Boldog új évet kívánok

Nem maradt más, már csak tíz perc van ebből az évből (és a pezsgős poharak még a szekrényben lapulnak) mint hogy mindenkinek minden jót kívánjak a következő évre is. Én őszintén hiszem, mert megtapasztaltam, hogy nincs olyan álom, ami ne válhatna valóra, csak nem szabad feladni.
Kívánom nektek, hogy legyen részetek minden nap valamiben, aminek örülni lehet, hogy minél több mosoly jusson a mindennapokra, és legyen valami csoda is a következő évben.
A mi következő évünket pedig jövőre is itt nyomon követhetitek majd. :)

A legfontosabb

Az idei év mindenképpen életem eddigi legjobb éve volt. Meg a legnehezebb is. Mindenféle értelemben. Sok mindent tanultam magamról, magunkról. Sok embernek hálás lehetek, és rengeteg emberben csalódtam is. Nem olyan nehéz már feldolgoznom ezeket, mint régen, de azért megviseltek azok az esetek, amikor átvertek, semmibe vettek. Elraktam ezeket a megfelelő helyre, nincs vele dolgom, azt is tudom, mint ahogy azokkal az emberekkel sincs, akik ezeket tették. Emiatt kicsit keményebb lettem, kevésbé naiv, de ez talán kellett is.
Az biztos, hogy csak megerősödtem abban, hogy bármi történik is, négy ember van, akire bármiben, bármikor számíthatok. A férjem, és a fiaim. És ez pont elég is nekem. Nem kell több ennél, mert ez minden, ami csak lehet a világon.

Gondolkodom

Döbbenet még számomra is, hogy mennyire nem tudom jól beosztani az időmet. De ez csak itthon jellemző rám, mert a munkahelyemen sosem úszok el ennyire, mint itthon. Nem is értem, hogy működhetek ennyire másképp a két helyen.
Itthon képes vagyok akár egy órát is elmélázni azon, hogy mit együnk. Latolgatom magamban azokat, amiket esetleg ennék, aztán elhessegetem a gondolatot, mert vagy túl sok időt vesz igénybe, vagy épp mégsincs kedvem annyira hozzá. Utána még el kell menni bevásárolni, közben azért esetleg már megy a mosógép. Bevásárlás után már annyira nincs kedvem és energiám semmihez sem, hogy legszívesebben fognám magam, és lefeküdnék. De ezt ugye nem lehet, viszont így már sokkal lassabban megy minden, mint egyébként, és ez is egy csomó időt elrabol. Vacsora (ami egyben az ebéd is) után még jól esik ücsörögni, aztán kimegyek, elszívok egy cigit, aztán elpakolok, csigalassan ilyenkor már. Közben lejárt a szárító, kiszedem a ruhákat, nekiállok hajtogatni, összesöpörni a port a fürdőből, mert lassan fürdésidő is van már.
Aztán bepakolom a mosogatógépet, elmosogatom, ami nem fért bele, összepakolok, összesöprök, megint kimegyek cigizni, kiengedem a kutyákat még egyszer. Aztán leülök olvasgatni ezt-azt, de már menni kéne fürdeni, mert megint alig fogok aludni. Fürdés közben ugye olvasok, és kényszerítenem kell magam, hogy hagyjam már abba, mert menni kéne aludni. Még testápoló, fogmosás, előkészítem a kávét reggelre, elmosogatom a fiúk poharait, amit mosogatás óta előszedtek. Egy utolsó cigi.. és hopp, fél tizenkettő. Ilyenkor kéne még valami jó kis blogbejegyzés abból a rengeteg mindenből, amin gondolkodni szoktam. Igen, szoktam.. amikor még van hozzá agyam. De ilyenkor már alig valami pislákol csak belőle. Az a kevés meg azon gondolkodik, hogy hogy is kéne ezt másképp csinálni, hogy jusson idő olyan dolgokra is, amikre most nem.

Kemény dió

Azt hiszem, szülőként az ember hajlamos elfelejteni, hogy a gyerekeknek nem csak az éveik száma növekszik, hanem bizony ezzel együtt változnak is. Kicsit nehezebb velük változni, mint ahogy azt gondoltam, mert igen, előfordul, hogy elfelejtem, hogy a legidősebb itt van a felnőttkor küszöbén. És a középső is itt van a pályaválasztás előszobájában. Az egy dolog, hogy akkorára nőtt, mint egy zsiráf (és még a hajviselete is stimmel a zsiráféhoz, egy ilyen kócos izé van a feje tetején), mégis, itt van bennem a kép, ahogy az oviban izzadtra sírta magát, csak ne hagyjam ott. Ennek a gyereknek kéne most tanácsot adni, hogy mi is legyen majd. Nehezebb, mint Patrikkal volt, mert ő nem szeret tanulni. Hiába lenne esze hozzá, nem, nem és nem akar tanulni, mert az csicskaság, hülyeség, és különben is majd elmegy, dolgozik, és pénzt keres, hogy megvehessen magának mindent, amit szeretne. Így vágunk neki. Igaz, az a gondolat már tetszik neki, hogy esetleg vendéglátóipari szakgimnáziumba menjen, és néha már úgy nyilatkozik, hogy ő bizony szakács lesz. Terelgetném másfelé is, mert azon kívül, hogy neki a nyelvtanulás nem az erőssége, sok minden más viszont igen. Bámulatos például nekem, amennyire érdekli a fizika és a kémia. Ez mondjuk jól jöhet egy vendéglátós suliban. Mégis.. kicsit úgy érzem, hogy ha oda megy, csak "elvesztegeti" az idejét, valahogy nem látom őt abban a világban később. Igaz, kimondva csak az a célunk a középiskolával, hogy változzon benne a tanulás irányába valami, mert ha ő másképp fogja majd fel, akkor bármi lehet belőle.
Kemény döntés lesz majd beírni az iskolákat, és sorrendbe tenni őket.
Egyébként csinálja gyakorlásképp az előző évek felvételi feladatsorait, a matek sikerült 30 pontosra, a magyar 35 pontosra. Ami egy tök jó eredmény.. ahhoz képest mindenképpen, hogy nem szeret tanulni.

