Miért?

Néha azért elgondolkodom mostanában, hogy miért is nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá most vannak nekem is édes-aranyos-totyogós gyerekeim? Jó, emlékszem még, hogy ők is hisztiztek olykor-olykor, meg nem aludtak el az istennek sem, és csináltak hajmeresztő és baromi fárasztó dolgokat, de akkor sem volt az olyan kemény időszak, mint ez a mostani. És nem, nem az idő szépíti meg a dolgokat.
Például azt sem értem többek között, hogy hogy lehet az, hogy Erik, aki kicsi korában a legkönnyebben kezelhető gyerekünk volt (nem vicc, tényleg), aki szépen elaludt, ha letettük a kiságyba, bár néha könyörgött, hogy "ApaBalukivesz", de utána egyedül aludt el. Aki megevett mindent, aki játszott egyedül is akár, aki a világ végére is elsétált velem a kezemet fogva, mikor és hogyan változott át ilyen nemtörődöm, link gyerekké? Keresem az okait, és ugyan sok-sok mentséget találtam neki, (mégiscsak én vagyok az anyja) kezdve az egyáltalán nem zökkenőmentes közösségbe való szocializációjával, a tanulási és részképességzavarain át a középsőségén keresztül a kamaszodásig. Minden van együtt, és még valami. Ami a mi hibánk (is). Mert amiatt, hogy ő ilyen jó gyerek volt, valahogy mindig "elfelejtődött". Mert ott volt a nagytesó, akit örökké foglalkoztatni kellett azzal a SpongyaBob agyával, és ott volt a kistesó, akivel meg örökké foglalkozni kellett, mert különben ön-és közveszélyes volt. És ott volt Erik, aki egy kicsit ellesett innen is, egy kicsit onnan is, mindig épp azt használta, ami neki a hasznára volt, és minden rendben is volt. Eddig.
Mert most, hogy beindultak a hormonjai, és vele együtt az "agyameldobom" kiskamaszkor már nem tudja azt használni, ami épp a javára válik, vagy épp haszna van bele, mert jelenleg esze is alig van. Mind elment. Olyannyira, hogy néha csak lesek, és fogom a fejem, hogy "jajjmileszvelem" meg hogy "úristenmivármégrám". Minden van már a rovásán, ami a bátyjának még csak a fejében sem fordult meg. Minden érdekli is, ami kellőképpen menő, tehát helyből hülyeség (vagy ha nem is hülyeség, akkor majd ő csinál belőle).
Keresgélem még magamban az utat hozzá, mert kell, hogy legyen. Meg kell védenem saját magától úgy, hogy észre se vegye.
Lehet, hogy könnyebb dolgom lenne, ha tudnék rá haragudni. De nem tudok. Csak addig a pillanatig, amíg elkezd remegni a szája, és akármilyen messze is állok tőle épp, érzem, hogy forró is... és olyankor végem van.... és már száguldoznak is a gondolataim mindenféle segítségnyújtás felé.
De azt hiszem, ez így is van rendjén. Elvégre ki legyen vele ilyen, ha nem én?

(de amúgy meg volt egy pillanat, amikor olyat kapott volna, hogy a fal adja a másikat.. mert már megint egy eltitkolt egyesre derült fény... grrrrr)

Fura....

Kicsit kifordult nálunk a világ a négy sarkából, mióta elkezdődött az idei tanév. Ó, tudom, persze, nem csak nálunk... de nálunk nem csak úgy szokványosan.
Vannak kellemes fordulatok is, és vannak meglepő, ámde cseppet sem mulatságos fordulatok is.
A meglepő, és cseppet sem mulatságos fordulatot a kiskirályfi hozza. Valahogy- nem is tudom- mintha nem is ő lenne. Az én roppant kedves és roppant barátságos kisfiam valahogy átváltozódik valakivé, aki nem ő egyébként, csak mintha pózolna. Nem sikerült megfejtenem még az egésznek az okát és egyáltalán a miértjét sem, bár tippem van.. életében először valahol egyedül maradt. Nagyon egyedül. Mindig azt gondoltam róla, hogy neki az ilyesmi nem okoz gondot, mert csomó barátja van, gyakorlatilag az egész világ a barátja... de most mégis úgy tűnik, hogy de bizony, ez most fáj.. És ha fáj, és elmondani nem tudja (egészen biztos vagyok benne, hogy ő maga ennek nincs is igazán tudatában), akkor megmutatja másképp, hátha megértjük előbb-utóbb. Érteni már kezdem.. de még nem tudok rá megoldást.. mert egyébként meg nagyon türelempróbáló az, ahogy mutatja.. egyszerűen átmegy valami agyatlan pózerbe, affektál, süketet játszik, és csak hajtja a magáét... meg sem hallgat, meg sem áll, csak akkor, amikor már késő. Akkor meg rendszerint azonnal megbán mindent, és keservesen sír, mert bánatot okozott. A tanulás.. hát.. az eszével továbbra sincs baj, mert ma délután is megoldott egy olyan sudoku feladványt, ami fölött én két hétig is ülhettem volna, de a motiváltsága hagy némi kívánnivalót maga után. Pedig dicsérjük, örülünk, segítünk.. mégis kevésnek tűnik most. De még gondolkodni fogok rajta, hogy is lehetne vele jól csinálni. :)
A kellemes fordulatot Erik hozza. Aki nemhogy szeret felsős lenni, de szabályszerűen kifordult önmagából. :) A török tanárasszisztens egyszerűen lenyűgözi, és minden második szava az volt tegnap, hogy Emru mit csinált, hogy köszönt, mit kérdezett, mit mondott. Aztán ma is meghallgattuk, hogy Emru hogy mondta, hogy jó reggelt, meg megnézhettem a facebookon is ennek az Emrunak a borítóképén az iskolai Európai nyelvek napja alkalmából készült élőképet. És látod, Anya, ez az Emru..  :) Böngészgette a kép alatt az angol nyelvű beszélgetést, jó sok mindent le is tudott fordítani. :) És Emru kérem szépen nem tudja kiolvasni hogy kutya. Mert náluk nincs ty betű. Úgyhogy azt kellett neki mondani helyette, hogy kutja. Amúgy Patrik is roppant érdekesnek találja ezt a fiatalembert, én meg érdeklődve hallgatom őket. (ja, és Emrunak iphone-ja is van)
De ezen túl.. eddig (kopp-kopp) abszolút összeszedetten működik, felírja a leckét, nem felejti el, mit kell vinni másnapra, használja a jegyzetfüzetét.. szól reggel, hogy mikorra várható délután.. ilyenek. :)
És ma... ide kérek egy kis dobpergést..... hazahozta az első hónap magatartás és szorgalom-jegyeit. Magatartás négyes, szorgalom ötös. Na ugye mondtam én? Ugye hogy tud ő így is? Olyan büszke volt rá.. ahogy azonnal a kezembe nyomta az ellenőrzőjét, amikor kijött a suliból, (mentünk értük, hátha esik) én meg őrá, amikor megláttam, hogy majdnem el is sírtam magam. Olyan sokat jelent ez.. sokkal többet egy négyesnél és egy ötösnél.
És hogy Patrik se maradjon ki.. ő eddig olyan, mint mindig. Megbízható, kiszámítható, rendes. :) Minden, ahogy eddig.. mintha nem is kamaszodna. (kopp-kopp) Néha ugyan beszól, de szigorúan csak itthon, de ezt elnézzük neki. :) És miután lecserélődött a telefonja is egy okosabbra az előzőnél, hát éppenséggel a szája is fülig ért ma. :)

A péntekről jutott eszembe...

Miről is meséljek ma?
Amikor azon gondolkodom, hogy Te jó ég, holnap péntek, ami tök jó, mert végre péntek lesz, de tök nem jó, mert délután fél hatkor évnyitó. Nem nagyon tudom megfogalmazni mit érzek, de semmiképp sem azt, ami olyan népszerű mostanában a facebook-on, hogy Anya felugrik örömében, mert a gyerekeinek kezdődik a suli végre. Hát nem. Nem ugrálok, és nem örülök. Jó volt nekik itthon, és nekem is jó volt, hogy itthon voltak. Szabadok voltak egész nyáron, amellett, hogy jó sok minden volt itthon, amit nekik kellett csinálni, azt remélem, hogy ők is úgy gondolják, hogy ez egy jó nyár volt.
A három fiamból kettő lesz már felsős idéntől.
A három fiamból kettőnek új osztályfőnöke lesz.
A három fiamból kettőnek lesz egy csomó új tanára.
Emellett még azért csak aggódom egy kicsit Roli miatt. Aki ugyan már messze nem kicsi, mert nyolc és fél évesen igazán talpraesett kis fickó lett belőle, de mégis majd most lesz az első év, amikor teljesen egyedül kell járnia valahova. Kicsit aggódom a szeleburdisága miatt, de remélem, hogy átérzi majd a helyzet komolyságát, és büszke lesz rá, hogy buszozhat egyedül. Nem akarok neki papolni túl sokat arról, hogy nem állhat szóba idegenekkel, de vele muszáj lesz, mert olyan kis nyílt és közvetlen (tiszta anyja amúgy), hogy simán bárkivel elcseveg.
Erik miatt aggódom, mert nem tudom megérett e már arra, hogy értse és megértse a különbséget az alsó és a felső tagozat között. Itt már lesz egy csomó minden, aminek a későbbiekre nézve is tétje lesz, és nem szabad ellinkeskedni, mert minden tudás egymásra épül. Amit most elmulaszt, később nagyon keserves áron tud majd csak megszerezni. Ráadásul Ő az a gyerekünk, aki mind közül a legnehezebben kezeli a változásokat, az újdonságokat. Bizalmatlan is egy kicsit, és olyan, aki az első benyomás alapján ítél. Ha valaki nem szimpi, akkor az bizony nem szimpi. :)
És természetesen Patrik miatt is aggódom. Nyolcadikos lesz. A nyolcadikos lét mindenféléjével. Felvételi, előkészítő, vizsga, tánc. Emellett pont az utolsó évre lesz új osztályfőnökük, akit egyébként jól ismernek, mert negyedik óta tanítja is őket, és szeretik is. A nagyobb aggódni valóm, hogy a régi osztályfőnök tanította a biológiát, a földrajzot, és a kémiát is. Most ezeket a tantárgyakat mások fogják. Másféle elvárásokkal, hozzáállással, amit meg kell szokni.

