2014. júl. 31.

Inkább a szkenner

Mérhetetlen módon tud idegesíteni és fel tud háborítani az, amikor hozzá nem értő emberek ülnek valahol. Meggyőződésem, hogy többek között ezért is tart ez az ország ott, ahol tart. Mert tele van ilyenekkel... Már is az kiborít amúgy, amikor lépten-nyomon azt látom, hogy nem vagyunk képesek jól használni a saját nyelvünket. Még beszélni csak-csak (már aki), de amikor írásban kell megnyilatkozni, háta az bizony kiborító tud lenni. Mert millióan vannak, akik nem tudnak írni. Még az olyan szavakat sem, amit simán csak le kéne írni úgy, ahogy kimondja. Mert ugye azt, hogy megköszönni azt szóban is két n-nel mondjuk. Nem értem, akkor miért írja le valaki eggyel? Mondjuk ezen azóta annyira nem csodálkozom, mióta látom, hogy a helyesírásra és a nyelvhelyességre rég nem fordítanak akkora figyelmet az oktatásban sem, mint amilyet megérdemelne (természetesen tisztelet a kivételnek)
Na de mindegy is, mert erről is tudnék órákat beszélni, de most nem ez a téma. Elmentünk ma a hozzánk legközelebb eső focistadionhoz, hogy ha már a Fradi-bérlet nem lesz meg az idén (a fél havi fizetésem lenne), akkor kárpótoljuk magunkat ezzel, ami klasszisokkal olcsóbb, és végül is foci itt is van. Hát jó, nem egy Fradi, de majd azért talán egy-egy meccs ott is összejön. (össze kell jönnie, mert nagyon hisztis leszek, ha nem) Szóval, mint fociszerető emberek, és mint háromfiús család, eldöntöttük, hogy akkor bérlet ide. A bérlethez kell itt is (mint mindenhol az idéntől) klubtagsági (ami tulajdonképpen a szurkolói kártya fellengzős neve). De sebaj, a vénaszkenner ellen sem volt semmi kifogásunk a napokban, hát akkor legyen itt meg kártya. Kitöltöttük hozzá a papírokat, mind az ötünknek minden adatával (közben pofátlan módon beálltak elénk a sorba), és vártuk, hogy ránk kerüljön a sor. De nagyon lassan ment. Olyan lassan, hogy majdnem bementem, hogy majd én megcsinálom, mert ugyan sosem láttam még ilyet, de egészen biztosan gyorsabban gépelek, és a felfogóképességemnek is jobban birtokában vagyok, mint ő, aki ezt az egészet intézte. Jó magyar szokás szerint ő egyedül dolgozott, és hárman nézték még, akik olyanok voltak, mintha szintén ott dolgoztak volna, de végül is egy keresztbe szalmaszálat sem tettek.
Az előttünk lévőknek megcsinálták a kártyát is. Na és akkor tessék... úgy odavannak a vénaszkenner miatt. Akkor elmesélem, hogy ehhez a másikfajta kártyához kell a név, a születési név, az anyám neve, a születési helyem, időm, a lakcímem, a személyi igazolványom száma, a telefonszámom, az email-címem, és a fotóm. Szóval tulajdonképpen minden. Nem is értem ezek után, hogy ki mit rinyál ezen a szkennelésen. Senki a beléptető kapukon kívül nem fogja tudni, hogy az az én vénáim lenyomata. De itt, az összes személyes adatom bekerül egy rendszerbe, a telefonszámommal, mindenemmel együtt. Ilyen emberek keze közé.. akik mobiltelefonon számolják ki, hogy mennyit kell fizetni, mert nincs annyi sütnivalója sem, hogy ha máshol nem is,a számítógépen van calculator is. Ennyi erővel egy kockás füzetbe is felvezethetnének mindenkit, szépen besorszámozva, és ilyen tombola-jegy félén kioszthatnák a sorszámokat. Az is majdnem ilyen modern. :)
Arról nem is beszélve.. hogy végül nekünk a szurkolói kártyákat meg sem csinálták most, mert elrettentően sokan vagyunk mi így, családilag. A bérletek megvannak. Mindössze másfél óránkba került. Több lett volna, de hogy gyorsítsam a folyamatot, minden adatot lediktáltam. (és ahogy megjegyezte, nem semmi, hogy mindent fejből tudok.. ha tudná, hogy még a TAJ-számainkat is megmondtam volna minden gond nélkül)
Tegnapelőtt a vénaszkenneres móka öt egész perc volt. De lehet, hogy annyi sem. És ugyanennyien voltunk akkor is. Igaz, a gyerekeknek nem szkenneltek. Még Patriknak sem.
Szóval, részemről vénaszkennert mindenhova. Gyors is, okos is, és ennyi is elég néha. :)

2014. júl. 30.

Miért?

Azon gondolkodom már napok óta, tulajdonképpen azóta, hogy kénytelen vagyok minden nap cipőbe bújni, hogy hogy is van az, hogy a nyári lazaság csak és kizárólag üdülőhelyeken érvényesülhet? Van arra vajon valami szabály, hogy csak az a normális, ha csak a Balaton-parton járkálsz egész nap papucsban, és egy szál bikiniben? Jó, esetleg még a bikini fölé kanyaríthatsz valamit a saját vérmérsékleted szerint, de senki nem néz rád csúnyán vagy érdekesen, ha mondjuk egy rövidnadrágban és egy bikinifelsőben érkezel vásárolni. Eszébe sem jut senkinek megbámulni a másikat (az extrém dolgokat azért most ne firtassuk). Sőt, az a fura, aki ilyen helyen talpig felöltözve, cipőben mászkál az utcán. Mert láttam én még magas sarkú lábujközi papucsban tipegő hölgyet is, akit senki nem bámult meg annyira, mint azt a fiatalembert, aki farmerban, és magas szárú cipőben érkezett a strandra. :)
De hogy van ez itthon? Hát.. érdekes beszédtéma lennék, ha beugranék vásárolni ilyen bikinifelsős szerelésben. :D Pedig itt alkalomadtán ugyanolyan meleg van, mint ott. Mégis.. ez valahogy nem elfogadott. Ma is eszembe jutott, amikor hazafelé sétáltunk a fogorvostól. Igazi fülledt nyári meleg volt (és közeledik a vihar épp), és kedvem lett volna hozzá, hogy legalább a felsőmből kibújjak, hogy vagy még barnuljak egy kicsit, vagy a szellő hűsítsen rajtam egy keveset. Természetesen nem tettem ilyet, mert nem bikinifelső volt rajtam, hanem melltartó csak. De ha a fürdőruhám van rajtam, akkor sem tettem volna meg, mert mit szólnak? Meg még talán közbotrány okozásért is felelhettem volna.. :D

Na szóval, a kérdés valószínűleg költői, de miért van ez így?

2014. júl. 29.

