2011. máj. 31.

Mindegy

Na nem.. ezúttal kivételesen semmi olyanról nem lesz szó, hogy mi mindenre mondtam én ezt mostanában amikor nem voltam a legjobb formámban. (ma sem, de mindegy.. :D)
Arra lennék kíváncsi, vajon a bal oldali számláló kinél fogja azt a számot mutatni, ami csupa egyes?
Szóval.. kié lesz a mindegy?
Még mai belépés lesz, úgyhogy tessék résen lenni. :)
És ha még egy screenshot is készülne róla.. ó, de jó lenne. :)))

2011. máj. 29.

Hetes játék

Szilvi-től kaptam a staféta-botot, egy nagyon komolyan megható mondat kíséretében. A játék lényege, hogy írjak le hét dolgot, amit még nem írtam le magamról.
Két napja gondolkodom, van e még ilyen egyáltalán. De azért talán akad.
Szóval akkor legyen itt hét olyan, amit nem sokan tudtak eddig rólam. :)
1. Esti tagozaton érettségiztem. Tettem ezt azért, mert amikor elsős voltam a középiskolában igen beteges időszakom volt, és halasztanom kellett egy évet. Az egy év után pedig különbözeti vizsgával kerültem át abba a suliba, ahol végül érettségiztem. Nem érzem magam ettől kevesebbnek.
2. Hatalmas lúdtalpaim vannak. Amik nem csak kétfelé indulnak el, és őrületesen gágognak, de olyan szinten meg van tőle süllyedve a bokám, hogy két bokacsontom is van. Tehát ebből következően sosem fogok lábszépségversenyen indulni.
3. Ha meghallok egy nevet, rögtön tudom melyik napon van a névnapja. Nem tudatos, de fejben van a naptár. Úgy kb. tízéves koromtól. És ennek köszönhetem azt is, hogy megismertem annak idején Balázst.. mentek előttünk a haverjával, és egymás között beszélgetve megkérdezte Balázstól a haverja, hogy mikor van Krisztina nap. Én meg kapásból rávágtam, hogy augusztus ötödikén. A többi meg már ezután úgy jött.. :D
4. Mindent számolok. Mármint hülyeségeket. Hányszor húzom végig a krumplipucolót amíg megpucolom az összes krumplit, hány csipeszt raktam a ruhákra, hány lépést teszek, stb. Kicsit mániás dolog, de nem tudatos. Csak úgy jön. :)
5. Nem tudok játszani a gyerekeimmel. Nagyon ritkán egy-egy társasjátékot, de tényleg nagyon ritkán. Képtelen vagyok annyira kikapcsolni az agyamat, hogy élvezzem a játékot. Még szerencse, hogy játszanak egymással, így nincs akkora bűntudatom emiatt.
6. Képtelen vagyok eligazodni a térképeken. Épp ezért nagyon rossz navigátor vagyok, és még csak arra sem tudok hagyatkozni, ha valahol jártam már, akkor emlékszem az útvonalra. Mert nem.
7. Felnézek mindenkire, aki több nyelven beszél. Mert én csak magyarul. Utoljára az általános iskolában tanultam oroszul, illetve még utána egy évig amikor nappalira jártam. De azóta semmit. Alapdolgokat tudok, amit mindenki angolul, de simán eladnának külföldön. :D
Hát ennyi. Ezzel a listával elszenvedtem három napot, pedig azt gondoltam, azért kisujjból kirázom magamról. És egy rakás rossz tulajdonságom még nincs is rajta. :D (azoknak nem elég a hét pont)

És hogy kinek adnám tovább? Nem nézek most utána, kinél járt már.. úgyhogy akinél igen, attól bocs.
Szóval, szeretnék tudni hét dolgot
Cuckáról, aki ugyan nem szégyell semmilyen mélységét az életének, de biztos van olyan, amit még nem mondott el.
Éváról, aki megtestesíti a szememben a tökéletes Anyát.
Ilgyáról , aki érzésem szerint épp nincs túl jó passzban, de remélem, ha kiírja magából, segít majd.
WildShyccu-nak , bármelyik blogján, mert kíváncsi vagyok. :)
Virágnak, akit nagybetűs Tanítónak tartok, és simán a gondjaira bíznám a gyerekeimet.
Ercsinek , aki nagyon megmosolyogtatott azzal az örömmel, ahogy reagált a sok szülinapi köszöntésére.
Beának, aki épp megint világot jár, és nagyon irigylem ezért a bevállalósságáért. :)

Na persze szeretnék tudni még sok mindenki másról is hét ilyen dolgot, mondjuk, akik nem vezetnek blogot, de egyelőre eltekintek tőle. :P

2011. máj. 26.

3 és még egy 3

Ennyi lett az éveim száma ma hajnali 4:25-kor. Sok. És mind látszik is, pedig amúgy magamat nem is gondolom ilyen öregnek. :D
Eszternek már tegnap este elővezettem a telefonban, hogy azért nem jó ez a harminchárom, mert vészesen öregszem tőle, és vészesen le is épültem az elmúlt három-négy évben már. Mondhatnám, néha agyilag zokni vagyok (erre van tanú is, ha nagyon ragaszkodtok hozzá). Meg hát amúgy is. Amikor 18 éves voltam, ez a 33 ez olyan vénbanyás szám volt. És most, hogy én is ennyi lettem, hát kikérem magamnak az akkori gondolataimat.
Na de nézzük a jó oldalát. 33 évesnek lenni jó is lehet, mert még jó sok idő van a következő x-ig, és nem kell attól parázni, hogy milyen lesz az, amikor már harmincvalahányat kell mondani.
33 évesen van egy 12 éves, egy  9 éves, és egy 6 éves fiam. És még simán beleférne mondjuk a következő két-három évben hogy legyen egy kisebb is. :)
33 évesen van egy férjem, aki igazi társam mindig, minden körülmények között, még akkor is, ha néha kiakad, és egy fél napig nem szól hozzám. :P (de azért tudomám, hogy szeret)
33 évesen már néha magamba zuhanok a felelősségek alatt, de még van bennem egy csomó játékosság is.
33 évesen már nem akarok mindenáron jó lenni, mert simán megelégszem azzal is, ha csak elég jó vagyok.
33 évesen már tudom, hol a helyem a világban. Már megtaláltam az igazi barátokat, és tudom, végig fogják kísérni az életemet, bármeddig tart is.

