Advent negyedik vasárnapján

... amikor egyszerre ég az adventi koszorún mind a négy gyertya, és boldogan emlékezhetünk meg arról, hogy megszületett Jézus Krisztus, nekünk adva végtelen szeretetét....
...nos, nekem ez a nap (sem) nem sikerült túl jól. Pedig jónak indult. Azzal a lendülettel, hogy ez az utolsó teljes napom, amikor még pótolhatok valamit azokból, amik miatt hiányérzetem, bűntudatom van, és nem tud szabadulni a lelkem a gyötrő, önostorozó gondolatoktól sem. Úgy keltem reggel, hogy elterveztem, hogy fogok este hatig kipipálni egy csomó mindent a listámon, és aztán nekiállok bejglit sütni. Ez egy kicsit megnyugtatott. Mert olyan kivitelezhetőnek tűnt minden, még akkor is, ha egyébként többször is húzott volna a kanapé, hogy gyere, ülj le egy kicsit, vasárnap van. Még akkor sem estem kétségbe, hogy eltérek az eredetileg tervezett dolgoktól, amikor szinte az utolsó utáni pillanatban valahonnan eszembe jutott egy ajándékötlet anyáméknak, és útnak is indultunk, hogy megvegyük. Amikor a második barkácsáruházban és az első hipermarketben sem találtunk belőle még csak nyomokban sem, akkor már kezdtem elveszíteni a bizakodásomat is, a türelmemet is, és újra előjöttek a sötét gondolataim.
A második hipermarketben (és ez az utolsó is volt mára) aztán beütött a krach. Maga Grincs érkezett közénk, és ellopta azt az egyetlen kis szalmaszálat, amibe kapaszkodtam napok óta. Mert Balázsnak volt meglepetés-ajándék. Egészen a mai napig. Amikor megszereztem, akkor olyan nagyon örültem neki, hogy megvan, hogy megoldottam, és olyan biztos voltam benne, hogy nagy lesz az öröme a fa alatt... Aztán itt is ilyet keresett, és kénytelen voltam bevallani, hogy ne keresse már, mert otthon van már. Első pillanatban felvillanyozódott, míg aztán két kérdés után rögtön le is törtünk mindketten, mint a bili füle. Mert nem jót vettem. Nem olyat, ami neki kell, mert ehhez amit én szereztem még kéne más is, ami neki nincs (és drága is lenne venni). Így aztán nemhogy oda a meglepetés, de az eddig cinkosan bújó ajándékból egy konc lett a nyakamon. Amikor ezzel szembesültem, nem csak egy világ omlott össze bennem, de majdnem rosszul is lettem a csalódottságtól, meg attól a mindenfélétől, amit akkor éreztem, gondoltam. Fájt piszkosul, hogy még ez sem sikerült, és miközben arra koncentráltam, hogy nehogy kibuggyanjanak a könnyeim az áruház kellős közepén, nagyon szédültem, de tettem szépen egyik lábamat a másik után, ne nézzenek már valami flúgos nőnek.
Innentől aztán veszett fejsze nyele volt az egész. És anyáméknak sem kaptunk végül semmit.
A bejglihez kevés a dió, neki sem tudtam állni még.
És még az egyik kávéscsészémet is összetörtem ma. Mondjuk akkor kellett volna figyelnem jobban... biztos egy jel volt az is. De nem számoltam meg, hány darabra hullott, nem akarom tudni hány évig leszek most akkor szerencsétlen.
Nincs veszve semmi. Csak épp minden olyan zavaros. De innen szép nyerni.

Jövőre elutazunk az ünnepekre. Ha kell, egész évben erre fogok spórolni. Huszonharmadikán fogunk indulni, és huszonnyolcadikán érkezünk csak haza.

Szégyen

Annyira gáz... de annyira, hogy most az órát nézem, hogy a fene enné meg, hogy most fog bezárni még az a sz..ok t...o is, és már oda sem tudok elmenni.. mikor én igazából most jöttem rá, hogy holnap reggel jön a Mikulás, és szinte semmit nem hoz. Semmit.. mert én elfelejtettem, hogy már most ott tartunk, és csak az utolsó pillanatban jutott eszembe, amikor már persze hulla fáradt voltam, és még véletlenül sem jutott eszembe semmi normális ötlet. Így aztán kapnak kekszet, meg nápolyit, de mondjuk ez legalább az a Milka, amit már egy ideje akarnak vetetni, csak mindig leráztam őket azzal, hogy "ennyit nem adunk ilyesmire". De ettől még gáz, mert tudom, hogy mennyire szeretik a meglepetéseket. És most attól tartok, csalódás lesz nekik reggel meglátni az ablakot, nem hatalmas öröm.
Sírni tudnék a saját hülyeségem miatt..

Elég

Itt ülök a hatnapos munkahetem után, és igazából örülnöm kéne, mert aminek kész kellett lennie, az ma készen lett, és végül is minden nehezítő körülmény ellenére itt ülök (pedig a héten az összes létező nehezítő körülmény itt volt velem).
De nem örülök, mert igazából most azt érzem, hogy egy marha nagy hazugság az egész, ahogy van. Igen, csalódott vagyok, dühös, és igen, sírtam is. Mert ma kiélezetten láttam (és hallottam) azt az egészet, hogy ami az egyik oldalon megy, az a másikon nem. Mert igen, elfelejtek dolgokat mire a boltba jutok, vagy elfelejtek szólni, hogy venni kell. És igen, nem csinálok meg egy csomó mindent. És látom, hogy most, szombat estére majdnem csak "megesz a kosz" bennünket, és tudom, hogy a holnapi szabadnapomon majd megcsinálom. De most végtelenül fáj, hogy látom és hallom, mert egészen másra vágytam ma, mint ezt látni és hallani. Semmi nagy dologra, tényleg nem. És a fele amúgy teljesült is. Csak a másik fele maradt el. Éppen az, ami leginkább kellett volna.
Nem is tudom, mit kéne, vagy hogy kéne, hogy egyszerűbben és gördülékenyebben működjön, pedig tényleg olyan sokat gondolkodom rajta. Nem tudok osztódni, és itt is lenni, meg ott, pedig nagyon szeretnék. Millió gondolatom van itthon, amikor dolgozom, hogy vajon ettek e, vajon nem felejtették e el, hogy be kell kenni Erik lábát, vajon mondtam nekik, hogy mit kell venni a pékségben, vajon minden rendben velük, vajon hagyják az apjukat pihenni is munka után? Ugyanakkor nem tudok itthon sem teljesen kikapcsolni a munkából, mert még az előbb is eszembe jutott, hogy biztos jól emlékszem e, hogy mindent lezártam jóváírás után, és mindent elraktam a helyére, odakészítettem, ahova kellett hétfő reggelre?
Kétségbe vagyok esve, és össze vagyok törve. És fáj a fejem, meg görcsöl a lábam is. De nem is érdekel már az egész. Nem tudok ennél többet tenni sem, adni sem. Sehova, senkinek. Pedig nagyon szeretnék.
Szeretnék ugyanúgy egy-két kedves szót mondani minden nap azoknak, akik megérdemlik, szeretnék sütit sütni, akár háromfélét is. Szeretnék simán csak ülni, és simogatni-vakargatni Freddy fülét, vagy Arti hasát, vagy csak nyomkodni a telefonomat.
Ehhez képest be van táblázva az összes rohadt perc az életemben, és mégis szar az egész. Ahogy van.
Újratervezés indul. Mert az a helyzet, hogy ha a kacsa nem tud úszni, akkor sem a víz a hülye. Így aztán most is először magamban fogom megkeresni a hibát.

Én is jártam Öszödön

De legalábbis úgy csinálok, mint ahogy abban az elhíresült beszédben elhangzott. Hazudok éjjel-nappal.
Nektek is, élőszóban is, magamnak is. Mert itt bizonygatom, hogy minden szuper, minden fasza, erős vagyok, nem érdekel, keresek, lesz hamar másik. Nem sírok, hanem nevetek. Kifelé. Nem omlok össze, hanem a tettek mezejére lépek. És pozitívan gondolkodom, hogy bevonzzam magamnak az újabb munkahelyet.
Ugyanakkor ez mind csak egy felvett viselkedés. Belül tombolok, fáj, zokogok és őrjöngök, amiért már megint én kerültem ebbe a helyzetbe. Félreértés ne essék, nem kívánom én ezt senkinek sem. Továbbra is az van, hogy a tény, hogy most épp nincs hova mennem dolgozni, az a fájdalmas, nem a hely hiányzik. Annyira azért nem vagyok hazug, hogy most hirtelen kiderüljön mennyire szerettem csinálni, amit csináltam.
Ma nettó négy órát töltöttem álláskereséssel az interneten. A szemem jojózott a böngészéstől, és nem találtam egyet sem, amire jelentkezhetnék. Illetve de... Zalaegerszegen. Elképesztően senkinek érzem magam épp. És ne mondja nekem senki, hogy na, most kell kihasználni az időt, és tanulni, legalább nyelvet, mert hogy is tenném, amikor még a keresetem sem lesz? Akkor majd nyelvórákat veszek?
De lehetek direktmarketinges, vagy épp f**d***nt*s, mert ők már megtaláltak. Kellően kétségbeesettnek tűnhetek, így alkalmas lennék. De az megint nem az én asztalom. Válogatós vagyok? És erre is jöhetnek nekem a lenéző, kioktató dumák, hogy nem is akarok igazán dolgozni, mert ha akarnék, akkor kihasználnám a lehetőséget, és most belevágnék, mert semmi nem történik véletlenül, és pont most hétfőn már mehetnék is a tanfolyamra.
És ez még csak a kezdet. Én meg máris kiborultam. És haragszom. A világra is.

No mindegy. Bocs, de hazajöttem Öszödről. Mégiscsak jobb így.. Őszintén.