Arról meg aztán nem is beszélve, hogy nem is értem, hogy repülhetett így el az idő, hogy máris egy másodikos, egy ötödikes, és egy nyolcadikos fiam van. Nemrégen még úgy volt, hogy egy nagy csoportos, egy kiscsoportos, és egy kisbaba.

Éppen tegnap....

Semmiség

Én még reménykedem benne, hogy azért nincs még vége a nyárnak teljesen, mert kissé korainak érezném az őszt. Persze, van az őszben is egy csomó szépség, de nekem még nem hiányzik. :) Mondjuk köztudott, hogy ha rajtam múlna, sosem menne harminc fok alá a hőmérő, és az eső is csak éjjel esne. :) Az a szerencsétek, hogy nem rajtam múlik. :)

Szóval... érezni a levegőben, hogy visszavonhatatlanul férkőzik be, és érkezik az ősz. Hűvösek már az esték, és a reggelek is. És határozottan nem világosodik még hajnalban, amikor dolgozni kell menni. Nyáron volt, hogy világosban mentünk reggel fél hatkor. Most meg épphogy csak ....

Aggódom az ősz miatt, és ezért nem akarom, hogy jöjjön. Nem tudom, hogy fog menni a visszarázódás a suliba, Erik most épp olyan, mintha soha semmi komolyság nem lett volna benne. Roland pedig, mint aki visszafelé fejlődött, és épp most olyan hároméves kis hisztis szintjén áll. Biztos megoldjuk ám, ők is, meg mi is, csak épp miért is ne cidriznék tőle egy kicsikét. :)

De jó is lenne, ha most újrakezdhetnénk a nyarat. Nyaralásostól, kánikulástól, akárhogyan.. :)

Heti hullámvasút

Ez az egész hét maga az őrület számomra. Túl azon, hogy tényleg sosem dolgoztam még ennyit.. és túl azon, hogy Balázzsal gyakorlatilag jó, ha napi öt percet találkozunk, és három mondatot sikerül váltanunk azon kívül, hogy mit kell venni.

A fáradtságtól is biztosan, vagy akár ilyen a csillagok állása is, nem tudom, de olyan érzelmi hullámvasút van bennem, hogy ma este ott tartok, hogy sírni volna jó. Nincs semmi baj, bár majdnem egy órája itthon vagyok, és még csak most csengett le bennem az ijedtség okozta adrenalin-löket (amit köztudott, hogy amúgy sem viselek jól). A héten három műszakban dolgozunk, tehát minden este váltott minket az éjszakás szak. Ma is jöttek, de a háromból csak ketten, és mindketten rettenetesen felzaklatott állapotban, merthogy a harmadik kolléganő nem jött, és nem érik el telefonon sem,és senkinek fogalma sincs róla, hogy mi van vele, hol van.. Ahányan voltunk, lemerevedtünk egy pár másodpercre, hogy aztán átgondoljuk, mit tudunk tenni. 

-Hívjuk fel a férjét...... igenám, de ő külföldön van. 

-Akkor szerezzük meg a fia számát... igenám, de ő meg valami fesztiválon van. 

Közben újra és újra hívtuk, de a telefonja tök süket. 

Ketten voltunk a délutános szakból helyiek, így aztán ránk jutott a feladat, hogy elmegyünk hozzá, ahol lakik, és megnézzük hogy van, vagy mi van.. és ha esetleg elaludt, behozzuk dolgozni. 

Míg az öltözőből leértünk a kocsihoz, ezer verziót beszéltünk át, mi lesz, ha nem nyit ajtót. Ha hiába csengetünk? Kihívjuk a rendőrséget? Vagy mi? 

Beültünk az autóba, és jött. Tolta a biciklit, amin egy rohadt lámpa sem világított, szakadt róla a víz, remegett keze-lába. Igazából abban a pillanatban a megkönnyebbüléstől tudtam volna sírni, ha nem aggódom annyira, hogy még most ott rosszul lesz, amilyen állapotban van. Rácsukódott a garázsajtó este, ennyit mondott, és már ment is befelé. 

Engem sokkolt az egész helyzet. Egyáltalán már az, hogy nem tudtuk mi van vele, és nem volt elérhető (és már értem, miért is voltak ekkora pánikban miattam is múltkor), ráadásul nekem eszembe jutott egy két évvel ezelőtti eset, mikor ugyanígy várták ugyanide a kollégát, és soha többet nem jött. 

Szerencsére most ez nem történt meg. És nagyon remélem, az éjszaka eseménytelenül telik, és nem lesz semmi baj, és hétvégén sikerül majd kipihennie is magát. 

Ugyanakkor, hogy ne csak rosszat írjak így késő este.. a héten jó sokat dolgoztunk együtt egy olyan emberrel, akit én sokra tartok, viszont nem túl sokszor nyílik rá alkalmam hogy akár szót váltsunk egymással köszönésen kívül. Többször is beszélgettünk, (már-már elbízom magam, hogy szeret velem beszélgetni) sokféle dologról. Besegített a munkámba is, és csak állt, és beszélt, hogy majd hova mennek mikor szabadságon lesz, és mit szólt hozzá a család. Szinte elsőként gratulált az előrelépésemhez, egy ugyanilyen "mi újság lányok, minden rendben?" kérdéssel indított beszélgetés közben. Ma pedig... és ettől is majdnem elsírtam magam.. azt mondta, de jó Balázsnak, hogy velem mindent meg tud beszélni, mert náluk ez nem így van. Részemről csak miatta nem is bánnám, ha még tartana ez az egész jövő héten is, mert majd ezentúl nem lesz alkalmunk így beszélgetni. 

Szóval, ezen a héten nagyon sok minden történt. És még nincs is vége. Röpke hét óra múlva újra munkába fogok állni... de sebaj.. mindjárt itt a délután, és vasárnap majd teszem a semmit. 