Két ünnep közötti

Nem tudom mennyien vagyunk, akik a két ünnep között dolgozunk, de őszintén remélem, hogy rajtam kívül nem sokan vagytok így. Mert mondhatom, hogy egy kicsit sem jó ilyenkor ott lenni. Azt nem is teszem hozzá, hogy nálunk ilyenkor nem a "lájtos" tingli-tangli időszak van raktárszerte, hanem a kőkemény hajtós időszak, amikor mindenki a végletekig el van csigázva, és lassan ott tart, hogy másra nem is tud gondolni egy-egy ünnep kapcsán, csak hogy mennyi túlórát hoz majd magával. Na de ez mindegy.. ezt a részt tudom kezelni, mert tudatosan vállaltam ezt a munkát annak idején. Bár.. fogalmam sem volt, mire vállalkozom, de azt tudtam, hogy ki fogok tartani, bármit is hozzon a sors. Megy is, csak ilyenkor, amikor szinte minden összeesküdni látszik ellenem, mert nem elég, hogy a család összes tagja itthon van, még hideg is van, meg az összes olyan kollégám, akivel jól kijövök vagy szabadságon van, vagy beteg, na ilyenkor szörnyen nehéz.
De azzal biztatom magam, hogy mindjárt megint itt a hétvége, meg aztán lassan megkezdhetem az évösszegzést is magamban, amiből aztán majd eldöntöm, mennyi legyen publikus, és mennyi ne. Alig pár nap, és már vége is az évnek.
(és amúgy ilyenkor mindig megfogadom, hogy inkább egész évben alig megyek szabira, de jövőre én bizony ilyenkor nem fogok dolgozni, de aztán persze mindig másképp alakul)

Karácsony harmadik napja

Amikor még azért bőven a pihenésről, és a lazulásról szólt minden. Még akkor is, ha néha már megkísértett a gondolat, hogy holnap hajnalban mennem kell dolgozni. Nem fog jólesni. 

De ma még jó volt megnézni a Rossz Anyákat a kanapén ülve, negyvenszer elmosogatni, és elpakolni, élvezni a napsütést, és ámuldozva nézni a hőmérőt, ami az épp rátűző nap miatt húsz fokot mutatott. 

Tökéletes volt ez a három nap. Imádtam minden percét. 

Karácsony második napja

Nincs karácsony Kevin nélkül sem, ezt tudjuk már régóta, de nálunk ezt átírhatjuk arra is, hogy nincs karácsony Star Wars nélkül. Ma megnéztük a Zsivány Egyest a moziban. Tavaly is ott voltunk az Ébredő Erőn, gondolom jövőre is ott leszünk majd a következő epizódon, aminek nem tudom mi lesz a címe. Ketten vannak csak igazi Star Wars rajongók a családban. Balázs és Roland. Ők azok, akik minden részt többször is láttak, mi többiek tavaly leginkább azért mentünk csak, merthogy családi programnak ígérkezett a közös  mozizás. Az idén azért nagyobb kíváncsisággal mentünk, nem csak a családi program kedvéért, bár ahogy tegnap megjegyeztem Balázsnak, most kell még minden ilyen alkalmat megragadnunk, amíg lehet, mert vészesen közeledik az idő, amikor már nem a családi program fogja élvezni az előnyt egy esetleges más programmal szemben.
Nekem személy szerint jobban tetszett ez a rész, mint az Ébredő Erő, lehet, hogy azért, mert ennél a filmnél nem kellett, hogy zavarjon a "tudatlanságom" Star Wars témában. Leginkább a vak férfi ragadott meg benne, tényleg elhittem, hogy "Az erő vele van", és abszolút azt éreztem, hogy igen, hát így van ez, bármire képesek vagyunk, ha hisszük, hogy az erő velünk van. Roli persze imádta, és egész este a Vader nagyuras maszkjával meg a lézerkardjával szórakoztatott bennünket, úgy, hogy a telefonjáról a bluetooth hangszórón ki volt hangosítva a Vader hang is, meg a lézerkard hangja is. Na, ilyenkor azért nem gondolnám róla, hogy mindjárt tizenkét éves lesz, hihetetlen, mennyire igazi gyerek ő még.

Azt pedig tegnap a nagy meghatottságomban elfelejtettem megírni, hogy bizony, az én figyelmes férjemnek köszönhetően meglepetés is volt a fa alatt, aminek nagyon örültem. A cigitartónak is, természetesen, de sokkal jobban annak, hogy emlékezett rá, és örömet akart szerezni.

És még az is hozzátartozik a mai naphoz, hogy nagyon furcsa és roppant idegesítő is tud lenni, ha épp nincs semmi tennivaló. Azt hiszem, túlságosan elszoktam tőle, pedig magamban mennyit álmodoztam róla, hogy hogy is fogom tenni a semmit. :D