És nagyon-nagyon jó 33 évesnek lenni, mert még csak fél tizenegy van, de már nagyon sokan megmosolyogtattak, meghatottak az sms-ekkel, telefonhívásokkal, fb-üzenetekkel.

2011. máj. 24.

Patriknak...

Kérek szépen mindenkit, hogy gondoljon ma az én elsőszülöttemre, mert életében először vizsgázik.
Természetismeret vizsgája van. Ő látszólag nyugodt. Az anyja meg izgul helyette. De azért biztos ráfér egy kis drukkolás. :)


A vizsga nagyon-nagyon jól sikerült. Ő már aznap halálos nyugalommal jött haza, és nem is értette, én min is izgultam. Nem azt a tételt húzta, amit nagyon szeretett volna, de az is jó volt, amit húzott. Pontosan nem emlékszem a szövegre, de az biztos, hogy a cserebogár volt az "a" része a tételnek, a folyók keletkezése, jellemzői v. valami ilyesmi a "b" része, és még emlegetett valami diagramm-elemzést is, amit már akkor sem igen értettem, de ezt neki nem vallottam be. :D Szóval, aznap még nem tudta a jegyet, de nagy nyugodtan és magabiztosan közölte, hogy szerinte ötös, mert hát tudta. 
És most már biztosra tudjuk, hogy a vizsga nem ötös. Hanem csillagos ötös. :) Úgyhogy tényleg tudta, nem is kicsit. Nagyon büszke vagyok rá, és nagyon csodálom is, ahogy ezt az egészet kisujjból kirázta. Mert ez az eredmény csak és kizárólag saját magának köszönhető, abszolút önállóan tanul.

Eszter napja van....

Van nekem egy nagyon kedves barátnőm. Aki ma névnapot ünnepel.
Annyiszor írtam már, hogy nem lehetek elég hálás a sorsnak, és az internetnek, amiért megismerhettem őt, mert nélküle én sem az az ember lennék, aki most vagyok. Annyi szép emlékünk van már együtt, dacára annak, hogy nem sokszor találkoztunk személyesen. Sokszor sírtunk már együtt, telefonon keresztül, írásban is. Mindent tudunk egymásról, nincsenek tabuk közöttünk. Nem kell megfelelnem neki, mert elfogad annak, aki vagyok. És nekem is pont úgy jó Ő, ahogy van. Semmit nem változtatnék rajta, mert akkor az már nem Ő lenne.
Nemrég nagyon kellemes meglepetést szereztek nekem a férjével. Aznap egész nap röpködtem, mert csak úgy gondoltak egyet,és kerülővel mentek haza, hogy engem meglátogassanak.
Aztán szintén nemrég egy nagyon kellemes szombat délutánt is együtt töltöttünk.

Mostanában van az első telefonbeszélgetésünk évfordulója is, bár fogalmam sincs a pontos dátumról. Azóta már sok beszélgetés van mögöttünk, és várhatóan előttünk is.

Nem tudom mi lenne az, amivel igazi örömet szerezhetnék ma neki. Nem szereti, ha dicsérik, úgyhogy azt nem teszem. Gondolkodtam, mit írhatnék neki, amitől zavarba sem jön, de mégis örömet okoz. Addig- addig gondolkodtam, míg rájöttem... mindez, amit eddig leírtam, már zavarba hozta, de örült neki. Főleg, ha sikerült "velem" kezdenie a napját.

Drága, Eszter!

  "Névnapodra mit vegyek? Vegyek húzós egeret, vonatot és síneket, kék építő köveket? Nem, már megvan mit veszek. Neked tavaszt rendelek, bodzafát és kék eget, rajta csokros felleget. Megrendelem jó előre a virágot a mezőre. Tél után a lombos nyílást, betegségre gyógyulást... És ha meglesz mind egy napon, beadom az ablakodon."






Valamint ezúton szeretnék boldog névnapot kívánni annak a szintén nagyon kedves Eszternek is, aki olyan önzetlenül próbál segíteni nekem ismeretlenül is. :)

2011. máj. 22.