Nem úgy kell elképzelni

Engem meg aztán főleg nem, hogy most akkor szomorkodom és sóhajtozok naphosszat, hogy már megint dolgozni kell, és majd megint mennyi idő eltelik, mire újra a nyári szabadságomat fogom tölteni. Mert nincs erről szó. Néha tényleg sóhajtok egyet, és elfog a vágy, hogy visszamenjek, leüljek a teraszra, és ne is csináljak mást, mint nézzem a harkályt, ahogy kopogtat a fán. De egyébként meg van bennem lendület, és ég a kezem alatt a munka. :D Ráadásul van bennem egy csomó olyan letisztult érzés, ami miatt most épp fogékonyabb vagyok a szépre, és a boldogító pillanatokra. Meg még külön meg is állok ezeknél a boldogító pillanatoknál, hagyom, hogy minden jól átjárjon, hogy úgy éljem meg, hogy ne csak épp akkor legyen nagyon jó, hanem majd amikor eszembe jut valamikor, akkor is akarjak mosolyogni miatta.
Ilyen boldogító pillanatok ma is akadtak jócskán:
-telefonhívás a munkahelyemen, épp akkor, amikor én is gondoltam rá
-Fradi szurkolói kártya csináltatás (és volt vénascanner.. igen)
-Burger King
-Naplemente az autópályán

Meg persze sok kis apróság is. Olyan jó, hogy vannak ilyenek. :) És az a helyzet, hogy a gyönyörű naplementék miatt veszettül elkezdtem vágyni egy Nikon-ra. :) Majdnem annyira, mint egy jegyre a Fradi-Chelsea meccsre. Ha a kettő között kéne választanom, nem is tudom, melyiket választanám.

2014. júl. 28.

Pihentség... huss...

Bevallom, nem hogy alig volt kedvem reggel nekiindulni, de arra azért nem számítottam, hogy annyi munka vár rám, hogy a szó szoros értelmében délelőtt tízre minden kipihentségem oda is lett. :) Az is igaz mondjuk, hogy a szabi előtt ez a fajta sok munka már egyáltalán nem esett nehezemre, és olykor nem is tűnt soknak sem, csak akkor már, amikor utólag visszagondoltam rá, hogy mennyi mindent csináltam. Na de mindegy, azért biztos alakul majd ez, csak vissza kell szokni a napi rutinhoz.
Egyelőre sóhajtoztam nagyokat napközben, hogy mennyivel jobb lenne most épp sétálni egy jegeskávéra, vagy a strandon ücsörögni. Hiányzott az ottani csend és nyugalom, és elég rendesen leszívta az energiámat a hihetetlen nyüzsi, ami ma körülvett. Pedig a nyüzsi jó része azért olyan volt, aminek igazán örülhetek. Mert lépten-nyomon örültek nekem, és megkérdezték, jó volt e, dicsérték a színemet, meg ilyenek. :) Szóval.. éppenséggel jó volt visszamenni oda, ahol így tudnak örülni is. A csajok pedig... hát rajtuk igazán látszott az őszinte öröm, hogy látnak. :) És ez igazán jó érzés, annak fényében, hogy tavaly ilyenkor még nagyon nem így nézett ki ez az egész. :) Ha nagyképű lennék, akkor most azt mondanám, hogy ezt sikerült elérnem a saját varázsommal. :D :D De nem vagyok nagyképű, simán csak örülök, hogy mégis így alakult, ahogy.

De azért.. ha tehetném, holnap reggel visszaindulnék a Balatonra, és majd csak akkor jönnék vissza, amikor már nekem van elegem az egészből. Ha egyáltalán eljönne ez a pillanat. :)

2014. júl. 27.

15

Van közöttünk valaki, akinek ma nagyon jó napja volt, mert a Balaton-parton kezdte az ünneplést, és aztán jó sok kilométerrel arrébb, itthon fejezte be. :) Naná, hogy két tortával is, mert egy itt is volt, meg egy ott is volt. :)
Patrik az, aki éppen ma lett tizenöt éves. Ez a tizenöt amúgy rengeteg, ha azt nézzük, hogy az én fiamról van szó, mert hát na.. én még mindig nem vagyok ennyire öreg, hogy ekkora gyerekem legyen, de mindegy már, mert így jártam. Az idő telik, nincs mese.
Ő egyébként a maga szerénységével ünnepelt, ami mostanában inkább idézőjelben értendő, mert kezd igen nagyarcú kamasz fiatalember lenni belőle, amit néha jól bírok, néha meg a világból tudnék kirohanni miatta, mondván, hogy "ez nem az én fiam".
De persze büszke vagyok rá, és szeretem az összes hülyeségével együtt. Még akkor is, ha amúgy vannak fura dolgai, és folyton van valami információja, ami nekem többnyire érdektelen, de úgy kell tennem, mintha érdekelne, különben még úgy járnék, hogy nem is akarna velem beszélgetni. Így aztán jól tájékozott vagyok focis témában, átigazolás-téren és eredmény-téren egyaránt, de elmondhatjuk mindezt a Forma1-ről, a történelmi dolgokról, a politikai izékről, meg úgy általában bármiről, ami neki hírértékű, vagy eszébe jut utána nézni.
Mindenesetre sosem gondoltam volna, hogy ez a tizenöt év ilyen hamar eltelik.


2014. júl. 26.

Minden kívánságom így...

Hát, ha minden kívánságom így fog teljesülni, mint ez, amit épp tegnap írtam le, akkor nem csak nagyon boldog és nagyon elégedett ember leszek, hanem még roppant szerencsés is. :) Kompromisszumképes vagyok azért, és beérem mindig csak valami kicsi kívánsággal egyszerre, azok is kitartanak jó darabig majd. :)
Majd mindjárt megmutatom az örömködés tárgyát is, de előbb azért még beszéljünk a nyaralásunk utolsó előtti napjáról. Mert az a helyzet, hogy lassan vége a jó világnak, holnap haza kell menni, holnapután dolgozni kell menni (és ahogy arról tegnap értesültem, egész kis lista fog várni hétfő hajnalban az asztalomon a tennivalókkal). De ma még itt vagyunk, és kihasználtunk minden percet arra, hogy még egyszer bevésődjön minden, ami jó, ami szép, ami emlékezetes, és amitől olyan jó itt nekünk. Strandoltunk, sétáltunk, jegeskávéztunk, léghokiztunk, ebédeltünk, hajókat néztünk, meg mindent, ami csak eszünkbe jutott. Néha gombóc volt a torkomban, amikor eszembe jutott, hogy holnap este már nem lesz alkalmam megnézni hogy indul a bulihajó fél kilenckor, és nem fogom látni, ahogy befut a Szigliget, de csak azért nem vagyok mégsem szomorú, mert azt remélem, jövőre, valamikor ilyenkor itt fog várni minden újra. Közel ugyanígy. És akkor majd minden újra ismerős lesz, és olyan jó lesz a viszontlátás.
A ház minden reccsenése ismerős lesz újra, és majd megint megtanulunk vonatzakatolás mellett is aludni.
Addig pedig nem kell mást tenni, mint egy újabb évet öregedni.. akarom mondani becsülettel végigdolgozni.
Ja, igen.. és holnap még a maradék takarítást megcsinálni. Mert mindent úgy hagyunk itt, ahogy otthon is tennénk, szépen, rendben, tisztán, mindent a helyén, ahogy azt kell. :)
A holnap pedig? Hát lesz benne mindenféle.. kicsi szomorkodás, meg ünneplés, meg örömködés, és fáradtság is. :) De ezzel majd holnap foglalkozunk.

A mai nagy öröm tárgya pedig:
Mind az öten :)

2014. júl. 25.