Boldog Karácsony

Előrebocsátom, hogy én, aki általában a szavak embere vagyok, ezt a mai Szentesténket nem leszek képes igazán átadni. De azt is előrebocsátom, hogy ha volt is valaha némi fogalmam róla, hogy mit is jelent a boldogság ezen a napon, vagy hogy mekkora boldogság is valakinek örömet szerezni.. az még csak köszönőviszonyban sincs azzal, amit átéltem.
Nyilván az idei karácsony mindenképpen különleges, mert ez az első itteni karácsonyunk. Már ez önmagában egy óriási ajándék, ahogy ezt Patrik a maga kis "beszédében" megfogalmazott, amit akkor mondott el, mikor már mindannyian a fa előtt álltunk. Már attól, amit mondott könnyek szöktek a szemembe. Azt mondta, azért is nem kért semmit karácsonyra, mert úgy gondolja, hogy ez már egy óriási ajándék, hogy itt lehetünk, és hogy mennyire jól összekovácsolt bennünket, hogy mindezt együtt csináltuk végig, közösen dolgoztunk meg érte, és ezt még akkor is így gondolja, ha azért menet közben voltak viták és veszekedések is. Ezek után következett az ajándékbontogatás.
Roli kapta a kezébe először a Balázs által gondosan becsomagolt ajándékot, majd sorban mindenki. Patriké jó nagy doboz volt, szerintem elképzelése sem volt róla, hogy mi is lesz benne.. és egy pillanatra mindenki meg is állt a bontogatással, mert abban a pillanatban, ahogy Roli kibontotta a csomagot, felsikított, és már zokogott is örömében. Nem tudom leírni.. fantasztikus pillanat volt látni ezt a felhőtlen örömöt, mert egyáltalán nem számított rá, hogy kap egy telefont. Egy saját telefont, ahogy írta azon a bizonyos listán. Csak néztük, én persze sírtam vele együtt, és még most is könnybe lábad a szemem, ahogy visszagondolok rá. Aztán Patrik is végzett a bontogatással. Ő nem sírta el magát, de látszott rajta is a meghatottság, és az a vegytiszta, mindentől mentes öröm, ami egy tizenhét évesnél már igen ritkán látványos. Elnémult egy-két pillanatra, majd nem is tudom mit mondott utána.. de láttam, hogy ő sem számított tényleg semmire azon túl, hogy múlt hét végén együtt megvettük a ruhákat, és nem olyan régen az ő telefonját is lecseréltük. Még a beköltözésünk utáni napokban volt az a kérése, hogy majd amikor egyszer belefér, és úgy adódik, lehetne e, hogy neki is legyen egy laptopja, vagy valami számítógépe, mert a közös gép Erik szobájába került, és igen nehézkes osztozni rajta most már. Most adódott úgy, hogy megkapja. Nem kizárólagosan az övé, mert ez is közös használatú lesz, amit természetesen el is fogadott rögtön.
Erikről azt gondoltam, hogy csalódott lesz, ő egy controllerrel lett gazdagabb. De nem.. egy fikarcnyit sem zavarta, hogy a testvérei ezúttal jóval "nagyobb" ajándékot kaptak, mint ő. Örült a saját dolgainak. :)
Ezek után egyébként jöhetett volna maga Grincs is, már nem tudta volna elrontani.. de a vacsora is jó hangulatban telt, ezúttal anyukámék és a sógorom vacsorázott nálunk. Balázs rengeteget segített, ami jól is jött, mert addigra, mire ott tartottunk, hogy neki kell állni sütni a halat, már kicsit el voltam veszve.

Nem volt még soha ilyen boldog a karácsony nálunk. Remélem, hogy mindenki hasonló boldogságban ünnepel.

Meg vagyok elégedve

Mindent megvalósítottam, amit akartam ma. És ez a fájós hátam ellenére is tök jó érzés.
Kezdjük ott, hogy reggelre időpontunk volt keresztapánkhoz (aki nem tudná, ő a bőrgyógyászunk.. és amúgy semmi "közünk" egymáshoz igazából, de olyan régóta része az életünknek, mintha csak a családunk egy tagja lenne). Mindenki megkapta a maga receptjét, ezúttal Eriken van a sor, akit súlyos akné miatt kell gyógyszeres kezelésre (is) fogni, a többiek "csak" szokások receptekkel lettek gazdagabbak, illetve nem, mert Patrik kapott egy borotválkozás utáni krémet is az arcára (az arcszesz, arcbalzsam szóba sem jöhet nála), mert hiába a villanyborotva, azért még az is rendesen kiszárítja a bőrét (pedig nem viszi túlzásba a borotválkozást, és krémezős is a borotvája). Hiába, na, telik az idő.. régen külön popsikrém kellett nekik,most meg borotválkozás utáni krém. Átadtuk a karácsonyi ajándékát is (mondom, hogy családtagnak számít).
Épphogy hazaugrottunk egy kávéra, meg lepakolni a papírokat, és már indultunk is Budaörsre a hiányzó ajándékok beszerzésére. Kicsit aggódtam a forgalmat látva, hogy nem sikerül majd tartani a magamban kreált "ütemtervet", de végül még az élelmiszerbevásárlást is abszolválva hazaértünk kettőre, amit én "belőttem" magunknak még tegnap. Itt akadt egy kisebb csúszás, mert én balga, azzal nem számoltam magamban tegnap, hogy nem vagyunk fényevők, így hazaérkezés után nem az lesz az első dolgom, hogy begyúrom a zserbó tésztáját, hanem előbb ennünk kell. Így aztán ettünk, elpakoltam, elindítottam a mosógépet is. Kicsit aggódva néztem az órát, hogy hopp, már négy óra is elmúlt, és még egy deka liszt sem volt a kezeim között, de gondoltam, sebaj, innen szép nyerni.. A zserbó összeállt, akkor újabb szünetet kellett tartani, mert vissza kellett menni a gyógyszertárba a délelőtt beadott krémekért, meg Erik gyógyszeréért.
Hazajöttünk, és kb. hatkor beindult a sütigyár. Tizenegyre kész lett a zserbó, a narancsos püspökkenyér, a kapucíner szelet (ezt még sosem csináltam, csak megtetszett), és a hat rúd bejgli is. Minden le van öntve csokimázzal, a múlt hét végén készült islerek is még csak most kaptak csokit. Nagyjából el is van mosogatva, már csak az utolsó pár edényt fogom betenni a mosogatógépbe, ha megfürödtem. Meg ahogy a konyha padlója kinéz, még lehet, hogy fel is mosok. De ezt még meglátom.
Szóval lesz süti, be van vásárolva (egy-két apróságért azért persze, hogy el kell még menni holnap délelőtt is), és ketten is vannak a gyerekeim közül, akiket holnap hatalmas meglepetés fog érni. (a harmadiké kisebb meglepetés lesz ) Olyan, amire biztosan nem számítanak, és én emiatt már most nagyon-nagyon boldog vagyok.