Hétvége

A dalt, miszerint hétvégén majd felmegyünk a hegyekbe, egészen átírtuk ezen a hétvégén. Merthogy a hegyekbe nem mentünk, de még dombokra sem. Mentünk helyette a decathlonba, meg a tescoba, és beszereztünk három pár görkorcsolyát. És hogy miért csak hármat, mikor öten vagyunk? Hát.. az a helyzet, hogy én totálisan béna vagyok az ilyesmihez, Roli pedig igen komolyan hasonlít az anyjára. Bevallom, mindketten tettünk próbát a sportáruházban, de míg én még csak-csak megálltam a kerekeken, de tényleg csak állni bírtam, addig Roland úrfi dobott egy laza spárgát abban a minutumban, ahogy a lábára került a gurulós csoda, így aztán maradtunk az eredeti felállásnál, és csak a három legbátrabb családtag kapott. Ez azért nem végleges. Rolinak gondolkodunk a hagyományosabb (vagy inkább retro?) görkori beszerzésén, tudjátok, amin nem egy sorban vannak a kerekek, hanem kettő-kettő van elöl és hátul.
A beszerző körút után volt némi pihenő, merthogy elért bennünket a beharangozott zivatar. De igen hamar felszáradt az eső, így aztán mese nem volt, felkerekedtünk kipróbálni. Legelőször idebent az udvarban tettük próbára a fiúkat, aminek Patrik részéről egy azonnali falnakrohanás, akarom mondani gurulás és egy komoly horzsolásos sérülés lett az eredménye. Erik ügyesebb volt, igaz, helyzeti előnyben volt, tavaly még görkori-oktatásban is volt része a suliban. Balázs pedig kb. úgy gurult az első perctől kezdve, mint aki nem csak ezen nőtt fel, de azóta le sem került még a lábáról. Pedig ez enyhén szólva sem így volt. Tény, gyerekként korizott, de elsősorban jégen. Én szájtátva és irigykedve bámultam, merthogy addigra már túl voltam azon, hogy idebent, a szőnyeg nyújtotta biztonságban felvettem és kipróbáltam a fiúk görkoriját (mármint csak az egyikét, de egyforma méretű). És idebent tetszett a dolog, de a laminált padló az már annyira nem jött be, mert az szemét módon csúszik, és a kerekek még véletlenül sem arra gurultak, amerre én gondoltam, úgyhogy most először hálát adtam a kis gyerekszoba nyújtotta előnyöknek, mert csak karnyújtásnyira volt az emeletes ágy, amiben meg tudtam kapaszkodni. Szóval, miután így jól kipróbálták az udvar berkein belül a gördülő szerkentyűket, elmentünk az üres cba parkolóba (valószínűleg a cba parkolók országszerte alkalmasak ilyesmire, mert Eszterék is oda jártak korizni). Az első két órás korizásnak számtalan esés és kék-zöld folt lett az eredménye, de nem adták fel. Patrik ugyan kínjában már sírvaröhögött, mert mindene fájt, de azért felállt, és gyakorolt szorgalmasan. Roli édes volt, futott mellettük, drukkolt, próbált segíteni, és eszébe sem jutott, hogy neki is kéne (pedig mostanában komoly irigység van benne).
Ma már alig várták a délutánt, rögtön a forma 1 közvetítés után indulni kellett. :) Ma sokkal ügyesebbek voltak már, hihetetlen, hogy így megy ez.. Szinte kedvet kaptam hozzá, hogy megtanuljam. Illetve nem is annyira szinte.. szeretném megtanulni, hátha még így, majdnem 33 évesen is előfordulhat, hogy menni fog. (vagyis gurulni)
A  mai korizásról készült egy telefonos video is, aminek közzétételére engedélyt kaptam minden rajta szereplő érintett-től, úgyhogy megmutatom.
És írásba is adom, hogy ha egyszer megtanulom, megengedem, hogy engem is lefilmezzen valaki, és azt is megmutatom. :P

2011. máj. 19.

Múltidéző

Ma ilyen közléskényszerem van. :D :D :D
Már a múltkor eszembe jutott, mikor a fiúk által favorizált zenéket mutattam, hogy majd egyszer azt is megosztom, mik voltak azok, amiket folyton énekelni kellett nekik mikor kicsik voltak.. Az én hangommal.. :D gondolhatjátok.
Legyen sorrendben:
Patriknak:
(ne is kérdezzétek.. a húgom akkoriban végzett az óvónőképzőben..)

Eriknek:
(nem kevésszer fordult elő, hogy elsírta magát rajta, sosem jöttünk rá, hogy miért..)

Rolinak pedig, a megunhatatlan:

Most már ezt is tudjátok. :)))

Jó lenne, de nem lesz

Nagyon sokan néznek rám furcsán, ha szóba kerül a szülnék e még kérdés, és azt válaszolom, hogy persze. El sem tudják képzelni, hogyan lehet ez, mikor már így is "annyi" gyerekem van. Nos, nagyon én sem tudom megmagyarázni az érzést, de most, hogy Kingát olvastam, már nem érzem magam ufo-nak. Ezek szerint másnál is él ez, hogy valahogy munkálkodik benne, hogy még nem volt elég. Még jutna hely valakinek, még lenne valaki, akit olyan nagyon lehetne szeretni.
A dolgok jelenlegi állása szerint meg kell békélnem a hiányérzetemmel, mert a szív felett is uralkodik az ész, és van egy csomó racionális ok, amiért nem fogok szülni már.
A dolgok jelenlegi állása szerint igen önző dolog is lenne épp most életre kelteni valakit, mert még ha nehéz is bevallanom, kicsit jelen pillanatban eszköz lenne valamihez. Az eszközség nyilván csak nagyon kis százalékban igaz, de még az a kis százalék is önzés. Ha megszületik, azért kell(ene) hogy megszülessen, mert nagyon szeretnénk őt is a családunk tagjaként szeretni. Azért semmiképp nem születhet valaki, hogy nekem újra nyugodt életem lehessen, hogy ne kelljen kimozdulnom se a lakásból, ha nem muszáj.
Tény, hogy visszatekintve életem legboldogabb időszaka volt amikor otthon lehettem. Egészen addig, amíg ténylegesen szükség volt rám. Abban az értelemben nézve a szükséget, hogy volt egy épp aktuális pici, akit pelenkázni, etetni kellett, nem csak elfuvarozni az oviba, suliba. Amikor már mindenkinek volt az otthonon kívül is jól bejáratott helye, akkor persze roppant haszontalannak és feleslegesnek éreztem magam, mert minek is ülök otthon? Főznek, mosnak, takarítanak mások is, gyerekeik is vannak, mégis dolgoznak is.
Végül ugye én is beszálltam a mókuskerékbe, és még ha csak félállásban is, de dolgozom, mellette mosok, főzök (több-kevesebb sikerrel), néha hétközben is takarítok, néha hétvégén sem.. Kevesebb idő jut mindenre, mégis működik. Tulajdonképpen néha már-már megbékélek ezzel, hogy maradok ilyen "háromfiavan" anyuka, és azt az oldalát nézem, hogy milyen jó is, hogy minél nagyobbak, annál önállóbbak, én meg mindig nem vagyok harmincötse... Mire mindebben elnyugodnék, addigra pedig belebotlok egy-egy babafotóba, vagy épp jönnek egy bűbájos babával vásárolni, vagy csak a kezem ügyébe kerül egy icipici babaruha, amitől újra sajog a szívem egy újabb kisbabáért.
Hiszem azt, hogy így van, ahogy Kinga is írja, az emberben megérik az érzés, hogy mikor elég. Amikor már nem akar szülni többé (vagy hosszú ideig legalábbis). Lehet, hogy egy-két év múlva akkor is ezt fogom érezni, ha közben nem változik a gyerekeim létszáma. Lehet, hogy sosem múlik el a vágy. Nem tudom.
Mindenesetre köszönöm Kingának a gondolatébresztő gondolatot, és hogy már nem érzem magam akkora ufo-nak. :)

Kukk..

