A hét gondolata XV.

Nem írok hozzá semmi bevezető kotnyeleskedést, jöjjön az e heti kérdés:
Ha lenne egy lehetőséged időugrásra, a múltba mennél, vagy a jövőbe?

Amikor először láttam a témát Altairnál, egy szóval megválaszoltam magamban rögtön. Illetve két szóban.. nevezetesen egyikbe sem. Na de azóta már gondolkodtam a témán, és végül odajutottam, hogy ha lehetőségem lenne, akkor a jövőbe mennék. Mégpedig egészen pontosan arra a napra, amikor majd meghalok. Nem azért, hogy tudjam előre (főleg, hogy úgy gondolom, ha jövőutaznék, akkor úgy jönnék vissza, hogy amnéziám lenne az ott történtekkel kapcsolatban), hogy mikor lesz, mert az a legkevésbé sem érdekel. Sőt, igen félelmetes lenne, ha tudnám, és mondjuk menne itt a számláló visszafelé, hogy mondjuk még 30 év 10 hónap 8 nap 22 óra 12 perc van hátra ebből az életemből. Tuti úgy gondolnám, hogy "basszus, már csak harminc év? Semmire sem lesz elég" Szóval, a dátum nem érdekel. Azt viszont szeretném biztosan tudni, hogy amikor eljön az én időm a távozásra, akkor mindenki, akinek épp akkor a szívében fontos helyet foglalok, fel lesz erre készülve, és el fog tudni engedni. Szeretném tudni, hogy senkinek nem fogok nagy bánatot, keservet okozni. A saját szememmel lenne jó látni, hogy azok, akik maradnak, ugyan megsiratnak, és emlékeznek rám, de senkiben nem maradt tüske semmivel kapcsolatban, mindenkivel meg tudtam beszélni minden megbeszélnivalót, kimondtam minden kimondani valót, és éreztettem minden érzésemet.
Addig pedig igyekszem úgy élni, hogy mindez így is legyen. :)

Az élet végtelen körforgásában

,ahol most vagyok, minden teljes, egész és tökéletes, de az élet mégis folyton változik...(folytatás itt, ha érdekel) Az esetek többségében én ezt rendesen elfelejtem. A legkevésbé sem érzem sem teljesnek, sem tökéletesnek a világomat, azt meg végképp nem mondhatom, hogy "világomban minden rendben van". Vagyis mondani épp mondhatom, de nem leszek hiteles, mert én sem fogom elhinni. Nincs kézzelfogható oka ennek, mert ha csak felszínes dolgokat nézünk, akkor elégedettnek kéne lennem. De még mennyire, hogy annak... mindkettőnknek van munkája, ami a mostani világban máris nagy szó. Minden csekkünk be van fizetve, egyetlen egy elmaradásunk sem volt az elmúlt öt évben sem. És ez is nagy szó, azt hiszem. Minden nap van mit ennünk, és ugyan a hóvégék még mindig nadrágszíjösszehúzósak, de csak az utolsó napok azok, amikor nagyon meg kell fontolni, hogy mit veszünk. Nagyjából egészségesek vagyunk, ami bajunk van, az is kezelve van, vagy épp nyugalomban van, és egyik sem túl nagy baj. A gyerekeink helyesek, okosak, de legfőképpen vannak.. ami megint csak mekkora dolog már.
Kicsit szégyellem is, hogy én ennek ellenére elégedetlen vagyok a sorsommal. Ó, igen, tudom, én vagyok az, aki változtatni tudnék rajta.. de mégsem. Valamit nagyon nem jól csinálok, mert akármerre indulok, kőkemény betonfalakba ütközöm, és nem sikerül semmi. Sem másik munka, sem elköltözni, sem nyaralni menni (jelen pillanatban a fele királyságomat adnám egy hétért a Balatonon). Gondolom, hogy a hiba az én készülékemben van, mert csak én vagyok a családban akkora lúzer, hogy pl. a lottószámok közül négyet tök mellé ikszelek, egyet meg eltalálok. És ez a tökéletes példa mindenre. Jelentkeztem már úgy valahova, hogy megvolt mindenféle összeköttetés, és az álláshely az én jelentkezésem előtt fél órával keletkezett. Mégsem én lettem a nyerő ember, pedig nagyon-nagyon szerettem volna. Lehet rajtam valami titkos kód valahol, ami azt sugallja kifelé, hogy "született lúzer"? Nem tudom. 
Rosszabb napjaimon a kardomba dőlök minden sikertelenségemen, és magamba zárkózom, hogy senki ne is tudja, ne is lássa. Még rosszabb napjaimon a kardomba dőlésen túl mindenkit utálok, akiknek (szerintem) jobb, vagy könnyebb, vagy legalább valami olyasmit csinál, amit szeret. 
Jobb napjaimon azt mondom magamnak, még mindig nem jött el az idő a továbblépésre. Még mindig hiányzik belőlem valami, ami épp azt a következő lépést segítené elő. Nem tudok rájönni mi ez. Amíg nem jövök rá, addig meg váltakoznak ezek a jobb-rosszabb-még rosszabb napok. A jobbakon azért még álmodozom arról, hogy nemsokára lesz egy másik munkám, amivel sokkal jobban fogok keresni, és elköltözhetünk albérletbe egy nagyobb családi házba, ahol minden gyerekemnek lesz saját szobája, és a kutyák is elférnek majd. :) A rosszabbakon meg ezek miatt az álmok miatt még jobban utálom a mostani helyzetet. Ez is egyféle körforgás.. :D