Mindenkinek kívánom, hogy a Szenteste szóljon a csodálatos meglepetésekről, boldogan csillogó szemekről, cinkos összekacsintásokról, finom vacsoráról. Legyünk hálásak, amiért így ünnepelhetünk.

Most kezdődik

Ma este végre én is otthagytam a dolgozós énemet, és elkezdek átlényegülni a háziasszonyos énemmé. Ennek az énemnek még van bőven tennivalója holnap, még ajándékvásárlás is vár rám, nem csak a bevásárlás, és a sütés. De most úgy gondolom, menni fog minden. A lényeg, hogy ne hagyjak magamnak üresjáratokat, és akkor minden oké lesz.
Terveim szerint holnap ilyenkorra teljesen elégedetten fogok itt ülni, mert minden úgy lesz, ahogy elterveztem. El fogom mesélni, megígérem. (azt is, ha nem leszek teljesen elégedett)

Nektek szerencse

Valami miatt nem működik a laptopon a chrome, így aztán a telefonomról blogolok. Emiatt nem fogjátok sem azt olvasni, hogy fáztam, sem azt, hogy mennyire nem állok sehogy a karácsonyi kèszülődèssel, meg hogy milyen elkèpesztő látni a háttèrből, hogy mennyit vásárol ilyenkor mindenki.. Ennyi mindenről nincs türelmem itt, ezen a felületen írni. Holnapra meg úgyis majd más tèmám is akad.

Ès ez nem vicc

Na, ezt összehoztam

Mármint a gyerekeknek a hosszabb téli szünetet. Erik már ma sem ment, mert ugyan nem lett semmi nagyobb baja, de még reggel is hányingere volt, meg fájt a hasa, így nem kockáztattunk. Igaz, miután ránézett az orvos, és mondta neki, hogy akkor most már ne menjen a hátralévő két napra azonnal meg is gyógyult, így két eshetőség áll fenn. Vagy a gyerekorvosnak van csodatévő pillantása, vagy Erik tett rá egy lapáttal a bajára, tudva, hogy miután Roli a múlt héten pórul járt ezzel a hányós vírussal, sokkal engedékenyebb leszek az itthonmaradást illetően. Gondolom, az utóbbi eshetőség áll közelebb a valósághoz, de jelen pillanatban sokkal inkább örülök neki, hogy nincs baja, mint hogy zavarjon, hogy kimókolta magának a hosszabb szünetet.
Roli nem járt ilyen jól, mert ő ma reggel torokfájással ébredt. Azért elment suliba, ahol megkapta, hogy "ha még nem is gyógyultál meg teljesen, akkor minek jöttél, még megfertőzöl itt mindenkit". Így aztán, gondoltam magamban, hogy hát oké, nem nyüstölöm én ezt a szerencsétlent, akinek amúgy nincs láza, meg semmi... ő sem megy már holnaptól. Majd a gyerekorvossal rá is vetetek egy ilyen csodatévő pillantást, hátha bejön.. de sanszos, hogy nála nem lesz olyan sikeres ez a művelet.
Mindig elfelejtem, hogy vigyázzak, mit kívánok...;)

Ami biztos

Már csak négy napot kell dolgoznom karácsonyig. Az ötödik munkanapot már itthon töltöm majd, itthoni munkával.
Az is biztos, hogy süti már lesz. A linzer és az isler is félkész már.
Az is biztos, hogy nem leszek őszhajú karácsonykor, mert ma megint befestettem.
Az is biztos, hogy lesz ajándék azért a fa alatt.
Az is biztos, hogy egy szóval sem panaszkodhatok magamra, 27-es farmert vettem ma. (szerintem gyerekkoromban nagyobb kellett)
Az is biztos, hogy sokkal jobban örülnék, ha már egyik gyerekemnek sem kéne iskolába mennie, és már holnaptól tartana a téli szünet. (de csak Patrik ekkora mázlista)
Egyébként meg ma este Erik panaszkodott hasfájásra, és hányingerre.. nem is gondolok semmire inkább. Az a biztos..

Na ezért

Tegnap feljött anyám este, és elmesélte a vásárlós élményeit. Karácsonyi ajándék beszerzésen jártak, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ott tartottunk, hogy mit láttak nekünk, de aztán nem merték megvenni, mert nem tudta, hogy tetszene e. Még mielőtt mondtam volna, hogy el se mondja, már mondta is, hogy egy étkészlet, és egy nagy kép volt, amin gondolkodtak.
Aztán erről eszembe jutott, hogy gyerekként, majd tiniként mindig hogy vártam, hogy majd lesz valami a fa alatt, amire nagyon vágyom. Igaz, sosem kérdeztek róla, hogy mire vágyom nagyon, valahogy mindig eldöntötték helyettem. Többnyire praktikus ajándékok voltak, de azért persze, akadt olyan is, ami nem volt az. Barbie baba, ilyesmi. Azt hiszem, azért van meg még mindig az az egyetlen emlékem az apai nagyszüleimről, amikor kaptam tőlük azt a sírós-járós babát. Ami csak nekem volt, nem kapott ugyanolyat a húgom (mindig egyformát kaptunk mindenből), és amire ott náluk egyáltalán nem számítottam. Ráadásul gyönyörű baba volt. (vagy csak az tette ennyire széppé, amit akkor jelentett).
Felnőttként nagyon ritkán kapok meglepetést. Mindig megkérdeznek róla, hogy tetszene e, vagy jó lesz e méret, a színe, akármi.. vagy megveszem magamnak. És ilyenkor mindig eszembe jut az a baba... hogy milyen jó is volt meglepetést kapni.
Na, ilyenek jutnak eszembe, és ezért gondolom azt, hogy oké, hogy nagy gyerekek, és oké, hogy elmegyünk ruhát venni, mert szeretnének is azt kapni, meg kell is, és ha már azt veszünk, akkor válasszák ki ők, ami tetszik nekik, és jó rájuk. De legyen meg az az érzés ott a fa alatt, hogy nem számít semmi másra már azokon kívül, amit tud, és kap valamit, amire nagyon vágyott. Ha ezt meg tudom valósítani, akkor volt értelme egész évben keményen odatenni magunkat mindenhol, mert az érzés végigkíséri őket egész életükben.