Nem világvége

Ki hitte volna még ma reggel, vagy akár tegnap este, hogy ez a nap, amit annyira vártam azért, mert tudtam, hogy délutántól már kezdődik a jól megérdemelt szabadság végül egy kifejezetten szar nappá változik? Nos, én nem.
De mindig úgy történik, ahogy még sosem. Mint ezúttal is. Pedig normálisnak indult. Együtt keltünk reggel, kávéztunk, aztán Balázs elment dolgozni, neki is utolsó munkanap az ünnep előtt, és csak utána megy. A gyerekek is elindultak az utolsó iskolás napra, kicsit jobb kedvvel, mint a szokásos, mert csak fél napot voltak ma ők is.
És végül én is elmentem dolgozni. Nem unatkoztam, egész délelőtt jöttek a vásárlók, akik ugye még az utolsó hajrában vettek egy-egy pulóvert, szoknyát, ezt-azt ajándékba, vagy épp maguknak a karácsonyi ünnepekre.
Aztán háromnegyed egy után jött a főnökasszonyom. Kerített egy díszzacskót, és beletett egy pulóvert meg egy nadrágot. Átadta, boldog karácsonyt kívánt, és egyúttal megköszöni a munkámat is, és elköszön, mert úgy döntöttek, hogy januártól nélkülem csinálják tovább. A boldog karácsony kívánság semmit nem ért ez esetben, mert csak az zakatolt a fejemben, hogy boldog karácsony, mikor éppenséggel most teszel az utcára?
Azt hiszem, méltósággal viseltem az egészet, nem omlottam össze, nem mondtam csúnyákat, és nem csapkodtam. Minek is tettem volna? Semmin nem tudok változtatni. Hibáztatom magam? Hát persze. Biztos van valami, amit másképp kellett volna tennem, különben nem lennék ekkora lúzer, hogy még egy ilyen állásból is engem tesznek ki. Persze, józan pillanataimban tudom, hogy nem tehettem volna semmit, simán csak költségmegtakarítást jelentek, nem mást. Ez esetben részéről ennyi az, amivel foglalkozik.
Őszintén bevallom, hogy ugyan nem szerettem ezt a munkát, mert nem én vagyok, de azért minden munkanapomat (akármilyen hosszú volt is néha) becsülettel és tisztességgel végigcsináltam. A vásárlók szerettek, és egészen biztos vagyok abban, hogy keresni is fognak majd.
Azt is őszintén bevallom, hogy annak ellenére, hogy nem szerettem, megsirattam ma ezt az egész helyzetet. Nem annyira a boltot, és a munkát, sokkal inkább a helyzetet, amibe kerültem. Mert munkát találni nem a legegyszerűbb dolgok egyike manapság. (ezt azért folyamatosan tapasztaltam is) Meg még sajnáltam is magamat, magunkat egy kicsit, hogy pont karácsony előtt kellett ezt megtudnom? Nem ért volna rá a két ünnep között? Hogy legalább még az ünnep a boldog tudatlanság állapotában telt volna....
Mindegy már. A világnak nem lett vége ma, csak a munkahelyemről küldtek el. (majd sok év múlva azt fogom mesélni nagyképűen, hogy én mentettem meg a világot, mert beáldoztam a munkahelyemet)
A karácsony is szép lesz ennek ellenére is, vagy már csak azért is! Mert ugyan volt egy szar délutánom, és még biztos a holnapi nap sem lesz szívderítő, de aztán összekapom magam.
Rögtön ünnep után pedig gőzerővel nekiállok munkát keresni.

És kedves környékbeli ismerőseim, most bukkanjatok elő az olvasás zugából, és ha lehetőséget tudtok, osszátok meg velem. (vagy hívjátok fel rám az illető figyelmét)

Elég ebből

Egy jó ideje alakoskodom itt is, meg máshol is, úgy teszek, mintha, pedig nem. Csinálhatnám tovább, mert senkit nem bántok vele, de elég volt belőle. Eddig is csak azért tettem, mert gondoltam, úgy biztos jobb mindenkinek. Na de jobb, nem jobb.. azért ha magamban tartom hosszú ideig, akkor szétrág belülről.
Úgyhogy most elmesélem, hogy az elmúlt hónapok kitartó és minden napos állásvadászata mekkora sikertelenséggel is jár nekem. Nem tudom, hány hirdetést olvastam el, naponta több állásportált böngészek folyamatosan, emellett még a szuperinfo-tól kezdve az ilyen-olyan cégek saját honlapjait. Gondosan csak arra jelentkezem, ahova megfelelek. Mindent elolvastam arról, milyennek kell lennie egy jó önéletrajznak, és egy jó motivációs levélnek. Ennek megfelelően minden hirdetéshez újra írom a kísérőlevelet, vadászok utána, hogy személyesen szólíthassam meg a kapcsolattartót.
Hát ehhez képest nemhogy egy nyomorék állásinterjúig nem sikerül eljutnom, de az esetek 99,9 %-ában még csak egy válaszemail-re sem méltatnak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok a legpiacképesebb ember az álláskeresők közül. De most már nagyon frusztrál, hogy folyton ott motoszkál bennem, hogy még a lidl-be sem vagyok jó egy hatórás pénztárosnak. És ez nem vicc. Tényleg nem. Mert ők abba az egy századnyiba tartoznak, akik küldenek elutasító választ. Mindig.
Emiatt, ettől, és ehhez kapcsolódóan a hangulatom a remektől meglehetősen messze van. Makó közelebb van Jeruzsálemhez, az tuti. Gondolkodom, mit tehetnék, de hülye ördögi kör ez, amiből nehéz kilépni. Szerezhetnék éppenséggel még a meglévő három szakmám mellé egy negyediket, vagy akár ötödiket is, ami piacképesebb a mostaninál. Mondjuk lehetnék cnc marós, mert azt jó sokat keresnek. De ahhoz, hogy ezt tegyem, iskolába kell járni. Ami ugye nekem már fizetős. Amire pénz nincs. Ugyanezen okból nem járok nyelviskolába, vagy nyelvtanárhoz. Ahhoz, hogy normálisan megtanuljak angolul, vagy németül,minimum heti két, de lehet, hogy több órára lenne szükség, nem tudom mennyi ideig. Ne is számoljátok, szerintem a fizetésem nem lenne elég rá. Úgyhogy ezek a lehetőségek kilőve. Az, hogy úgy egyébként mi mindent tudok, amiről nincs papírom, az meg ugye senkit nem érdekel, mert a papír a lényeg.
Annyiszor reménykedem, hogy na, majd most. Már nem szégyellem megkeresni az ismerősöket mindenhol, ahol csak lehet, egy kis hátszél reményében. De mint a mellékelt ábra is mutatja, nekem még az orkán erejű szél is kevés.
Olyan, mintha valami láthatatlan tintával oda lenne írva az önéletrajzomra, hogy "Kukába vele, de azonnal". Rettenetes érzés.
A másik pedig, ami miatt nem vagyok jóban magammal, az az, hogy úgy tűnik, besokalltam.Minden untat, mindent utálok, nyűg a mosás, a bevásárlás, inkább főzni sem főzök, mert csak magamnak kéne.  Minden nap arról ábrándozom, hogy legalább két napra elmegyünk kettesben Balázzsal, és az a két nap olyan lesz, mintha még mindig húsz évesek lennénk, napi rutinfeladatok és napi gondok nélkül. No persze esély sincs rá, hogy ez bekövetkezik.
Hát ez van akkor, mikor őszinte vagyok. Meg amikor egész nap úgy fáj a fejem, hogy már a levágást is fontolóra vettem.

Hogyan mondjam el...?

Lehet, hogy célszerűbb lenne, ha sehogy sem tenném, de miután dühít, és lehangol a dolog, így aztán itt és most, a virtuális naplómban kidühöngöm magam. Még most van lehetőség a jobb felső sarokban megkeresni a menekülési útvonalat... később megbánhatod, hogy elolvastad.
Nem fogok miatta mentegetőzni, és elnézést kérni, hogy én olyan vagyok, aki bizony nem nagyon szereti a testvérét. Erős kifejezés? Lehet. Azt nem mondom, hogy semmit nem érzek iránta, mert az nem igaz, de nem az az ember, akivel felhőtlen a viszonyom. Valószínűleg ettől van az, hogy egy csomó rossz tulajdonságát látom, és bizony... haragszom rá, amikor neki valami sikerül, ami nekem nem.
Akkor, amikor felépítette a házat arra a telekre, amit valamikor én szerettem volna, meg tudtam volna fojtani.  De persze nem tettem, még csak nem is szóltam egy rossz szót sem. Hiszen mit mondhattam volna? Egyenlőnek kéne lennünk, egyenlő mércével a családunkban, de nem így van, és mivel ő általában jobban keveri a lapokat, ő jön ki jobban minden helyzetből. De mindegy. A telek az övéké lett, a házat felépítették (nem bánom már, jobb ez így, hogy nem adósodtam el egy életre)
Az építkezésük miatt ment tönkre a kapcsolatunknak az a kevés jól működő része is. Mert értem én, hogy valaki ideges, és fáradt, de azt nem tűrhetem el, hogy az én gyerekeimen töltse ki az összes frusztráltságát. Rettenetesen megbántott bennünket, amikor "leszarszülőzött" mindkettőnket, és vérig sértődött, amikor kitessékeltük. Keserű szájíz maradt utána, és még a mai napig is a fülemben cseng, ahogy és amit mondott...
Az, hogy neki kislánya született, majdnem az utolsó csepp volt a pohárban. Rettenetesen szégyelltem ugyan magam érte, de majd belepusztultam, hogy már megint neki sikerült megvalósítani az én vágyamat.
Az, hogy mindketten szülők vagyunk, semmit nem javított a helyzeten, és meglehetősen dühít, amikor hozzám ( a szarszülőhöz) jön tanácsot kérni. Pedig- ahogy azt olyan sokszor hangoztatta- neki diplomája is van gyereknevelésből. Hogy ez mekkora nagyképű duma volt részéről, már tudja... és akarta már a szögre akasztani a diplomáját, mert arra, amit az élet produkál, nem készítik fel az iskolapadban.
De most aztán nagyon mérges vagyok. Oké, hogy az ő szakmája keresettebb és piacképesebb az enyémnél. De hogy őt felvegyék a második megpályázott helyre, ráadásul még úgy, hogy az ő igényeihez igazítsák a munkaidőt, azt én most kikérem magamnak. Rá vagyok mérges, mert nem tudom ki másra legyek. A sorsra? Vagy kire? Fogalmam sincs mit csinálok én ennyire rosszul, ami miatt folyton ő valósítja meg az én álmaimat?
És ez a mostani ügy megint nem fog minket közelebb hozni egymáshoz. Mert ő majd nem mulasztja el megjegyezni, hogy neki két hét alatt sikerült, ami nekem két év alatt sem, én pedig ettől majd megint csak még jobban fogom utálni.
Pedig...ha belegondolok... három éve én mentettem meg az életét, amikor azt javasoltam, vegyen egy tesztet, mert szerintem lisztérzékeny. Nem várok érte köszönetet. Tőle semmiképp. Azért tettem, mert az volt a természetes, hogy segítsek. Azért jó lenne,ha most már találna magának saját életet, és nem az én álmaimat élné... hátha én is felszabadulhatnék.