Még nem az

Gondolom most azt vártátok, hogy megosztom az év végi bizonyítványokat amíg még friss és meleg. De most még ezt nem teszem meg, megvárom a harmadikat is, ami csak holnap érkezik. Így akkor nem lesz kivételezés, és mindet egyszerre írom le, már csak azért is, mert mindhárom egyformán kedves nekem. :) Annyit azért elmesélhetek a mai napról, hogy minden látszat és minden szabadnap ellenére is rettenetesen megviselt. Mostanra az energiaszintem nemhogy nulla, hanem sokkal inkább mínusz valamennyi. Minden idegszálammal és energiámmal Erik felé fordultam ma, hogy ne legyen már olyan ideges, és elkenődött, mint amilyen már napok óta. Mást sem hallottam tőle, csak hogy az ő bizonyítványa "szar" lesz, és rá majd biztos, hogy nem leszünk büszkék. Annyiszor átbeszéltük, hogy akármilyen is, mindenképpen az ő munkájának a gyümölcse. Ha most ez nem olyan, amivel elégedett, akkor le kell vonni belőle saját magának is a tanulságokat. Persze, ez jól hangzik, és felnőtt fejjel biztos, hogy egészen más ez, mint gyerekként, amikor még másképp gondolkodunk, és leginkább annak a vágynak akarunk megfelelni, hogy a szüleinknek a létező legjobbak legyünk. Mert az aztán a gyerekek többségének ebben a korban már (még) nem evidens, hogy csak úgy önmagáért is a létező legjobb.
Szóval, így telt a hét. Hogy ő mondta a magáét, én meg az enyémet, hol reggelente indulás előtt, hol este tízkor, mikor én hazaértem. Ahogy közeledett a mai nap, úgy volt az ő tekintete egyre rémültebb, és az arckifejezése is egyre reménytelenebb. Néha komolyan attól féltem, mégis van valami, amit tudnom kéne, és talán valami orbitális meglepetés lesz abban a bizonyítványban, és nem leszek rá képes, hogy szó nélkül hagyjam. Pedig már megfogadtam ezt ezer éve. Meg megfogadtattam Balázzsal is. Vele körülbelül tízezerszer. Csak mert biztos akartam lenni benne..  Nem, nem úgy akartam szó nélkül hagyni, hogy ne beszéljük meg, mi az, amin esetleg változtathatna, de semmiképp nem akartam még csak egy félszónyi olyat sem, hogy "hááát, tavaly ez még ötös volt".Ehhez még azért Roland is betársult néha, aki egy kicsit aggódott azon, hogy lehet, hogy ő mégsem mehet másodikba, mert neki semmit nem mondtak erről. :D Ezerszer elmagyaráztam, hogy arról tudna, ha nem mehetne másodikba, de néha azért előjött ez. Ő nagyon izgult, milyen is lesz ez az egész évzáró. :)
Minden energiám erre ment el, és ugyan csodálkoztam is rajta, hogy dacára a lassan felszívódó magne b6-nak folyamatos izomfájdalmaim vannak a héten, és a fejem is egész héten fájt, amire ezer éve nem volt példa, de nem kapcsoltam össze magamban ezeket. De ma este már egészen biztos vagyok benne, hogy ezek aztán szépen párban jártak.
De hogy ne legyen nagyon egyszerű semmi, még az évzáró előtt egy órával megjelent Patrik is, kezében a műfogával. Hogy azt hittem, abban a pillanatban rám szakad az ég is, de minimum a föld nyílik meg alattam, és eltűnök a fekete lyukban. Három perc alatt át voltam öltözve, Patrik már mosta a fogát, közben leszerveztük, hogy a két kicsi addig nekiáll öltözni, és az Apa jön vissza értük, és viszi őket. Én meg majd ha végzünk, akkor érkezem. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy épp rendelt a fogorvos. Már a váróban kezdett az adrenalin-löket dolgozni, és remegni a kezem. Patrik nyugtatgatott, gondolom, attól tartott, hogy még a végén rosszul leszek ijedtemben (ez is mondjuk csak most esett le) Aztán mikor már visszakerült a foga, és még annyira időben is voltunk, hogy bőven odaértünk a suliba is, akkor végképp remegtem, immár a megkönnyebbüléstől. (de ilyen is csak nálunk történik, hogy pont ilyenkor..)
Hát ez a nem túl rövid és tömör magyarázata annak, hogy olyan vagyok, mint valami zombi. De hogy jól jöjjünk ki ebből is, megállapíthatom, hogy legalább ezen is túl vagyunk. :) Tanulságok levonva, tanulnivaló feljegyezve, mehetünk tovább... és tovább... :)
A többit pedig holnap......

Újracímezve

Tegnap este kigondoltam, hogy a ma esti bejegyzésnek valami nagyon jó kis örülős címet fogok adni, merthogy mától szabin vagyunk. A hab a tortán, hogy mindketten egyszerre. (és azt remélem, hogy ez nem ritka alkalom lesz az életünkben) A munkahelyünk jobban meglesz nélkülünk, mint a gyerekeink voltak az elmúlt pár hétben, úgyhogy én tegnap este, amikor fél tízkor végeztem, majdnem repültem kifelé, hogy véééégre. :) (és nem azért, mert annyira rossz ott dolgozni, sőőőt... de annyira jó itthon lenni)
Persze mióta tudom, hogy tényleg jöhetek én is, azóta háromszázötvenféle dolgot terveztem be az elkövetkező napokra, de szem előtt tartom azt is, hogy elsősorban pihenni kell, és feltöltődni mindenből, hogy aztán legyen erő és energia a továbbiakra is.
Szóval.. fél tízkor végeztem, Balázs jött értem, és mondta, hogy Rolinak hőemelkedése van. Nem vettem túl komolyan, mert mostanában panaszkodott pl. a fogára is, gondoltam lehet, hogy attól, mert még mikor negyed egykor elköszöntünk, semmi baja nem volt.
Ma reggel 38,5 lázzal ébredt. És igen fura zihálással, amiből kruppos roham nem lett, csak köhögött. Nem vészesen, de mélyebbről, mint egy első napos betegségnél megszokott. Kapott lázcsillapítót, amitől a láza le is ment. Orvoshoz most még nem rohantunk, mert fájni nem fáj semmije, jelen pillanatban igazolás sem kell, ahhoz meg most nem volt kedvem, hogy megkapjuk a szokásos "vírusos torok-szopogatós tabletta-sok meleg tea" triós jó tanácsokat. Jobban lett, úgyhogy elmentünk Tatabányára, mert a nyuszi hozott mekis kuponokat is (tudom, tudom... ), mára ütemeztük be, mint jó szabadságindító programot.
És ha már ott jártunk... hát... lett két új okostelefon is a családban. Ezzel aztán az okos készülékek száma jól megszaporodott, lassan simán lehetünk mi magunk buták, mint a föld, mert ezek a kütyük mindent megoldanak. Én nem bánom ezt egyáltalán, én voltam az, aki hetek óta könyörögtem Balázsnak, hogy vegye már meg végre, amikor vágyik rá, szeretné. Végre rászánta magát.. (és látva az örömét, jobban örülök, mint Ő).

 A másik nem az enyém lett... hanem Patriké. Aki ritkán kér bármit is, de nem is olyan régen előállt azzal, hogy ha majd nem kerül túl sokba, és nem okoz túl nagy gondot, akkor esetleg lecserélnénk e a telefonját egy olyanra, amivel lehet internetezni is? Túl sokba sem került, (pontosan semennyibe, csak egy aláírásomba) és túl nagy gondot sem okozott, így aztán ma megkapta. Nem az a fajta gyerek, aki könnyen kimutatja az érzelmeit, főleg most, mióta olyan fura lett saját magának is, mert hirtelen mindenhol keze van és lába, meg még a hangja is mutál, de egész délután vigyorgott, és örült.

Nem két perc volt az ügyintézés, így aztán mire végeztünk, Rolcsikám megint nem volt jól. Látszott a szemein is, hogy valami nem oké, és kezdett gyanúsan hallgatag is lenni, meg úgy egyáltalán. Itthon már újra lázas volt, ami a lázcsillapító ellenére is még feljebb ment. Amikor 39-et mértünk már, akkor fogtam, és a tabletta után még adtam neki egy adag nurofent is, amitől végre elindult lefelé. 

Nyűgösen, de már láztalanul aludt el. Továbbra sem fáj semmije, az orra folyik, mint egy klasszikus kruppos roham után, és amikor köhög (úgy háromóránként egyszer), akkor az jó mélyről jön. Meglátjuk mi lesz... remélem semmi. 

Ettől függetlenül jó itthon lenni. Nem úgy indult, ahogy terveztem, de majd ennél jobb lesz a folytatás. 

Para(m)Para(m)

Te atyaég, hogy én milyen beszari vagyok, el sem hiszitek. :D A gyomrom egy csomóban, és mindenféle mókás és kevésbé mókás gondolataim vannak a holnapi nappal kapcsolatban. Elképzeltem, ahogy majd azt sem tudom hirtelen, hol is jöttem be, és hol is megyek ki majd...Legjobb lenne, ha reggel dehoppanálhatnék itthonról, mint Harry Potter (a monogramom stimmelni fog egészen biztos holnap vele... csak rám majd azt mondjuk, hogy Hisztis P..a), és pont oda pottyannék le, ahova kell. Semmi folyosón mászkálás, meg itt ajtó, ott ajtó, lépcső, mittudoménmicsoda. Simán kiállnék az ajtónk elé, és a következő pillanatban már ott is teremnék, ahol lennem kell. Na de ilyen nincs, úgyhogy majd szépen végigcsinálom a kötelező mindenféléket,és egy hét múlva jókat fogok röhögni magamon, hogy ettől féltem így? Na de ahhoz majd egy héttel öregebbnek kell lenni, én meg sosem szerettem az időt siettetni, öregedni meg még annyira sem.
Nem könnyít a helyzeten egy kicsit sem, hogy Roland nevű szuperszenzitív gyermekem ma már nem volt a legjobban. Igazából tegnap sem volt már csúcsformában, de ma úgy jött haza a suliból, hogy ő 13-szor volt wc-n, és még a buszt is majdnem lekésték, mert vissza kellett mennie még. Nem mondhatnám, hogy megy a hasa, mert ez nem igaz, de tény, hogy itthon is még ment egy párszor, és fájlalja a hasát. (mondjuk épp tegnap hallottam, hogy ez most egy ilyen vírus, hogy nincs hányás, és hasmenés, cserében őrületes görcsök napokig) Így aztán nincs mit tenni, ő holnap itthon marad, mi meg rögtön "szervezésből jelessel" kezdjük az én munkás létemet, mert délelőtt az apja lesz itthon vele, aztán a nevelőapám átveszi majd melegváltásban, és végül majd négy után jövök én. Patrik is, Erik is aranyos volt, mert mindketten megígérték, hogy majd nagyon sietnek haza a suliból, hogy Rolival tudjanak lenni. Ez azért is aranyos tőlük, mert Patrik holnap magyarversenyre megy, Eriknek meg fix a busz érkezése, úgyhogy maximum egy fél órával fog előttem hazaérni.
Azért minden beszariságom és aggodalmaskodó lényem ellenére ezt, hogy Roli nincs jól (amúgy naná,hogy az idei tanévben most először.. és pont most), és itthon kell maradnia, én meg nem tudok vele itthon lenni tök jól kezelem. Nem mondom, hogy nem fogok rá gondolni ezerszer, de tudom, hogy meg fogják oldani nélkülem is. Erre azért jó volt az elmúlt időszak, hogy leckét kaptunk abból, hogy mindent meg tudunk oldani, ha kell. És én is tudom, hogy nem dől össze nélkülem a világ. (pedig mennyire azt hittem annak idején)
És ma tényleg lógtam itthon, pedig elgondolkodtam reggel, hogy mégis takarítsam ki inkább a konyhát? De nem, nem álltam neki. A gyerekszobában a szekrény készen van, egy egész polc lett üres az iskolatáskáknak (ilyen sem volt már ezer éve), kétszer raktam tele a kukát papírfecnikkel, és ceruzadarabokkal, meg ezerféle felesleges/törött/tönkrement izével.
És még azt így most, az első munkanapom előtt elmesélem, hogy mióta munkát kerestem ezerféle hullámvasúton ültem. Reménykedtem, csalódtam, örültem, drukkoltam, sírtam, és dühöngtem. Most is valami ilyesmi van bennem. Reménykedem benne, hogy tényleg kitartó leszek, és nem lesz igazuk azoknak, akik azzal szívják a vérem, hogy nem fogom bírni, és sok lesz. Örülök, mert nemsokára öt éve lesz már, hogy vissza akarok oda kerülni. Bármi áron. Drukkolok, hogy minden úgy alakuljon, ahogy én azt magamban elterveztem mindenféle tekintetben. Sírok, mert egy kicsit meg vagyok ijedve, és kétségbe vagyok esve, hogy vajon hogy fogom bírni, és vajon mennyire lesz nehéz. És dühöngök, amiért vagyok annyira gyenge, hogy hagyom, hogy sírjak, amikor inkább örülnöm kéne.
Nehéz lesz a holnapi napom, de minden kezdet nehéz. Egy hét múlva meg majd együtt nevetünk ezen a ma esti bejegyzésen, jó?
"Holnaptól más lesz már... sorsom most változásra vár.."