Ezt hogy?

Hát fogalmam sincs, hogy ezt hogy csináltam, de ma még a szokásosnak is legalább a háromszorosát dolgoztam, szó szerint egyetlen perc megállásom sem volt. Aztán hazajöttem, elmentem vásárolni, átöltöztem, csináltam kaját, és még ezek után nekiálltam kuglófot sütni.
Pedig amikor hajnalban ébresztett Balázs, már akkor megfogadtam, hogy ma hazajövök, és lefekszem a kanapéra, mert péntek délután van, és tök jól fog esni.
Gondolkodom, hogy mi lehetett az, ami ilyen energialöketet adott, hogy nem készülök összeesni a fáradtságtól még most sem (bár azért most már jól fog esni lefeküdni), majdnem húsz órával azután, hogy felkeltem. Nem jöttem rá.. hacsak nem a napelemek töltődtek, merthogy ma azért a hideg ellenére is szép idő volt.
Roland ma már tök jól van, olyan, mintha mi sem történt volna. Lekopogom gyorsan....

Váratlan vendég

Olyan, amit az ember az ellenségének sem kíván, nemhogy saját magának. Ma felütötte a fejét nálunk is a hányós vírus, amiről innen-onnan már olvastam hetek óta. Roland az szegény, akit elkapott, és egy határozott suhintással le is terített. A máskor folyton mozgásban lévő, egyfolytában beszélő gyerekünk ma délután csak feküdt, és aludt. Egy daedalon után már nem hányt többet. Most estére már kezd lázasodni is. Remélem hamar átmegy rajta, és mi, többiek megússzuk.

Volt már ilyen

Sőt, nem vagyok naiv, biztos, hogy lesz is. De azért elég gáz, hogy így, tíz nappal karácsony előtt még csak egy ajándékot szereztünk be. De nemhogy nem szereztük be, nem is nagyon beszélünk róla, nem is nagyon nézelődünk. Az eddigi vásárlásaink mind a lakáshoz kötődtek, ide vettünk mindenfélét. Amire persze, ráhúzhatjuk, hogy ez mind, ami itt van, a nagy közös karácsonyi ajándékunk, és igaz is, de azért a gyerekek gyerekek most is. Meg nem is szeretném, ha olyan befásultak lennénk ők is, mint amilyenek lassan mi leszünk, hogy bárki bármit kérdez, hogy "Te minek örülnél?" Akkor arra automatikusan rávágjuk, hogy "ááá, nekünk nem kell semmi". Ami amúgy hülyeség, mert a karácsony (és a születésnap) az, amikor a titkos vágyak is terítékre kerülhetnek, a legbanálisabb kis hülyeségtől kezdve a toronyóráig lánccal.
Szerintem jövőre mindenkivel iratok listát. Az idén csak Roli írt (eddig), és jól tükrözi, hogy milyen kis magányosnak és elhanyagoltnak érzi magát, mert minden kívánságához odabiggyesztette, hogy SAJÁT legyen. :) És még hangot adó fénykard is van rajta. (természetesen saját)
Balázs listájára például nagyon kíváncsi lennék. Majd csak ráveszem valamikor..

Antifeminista leszek

Szerintetek a néha szüfrazsettek gondoltak arra, hogy mi itt, a huszonegyedik században nem is biztos, hogy annyira ragaszkodnánk ehhez a feminizmusnak hívott dologhoz, amit akkoriban elindítottak? Tudom, tudom, ők csak szavazni akartak.. aztán már az ő utódaik fejlesztették ezt ilyen tökélyre, hogy mára lassan azt sem tudom, hogy fiú vagyok, vagy lány.
Mert a munkahelyemen helyt kell állnom pont úgy, mint egy férfinak. Nem érdekel senkit, hogy munka előtt, vagy után még mostam, főztem, bevásároltam, inget vasaltam, meghallgattam, stb. stb. Ott munka van, és csinálni kell.
Itthon helyt kell állnom, mint anya, legyek türelmes, mosolygós, megértő, szigorú, következetes, stb. stb. Helyt kell állnom, mint háziasszony, legyen itthon liszt, cukor, kávé, krumpli, tej, kenyér (herz szalámi :D), legyen legalább egy vállalható tisztaság, legyen tiszta ruha. És helyt kell állnom, mint nő. Azért, hogy jól érezzem magam ebben a sokrétűségben, hogy ne utáljak a tükörbe nézni, hogy a férjem huszonpár év után ne úgy nézzen rám, mint akit minden nap lát, hanem mintha minden nap újra és újra belém akarna szeretni.
Ezerszer lerágott csont már ez a gondolatom, de továbbra is abszolút fenntartom, hogy félállásban kéne dolgoznia a nőknek, hogy bírják.
Na jó, csak fáradt vagyok. Majd látom ezt szebb színben is. (amikor melegebbre fordul az idő)

Ötlet kéne

Adva van egy tizenhét éves kamasz fiú, aki akkora mázlista, hogy már csak a héten van neki iskola, és kezdődik is a téli szünet.
Ugyanez a tizenhét éves kamasz fiú a karácsonyi ajándékozós húzáson az osztályfőnökét húzta. Akit egyáltalán nem kedvel, így aztán nem is túl nagy kedvvel készül erre a dologra. Ötlete sem nagyon van, hogy mégis mit szeretne adni neki. Nekem meg még kevesebb. Erre kéne az egyik ötlet tőletek. Az osztályfőnök férfi, negyvenöt év körüli, jó mackós ember, és magyart tanít.
Aztán ugyanez a tizenhét éves kénytelen lesz elbúcsúzni pénteken az angol tanárától is. Januártól máshol fog dolgozni. A döntését több dolog is befolyásolta, elsősorban a saját gyerekeire tekintettel kényszerül váltani. Megértem őt, bár roppant fájdalmasan érint engem is, a tizenhét évest is, hogy pont őt fogja elveszíteni. Nem annyira az angol tanítás miatt (nyilván azért is), hanem mert annyira EMBER, és annyira támogató, elfogadó, és úgy szereti az én fiamat. Nos, neki is szeretnénk valami búcsúajándékot. Ami nem túlzó, nem nyálas, (mégis egy tizenhét éves kamasz fiú adja majd át), de mégis eléggé kifejező.
Bárkinek bármi eszébe jut, ne tartsa magában légyszi.

