondoltam, mindegy, ha már rászántam magam, várok. Miközben ott vártam, benéztem az ebédlőbe a felsős tanárokhoz, ahol sokkal kevesebben voltak. Így aztán először leültem Joli nénihez, aki Patriknak magyar irodalmat és magyar nyelvtant tanít. Kicsit félve, mert ugyan nincsenek rossz jegyei magyarból, de rettenetesen csúnyán ír. Bemutatkoztam, ő rám mosolygott, és elmondta, hogy nagyon-nagyon szereti Patrikot, mert nagyon aktív, nagyon közreműködő, láthatóan olvasott, jó a kifejezőkészsége, nagyon szép hangja van, és nagyon szépen beszél. A csúnya írásra vonatkozó közbevetésemet elintézte egy kisebb kézlegyintéssel, miszerint nem láttam én még csúnya író gyereket.. de heti egyszer egy órában elmegy hozzá korrepetálásra, ahol megpróbálja megértetni vele, hogy lehet lassabban is írni, és akkor szebb lesz. A korrepetálás kapcsán még elmondta, hogy hihetetlen élménnyel gazdagította a fiam, amikor először ment hozzá, mert akkora örömmel ment, mint még soha, senki. Mosolygott, örült, büszke volt. És neki akkor és ott visszaadta a hitét abban, hogy jó ez, amit ő csinál.
A magyar tanár után következett a matek tanár, aki már engem is tanított a matematika rejtelmeire, és tudom róla, hogy a matematika mindenek felett álló tantárgy az életében. Ettől hajlamos azt hinni, hogy másoknak is. Kicsit nyakbehúzva ültem le mellé, vártam, hogy közli velem "kijavította a csodálatos irományomat", de nem volt ilyesmiről szó. Ő nem dícsérte agyba-főbe Patrikot, de elégedett vele, szépen felvette a tempót, ahogy ő fejezte ki magát: "megérkezett a felső tagozatos emelt matematika csoportba". Magára talált, felvette a tempót, már nem bizonytalankodik. Az eszével soha nem is volt gond, néha a szorgalmát kicsit noszogatni kell, de alapvetően úgy gondolja, ki tud hozni magából bármit, ha akar. Ő tanítja az angolt is neki, erről a tantárgyról annyit mondott, nagy biztonsággal használja a tanultakat, nem fél megszólalni sem, és megért mindent, amit tanultak.
Ezek után még felkerestem Laci bácsit, aki történelmet tanít neki, és hozzá jár íjász-szakkörre. Laci bácsi pedig majdnem megríkatott. Na nem.. nem azért, mert olyan rosszakat mondott. Sőt. Tudtam, hogy a dolgozata a legjobb lett az évfolyamon, mert ezzel már az őszi szünet előtti utolsó napon boldogan jött haza. Már akkor is nagyon büszkék voltunk rá. Én meg még kicsit fel is nézek rá, bevallom, soha életemben nem kaptam ötöst ebből a tantárgyból. Na de ne kanyarodjunk el Laci bácsitól. A szám tátva maradt attól, ami elhangzott a szájából. Először is tökéletes jellemzést adott a fiamról, miszerint afféle "meg nem értett zseni" ebben az osztályban, mert kicsit kilóg a többiek közül. Nem elég vagány, viszont túl okos. Úgyhogy egyik igazi klikk sem fogadja be csak ideig-óráig. (még ez eddig nem okozott neki gondot, addig meg én sem aggódom) És aztán jött, amire igazán nem számíthattam. A dolgozata nemhogy az évfolyam legjobbja volt, de neki a négy évfolyamon nincs jelenleg még egy hozzá fogható tanítványa, mert olyan esszét írt neki, amitől leesett az álla. Nem csak a tudása van messze az átlag felett, de mindezt olyan stílusosan, olyan összeszedetten, szórakoztatóan tudta leírni, hogy azóta is csodájára jár. Őt idézve, komolyan meglepődött azon, hogy ezt egy olyan gyerek írta, aki ráadásul nincs is "menedzselve". Azt mondta nekem, ennek a gyereknek még nagyon sokáig kell tanulnia, és aztán pedig publikálnia kell. Megvan benne minden ahhoz, hogy a népet tanítsa. Lehetne az új Kossuth Lajos. De ne legyen politikus, ahhoz Ő túl őszinte. És gratulált nekünk, hogy ilyen fiunk van.
Én pedig nem is tudom elmondani, milyen érzésekkel álltam fel attól az asztaltól. Szívesen megöleltem volna ezt a Laci bácsit, ha nem nézett volna ki hülyén. Az tuti, hogy ott és akkor híztam hirtelen két kilót. És megbocsátottam ennek a "Kossuth Lajosnak", hogy annyira kiskamasz, hogy néha sírva tudnék elmenekülni tőle. Ugyanakkor kicsit megijedtem, mert túl fog nőni rajtam. Észben mindenképp. Tudom, hogy okosabb nálam. Ami nem baj. Sőt, nagyon büszke vagyok rá. Nagy feladat lesz őt jól terelgetni, vagy legalább jól támogatni az útján. Megadni mindent, hogy ami megvan benne, azt ki tudja hozni magából, de mégsem elé tálalni, mert őszintén hiszem, hogy akkor lesz igazán sikeres, ha meg kell küzdenie érte.
Na de ez a távoli jövő. Most még sütkérezem egy kicsit a büszkeségben, raktározom a mondatokat, hogy majd akkor is emlékezzek mindegyikre, mikor rosszabb napok jönnek.
Nem sok kedvem volt menni, mert egész délután esett az eső, én zártam a boltot, és már sötét volt akkor is, de mivel az iskola csak pár percre van a munkahelyemtől, és mert egyébként is be kellett mennem a főnökömmel beszélni két szót, hát gondoltam, megnézem mennyien vannak, és meglátom, ki tudom e várni a soromat.
Hát.. Erikéknél hatan álltak sorban, és csak egyesével lehet ilyenkor bemenni, de gondoltam, mindegy, ha már rászántam magam, várok. Miközben ott vártam, benéztem az ebédlőbe a felsős tanárokhoz, ahol sokkal kevesebben voltak. Így aztán először leültem Joli nénihez, aki Patriknak magyar irodalmat és magyar nyelvtant tanít. Kicsit félve, mert ugyan nincsenek rossz jegyei magyarból, de rettenetesen csúnyán ír. Bemutatkoztam, ő rám mosolygott, és elmondta, hogy nagyon-nagyon szereti Patrikot, mert nagyon aktív, nagyon közreműködő, láthatóan olvasott, jó a kifejezőkészsége, nagyon szép hangja van, és nagyon szépen beszél. A csúnya írásra vonatkozó közbevetésemet elintézte egy kisebb kézlegyintéssel, miszerint nem láttam én még csúnya író gyereket.. de heti egyszer egy órában elmegy hozzá korrepetálásra, ahol megpróbálja megértetni vele, hogy lehet lassabban is írni, és akkor szebb lesz. A korrepetálás kapcsán még elmondta, hogy hihetetlen élménnyel gazdagította a fiam, amikor először ment hozzá, mert akkora örömmel ment, mint még soha, senki. Mosolygott, örült, büszke volt. És neki akkor és ott visszaadta a hitét abban, hogy jó ez, amit ő csinál.