Érdekes megállapításokat tesz az ember egy-egy munkában töltött napon. És nem, itt most nem arra fogok kitérni, hogy mennyi furcsa ember él a világon, sőt, azt sem fogom taglalni, hogy milyen kár, hogy ilyen alacsony az a bizonyos kerítés..
A boltból épp a buszmegállóra látok. Unalmas perceimben bizony előfordul, hogy csak bambulok kifelé, nézem az épp buszra várakozókat. Mindenféle ember megfordul itt. Délelőtt zömmel az idősek utaznak, kora délelőtt a gimiből mennek haza, aztán háromtól pedig már indulnak haza munkából is, és a szomszédos falvakból általános iskolába járó gyerekek. A legérdekesebb a gimis korosztály. Na nem csak azért, mert hihetetlen, hogy tudnak kinézni... :D:D Van egy pár, akiknek úgy október közepétől "kukkolom" a szerelmi életét. Édesek.. eleinte csak beszélgettek, és néztek egymásra sokatmondóan. Pár héttel később már kézenfogva jöttek, és úgy álltak a megállóban. Aztán elcsattant pár csók is várakozás közben, amikor bejött végre a jó idő, akkor pedig már ültek is egymást átölelve, szorosan összebújva a padon.
Kicsit öregnek érzem magam, mikor őket nézve arra gondolok, hogy de rég is volt ez már.. És mégsem vagyok túlságosan öreg, mert még élénken él bennem az egésznek a feelingje, az érzés, hogy az utolsó órán már sosem tudtam odafigyelni, amikor tudtam, hogy jön elém. És azért sem vagyok túlságosan öreg, mert dacára mindennek, a mögöttünk hagyott évek sokaságának, még most is úgy nézek rá, mint rég. Még most is megdobogtatja a szívem az érzés, ha tudom, hogy jön elém.
Menthetetlenül romantikus is vagyok, mert minden nap drukkolok ennek az ismeretlen-ismerős fiatal párnak, hogy még nagyon sokáig maradjon meg köztük ez a látványosan lángoló szerelem. Vagy ha nem is fog mindig lángolni, akkor is csak kicsit szelidüljön.
Pedig tudom azt, hogy ezért nagyon sokat kell tennünk, hogy maradhasson a mienk az érzés, hiszen mindenki rengeteget változik az élete során. Néha nagyon is természetes, hogy az a valaki még mindig ugyanúgy ott van mellettünk, néha észre sem vesszük, hogy már csak úgy van. Nem tudom, min múlik a boldogság, nincs is rá recept szerintem. Van, hogy apróságokon. Van, hogy nagy dolgok kellenek hozzá.
Visszagondolva arra a majdnem 18 évre, amit már Balázzsal együtt töltöttünk, hihetetlen mi minden van már mögöttünk. Igazi érzelmi krízisünk csak egy volt, és túl is jutottunk rajta. Abból a két kis szerelmes kamaszból 18 év alatt igazán felnőttünk. De azért még küldök neki szivecskés emailt, és ő örül neki. Mostanra a nagy lángolás biztonságos kikötővé szelidült, ahol azért néha tombol még a vihar, néha szökőárként pusztít. És ez így jó is.
Ez a fiatal pár pedig végig fog járni egy hasonló utat a saját életükben. Lesznek örömmámoros perceik, napjaik, és megjárják majd a poklok poklát is. Én drukkolok nekik, hogy mindig úgy legyen, ahogy nekik jó. :)

2011. máj. 16.

... míg el nem felejtem...

Kissé rendhagyó könyvajánló következik. Olyan kéthetes restancia ez, még a nagy pofáraesésem előtt eldöntöttem, hogy na, ezt nem hagyom ki. Aztán először azért nem írtam, mert meg akartam várni Esztert, aki éppen elutazóban volt, aztán meg azért nem, mert éppen a széthullott darabjaimat szedegettem össze innen-onnan, meg borogattam a fájós képemet itt-ott.
Na de most.. még kb. tíz percnyi időm van a lámpaoltásig (noigen, ide jutottam, szigorúan szabályozott ideig maradhatok csak fent.. :D), úgyhogy gyorsan elmesélem..
Olvastam ezt a könyvet nem olyan régen. Egészen magával ragadó volt a cselekmény, és jól is van megírva, de nem annyira ezt akarom megosztani veletek. Mint azt a gondolatomat, ami olvasás közben támadt. A lány, akiről szól, egy baleset utóhatásaként elveszíti azt a fajta memóriáját, ami a régi emlékeket elő tudja hívni. Hogy mégse felejtsen el dolgokat, kitalálja, hogy minél több élményben részesíti önmagát, (mert ugye minél nagyobb élmény, annál kevésbé felejthető) ezekről rengeteg fényképet készít, és minden napjáról naplót vezet. Ő emlékdoboznak hívja, és mivel számítógépen csinálja, feltételezem, hogy egy offline blogoldalhoz hasonlíthat. Na és hogy ne legyen annyira egyszerű és egysíkú az egész, megkéri a családját, és a barátait, mindenki írjon a listájához egyetlen dolgot, amit ki kell próbálnia, vagy meg kell tennie szerinte.
Nos, ez indította be a fantáziámat. És gondoltam, játsszuk azt, hogy én megkérlek benneteket, hogy a még nem létező listámra írjatok valamit, amiben szerintetek részesülnöm kéne.. mert mondjuk anélkül a dolog nélkül nem lehet élni, vagy épp annyira nekem való lenne, vagy mittudomén.. :D A miért rátok van bízva. Azt nem ígérem, hogy mindet teljesítem, de hátha... :)
Te mit írnál a listámra???

2011. máj. 13.

Nem írtam, mert..