Ha csak pasikkal mész nyaralni...

Akkor semmiképp ne készülj semmi olyanra, ami túlságosan csajos dolog. Még csak ne is reménykedj benne, és futó gondolatokat se szánj az olyan dolgoknak, mint:
-lábköröm lakkozás, akár minden ujjad más színűre, mert épp ráérsz az ilyesmire
-nyugodtan olvasgatás a nyugágyban (a nyugágy közelébe se nagyon merészkedj)
-olyan "kis helyes ruha" felkutatása vásárlás céljából, amit a strandon láttál
-fotózkodás itt-ott
-családi fotó készítése
-nyugodt jegeskávé szürcsölgetés a fagyizó teraszán
Helyette biztos lehetsz benne, hogy lesz részed mindenféle kihívásban. Úgymint:
-fél óránként békéltető testületként fellépni valamely két érintett fél között
-elegendő és mindenkinek megfelelő mennyiségű ételt elővarázsolni bármikor
-elég nagy dinnyét vásárolni
-elég százast tartalékolni a léghoki játékgéphez
-tudni elég nagyot dobni a kislabdával a Balaton vizében, ha épp úgy hozza a szükség
-megvédeni az összes nagyszájút a százlábúaktól, amik azért nyomokban ugyan, de fellelhetőek az idén is

És ha kellőképpen kitartó vagy, és elég rendesen lemondtál a nagyon csajos, és emiatt a "Jajj, Anya" kategóriába tartozó dolgokról, akkor előfordulhat, hogy hagyják magukat, és sikerül róluk egy ilyen fotót lőni:
A három muskétás

2014. júl. 24.

Love story

A mai kikötőbeli sétánk (gyönyörködésünk) kapcsán olyat láttam, hogy.... rögtön mindenfelé szivecskék röpködtek a gondolataimban.
Egy fiatal pár ült a parton, látszólag senkitől és semmitől nem zavartatva, egy-egy boros pohárral a kezükben, közöttük mécses egy nagy üveg tálban, és két tálkában kockára vágott sajt. Muszáj volt egy kicsit, nagyon óvatosan megbámulnom őket, mert annyira megkapóan romantikus volt a jelenet, hogy nem lehetett csak úgy elmenni mellette. Szemmel láthatóan nem vettek tudomást semmiről, csak egymással voltak elfoglalva. Egy pillanatra elkaptam a lány pillantását, és arra a pillanatra pont olyan fiatalnak, és gondtalan szerelmesnek éreztem magam, mint amilyen ő lehet. :)
Aztán egy kicsit elszomorodtam, mert hogy hol van már ez az idő tőlem.. De a következő pillanatban meg már fel is vidítottam magam, hogy mi az hogy hol? Itt van az, csak mi már másképp éljük ezeket a pillanatokat. Nekünk valamelyik gyerekünk feje fölött van egy-egy lopott pillantás, amit csak mi értünk, vagy egy-egy szó, amiről máris tudjuk, mire is gondol épp a másik. Van egy csomó emlékünk, amiből bármikor meríthetünk, és még egy csomó minden vár ránk is.
Ki tudja.. akár még úgy is találhatom magam egyszer, hogy a Balaton-parton fogok ülni vele egy-egy pohár borral a kezünkben naplementekor....

És különben is, ma sétahajóztunk. Ami így, huszonév együttlét után igazán nem nevezhető hétköznapinak. ;) És még az a lopott pillantás is megvolt... ;)
De ez a páros.. Hát, őket sem fogom elfelejteni. :)

2014. júl. 23.

Erre is emlékezni fogok

Mert ilyen sem volt még. Mármint olyan, hogy egy ilyen nyaralós napot épp csak sikerült túlélnem. És még az sem biztos, mert még nincs teljesen vége a napnak.
Abban, hogy fejfájással ébredtem, semmi meglepő nem volt, így van ez minden nap, most már jó rég óta (még mindig szenvedek a nyakammal, és onnan is sugárzik a fájdalom felfelé, lefelé, meg mindenfelé). Gondoltam, majd egy kicsit megropogtatom a nyakamat, meg egy kicsit megtornáztatom, és majd szép lassan jobb lesz, ahogy szokott. Ha meg nem, hát majd beveszek egyet a mindennapi adviljaim közül, és kész, ennyi.
De nem ennyi volt. Mert sem a ropogtatás, sem a tornáztatás, sem az advil nem használt. Pedig ez utóbbiból az ultra forte verziót használom. De ma éppenséggel semmit nem ért. Sem ez, sem más. Ettem, ittam, kávéztam, pihentetettem, masszíroztam, megtámasztottam, semmire nem reagált. Néha felcsillant a remény, hogy talán egy kicsit jobb lesz, de rögtön utána máris újra kezdődött az egész.
Délután még fokozódott is a helyzet, mert nem volt elég az orbitális migrénes fájdalom, még mindehhez társult egy jóféle szédülés és bizonytalan járás is. Ha nem tudnám magamról az ellenkezőjét, simán megállapítottam volna, hogy "minek iszik, aki nem bírja". Kétszer jártam a feketeség legszélén, amikor egy-egy pillanatra azt hittem, hogy el fogok ájulni. Nem kicsit pánikoltam be, egyébként lehet, hogy épp ez a pánikolás keltette adrenalin lendített át az egészen, amiért végül mégsem ájultam el.
Este volt pár perc, amikor egészen lassan tudtam csak járni. Mert ha nem így tettem, akkor nagyon szédültem.
Szóval... ma nem voltam önmagam. És ezt mások is alá tudják támasztani. Mert néha nem csak én néztem nagyokat, hanem mások is.
De kialszom... remélem...

2014. júl. 22.

Nyaralós ABC

A, mint akármeddig maradnék
B, mint Balatonboglár és persze B, mint Balázs
C, mint Carling
D, mint délben menüt enni
E, mint Erik, aki jóképűbb, mint valaha
F, mint Flamingó vendéglő és F, mint Fonyód (a hajó)
G, mint Gömbkilátó és G, mint Grillezés
H, mint Hunyadi söröző és H, mint Helka (a hajó)
J, mint jókat enni
K, mint Kikötő
L, mint lógatom a lábam (és a hájam is növesztem)
M, mint mindig itt akarok maradni és M, mint Misi, a világ legjobb vendéglátósa
N, mint Naplemente <3 p="">Ny, mint Nyaralás
P, mint Popeye pizzéria és P, mint Pókszázlábú
R, mint régnemvolt ilyen jó két hetem
S, mint Siófok katamarán, és S, mint séta a kikötőbe
Sz, mint Szigliget (a Balaton második legnagyobb hajója), és Sz, mint Sziget strand
T, mint TimBiék, akiknek életünk végéig hálásak leszünk és T, mint Terasz.
V, mint Vonatok éjjel-nappal (és komolyan mondom, már szeretem is)


2014. júl. 21.