A magyar tanár után következett a matek tanár, aki már engem is tanított a matematika rejtelmeire, és tudom róla, hogy a matematika mindenek felett álló tantárgy az életében. Ettől hajlamos azt hinni, hogy másoknak is. Kicsit nyakbehúzva ültem le mellé, vártam, hogy közli velem "kijavította a csodálatos irományomat", de nem volt ilyesmiről szó. Ő nem dícsérte agyba-főbe Patrikot, de elégedett vele, szépen felvette a tempót, ahogy ő fejezte ki magát: "megérkezett a felső tagozatos emelt matematika csoportba". Magára talált, felvette a tempót, már nem bizonytalankodik. Az eszével soha nem is volt gond, néha a szorgalmát kicsit noszogatni kell, de alapvetően úgy gondolja, ki tud hozni magából bármit, ha akar. Ő tanítja az angolt is neki, erről a tantárgyról annyit mondott, nagy biztonsággal használja a tanultakat, nem fél megszólalni sem, és megért mindent, amit tanultak.
Ezek után még felkerestem Laci bácsit, aki történelmet tanít neki, és hozzá jár íjász-szakkörre. Laci bácsi pedig majdnem megríkatott. Na nem.. nem azért, mert olyan rosszakat mondott. Sőt. Tudtam, hogy a dolgozata a legjobb lett az évfolyamon, mert ezzel már az őszi szünet előtti utolsó napon boldogan jött haza. Már akkor is nagyon büszkék voltunk rá. Én meg még kicsit fel is nézek rá, bevallom, soha életemben nem kaptam ötöst ebből a tantárgyból. Na de ne kanyarodjunk el Laci bácsitól. A szám tátva maradt attól, ami elhangzott a szájából. Először is tökéletes jellemzést adott a fiamról, miszerint afféle "meg nem értett zseni" ebben az osztályban, mert kicsit kilóg a többiek közül. Nem elég vagány, viszont túl okos. Úgyhogy egyik igazi klikk sem fogadja be csak ideig-óráig. (még ez eddig nem okozott neki gondot, addig meg én sem aggódom) És aztán jött, amire igazán nem számíthattam. A dolgozata nemhogy az évfolyam legjobbja volt, de neki a négy évfolyamon nincs jelenleg még egy hozzá fogható tanítványa, mert olyan esszét írt neki, amitől leesett az álla. Nem csak a tudása van messze az átlag felett, de mindezt olyan stílusosan, olyan összeszedetten, szórakoztatóan tudta leírni, hogy azóta is csodájára jár. Őt idézve, komolyan meglepődött azon, hogy ezt egy olyan gyerek írta, aki ráadásul nincs is "menedzselve". Azt mondta nekem, ennek a gyereknek még nagyon sokáig kell tanulnia, és aztán pedig publikálnia kell. Megvan benne minden ahhoz, hogy a népet tanítsa. Lehetne az új Kossuth Lajos. De ne legyen politikus, ahhoz Ő túl őszinte. És gratulált nekünk, hogy ilyen fiunk van.
Én pedig nem is tudom elmondani, milyen érzésekkel álltam fel attól az asztaltól. Szívesen megöleltem volna ezt a Laci bácsit, ha nem nézett volna ki hülyén. Az tuti, hogy ott és akkor híztam hirtelen két kilót. És megbocsátottam ennek a "Kossuth Lajosnak", hogy annyira kiskamasz, hogy néha sírva tudnék elmenekülni tőle. Ugyanakkor kicsit megijedtem, mert túl fog nőni rajtam. Észben mindenképp. Tudom, hogy okosabb nálam. Ami nem baj. Sőt, nagyon büszke vagyok rá. Nagy feladat lesz őt jól terelgetni, vagy legalább jól támogatni az útján. Megadni mindent, hogy ami megvan benne, azt ki tudja hozni magából, de mégsem elé tálalni, mert őszintén hiszem, hogy akkor lesz igazán sikeres, ha meg kell küzdenie érte.
Na de ez a távoli jövő. Most még sütkérezem egy kicsit a büszkeségben, raktározom a mondatokat, hogy majd akkor is emlékezzek mindegyikre, mikor rosszabb napok jönnek.
No comment
Nem kommentálnám. Csak megosztom. Mert minden eddiginél aktuálisabbnak érzem, még akkor is, ha nem ildomos (ez nem két l, tényleg?) politizálni, és nem is nagyon szoktam. Csak magamban morgok.
Babits Mihály - Jobb és bal
I.
Láng, láng, meddig cibálnak badar
szelek
jobbra és balra? Hajlik a láng jobbra,
hajlik balra de mit neki
jobb és bal: ki csak fölfelé tör?
Melyik égtáj
mondhatja őt övének? Jobbra vagy
balra csak rokont keres,
kit áttüzesítsen, s magával röpítsen!
szelek
jobbra és balra? Hajlik a láng jobbra,
hajlik balra de mit neki
jobb és bal: ki csak fölfelé tör?
Melyik égtáj
mondhatja őt övének? Jobbra vagy
balra csak rokont keres,
kit áttüzesítsen, s magával röpítsen!
II.
Ki állíthat
jobbra vagy balra engem?
Labdázzatok, mindenkié vagyok!
Csak majd az Isten
ha az Itélet trombitája szól,
állítand jobbra vagy balra.
A többi: játék. (Noha sírnom kell rajta.)
jobbra vagy balra engem?
Labdázzatok, mindenkié vagyok!
Csak majd az Isten
ha az Itélet trombitája szól,
állítand jobbra vagy balra.
A többi: játék. (Noha sírnom kell rajta.)
III.
A többi: játék! bolond, noha véres,
vad játék olykor, melyben a szegény
méla gyerek szédülten, ütlegek közt
ing, míg el nem jő Apja, s kézenfogva
el nem viszi... ing, mint a báb
dülöng
bizonytalan színpadán.
vad játék olykor, melyben a szegény
méla gyerek szédülten, ütlegek közt
ing, míg el nem jő Apja, s kézenfogva
el nem viszi... ing, mint a báb
dülöng
bizonytalan színpadán.
IV.
S tán
ilyen báb vagyok én is - de a bábot
drótjai tartják; s tudjátok meg, izmos
drótjaimat nem kétfelülről
rángatják, hanem Valaki fölülről
igazítja
kimondhatatlan ujjal.
ilyen báb vagyok én is - de a bábot
drótjai tartják; s tudjátok meg, izmos
drótjaimat nem kétfelülről
rángatják, hanem Valaki fölülről
igazítja
kimondhatatlan ujjal.
2010. nov. 11.
2010. nov. 8.
Munkából jelentem...
Mióta dolgozom, azóta csak még inkább erősödött bennem az érzés, hogy milyen jó is az, hogy nem vagyunk egyformák.
Alapvetően kedvesnek, és barátságosnak gondolom magam. Mégis, többen voltak már, akik eddigi eladói pályafutásom alatt majdnem kihozták belőlem az állatot. :D Persze nem, visszafogtam magam, igen komoly önfegyelemről tettem tanúbizonyságot.