Ma egész nap, sőt már tegnap este is sztrájkolt a blogger, úgyhogy én meg jól megtartottam magamnak a gondolataimat. Most meg már nem is tűnik olyan érdekesnek, hogy leírjam. Úgyhogy ez nem kerül közlésre. :)
De aztán lehet, hogy holnap majd másképp gondolom, amikor kevésbé leszek leamortizált állapotban, mint most. Majd kiderül. :)

Nagyon szerettem volna tudni, ki volt az, aki a bal oldali számláló szerint tízezredszer töltötte le az oldalt? Esetleg valaki nem emlékszik rá, hogy pont ő látta azt a számot? Az biztos, hogy tegnap történt..
Tízezer... hatalmas szám.. már elkezdtem győzködni magam, hogy tutira nem is jó a számláló, mert az nem lehet. Ahogy a napi nyolcvan-kilencven oldalletöltés is hihetetlennek tűnik. Vagy csak kishitű vagyok?

Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegyek aludni, mielőtt mégis belebonyolódom valami nem túl vidámba.

2011. máj. 10.

Azt hittem kicsik még..

.. de rá kell jönnöm, hogy menthetetlenül nőnek. És menthetetlenül befolyásolja őket az iskolatársak, haverok ízlése, beszéde, stílusa. Bár egy csomó dologban roppant naiv vagyok még mindig, gondolom egy ideig még jó is ez így nekem. De azért megosztom, micsoda zenei ízlésre tettek szert a fiaim mostanság.
Mi mondjak? Nekem nem jöttek be.. egyik sem. Az első Patrik abszolút kedvence, és tény, ezt a formációt én is szeretem egy pump it erejéig.. A másik kettő pedig Eriket dícséri. Rolinak meg mindegy, megy utánuk bármiben..
Előre szólok, komoly muzikális előtanulmányokkal fájni fog... :D
(arról nem is beszélve, hogy a klip maga nekem komoly önuralmat igényelt.. ezekkel az effektekkel ki lehet nyírni)
No, hát ez van. Lesz ez még rosszabb is gondolom. :D :D :D
Mindenesetre egészen megnyugtató, hogy csengőhangként még a magyar népmesék főcímdala van beállítva Patriknak. :)

2011. máj. 7.