Megint a keresőszavak

Tudom, egy undok béka leszek most, de aki ismer, az fogja hallani a hangsúlyaimat is, és annyira majd nem veszi a szívére. Aki meg nem, próbálja elképzelni. De ebben segítek. Alapjáraton- állítólag- elég kislányos hangom van. És mosolygósan beszélek. Tehát ez az alap. Nincs beszédhibám, nem hadarok, és nem mondom, hogy öööööö, meg hogy izé... Igyekszem szépen, választékosan beszélni, és jól kifejezni amit gondolok. Na persze azért nálam is vannak választékos káromkodások is, ha igazán haragszom, akkor a mosolygós beszédemmel és a kislányos hangommal úgy tudom mondani, mint a kocsis. Vagy még annál is jobban...
Nos, ezek tudatában már majd könnyebb lesz elképzelni, hogy hogy is mondanám.... Kedves valakik, akik nagyon kitartóan érkeztek hozzám azzal a keresőkifejezéssel, hogy dius gondol mit is... Felhívnám a figyelmeteket arra, hogy ha ezt legalább egyszer megtaláltátok, akkor utána már elég a böngészősorba is beírni, és pontosan ugyanide fogtok jutni, nem muszáj mindig a google-t használni hozzá. Én is lehetek a barátod, nemcsak ő. :) És nektek is szól ez, akik a dius gondol keresőszavakkal érkeztek. Most mondanám, még mindig mosolyogva, hogy tudom ám, hogy kik vagytok, de ezt nem mondhatom, mert nem tudom. És ha Ti nem akarjátok, hogy tudjam, hát nem is fogom megtudni. Nem haragszom ezért. Sőt, leginkább semmiért sem szoktam. Vannak dolgok, amik belemásznak a lelkembe, és jó sokáig rágják, de ezek nem keresőszavak.
Eddig az undok békaság... ezután pedig egy keresőkifejezés, ami viszont belemászott kicsit a lelkembe, és jó régóta rágja is, és nem megy ki a fejemből. "Van egy epilepsias és magatartászavaros fiam és mindig nyitva van a szája, miért?" Sajnálom, hogy nálam sem talált választ a kérdésére. Már jó régóta ott van a statisztikában a kérdés, és én ahányszor láttam, annyiszor megválaszoltam magamban, hogy "ne haragudj, nem tudom". Kedves valaki, aki erre kerested a választ, ugyan most sem tudok válaszolni erre, de szeretném, ha tudnád, hogy együtt érzek veled, és a fiaddal. Nem lehet könnyű nektek ebben a bolond világban, amelyik a legkevésbé sincs felkészülve azokra, akik nem átlagosak. Szívből kívánom, hogy mindhárom probléma csak rossz emlék legyen majd felnőttként neki, nem több.


És akkor most így a végén bevallom, hogy megpróbáltam elterelni a saját gondolataimat is egy ilyen "banális" témával, mint a blogomra érkező keresések, de nem nagyon megy. Para megérkezett hozzám, és konkrétan nem hagy élni az olyan gondolatokkal, hogy mekkora gáz lesz első nap bemenni egy tök új munkahelyre... és egészen biztosan mindenki engem fog nézni, és majd egészen biztosan oldalba böködik egymást, hogy ő ám a Balázs felesége, és egészen biztosan el fogok tévedni abban a bazinagy raktárban, és egyáltalán....Pedig holnap még csak az üzemorvoshoz megyek délután. :D Mi lesz itt holnap este... De már tudom... Parát rögtön a Sorssal együtt fogom páros lábbal hátsón rúgni, és kipenderíteni innen.
Csak vissza ne jöjjenek az ablakon, mert akkor kislányos hang ide, vagy oda, nagyon csúnyán fogok káromkodni... :)
Ja, és elárulhatnátok, ki az, aki a facebook-on csinál nekem reklámot? De tényleg.. erre nagyon kíváncsi vagyok. :P (Timi, Te fel vagy mentve)

Amikor...

Azt hittem, én naiv, hogy velem olyan sohasem fordulhat elő, hogy nem tudok lereagálni valamit, ami történt velem. És most itt nem arra gondolok, hogy megírom, vagy nem írom... Mert azon túl, amit itt leírok, még vannak dolgok, amiket nem. Sőt, azon túl is, amiket megbeszélek azokkal, akiknél biztosan nyitott fülekre találok.
De eddig egészen jól kezeltem ezeket. Magamban elmélkedtem, boncolgattam. Ha úgy volt jobb, elvonultam sírni. Vagy épp csak úgy meg sem szólalni. Minden helyzetet, eseményt muszáj valamivel "lezárnom" magamban, hogy ne tudja tovább rágni a lelkemet. (volt már gyomorfekélyem, köszi, még egyszer nem kérném) Egy ideig sikerrel hitettem el magammal, hogy igenis minden rosszban van valami jó. Meg hogy minden okkal történik, jó okkal, sőt, olyan okkal, amiből tanulni fogok. De valamiért ez a hitem is kezd eltűnni, mert olyan önámításnak érzem. Egy fél szikrányit sem lesz attól nekem jobb, ha azt mondom, hogy "de jó, hogy esik a hó, legalább a Mikulás-szános sztori tényleg igaznak hat majd". Ettől még én nem fogom szeretni (a havat).
Mostanában már nem sikerül túl sok érzést kicsikarnom magamból. És ez ijesztő. Olyan helyzetek, amiket régen úgy tudtam jól lekezelni, hogy előbb dühöngtem, majd sírtam, végül jól kibeszéltem magamból most csak simán eltelnek. Van a dühöngés, sírás, kibeszélés helyén egy érdekes semmi. Ami olyan semmi, amiből hiányzik valami. Nyilván a düh, és a könnyek.
De hogy nem tudok dühöngeni, és sírni, az egy dolog. De egyre nehezebben tudok örülni is. Csak itthon megy, ahol tökéletes biztonságban érzem magam. Máshol képtelenség belőlem örömöt kicsikarni. Pedig régen "híres" voltam a mosolyomról, és a vidámságomról. Most kerülöm az ismerősöket, nem akarok beszélgetni.
Nézem a tükörben önmagam, és visszanéz rám egy kiábrándult szemű, ráncos és mosolytalan valaki. Aki idegen, mert egy hülye droid, aki csak működik, mert mondták, hogy működjön.

Az a helyzet, hogy nagyon szeretnék mosolyogni, bármikor és bárkire. Nagyon szeretnék féktelenül kacagni, és fuldokolva zokogni, ha a helyzet úgy hozza.
Meg fogom találni ehhez a kulcsot, ha addig élek is...