Vallomás

Én, aki tulajdonképpen nem ápolok szoros kapcsolatot semmiféle vízzel, mert sem úszni nem tudok, sem pedig áztatni nem szeretem magam benne, mégis azon kaptam magam, hogy a Balaton végtelensége valahogy lenyűgözött. Minden nap mutat valami újat is magából, és minden nap látom ugyanazt a szépet is, amit mégsem tudok megunni. A naplemente itt valahogy egészen más, mint otthon. Itt van benne valami varázslatos, ami miatt nem azt gondolom, hogy a francba, már megint este van, hanem azokat a perceket, amikor a nap nyugovóra tér áhítattal bámulom, és iszom magamba minden pillanatát.
Ma is így volt. Volt egy-két pillanat, amikor biztos voltam benne, hogy ott összeért az Ég és a Föld. Az volt ott a tökéletes közepe mindennek, és olyan hálás voltam érte, hogy láthattam. Elvileg meg is örökítettem, de már kikapcsoltam a telefonomat, így most nem tudom megmutatni, de majd frissítem a bejegyzést.
Az ilyen pillanatokban egyébként nagy elhatározások születnek bennem. Olyanok, amiket akkor sem mondanék, ha muszáj lenne, mert csak az enyémek. Amikor majd ideje lesz, úgyis megtudja az egész világ. Ha meg mégsem lesz számomra sosem itt az ideje, hát akkor is jól lesz az úgy. :)

De az igazi akkor lenne egy-egy ilyen poszt is, ha ott ülnék a parton, laptoppal az ölemben, és a gondolat-folyamot, ami ezekben a pillanatokban jelentkezik nálam, azonnal írnám is. Később sosem ugyanaz. De ha láttad már, és érezted már, úgyis tudod. ;) Ha meg nem, legyen benne részed. :)

2014. júl. 20.

Mindenféléről

Amit megfigyeltem az elmúlt egy hét során. (hajjaj, már több is eltelt) Az első napokban még azt állapítottuk meg, hogy már megint milyen kevesen vannak a Balaton-parton. Elbölcselkedtünk azon, hogy biztos sokan vannak, akik bármennyire szeretnék is, de nem engedhetik meg maguknak a nyaralást, meg azon, hogy milyen sokan mennek inkább valamelyik tengerpartra, mert az menőbb, mint belföldön nyaralni.
Aztán... ahogy telt-múlt az idő, úgy lett egyre népesebb a Balaton-part. Tegnap, a Balaton-átúszás napján kifejezett tömegek voltak. Majdnem ijesztő is volt, annyian voltak itt is. De amúgy meg, arról nem is írtam tegnap, hogy milyen érdekes volt látni a másik strandról ezt az egészet. Ahogy a Balatonon álltak keresztben "sorfalat" a vitorlások az úszóknak, és ahogy a komp szállította az embereket Révfülöp és Balatonboglár között, az nagyon szép volt. Egyébként komp nem jár ebben a kikötőben, úgyhogy már ettől is különleges volt. :)
Az emberek pedig igazán sokfélék most is. Vannak a családos nyaralók, egy, két, három, nemritka esetben négy gyerekkel. Ők sem egyformák természetesen, mint ahogy hatalmas kontraszt van egyébként is ember és ember között. Mert vannak azok a nyaralók, akik "egyszer élünk" felkiáltással össze-vissza vásárolnak mindent, és fél óra alatt eltüntetnek egy fél étlapnyi ételt, meg legalább két liter sört egy ültő helyükben, hogy aztán újabb fél óra elteltével egy pálcikás jégkrémmel a kezükben álljanak sorba főtt kukoricáért. :D És van ennek a csoportnak a szöges ellentéte, aki soha, semmit nem vesz, és kicsit szégyenkezve eszi az otthonról hozott szendvicsét a kockás pléden. Nekem éppenséggel bármi belefér, mert nem az én dolgom, hogy ők hogyan csinálják, csak jó lenne, ha inkább az arany középút lenne mindenhol, mint ez a két véglet.
Azzal kapcsolatban pedig, hogy ki mennyire kultúrember, hát... külön oldalakat lehetne megtölteni azzal, hogy arról értekezünk, hogy tulajdonképpen az ember "a legnagyobb állat" az egész világon. Mert nyaralás közben egy csomóan kivetkőznek önmagukból, és tényleg úgy viselkednek, mint az állatok. Ők azok, akik mindenhol olyan hangosak, hogy mindenki rájuk figyel, akik mindenkinek beszólnak valamit fölényesen, akik lenézik azokat, akik a szendvicsüket majszolják a pokrócon, és akik harsányan röhögnek mindenkin, aki egy kicsit is eltér attól, amit ők megszoktak. Na, róluk azt gondolom, jobb helyen lennének valamelyik puccos tengerparton, még akkor is, ha amúgy komoly szegénységi bizonyítványt állítanának ki rólunk, magyarokról.
De megnyugtató, hogy nagyobb többségben van a normális ember, aki úgy nyaral, ahogy él is. Mértékkel bánik az élvezetekkel, de élvezi minden percét annak, ami jut neki. :)
És jó dolog azt látni, hogy apukák-anyukák, nagypapák és nagymamák labdáznak együtt a vízben a gyerekekkel, unokákkal. :)
(azért csak kihoztam ebből is valami pozitívat :D)

2014. júl. 19.

Pillanatok

Amik vannak sokezrével minden nap. Az egyikben én vagyok a világ legboldogabb embere, egy másikban a világból tudnék kiszaladni. És a kettő között még van másik ezerféle érzés, amit nap mint nap végigskálázok. A sima hétköznapokon is így van ez, most, a nyaralás alatt meg még inkább. Mert annyira jó érzés semmit sem csinálni, és úgy élvezem a láblógatást, hogy már-már bűntudatom is van miatta. Ugyanakkor ott van a pillanatokban és a semmit tevésben az is, hogy nagyon szeretnék valamit csinálni, már csak azért is, mert nem vagyok ahhoz szokva, hogy csak úgy legyek. Ráadásul elég sokszor érzem úgy, hogy nem is érdemlem meg. Na persze ez utóbbi biztosan nem igaz, de hát nincs se túl sok önbizalmam, se sok hitem önmagamban, legalábbis az esetek többségében.
Vannak pillanatok, amikor úgy gondolom, az egész világ az enyém. Olyankor, amikor ott állok a kikötőben a családom gyűrűjében, és már jócskán sötétedik. A Balaton vize ezerféle színben játszik, nyugodt, csendes, és csak a vitorlások fényei, meg a balatonparti városok fényei látszanak. Csodás. Az ilyen pillanatokban feltöltődök energiával, magamba szippantom az egészet, és akkor, abban a pillanatban tudom, hogy nem csak érdemes volt ezért egész évben gályázni, hanem még meg is érdemlem ezt az érzést.

Amúgy meg tele vagyok rejtélyes kiütésekkel, amik az internet szerint napallergiát jeleznek. Ami nem lehet.. pont én nem lehetek allergiás a napra. Mikor én úgy szeretem... ezt a kánikulát meg különösen. :)

2014. júl. 18.