Felébredt az oroszlán

Naigen.. ha huzigálom a bajszát, akkor nem kell ezen meglepődni, igaz? Bár, nem is olyan régen írtam az utolsó dokinál tett látogatásomról, és abban a bejegyzésben megemlítettem, hogy "ha nem így lesz, majd megfelelő helyeken reklamálok".
Nos, nem így lett, ámbár fogalmam sincs arról, hogy hol kéne reklamálnom, vagy egyáltalán kihez is kéne most fordulnom a további tennivalók tekintetében.
De most előreszaladtam, a végkövetkeztetésekig. Leírom azt is, mi történt. Tegnap nem voltam rá képes. Több okból sem. És ma is halogatom már egy ideje. Pedig le akarom írni, hátha az írás felszabadító ereje hat majd ezúttal is, és kevésbé fogom magam összezavarodottnak érezni. A múlt hét kissé zsúfolt volt tennivalók és egyéb tekintetben is. Bár nem volt kirívó, mert sok ilyen volt már, és még sok ilyen várható is. Csütörtökön este nyolckor hazajöttem az ovis megbeszélésről, addigra fiúk a fürdőkádban, lebonyolítottak nélkülem szinte minden esti procedúrát, nekem csak annyi dolgom volt, hogy megágyazzak. Nem voltam ideges, csak egy kicsit fáradt. Meg nagyon fáztam. Ellátogattam a farmomra, arattam-vetettem, meg minden ami a napi rutinhoz tartozik, anyukám is beköszönt még este tízkor, mikor hazajött, pár percet beszélgettünk. Még odafeküdtem Roli mellé egy kicsit, mert olyan jó érzés volt, ahogy bújik, jó meleg is volt a takaró alatt. Ezekben eddig semmi rendkívüli nincsen, mondhatnám tök szokványos hétköznap este nálunk. Mikor már mindenki aludt, elmentem fürdeni. Jó meleg volt a víz, kiolvastam a könyvemet, és gondoltam, épp itt az ideje a lefekvésnek. Felálltam, hogy kiszállok, akkor már éreztem, hogy hajjajj, nagyon nem stimmel valami. Zúgott a fülem, és nagyon szédültem. Kiszálltam, leültem a kád szélére, folyattam a hideg vizet a mosdóból a kezemre, mostam az arcomat is vele, gondoltam, hátha elmúlik az ájulás-közeli érzés. Azt hiszem, kiabáltam is Balázsnak, de ebben már nem vagyok biztos. A következő emlékem, hogy azt álmodom, hogy nagyon fáj a nyakam. És felébredtem az álomból. Arra, hogy a fürdőszoba ajtajában fekszem. Felemeltem a fejem, és vér volt körülöttem, és fájt, nagyon fájt a szám. Csak felülni mertem, és kiabáltam, ahogy csak bírtam Balázsnak, aki felébredt, és nagyon ijedten jött a hangom után. Nem fogom elfelejteni az arcát, ahogy meglátott. Nem csak rémület volt, hanem őrületes féltés. Azt sem tudta hova kapjon. Először engem tisztogatott le, aztán felmosta a vért mindenhonnan. Itatott velem két korty vizet (a gyerekek fogmosópoharából, mert nem mert kimenni a konyhába pohárért). Végül, mikor már azt mondtam, biztosan fel tudok állni, segített felöltözni.
Őszintén mondom, ahogy megláttam magam a tükörben, nagyon megijedtem. Az a sápadtság, ami nem is igazi fehérség, hanem valami sokkal rémisztőbb, és a szám, ahogy vérzik.. jájjj. Közben küzdöttem azzal, hogy vissza tudjam tartani addig az ingert, amíg eljutok a wc-ig. Nem tudtam volna feldolgozni, ha nem sikerül, az tuti.
Balázs felhívta anyámat, hogy tudja, hajnalban, mikor ő elmegy dolgozni, szükség lesz rá, hogy őrködjön nálunk, nem hagy egyedül.
Óvatosan felmértem a károkat, amiket okoztam magamban, és végül lefeküdtünk, nagyon fáradt voltam, és nagyon fájt mindenem. Aludtam is rendesen, nem úgy azok, akiket halálra ijesztettem.
Reggel láttam csak igazán, hogy hány helyen zúztam össze magam. Az alsó ajkamat szétharaptam, két fogam komoly lenyomata van benne. A jobb szemhéjam, és a szemem sarka lila és fekete színben játszik. A jobb oldali járomcsontom bedagadt és belilult. Az állam alatt két helyen is lila. És a fogaim is fájnak.
Ennek ellenére,  bementem dolgozni. Enni ugyan nem tudtam, inni is csak szívószállal, de egészen jól bírtam úgy 11-ig, mikor már a puszta lét is csak szenvedés volt. Alig vártam a délután egy órát, hogy jöhessek haza. Éhes voltam, és fáradt. Nagyon fáradt.
Balázs jött értem (elkéredzkedett hamarabb, hogy haza tudjon vinni), aztán megcsinálta az ebédet, elmosogatott. Apró falatonként, közel fél óra alatt sikerült ennem. Ekkorra már nagyon fájt a fejem, úgyhogy lefeküdtem, mielőtt az oviba kellett mennem anyák napjára.
Az anyák napi műsor ismét nagyon szép volt, aranyosak voltak, nagyon szép ajándékot készítettek, én meg persze, hogy nagyon meghatódtam, ugyanakkor alig vártam, hogy vége legyen, mert nagyon fáradt voltam, és nagyon fáztam.
Próbáltam azért, leginkább a gyerekek miatt, nagyjából fenntartani a minden rendben állapotot, de azért önmagamhoz képest nagyon korán ágyba kerültem, és aludtam, mint a tök.
Ma délelőtt, cirka 12 óra alvás után úgy keltem, mint akin az úthenger átment. Még mindig fáj a szám, bár már kevésbé talán, még mindig fájnak a fogaim, most már a pislogást is megérzem, mára komolyan befeketedett a szemhéjam mellett.
Ami tény: ahogy a székesfehérvári orvos is mondta annak idején, olyan ez a betegség, mint az alvó oroszlán. Nem lehet belenyugodni, hogy alszik, mert bármikor meglephet. Most is ez történt? Van egy csomó dolog, ami most újra kérdésként merült fel bennem. Fogalmam sincs, hova és kihez forduljak? (bár sejtem, Erikának van tippje) Mit tegyek, hogy többé ne járjak így? Amellett, hogy hálás lehetek a sorsnak, amiért így jártam csak, hogy az arcomat összezúztam ugyan, de nem történt nagyobb baj. Mert ha nem pofára esek, mint a zsíros kenyér, hanem hanyatt, akkor a kád széle lehet, hogy nagyobb kárt okoz bennem. Ráadásul az eddigi ilyen nagyrohamok (a szájharapás, főleg amekkora erővel történhetett, kizárja a sima ájulás tényét) után jó érzés volt a lét. Kipihent voltam. Most pedig még ma is olyan vagyok, mint az a bizonyos mosott .....
Egyébként megpróbáltam péntek reggel az orvost elérni. A mobilját nem vette fel (nem is hívott vissza), a kórházban pedig azt mondták, hogy csak hétfőn lesz bent. Tehát az azonnali vizsgálat lehetősége itt el is úszott. Hétfőn meg már megint semmi nem lesz ugyanolyan.
Hálás vagyok ugyan az őrangyalomnak, amiért segített, hogy a lehető legkevesebb-bel ússzam meg, mégis félelemmel tölt el ez az egész. Pedig annál kevés rosszabb van. És folyton eszemben van Zsófi sms-e, amit még valamikor január végén küldött: "Semmi nem lesz, de ha fél tőle, bármi lehet."
Tanácstalan vagyok, összezavart, és csúnyaszájú.

2011. máj. 5.

Városunkból jelentem...

