A harkály és egy kis más is

Kezdjük azzal a bizonyos nyolcasból lett harkállyal. Előrebocsátom, hogy Roland egészen mini és óriási változatban is bemutatta papíron, hogy hogy is kell ezt, és az ő útmutatásai alapján készült a kép paint-tel.
Tudom, hitelesebb lenne, ha lefotóztuk volna az ő rajzát, de mi és a fotózás.... nos, hát maradjunk annyiban, hogy nem vagyunk túl jóban (ezt elég jól érzékelteti, hogy egyetlen darab karácsonyi fotónk sincs...már megint)

Szóval így lesz a nyolcasból harkály. :) Azt hiszem, ez felül fogja írni az én saját nyolcas írási emlékeimet is.

A másik pedig, amin elméláztam, hogy igenis szükség lenne nekünk, szülőknek valamiféle képzésre, lehetőleg folyamatosan ami a gyereknevelést illeti. Mert az evidens, hogy az ember szereti a gyerekét, és lehozza érte a csillagokat az égről. Ez attól a pillanattól kezdve így van, amikor először megfogan a fejünkben a gondolat, hogy szeretnénk, ha születne hozzánk valaki. Ezzel a résszel hála Istennek csak nagyon-nagyon keveseknek van gondjuk. De ezen túl annyi buktatója van a gyereknevelésnek, hogy az ember néha úgy érzi csődöt mondott. Ilyenkor jó lenne beülni a képzés következő tanfolyamára, és meghallgatni, hogy másoknál is így van ez. Különösen vonatkozik ez azokra a gyerekekre, akik valamilyen nehézséggel küszködnek. Csak a saját tapasztalatomra hagyatkozhatok ezügyben, és nem is alkotnék véleményt úgy, hogy nem tudom miről beszélek, de velük még annál is nehezebb, mint gondolnánk. Mert ők valamiért másképp működnek. Tudjuk az okot, vagy nem, ez mindegy. Mert attól, hogy van oka, még nem szűnik meg a probléma. De úgy, hogy tudjuk az okot, máris találunk neki mentséget. Bármire. Főleg, ha az ember történetesen az anyja annak a gyereknek. Az az anyja, aki ott állt mellette és csak nézte, ahogy beleszúrják a fejébe a branült, és elviszik leragasztott szemekkel. Az az anyja, aki félve fogta meg a törött kulcs csontja miatt. Az az anyja, aki tehetetlenül nézte, amikor ez vagy az nem ment. Az, aki próbált megoldást találni, de szinte mindig csak félmegoldások születtek. A félmegoldásokból pedig mindig az van, hogy jönnek az újabb és újabb problémák. Amikor a szívem szakad meg érte, mert tudom a nehézségeit, értem, hogy ha megfeszül sem tudja megcsinálni. De hiába szakad meg a szívem, ha egyszer azt kell vele megértetnem, hogy most is gondolnia kell arra, hogy minden, amit tesz, befolyásolja majd a jövőt is. Különlegesen erős kapoccsal kapcsolódom hozzá, mégsem tudok neki segíteni. Tudom, hogy nem vagyok hibás benne, csak nincs elég tudásom. Tegnap beszélgettünk a viselkedésről, a visszafogottságról, jóságról, rosszaságról. Meg a példaképekről. Az apja a jó példakép neki. Mert ő az, aki szorgalmas, és mindent megszerez, amit akar. És az apjával ők nagyon szoros egységet képviselnek. Ugyanakkor attól, hogy én azt mondtam, gondoljon mindig arra, hogy ha ott lennék, én örülnék annak, amit épp csinál attól könny szökött a szemébe. Ilyenkor úgy érzem, egy jól megtermett kisbaba, akit még mindig itt kéne tartanom jó szorosan a szoknyám mellett, mert még mindig erre lenne szüksége. Tudom, nem tehetem. Amit tehetek érte, az az, hogy sosem adom fel a harcot. Változtatunk ha kell újra és újra egészen addig, amíg nem lesz a lehető legjobb neki minden szempontból.
Út közben pedig nagyon jó lenne az a képzés, ahol folyamatosan áramlana az információ oda-vissza, hogy tudja az ember, hogy néha ugyan fáj, és néha haragszunk is, de ettől még....