Bácsi a padon

Mára mindennapos elfoglaltságommá vált, hogy legalább tíz perc erejéig, és legalább kb. derékig én is "tiszteletemet" teszem a tóban. Teljesen tudatosan alakítgatom a hozzáállásomat ezzel kapcsolatban, és elhessegetem azokat a gondolataimat, amikben borzongok a "nagy közös lábáztató" gondolatától, és igyekszem nem észrevenni a nyáltócsákat, nem meghallani azokat a párbeszédeket, amiben a szülő arra biztatja az épp előtte toporgó gyerekét, hogy nyugodtan pisiljen a vízbe. :D :D
De ez a mindennapos elfoglaltság azért nem tántorít el attól, hogy ne vegyek észre mindent, ami körülöttem van. Komolyan mindent észreveszek, néha olyan, mintha legalább háromszázhatvan fokban képes lennék látni. De ma, mindenkinél jobban megragadta a figyelmemet A Bácsi. Már akkor láttam, amikor jött befelé a strandra. Persze, nagyon fel is tűnt a fürdőruhás tömegben, mert ő talpig felöltözve jött. Akkor még messze volt, nem láttam jól, mi is van rajta, csak sejtettem. Aztán láttam, ahogy leült a padra.
Amikor hazafelé jöttünk strandolás után, eljöttünk mellette. Tulajdonképpen erőszakot kellett vennem magamon, hogy ne forduljak meg, és úgy, ahogy vagyok, vizes fürdőruhában ne üljek mellé. A Bácsi zakóban, hosszúnadrágban, kalapban és nyakkendőben ült a padon, és nézte a Balatont. Volt valami a tekintetében, amitől most is kicsit összeszorul a torkom, és ami miatt igazán bánom, hogy végül mégis erőszakot vettem magamon, és nem ültem le mellé, megkérni, hogy mesélje el a történetét, amiért ő most, ebben a kánikulában is ünneplőt öltött, és úgy jött el ide.
Magamban többféle verziót is elképzeltem.
-Talán itt voltak nászúton a feleségével, és talán éppen ma van a házassági évfordulójuk, de már csak egyedül tudott eljönni.
-Talán most van a felesége születésnapja, akivel mindig itt nyaraltak.
-Talán itt nőtt fel, és most van itt utoljára.

Nem tudom mi lehetett. És sajnos már nem is tudom meg, mert balga módon nem ültem oda. Pedig A Bácsi arca örökre belém égett. Mindig fogom látni most már, ahogy ott ült, azon a padon, kicsit szomorúan, végtelenül egyedül és idősen. Tudom, hogy lett volna mit mesélnie.. és lehet, hogy még mindig ott ülnénk, és mondaná....

Forrás
(a kép illusztráció)

2014. júl. 17.

Képekben mondom el

A mai boldogságpillanatokat. Nem mindet, mert ennél sokkal több volt, de egyelőre annyira tele vagyok ezekkel, hogy nem is tudnám normálisan szavakkal elmondani. Meséljenek a képek, és mondjuk Ti, hogy mi minden jutott eszetekbe a képek kapcsán:


Ez életem legjobb fotója. :)






2014. júl. 16.

Jelentem..

Minden rólam szóló híreszteléssel ellentétben, és minden vihar ellenére, ami ma tombolt többször is itt a Balatonon, én bizony fürödtem ma a tóban. És nem csak a lábamat áztattam ám, hanem rendesen vizes lett a fürdőruhám, meg még labdáztam is. :)
Szóval.... vagy én vagyok fejlődőképes, vagy a Balaton vize melegszik a létező legjobb ütemben, de még nekem is jó volt a hőfok. Hát oké, azért bevallom, olyan tíz perc után már dideregtem is egy kicsit, de nem volt az annyira vészes. :)
És a végén úgy járunk, hogy meg fogok hízni, mert olyan vacsorám volt, hogy kettéállt a fülem is tőle. :)
Töltött sertéskaraj Mecsek módra.. uborkasalátával

2014. júl. 15.

Ezt megfejtettem

Azon gondolkodtam ma, hogy nem is igaz az, hogy a külsőségekre adunk. Annak ellenére is igaznak gondolom, hogy tegnap este láttam valamit, amit magamban elkönyveltem valaminek, és nem is bírtam szabadulni tőle, hogy az AZ, aminek én gondoltam. Mondjuk nem csak én, hanem más is, mert tőlem teljesen függetlenül, vadidegen emberek is éppen ugyanarról beszéltek, amit én gondoltam. Ami még inkább szöget ütött akkor a fejembe, és így aztán még ebben a percben is ugyanazt gondolom, amit akkor. De szívből szeretném, ha mindannyian rosszul gondoltuk volna azt, amit láttunk, és tényleg csak egy nagypapa sétált az unokájával. De ennyit erről. Nem akarnék feltételezésekbe bocsátkozni, és tényleg nem akarnék semmi külsőség alapján senki felett sem pálcát törni.
Ugyanakkor ma, több olyat is láttam, ami alapján azt kell mondanom, hogy mit sem számít a külsőség. Mert ha számítana, akkor simán úgy találnánk magunkat, hogy mondjuk megöregszünk, vagy csak meghízunk, urambocsá tele a lábunk visszerekkel, akkor egyedül maradnánk. :D De ma kifejezetten meghatódtam attól a jelenettől, amikor egy idős házaspár jött kifelé a Balatonból. Az úr nagyon jól nézett ki, annak ellenére is, hogy szemmel láthatóan is közelebb volt a hetvenhez, mint a hatvanhoz már. De sportos volt, egészen sima, majdnem csak ránctalan arccal. A hölgyhöz nem volt ennyire kegyes az élet, mert ő szemmel láthatóan is meg volt öregedve. Konkrétan alig tudott már járni. Kézenfogva jöttek kifelé, és igazából csak akkor tűnt fel, hogy a hölgynek komoly gondot okoz a járás, amikor már a lépcsőn jártak. De az úr nagyon nagy szeretettel segítette ki a vízből, és aztán felsegítette egy biciklire (egészen addig azt hittem, hogy valakié, aki mozgássérült), és gyakorlatilag úgy húzta, még csak nem is kellett tekernie sem.
Szóval, ezek után én nagy bölcsen arra jutottam, hogy jottányit sem számít a külsőség akkor, ha valakit szeretünk. Mert abban az esetben tényleg nem érdekli az embert az sem, ha a másiknak fél keze, vagy fél lába van. És ami a legjobb, hogy mindenkinek van valaki, aki szereti. Még akkor is, ha esetleg sokáig tart megtalálni azt a valakit. :) (és mekkora szerencsém van, hogy nekem hamar meglett ez a valaki)

2014. júl. 14.

Addig örülj...


amíg kicsi gyerekeid vannak. Többször is hallottam már ezt, jó sokan mondták annak idején, amikor azért sóhajtoztam, hogy mennyire nem egyszerű egy pelenkás mellett egy óvodás és egy kisiskolás fiúgyerekkel. Hahh... hát néha sírva könyörgöm érte, hogy legalább egy napra még hadd kapjam vissza azt a korszakot, mert csak akkor tűnt az olyan nehéznek. Most vagy az idő szépíti meg ennyire a dolgokat (biztos ez is amúgy), vagy csak tényleg könnyebb volt az akkor, de ez a mostani néha teljesen kikészít. Pedig nem mondhatom, hogy szörnyek lennének, meg még azt sem, hogy annyira szörnyűek, és a kamaszodás sem az a mértékű, amitől eret tudnék vágni magamon, de azért amikor egy fél órán belül legalább négyszer vesznek össze valami semmiségen, és ugyanennyiszer csap oda valamelyik a másiknak, és minimum kétszer ennyiszer hallom Rolitól a visítást, hogy "Anyaaaaa, bántanak...", akkor bizony azt gondolom, hogy ide nekem, de most rögtön azt az időgépet, ami visszavisz legalább nyolc évet az időben, és ott álljunk is meg.
De persze nem gondolom ezt én sem komolyan, csak épp most olyan koncentrált dózisban kapom a gyerekeimet, amitől egy kicsit elszoktam. Mert általában két ilyen nap után a harmadikon elmegyek dolgozni, és örülök nekik, amikor hazaérek.
De nincs para, mert úgyis megoldjuk ezt a helyzetet is, sokszor megoldottuk már, és egészen jól megedződtünk ezalatt a közel tíz év alatt, mióta három fiunk van. :)

Addig meg ilyenekkel relaxálunk... (vagyis próbálunk, de azért út közben is voltak afférok :D)

A háttérből valamelyik vitorlásra pályáztam..