Engedem..

A jövő héten gyakorolni fogom azt, hogy engedjek a dolgokból, mert így aztán nem megyek sokra, hogy folyton csak még teszek az amúgy is irdatlan hosszú listámhoz. Csak gyűlnek a tennivalók, meg a mindenfélék, én meg azt érzem, hogy na, most akkor mindjárt bele is fulladok ebbe az egészbe. Még nem tudom hogy fogom csinálni, mert kb. újra kell hozzá programoznom az agyamat is, de valahogy majd csak boldogulok ezzel a feladattal is.
Azon is dilemmázok, hogy hogy is kéne csinálni azt a dolgot, hogy pár számomra/számunkra fontos embernek a tudomására hozzam, hogy igen, bármikor szeretettel várjuk őket. Nem vagyok az a fajta, aki egy kijelölt időpontban akarja mindezt. Spontán jobban tetszene. De lehet, hogy úgy illene, hogy hivatalosan meghívjuk őket? Áááá, nem tudom. És tiszta gáz, hogy ilyeneket nem tudok, nem?
De legalább a blogfejléc képeit sikerült aktualizálnom. És a lakásban is akad némi adventi hangulat már. Ennél több az idén nem várható. Még sajnáljuk összefurkálni, kis rajzszögekkel kilyukasztgatni a falakat, ajtófélfákat.

A bekeretezett hímzést a dédimamám készítette, el fog onnan kerülni pár napon belül. Arra vár, hogy a másik ilyen hímzéshez is megvegyük a keretet. Azt Balázs nagymamája készítette :) Az étkezőben lesz mindkettő, ahogy lennie kell. :)

Tervek

Vannak már a fejemben mindenféle tervek a jövő évre vonatkozóan. Kell egy jó pár dolgon változtatni az életemben, és erre tökéletesen jó lesz majd a 2017-es év. Az idénre már hanyagolom ezt, csak úgy ráhangolódok, mert ha még ezt is bele akarnám sűríteni a hátralévő pár hétbe, akkor biztos megbolondulnék. Így is bőven van mit tenni még, a finomhangolások folynak még itthon, közben gőzerővel közeleg a karácsony, nekem meg szinte megállás nélkül fáj a fejem. Hol kevésbé, hol jobban. Az orvoshoz menés sem annyira egyszerű, hogy akkor fogom magam, és hétfőn berobogok, hogy helló, itt vagyok, van ez a fejfájás, meg vannak hozzá a kísérő mindenfélék, mert ugyan tökjófej a háziorvosom, és komolyan venne (az előéletemet figyelembe véve még annál is jobban, mintha az nem lenne), de azon kívül, hogy ad egy-két beutalót, nem sokat tud tenni. A beutalókkal meg ugye időpontot kell kérni. Újabban már egy vérvétel sem egyszerű menet mifelénk, mert azt is előjegyzéssel csinálják, legkevesebb másfél hét a várakozás. Minden más meg ugye az egy hónapos várakozástól a másfél évesig is eltarthat. Ehhez nincs nagy kedvem. Meg mire odajutok, már rég nem ezeket a mostani dolgokat fogják látni. Amúgy sejtem, hogy a hatalmas melegfront mellett mi az, ami okozza ezt a kitartó kínlódást, de még nem hagytam magamban tudatosulni, így a felismerés, és a felismerés utáni azonnali cselekvés is várat magára. Nem azért nem hagytam, mert szeretek szenvedni, hanem mert nem akarok ezzel foglalkozni.
Na de jól elkanyarodtam az eredeti témától. Vagyis nem.. mert az azért kiderülhet, hogy az orvoshoz járkálás nem tartozik a jövő évi terveim közé.

Kreatív megoldás

Úgy alakult, hogy hiába volt sok-sok nap szabadságom még január elsején, mostanra már csak egyetlen nap maradt. Amit jól be is véstem december 23-ára, mert akkor épp délutános lennék, és ugyan így van ez évek óta mindig, de az idén valahogy jobban szeretnék aznap itthon lenni, és nem este tizenegykor nekiállni a bejglisütésnek. Aztán ahogy teltek a napok, és rádöbbentem tegnap, hogy nemhogy már december van, hanem már annak is a nyolcadik napja, és én sehogy sem állok a karácsonyi készülődéssel, hát gondoltam egy merészet..
Szorgos hangyaként gyűjtögettem a plusz órákat már egy ideje, és most összejött annyi, hogy egy egész munkanapot tölthetek el itthon. :) Ez majd hétfőn lesz. Így csináltam magamnak egy hosszú hétvégét, amit reményeim szerint sem fejfájás, sem egyéb kellemetlenség nem fog elcsúfítani, és egy csomó mindent meg tudok majd csinálni, amit elterveztem. De ha nem, akkor is hosszú hétvégém lesz. :)