Tegnap, miközben a mosdót takarítottam (ez a kis megjegyzés külön Szityának a mikor és hol is száll meg az ihlet gondolataihoz) jutott eszembe, hogy meg kéne örökítenem azokat, akik eddig vitték a pálmát.
A dobogó harmadik helyén többen is osztoznak. Ők azok, akik általában nem vásárlási szándékkal jönnek, hanem csak a buszra várakozás idejét szeretnék eltölteni valahogy. Bejönnek, nézelődünk csak felkiáltással. Aztán eszükbe jut valami, és lepakoltatnak mindent. És fitymálják. Vagy az árát, vagy a színét, vagy a mintáját. Vagy túl lányos. Vagy nem elég lányos. Szóval, akiknek semmi sem jó. Akik aztán egy igen fárasztó negyed óra (húsz perc, stb.) hirtelen ránéznek az órájukra, és köszönés nélkül kimennek. Ők azok, akiknek olyankor nem bronzérmet akasztanék a nyakukba, hanem sokkal inkább egy kolompot, hogy mindenki tudja, merre is járnak. Vagy utánuk vágnám a kuplerájt, amit hagytak. Egyetlen egy ember volt ebből a fajtából, akinek sikerült lekerülni már a dobogóról, mert fél óra idegörlő válogatás után megtaláltuk a ruhákat, amiket keresett, és meg is vette. Addig, míg sikerült megtalálni mondjuk tényleg komoly indulatokat generált bennem. Fiúnak keresett olyan ruhát, amiben elmehetnek valahova... de ne legyen farmer. Ne legyen barna színű sem. És ne legyen rajta zseb. És ne legyen a kardigánban se szürke, se barna. És egyszínű felső kell a kardigán alá. Nem ing, de nem póló. A garbót meg nem szereti. Végül sikerült kielégítenem minden igényét egy sötétkék kordnadrággal, és fehér galléros nyakú hosszú ujjú pólóval és egy kék-fehér-piros csíkos kardigánnal. Mit mondjak? Örültem, mikor végre az ajtón kívül volt, és nagyot sóhajtottam.
A dobogó második fokán is osztozhatnak egy páran. Hülyeség ellen ugye, mint tudjuk, nincs orvosság. Nem is tudom, ki akasztott ki jobban. Az, aki olyan szinten "illatozott", hogy egyrészt alig vártam, hogy elmenjen végre, és kiszellőztessek, meg egyáltalán merjek végre levegőt venni. Vagy az, aki bejött "vicces, színes harisnyát" venni, meg egy télikabátot a kislányának. Ez utóbbi érdekes élmény volt. Lánykabátot keresnek, de nem túl lányosat. Nem kell, hogy nagyon rózsaszín legyen, meg ilyesmi. Megmutattam a legszolidabb rózsaszínt, ami elég sportos fazon, meg a narancssárgát, meg a pirosat, mindegyikre fintorogtak, mondván, túl lányos ez nekik. Na, ehhez képest, miután megtaláltuk a vicces vidám harisnyát, megvették a lehető legcsajosabb kabátot, ami nem csak rózsaszín és lila, de prémes, és még ilyen kézmelegítő muff (vagy hogy hívják) is van rajta. De simán dobogót kaphatna az a rendszeresen visszatérő hölgy, aki mindig mindent félrerakat, és aztán még jön tizenháromszor átszámoltatni. Aztán rájön, hogy nincs rá pénze, a felét kipakoljuk, másnap újra jön, és keresünk mégis, valami olcsóbb kardigánt, mert az is kéne.. mindeközben végighallgattam már a teljes élettörténtetét. Meg a férjéét, meg a gyerekéét. És vicces, mert a főnököm lányának meg előadta, hogy ő egyedül neveli a gyerekét. :D Szóval, simán ő is kaphatna ezüstérmet.
Az arany viszont abszolút a múlt heti vásárlómat illeti meg. Aki tulajdonképpen nem is vásárolt. Csak jött beváltani a felicitas kuponját. Egyszerre a várandós mama kupont, és a babakupont. Ami oké, előfordul, a többség nem is figyeli, hogy van várandós mamás is, és csak a babakuponnal együtt kéri el, hogy "ha már van..". De ő nem. 26. hétre született a kislánya 620 gramm-mal. Egy héttel azelőtt, hogy ő jött a kuponokért. Őszintén szólva, nem nagyon tudtam jól reagálni. Természetesen jó egészséget kívántam a babának, de egész nap azon tűnődtem, hogy vajon, mi késztette arra, hogy szülés után egy héttelneccharisnyában elrohanjon kiváltani a baba-kupont is (ami egyébként négy hónapos kortól ajánlott). Annyira fura volt, és annyira megviselt (engem), hogy minden vásárlói hülyeség elé kellett, hogy helyezzem. Nem értem, de tényleg. Tudom, hogy mindannyian másképp reagálunk vészhelyzetekre.Valószínűleg nem lehet ott a kórházban a nap huszonnégy órájában. Meg nem is mindenki bírja. De akkor is.. Nem ítélkezem, de tényleg. Vagy mégis. Hát hogy lehet valaki ilyen hülye, hogy ez a legfontosabb? És annyira fontos volt, hogy a várandós mama kupont visszadátumoztatta, hogy megkaphassa.
Ilyenek fűszerezik a mindennapjaimat azokban a négy órákban, amit ott töltök. Természetesen meg kell azért említenem az olyan vásárlókat is, mint az a másfél éves kisfiú, aki egy reggelemet aranyozta be azzal, hogy annyira kedves volt, és olyan örömmel próbálta fel a cipőt is, a sapkát is, hogy csuda. És azt is, aki visszament a főnökömhöz, és elmondta, őt még soha, senki nem szolgálta ki ilyen kedvesen, mint én, és köszöni szépen, mert nagyon jól esett neki. (hozzám akart visszajönni, de én már nem voltam ott) Tehát vannak pozitív élmények is, szép számmal. Szerencsére. Különben simán meg lehetne bolondulni. :D
Alapvetően kedvesnek, és barátságosnak gondolom magam. Mégis, többen voltak már, akik eddigi eladói pályafutásom alatt majdnem kihozták belőlem az állatot. :D Persze nem, visszafogtam magam, igen komoly önfegyelemről tettem tanúbizonyságot.
Tegnap, miközben a mosdót takarítottam (ez a kis megjegyzés külön Szityának a mikor és hol is száll meg az ihlet gondolataihoz) jutott eszembe, hogy meg kéne örökítenem azokat, akik eddig vitték a pálmát.