2014. júl. 13.

Vb döntős

Nem tudok semmi összeszedett gondolatmenetet iderittyenteni most, mert épp megy a vb döntő. És hát na...én bizony izgulok. Ha a körmöm nem is rágtam még, azért nem mondom, hogy nem fordulhat elő a következő negyven percben.
Attól függetlenül is, hogy kezdettől fogva (mit kezdettől... ezer éve már) a németeknek szurkolok, ha az egészet nézem az elejétől kezdve, akkor is azt mondom, hogy a németek jobban megérdemlik a világbajnok címet, mint az argentínok. Tudom, hogy nem tűnik sportszerűnek részemről ezt mondani, de ha pártatlan lennék, akkor is a német foci tetszene jobban.
Na de ez nem így megy, hogy ki érdemli meg jobban, meg még csak nem is úgy, hogy kik hogy játszottak eddig. Csak az számít, hogy ma ki lesz a jobb. Kilencven perc alatt, vagy százhúsz perc alatt, vagy akár a tizenegyes-párbajban. Azért remélem, hogy idáig nem jutunk el. Mármint a tizenegyesekig. Nem leszek elégedett teljesen és tökéletesen, ha "csak" egy góllal nyernek a németek, de azért nem fogok bánni ezt sem. Csak legyen így. :)
Én mindent megteszek, ami rajtam múlik.. Még pózoltam is német focistával (focistabábuval, de az is ér)


2014. júl. 12.

Ezerféle

..gondolat és ezerféle szín az, ami ma eszemben volt. A legbékésebb gondolatok váltakoztak azokkal, amikben olyat is gondoltam, hogy "tuti, hogy felkötöm magam, ha ezek két hétig itt fognak vitázni a fülemben" (ezért is jó egyszerre kamaszodó gyerekekkel együtt nyaralni)
Egyik pillanatban minden ragyogó kék és aranysárga, a másikban egészen sötét, haragos, majdnem fekete-kék. Az időjárás és én tulajdonképpen összhangban vagyunk. Ugyanazt a "táncot" járjuk. Próbálunk mindketten lenyugodni, elcsitulni, és azt tenni, amit nyáron tenni kell. De minden ilyen próbálkozásunk közben valami közbeszól, és olyankor jönnek a háborgó gondolatok, és a sötét felhők viharos széllel.
Meg is tudom mutatni ezt az összhangot képekben is.
 A bejegyzés írása közben megszűnt az internet kapcsolat, de gondoltam, rajtam aztán nem fog ki a technika, befejezem mobilról.Sűrű anyázások közepette töltöttem fel a képeket, de képtelen vagyok oda rakni őket, ahova szerettem volna.Többszöri sikertelen próbálkozás után most már így marad.









2014. júl. 11.

Másik otthon

Azért jó mindig ugyanoda visszamenni nyaralni, mert pont olyan, mintha hazajönne az ember. Jó, oké, ebben nincs semmi kalandvágy, meg így aztán nem fogunk megismerni más helyeket, de nem baj. Mi szeretünk otthon lenni bárhol, és ez így jó nekünk. Az meg külön jó, hogy úgy jövünk nyaralni, hogy pontosan tudjuk, hogy mit kell magunkkal hozni, pontosan emlékszünk rá, hogy mi hol van, és tulajdonképpen az érkezés percében is pont úgy érezzük, hogy hazajöttünk. :)
Nincs külön tervünk arra vonatkozóan, hogy mit fogunk csinálni, vagy épp hova fogunk elmenni. Volt már, amit említettünk, hogy ezt és ezt megnéznénk, vagy ide és ide el kéne menni, de majd ahogy adódik. Ez a két hét (meg még egy kicsit több is) arról szól, hogy mindig annak a napnak élünk, ami éppen van. :)
Ez a mai nap mondjuk még egy kicsit fárasztó volt, mert Balázs még ment hajnalban dolgozni, amúgy meg egyik otthonunkból átköltöztünk a másikba, de mivel az időjárás sem épp a legjobb éppen, így az sem baj, hogy fáradtak vagyunk, és várhatóan igen hamar ki fogunk dőlni. :) Nem maradunk le semmiről.
Vagy ha mégis, hát így jártunk...

2014. júl. 10.

És megkezdődött

Majdnem szégyelltem is magam ma este, hogy ennyire jó érzés volt hazajönni a munkából. Azzal a tudattal, hogy majd két hét és három nap múlva megyek csak legközelebb. :)
Csendes délutánunk volt, éppen jó arra, hogy az ember a szabadság előtti utolsó munkanapját eltöltse. (Kár, hogy nem jut mindenkinek ilyen)
Sütkéreztem egész délután a szeretetben, mert lépten-nyomon rákérdeztek, hogy "Akkor holnap már indultok?" És a mosolygós bólintásomra mosolyogva kívántak jó pihenést. Külön jó érzés, hogy senkitől nem hangzott el egyetlen hang irigykedés sem.
A saját szakomban a lányok már most hiányolnak, és többször elhangzott, hogy "mi lesz velünk két hétig?" Ez is jó érzés, mert tudom, hogy tényleg szeretnek velem dolgozni. Nyilván sokat fognak nekem is eszembe jutni, és sokszor fogok majd gondolni rájuk én is, hogy mi van velük.
De.. ma este igyekszem levezetni magamban minden munkával kapcsolatos gondolatot, szándékosan söpröm ki a fejemből azokat a dolgokat, amikkel mostanában foglalkoztam. Nem akarok ilyesmire gondolni. Azt szeretném, ha nem sok gondolatom lenne. (jó, olyan nálam sosincs) Azt szeretném, ha képes lennék tényleg, a szó legszorosabb értelmében lazítani, örülni, pihenni. Nem akarok napirendet, időre rohanást, nem akarok kötelezettségeket, hanem csak úgy lenni.
Ismerve magamat, kell egy pár nap az átállásra. De úgy gondolom, most aztán alkalmasnak kell lennem minderre. :)
De mindenről tudni fogtok. Élőben fogok tudósítani róla. :)

2014. júl. 9.