Nem rinya

Valahogy úgy, mint abban a Luis De Funes filmben, aminek nem jut eszembe a címe, de van egy jelenet, amikor rászól Luis De Funes a másik szereplőre, hogy "Maga meg ne grimaszoljon itt nekem", mire a másik "De főnök, ez nem grima, hanem majsz" :) Szóval ez most nem rinya, hanem csak úgy elmesélem, ha már sikerült egész nap egy szót sem szólnom róla senkinek.
Ma olyan fejfájással ébredtem, hogy majdnem csak a fal adta a másikat. Nem csak úgy migrén, vagy hasogató fejfájás, hanem az a bénító valami, amiről azt gondolná az ember, hogy na, bakker, most biztos épp agyvérzést vagy valami hasonlót kapok. Nem is tudtam magamhoz térni, leginkább megmozdulni sem nagyon. Azért nagy nehezen sikerült kivánszorognom az ágyból. Öltözés közben éreztem először, hogy ajjajj, ez több, mint fura, egy-két pillanatra jól elsötétült minden. Ijedtemben gyorsan összekaptam magam, hogy minél előbb fájdalomcsillapítóhoz jussak. Bevettem az utolsót a fiókból.
Hagytam egy kis időt neki, hogy hasson, de tudtam, hogy kevés lesz ez az egy, így öltözködtem, hogy akkor megyek a gyógyszertárba. Elintéztem a vásárlást, közben többször is jött ez a fura erősődő fejfájás és az egy-két pillanatig tartó elsötétülés. Itt már nem csak be voltam rezelve, de marha mérges is voltam, mert az jutott eszembe, hogy na, az ki van zárva, hogy itt bármi nagyon baj lesz ebből, mert biztos, hogy nem hagyom magam.
Megfőztem, felmostam, és indultam dolgozni. Volt az a faltól-falig közlekedek érzés a szűkebb folyosókon, volt többször is délután, hogy vagy a szívem vert össze-vissza, vagy a fejem fájt piszkosul. Nem adtam volna egy lyukas garast sem érte, hogy simán végigcsinálom a napot, pedig nagyon szilárdan elhatároztam még indulás előtt, hogy senki semmit nem fog észrevenni rajtam, még csak azt sem fogom megemlíteni, hogy fáj a fejem. Na, ez utóbbit azért megemlítettem, de semmi többet nem vettek észre rajtam.
Hazaérkezés után még egyszer elkapott ez a furcsaság, de leültem a telefonommal a kanapéra, és kicsit hagytam magam csak úgy lenni.
A fejem még fáj, de továbbra is fenntartom, hogy ennyi, semmi több nem lesz, mert nem hagyom. Még a fejfájást is ki fogom aludni.

Mindig az idő(hiány)

Nem nagyon van időm semmire. Ilyenkor, mikor délutános vagyok, a délelőtt egy szempillantás alatt elszalad, aztán már mehetek is dolgozni. Ott aztán mostanság annyi idő is alig van, hogy öt percig nyugton lehessen lenni. Aztán hazajövök, és mire kettőt pislogok, már éjfél van. Menni kell aludni, mert alighogy leteszem a fejem, már reggel is lesz, és alig bírok kikecmeregni az ágyból.
Amikor délelőttös vagyok, akkor ugyanez pepitában.
Pedig szeretnék időt egy csomó mindenre. Most leginkább szeretnék hangolódni a karácsonyra, akarom várni nyugodtan, mindenfélével készülve. Utálom, hogy nem lehet.

Van ilyen

Vannak napok, amikor úgy egyszerűen csak épp elég volt mindenből. Épp eleget dolgoztam, épp eleget fagyoskodtam, épp eleget adtam magamból másoknak. Igaz, egy csomó minden van, amiből meg éppenséggel nem is volt semmi, de ez most nem számít. Nem is gondolok rá, mert elfáradtam.
Nem akarok az időjárásra szólni semmit, főleg, mert úgyis tudjátok.. de hát igen, nem változik semmi ez ügyben bennem. Igaz, hogy most költöztünk csak be, és épphogy kezdjük magunkénak érezni, de zokszó nélkül állnék neki újra, ha a következő helyen soha többé nem lenne hideg. Nem nekem való ez.

Mikulás

Már jó sok éve annak, hogy minden december ötödikén este Mikulást játszhatok. Nem változott a forgatókönyv annak ellenére sem, hogy a gyerekeink közül már senki nem hiszi el, hogy az ajándékot a Mikulás hozza. Ma este is ugyanúgy megvártam, hogy mindenki elaludjon, és csak azután szedtem elő a meglepetés csokikat, kekszeket, fülhallgatókat, lámpákat. Roli egy kicsit biztosan csalódott lesz, mert neki számszerűen eggyel kevesebb meglepi lesz, mint a két bátyjának. Mindez csak azért, mert a póló, amit ő választott ki magának, csak holnap fog megérkezni. Majd azzal fogom vigasztalni azt a kis titkoltan csalódott arcát, hogy neki még délután is lesz ajándék. :)
Amúgy nagyon szeretem ezt a játékot, és nagy kár, hogy ilyen gyorsan megnőttek. Megvolt annak a varázsa, amikor még a kikészített kekszbe is bele kellett harapnom, és a tejből is meginni legalább a felét. Roland épp tegnap kérdezte meg, hogy amikor aláírást kértek a Mikulástól, azt hogy írtuk alá. Nos.. sok mindent hajlandó vagyok elismerni ezzel a Mikulás-dologgal kapcsolatban, de ezt mindketten tagadtuk az apjával, hogy mi lettünk volna. :D Ennyi varázs hadd maradjon már.. mert gondolkodóba esett egy kicsit ez a felvilágosult nagyfiú is. :)

Remélem mindenhol csillogó gyerekszemekkel kezdődik majd a reggel. :)