A dobogó harmadik helyén többen is osztoznak. Ők azok, akik általában nem vásárlási szándékkal jönnek, hanem csak a buszra várakozás idejét szeretnék eltölteni valahogy. Bejönnek, nézelődünk csak felkiáltással. Aztán eszükbe jut valami, és lepakoltatnak mindent. És fitymálják. Vagy az árát, vagy a színét, vagy a mintáját. Vagy túl lányos. Vagy nem elég lányos. Szóval, akiknek semmi sem jó. Akik aztán egy igen fárasztó negyed óra (húsz perc, stb.) hirtelen ránéznek az órájukra, és köszönés nélkül kimennek. Ők azok, akiknek olyankor nem bronzérmet akasztanék a nyakukba, hanem sokkal inkább egy kolompot, hogy mindenki tudja, merre is járnak. Vagy utánuk vágnám a kuplerájt, amit hagytak. Egyetlen egy ember volt ebből a fajtából, akinek sikerült lekerülni már a dobogóról, mert fél óra idegörlő válogatás után megtaláltuk a ruhákat, amiket keresett, és meg is vette. Addig, míg sikerült megtalálni mondjuk tényleg komoly indulatokat generált bennem. Fiúnak keresett olyan ruhát, amiben elmehetnek valahova... de ne legyen farmer. Ne legyen barna színű sem. És ne legyen rajta zseb. És ne legyen a kardigánban se szürke, se barna. És egyszínű felső kell a kardigán alá. Nem ing, de nem póló. A garbót meg nem szereti. Végül sikerült kielégítenem minden igényét egy sötétkék kordnadrággal, és fehér galléros nyakú hosszú ujjú pólóval és egy kék-fehér-piros csíkos kardigánnal. Mit mondjak? Örültem, mikor végre az ajtón kívül volt, és nagyot sóhajtottam.
A dobogó második fokán is osztozhatnak egy páran. Hülyeség ellen ugye, mint tudjuk, nincs orvosság. Nem is tudom, ki akasztott ki jobban. Az, aki olyan szinten "illatozott", hogy egyrészt alig vártam, hogy elmenjen végre, és kiszellőztessek, meg egyáltalán merjek végre levegőt venni. Vagy az, aki bejött "vicces, színes harisnyát" venni, meg egy télikabátot a kislányának. Ez utóbbi érdekes élmény volt. Lánykabátot keresnek, de nem túl lányosat. Nem kell, hogy nagyon rózsaszín legyen, meg ilyesmi. Megmutattam a legszolidabb rózsaszínt, ami elég sportos fazon, meg a narancssárgát, meg a pirosat, mindegyikre fintorogtak, mondván, túl lányos ez nekik. Na, ehhez képest, miután megtaláltuk a vicces vidám harisnyát, megvették a lehető legcsajosabb kabátot, ami nem csak rózsaszín és lila, de prémes, és még ilyen kézmelegítő muff (vagy hogy hívják) is van rajta. De simán dobogót kaphatna az a rendszeresen visszatérő hölgy, aki mindig mindent félrerakat, és aztán még jön tizenháromszor átszámoltatni. Aztán rájön, hogy nincs rá pénze, a felét kipakoljuk, másnap újra jön, és keresünk mégis, valami olcsóbb kardigánt, mert az is kéne.. mindeközben végighallgattam már a teljes élettörténtetét. Meg a férjéét, meg a gyerekéét. És vicces, mert a főnököm lányának meg előadta, hogy ő egyedül neveli a gyerekét. :D Szóval, simán ő is kaphatna ezüstérmet.
Az arany viszont abszolút a múlt heti vásárlómat illeti meg. Aki tulajdonképpen nem is vásárolt. Csak jött beváltani a felicitas kuponját. Egyszerre a várandós mama kupont, és a babakupont. Ami oké, előfordul, a többség nem is figyeli, hogy van várandós mamás is, és csak a babakuponnal együtt kéri el, hogy "ha már van..". De ő nem. 26. hétre született a kislánya 620 gramm-mal. Egy héttel azelőtt, hogy ő jött a kuponokért. Őszintén szólva, nem nagyon tudtam jól reagálni. Természetesen jó egészséget kívántam a babának, de egész nap azon tűnődtem, hogy vajon, mi késztette arra, hogy szülés után egy héttel
Ilyenek fűszerezik a mindennapjaimat azokban a négy órákban, amit ott töltök. Természetesen meg kell azért említenem az olyan vásárlókat is, mint az a másfél éves kisfiú, aki egy reggelemet aranyozta be azzal, hogy annyira kedves volt, és olyan örömmel próbálta fel a cipőt is, a sapkát is, hogy csuda. És azt is, aki visszament a főnökömhöz, és elmondta, őt még soha, senki nem szolgálta ki ilyen kedvesen, mint én, és köszöni szépen, mert nagyon jól esett neki. (hozzám akart visszajönni, de én már nem voltam ott) Tehát vannak pozitív élmények is, szép számmal. Szerencsére. Különben simán meg lehetne bolondulni. :D
2010. nov. 7.
Péntek este
Ők már fodrászkodás után... én még előtte. :)
És egy fiam hiányzik is a képről. De azért nekem tetszik. :)
És egy fiam hiányzik is a képről. De azért nekem tetszik. :)
2010. nov. 5.
Atópiás dermatitis
Már 11 éve él velünk ez a nyavalya, úgyhogy igazán egymáshoz szokhattunk, már-már családtag is. Kevés meglepetést tud már okozni, mégis van még azért, amin még nekem is sikerül fennakadnom. Pedig ennyi év után már "szagról" megmondom, melyik krémben van elocom, melyikben ftorocort. Ránézésre tudom, melyik fajta pöttyre kell szteroid, de azonnal, és melyik az, amelyik el fog múlni pár nap múlva. Tudom azt is, hogy a nyár ekcéma-szempontból maga a kánaán, olyankor alig-alig fordul elő. A késő ősz, és a tél pedig a lehető legrosszabb. Rosszul viseli a bőrük a hőmérséklet-különbségeket, ami a kinti levegő, és a benti fűtött szoba között van. Nehezen bírja a bőrük tolerálni a sok réteg ruhát is, még akkor is, ha nem hordanak műszálast.
Emlékszem, mikor először jelentkezett, hetekig nem bírtuk Patrikról leszedni. Az arca örökké lángolt, a testén pedig minden zsírozás ellenére is olyan száraz volt a bőre, mint a smirgli. Kentük, gyógyszereztük, mire hetek múlva végre kezdett javulni. Másfél éves sem volt még ekkor, és nagyon nehezen értette meg, hogy nem szabad vakarni. Főképp azért nem, mert a kezéről vitte tovább mindenhova. Az első két évben gyakorlatilag minden második héten ott ültünk a bőrgyógyászaton, egy kisebb vagyont hagytunk a patikában, mire megtanultunk együtt élni vele. Erik is igen korán meglátogatta az időközben szinte családtaggá vált bőrgyógyászunkat, alig pár hónapos korában vittem először. És Roland sem kerülhette el a sorsát. Sosem felejtem el a dokinak azt a mondatát, mikor megkérdezte, a kicsi végre lány lesz? Mondtam, nem, őt is fiúnak várjuk. Erre mondta, pedig, ha lány lenne, még talán esélye is lenne, hogy ne legyen a betegem.
Szóval, 11 év. Van a hátunk mögött rengeteg iszonyatos pillanat. Véresre repedt kéz- és lábujjak. Újdonságként kapott nem szteroidos krémtől sikítva vakarózás. Iszonyatos idegrohamok, mikor már nem bírták tovább a viszketést. Hihetetlen mennyiségű krémes doboz.
Szemét egy betegség ez amúgy. Nem találtunk okot. Nincs (kimutatható) táplálékallergiájuk, nincs semmi, amire azt mondhatnánk, hogy na, ez az oka. Hibás gének. Jobb híján. Ha szerencséjük van, a kamaszkori nagy hormonváltozáskor elmúlik. Ha nincs, rosszabb lesz.