Amit utálok a nyárban

Mindig csak ömlengek róla, hogy ez a kedvenc évszakom, és legyen csak minél melegebb (nem mintha hallgatna rám az időjárás). Azt is elmondtam már egy csomószor, hogy mennyi mindent szeretek a nyárban, mik azok, amitől még sokkal jobb ez az egész nyár-dolog.
Na de azért vannak dolgok, amiket én  utálok:
-A barack lecsöppenő levét
-A dinnye magját
-Az ilyenkor túl kicsinek bizonyuló hűtőt
-Az izzadó lábat
-Forró levegőt lélegezni befelé
-A klíma nélküli autót
-Az érkező hidegfrontot
-A zivatart
-A jégesőt
-A jelenlévő hidegfrontot
-A szúnyogokat
-A legyeket

Na de ezekkel együtt tudok élni simán, és hajlandó vagyok bevállalni azt is, hogy akár minden nap találkozzam valamelyik problémával. Annyira egyiket sem utálom, hogy ezért ne örülnék a nyárnak.

Még várom a két kedves játékosomtól a címeket. :)

2014. júl. 8.

Allé, allé

Hú, micsoda meccs van éppen. :) Najó, most már egy jó ideje egyetlen gólt sem lőttek a németek, de a meccs első fél órájában ötöt is rúgtak. És ezzel azért elég jól állnak ahhoz, hogy ők játszanak a döntőben. :) Mondjuk ez így pont jó is lesz. Én a hollandokat várom a döntőbe ellenfélnek, de nem fogok megsértődni akkor sem, ha az argentinok kerülnek majd oda. :)
Már nincs annyi hátra, mint amennyi idő alatt sikerült az az öt gól, és remélem, hogy most már így is marad, vagy még esetleg ebből az ötből több is lesz. :)

Hallottam az elmúlt napokban mindenfélét a német válogatottról, de engem nem tudtak megingatni abban a meggyőződésemben, hogy abszolút méltóak a világbajnoki címre. És tessék, most aztán megmutatták, hogy igazam van. :)

Azért vagyok én annyira empatikus, hogy sajnáljam a brazilokat, amiért Neymar nélkül kell ezt a meccset játszaniuk, meg még T.Silva sincs ott (ő eltiltás miatt hiányzik), de azért azt gondolom, hogy egy olyan válogatottnak, aki világbajnok-esélyesnek érzi magát, illene ennél a mainál sokkal harciasabbnak és összeszedettebbnek lennie egy ilyen helyzetben is.


2014. júl. 7.

Foci, mert azért nézem ám

Gondolom ez sejthető volt eddig is, hogy aktívan nézem a vb-t. Már legalábbis akkor, amikor épp nem abban az időben volt meccs, amikor én dolgoztam.
Mondhatnám, hogy elégedett vagyok a vb eddigi eseményeivel, mert volt ("ravasz csel, pazar gól hd minőségben") jó sok gól, nagyon sok jobbnál jobb mérkőzés. Vannak csapatok, akik rendesen megleptek, rendesen drukkoltam Chilének például, mert szimpatikusak voltak. :) A bosnyákokról nem is beszélve, ahol a Fradista Besic is ott volt, és milyen jól játszott. (kár, hogy ezek után már nem lesz Fradista)
A bírókról nem szólok egy szót sem, mert jobb ez így. Érteni nem értek hozzá, bár azért az alapvető szabályokkal tisztában vagyok. Meg még szemem is van. (négy is) De mindegy, nem az én tisztem őket bírálni, és amúgy meg biztosan nem könnyű feladat ilyen meccseken megfelelni.
Abból a szempontból meg a lehető legjobban alakul, amit én szeretnék. :) Már az első meccs előtt volt egy tippem a döntőre vonatkozóan, és ez még akár be is jöhet. Nem árulom el, hogy kiknek drukkolok fáradhatatlanul, és rendíthetetlenül, csak mutatok egy- két fotót a játékosok közül. Vajon kitaláljátok?




Ő a főkedvenc. :)

Na de hogy ne legyen olyan unalmas... aki kitalálja, hogy kik ők, és még azt is tudja, hogy hogy hívják az én főkedvencemet, annak küldök a Balatonról egy képeslapot. :) A megfejtéseket kommentben és sms-ben is várom (akinek még az után a bizonyos játék után megvan a számom). :)


2014. júl. 6.

Vasárnap

Mivel az olvasottságom a béka feneke alá csúszott vissza így, az uborkaszezonban, nyugodtan elmesélhetem, hogy mi mindent csináltam vasárnapi pihenés címén.
Először is, ágyneműt mostam. Persze, az összeset. :)
Aztán főztem is. Kétszer. Mert a ház ura dolgozott, és neki háromra csináltam csak, mire hazaérkezett.
Aztán megfürdettem a kutyákat. Mind a kettőt. :) És wooow, micsoda hófehér lett megint Arti.
Aztán ezek után kifertőtlenítettem a kádat. Meg ha már úgyis gumikesztyű volt rajtam, akkor a wc-t is.
Felkockáztam egy ötkilós dinnyét (és már elfogyott).
Visszahúztam az ágyneműt.
Elmentünk bevásárolni.
Megittam egy carling-ot.
Elpakoltam a beszáradt ruhákat a helyükre. (és lesz reggel öröm, hogy jéééé, van rövidgatyám a szekrényben)
Egy órát olvastam a kádban.


És tudjátok mit? Jó volt. Nagyon jó. Mert közben mára megérkezett az én időm, és a napelemeim rendesen töltődtek. :) Talán erre a hátralévő pár napra kitart majd.

2014. júl. 5.

Karácsony-érzés

Furcsa cím így, az év közepén éppen csak túl, ugye? Mégis, hat nappal a nyaralás előtt mondhatom, hogy pont ugyanúgy várom, mint a karácsonyt szokás. Ugyanaz az izgatott várakozás van bennem, mint amikor valami meglepetés-ajándék várt rám. Minden gondolatom most már akörül forog, hogy milyen lesz, mit fogunk csinálni, milyen lesz a viszontlátás majd az ismerős helyekkel. Még a vonat hangját is hallani vélem néha..
Nem szoktam én így várakozni, hogy számolom vissza a napokat, de most, ez valahogy más. Ha meg kell fogalmaznom, akkor tudom, hogy miért van. Sosem voltam még ennyire csordultig mindennel, mint most. Testem-lelkem azért sóvárog, hogy legyen már egy kis nyugalom. Valami olyan nyugalom, amikor nem kell időre rohanni, nem kell korán kelni, nem kell időben lefeküdni, nem számít hol vagyok, mit csinálok, akkor eszem-iszom, amikor kedvem tartja. Nem kell bűntudatot éreznem, ha nincs kedvem összepakolni, vagy épp ahhoz van kedvem, hogy csak üljek, és nézzek magam elé. És titkon, magamban abban reménykedem, hogy a nyakam is csak épp erre a megkönnyebbülés-érzésre vár, és majd ott, abban a két hétben elfelejt fájni.
Sosem voltam még ennyire elfáradva fizikailag, mint most, bár igaz, soha az életben nem dolgoztam még annyit, mint azóta, hogy tavaly hazajöttünk onnan, ahova most újra meg fogunk érkezni.
És sosem voltam még ennyire eltelve az emberektől sem. Kicsit túl sok mostanság a negatív érzés, ami árad mindenkiből, a panaszok, a cinizmusok, az összeesküvés-elméletek egyre nehezebben elviselhetők. Nem tudom már úgy hárítani, ahogy ez szokott menni normális esetben, és nem mindig van erőm pozitív gondolatot adni cserébe a negativitásért. Ahhoz sem mindig van már erőm, hogy egyáltalán meghallgassam az ilyesmit. Epekedve várom, hogy ezek egy kicsit eltűnjenek. Tudom, hogy nem lehet minden helyzetben pozitívnak lenni, de most nekem arra van szükségem, hogy feltöltődjek. És az másképp nem megy, csak úgy, ha én magam pozitív tudok maradni. :)





2014. júl. 4.