Rájöttem?

Azon gondolkodom most, hogy vége az X-faktornak, és gyakorlatilag azt az időt úgy töltöttem, hogy semmi gondolat nem volt a fejemben, és tökéletes kikapcsolódást jelentett, hogy ez milyen jó. Máskor is jó ez, most meg kifejezetten kellett.
Ezek után pedig megfogalmazódott a fejemben, hogy akár az is lehet(ett) a baj az elmúlt időszakban, hogy túlságosan tudatosan csináltam mindent. Túlságosan komoly keretek közé szorítva él(t)em az életem. Hiszen hiányzik az a fajta ösztönös élet, ami eddig volt, ez nem vitás. Nem élhetek ösztönszerűen akkor, mikor a gyerekeknek időben el kell jutni a megfelelő intézménybe, és ehhez még heti több alkalommal is hozzájön az, hogy fél héttől fél kilencig gyakorlatilag percre be van osztva az időm. A munkahelyemen nincs semmi gondom, továbbra is klassz minden, mégis ez is igényel olyan fajta önfegyelmet, amit nem annyira szoktam én meg. Nem áll távol tőlem egyáltalán kedvesnek lenni bárkivel is, alapvetően is ilyen vagyok. Szívesen beszélgetek bárkivel, bármikor, bármiről. Viszont nincs meg az a lehetőségem, hogy ha nem tetszik a helyzet, akkor egyszerűen odébbálljak. Nem tehetem meg, hogy azt mondjam a kedves vásárlónak, miután lepakoltatta már az egész polcot, és aztán közli, hogy mégsem felel meg neki semmi még ezek közül, hogy akkor viszonlátás. Mély levegőt kell vennem, és mosolyogva megpróbálkozni a lehetetlennel, hátha mégis találunk valamit, ami jó lesz.
A pénzkezelés is egyfajta stresszforrás még mindig. Nem azért, mintha bármikor is előfordult volna, hogy nem stimmelt minden forintra. De mégis.. nem az én pénzem, így triplán oda kell figyelnem, hogy nehogy rosszul adjak vissza. Hogy jó helyre üssem a pénztárgépben. Hogy oda tegyem záráskor, ahova tenni kell.
A zárás is.. az első két alkalommal kifejezetten gyomorgörcsöm volt tőle. Sőt, az első alkalommal visszamentünk, mert nem voltam benne biztos, hogy beriasztottam az üzletet. Mostanra már nincs gyomorgörcsöm tőle, mégsem jó érzés bezárni az ajtót, és ott hagyni többmilliós árukészletet.
És aztán az itthoni dolgok. Minden átalakult, még akkor is, ha látszólag minden ugyanaz. Nincs már meg az a lazaság, ami régen volt. Mert időre megyek még bevásárolni is. Ha munka előtt kell elintéznem, akkor van rá fél órám. És az alatt mindent el kell intézni, nem kéne elfelejteni semmit, mert ha mégis, az egész nap idegesíteni fog. Szörnyű bűntudatot éreztem hetekig amiatt, hogy senkivel nem vagyok képes ugyanúgy kommunikálni, mint rég. Sem élőben, sem itt, az interneten. Egyszerűen mert nincs annyi időm, és nincs annyi energiám. Ha itt ülök, elveszem az időt máshonnnan. Ha nem ülök itt, sajnálom az időt, amit nem tölthettem itt.
