November 1.

Lehet, hogy kicsit más a kapcsolatom a halállal, és az elmúlással, mint a többségnek. Lehet, hogy a többség normális, és én nem vagyok az. Rengeteg ember van, akire már csak emlékezem, mert máshol vannak. Ki már sok-sok éve, ki pedig épp csak nemrég ment el. Természetesen szomorú vagyok miatta, de sokkal inkább sajnálom magamat, mint őket. Hiszen az én "hitem" szerint ők mindannyian azért mentek el épp akkor, amikor, mert nagyobb szükség van rájuk máshol.
A temetők lehangolnak emiatt, mert tudom, nincsenek ott. Soha nem is voltak. De kell egy hely mindenkinek, ahova letehet egy-egy szál(csokor) virágot, és egy gyertyát, ahol emlékezhet.
Én másképp emlékszem. Ezen a napon is. És bár voltam a temetőben is, és elszorult a torkom nézve a fejfán a neveket, akiknek más volt a sorsuk, és már nem ismerhették a dédunokáikat. Mégis ma miközben itthon égnek a mécsesek, arra gondolok, jó nekik ott, ahol vannak. Tudom, hogy jó. És hiszem, hogy még találkozunk valahol, valamikor.
Így aztán nem is búcsúzom tőlük soha. Csak emlékezem. Arcokra, hangokra, mozdulatokra, illatokra, mondatokra, együtt töltött percekre. És miközben pereg az emlékek filmje, folyton csak motoszkál a fülemben a dal.. "Mindazokért, kiket nem láttunk már régen...."