Freddy

Gondoltam, írok egy kutyás bejegyzést, ami majd jól érdektelenségbe fullad, mert újabban ijesztő számokat mutat a statisztika. :D
De amúgy is Freddy-ről akartam írni, az én drága négylábú majdnem egyéves gyerekemről. Hangozzék akármilyen hihetetlenül, és hülyén, mert ugye az ember az ember, a kutya meg kutya... és én magam sem hittem volna nem is olyan régen még, hogy lehetséges így szeretni egy kutyát. De az a helyzet, hogy lehetséges. És pont úgy, ahogy a gyerekeimnél, a kutyáimnál is képes vagyok osztódni, és pont ugyanúgy szeretni mindkettőt.
Arthur ugye különleges helyet foglal nálam, mert ő volt az első igazi kutyám, és mert annyira, de annyira passzol hozzám, mintha csak azért született volna, és azért alakult volna úgy a sorsa, ahogy, hogy nálunk kössön ki végül. Nem érdekel, hogy süket, nem érdekel, hogy ezen túl sem felelne meg a fajta standard egy csomó szempontjának, mert pótolhatatlan. Az egyetlen, aki bármikor odaül elém, mélyen a szemembe néz, és vár. Aki, ha leülök, jön, és beleugrik az ölembe. Csak az enyémbe. :)
Freddy pedig azért különleges, mert egészen apró babakora óta a mienk. Nálunk, velünk kezdte el átaludni az éjszakákat, lett szobatiszta, váltotta a fogait. És elfért a kezemen.  Mi tanítottuk meg egy csomó dologra. Giccses, vagy nem, de olyan, mint a gyereknevelés. Abszolút ugyanaz a folyamat, csak sokkal gyorsabban. Hihetetlen fárasztó időszak volt az első pár hét, amikor mindig résen kellett lenni, hogy észrevegyük, ha ki kell vinni. Amikor még azért is résen kellett lenni, hogy nehogy Arthur megkaparintsa, mert ő bizony eleinte nem igazán örült neki, hogy idejött ez a "kiscsávó" alkalmatlankodni. Minden pillanatát megérte a fáradtságnak, az sosem volt kétséges. Igazi hálás kiskölyök, aki rendkívül tanulékony, és korához, fajtájához képest szerintem elég jól nevelt is. Igaz, hogy leginkább Balázsnak fogad szót, de ha muszáj, akkor azért nekem is. És leül, ha kérjük, fekszik, ha kérjük, pacsit ad, és még "kérni" is tud már. Nagyon szereti a fürdőkádban nézegetni a habot, és nagyon szeretné megenni is. De persze csak kívülről szereti annyira, a fürdés nem a kedvence.
Eleinte igazi haspók volt. Akárhányszor kapott, akármennyit kapott, azt köszönte szépen, elfogyasztotta. Volt egy idő nyáron, mikor kifejezetten daginak gondoltuk. De aztán... nem tudom mi és hol, de valami elromlott. Beteg lett, hányt, hasmenése volt, nem evett. Aztán meggyógyult, akkor nagyjából visszatért az étvágya, de nem volt az igazi. Mindig volt mire fogni, és nem is nézett ki rosszul még mindig, úgyhogy nem aggódtunk. Főleg, mert igazán élénk kiskölyök volt még mindig, játszott, futkározott, ha valamit el akart érni, minden tudományát azonnal bemutatta... két perc alatt ült, feküdt, pacsit adott, kért, épp csak az orrán nem pörgött. Aztán lesántult. Egy hétig akkor is alig evett. Tudni kell, hogy a bulldogoknak nagyon nagy a fájdalomküszöbük, szinte lehetetlenség belőlük kicsikarni, hogy kimutassák, ha fáj. De ha nincs jól, nem eszik. Egy hétig kapta az injekciókat,kétnaponta, és hála az égnek meg is gyógyult. A kajálással küszködtünk, ha este evett, akkor reggel nem, ha reggel evett, akkor este nem. Igazi örömünnep volt, ha véletlenül megette mindkétszer az adagját.
És aztán a múlt héten megint lesántult. Megint injekció, megint nem eszik. Most épp ott tartunk, hogy ma egyáltalán semmit. :( A jobb első lábát egyáltalán nem használja már, ülésnél is inkább feljebb emeli egy kicsit. Nem ütötte meg, nem esett le sehonnan, és nincs is rajta semmi fizikai sérülés. A sántaság mellett másfél napig hasmenése is volt megint. Ijesztően le van fogyva, és kedvetlen.
Holnap persze megint orvoshoz visszük, de most már nagyon aggódom érte. Nagyon rossz látni, hogy ilyen kis bágyadt, és elesett, és jó lenne kitalálni, hogy mi baja van. Szívem szerint este adtam volna neki egy tál jutalomfalatot, csak hogy egyen végre valamit, de van annyira makacs fajta, hogy többet az életben nem enne meg mást.
Az internet szerint a könyökizületi diszpláziától kezdve sok egyéb baja lehet. Nekem fogalmam sincs, csak arról, hogy én holnap addig nem jövök el az állatorvostól, amíg meg nem mondja mi baja van, és hogyan fogja rendbehozni.
Végtére is, alig egy hónap múlva bulldog szülinap lesz... hát hogy fog így bulizni, ha beteg?

Kattognak a fogaskerekek

Ki gondolta volna, hogy az az esemény, amiről írtam hétfő este annyira megvisel, hogy azóta is ezen kattogok? Azon már túl vagyok, hogy a gyerekemet féltsem ettől, mert nemes egyszerűséggel közölte, hogy "Anya, ekkora marhaságot csinálni". Szemmel láthatóan őt is megriasztotta azért, de úgy kezeli, ahogy minden mást is. A helyén.
Én azért folyamatosan összeszorult gyomorral agyalok, hogy vajon mi vezethetett idáig. Külön megvisel, hogy ismerem a kislányt gyakorlatilag három éves kora óta, ráadásul múlt héten összefutottunk egy üzletben, és pár szót még váltottunk is. Olyan normálisnak tűnt.
És bánt egy kicsit, hogy úgy vitték el az osztályból, hogy nem volt idő reagálni senkinek, semmire. Sem a gyerekeknek, sem a szülőknek. Én azt hiszem, nem kellett volna másik közösségbe vinni, mert tiszta lap itt is lett volna, lehetett volna, ha nem söpörjük a szőnyeg alá a problémát, hanem leülünk, ahányan vagyunk, és megbeszéljük. Mert ma ő, holnap valaki más. A problémák kézen fogva járnak ezzel a korosztállyal. Neki ez volt, másnak más lesz. Az sosem megoldás, hogy akkor fogom, és elviszem máshova, ahol nem ismerik sem őt, sem a problémáit. Az életem minden területén hiszem, hittem és vallom azt, hogy segíteni csak akkor lehet, ha tudjuk, miben kell. Valószínűleg lett volna olyan reakció, ami nem túl pozitív, de azt gondolom, sokkal több lett volna a jó szándékú, igazi segítő kezet nyújtó szülő és gyerek. Még most is van bennem egy kis "elvárás", hogy hívjon össze az osztályfőnök egy rendkívüli és rendhagyó szülői értekezletet, ahol megbeszélhetjük ezt, ha másért nem, hát azért, hogy mással ne fordulhasson elő.
Eszembe jutott nekem is, hogy vajon mennyi befolyása van a Twilight könyveknek az eseményekre, mert ez a kislány is nagy rajongója volt. Nem tudom én ezt. Azt tudom, hogy ismerek más gyerekeket is, akik olvasták, mégsem ferdült el a világnézetük és az énképük tőle. Talán velük megbeszélték? Vagy csak gyakorlottabb olvasók voltak már, és fel sem merült bennük, hogy összekeveredhet a valóság és a könyv?
És amin a leginkább kattogok. Hogy vajon én észrevenném? A vágás-hegeket biztosan. De a lelki részét? Mert igen, van olyan, hogy sem időm, sem kedvem mindenkit meghallgatni. Szégyen, nem szégyen, ez van. Van, amikor annyira tele a hócipőm az iskola intézményével is, hogy hallani sem akarok róla semmit. És van olyan is, hogy saját magammal vagyok annyira elfoglalva, hogy nehezen szakadok ki belőle.
Tény, hogy mióta csak vannak a gyerekek, mindig azt erősítgetjük bennük,hogy bármi van, tudnunk kell. Mert csak úgy tudunk segíteni, ha tudjuk, miben kell. Őszintén meg szoktam mondani azt is, hogy előfordulhat, hogy először kiabálni fogok vele, ha olyan a helyzet, de akkor is tudnom kell. De persze, nincsenek illúzióim, hogy nincs olyan, amit eltitkolnak, meg amit el fognak titkolni.
Ráadásul, őszintén szólva, még nem is érzem magam ennyire felnőttnek, hogy a gyerekemen keresztül kelljen ilyen problémákkal szembesülnöm.

Most ijedtem meg...