Dolgozós..

Ami nem megy, nem kell erőltetni. Ideültem, tele gondolattal, amit úgy terveztem, le is írok. Aztán rákattintottam arra, hogy "új bejegyzés", előbukkant a szép fehér ablak, ahova írnék, és a gondolataim úgy elszálltak, mint az a bizonyos fecske. :)
De nem mind... :D Ma egy ismerősünk (vagyis Balázsé inkább) állásinterjúra ment. Van munkája, csak szerinte keveset keres. Már ezért is utáltam mindig gondolatban.. mert nem elég, hogy az én fizetésemnek a sokszorosát keresi, ráadásul pontosan azt csinálja, amit én annyira szeretnék, még utálja is. Na de nem is ez a lényeg. Fél ötre ment, ötkor hívta Balázst. Felvették. Bennem megállt a világ ott és akkor. El kellett mennem villámgyorsan lesikálni valamit (a mosdó, és a fiúk számítógépasztalának az alja lett az áldozat), mert még engem is megrémisztett az a fajta irigység, ami elöntött. Azért, mert neki sikerült, nekem meg nem. Hogy teljesen érthető legyen, elmesélem azt is, hogyan lettem majdnem köztisztviselő. Most már megtehetem, mert okafogyottá vált a titkolózás.
Egy reménytelennek tűnő tavaszi napon csörgött a telefonom, és hívott valaki, hogy most azonnal vigyek egy önéletrajzot a munkahelyére, mert épp felmondott ott valaki, akinek a helyére én tökéletes lennék. Épp dolgoztam, de megoldottam, hogy bejusson hozzám otthonról az önéletrajzom, meg másik ruha, amiben odamehetek. Bevittem, a főnökkel is beszéltem, aki már akkor megmondta, hogy neki szimpatikus vagyok, és mindent el fog követni, hogy én legyek a befutó. Ezután várakozás következett, hogy megjelenhessek a következő körben a jegyző előtt. Két hét is eltelt, mire erre sor került, már majdnem feladtam, amikor szintén munkaidőben hívtak, hogy na, akkor most kéne menni. Annyiban megegyeztünk, hogy munka után azonnal odamegyek, de előbb nem tudok. Így is jó volt. A jegyzős találka előtt újra találkoztam a főnökkel, akinek még mindig én voltam a befutó embere, a leendő kollégák szinte egy emberként drukkoltak, hogy én kapjam meg az állást. A jegyzővel minden rendben volt, az aljegyzővel már úgy éreztem, annyira nem. Ráadásul ezek után kiderült, hogy van ellenfelem, aki szintén ismerőse valakinek.
Azért reménykedtem. Nagyon akartam. Százszor és ezerszer képzeltem el a pillanatot, amikor aláírom az új szerződésemet, amikor beadom a felmondásomat. Azt sem bántam, hogy akkor a nyár elúszik, ha új helyen kezdek. Semmi másra nem voltam hajlandó gondolni, csak arra, hogy sikerül. Roli ballagása napján tudtam meg, hogy nem sikerült. Akkor nem volt időm magamba zuhanni. Azóta már sokszor.
Ez előtt egy másik állásinterjún is voltam. Fejvadász cégnél, akik kiértékeltek engem, és megállapították, hogy nem csoda, ha rosszul érzem magam a mostani munkahelyemen, mert egyáltalán nem nekem való ez a munka, amit csinálok. Sokkal jobb vagyok "háttérmunkásként", mint a face to face munkákban, ráadásul az értékesítéssel járó bizonyos fokú rábeszélés nagyon távol áll tőlem. Az a pozíció is, amit akkor hirdettek, teljesen az én "asztalom" volt. A fejvadász csaj biztatott, tökéletes jelöltnek gondolt. Alig pár nap múlva kaptam tőle egy levelet, hogy ne is reménykedjek abban, hogy behívnak, mert helyből utasítottak el "tapasztaltabb munkaerőt keresnek" hivatkozással. Ettől azóta is dührohamot tudnék kapni.
És mindig ez van. Nem vagyok elég tapasztalt, nem vagyok elég iskolázott, túl sok a gyerekem, elmúltam harminc, nem vagyok rehabilitálható, régóta nem dolgoztam ilyen pozícióban, stb.
Pedig most, hogy már majdnem félúton vagyok a harminc és a negyven között, tökéletesen tudom, mi az, amit jól tudnék csinálni. Sőt, meg is tudom csinálni. Sőt, meg is becsülném a munkahelyemet. Az elmúlt két évben egyetlen percet sem voltam betegállományban. Sem magammal, sem a gyerekeimmel. Pedig voltam beteg én is, ők is.
Nem akarnék sokat. Csak egy helyet, ahol jó nekem. Kedves univerzum, kössünk alkut.. nem fogok utálni többet senkit, akinek jó munkahelye van, (látszólag), vagy aki olyan munkát végez, ami szerintem tök jó... segíts nekem is, hogy ilyenem lehessen. Vagy ez olyan nagy kérés?

Fura a helyzet nálunk

Nagyon érdekes korszakunkat éljük most. A múlt heti nagy újdonság a héten fokozódni látszik, máris úgy találtuk magunkat, így hétfőn, ahogyan már négy éve nem. Balázs délutánra ment dolgozni. Nem nagyon sikerült napirendre térnünk fölötte, bevallom, én magamban jót kuncogtam kárörvendve, hogy "hehe, most aztán megtudod, milyen is az, hétfő délutánra menni". Na persze én sem úsztam meg, és én mentem előbb. Itt le is ragadtam én, merthogy elvitt dolgozni, ami pontosan így szokott zajlani, amikor csak lehet.
Aztán mikor hazajöttem, akkor nagyon fura volt, hogy nincs itt. Jó, már az is, hogy nem jött értem, mikor mindig szokott, vagy értem, vagy elém Arthurral. Most meg semmi. Nem is nagyon találtam a helyem, bementem a zöldségeshez, meg a cba-ba, de amikor kijöttem, körülnéztem, őt keresve. Aztán emlékeztettem magam rá, hogy hát délutános. De persze amint hazaértem, azt vártam, hogy majd jön elém legalább a szobából. De semmi. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt, körülbelül mintha a fél karomat ottfelejtettem volna valahol. Így, ebben a fura révületben telt az este. Vacsoraidőben sehol, majdnem enni is elfelejtettem emiatt. :D
Ez az egyik, ami fura. A másik, ahogy a gyerekek mostanában keresik a helyüket a világban is, és itthon, családon belül is. Eddig is tudtam róluk, hogy mindenki elég erős és meghatározó személyiség. Mindegyik másképp ugyan, de azok. De eddig a dudások elfértek a csárdában. Mindig voltak csatározások, hol kisebb, hol nagyobb, és hagytam is én ezt, oldják meg, ha lehet. De mostanság belépett ez a szemétkedős-kötözködős harc. Amikor egyik sem enged, még véletlenül sem, és még akkor is odabök, odaszól, amikor a másik már ordít, és én is velük, amiért ilyen szörnyetegek, hogy az ember inkább lakna a Marson, mint ebben a lakásban. (ja, ilyeneket szoktam mondani mérgemben, meg hogy indulok is világgá)
Na és ami a legeslegfurább... az az áldott jó gyermek, aki az elsőszülöttünk olyan mértékben kamaszodik, hogy visszapofázik, szemtelen, nyegle stílusban, amitől az embernek a bicska nyílik a zsebében. Rontott a suliban is, matekból. Ami önmagában nem világrengető tragédia, mert nem a kettesét rontotta le egyesre. A világösszeomlós, égföldleszakadós az, hogy eltitkolta. Pedig erről volt már egyszer szó, úgy a félévi bizonyítványok kapcsán, hogy akármiről is van szó, tudni akarjuk. Mindegy mi, el KELL mondania. Akkor is megmondtuk őszintén, hogy előfordulhat, hogy a fejét leharapjuk, de mindig, minden körülmények között vállalni kell a tettei következményét, és ez ugyanúgy vonatkozik a matek dolgozat jegyre, mint arra, ha kiborította az innivalót. Akkor megértette. Elvileg. Azóta meg elutazott a Marsra, vagy mi (pedig én készültem oda) és úgy érkezett vissza, hogy törölte az előzményeket. És ezzel egy időben elindított egy privát böngészés folyamatot. Nem tudom, mit gondolt, vagy gondolt e bármit is, mert ezt nem sikerült kiderítenünk. A privát böngészés nem jött be, az már biztos. Nagyon nem. Lehet, hogy nagyon zord és szigorú szülők vagyunk, de jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy a bizalommal való visszaélés a szlovákiai táborba kerül neki. Mert nem megy, most úgy áll a helyzet.
Még ennél is furább, hogy ebbe az egészbe mindkettőnknek (mármint az apjának és nekem) a szíve szakadt bele tegnap este, mert ez a nyeglemodorú, pattanásos kamaszodó fiunk persze hogy kibőgte a két szemét. (én is vele, mikor nem látta, de pssszt) Ráadásul mindketten voltunk ebben a cipőben, amikor még ekkora lábunk volt (jól bírja ez a cipő az évtizedeket) így pontosan tudjuk, milyen a másik oldalon állni. Igaz, engem is, Balázst is egy ilyenért minimum felpofoztak, hogy a "fal adta a másikat". Ez nem követendő példa számunkra. És azzal is tisztában vagyunk, hogy a büdöséletben sem fog senkit érdekelni hanyas volt matekból hatodikban, vagy épp hogy sikerült valamelyik mértani témájú dolgozata. Sőt, még azt is tudjuk, hogy az életben valószínűleg nem fog egy kicsit sem számítani, mikor milyen tanulmányi eredménye volt, még a boldogulása sem biztos, hogy ettől függ majd. De azt most kell megtanulnia, hogy a bizalom, és az őszinteség fontos. Nagyon fontos. És ha ehhez nekünk meg kell keményíteni a szívünket, akkor kénytelenek vagyunk. Pedig nem így akarunk játszani, hiszen demokrácia van nálunk, nem anarchia.
Őszintén szólva, én jobban várom a tanév végét, mint a gyerekeim. Addigra belerázódunk az új menetrendbe, és talán már majd a délutános napokat is megszokom, ráadásul jön majd a lazaság. Amikor nem kell ilyen szigorú szülőnek lennünk.