Leginkább azt, hogy itt is mindenki megbolondult. Nem jobban, mint ahogy ez elmondható az országunk egészére, de ahhoz épp eléggé, hogy kellőképp felbolydítsa a város életét, szembeállítson egymással boldog-boldogtalant, és rasszista jelzővel illessen bárkit, aki valamilyen formában is hangot ad a nemtetszésének.
Azzal kezdődött, hogy jött egy ellenőrzés a városba valahonnan jó magas hivatalból, és bizony, fény derült rá, hogy itt aztán nincs integráció, ellenben dúl a szegregáció. És ez így ugye nincsen jól a legújabb dakota közmondások álláspontok szerint, mert igenis integrálni kell, és felzárkóztatni, és munkát adni, meg esélyegyenlőséget biztosítani. És hol máshol lehet ezt elkezdeni, mint gyerekkorban. Így aztán valamelyik okos ember a képviselő testületből kitalálta, hogy ha már úgyis kaptak egy kis ejnye-bejnyét, meg amúgy is meg kéne nyirbálni a költségvetést, akkor hajrá, integráljunk. Kitalálták, hogy az eddig is két épületben működő iskolát átszervezik. Először kitalálták, aztán megfogalmazták, aztán zárt és übertitkos ülésen elfogadták, végül elő kellett állni a farbával, főleg, hogy az übertitkok is olyanok, hogy szivárognak ki az ajtó alatt, és mindenki hamarabb tudta pletykaszinten, mint ahogy hivatalosan tájékoztattak minden érintettet.
Réges régen, mikor még én is kicsi elsős gyerek voltam, akkor két iskola volt a városban. A régi, és az új. Ami hivatalosan I-es és II-es számú Általános Iskola volt, de még a mai napig is úgy ismerjük, hogy régi és az új (pedig már az új is majdnem összeomlik a harminc év használat után). Réges régen szépen körzetesítve volt a város, akik a kertvárosban és a városközpont közepén laktak, azok jártak az újba, a telepiek, és a városközpont másik felén élők pedig a régibe. Voltak 35-38 fős osztályok, természetesen integráltak, mindenhova jutott a kisebbségből bőséggel. Nem volt ritka, hogy egy-egy cigánygyerek nekem is, és a férjemnek is osztálytársa volt (ő egy évfolyammal fölöttem járt), de még a húgomékhhoz is lebukott (aki kettővel járt alattam). Nem volt ritka a lopás, a tetűirtás, és nem volt ritka az sem, hogy bármelyikünk kaphatott egy óriási maflást ha hülyeséget csinált. Nem volt tanácsos itthon elmesélni, mert sanszos volt megkapni a párját. Azért túléltük. :)
Aztán jött a szabad iskolaválasztás. Meg nyugdíjazták a régi iskola igazgatóját, és talán már akkor is a spórolás volt a vezérelv abban, hogy az addig két iskolából csináltak egyet. Szép, hangzatos neve lett, Csokonai Vitéz Mihályról. A két épület tehát megmaradt, egy igazgatás alatt. Elég hamar kialakult az a "rend", hogy a régi iskolába kerültek a cigánygyerekek, és a komoly tanulási zavarokkal küszködők, mondhatni ott a felzárkóztatás volt a cél igen kis létszámú osztályokkal (nem ritka a 12 fős osztály), míg az új iskolában a tehetséggondozásra fordították a nagyobb figyelmet. Volt hozzá gyerekanyag, az vitathatatlan.
Nos, az átszervezés most szépen összekever mindenkit mindenkivel. A két épület marad, mert kell, egy épületben továbbra sem fér el mindenki. A tanulócsoportok száma 38-ról 32-re csökken. Nem, nem osztályok lesznek, tanulócsoportok. Évfolyamonként négy. Az alsósok a régi iskolába fognak járni, a felsősök az újba. És együtt lesz újra mindenki mindenkivel. Kissé elszabadultak az indulatok városszerte, amikor minderre hivatalosan is fény derült, több okból is. Egyrészt, a kertvárosi gyerekeknek nagyon messze van a régi iskola épülete (minden nap minimum fél órával korábban kell majd kelni), testvéreket szednek szét. Másrészt igen, lehet rásütni bárkire, hogy rasszista, vagy nem elfogadó, de igenis féltjük a gyerekeinket egy olyan társadalomban, ahol már a másodikos gyerek is kést visz a suliba. És mint tudjuk, nem lehet ezt jól helyén kezelni, mert sem eltanácsolni nem lehet, sem két jól irányzott, nevelő szándékú pofont lekeverni.
Minden egyeztetés és ellenvélemény dacára, az átszervezés eldöntetett, és úgy lesz, ahogy megálmodták. És pont. HA nyernek pályázaton, akkor lesz felújítás, és lesz kamerarendszer a felsősöknél, de csak akkor, HA az önerőre valót is sikerül megnyerni pályázaton. Szóval eléggé veszett fejsze nyele.
Bevallom, aggódom. Többszörösen körbejártuk itthon is a témát, gondolkodtunk, hogy elvinnénk legalább Eriket innen valamelyik szomszédos faluba. Ő a veszélyeztetettebb, már most is azzal a nagyon integrált osztályával. Ha még hozzájuk integrálnak egy pár olyat, akiből már így is sok van, akkor az gáz.
Ráadásul nem tudom elképzelni, hogy ugyanazok a pedagógusok, akik eddig zömmel tehetséget gondoztak, képesek lesznek most hirtelen azokkal a gyerekekkel is jól együtt dolgozni, akik vagy "csak" 3H-sak  (azok a gyerekek a halmozottan hátrányos helyzetűek, akiknek a szülőjének nincs magasabb végzettsége, mint 8 általános, és erről nyilatkoznak is), vagy mondjuk súlyos beszédfejlődési zavarral, magatartási zavarral küzdenek. Nem mondom, hogy senki nem képes rá, de legalábbis nagyon kevesen.
De marad. Egyrészt azért, mert a logisztikáját nagyon nehezen oldanánk meg, másrészt azért, mert ő sem akar menni, megszokta már itt, ahogy ő fogalmazott.
Így aztán szeptembertől Erik és Patrik egy iskolába jár majd, de mégsem. Reggelente két helyre kell  menniük, ráadásul Erik kerül messzebb.
És itt nincs vége a megbolondulásnak. Mert ha már a sulikérdést is kirázták kisujjból, és nem utolsósorban 20 millió forintot spórolnak vele, akkor gyerünk, zárjuk be a cigányovit, de lehetőleg úgy, hogy az ovik kapcsán is borítsunk mindent. Ezt aztán végképp nehezen értem. De ezt is megpróbálom elmagyarázni, hátha közben nekem is leesik. Szóval, van a városban összesen négy óvoda. Kettő központi óvoda, és kettő tagóvoda. A Kakas ovi tagóvodája az egyes ovi (ez a legrégebbi ovi a városban), a Szivárvány ovi tagóvodája pedig a cigányovi. A kakasban van a tagovival együtt összesen 13 csoport 200 férőhellyel. A Szivárvány oviban pedig összesen 7 csoport 142 férőhellyel. De ez így nem jó, mert amíg a kakasban és a tagoviban nagyjából egyforma arányban van a hátrányos helyzetű gyerekek aránya (magas mindkét épületben, harminc százalék fölött van, de ebbe természetesen beletartoznak a Sajátos Nevelési Igényű, és a Beilleszkedési, Tanulási, Magatartási zavarokkal küszködő gyerekek is), addig a Szivárvány oviban ez az arány 10 százalék körül van, a cigányoviban pedig 100 %. Tehát a statisztika nem jó, meg úgy egyáltalán..  így aztán bezárják a cigányovit , az oda járó gyereket elosztják a többi épületben. És még ezzel sem lenne baj, de itt már vérszemet kaptak a képviselő urak/hölgyek, és úgy döntöttek, hogy ha már átszervezés, hát csinálják tisztességesen. Így lesz az egyes ovi a Szivárvány ovi tagóvodája, a Kakas pedig marad magában. Így lesz, és kész. Hogy ez mi mindennel jár a gyerekeknek, szülőknek, óvodapedagógusoknak senkit nem érdekel. Ma délután öttől háromnegyed nyolcig ültem miatta az oviban, mert nekünk, szülőknek (jobban mondva a szülői szervezet tagjainak) is véleményeznünk kell. Senki nem kíváncsi a véleményünkre, de muszáj nekik megkérdezni, mert így törvényes. Az oktatási bizottság elnökének elmondtuk az aggályainkat, de ő optimista, és bizakodó, még akkor is, ha a csoportok létszáma (a tényleges létszám) mindenhol 28 fő lesz. Technikailag ez a szám valahol meghaladja majd a 35-öt is, mert sok a két főnek számító (HH, BTM, SNI). Nem fér el ennyi ágy, nem fér el ennyi asztal. Nem utolsósorban.. képtelenség ennyi gyerekkel érdemben foglalkozni, úgy legalábbis nagyon nehéz, hogy továbbra is biztosítsák mindenkinek az egyéni fejlődését, felkészítsék az iskolára. A legnehezebb talán azoknak az óvó néniknek, dajka néniknek, akik most egy tollvonással másik vezetőt kapnak.
És tudom, hiába szavaztunk NEM-mel arra a kérdésre, hogy Egyetértünk e az óvodák átszervezésével, attól még megtörténik.
Nem tudom még milyen lesz. De nyilván a puding próbája az evés. De amíg abban biztos vagyok, hogy Roli jó helyen van akkor is, ha talpalatnyi helye nem lesz az oviban, addig egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy Erik és Patrik jó helyen lesz a suliban. Mindkettőjüket másért féltem ettől a dologtól.
Egy biztos, és ezt megígértem magamnak, hogy így lesz.. ha bármelyikőjük is félni fog az új helyzetben, vagy nem tud nyugodtan tanulni, elviszem innen valahova. Nem szabad hagynom, hogy erre az esztelenségre a gyerekeim esze menjen rá.