De úgy istenigazából attól, hogy mi várhat még rám. És itt és most előrebocsátom, hogy igen kicsi vagy épp már túl nagy gyerekes szülőknek gyomorfacsaró történet következik. Sőt, egyáltalán mindenkinek. Szívszorító, gyomorfacsaró, és sajnos igaz is.
A történet a mindennapjaink része. Adott a legnagyobb gyerekem szuperintelligens osztálya, azon belül is egy  valaki. Egy lány. A történet szempontjából majdnem mindegy, hogy lány vagy fiú. Ennél közelebbit nem írhatok róla, mert ez egy nyilvános blog.
Szóval, a lányt ismerem ovis koruk óta. Bűbájos, tüneményes, mint egy kis angyal. Az egész családjuk az egyébként, anyukája mindig mosolygós, rendezett körülmények. A lány pedig népszerű az osztályban, minden baráti társulásnak része. Igaz, minden balhéban is benne volt, de ugye mindenki tudja azt, hogy ahol sok lány van egymás között (és a három már sok), ott bizony jó sok vita van.
Ez a lány valahol, valamikor ebben a tanévben olyan változáson ment keresztül, amit senki nem vett észre. A legjobb barátnőinek persze elmesélte. Akikkel szigorú titoktartást fogadtatott. Akik tartották a titkot, amíg csak merték. Csak volt egy pont, amikor ez a lány túlment minden határon, és ezek a legjobb barátok egymást féltették már ettől a lánytól, és megbeszélték, hogy segítséget kérnek. Ki mástól, mint az osztályfőnöküktől. (Már tudom, hogy amikor én a kabátért mentem csütörtök délután, épp erről folyt a megbeszélés) Aki először nem akarta hallani, de ez a két lány kötötte az ebet a karóhoz, és mondták, hogy muszáj meghallgatnia őket, mert nagyon-nagyon fontos.
És elmondták, hogy ez a lány vagdossa magát.. És minden vágya, hogy az egyik barátnőjét halva lássa, csak még nem tudja, hogyan ölje meg.
Hitte az osztályfőnök, meg nem is. A lány kezén a csalhatatlan bizonyíték... a hegek. És innentől muszáj volt hinni. ...

Itt most mély döbbenet van, ugye? Kalapáló szív, összeszorult gyomor, és tiltakozás legbelül, hogy ez nem lehet igaz. Tizenhárom évesek még csak.

A döbbeneten túl pedig értetlenség. A szülő hazavitte a gyerekét, majd átíratta a másik iskolába. A gyerekek tudják, mi történt, de még az én fiamból sem volt lelkierőm kiszedni, hogy mi is erről a véleménye.

Én sírok ezért a lányért. És az összes többiért, aki ennek az őrült világnak lett és lesz az áldozata. Szörnyű.

Amiért pedig megírtam, az nem az, hogy szenzációt csináljak a dologból. Még csak sajnáltatni sem akarom őt. Leginkább elmondtam, hogy ilyen is van. Még akkor is, ha ez másokkal történik. Mert tavaly hallottam én már egy ilyen történetet... egy hasonló korú lányról. :( :(

Már megint...

Egész nap dolgoztam ma. Ez a téma ennyi emlegetést érdemel, egy szóval sem többet.
Ellentétben velem, a tizennégy év alattiaknál azért zajlott az élet. Azt biztos nem hiszitek el, hogy legkisebb királyfi, akinek ugye a mese szerint a legszerencsésebbnek is kéne lennie, ma ismét zakózott egy hatalmasat. Vannak rajta külsérelmi nyomok, egy csini ragtapasz a jobb szemöldöke fölött, egy helyes kis horzsolás a szeme alatt. Nem is tudtam eldönteni, mikor megláttam, hogy sírjak e, vagy nevessek. Mert ez már aztán az a kategória, amitől az ember kínjában csak nevet, és mentegetőzik. Mondjuk eszembe jutott ma, hogy még "jó", hogy mindig az iskolában éri a baleset, mert így legalább afelől nyugodtak lehetünk, hogy nem gondolják, hogy itthon ütjük-vágjuk szegényt.
Azért minden viccessége ellenére elgondolkodtam már a jelenségen. Hogy lehetséges lehet, hogy valaki ennyire béna? Hogy gyakorlatilag már csak félve kutatom, mikor hazaér, van e rajta valami újabb jelölés. Hallottam már egyszer mozgásfejlődési problémákról, és rémlik, hogy az oviban is volt szó erről futólag, mikor tesztgyerek volt egy továbbképzésen. De aztán semmi nem indokolta, hogy utána járjunk, így szépen feledésbe is merült. Nem tudnék kiemelni semmi olyat, ami kirívó lenne nála. Sőt. Tankönyvi eset volt fejlődés terén, kúszott, mászott, ahogy azt kell. Szóval, nem hinném, hogy valami kimaradt, de azt el tudom képzelni, hogy valamiért valami megrekedt egy bizonyos szinten. Addig meg, amíg ez majd kiderül, addig még majd cakkosra aggódom magam, és minden reggel minimum negyvenkétszer fogom a lelkére kötni, hogy nagyon vigyázzon magára.
Patriknak hét órája volt ma, ami kb. egy komoly kínzással érhet fel. Ráadásul az utolsó órában matek szakkör volt, ami még külön agykapacitást igényel.
Erik pedig... hazahozta a szorgalmit, és megcsinálta. Hatalmas nagyfiú lett attól, hogy Rolandot pesztrálgatja, mégis mint egy kisbaba, úgy hisztizett, amiért nem kapott este kakaót.

Csetlő-botló

A kis elsős szó szerint is csetlik-botlik még az első hetekben. Alig vagyunk túl az első nagy baleseten, és varraton. De nehogy azt higgyétek, hogy ezzel elintézte mondjuk az elkövetkező nyolc évre. Ááááá. A varrattól mondjuk megszabadultunk kedd délután, és mára már én is egészen szépnek nevezem a heget, miután leesett róla az ott képződött var is. A varrás utáni nap egy horzsolással érkezett haza, amit valahol az udvaron szerzett. Nem volt komoly. Mondtuk, vigyázzon jobban magára.
Aztán fejre esett. Szerencsére ebből sem lett nagyobb baj, van egy kis seb a fején, ami először ugyan véres volt egy kicsit, de ez sem komoly, szerintem heg nélkül gyógyul is majd. Hogy szerezte? Fejjel lefelé lógott a mászókán, (mert ugye a kezét nem használhatta erre a célra, de a lábát igen), amikor is Katica megcsikizte, és ő leesett. Itt ismét elmondtuk, hogy vigyázzon jobban magára, még ott van a kötés a kezén.
Erre ma, hazaérkezik az iskolából a nyakán egy jó kis ütés-horzsolással. Nekiesett egy széknek, vagy mi. Elég kusza a történet, a tornacipő is szerepelt benne, bár nem teljesen világos, hogy milyen vonatkozásban. Szóval, most ismét mondtuk, hogy vigyázzon jobban magára.
Amellett, hogy nyilván aggódunk érte, azért jókat is röhögünk rajta (amíg még megtehetjük), hogy micsoda kis botlábú. Mondhatjuk, hogy tiszta anyja ez a gyerek, mert én aztán még rajta is túl tettem ilyen téren. Egy nap, egy nadrág. Tizenkét éves koromban még kaptam is egyszer érte egy emlékezetest, amiért a vadiúj szabadidőruhámat fél óra alatt kiszaggattam. Elestem, na.
Azért remélem, ő hamarabb túl esik ezen a korszakon, mondjuk még azelőtt, mielőtt komolyan aggódni kéne, vagy nagyobb baja lesz. Eddig a zsiványok védőszentje mindig készenlétben állt. Ezúton szeretném kérni, hogy nagyon legyen résen, szükség van rá.

Kis vasárnapi állatorvos

Eltelt a hétvége. Semmi extrát nem vittünk bele, hacsak a ma délutáni nem tervezett állatorvosi kiruccanás nem számít annak. Ilyen extrára ugyan nem vágyunk, de mindegy már, mert mondjuk, hogy túl vagyunk rajta. Reggel Balázs úgy kelt, hogy azt álmodta, Freddy meghalt. :( A hideg kirázott a gondolattól is, és mondtam, hogy ilyet aztán ne is mondjon. Úgy emlékszem, álmában megfulladt, vagy mi.
És akkor reggel nem evett. Ami még önmagában nem világtragédia, előfordult már, és biztos fog is még. Evés helyett viszont hányt. Lementünk a grundra, ahol nem szaladgált, csak úgy volt. Itthon újra hányt. Aztán lefeküdt, és aludt. Gondoltuk, megint annyit szaglászott, hogy lenyelt egy csomó levegőt, és attól van. De egész délelőtt csak lapított, és még hányt.. én már ekkor nagyon aggódtam, Balázs még mindig azt mondta, nincs semmi baja. Ebben maradtunk, de azért én figyeltem. Freddy egy kicsit sem volt önmaga, csak feküdt, ha szóltam neki, ugyan felemelte a fejét, de semmiképp meg nem mozdult. Délután négyig nem ivott semmit, naná, hát tudta, hogy mindent kihány, igyekezett elkerülni, hogy bármi is a gyomrába kerüljön. Nurofenes fecskendővel itattam, de kijött belőle az is.
Úgyhogy itt már nem volt kétséges, hogy valami baja van. Szerencsére Biatorbágyon van állatorvos vasárnap este is, úgyhogy mentünk. A kocsiban már a hasa is ment, micsoda szerencse, hogy törölközőn feküdt. Minden jel szerint benyalt valamit a grundon, mert ő még mindent megkóstol. :( Kis pupák, jól elintézte magát a kíváncsiságával. Láza nincs, de kapott egy infúziót, meg injekciót. Normaflore-t kell majd neki adni kétszer fél ampullát, és kedden visszavinni, ha holnap nem lesz rosszabbul. Ha igen, akkor természetesen már holnap. Addig diéta, még a saját tápját sem kaphatja.
Csórikám, nagyon odavan, és nagyon sajnálom. Bevallom, rettegtem Balázs álma miatt. Mert képes megálmodni mindenfélét... de ezt csaknem. Egész este fél óránként ellenőrzöm, de mióta megkapta az infúziót, nem hányt, nem ment a hasa.