Nem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget, az életünk része a "kenekedés", a bőrgyógyászhoz járás. Néha viszont kiborulunk. Együtt is, külön-külön is. Van, hogy csak én. Mint most is. Eriken fura pöttyök jelentek meg. Volt már ilyen, emlékeim szerint. Nem is egyszer. És mikor először hallottam a diagnózist, majdnem elsüllyedtem szégyenemben. De aztán az orvosunk megvigasztalt, nincs ezen mit szégyellni. Szóval, Erik rühes. (rühös?) Elsősorban közösségekben terjed, de az egyébként is gyengébb bőrű gyerekek hamarabb "szedik össze", mivel sokkal kevésbé képes védekezni, mint egészséges társaiké. Van rá krémünk, amivel le kell kenni többször, ágyneműt, pizsamát minden nap lehúzni, mosni, vasalni, és elvileg megszabadulunk tőle a hétvégére. És imádkozom, hogy a többieken ne jelenjen meg, mert akkor kezdhetjük elölről majd.
Patrik lábujjai pedig annyira csúnyán sebesek, hogy nem is elég, hogy csak bekenjük. Bekenjük, és folpack-kal körbetekerjük. Így marad reggelig.
Így vagyunk most.
Én meg tegnap éjjel ismételten rohamot produkáltam. Ismét lábrázós, rázkódóst. Nem tudom, mikor lesz már végre vége.
Emlékszem, mikor először jelentkezett, hetekig nem bírtuk Patrikról leszedni. Az arca örökké lángolt, a testén pedig minden zsírozás ellenére is olyan száraz volt a bőre, mint a smirgli. Kentük, gyógyszereztük, mire hetek múlva végre kezdett javulni. Másfél éves sem volt még ekkor, és nagyon nehezen értette meg, hogy nem szabad vakarni. Főképp azért nem, mert a kezéről vitte tovább mindenhova. Az első két évben gyakorlatilag minden második héten ott ültünk a bőrgyógyászaton, egy kisebb vagyont hagytunk a patikában, mire megtanultunk együtt élni vele. Erik is igen korán meglátogatta az időközben szinte családtaggá vált bőrgyógyászunkat, alig pár hónapos korában vittem először. És Roland sem kerülhette el a sorsát. Sosem felejtem el a dokinak azt a mondatát, mikor megkérdezte, a kicsi végre lány lesz? Mondtam, nem, őt is fiúnak várjuk. Erre mondta, pedig, ha lány lenne, még talán esélye is lenne, hogy ne legyen a betegem.
Szóval, 11 év. Van a hátunk mögött rengeteg iszonyatos pillanat. Véresre repedt kéz- és lábujjak. Újdonságként kapott nem szteroidos krémtől sikítva vakarózás. Iszonyatos idegrohamok, mikor már nem bírták tovább a viszketést. Hihetetlen mennyiségű krémes doboz.
Szemét egy betegség ez amúgy. Nem találtunk okot. Nincs (kimutatható) táplálékallergiájuk, nincs semmi, amire azt mondhatnánk, hogy na, ez az oka. Hibás gének. Jobb híján. Ha szerencséjük van, a kamaszkori nagy hormonváltozáskor elmúlik. Ha nincs, rosszabb lesz.
Nem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget, az életünk része a "kenekedés", a bőrgyógyászhoz járás. Néha viszont kiborulunk. Együtt is, külön-külön is. Van, hogy csak én. Mint most is. Eriken fura pöttyök jelentek meg. Volt már ilyen, emlékeim szerint. Nem is egyszer. És mikor először hallottam a diagnózist, majdnem elsüllyedtem szégyenemben. De aztán az orvosunk megvigasztalt, nincs ezen mit szégyellni. Szóval, Erik rühes. (rühös?) Elsősorban közösségekben terjed, de az egyébként is gyengébb bőrű gyerekek hamarabb "szedik össze", mivel sokkal kevésbé képes védekezni, mint egészséges társaiké. Van rá krémünk, amivel le kell kenni többször, ágyneműt, pizsamát minden nap lehúzni, mosni, vasalni, és elvileg megszabadulunk tőle a hétvégére. És imádkozom, hogy a többieken ne jelenjen meg, mert akkor kezdhetjük elölről majd.
Patrik lábujjai pedig annyira csúnyán sebesek, hogy nem is elég, hogy csak bekenjük. Bekenjük, és folpack-kal körbetekerjük. Így marad reggelig.
Így vagyunk most.
Én meg tegnap éjjel ismételten rohamot produkáltam. Ismét lábrázós, rázkódóst. Nem tudom, mikor lesz már végre vége.
Őszi szünet
Másodszor fordul elő a gyerekeim életében, hogy szünet van az iskolában, óvodában, és nem én vagyok velük itthon, hanem az apjuk. Szerencsére egészen időben eszünkbe jutott, hogy ő kiirassa a szabadságát, így aztán nyugodtan várhattuk az október végét ebből a szempontból. A fiúk sem ágáltak ellene, hogy nekem dolgozni kell mennem, csak olyan kívánságaik voltak, hogy készítsem ki a ruhájukat, készítsem oda reggel a tejeskávét, és hogy siessek haza. :)
Patrik rettenetes mennyiségű leckét kapott. Szerencsére időben megtudtam, így aztán hamar rávettem, hogy minden nap csináljon meg belőle valamennyit, hogy hétvégére már ne maradjon más, mint a herbárium, amit természetismeret órára kell elkészíteni. Kellett is ez a napi szintű foglalkozás a leckével, a matekfeladatok így is napi több órát vettek igénybe.
Erik viszonylag gondtalanul pihenhetett, bár neki is van egy kevés leckéje, de ő meghagyhatta a hétvégére.
Roli pedig számolja a szabadnapokat, számon tartja mennyi telt már el, és akkor mennyi van még hátra. De nagyon élvezi, hogy itthon lehet a tesóival.
És hogy milyen volt? Egy őrült rohanás. Minden napra jutott valami elintéznivaló. Kellett mennünk sürgősséggel a bőrgyógyászatra, vissza kellett vinni a könyvtárba a könyveket, minden napra jutott egy kis bevásárlás.
Mégis sajnálom azért, hogy már csak a hétvége van belőle. Mert mégis sokkal szabadabb volt minden. Nem kellett időre menni, nem kellett olyan korán kelni. Jó idő volt, így aztán kimehettek akármennyit.
És jutottak eszembe az otthonoktatók. Hogy milyen jól is csinálják. Mert megmaradhat a szabadság is a tanulás mellett.
De nekünk jó ez így. Nemsokára téli szünet. Amikor majd nem rohanunk. Mert nem lesz nyitva a bolt, nem lesz orvosi rendelő, nem lesz posta, nem lesz semmi. Csak mi. Itthon.
Patrik rettenetes mennyiségű leckét kapott. Szerencsére időben megtudtam, így aztán hamar rávettem, hogy minden nap csináljon meg belőle valamennyit, hogy hétvégére már ne maradjon más, mint a herbárium, amit természetismeret órára kell elkészíteni. Kellett is ez a napi szintű foglalkozás a leckével, a matekfeladatok így is napi több órát vettek igénybe.