Végzetes hiba történt

Valami ilyesmi hibaüzenetet írnék ki, ha windows operációs rendszer futna rajtam. De minimum újraindításért könyörögnék napjában sokszor. Nem tudom, meg tudom e még állítani a lavinát, ami elindult, nem érzem magam képesnek ezzel a 160 cm-mel rá. Minden összetört bennem, amit olyan gondosan építgettem hónapokon keresztül. Falak épültek megint körém, amiket már ezerszer ledöntöttem. Most a falak ráadásul olyan hideget árasztanak, amitől lebénulok percekre. Úgy szeretném, ha képes lennék lerázni ezt az egészet, mint valami zavaró pihét a kabátomról. Néha nagyon szeretnék sokkal kevésbé lelkis lenni, valaki, aki mindent félvállról tud venni, és semmi nem fáj, nem nyomasztja. Nem akarnék mindig arra törekedni, hogy magamat az utolsó utáni helyre téve mindenki másnak jót tegyek, hanem törtetnék magamért. Biztosan nem itt tartanék, de biztosan nem is én lennék.
Nem vagyok jól. Megint vannak éjszakánként lábrázások, három-négy is megesik, és még valami új koreográfiát is kitalált magának, mert már nem csak rázkódik, de kalimpál is. Ezt el tudnám fogadni, ha cserében napközben minden jó lenne, de messze van ez attól. Ma konkrétan négy fejzsibbadós valamim is volt, ami lehetett éppenséggel petit male,(és y-nal kell jelölnöm a gondozási naplómban...) mert utána rázott a hideg, ahogy azt kell. Most ezt foghatom a frontra is, meg még másra is (de szennyest nem teregetek, amúgy is mindig kimosom, nem szellőztetem csak úgy), foghatom arra is, hogy délutánra bedurrant a fogam is, és nagyon fájt.
Képlékeny massza bennem minden, hogyan lesz itt szombaton szenteste, mikor úgy le vagyok maradva, mint a borravaló. Nem, nem fogok már négyfélét sütni, örülök, ha egy meglesz. Persze, ettől nem dől össze a világ, sőt, még azt is tudom, hogy a boltban is árulnak ilyesmit, ha minden kötél szakad. Persze nem tett jót a lelkemnek, hogy éppen ma Erik (aki végül mégsem lett beteg) megkérdezte, hogy sütök e megint olyan sok sütit, mint akkor, amikor az egész konyha tele volt tálcákkal... Ő gyerek, nem róhatom fel neki, és igaza is van abban, ha ilyesmi kívánsággal előáll karácsonykor. Mindegy, ezen majd túlteszem magam. Még mindig van hiányzó ajándék is, de idő mindenképpen hiányozni fog. Túlóráztam ma is, holnap is, és szerdán is fogok. És korántsem biztos, hogy a szombaton kívül jut e egyáltalán még szabadnap. Tudom, sokan csinálják ezt így. Meg vannak nálam sokkal rosszabb sorsú, súlyos beteg emberek is, de ez most nekem nem vigasz.
De legalább odaértem ma az oviba, és megnéztem a Betlehemes előadást, benne a káprázatosan gyönyörű Rolival, aki Gáspárt alakította kellő komolysággal. :) Az ilyenek tartanak életben napról-napra.

RLS+M.Sacer újratöltve

Nem is olyan régen vallottam színt arról, hogy újabb dackorszakomat élem, és megint bepróbálkozom a gyógyszernélküliséggel. Megígértem magamnak, hogy az első jelre visszatérek a kék bogyókhoz. Tegnap délután már éreztem, hogy valami nem teljesen kerek, de még elhessegettem magamtól, mondván, csak attól lehet, hogy nem aludtam ki magam, hogy a szokásosnál másfél órával korábban mentem munkába, és több, mint egy órával később jöttem el, hogy nem ettem főtt kaját, meg ilyesmi. Aztán itthon, miután kimostam egy adag ruhát arra felkészülve, hogy ma is túlórázni fogok (végül mégsem), teregetés közben már komolyan megijedtem attól, hogy hajjajj, mindjárt rosszul leszek. Bekúszott az agyamba a rémület, hogy mi lesz.. itt vagyok tökegyedül, észre sem veszi senki. Szépen, ahogy azt kell, lepörgettem magamban a filmet, amiben természetesen csupa horrorjelenet volt, betört fejjel, meg vérző akármikkel. Kellő rémülettel jöttem le anyáméktól (ott teregetek, náluk van erre a célra egy akkora üres szoba, mint a mi lakásunk), és kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy elő kell szednem a gyógyszert, mese nincs. Még azért saját magamnál is bepróbálkoztam, de végül az izmaim fokozott készenlétben állása meggyőzött arról, hogy tetszik, nem tetszik, nincs tovább. Azt gondoltam, ennél már előrébb tartok ezzel az elfogadás dologgal, de mégsem. Most is sikerült azonnal levonnom a konzekvenciát, miszerint "ekkora sz.r (igen, ez is az a szó) vagyok, hogy enélkül már egy hónap sem megy". Nem kéne ezzel stresszelnem magam, tudom. De mégis így élem meg. Korlát. Az egész, ahogy van. Este lefekvés után pedig naná, hogy volt két lábrázásom is. Nem hosszú ideig, de jó erősek, még ma is érzem a lábaimban. Egy jóízűt nem tudok nyújtózkodni, mert azonnal begörcsöl mindenem. Pedig sétálok, reggelente, vagy esténként (vagy is-is) a kutyával, néha futunk is. Sétálok a munkába oda-vissza, úgyhogy igazán ki kéne dolgoznia magából a felesleges adrenalint. Tény, tornázni nem tudok eljutni. Akármit próbálnék, időben nem jókor van. Este hattól a többség, ami kéthetente megoldhatatlan, mert nem érnék haza, mire Balázs indulna dolgozni, ráadásul a gyerekeim sem fogadták jól az ötletet, hogy pont vacsoraidőben mennék, amikor egész nap nem is találkozunk. Igazuk van. De ezen azért nem idegeskedek, majd nyáron jobb lesz.
A mai napom kissé nyomott is volt ennek fényében. Utálom az egész gyógyszerszedős marhaságot, mert akármilyen jó is (az előzőhöz képest) ez a keppra, akkor is változtat rajtam. Kicsit elnyom, kicsit leszedál, kicsit kiüt. Egy csomó energiámba kerül ellensúlyozni. Na de ez van... újratervezem magamban ezt az egészet (ki tudja hanyadszor már), és kész.
A fogadalmamat pedig majdnem meghiúsította a netszolgáltató, már épp készültem a falról is leszedni és az ablakon kivágni a modemet, amikor több órás kényszerszünet után végül mégis úgy döntött, rendesen működik.
Akinek pedig emiatt ma nem válaszoltam levelére, üzenetére, stb, attól elnézést kérek, holnap pótolom. :)

Már megint

Utálom már magam ezért, de megint nem túl jó hírrel fogok szolgálni. Bahh, nem túl jó? Micsoda megbocsátó hangulatban vagyok, hogy képes vagyok nem túl jónak titulálni valamit, ami, valljuk csak be őszintén egy nagy rakás sz..r.
Éjjel megint volt egy pár lábrázásom. Ami önmagában azért meglepő, bár rögtön utána eszembe jutott, hogy a héten már volt egy, csak sikeresen elfeledtem reggelre. Nos, ezt a mostani éjszakát még most is nyögöm. Mennyivel jobb lenne, ha ezt kissé más értelemben írnám.. bár azt le sem írnám, nyilván. (mi lenne a jó híremmel?) Nem értem amúgy.. azt sem, hogy miért tegnap éjjel, amikor épp már két napja nem is agyaltam túl sokat, és csak kicsit rosszkedvű voltam. Azt sem értem, hogy most akkor eddig minek hitegetett, hogy elmúlik, ha nem is? Azt meg aztán végképp nem értem, hogy micsoda új megjelenési forma ez, hogy gyengébb lábrázás az eddigiekhez képest, de maradványtünetként olyan izomfájdalmaim vannak (igen, még most is), hogy Balázs mikor megpróbálta kimasszírozni, szinte sikítottam a fájdalomtól. Magne B6-ot vettem már be, bekentem izomlazítóval, járkáltam, lábujjhegyen járkáltam, nyomkodtam, simogattam, semmi haszna. Olyan, mintha annyira belül lenne összeugorva valami, amit már semmivel nem érek el.
A kezeim is fájnak, és igen erőtlenek már megint. Ha szatyrot kell fognom hosszú ideig a kezemben, simán úgy maradnak az ujjaim, és marhára fáj kiegyenesíteni őket.
De túl ezeken a testi dolgokon, a lelkem kiáltozik azért, hogy legyen már elég. Elegem van ebből a kiszámthatatlanságból, ebből az örökös reménykedek-pofára esek állapotból. Ennek most megint az lesz a vége, hogy majd emelünk a gyógyszeradagon, amitől már előre tiszta ideg vagyok. Ami meg ugye simán rohamot is csinálhat (mármint az ideg).
Mérges vagyok és csalódott. És még nagyon fájok is. Úgyhogy alszom, hátha nem vár rám semmi szörnyűség az éjjel, és reggele jobb hangulatban leszek.