Még kicsit gondolkodom, nem kéne e behozni éjszakára, de azon győzködöm magam, hogy Arthur biztosan jelzi majd, ha bármi történik Freddy-vel, egyébként meg vigyázni fog rá.

Ezt leszámítva a hétvége jó volt. Jól nem csináltunk semmit, csak a napi dolgokat. :) És most az egyszer örülök neki, hogy holnap mindketten délutánosok leszünk, mert így még talán arra is alkalmunk nyílik, hogy váltsunk két szót anélkül, hogy valamelyik gyerekünk fülelne, vagy közbeszólna. :D

Napi aggódós

Azt máris előrebocsáthatom saját magamnak, így, a tanév harmadik napja után, hogy ez sem lesz egy könnyű év. Eszembe se jutott még, csak ma, hogy ez a háromfelé figyelés ez most csúcsosodik majd csak igazán. Persze, hülyeségeken aggodalmaskodok máris, de nem én lennék, ha másképp lenne...
Rögtön itt van Erik és az emelt szintű oktatás. Aminek örülünk, mert ő örül, és büszke rá. Elsősorban. De van bennem egy rakás aggodalom, hogy jó lesz e. Jónak kéne lennie, mert három éve rimánkodom magamban egy jó matektanárért, és most akkor talán megkapja. (mások véleményére hagyatkozom ezzel kapcsolatban, nem ismerem az új tanító nénit) Három éve rimánkodom egy olyan közösségért neki, ahol nem hátráltatják, és nem a marhaság ragad rá, most egy-egy magyar és egy-egy matek óra erejéig ezt is megkaphatja. Aminek meglesz az a hihetetlen előnye, hogy végre majd láthatja (esetleg) a minőségi különbséget a tanulók között, a saját szemével fog meggyőződni arról, hogy amikor én tépem a számat miatta, hogy a normális barátok hogy viselkednek, akkor még akár igazam is lehet. Szóval ezek mindenképpen előnyt jelentenek neki. De arról fogalmam sincs, hogy hol tart most a részképesség-zavarok tekintetében. Illúzióim nincsenek, és meglehetősen realista szemmel szoktam nézni a gyerekeimet, tudom, hogy vannak még problémás területek (és ki tudja, talán lesz is egész életében). Jó, ezt majd meg fogom tudni, mert ha előbb nem, majd az októberi fogadóórán megkeresem az iskola fejlesztőpedagógusait, és megkérdezem. (vagy ha előbb találkozunk valahol, akkor ott) És arról sincs fogalmam, hogy ha esetleg nem úgy sül el, hogy jó legyen neki, és bármi miatt visszakerül, akkor azt ő hogy fogja kezelni. Mert nehezen viseli, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ő gondolja.. Mielőtt aláírtam a papírt, megbeszéltük, hogy akkor sincs gond, ha mégis soknak érzi, vagy nem megy úgy, bármikor visszamondhatjuk. Bólintott rá. Azzal a bólintással, amit adott esetben egy nagy bömbölés is kísérhet. Azzal tudok neki segíteni, hogy szükség esetén plusz energiát fektetünk a dologba. Hétköznapokon azonban biztosan nem. Délután, mire hazaér, már teljesen le van amortizálva, hülyeség is lenne még akármivel terhelni. És én sem vagyok éppenséggel alkalmas délután négy után már ilyenekre.
Ez az egyik aggodalmam. Igyekszem csendben, és nem túl sok energiát fektetve a dologba művelni ezt, de jobb az nekem,ha most körbeaggódom magamban a témát, mert mindennél jobban utálom, ha hirtelen és váratlanul kell döntenem bármiben is. Így van időm mindenre felkészülni.
Patrik miatt is aggódom, mert elnézve az órarendjét, még annál is nehezebb lesz ez az év, mint amire én emlékszem hetedikből. Neki érdemben már segíteni sem tudok. Abban bízom, hogy az elmúlt években is annyira jól teljesített önerőből, hogy az idén is csak egy kis noszogatás kell majd. Ezzel kapcsolatban pedig mindenféle figyelmeztetéseket véstem be magamnak, hogy majd úgy noszogassam, hogy ne azt váltsam ki belőle, hogy magában beint, hanem motiváljam. Nem lesz könnyű.
Roli miatt csak olyan kis bugyuta aggodalmaim vannak, hogy ha esetleg valamit elfelejtek neki mondani reggel, attól még majd tudni fogja e, meg ilyenek.
Balázs miatt is aggódom néha, mert annyira ezerfokon ég a munkahelyén, hogy az ötödik nap végére rendszerint teljesen szétégeti magát. Nem mindig elég a szabadnap a tűzoltásra, ráadásul, ha két nap egymás után szabadnapja van, az első nap elején még levezet, de a második nap végén már egyrészt hiányzik neki a munkával járó pörgés, másrészt spannolja magát előre, hogy a lendület meglegyen. Nem tudom, meddig lehet ezt bírni. Mármint neki.
És igen, még magam miatt is aggódom. Mert miközben elmenedzselem a család apraja-nagyját hol jól, hol kevésbé jól, én sikeresen elvesztettem a vezérfonalat. Jelen pillanatban nem tartom magam túl sokra, mert sorozatos kudarcok érnek álláskeresés terén, ráadásul kezdem elhinni én is magamról, hogy nem is jár nekem több ennél, amit most csinálok, mert sokszor még ez is sok. Biztos átlendülök ezen is majd.. és csak a fáradtság beszél belőlem, meg az iskolakezdés körüli hercehurca.

De addig.. csak azért, hogy legyen egy kis motivációm valamire, játszunk megint egy szavas játékot? Vagy bonyolítsuk... írjatok egy-egy mondatot, aztán meglátjuk, mi sül ki belőle. :D

Erdei iskola előtt...

Ma újra emlékeztettem magam arra, hogy jövő hét kedden Erik elvben erdei iskolába megy. Amikor elkezdtem ezen kattogni, akkor még jó távolinak tűnt ez az egész, úgyhogy valahogy így is helyeztem el magamban, hogy "ejj, ráérünk arra még". De nem érünk rá, nagyon nem.
A rossz előérzetem azért csökkent valamelyest, bár nem tudom eldönteni magam sem, hogy csak olyan beletörődős valami, vagy tényleg másképp gondolom már egy kicsit.
Van egy rakás érv mellette. Erik menni szeretne. Ez a legeslegfőbb, és talán ez lesz a végső, mindent eldöntő is... Emellett Patriknak is hatalmas élmény volt ez akkor, mikor ő volt. Aztán ilyenek, hogy éppenséggel nem baj, ha kicsit önállóan is megtapasztal valamit. Meg hogy közösség-építés céljából az egyik legjobb. Meg hogy Zánkára másképp biztosan nem megy.
De vannak ellenérvek is bőséggel. Nem bízom a tanító nénikben eléggé. Ez a legfőbb ellenérvem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy minden rendben lesz. Pontosítok: a tanító nénikben ezzel az osztállyal kapcsolatban nem tudok eléggé bízni. Nem tudom, hogy mi történik Erikkel majd az első este. Sosem aludt még nélkülünk... (de mondjuk, hogy ezt Patrik is megoldotta, és Erik sokkal talpraesettebb) Nem tudom még, hogy oldom meg, hogy elérhető legyen (nincs plusz sim-kártyánk), de ő ne tudjon boldog-boldogtalannak telefonálni, csak esetleg az apjának és nekem. Nem tudom, hogy képes e kezelni a saját válsághelyzetét pánikolás nélkül. Ne legyen erre szükség, de komoly pánikba tud esni minden marhaságtól. Meg az apróságok... éhes lesz, fázni fog, megcsípik a szúnyogok/darazsak, kullancs megy belé, elhagy valamit, elfelejti, mittudomén.
Emellett még az sem esik éppenséggel a legjobban, hogy egy ilyen hosszú május után fizetés előtt indulnak. Mert kell neki plusz kaját rakni (az éhezés ellen), kullancsriasztót venni, zsebpénzt adni, se sokat, se keveset, meg nem is tudom még így hirtelen.. mindene van e, ami kellhet.
Jelen pillanatban köhög.És lehet mondani, hogy miattam van, az én hülyeségem miatt... vállalom, mert simán benne van a pakliban. (gondoltam már tehetetlen pillanatomban olyat, hogy ha megbetegszik, megmenekülök a döntés súlya alól)
Egyszerűen nem tudom. Bár sejtem... az lesz, amit ő akar. Mi meg itthon majd lerágjuk az összes körmünket, hogy épségben hazaér e.
Ó, de jó is lesz, ha már végre vége lesz a tanévnek. (július közepén majd már újra várom)