Erik viszonylag gondtalanul pihenhetett, bár neki is van egy kevés leckéje, de ő meghagyhatta a hétvégére.
Roli pedig számolja a szabadnapokat, számon tartja mennyi telt már el, és akkor mennyi van még hátra. De nagyon élvezi, hogy itthon lehet a tesóival.
És hogy milyen volt? Egy őrült rohanás. Minden napra jutott valami elintéznivaló. Kellett mennünk sürgősséggel a bőrgyógyászatra, vissza kellett vinni a könyvtárba a könyveket, minden napra jutott egy kis bevásárlás.
Mégis sajnálom azért, hogy már csak a hétvége van belőle. Mert mégis sokkal szabadabb volt minden. Nem kellett időre menni, nem kellett olyan korán kelni. Jó idő volt, így aztán kimehettek akármennyit.
És jutottak eszembe az otthonoktatók. Hogy milyen jól is csinálják. Mert megmaradhat a szabadság is a tanulás mellett.
De nekünk jó ez így. Nemsokára téli szünet. Amikor majd nem rohanunk. Mert nem lesz nyitva a bolt, nem lesz orvosi rendelő, nem lesz posta, nem lesz semmi. Csak mi. Itthon.
2010. nov. 1.
November 1.
A temetők lehangolnak emiatt, mert tudom, nincsenek ott. Soha nem is voltak. De kell egy hely mindenkinek, ahova letehet egy-egy szál(csokor) virágot, és egy gyertyát, ahol emlékezhet.
Én másképp emlékszem. Ezen a napon is. És bár voltam a temetőben is, és elszorult a torkom nézve a fejfán a neveket, akiknek más volt a sorsuk, és már nem ismerhették a dédunokáikat. Mégis ma miközben itthon égnek a mécsesek, arra gondolok, jó nekik ott, ahol vannak. Tudom, hogy jó. És hiszem, hogy még találkozunk valahol, valamikor.
Így aztán nem is búcsúzom tőlük soha. Csak emlékezem. Arcokra, hangokra, mozdulatokra, illatokra, mondatokra, együtt töltött percekre. És miközben pereg az emlékek filmje, folyton csak motoszkál a fülemben a dal.. "Mindazokért, kiket nem láttunk már régen...."
2010. okt. 30.
Rájöttem?
Azon gondolkodom most, hogy vége az X-faktornak, és gyakorlatilag azt az időt úgy töltöttem, hogy semmi gondolat nem volt a fejemben, és tökéletes kikapcsolódást jelentett, hogy ez milyen jó. Máskor is jó ez, most meg kifejezetten kellett.
Ezek után pedig megfogalmazódott a fejemben, hogy akár az is lehet(ett) a baj az elmúlt időszakban, hogy túlságosan tudatosan csináltam mindent. Túlságosan komoly keretek közé szorítva él(t)em az életem. Hiszen hiányzik az a fajta ösztönös élet, ami eddig volt, ez nem vitás. Nem élhetek ösztönszerűen akkor, mikor a gyerekeknek időben el kell jutni a megfelelő intézménybe, és ehhez még heti több alkalommal is hozzájön az, hogy fél héttől fél kilencig gyakorlatilag percre be van osztva az időm. A munkahelyemen nincs semmi gondom, továbbra is klassz minden, mégis ez is igényel olyan fajta önfegyelmet, amit nem annyira szoktam én meg. Nem áll távol tőlem egyáltalán kedvesnek lenni bárkivel is, alapvetően is ilyen vagyok. Szívesen beszélgetek bárkivel, bármikor, bármiről. Viszont nincs meg az a lehetőségem, hogy ha nem tetszik a helyzet, akkor egyszerűen odébbálljak. Nem tehetem meg, hogy azt mondjam a kedves vásárlónak, miután lepakoltatta már az egész polcot, és aztán közli, hogy mégsem felel meg neki semmi még ezek közül, hogy akkor viszonlátás. Mély levegőt kell vennem, és mosolyogva megpróbálkozni a lehetetlennel, hátha mégis találunk valamit, ami jó lesz.
A pénzkezelés is egyfajta stresszforrás még mindig. Nem azért, mintha bármikor is előfordult volna, hogy nem stimmelt minden forintra. De mégis.. nem az én pénzem, így triplán oda kell figyelnem, hogy nehogy rosszul adjak vissza. Hogy jó helyre üssem a pénztárgépben. Hogy oda tegyem záráskor, ahova tenni kell.
A zárás is.. az első két alkalommal kifejezetten gyomorgörcsöm volt tőle. Sőt, az első alkalommal visszamentünk, mert nem voltam benne biztos, hogy beriasztottam az üzletet. Mostanra már nincs gyomorgörcsöm tőle, mégsem jó érzés bezárni az ajtót, és ott hagyni többmilliós árukészletet.
És aztán az itthoni dolgok. Minden átalakult, még akkor is, ha látszólag minden ugyanaz. Nincs már meg az a lazaság, ami régen volt. Mert időre megyek még bevásárolni is. Ha munka előtt kell elintéznem, akkor van rá fél órám. És az alatt mindent el kell intézni, nem kéne elfelejteni semmit, mert ha mégis, az egész nap idegesíteni fog. Szörnyű bűntudatot éreztem hetekig amiatt, hogy senkivel nem vagyok képes ugyanúgy kommunikálni, mint rég. Sem élőben, sem itt, az interneten. Egyszerűen mert nincs annyi időm, és nincs annyi energiám. Ha itt ülök, elveszem az időt máshonnnan. Ha nem ülök itt, sajnálom az időt, amit nem tölthettem itt.
A gyerekeim is adnak bőséggel feladatot. Tettleg is, lelkiekben is. Nehéz ügy most mindhárom. Külön- külön is, együtt is. Patrik a kamaszsága minden gyönyörűségével, Erik a laktózmentes diéta kezdetleges lázadásaival, Roli pedig azzal a fura hozzáállásával épp mindenhez. Nem rosszabbak, mint máskor. Egyáltalán nem. És mióta tart a szobaszemlés időszak, tényleg rendet tartanak, ami igazán a javukra írható. Az iskolában kiválóan teljesítenek. Az oviban Roli továbbra is szárnyal, az úszáson agyon dícsérik, az óvó nénik imádják, vannak barátai. Mégsem az igazi.
Balázs nagyon-nagyon komolyan támogat mindenben. Tudom, nem könnyű neki sem egyébként. Sosem mondta ki, és sosem fogja, mégis tudom, kicsit a saját kudarcának éli meg, hogy nekem is dolgoznom KELL. Mégsem érezteti, mégis támogat, segít, ahol és amiben tud. Most meg aggódik, félt, még talán sosem féltett ennyire. Tudom, motoszkál benne a kérdés, meddig engedheti ezt. Bennem is, tény. Nem tudom, meddig szabad elmennem. Meddig hagyhatom a dolgokat így. Semmiképp nem hagyhatom, hogy eljussak odáig, amikor félnem kell attól, hogy mi fog velem történni abban a négy órában a munkahelyemen.