Hétvége

Őszintén? Ritka szar hétvégém volt. Az olyan hétvégék közül való, amikor már annyira nem jön össze semmi, hogy azon gondolkodom, Isten komolyan ki akart szúrni azokkal, akik ismernek, csakis ezért küldött engem ide.
Na persze, nem lehet mindig minden rózsaszín, ezt tudom. És nem is várom el, hogy az legyen. Na de amikor lépten-nyomon falak vannak, feketék ráadásul, attól kiakadok. És ha kiakadok, akkor egyrészt az összes izmom görcsben van, másrészt lezsibbad a nyakam és a fejem, harmadrészt pedig hibát hibára halmozok. De ez utóbbit nagyon komolyan űzöm. Mert hétszentség, ha egyvalami nem úgy sikerült, ahogy kéne, akkor onnantól kezdve már semmi nem fog sikerülni. De csak mert annyira akarom, hogy sikerüljön, hogy vagyok akkora lúzer, hogy ne így legyen. Mindeközben morgok, néha kiabálok, és küzdök a felszínen maradni. Csak ma megszámlálhatatlanul sokszor ültem és titkoltam, hogy mennyire szarul vagyok. Titkolózásban jó vagyok, vagy épp csak tényleg ennyire nem is számítok, mert senkinek nem tűnt fel, hogy mi van. Még az sem, amikor teregetés közben a szárítókötél állított meg két tántorgás között (nem ittam, eskü). A gyerekek megkérdezték, még mindig fáj e fejem, és amikor azt válaszoltam, hogy igen, legalább ők, kerek öt percig a hangos röhögés és viháncolás helyett hangosan suttogtak egymásnak, és csak a visszafogott kuncogások hallatszottak.
Ja, és a kutyának is feltűnt, mert ő többször is vigasztalóan odadugta a fejét, hogy "oké, bánatos vagy, de akkor legalább simogass meg, hogy jó legyen nekem"
Ma először gondolkodtam el azon, vajon feltűnne e ha nem lennék. Vagy csak az, hogy nincs kimosva? Olyan keserű érzés az egész, hogy el sem tudom mondani.
A nagyszüleim utálnak, mert holnapra lomtalanítást kértem, és jó sok zsák cuccot kipakoltunk. Na nem a ház elé, csak a kapuba.. mert sokkal jobban lehet majd utálni, amikor hajnali ötkor mártírkodva nekiáll kicipelni a zsákokat. A nagyapám kőkeményen nekem ugrott, amikor arra a feltételezésre, hogy ha nem viszik el (nem is értem, miért ne vinnék?), akkor majd MEGINT NEKI KELL visszacipelnie mindent, én azt válaszoltam, hogy ne tegye. Hagyja ott, és ha hazaérek a munkából, majd én beviszem. És erre én voltam a bunkó (amúgy meg megszoktam, ki más?), aki nagyon jól ki tudja osztani. Anyám meg mindezek hallatán sarkon fordult, és otthagyott. Amikor meg utána mentem, hogy megköszönjem, hogy kiállt mellettem, nem értette. Mert ez őt nem érdekli. Na hát értem én..vagyis nem. De mindegy.
Most mondhatnám, hogy épp rossz a csillagállás, meg ilyesmi, és én vettem mindent túlságosan magamra, de szerintem rohadtul nem így van. Úgy van ez az egész, hogy nem fogadnak el engem, csak annak, akinek látni akarnak. Az egész család.... ahogy van.. egyként szépen összeborulhat, és vállon veregethetik magukat, egymást, meg bánom is én még kit.. mert mindenkinek akkor és úgy vagyok jó, ahogy ő gondolja.
Nekem meg ebből marhára elegem van. Az is én vagyok, aki három napnyi fejfájás (és meg sem mondom mennyi fájdalomcsillapító után) kilenckor épp csak ki tud támolyogni az ágyból. Meg az is én vagyok, akinek az egyik pár cipőt eszébe jut kimosni, a másikat nem. Meg az is én vagyok, aki kétnaponta képes hétezret kajára költeni. Meg az is, aki azonnal ugrik mindenkinek, hogy segítsen. Aki biztat, aki azt mondja, hogy "olyan jó ember vagy.. minek az az álarc mindig?", aki aggódik minden éjjel, és nappal is.. Akitől senki nem kérdezte meg azóta sem, hogy "és hogy vagy?".
Nem gáz. Bevillant ma egy kép, ahogy annak idején apámnak megpróbáltam megmutatni egy írásomat. Nagyon szeretett olvasni, rengeteget olvasott, gondoltam, majd ő megmondja, milyen. Bele sem nézett, azt mondta, ilyen marhaságokra nincs ideje. Na, azóta is ez van. Ilyen marhaságokra senkinek nincs ideje.
De holnap hétfő. Egy újabb nap. Hátha leomlanak a falak.. vagy ilyesmi..

(Ja, és péntek éjjel volt egy darab lábrázásom. Semmi komoly, de volt. Amit gondolom a mai akármikkel együtt célszerű lenne feljegyeznem a gondozási naplómba.)

Nyilvántartásba vettek

 Ma megint orvosnál voltam. Ma kellett mennem ahhoz az újhoz, akit a múlt héten mondott a dokim. Kicsit izgultam csak, az is afféle első találkozás előtti kis drukk volt, amúgy inkább egykedvűen indultam. Gondoltam, ez is csak olyan lesz, mint a többi. Hogy mekkorát tévedtem!
Pár perces késéssel érkeztem, de ez szerencsére nem jelentett gondot. Az asszisztens megismert a folyosón, (na, ez azért gáz, hogy a neurológián arcról felismernek) és kedvesen megkérdezte, megengedem e, hogy behívjanak előttem egy alvásmegvonásos eeg-n túl lévő fiatal lányt. Hát persze. Még élénken emlékszem, milyen érzés volt az után az éjszaka után.. szóval, menjen csak.
Aztán szólítottak. Az orvos egy kedves mackós kinézetű ember. Kicsit emlékeztet arra az orvosra, akinél szültem (kinézetileg), úgyhogy elsőre úgy ítéltem meg, jó lesz. :) Belső tulajdonságait tekintve is hasonlít.. mert ilyen alaposan már rég faggattak ki. Még arra is kíváncsi volt, tudok e bármi kórosról a saját születésem kapcsán (csak annyit, hogy két hét túlhordással születtem). Mindent tudni akart rólam, és mindent meg is kérdezett. Átnézte a régi leleteimet. Majd miután eljutottunk (úgy fél óra elteltével) a jelenig, és végigkérdezett nagyon gondosan minden tünetemet, rövid gondolkodás után azt mondta, számára kétség nem férhet hozzá, hogy ez epilepszia. Az, hogy az elmúlt három évben volt annyi nagyrohamom, mint az azt megelőző tizenötben, nem meglepő. Mert a roham rohamot generál. Hülyén működik az agy, és ha nincs, ami leállítsa, akkor folyton csinálja (ezért sűrűsödtek a lábrázások). Ezért kell a gyógyszer. Megkérdezte, akarok e még gyereket, mert azt ezzel a mostanival nem lehet. Biztatott, szerinte jót tenne nekem a szülés (mert a gyerekszülések éveiben gyakorlatilag gyógyult voltam), és menjek, beszéljem csak rá a férjemet. De ha meggyőztem, szóljak, mert akkor egy fél év alatt átállít egy másik szerre. (Balázs vigyorgott egyet csak, de határozottan nemet mondott).
Szigorú nyilvántartásba vettek, kaptam egy gondozási naplót, felírták Balázs telefonszámát is, valamint az ambuláns naplóra rávezették, hogy esetleges rosszullét esetén a kórház szívesen fogad (ha ne adj isten, mentőre lenne szükség). Egy hónap múlva vár, akkor már egy friss mri lelettel, és egy kardiológusi szakvéleménnyel.
Nagyon-nagyon szimpatikus volt. Meg van benne minden, amit eddig hiányoltam az orvosokból. Mégsem tudom még igazán szeretni. Kimondta, amit nem akartam hallani. De ez el fog múlni. Holnap már majd örülök neki, hogy kimondta. Ma még fáj egy kicsit.

Senki nem hitte el...