Na végre

És akkor tádááám.. elfogytak a banános dobozok. Akarom mondani, még egy van, de már tető nincs rajta, és tulajdonképpen menet közben többször is kiürült már, csak valahogy mindig ide dobáltam bele azokat, amiknek még mindig nincs igazi helye. Ebben vannak például a fotók a fiúkról, amik a régi lakásban az ajtófélfa körül voltak. Tuti, hogy Balázs azt mondja, cseréljem ki őket valami aktuálisabbra (és igaza lesz, mert van róluk), bár én imádom a kis hároméves Rolit például. :) Nagyjából már kitaláltam azt is, hogy hova szeretném őket rakatni, de majd jóváhagyatom mindenkivel. :)
Ma még beszereztünk három könyvespolcot, így most minden fiú szobájában van az is, meg került ide a nappali sarkába is egy kisebb.
Felavattam a konyhát is úgy rendesen ma, mert sikerült kifuttatnom a frituból az olajat. Jól vizsgázott minden, mert ugye mindent letakarítottam, igaz, elég cifrán káromkodtam közben.
Szóval.. doboz nincs több. Banános, legalábbis. Van még a padláson egy dobozban jénai tál (és most jut eszembe, van ott egy vadiúj tálaló cucc is abban a dobozban :D), meg a régi tepsik valahol. Az adventi díszek, amiket azért csak lekönyörgök holnap, hogy hadd nézzem, mit hova tudnék tenni. És van még egy zsákban odalent a sufniban valami, meg majd még ott körül kell néznem, hogy mi az, amit még fel szeretnék hozni, vagy marad, és megvárja a tavaszi lomtalanítást.
Lassan csak eljutok odáig, hogy nem lesz más dolgom, mint hogy végre kipróbáljam a sütőmet. :)

Új korszak

Azt nem lehet mondani, hogy unalmas lenne az életünk. Sosem volt az, de az idén hatványozottan jut azokból a dolgokból, amik még eddig nem voltak.
Ma is volt egy ilyen. Este Patrikhoz érkezett egy barátja. Egy lány barátja. Akiről tudunk már egy ideje, de mindig azt állítja, hogy nem úgy barát, hogy barátnő lenne, hanem csak barát, a szó szoros értelmében. Kicsit mindannyian furcsálljuk a dolgot, mert azért azt érzékeljük, hogy ez a lány fontos neki, bármilyen szerepet töltsön is be az életében. (én mondjuk egyszer nem átallottam megjegyezni azt sem, hogy azért nem akarom elhinni, hogy nincs közöttük semmi, mert egyszerűen nem hiszem el, hogy ebben a korban is létezik ilyen, de kiröhögött) Szóval ez a lány ma este jött.
Szerintem én fogadtam a legjobban a dolgot, mert tulajdonképpen vártam is már, hogy majd egyszer csak jön. (meg kíváncsi is voltam rá) Furcsa ugyan, hogy nem napközben jött, de elfogadtam, hogy napközben családi program volt, ezért az esti időpont.
Balázs kicsit kiakadt, talán ő még nincs felkészülve az ilyenekre, meg amúgy sem nagy társasági ember. A fiúk vihogtak elbújva, majd az érkezése utáni ötödik percben megkérdezték, meddig marad. Szerencsére nem tőle. :D
Igazából én már akkor felkészültem az ilyenekre, amikor a lakást terveztük. Mert ennek jön az ideje, hogy majd jönnek lányok, hol ehhez a fiamhoz, hol ahhoz, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy ha el akarunk férni egy hétvégi ebédnél rendesen, akkor kell egy nagyobb ebédlőasztalt venni. :)

Hmmm... hmmmm

Lassan egy hete itt lakunk. Az, hogy még van egy csomó banános doboz, ami fel sem került a lakásba, egy dolog. Az is, hogy még mindig nem pakoltam át a konyhaszekrényeket, pedig már álltam ott előtte egy párszor, hogy akkor most. A spájzban egyelőre átláthatatlan rendetlenség és káosz van, sokkal inkább hasonlít egy mindenes sufnihoz, mint egy spájzhoz. Mondjuk nekem sosem volt ilyenem, és most nem is nagyon tudok vele mit kezdeni. Főleg, hogy annyira nem áll még kézre az elrendezése (ahhoz egyáltalán nem nyúltunk, pont olyan, mint volt, és még anyám fagyasztója, meg lekvárjai is itt vannak), és annyira nem érzem a magaménak. Azóta, mióta egy kolleganőm elmesélte, hogy ők egy éve ott laknak a lakásukban, és még mindig vannak dobozok egymáson, mert azóta sem tudtak szekrényt venni, némi vigaszt nyújtott a káosz okozta frusztráltságomban.
A másik dolog, hogy csalódottan veszem tudomásul, hogy a régi tárgyaink közül egy csomó minden nem azt az érzést adta, amit vártam. Ami abban a kis lakásban bájos kis egyveleget alkotott, az most ide-oda lerakott semmiségek átláthatatlan halmaza. De attól meg fel tudnék robbanni, amikor Balázs megkérdezi, hogy "miért nem dobod ki?" Mert nem.. annyi mindent kidobtam, hogy már nem akarok tovább szelektálni, és akarom magamnak azokat a régi dolgainkat is, amik mindig arra a rengetegsok évre emlékeztetnek, amit ott töltöttünk abban a lakásban. Mondjuk még azokat a régi képeket nem néztem meg. Meg az adventi díszeket sem hozattam le a padlásról, mert azokkal kapcsolatban is attól félek, hogy itt olyan kis kopottasak lesznek, és nem tudom idevarázsolni azt az érzést, ami ott megvolt.
Kicsit el vagyok veszve most ezek miatt a dolgok miatt. De mondjuk, hogy csak a fáradtság beszél belőlem.

Várom

Úgy várom már a holnap délutánt, mint a messiást. Végre, amikor majd fél háromkor eljövök a munkából, két napig nem kell mennem. És végre remélhetőleg újra lesz elég energiám arra, amire a héten hiába szerettem volna, hogy legyen. Épp csak a tűzoltásra maradt. Agyalok is rendesen, mit és hogyan kéne csinálnom, hogy energiám is legyen elég, meg meg is legyen mindig minden, amit szeretnék. A legkézenfekvőbb megoldás az lenne, ha egyszerűen nem huszonnégy óra lenne egy-egy nap, hanem legalább harminc. Azzal már lehetne mit kezdeni. :)
Azért igyekszem nem túlzó elvárásokat támasztani magam elé a hétvégére, mert ha nem jön össze minden, akkor majd csalódott leszek, és morgok mindenkivel, mint az a bizonyos bolhás kutya.
A holnap délután meg mindjárt itt lesz. ;)