Na és ami a lényeg. Azt hiszem, ez lehet a baj, így, ez a sokminden együtt. Sok kicsi ezúttal is sokra ment, és ez lett az eredménye. Most még azt gondolom, szar az egész, és megette a fene, mert egy hülye puding vagyok, aki csak ennyit bír. És gondolok olyanokat, hogy jobb, ha nem is öregszem meg, mert addigra teljesen leépülök. De ezt a düh mondatja velem. Az a düh, amelyik nem képes kontroll alatt tartani az egészet.
Ami talán a tanulsága az egésznek, hogy meg kell tanulnom engedni. Úgy engedni mindenből, hogy ne érezzem azt, lemondtam bármiről is. Mert a lemondás az én esetemben a tökéletes kudarccal egyenlő. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy elfogadjam, az idő véges, és nem kell, hogy mindig, minden nap minden beleférjen. Tökéletesen elcsépelt mondat, de talán semmi más nem igaz ennyire: Semmi más nem számít, csak az egészség. Az tudja ezt csak, akinek nincs.
Holnap vasárnap. Egy olyan vasárnap, ami tulajdonképpen egy hónapokkal ezelőtt kitűzött határidő. Semmi komoly. Egy pályázati határidő, mesét kellene írni, egy netbook a fődíj. Nagyon szerettem volna megnyerni. Mindennél jobban vágytam rá. De nem tudtam megírni a mesét. Hol időm nem volt, hol szavak hozzá. Ma este eldöntöttem, nem görcsölök rajta. Jó lett volna az a netbook, de nem kell mindenáron. És nem érzem, hogy ez kudarc lenne. Egyszerűen csak így döntöttem.
Remélhetőleg a többi is ilyen egyszerű lesz. És a november több jót hoz, mint az október hozott.
Egy dolog biztos. Ennyire nem adom magam könnyen. Még az epilepsziának sem.
Ezek után pedig megfogalmazódott a fejemben, hogy akár az is lehet(ett) a baj az elmúlt időszakban, hogy túlságosan tudatosan csináltam mindent. Túlságosan komoly keretek közé szorítva él(t)em az életem. Hiszen hiányzik az a fajta ösztönös élet, ami eddig volt, ez nem vitás. Nem élhetek ösztönszerűen akkor, mikor a gyerekeknek időben el kell jutni a megfelelő intézménybe, és ehhez még heti több alkalommal is hozzájön az, hogy fél héttől fél kilencig gyakorlatilag percre be van osztva az időm. A munkahelyemen nincs semmi gondom, továbbra is klassz minden, mégis ez is igényel olyan fajta önfegyelmet, amit nem annyira szoktam én meg. Nem áll távol tőlem egyáltalán kedvesnek lenni bárkivel is, alapvetően is ilyen vagyok. Szívesen beszélgetek bárkivel, bármikor, bármiről. Viszont nincs meg az a lehetőségem, hogy ha nem tetszik a helyzet, akkor egyszerűen odébbálljak. Nem tehetem meg, hogy azt mondjam a kedves vásárlónak, miután lepakoltatta már az egész polcot, és aztán közli, hogy mégsem felel meg neki semmi még ezek közül, hogy akkor viszonlátás. Mély levegőt kell vennem, és mosolyogva megpróbálkozni a lehetetlennel, hátha mégis találunk valamit, ami jó lesz.
A pénzkezelés is egyfajta stresszforrás még mindig. Nem azért, mintha bármikor is előfordult volna, hogy nem stimmelt minden forintra. De mégis.. nem az én pénzem, így triplán oda kell figyelnem, hogy nehogy rosszul adjak vissza. Hogy jó helyre üssem a pénztárgépben. Hogy oda tegyem záráskor, ahova tenni kell.
A zárás is.. az első két alkalommal kifejezetten gyomorgörcsöm volt tőle. Sőt, az első alkalommal visszamentünk, mert nem voltam benne biztos, hogy beriasztottam az üzletet. Mostanra már nincs gyomorgörcsöm tőle, mégsem jó érzés bezárni az ajtót, és ott hagyni többmilliós árukészletet.
És aztán az itthoni dolgok. Minden átalakult, még akkor is, ha látszólag minden ugyanaz. Nincs már meg az a lazaság, ami régen volt. Mert időre megyek még bevásárolni is. Ha munka előtt kell elintéznem, akkor van rá fél órám. És az alatt mindent el kell intézni, nem kéne elfelejteni semmit, mert ha mégis, az egész nap idegesíteni fog. Szörnyű bűntudatot éreztem hetekig amiatt, hogy senkivel nem vagyok képes ugyanúgy kommunikálni, mint rég. Sem élőben, sem itt, az interneten. Egyszerűen mert nincs annyi időm, és nincs annyi energiám. Ha itt ülök, elveszem az időt máshonnnan. Ha nem ülök itt, sajnálom az időt, amit nem tölthettem itt.
A gyerekeim is adnak bőséggel feladatot. Tettleg is, lelkiekben is. Nehéz ügy most mindhárom. Külön- külön is, együtt is. Patrik a kamaszsága minden gyönyörűségével, Erik a laktózmentes diéta kezdetleges lázadásaival, Roli pedig azzal a fura hozzáállásával épp mindenhez. Nem rosszabbak, mint máskor. Egyáltalán nem. És mióta tart a szobaszemlés időszak, tényleg rendet tartanak, ami igazán a javukra írható. Az iskolában kiválóan teljesítenek. Az oviban Roli továbbra is szárnyal, az úszáson agyon dícsérik, az óvó nénik imádják, vannak barátai. Mégsem az igazi.
Balázs nagyon-nagyon komolyan támogat mindenben. Tudom, nem könnyű neki sem egyébként. Sosem mondta ki, és sosem fogja, mégis tudom, kicsit a saját kudarcának éli meg, hogy nekem is dolgoznom KELL. Mégsem érezteti, mégis támogat, segít, ahol és amiben tud. Most meg aggódik, félt, még talán sosem féltett ennyire. Tudom, motoszkál benne a kérdés, meddig engedheti ezt. Bennem is, tény. Nem tudom, meddig szabad elmennem. Meddig hagyhatom a dolgokat így. Semmiképp nem hagyhatom, hogy eljussak odáig, amikor félnem kell attól, hogy mi fog velem történni abban a négy órában a munkahelyemen.
Na és ami a lényeg. Azt hiszem, ez lehet a baj, így, ez a sokminden együtt. Sok kicsi ezúttal is sokra ment, és ez lett az eredménye. Most még azt gondolom, szar az egész, és megette a fene, mert egy hülye puding vagyok, aki csak ennyit bír. És gondolok olyanokat, hogy jobb, ha nem is öregszem meg, mert addigra teljesen leépülök. De ezt a düh mondatja velem. Az a düh, amelyik nem képes kontroll alatt tartani az egészet.
Ami talán a tanulsága az egésznek, hogy meg kell tanulnom engedni. Úgy engedni mindenből, hogy ne érezzem azt, lemondtam bármiről is. Mert a lemondás az én esetemben a tökéletes kudarccal egyenlő. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy elfogadjam, az idő véges, és nem kell, hogy mindig, minden nap minden beleférjen. Tökéletesen elcsépelt mondat, de talán semmi más nem igaz ennyire: Semmi más nem számít, csak az egészség. Az tudja ezt csak, akinek nincs.