Végre!

Nehezen, nagyon lassan, de végre eljött ez a nap is. Elmondhatatlanul fáradtak vagyunk, és azt hiszem, ez a holnap az a szombat lesz, amikor semmi pénzért egy lépést sem teszünk majd. :)


2014. júl. 3.

Sokkal jobb

A hangulatom mindenképpen, mióta egészen közel kerültünk a péntekhez. Mondjuk holnap reggel nem lesz valami remek érzés kelni, de az biztos, hogy nagyon jó lesz, hogy rögtön ébredés után tudathatom magammal, hogy a hét utolsó napja ez. :)
Ma reggel elhatároztam, hogy ma, miután hazajövök, mindenképpen adok magamnak legalább egy fél órát, amikor lefekszem, és hátha még egy kis alváshiányt is tudok pótolni. Így is lett. Elnéztem a mosogató fölött, hogy ne érezzek késztetést azonnal kipakolni belőle, és elmosogatni, és egy kávé után eldőltem a kanapén.
Körülbelül két percig volt érkezésem élvezni a fekvés nyújtotta isteni érzést, majd
-Erik és Roland éktelen visítással szaladtak el az ablak alatt
-csörgött a telefonom
Itt még nem adtam fel, miután túl voltam mindezen, újra elhelyezkedtem. Ezúttal olyan öt perc nyugalom jutott, már éppen eljutottam volna abba az isteni "minden mindegy" állapotba, amiből nagyon rövid idő alatt alvás lehet, amikor:
-kintről sípolás és harsogó röhögés hangzott
és rögtön ezután újra:
-csörgött a telefonom
Itt már azért elgondolkodtam, hogy tán nem kéne akkor ezt már tovább firtatni, de mivel amúgy olyan jól esett a fekvés, maradtam. Hogy aztán hallgassam, ahogy:
-tolják a fűnyírót az ablak alatt
-Freddy ugat, mint az őrült, mert a fiúk bicikliznek
-Erik bekiabál Patriknak, hogy mikor megy már ő is

És akkor itt úgy döntöttem, pillanatnyilag elég a pihenésből, mert ebből alvás nem lesz, viszont kezdtem felhúzni magam, és morogni, hogy "Nem hiszem el, hogy ebben a házban az embernek ennyi nem jut, hogy öt percet legalább csendben feküdhessen"

Kicsit később aztán végül mégis sikerült tíz percnyi alváshoz jutnom, és az éppen elég volt arra, hogy kihúzzam vele estig. Meg hát a tudat, hogy holnap péntek. :)

2014. júl. 2.

Hű, a mindenit!

Állítólag a korán öregedők típusába tartozom, de ezt most mindjárt jól meg fogom cáfolni. :)
Ma este nagy felfedezést tettem. Mindezt azok után, hogy fél ötkor keltem, elmentem dolgozni, aztán hazajöttem, kipakoltam a mosogatógépet, elindítottam a mosógépet, bepakoltam a mosogatógépet, ettem, kiszedtem a mosógépet, kiteregettem, újabb adaggal elindítottam a mosógépet, bevásároltam, főztem, és elmosogattam.
Na és miután mindezzel végeztem fél nyolc után, akkor még leszedtem és összehajtogattam a közben megszáradt ruhákat. Épp zoknipárosítás közben esett le, hogy azta..va, hát én aztán tényleg jó felnőtt lettem. Mert nemhogy olyan vagyok, mint anyám, de még olyanabb is. :D Egész álló nap megállás nélkül teszem a dolgom, tulajdonképpen gondolkodás nélkül bármit, ami a kötelességeim közé tartozik. Eszembe sem jut bent sem meghagyni a munkát másnak, mert amíg csak tart a munkaidőm, addig aktívan és intenzíven csinálom, amit kell. Mindegy mi az, ha meg kell csinálni, akkor meg kell csinálni. Aztán itthon ugyanez, csak másképp. A sok mindenféle között végighallgatom Patriktól a legújabb focis híreket, Eriktől a panaszáradatot amiért őt már megint bántotta a bátyja is, meg az öccse is, és neki se pólója, se gatyája, ráadásul még a szőke hajhabot sem kapta meg, megnézem Roli trükkjeit, evés közben meghallgatom az általa költött történetet (megvan a hajlam, jelentem). És ugyan fáradt vagyok, mert munka közben is vannak "gyerekeim" nekem is, mindenféle emberi problémákkal, amik miatt hol vigasztalok valakit, aki kétségbeesett,vagy erőt öntök valakibe, aki feladni készül, vagy csak meghallgatom, mert szeret velem beszélgetni, és szereti hallani a véleményemet, de nem állok le, csinálom, ameddig csak a végére nem jutok erre a napra.
És hiába tudom, hogy a holnap ugyanez lesz, mégsem mondom azt, hogy jó, akkor nem érdekel, én álmos vagyok, és akkor nem kelek fel. Mert ahogy most épp megállapítottam magamban döbbenten, hát felnőtt vagyok, de nagyon. És ez ezzel jár. :)
De nem kezdenék újra. Sokkal boldogabb vagyok most, tevékenyen, fáradtan, mint akkor, mikor még gyerek voltam. :) Ráadásul.. még szeretem is ezt az egészet. :D Biztos, hogy nem érteném meg magam, ha szembetalálkoznék a kamasz énemmel. :)

2014. júl. 1.

1, azaz 10

Nem hülyültem meg. Elkezdtem a végső visszaszámlálást. :) Igen, a nyaralásig. :) Nincs más tervem, csak lábat lógatni (lehet, hogy úgy térdig majd azért a Balatonba bele, de ezt nálam sosem lehet tudni)
De azért készülök:


Valószínűleg azért nem fog sikerülni mindet kiolvasni két hét alatt, de jó terv, nem? És amilyen mázlim ma volt.. vagy mondhatnám, hogy hívtak a könyvek. Mert elég fáradt voltam ahhoz, hogy kedvem legyen besétálni a könyvtárba. Ráadásul akkor még nemhogy azt nem tudtam mit főzzek, de bármi is jutott eszembe, mindenhez hiányzott valami, amiért el kellett menni. De azért csak motoszkált bennem, hogy menni kéne, így erőt vettem magamon, és mégis elsétáltunk Rolival. És már megint úgy jártam, hogy nem véletlenül nem bírtam szabadulni a gondolattól, hogy menjek.
Mert a könyvek közül több is szerepelt a kívánságlistámon, amit mindenképp olvasni akartam. :) És most már itt várnak rám. Ez feldobott annyira, hogy végül kitaláltam, mit főzzek, és fél nyolckor már ebédeltünk, akarom mondani vacsoráztunk is. :)

Ja, és ezt mindenképpen kóstoljátok meg. Nagyon finom. És már megint egy újabb cider. :D (de ez mind közül a legjobb eddig)