Amikor a kő legördül

Már tegnap este sem lehetett volna azt a bizonyos zabszemet elültetni, dacára mindenféle kertes-virágos bejegyzésnek, olyan ideges voltam, hogy majdnem a műkörmeimet is nekiálltam lerágni. Ezt ugyan nem tettem, de addig spannoltam magam, amíg fél kettőkor még sikerült az órát néznem alvás helyett. Mindenféléket ígértem az univerzumnak, az angyaloknak, meg mindenkinek, aki csak hallja, érzi, akármi, mindent magamra vállaltam (lehet, hogy ezt még megbánom... mert ugye vigyázz, mit kívánsz), csak a gyerekemet kímélje meg ettől a betegségtől.
Reggel aztán kellőképp kapkodósan indult minden, mire a három gyerek, a két kutya meg még én is sínre kerültem, hát nem volt egyszerű. Igénybe vettem telefonos segítséget is, mert gondoltam, az már aztán igazán meghaladja még az én képességeimet is, hogy háromnegyed órán belül legyalogoljak három kilométert, sorba álljak a gyerekorvosnál beutaló-csere miatt, és még oda is érjek dolgozni. De szerencsém volt, a segítség megérkezett, és így aztán belefért az a csere, és el sem késtem.
Kellőképp fel voltam vértezve már a doki-látogatás előtt, mert amúgy is be voltam rágva még mindig emiatt a "keressen magánorvost sztori miatt", ráadásul tegnap a vérvételen kellett még ráiratnom a beutalóra, hogy vércukrot is szeretnénk nézetni...Fel voltam arra is készülve, hogy két rossz szó után "leüvöltöm a fejét", és aztán holnaptól a másik gyerekorvoshoz fogunk járni. De lehet, hogy látszott rajtam a mindenre elszántság, mert nem mert vitázni sem, csak fogta, és javította.
Délelőtt a boltban is ezzel a mindenre elszánt céltalan dühvel pakoltam a szandikat, aztán el a téli ruhákat, elő a tavasziakat, takarítottam. Minden szabad gondolatom ott időzött a gyerekem körül. Amúgy is azóta a telefonhívás óta rengetegszer aggódom miatta, hogy újra megtörténik. Tudom, nem kéne, mert egyrészt nem tudok mit tenni akkor sem,ha bármi lesz, másrészt meg még akár én is lehetek az, aki "ideteremti" a helyzetet. Másrészt viszont családon,baráti körön belül nálam jobban senki nem tudja, micsoda rettenetesen kiszolgáltatott helyzet egy ilyen ájult állapot. Roham közben még nem láttam senkit (és nem is akarok látni), de láttam már roham után mindenféle rémült arcokat, és láttam már magamat is a tükörben. Ez így elég. Amikor pedig ezek a dolgok előkerülnek az agyam egyik Wirchow-Robin űrjéből (vagy mik is vannak ott nekem), akkor mindennél biztosabban tudom, hogy ezt senkinek nem kívánom, még annak a nagyon kevés ellenségemnek sem, nemhogy a gyerekemnek.
Egykor végeztem. Még utána el kellett mennem a laborleletért. Amikor megláttam, hogy két értéket leszámítva (mindkettő a fehérvérsejt valamije) tökéletes, akkor leeresztettem, mint a lufi. De messze voltam a nyugodtságtól, mert a tegnapi ekg lelet pont ugyanolyan, mint az enyém, és ebből én máris láttam, hogy jajj, szegény gyerek, csak ilyen sz***okat örökölt tőlem.
Kettő körül indultunk a dokihoz, az alatt az idő alatt, amíg még itthon voltunk, a zabszem helyezkedése még bizonytalanabbá vált. Konkrétan sikítani tudtam volna a feszültségtől, és a félelemtől. Fogalmam sem volt rá, képes leszek e jól kezelni, ha valami olyat hallok, amit nem akarok. Mantrázgattam magamban, hogy "minden rendben van", igen kevés sikerrel. A kórházba remegő lábakkal mentem. Akkor, amikor a doki jött a folyosón, egy pillanatra hihetetlen nyugalom szállt meg, ahogy rám mosolygott, attól. Tudtam, hogy mindegy, mi lesz, itt jó kezekben vagyunk.
Nem ragozom tovább... és ennek leginkább az az oka, hogy nem is emlékszem mindenre pontosan... lényeg, hogy NEM epilepsziás jellegűek a rosszullétek. Sem a mostani, sem a tavalyi. Sokkal valószínűbb, hogy a növekedésnek abban a fázisában van, amikor már elkezdett "emberesedni", de a szíve és a tüdeje még nem nőtt meg eléggé ahhoz, hogy mindig, minden pillanatban összhangban működjön. Ennek lehet az az eredménye,hogy ha olyan a helyzet, akkor a szervezete így védekezik a zűrzavar ellen.. teremt magának nyugalmat.
Kevesen voltak, akik nem érezték túlzónak az aggodalmamat. Sokan mondták,hogy micsoda hülyeség egyből a legrosszabbra gondolni, mármint hogy örökölte tőlem. A doki ma azt mondta, egészen nyilvánvaló, hogy ez volt a legfőbb aggodalmam, hiszen nincs szűrővizsgálat, ami biztosra mondhatná, hogy senkire nem hagytam örökül. De megnyugtatott. :) Természetesen, bármi gond van, akkor szívesen lát bennünket, egyébként meg én majd május 8-án megyek hozzá (akkor már magammal csak)
Amikor hazaértünk, akkor már tényleg legördült az a bizonyos kő.

Köszönöm mindenkinek, aki ma drukkolt nekünk, gondolt ránk. :)

Visszanyalt a fagyi

Sok mindenen volt ma lehetőségem megint gondolkodni. Igazából komolyan magamra vettem, hogy jóformán az egész internet kifigurázta már a hozzám hasonló tél-nembírókat, ami amúgy hülyeség részemről, de tény, hogy még sosem bántott ennyire. Mindegy végül is, mert azóta rájöttem, hogy mindez lényegtelen is. Mármint hogy az internet épp min csámcsog. Én tudom az okot, én élem meg a következményeit, és kész.
Alig vártam, hogy hazaérjek, mert fél délután azon kattogtam, hogy itthon válság-helyzet van, Balázs beteg. Megfázott, fájt a feje, illetve a szeme mögött (úgy gondolom, az arc, vagy homlokürege). Többször beszéltem Patrikkal, mindannyiszor "apa fekszik", "apa alszik" válaszokat kaptam arra a kérdésre, hogy hogy van apa. Háromkor telefonos úton átszerveztem az oviból hazahozást is, tudtam, hogy anyámék négykor már nem lesznek otthon, így megkértem, menjen át rögtön ébredés után. Ez is megvolt.
Ötkor hazajöttem, Balázs még mindig feküdt, de már nem aludt. Jóformán csak nyöszörgött, hogy nagyon fáj, és hogy mennyire, azt igen jól tükrözte, hogy azonnal beleegyezett, hogy elővegyem az infra lámpát. Máskor ezért minimum egy fél napig könyörgök-morgok-fenyegetek. Lámpáztunk, jól esett neki, vett be fájdalomcsillapítót, mert a fájdalom továbbra sem szűnt, majd elment fürdeni. Az nem újdonság, hogy szeretek bemenni a fürdőbe hozzá, mert ott legalább nyugodtan lehet két szót váltani. Most tettem-vettem a konyhában, mikor egyszer csak jött a "vezérhangya", hogy menjek be inkább hozzá. És milyen jól tettem. Még mikor beléptem, arra panaszkodott, hogy nagyon fáj. Akkor már furán sápadt is volt. Aztán elmondása szerint pattant egyet az a valami, majd még egyet, és ugyan egy fél percig is azt hajtogatta, hogy jajj de jó, végre nem fáj, de már látszott, hogy amúgy meg nagyon nem stimmel valami. Az arca nem is sápadt volt már, hanem iszonyatosan fehér, amikor pedig elkezdett a szája is fehéredni, és ezzel egyidőben valahogy olyan érdekesen kezdett zihálni, bevallom, egy pillanatra pánikba estem. Láttam már őt nagyon kiszolgáltatott helyzetben, amikor dőlt az orrából a vér, de még így sosem. És nem is akarom többet. Végigfutott az agyamon, hogy istenem, csak el ne ájuljon itt, a kádban, mert nem tudom megakadályozni, hogy megüsse magát. De már nyitotta is a hideg vizet, locsolta az arcára. Láttam, hogy leverte a víz. Hoztam neki egy kockacukrot, meg egy pohár vizet. Nem ájult el, de nagyon lassan múlt el a rosszullét. Még jó pár percig nem engedtem felállni, nehogy újrakezdődjön. A vérnyomását megmérte, 113/40. Ez a per ez iszonyatosan kevés. Ivott egy kávét, és természetesen lebeszélhetetlen volt arról, hogy elmenjen dolgozni, mert amúgy is kevesen vannak. Nem vetettem be az aduászt, hogy ők kevesen vannak, nekünk meg csak ő van egyedül, mert én sem vagyok különb egy fokkal sem, itthon nem maradok semmivel sem.. (két hülye egy pár) Szent ígéretet tett, hogy ha újra elkezdődik, akkor hazajön.
Bennem azóta is kattog az egész. Az is, ahogy szinte "visszanyalt a fagyi". Ő csinálta végig ezt velem már, sőt, még rosszabbat. Most már értem azt a rettegést benne, amit olyankor érez, ha én nem vagyok épp a legjobb formámban. Az a pár perc az valami iszonyat volt. Nem tudom mitől féltem inkább, és nem is akarom megfogalmazni magamban. De soha többé nem akarom őt így látni. Inkább morogjon, amiért elsóztam a levest, vagy későn keltem fel, vagy akármi.
Remélem ez egy ilyen soha vissza nem térő alkalom volt.