Holnap vasárnap. Egy olyan vasárnap, ami tulajdonképpen egy hónapokkal ezelőtt kitűzött határidő. Semmi komoly. Egy pályázati határidő, mesét kellene írni, egy netbook a fődíj. Nagyon szerettem volna megnyerni. Mindennél jobban vágytam rá. De nem tudtam megírni a mesét. Hol időm nem volt, hol szavak hozzá. Ma este eldöntöttem, nem görcsölök rajta. Jó lett volna az a netbook, de nem kell mindenáron. És nem érzem, hogy ez kudarc lenne. Egyszerűen csak így döntöttem.
Remélhetőleg a többi is ilyen egyszerű lesz. És a november több jót hoz, mint az október hozott.
Egy dolog biztos. Ennyire nem adom magam könnyen. Még az epilepsziának sem.
Még mindig...
Van pár kifejezetten rossz nap mögöttem. Nem biztos, hogy képes vagyok az egészet értelmezni, nem találok sem okot, sem igazi tanulságot benne. Talán nincs is. Vagy talán nem is akarom meglátni, nem tudom. Lényeg a lényeg, az előző bejegyzésemben említett nagyrohamot napi szinten követte egy-egy. Szinte menetrend szerint esténként, elalvás után. De ébredtem az éjszaka közepén arra, hogy valaki kopog. A valaki a lábam volt, ahogy nekiütődött az ágyamnak szép, egyenletes ritmusban. Aztán abbahagyta. A nappalok valamiféle döbbent kábulatban teltek. Keresgéltem, vajon miben hibázok. Hol van az a pont, amit másképp csinálok, mint eddig? Mi történt épp most? De nem sikerült rálelnem semmire. A legrosszabb az elmúlt harminchat óra volt. Csütörtök éjszaka is ébredtem arra, hogy rángatózom. Aztán péntek délelőtt, mikor lefeküdtem kicsit, hogy akkor legyen... nem csinálok semmit, pihenek, ha az kell.. kétszer is átéltem egy órán belül a rángatózós rohamot.
A péntek délután a döbbent, kábult állapoton túl még halálos fáradtsággal is telt. Igyekszem megmaradni normálisnak, próbálom tenni a dolgom, erősen csökkentett módban, de semmi sem megy ugyanúgy. Bevallom, olyannyira nem értem ezt az egészet, hogy már fel is adtam a megértés vágyát is. Nem tehetek mást, mint belenyugszom, ez most egy ilyen időszak. Nem tudok tenni ellene, mert nem tudom kivédeni a rohamokat, befolyásom sincs rá. Sem előtte, sem közben. A dokimmal nem tudtam beszélni, majd remélhetőleg kedden sikerül őt elérnem. Bár sejtem, mit fog mondani. Kell majd egy alvásmegvonásos eeg. És akkor ott majd megmutatja magát a nagyvilágnak a rángatózós roham. (mert ott az eeg alatt aludni kell, 24 órás nemalvás után)
Az egészben a legrosszabb a lelki oldal. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy akár ez is erősítheti a rohamkészséget, mégsem tudok tenni ellene semmit. Az a legkevesebb, hogy én lassan félek lefeküdni, mert nem tudom, mi vár rám éjjel. De az, hogy megint, mindenki kutató aggodalommal les rám a nap minden percében, az kicsit sem jó. Az, hogy Balázsnak nincs egy nyugodt pillanata sem éjjel, sem nappal, az sem jó kicsit sem. Folyamatosan aggódik, félt, és pont ugyanilyen tanácstalan, mint én. És talán neki a legrosszabb, mert kívülről ő látta többször is. A gyerekek is aggódnak, ki-ki a maga módján persze. De kaptam rajta Eriket valamelyik éjjel, ahogy felosont a galéria-lépcsőn, megnézett, és visszament az ágyába. Vannak kérdéseik, amikre nem tudunk válaszolni, mert nincsenek rá válaszok, és ez sem jó kicsit sem.
A legtöbb, amit most tehetek, hogy próbálkozom az egész helyzetnek az elfogadásával, és mondogatom magamnak, ez csak egy átmeneti rossz állapot, amin nemsokára túl leszünk, és újra minden a régi lesz. Szedem a gyógyszeremet, meg mellé esténként most már bevetem a nervensplege-t, ami lehet, hogy nem használ semmit, de ártani sem árt.
Azért a kedvem nem rossz ám. Képes vagyok örülni, mosolyogni, és megnevettetni is másokat még. Úgyhogy nincs olyan nagy baj. És töretlen optimizmusom azt mondatja velem, lesz még jobb is.
A péntek délután a döbbent, kábult állapoton túl még halálos fáradtsággal is telt. Igyekszem megmaradni normálisnak, próbálom tenni a dolgom, erősen csökkentett módban, de semmi sem megy ugyanúgy. Bevallom, olyannyira nem értem ezt az egészet, hogy már fel is adtam a megértés vágyát is. Nem tehetek mást, mint belenyugszom, ez most egy ilyen időszak. Nem tudok tenni ellene, mert nem tudom kivédeni a rohamokat, befolyásom sincs rá. Sem előtte, sem közben. A dokimmal nem tudtam beszélni, majd remélhetőleg kedden sikerül őt elérnem. Bár sejtem, mit fog mondani. Kell majd egy alvásmegvonásos eeg. És akkor ott majd megmutatja magát a nagyvilágnak a rángatózós roham. (mert ott az eeg alatt aludni kell, 24 órás nemalvás után)
Az egészben a legrosszabb a lelki oldal. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy akár ez is erősítheti a rohamkészséget, mégsem tudok tenni ellene semmit. Az a legkevesebb, hogy én lassan félek lefeküdni, mert nem tudom, mi vár rám éjjel. De az, hogy megint, mindenki kutató aggodalommal les rám a nap minden percében, az kicsit sem jó. Az, hogy Balázsnak nincs egy nyugodt pillanata sem éjjel, sem nappal, az sem jó kicsit sem. Folyamatosan aggódik, félt, és pont ugyanilyen tanácstalan, mint én. És talán neki a legrosszabb, mert kívülről ő látta többször is. A gyerekek is aggódnak, ki-ki a maga módján persze. De kaptam rajta Eriket valamelyik éjjel, ahogy felosont a galéria-lépcsőn, megnézett, és visszament az ágyába. Vannak kérdéseik, amikre nem tudunk válaszolni, mert nincsenek rá válaszok, és ez sem jó kicsit sem.
A legtöbb, amit most tehetek, hogy próbálkozom az egész helyzetnek az elfogadásával, és mondogatom magamnak, ez csak egy átmeneti rossz állapot, amin nemsokára túl leszünk, és újra minden a régi lesz. Szedem a gyógyszeremet, meg mellé esténként most már bevetem a nervensplege-t, ami lehet, hogy nem használ semmit, de ártani sem árt.
Azért a kedvem nem rossz ám. Képes vagyok örülni, mosolyogni, és megnevettetni is másokat még. Úgyhogy nincs olyan nagy baj. És töretlen optimizmusom azt mondatja velem, lesz még jobb is.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)