A gyerekeim is adnak bőséggel feladatot. Tettleg is, lelkiekben is. Nehéz ügy most mindhárom. Külön- külön is, együtt is. Patrik a kamaszsága minden gyönyörűségével, Erik a laktózmentes diéta kezdetleges lázadásaival, Roli pedig azzal a fura hozzáállásával épp mindenhez. Nem rosszabbak, mint máskor. Egyáltalán nem. És mióta tart a szobaszemlés időszak, tényleg rendet tartanak, ami igazán a javukra írható. Az iskolában kiválóan teljesítenek. Az oviban Roli továbbra is szárnyal, az úszáson agyon dícsérik, az óvó nénik imádják, vannak barátai. Mégsem az igazi.
Balázs nagyon-nagyon komolyan támogat mindenben. Tudom, nem könnyű neki sem egyébként. Sosem mondta ki, és sosem fogja, mégis tudom, kicsit a saját kudarcának éli meg, hogy nekem is dolgoznom KELL. Mégsem érezteti, mégis támogat, segít, ahol és amiben tud. Most meg aggódik, félt, még talán sosem féltett ennyire. Tudom, motoszkál benne a kérdés, meddig engedheti ezt. Bennem is, tény. Nem tudom, meddig szabad elmennem. Meddig hagyhatom a dolgokat így. Semmiképp nem hagyhatom, hogy eljussak odáig, amikor félnem kell attól, hogy mi fog velem történni abban a négy órában a munkahelyemen.
Na és ami a lényeg. Azt hiszem, ez lehet a baj, így, ez a sokminden együtt. Sok kicsi ezúttal is sokra ment, és ez lett az eredménye. Most még azt gondolom, szar az egész, és megette a fene, mert egy hülye puding vagyok, aki csak ennyit bír. És gondolok olyanokat, hogy jobb, ha nem is öregszem meg, mert addigra teljesen leépülök. De ezt a düh mondatja velem. Az a düh, amelyik nem képes kontroll alatt tartani az egészet.
Ami talán a tanulsága az egésznek, hogy meg kell tanulnom engedni. Úgy engedni mindenből, hogy ne érezzem azt, lemondtam bármiről is. Mert a lemondás az én esetemben a tökéletes kudarccal egyenlő. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy elfogadjam, az idő véges, és nem kell, hogy mindig, minden nap minden beleférjen. Tökéletesen elcsépelt mondat, de talán semmi más nem igaz ennyire: Semmi más nem számít, csak az egészség. Az tudja ezt csak, akinek nincs.
Holnap vasárnap. Egy olyan vasárnap, ami tulajdonképpen egy hónapokkal ezelőtt kitűzött határidő. Semmi komoly. Egy pályázati határidő, mesét kellene írni, egy netbook a fődíj. Nagyon szerettem volna megnyerni. Mindennél jobban vágytam rá. De nem tudtam megírni a mesét. Hol időm nem volt, hol szavak hozzá. Ma este eldöntöttem, nem görcsölök rajta. Jó lett volna az a netbook, de nem kell mindenáron. És nem érzem, hogy ez kudarc lenne. Egyszerűen csak így döntöttem.
Remélhetőleg a többi is ilyen egyszerű lesz. És a november több jót hoz, mint az október hozott.
Egy dolog biztos. Ennyire nem adom magam könnyen. Még az epilepsziának sem.

