Még mindig...

Van pár kifejezetten rossz nap mögöttem. Nem biztos, hogy képes vagyok az egészet értelmezni, nem találok sem okot, sem igazi tanulságot benne. Talán nincs is. Vagy talán nem is akarom meglátni, nem tudom. Lényeg a lényeg, az előző bejegyzésemben említett nagyrohamot napi szinten követte egy-egy. Szinte menetrend szerint esténként, elalvás után. De ébredtem az éjszaka közepén arra, hogy valaki kopog. A valaki a lábam volt, ahogy nekiütődött az ágyamnak szép, egyenletes ritmusban. Aztán abbahagyta. A nappalok valamiféle döbbent kábulatban teltek. Keresgéltem, vajon miben hibázok. Hol van az a pont, amit másképp csinálok, mint eddig? Mi történt épp most? De nem sikerült rálelnem semmire. A legrosszabb az elmúlt harminchat óra volt. Csütörtök éjszaka is ébredtem arra, hogy rángatózom. Aztán péntek délelőtt, mikor lefeküdtem kicsit, hogy akkor legyen... nem csinálok semmit, pihenek, ha az kell.. kétszer is átéltem egy órán belül a rángatózós rohamot.
A péntek délután a döbbent, kábult állapoton túl még halálos fáradtsággal is telt. Igyekszem megmaradni normálisnak, próbálom tenni a dolgom, erősen csökkentett módban, de semmi sem megy ugyanúgy. Bevallom, olyannyira nem értem ezt az egészet, hogy már fel is adtam a megértés vágyát is. Nem tehetek mást, mint belenyugszom, ez most egy ilyen időszak. Nem tudok tenni ellene, mert nem tudom kivédeni a rohamokat, befolyásom sincs rá. Sem előtte, sem közben. A dokimmal nem tudtam beszélni, majd remélhetőleg kedden sikerül őt elérnem. Bár sejtem, mit fog mondani. Kell majd egy alvásmegvonásos eeg. És akkor ott majd megmutatja magát a nagyvilágnak a rángatózós roham. (mert ott az eeg alatt aludni kell, 24 órás nemalvás után)
Az egészben a legrosszabb a lelki oldal. Ugyan tisztában vagyok vele, hogy akár ez is erősítheti a rohamkészséget, mégsem tudok tenni ellene semmit. Az a legkevesebb, hogy én lassan félek lefeküdni, mert nem tudom, mi vár rám éjjel. De az, hogy megint, mindenki kutató aggodalommal les rám a nap minden percében, az kicsit sem jó. Az, hogy Balázsnak nincs egy nyugodt pillanata sem éjjel, sem nappal, az sem jó kicsit sem. Folyamatosan aggódik, félt, és pont ugyanilyen tanácstalan, mint én. És talán neki a legrosszabb, mert kívülről ő látta többször is. A gyerekek is aggódnak, ki-ki a maga módján persze. De kaptam rajta Eriket valamelyik éjjel, ahogy felosont a galéria-lépcsőn, megnézett, és visszament az ágyába. Vannak kérdéseik, amikre nem tudunk válaszolni, mert nincsenek rá válaszok, és ez sem jó kicsit sem.
A legtöbb, amit most tehetek, hogy próbálkozom az egész helyzetnek az elfogadásával, és mondogatom magamnak, ez csak egy átmeneti rossz állapot, amin nemsokára túl leszünk, és újra minden a régi lesz. Szedem a gyógyszeremet, meg mellé esténként most már bevetem a nervensplege-t, ami lehet, hogy nem használ semmit, de ártani sem árt.
Azért a kedvem nem rossz ám. Képes vagyok örülni, mosolyogni, és megnevettetni is másokat még. Úgyhogy nincs olyan nagy baj. És töretlen optimizmusom azt mondatja velem, lesz még jobb is.