.. bevallom, még magamnak is voltak kétségeim saját magam felől is, de tényleg megtettem. Tegnap óta már nem én vagyok az oviban a szülői szervezet elnöke. Egyrészt megkönnyebbülés, mert újabban már sokkal több terhet és negatívumot hordozott magában az egész, mint amennyi még belefért nekem, másrészt nagyon rossz érzés volt megírni. Sok kis apróság vezetett a nagy elhatározáshoz, az utolsó utáni csepp az volt, hogy a polgármesterünk arra a levélre, amit írtam neki, úgy reagált, hogy felhivatott telefonon (máig rejtély honnan tudja a mobilszámomat), és kvázi berendelt magához. Holott én arra kértem, jöjjön el az óvodába, és egy közös szülői fórumon face to face válaszoljon a kérdéseinkre, ismertesse a terveit, stb. Nos, sok mindent eltűrök, de hülyének nem nézhet senki, még akkor sem, ha polgármester. Egészen véletlenül úgy hívtak hétfő délelőtt meg kedd estére, hogy akkor szülői értekezletre kellett mennem. Biztos vagyok benne, hogy tudta. Jó kis diplomatikus húzás részéről, mert mondhatja, hogy ő felajánlotta, és én voltam, aki elutasította.
Mindegy, már szót sem érdemel az egész. De akkor, mikor azt a bizonyos telefont letettem, véglegesen eldöntöttem, ennyi volt. Annak idején azért vállaltam el, mert éreztem magamban annyi affinitást, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki tudok állni a gyerekek, és a gyerekekhez tartozó szülők érdekében. Ez így is történt éveken keresztül. Vívtam csatákat, szülőkkel, óvónőkkel, de mindig sikerült olyan megoldást kieszközölnünk, amivel szinte mindenki elégedett volt. Tavaly már megérintett az érdektelenség szele, és nagyon rosszul is esett, írtam is akkor az elmaradt bállal kapcsolatos érzéseimről. Már akkor sejtettem, hogy jobban járnék, ha nem csinálnám tovább. De megráztam magam, és gondoltam, majd kitalálunk valami mást.. másképp hozzuk össze a társaságot, és másképp szerzünk pénzt a gyerekeknek.
Aztán ez az óvodavezetői pályázatos hercehurca megint csak megviselt. Mit sem ért a véleményünk, az idő és energia, amit belefektettem, hiábavaló volt minden.
Nem szeretek félbe hagyni semmit. De most, az utolsó ovis gyerekem utolsó ovis évében mégis abbahagytam. Elfáradtam, belefáradtam. Ráadásul az új felállásban már nem lennék képes ugyanazzal a szájízzel csinálni, mikor tudom, hogy tökmindegy mit mondunk, úgyis az lesz, amit már előre eldöntöttek. Kicsit olyan "Virág elvtárs, az az ítélet"- íze van az egésznek, ami történt.
Elvben még egyszer részt kell vennem egy szm ülésen, "hivatalosan elköszönni". Nem nagyon értem ezt (a megbízott vezető mondta), mert annál hivatalosabban nem tudok elköszönni, minthogy írásba adtam.
Sajnálom, hogy így alakult, és bánt is egy kicsit. De majd hamar átlendülök ezen, és élvezem a megkönnyebbülés felszabadító energiáit. Sose lennék képes a nevem adni olyan dolgokhoz, amik teljesen ellenkeznek minden meggyőződésemmel.
Azért.. lehet, hogy mégis részt veszek még egyszer.. hogy sok sikert kívánhassak az utódomnak. :)

Még el sem kezdődött..

.. de máris kezdődik. És már most várom a tanév végét. Vagy legalább az őszi szünetet. Pedig mondom, még el sem kezdődött, hiszen még egy hét hátra van hivatalosan a tanévből.
Mivel az én főnököm tanító néni, így "vele együtt" nekem is már múlt héten megkezdődött az iskolaszezon. Mert ők már múlt hét hétfő óta minden nap bejárnak, értekezni, fakultációkat tervezni, pakolni, meg ilyesmik.. Az egy dolog, hogy már túlóráztam azért, mert nem lett vége időben az értekezletnek, végül is felkészültem nagyjából az ilyenekre. Azt mondjuk el sem tudom képzelni, mit lehet ennyit értekezni.. de mindegy. Vittem a gyerekeim régi tankönyvét a főnökömnek, mert pótvizsgáztatott is, és az övéi bedobozolva valahol az iskola mélyén. Ez sem okozott nehézséget. Az sem zavar, csak egy kicsit, hogy míg a nagyobbik gyerekem tankönyveit elhozhattuk tegnap, addig a középsőét majd csak holnap. Mert még véletlenül sem lehet egyszerre, mert az egyik felsős, a másik alsós, helyileg sem ugyanott vannak a könyvek. Mindegy már ez is. Továbbra is utálom az egész integrációs hülyeséget, de már csak Erik miatt is inkább nem mondom. Ő szívja meg a legjobban, mert az alsó tagozat költözik át másik épületbe, ami olyannyira idegen, hogy még nem is járt ott, csak egyszer. Arról fogalmunk sincs, hol lesz az osztálya, de sebaj. majd az évnyitón megtudjuk. Apropó, évnyitó.. augusztus 31. du 16:30. Ami érdekes lesz.. mert a bolt ötig van nyitva. A főnökömnek ott kell lenni az évnyitón, mert ugye tanítónő. Nekem ott kéne lennem, mert ugye majd ott derül ki, hova is kell menni másnap reggel, meg minden ilyen.. a főnököm lánya nyaralni lesz akkor.. szóval nem tudom hogy is lesz ez.. de ezen majd jövő héten morfondírozok.
Amin kiakadtam, az az, hogy ma, Erik egyik osztálytársának az anyukája felhívott délelőtt, hogy dolgozom e? Először azt hittem, azért kérdezi, mert esetleg figyelni kéne valamit a buszmegállóban, vagy ilyesmi. Mondtam, hogy hát igen, itt vagyok a boltban. Erre ő: ó, akkor Te sem érsz rá iskolát festeni? Mondom, mit csinálni? Hát őt hívták a tanító nénik, hogy toborozzon össze minél több szülőt, mert most(!) rakták fel az osb-lapokat, és azokat még le is kéne festeni, mert addig nem tudnak bepakolni. Megjegyzem, már azt sem értem, miért testálták rá ezt a feladatot a tanító nénik. Mert az iskolának is van telefonja, és tudják minden szülő elérhetőségét. Mondjuk mindegy, mert ha maga az igazgató hívott volna fel, neki sem mentem volna.. és nem azért, mert nem segítek szívesen, amiben tudok, de ezt azért már.. (van egy csomó közhasznú munkás a városban, simán mozgósíthatták volna őket). Mondjuk fél délután tépelődtem azon, hogy micsoda egy bunkó vagyok, mert akár el is mehettem volna, de aztán találkoztam egy másik osztálytárs anyukájával, aki szóról szóra elmondta az én gondolataimat, úgyhogy megnyugodtam kissé. Legalább abban, hogy bunkó vagyok is, nem vagyok vele egyedül. :D
A másik, ami még el sem kezdődött, az ovi. És van, akinek máris befejeződött. Ma első kézből értesültem róla, hogy a volt óvodavezetőt kirúgták. Ugye a vezetői kinevezése lejárt augusztus 15-én, de óvónőként határozatlan idejű szerződése volt. Csakhogy.. annyira útban volt, hogy inkább kifizetnek neki mindent (jár neki felmentési időre járó pénz, és végkielégítés is), csak tűnjön el. Szomorú. És felháborító.(a munkájában nem találtak kifogásolnivalót, pedig eltöltött itt sok-sok évet)  Már megírtam a levelet a polgármesternek, amiben megkérem, hogy látogasson el az oviba, és legyen szíves ismertetni a szülőkkel a döntés okait, és a jövőre vonatkozó terveit, csak hogy hadd tudjuk már. Még aláíratom pár szülővel, és megy a postára. Szomorú, de tudom, ez az utolsó, amit teszek ezért az óvodáért ebben a formában. Ennek vége, és beadom a lemondásomat. Már nem fogom végigcsinálni a következő pályáztatást sem (ha lesz egyáltalán), majd az utódom. :) Szóval, úgy fog kezdődni az ovi, hogy vezető nincs, integráció itt is van, ennek következményeként Roliék csoport létszáma 33 fő (nagycsoportban). Nincs elég szék, nincs elég evőeszköz, és nincs elég ágy. Ígéret volt mindenre.. amiből semmi nem valósult meg.
Várom a telefont valamelyik csoporttárs anyukájától, hogy ugyan menjek már az oviba széket csinálni. :D
A város csődközelben, nincs pénz semmire. Szép kis tanév lesz, már látom..
Mikor lesz már június?

Na, akkor elárulom...