Kontroll

Szóval, mint ahogy azt már az előző röpke bejegyzésemben említettem, tegnap volt esedékes az éves epilepszia-rendelésen való megjelenésem. Lejárt a javaslatom, amivel a háziorvosom felírhatja a gyógyszeremet 90 %-os támogatással, és ehhez el kell mennem Székesfehérvárra, hogy újra kiállíthassák. Kicsit bonyolult rendszer, szerintem lehetne sokkal egyszerűbben is, főleg, miután tudjuk, egy olyan betegségről van szó, ami nem gyógyítható a tudomány mai állása szerint, csak jól kordában tartható a szerencséseknek. Na mindegy. Ha menni kell, hát menni kell.
Megígértem Balázsnak, hogy őszintén bevallom a lábrázást is, és elmondom azt is, mennyire megviselnek a frontok, egy-egy markánsabb hidegfront alkalmával még az is előfordult, hogy nem bírtam megmozdulni sem. És ha megígértem, be is tartottam. Elmondtam.
Dokibácsi pedig meglepett kissé, mikor soványnak titulált, egy pillanatra el is tűnődtem, hogy vajon melyikünknek van gond a látásával, de aztán elmagyarázta. Sovány vagyok, abban az értelemben, hogy lehetnék akár öt-hat kilóval is nehezebb, akkor sem lennék kövér még. És minél soványabb vagyok, annál nagyobb esélyem van rohamokra, vagy épp túlzott reakciókra is, mint ahogy reagálok a frontokra. A túlzott reakciók esetemben mind-mind kisrohamnak minősülnek. És egy-egy ilyen kisroham (és nagyroham esetén is) a vércukorszint leesik. Ha sovány vagyok, ugye könnyebben, mert kevesebb a tartalék. És nyilván az idegvégződéseim sem ugyanúgy vannak beágyazódva, mint mondjuk egy nálam 10 kilóval nehezebb embernek (nem véletlenül olyan nyugodtak és mosolygósak a kövér emberek). Úgyhogy olyat hallottam orvostól, amit még soha. Nevezetesen: egyek több szénhidrátot. Csokit, sütit, vagy ami tetszik. Ha front közeledik, akkor fokozott figyelemmel pótoljam a szénhidrátot, és ezeken a napokon a gyógyszeradagomat is meg kell emelnem a napi 600mg-ról 900 mg-ra (2*1 helyett 3*1). Azzal bocsátott el, hogy vigyázzak magamra, nagyroham esetén azonnal menjek (nem mintha ez kivitelezhető lenne az időpontos rendszerben), egyébként pedig találkozunk egy év múlva.
Kicsit kábán jöttem ki. Ehhez hozzájárult ez, amit hallottam tőle. Meg az is, hogy a váróban egy fiatal párral beszélgettem. A fiatalember faggatott engem a betegségről, mindenféle érdekelte, csupáncsak aggódásból a párja iránt. Leginkább a gyerekvállalás és az örökletességi rizikó érdekelte. Ez utóbbira én nem tudtam neki felelni. Nincs szűrővizsgálat, így csak akkor derül ki, hogy örökölte e tőlem valamelyik fiam, ha ne adj isten jelentkezik nála egy roham. Meg az is nagyon érdekelte, hogy Balázs hogy tud engem elfogadni, hogy tudta feldolgozni, látott e már roham közben. És feltette a nagyon hülye kérdést is. És én rendes voltam, mert nem vágtam szájon érte. :D Csak nyugodtan rámosolyogtam, és elárultam, hogy nem, még sosem habzott a szám.
Aztán ma, miközben a munkahelyemen a meleg pizsamákat hajtogattam és pakoltam fel a polcokra, azon tűnődtem el, hogy nyilván nem véletlen, hogy épp nekem kell(ett) megtanulnom ezzel a betegséggel együtt élni. Nekem, akinek ellensége a rendszeresség, aki képtelen időre enni, aki képtelen jóllakásig enni, aki szeret mindent spontán elintézni, és megélni. Valószínűleg épp azért kaptam ezt, hogy megtanuljam, a rendszeresség lehet jó is. És nem ősellenség, hanem segítő társ, ha jól kezeljük. Mert fontos a rendszeres evés, fontos a rendszeres pihenés, fontos az, hogy ha elfáradtunk, ne hajtsuk magunkat tovább. Értelme nincs. Sem hajtani, sem kikészülni.
Azt hiszem, azok után, hogy átéltem a rohamok sokféle formáját, elmondhatom, hogy már értem. Meg kellett tanulnom elfogadni mindent a maga egyszerűségében. Örülni, ha annak van itt az ideje. Sírni, ha épp annak. És dühöngeni, ha épp az a helyzet adódott.
Lesz még biztos olyan is, mikor emlékeztetnem kell erre saját magamat. Akkor is, amikor megint jön egy hullám, amikor felmerül bennem, hogy nem akarom szedni a gyógyszert (mert utálom a korlátokat).
Jelen pillanatban képesnek érzem magam arra, hogy elfogadjam, és belenyugodjak, ennek az életemnek a végéig évente egyszer megjelenek egy szakorvosi javaslatért, és naponta kétszer (esetleg háromszor, ha muszáj) be kell vennem egy-egy gyógyszert.
Most jött el az idő, hogy elmondhatom: Epilepsziával élő ember vagyok, és boldog. Mert nem vagyok kevesebb senkinél. De több lettem, mert nyertem egy nagy csatát önmagammal szemben. :)