Az írás néhol olyan lehet, mintha fajgyűlölő lennék. De erről nincs szó. Teljesen tudom tolerálni az ő világukat, de bevallom, jobb szeretek távol maradni tőlük.

2011. máj. 2.

Megint egy első

Naná, hogy az elsőszülöttünk kapcsán éljük meg. Ma reggel, életünkben először külföldre ment nélkülünk. Hihetetlen fura érzés, hogy reggel 9-kor már egy másik országból küldött sms-t, még akkor is, ha igazából itt van a "szomszédban", hiszen "csak" Bécsbe mentek osztálykirándulni.
Sokszor tanultuk már meg (újra és újra) elengedni őket. Mindig másképp éljük meg, és mégis mindig ugyanúgy. Az aggodalom mindig ugyanaz, az én anyai szívem mindig attól félti, hogy mi lesz, ha valami történik vele, és én nem leszek mellette. Az apja inkább gyakorlatias dolgoktól félti, mi lesz, ha nem lesz elég pénze, mi lesz, ha elveszít valamit.. Mindketten ugyanúgy izgultunk reggel, sőt, Patrik sem kevésbé nálunk. Már rég nem sír utánunk, mint ahogy tette ezt akkor, mikor először hagytuk itthon (és végigbőgte amíg haza nem értünk), már rég vidáman búcsúzik, és bátran indul minden új kaland felé. Nagyfiú már, aki egészen jó probléma megoldó képességgel rendelkezik, aki nem fél segítséget kérni, ha a szükség úgy hozza, és nem is szégyelli a problémáit (legalábbis jó részét). Azért bevallom, még kevés olyan perc volt ma, hogy ne azon gondolkodtam volna, hogy vajon mit csinál?
És bár tudom, hogy nem várhatóak korán, azért most, fél hétkor már tűkön ülve várom az sms-t, hogy "átléptük a határt". És lám, milyen is a telepátia.. ebben a pillanatban zenélt a telefonom, és jött egy sms: "Visszaértünk Magyarországra!"
Szóval már nem sok idő.. :)

2011. máj. 1.

Boldog...

Ma, az Isteni Irgalmasság Vasárnapja is volt. Ezen a napon pedig XVI. Benedek pápa Boldoggá avatta II. János Pál pápát.
A pápát, aki azt hiszem, mondhatjuk, hogy a történelem eddigi pápáinak leginkább szeretett egyházi főméltósága volt. Aki olyan volt, hogy mindannyian hihettük őt akár a nagypapánknak is azzal a jóságos arcával.
Miközben főztem a vasárnapi ebédet, hallgattam a boldoggá avatás ceremóniáját, amikor leleplezték a Szent Péter Bazilika középső loggiáját (remélem jól írom) díszítő portréját, bizony megkönnyeztem. Mint ahogy megkönnyeztem, amikor a nővér, akivel a csodát tette (hivatalos orvosi bizonylatokkal tudja igazolni, hogy kigyógyult a Parkinson kórból) kezében a pápa vérét tartalmazó kegytárggyal XVI. Benedek pápa elé járult.

Gyönyörű volt a szertartás, leginkább mégis az a mondat maradt meg bennem, ami többször elhangzott közben: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."

Azt hiszem, meg fogom érni még, hogy arról is írhatok egy bejegyzést, amikor szentté fogják avatni őt. :)
A pápát, aki ember maradt.

Anyák napja

Nincs fontosabb, mint az álmaik. :)
Nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy háromszorosan is anya lehetek. Mert semmi más nem számít igazán, mint ez. Gyereket nevelni a világ leghálásabb és legnehezebb feladata. Az pedig a világ legcsodálatosabb érzése, mikor ölelnek, mikor várnak és tudom, fenntartás nélkül szeretnek, ahogy én is őket.

És nem tudok elég hálás lenni a sorsnak azért sem, mert nekem is van anyukám. Aki mellettem áll mindig, még akkor is, ha az életünk néha olyan másképp zajlik. Még akkor is, ha homlokegyenest másképp gondolkodunk.