... hogy annyira tele van a hócipőm, mint még talán soha. Nem tudom megmondani hol és mikor kezdődött az egész folyamat, de úgy tűnik, megállíthatatlan. És nem, nem rajtam múlik.
Valahogy onnan kezdődött az egész, hogy pénteken kaptam egy beszólást a munkahelyemen. Nem az első volt, és nyilván nem is az utolsó. Le sem írom inkább, mert übergáz. Az is, amit mondott, és az is, hogy én meg eltűröm. Azért valahogy túltettem magam rajta. Vagy inkább arrébb rugdostam.
Aztán a háromnapos hétvégének csúfos veszekedés lett a vége. Ami elkerülhető lett volna, ha kicsit kevésbé vagyok csapnivaló szakácsnő. De tényleg.. egy halálegyszerű tócsnit is el lehet rontani, de nagyon.(mondjuk ha túl sok olajban sütöd, és a végeredmény egy olajtól csöpögő gusztustalan izé)
Aztán tegnap, miután megtudtam, hogy lehetnék sokkal lelkesebb is, és elmentem elintézni az ideiglenes lakcímemet (erről majd később), mehettem vissza dolgozni. És végül du. 1 helyett du. 5-kor mentem haza. Iszonyatos fejfájással, mert nálunk tegnap orbitális vihar volt.
A fejfájásra még tett egy-egy lapáttal mindhárom fiam, mert nemkicsit voltak hangosak és idegesítőek, és még véletlenül sem azt csinálták, amit kértem. De még csak el sem árulhattam nekik, hogy azt akarom leginkább, hogy hagyjanak békén, mert annyira fáj a fejem, hogy majd' összeesek, mert akkor azonnal bepánikolnak, hogy biztos rosszul is leszek.
Éjszaka produkáltam két lábrázást.
Aztán ma reggel elrohantam az iskolába a leadandó papírokkal (tankönyvtámogatós), kijavíttattam a rosszul kitöltött iskolalátogatási igazolást (EU tb-kártyához), és miután mindezt abszolváltam, már rohanhattam is dolgozni. Nyitástól-zárásig (mertazjó) Hogy elég lelkesnek tűnjek, gyakorlatilag a fenekem sem tettem le egész nap, hajtogattam, sorba raktam, törölgettem, kiszolgáltam, mosolyogtam, csevegtem. Közben egyszer elsírtam magam, mert eszembe jutott, ahogy Roli reggel könyörgött, hogy menjek érte ebéd után az oviba. Aztán összekaptam magam.
Volt egy vásárló ma, aki nem ismert meg. És ezen is elsírtam magam. Mert az illető a nagyfiam keresztanyja. :(
És aztán fél egykor, mikor Patrik hívott, hogy "megyünk haza az Erikkel" megint eltörött a mécses. Nem tudom miért.
Bezártam, hazajöttem, hívtam a főnökömet, hogy tudjam, mikor megyek holnap dolgozni. Nem vette fel. Írtam neki sms-t, nem válaszol. Mindjárt nyolc óra, és még fogalmam sincs, hogy reggelre megyek e, vagy délutánra, esetleg megint egész nap.
Amúgy meg megint fáj a fejem, és nem is jó semmi. Elegem van. Utálom, hogy le sem ...ják a fejemet, utálom, hogy számonkérnek olyan dolgokért, amit nem én követtem el, sőt, közöm sincs hozzá. Utálom, hogy mindig aggódnak értem. De azt is utálom, hogy miután bementem összetört képpel dolgozni, azután sem, még soha nem kérdezte meg, hogy és hogy vagy? Utálom, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy itthon legyek a gyerekeimmel nyáron. Utálom, hogy a nagyanyám már ma azon morgott, hogy milyen hosszú lesz a nyári szünet, és hova menjen inkább, mint hogy a gyerekeimet kelljen hallgatnia. Meg azt is utálom, akinek első dolga volt mindezt visszamondani.
Szóval.. ez egy ilyen utálkodós bejegyzés lett. Mert ilyen a hangulatom. Konkrétan ölni is tudnék egy frankó kis itthonról újságírós melóért.

Héééétfőőőőőő ...grrrrrr...

Mindig abban reménykedem, hogy a következő poszt majd vidámabb lesz. Mindig megfogadom, hogy nem is írok azokról, amik nem túl vidámak, mert én alapvetően egy vidám lány vagyok. Ámde ha a gépszíj beindul, úgy tűnik nincs megállás.
A szomorkodós hétvége után eljött a hétfő, és mondhatni negatív csúcsot döntött. Mert ilyen szar hétfője még Garfield-nak sem volt szerintem soha, mint az enyém tegnap. Szándékosan nem írtam róla tegnap este, mert akkor még túl sok volt bennem az indulat, indulatból meg nem szeretek írni (sem).
De haladjunk időrendben.
Reggel a fél hetes ébresztő még a szokásos keretek között zajlott. Megszólalt a telefonom, jobban mondva üvöltve énekelte Cheryl Cole, hogy Fight for this Love, nekem pedig iszonyatosan nehezemre esett kimászni a jó meleg takaró alól. De még viszonylag hamar feltűntem a konyhában, és negyed nyolckor már nemhogy a kávémat megittam, felöltöztem, mosakodtam, tízórait csomagoltam, gyereket imádkoztam ki az ágyból, hanem már el is mosogattam. A nagyok iskolába indulása után még Rolival is egészen sima ügy volt az ébredés/öltözés, 7:45-kor már indultunk az oviba. Na és itt kezdődött a szar nap legelső felvonása.
Merthogy bál. Ugye említettem, hogy szervezés alatt van az ovis bál. Április 16. ugye mindjárt itt van, bele kellett húzni a múlt héten is, éjfélig vagdostam a jegyeket, miután előtte éjszaka éjfélig gyártottam őket wordben. De ez nem gond, szívesen csinálom, mert azt nézem, a gyerekeknek segítek vele. Na de.. és itt jön a bibi. Szívesen csinálom, de értelmetlenül nem szívesen áldozok semmire sem időt, sem energiát. Az ovink (szeretik gigaovinak emlegetni a városban) 8 csoportos óvoda, összesen 200 gyerekkel (azt hiszem pár gyerekkel már föle is van a kétszáznak), jó esetben ugye ez 400 szülőt jelent. Nos, ebből a kisebbfajta tömegből, amit a szülők képviselnek hétfő reggelig mindösszesen ketten gondolták úgy, hogy ők szeretnének bálozni. Hiába volt minden erőfeszítésünk, személyes agitálás (egy egész délutánom, és két délelőttöm ment rá a "szájtépésre", könyörgésre). Őrületes közöny és elutasítás jellemezte a társaságot. Már csütörtök délután is majd eldurrant az agyam az olyan kifogásokon, hogy drága (1200 Ft volt a báli belépő ára/fő), hogy nincs kire hagyni a gyereket, hogy ő nem szeret ilyen helyre menni.. Mindenki makacsul rázta a fejét, hogy nem, nem és nem jön. Péntek reggel megkértem az óvó néniket, legyenek szívesek körbekérdezni a szülőket, hányan lennének, akik úgy tervezik, hogy eljönnek, csak még nem vettek jegyet, mert mondjuk szeretik szivatni a szülői munkaközösség elnökét még nem tudják hányan jönnek, vagy ilyesmi. Nos, hétfő reggel végigjártam mind a nyolc csoportot, és mindenhol kivétel nélkül ugyanazt a választ kaptam. Senki. Nagy büdös nulla. Őszintén mondom, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek az ilyen fokú érdektelenségen. Nem tudom, mit kellett volna még tenni hozzá, hogy akarjanak jönni. Kiplakátoltuk, elmondtuk, kedveskedtünk, agitáltunk akit csak lehetett, de süket fülekre találtunk. Így aztán nehéz szívvel, de meghoztam a döntést, le kell fújni. Minimum hetven emberre lett volna szükség az óvó néniken felül (ők tiszteletjegyet kapnak mindig), hogy ki tudjuk fizetni a zenészt, és a terembérletet. A hétfői nullából nem tudom, hogy lehetett volna szombatra hetvenet csinálni, és nem is mertem megkockáztatni, hogy kipróbáljuk. Támogatói jegyet összesen 46 db-ot adtunk el, ami megint csak a tökéletes érdektelenség igazi iskolapéldája egy ekkora létszámú óvoda esetén. 500 Ft-ot kértünk érte, ami azt hiszem, a mai világban igazán nem oszt-nem szoroz. Tele indulattal jöttem el negyed tízkor az oviból. Jól jött a túlzott adrenalin, mert tizenegyre kész volt az ebéd (és csak négy helyen szúrtam meg magam a saslikpálcával), két adag mosás kiteregetve, és egy gyors ebéd után már rohanhattam is dolgozni a még mindig tomboló szélben.
Bevallom, menet közben, miközben Eszterrel beszélgettem telefonon, még megfordult a fejemben, hogy jó is lesz bemenni, kicsit kipihenem ezt az ovis hercehurcát, mielőtt felhívom a zenészt, hogy megmondjam neki, hiába várt ránk. Nos, hogy mennyire nem így lett, azt még akkor nem sejthettem.. és ha tudom előre, hogy mi vár rám, nem sietek ennyire.
Főnökasszonyomnál is komoly hétfő lehetett, mert nem túl rózsás hangulatban várt. És rendes vagyok, mert tegnap még azt írtam volna, hogy egy kőbunkó volt már akkor is, mikor odaértem. Cédulára volt feljegyzetelve neki, hogy miért is akar lecseszni. Először is: többet kell takarítanom (?), mert ő szombat délután egy órát takarított UTÁNAM. (?) Nem értettem, hogyhogy utánam, mikor én péntek délután egykor eljöttem, és hétfő délben jártam arra legközelebb. A fennmaradó időben esélyem nem volt koszt csinálni, amikor meg eljöttem, nem hagytam magam után semmiféle disznóólat (amúgy sem szokásom) A köpni-nyelni hangulatnak köszönhetően nem tudtam épkézláb, de legalább magamhoz méltó módon reagálni (értsd: boltkulcs odavág, és köszviszlát), és jóformán semmit sem mondani, amikor már jött a következő napirendi pont. Nevezetesen a kombidresszek. Merthogy össze vannak keverve. És az is én voltam. Más nem is lehetett. (még szerencsésnek mondhatom magam, hogy a japán katasztrófát nem varrta a nyakamba) És ez így nem lesz jó. Mindezt olyan stílusban, ahogy én még egy csövessel sem beszélnék, tisztelve benne az emberi méltóságát. És a tavaszi szünetben nem lehetek itthon, maximum pár napot, mert ő is pihenni akar. És a végső csapás még hátravolt. (itt  kellett volna a kulcsot visszaadnom) Szerdán egész nap kell jönnöm, mert neki takarítani kell, meg készülni a húsvétra.. mert nem mindenki lakik olyan kis lakásban, mint mi..
Utólag bevallom, nem tudom, hogy voltam képes rá, hogy nyeljek kettőt, és ne küldjem el az anyjába. A lakásméretünk épp elég kereszt nekünk, illetve az, hogy nem tudunk nagyobbat venni... de még soha, senki nem vetemedett arra, hogy ezért lenézzen bennünket. Márpedig ez az volt.
Dühöngtem magamban, miután elment, igyekeztem nem sírni, mégis, hogy néznék ki a boltban kibőgött szemekkel. Fél kettő tájban átmentem a szomszédos pékségbe egy kávéra, ahol is megtudtam, hogy "nem is dicsekedtél, hogy te ilyen jól keresel.. Főnökasszonyod mondta, hogy több, mint ötvenezret viszel haza" Hmmmm.. jó volna. De nem így van. És be is tudtam bizonyítani, mert ott volt a telefonomban az sms a fizetésem megérkezéséről. 38ezer és pár száz forint. Még csak meg sem közelíti az ötvenet, nemhogy több.  Ezen mondjuk nem húztam fel már magam, már mindegy is volt.
Nekiálltam rendbe rakni a kombidresszeket, ha már egyszer összekevertem... gondoltam, még majd le is nyugtat a kis babaholmik hajtogatása. De ellenkezőleg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy jajj de szédülök, és jajj alig látok..szerencsére belépett a főnököm lánya, és azonnal széket hozott, innivalót keresett. Nem tudom mi lett volna, ha nem akkor jön..
Még itthon is nehezen tértem napirendre az ügy fölött. Nem érzem jogosnak egyáltalán amit kaptam, mert én vagyok az, aki mindig felmos (rajtam kívül senki), nem ücsörgök naphosszat újságot olvasva, hanem letörölgetek, vagy akármi.. szóval.. nem gondolom, hogy lógok. De ha mégis ő így érzi, azt gondolom, ezt is lehetne normálisan az ember tudomására hozni, nem sárba tiporni. A vérnyomásom magas volt, nem is ment le teljesen estére sem, de mára rendeződött.
Mondjuk komoly gyomorideggel mentem reggel nyitni. És nem viccelek vele, hogy szívesebben ültem volna  fogorvos székébe helyette.

Összetört a szívem

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a bejegyzés a nyilvánosság elé fog kerülni, mint ahogy azon is rágódtam tegnap este is, ma is, hogy egyáltalán írjak e róla. Merjem e leírni? Vagy ez akkora szégyen, hogy jobb ezt a négy fal között tartani, és elbujdokolni a szégyentől.
Hajlok arra, hogy ez akkora szégyen, hogy el kéne vele bujdokolnom. Meg hajlok arra is, és erre talán inkább, hogy mindenen túl.. ez itt nem arról szól, hogy minden rózsaszín, és mindig minden happy. Egyáltalán nem. Őszinte ember lévén, pont úgy beismerem, és megosztom az örömeink mellett a gondjainkat, és most a szégyent is. Még akkor is, ha egy pillanatra majd mindannyian a szívetekhez kaptok.

A tegnapi nap jól indult, fél nyolckor még nem is gondoltam volna, hogy ez hétfő. A Mikulás igazán rendes volt, és jól telepakolta az ablakot, gyerekek pedig most az egyszer nagyon időben ébredtek, mert nagyon kíváncsiak voltak. (ablakról fotó később, feltéve, hogy nem felejtem el) A két nagy ugyan bepróbálkozott némi hisztivel, miszerint ha Rolinak nem kell még oviba menni, akkor nekik se kelljen már suliba, mert ők is köhögnek, és ez nem igazság. De azért elmentek. Roli még szabadságon van, de átvittem az oviba a Mikulás-jövetelre, meg előtte bábelőadás volt nekik.
Délben elmentem dolgozni, amihez semmi kedvem nem volt, és már az érkezésem utáni második percben szívesen vissza is fordultam volna, de ez mellékes. Fél ötre időpontunk volt a bőrgyógyászatra, munka után egyenesen oda mentünk. Ellátott bennünket mindenféle recepttel, kinek egy kis enyhébb szteroid kell, kinek egy kis alkoholos ecsetelő, kinek erősebb szteroid, és így tovább..
Az igazi sz@r ezután következett csak. Felhívott Erik osztálytársának az anyukája. Aki elmesélte, hogy letámadta őt az osztály rémének anyukája, szó szót követett, mikor is szóba került, hogy az ő gyerekét lopásra kényszerítette többször ez az osztályréme kölyök, anyukája persze kikérte magának, és közölte, na, lopásról meg a P...r gyerekről tudnék mesélni. Letettem a telefont, és még igazán végig sem gondoltam, mit kérdezzek most Eriktől, amikor már meg is kérdeztem. Annyira reménykedtem, hogy majd néz értetlenül.. de nem. Nézett azokkal a nagyon nagy barna szemeivel, lesütötte, nyelt egy nagyot, és bevallotta. Két hónappal ezelőtt volt az iskolában "vásár" (mindenfélét áruló bácsi ott ül egész nap, és rásózza a gyerekekre a cuccait), és onnan ő, ötödmagával elvett egy-egy kulcstartót. Aztán ez az osztály fenegyereke Erik tolltartójára tette a kulcstartót, mire annak rendje-módja szerint le is buktak. Tanító néni visszavitette velük, gondolom (vagy csak remélem) el is beszélgettek erről, de az üzenőfüzetbe nem került be a dolog, mert "Azt mondta az Ági néni, nem akar anyának álmatlan éjszakát okozni."
Ott és akkor összedőlt a világ. Kettészakadt a szívem, és nem tudtam, mit tegyek. Balázs ült velem szemben szintén magába roskadva, és egyikünk sem tudta, hogy most akkor.....? Két jól irányzott pofonnak ennyi idő után semmi értelme már..pedig hú, de viszketett a tenyerem. Mindkettőnkben komoly indulatok ébredtek, Balázs eszmélt előbb. Ő tartott először hegyibeszédet, amitől Erik percről percre zsugorodott össze.. Nem tudnám megmondani, mi járt a fejében, csak azt láttam, hogy nagyon szégyelli magát. Ez egy kicsit megnyugtatott, legalább afelől nyugodt lehettem, hogy azért érzi, hogy ez mennyire nem helyes. Én is elmondtam, ami eszembe jutott, felelősségvállalásról, helyes viselkedésről, őszinteségről, meg amit csak el tudtok képzelni. Nem bírtam sírás nélkül, de ő csak állt, és hallgatta, egyre megtörtebben.
Isten látja lelkemet, talán én jobban belehaltam az egészbe, mint ő. Nekem jobban fájt, hogy kemény szavakkal kellett leteremteni, hogy olyan dolgokat is kellett mondanom neki, amire azt reméltem, sosem kerül sor.
Azóta is tele vagyok kérdésekkel a tanító nénit illetően. Miért mondta azt a múlt hónapban, hogy minden rendben van, mikor volt egy ilyen eset? Miért nem tudok én erről? Mit nem tudok még?
Erik azt mondta, azért nem mondta el, mert félt. Ami érthető egy nyolcévestől, ámbár nem bírtam ki, hogy ne vágjam rá, bezzeg elvenni nem féltél. Akkor fasza gyerek voltál, csak vállalni érte a felelősséget, az nem megy?
Nekem azóta is komoly lelki teher ez. Ma fogadó óra, és bemegyek, hogy feltegyem a kérdéseimet, és megkérjem a tanító nénit, nemhogy egy ilyet, de ennél kisebb dolgot is szeretnék tudni. Mert másképp nem tudom megvédeni Eriket, leginkább saját magától, csak úgy, ha minden lépéséről tudok.
Kerestem a hibát magamban (ne mondjátok, hogy nem  kell, minden anya ezt tenné először), magunkban, benne, a körülményeinkben. Felmerült bennem a kérdés, ott kell e hagynom a munkámat érte? Vagy bízzak abban, hogy megtanulta egy életre a leckét?
Nem tudom.. nem tudom.. mert Patrikkal is akadnak gondok.. de erről majd máskor.

Még egyet nyavalyoghatok?

Ja, hogy ez az én blogom, ahol annyit nyavalygok, amennyit csak akarok? (legfeljebb elveszítem az olvasóimat)
Azt gondolom, hogy ritkán figyeltem még ennyire oda arra, hogy rendszeresen egyek, igyekszem kevesebb kávét inni, igyekszem elegendő időt szánni az alvásra, becsületesen szedem azt az átkozott gyógyszert. Figyeltem a szénhidrát-bevitelre. Több sütemény-félét, és tészta-félét ettem mostanában, mint valaha.
Igyekszem sokkal kevesebbet stresszelni magam hülyeségeken, még a munkahelyemen is bűntudat nélkül olvasok is, ha épp nincs vásárló, és nekem nincs kedvem hajtogatni.
Balázs is odafigyel rám is, ránk is, segít, türelmes, elmegy helyettem bevásárolni, pékségbe, hogy ennyivel kevesebb legyen nekem.
És nem elég. Semmi nem elég. Tegnap éjjel megint volt kettő rohamom egymás után. Nem is maga a roham készített már ki igazán, hanem az egész tehetetlen helyzet. Ma reggel úgy keltem fel, hogy megfogom, és kivágom a kukába az összes gyógyszeremet, és soha többet hallani sem akarok róla. Mert ennek a szemét nyavalyának semmi sem elég... ez mindent akar. Felőrli az én idegeimet, felőrli a családom idegeit, mert mindenki árgus szemekkel les és félt. Balázs, ha itthon van, éjszakákat nem alszik, mert minden mozdulatomra felriad, hátha megint az jön.. Ha dolgozik, minden pillanatban attól retteg, mire jön haza. Végül persze nem dobtam ki, sőt, megemeltem az adagomat immár újfent napi háromra. Nem tudok elég okos lenni. Persze, nem is lehetek, nincs a nevem előtt dr.
Szerdán megyek egy új neurológushoz. Jelen pillanatban nagyon nagy elvárásaim vannak felé. Azt szeretném, ha csodát tenne. Mindegy, milyen áron, de szeretnék olyan epilepsziás ember lenni, aki tünet nélkül élhet. És az sem érdekel, ha ezért sárga bogyónak álcázott kutyaszart kell szednem, csak már történjen valami, mert ez a helyzet tönkretesz.

Azért.. ha ezt néha sikerül elfelejtenem rövid időre, akkor jól vagyok.