No, de hogy elhiggyétek, hogy ez nem egy kesergő poszt, hanem csak tényközlő, elmondom még, hogy holnap megejtjük az idei első strandolásunkat. A gyerekek be vannak sózva, főleg, mert két hete készülünk, én meg még bőszen keresem a bikinim alsó részét. Remélhetőleg előkerül reggelig. :D

Ja, és mivel többen is megemlítettek a saját blogjaitokon emiatt, elárulom, hogy igen, élvezem, hogy meleg van. Ahogy Anikó nevezte: Dius-meleg. Szóval, aki utálja, engem szidjon, én kértem. :D

Újra öten

A mai nap úgy egyébként szót sem érdemel, mert nem csak nem történt semmi érdemleges, de mondhatnám, hogy a chemotox-os légy is üde és friss volt hozzám képest, pedig aludtam egész éjjel, meg kávét is ittam, meg minden, ami kell.. Na mindegy, ez végül is nem is lényeges információ.
A lényeg, hogy újra öten vagyunk itthon. Ma este majdnem tizenegy órakor megérkezett a legidősebb, legnagyobb szájú, Tátrát megjárt nagyfiunk. Tele élménnyel, amit csak nagyon óvatosan adagol... de megértem, én sem tudtam soha jól elmesélni az ilyesmit. (és azóta is egyszerűbb leírnom, mint elmondanom) Azért azt elmondta, hogy nagyon elfáradt, de nagyon szép helyeken járt, és hógolyózott, és jó volt. Örülünk neki, hogy ezt is láthatta, és örülünk, hogy végül a tanári összefogás megmentette őt a zord és szigorú szüleitől, akik majdnem visszamondták neki ezt az egészet... :) Biztos, hogy megbántuk volna... legkésőbb most, amikor a barátaitól hallotta volna, hogy mi mindenről maradt le.
Azt kérte, holnap délig hagyjuk békén... szerintem amúgy nem fog addig aludni, de én biztos nem keltem majd. :)
Részemről lezuhant a nagy kő, hogy hazatért épségben, egy horzsolás nélkül. :)

Hosszabbítás közbeni rövidke

Az előző két nap nem volt a szívem csücske, mert mindkét nap dolgoztam nyitástól zárásig. De az lebegett végig a szemem előtt, hogy majd amikor kedden délután bezárom magam mögött az ajtót, akkor ezzel a hetet is lezárom. Mert ma és holnap "lecsúszom" az előző két napi túlórámat, pénteken meg egy nap szabin leszek. Bírnám ezeket a két napos munkaheteket, bevallom. :D
Ma egyébként tényleg igazán szabadnapos voltam. Ugyan keltünk reggel időben, még én is, ami azért nagy dolog tőlem, de élvezzünk ki minél többet a szabadnapokból, így nem is volt ez annyira nehéz dolog. De azon kívül, hogy lángost sütöttünk, meg elmosogattam és felmostam, a világon semmit nem csináltam. Hiába van majdnem tele a szennyestartó, nem mostam. És ha nem mostam, nem is kellett sem teregetnem, sem ruhát pakolnom. Helyette filmet néztünk, kutyáztunk, meg ültünk és lógattuk a lábunkat. De jó is volt.
Most mondanám, hogy de majd holnap belehúzok, és végre elpakolom az iskolás cuccokat, meg ezt-azt, amivel épp az ilyen napokra vártam, de szerintem nem lesz kedvem hozzá. Kedv nélkül meg nem fogok nekiállni, mert eddig is megvárt, gondolom ezután is így lesz ez. Ráadásul a csukott szekrényajtó mögött ki látja, hogy a szekrényen belül mekkora kupi van? Ugye hogy senki?

Na, és még elmesélem azt is, miközben fél szemmel a spanyol-portugál elődöntőt nézem (és nagyon drukkolok, hogy most akkor már a hosszabbításban a portugálok végre rúgjanak gólt... bocs, Timi), hogy eddig csak úgy ólálkodott körülöttem a zöld szemű, de most aztán villámokat is szórhat, mert igazán komoly vetélytársam akadt. Olyan csábosan méregeti a férjemet, hogy csak lesek.. keresi az alkalmat, hogy a közelébe kerülhessen, olyan áhítattal tudja mondani, hogy Balázs, ahogy nekem nem sikerült soha. És Balázs mit szól mindehhez? Hát... kezdi levenni a lábáról őt is. Én meg össze kell, hogy kapjam magam, ha nem akarom, hogy egy három éves kis pösze, copfos Dorka lecsapja a kezemről. :)

Ennyi mára.. mert muszáj a focimeccsre koncentrálnom... :D

1000

Amikor ma beléptem, akkor gondoltam, kifotózom a blogger szerkesztőfelületéről amivel szembe találtam magam, már csak azért is, hogy legyen bizonyítékom, hogy ez akkor itt és most tényleg az ezredik bejegyzés.

Már tegnap este azon gondolkodtam, hogy akkor mit is fogok írni ebből az alkalomból? Nos, elárulom, semmi eget rengető nem jutott eszembe, úgyhogy akik esetleg olyat vártak, azoktól elnézést kérek. Így, ennél a hihetetlen számnál is csak ugyanolyan poszt születik, mint eddig.
Gondoltam rá, hogy majd egyszer, amikor nagyon ráérek, és nagyon unatkozom, akkor lementem egy word dokumentumba is az összes itt lévő írást, (mert ugyan van mentésem, de az más formátumú), kíváncsi lennék rá, összesen hány oldalt tenne ki. :D
Száraz statisztikai adatokkal azonban tudlak benneteket boldogítani.
Tehát, az elmúlt három és fél évben született:
1000 poszt,
2563 hozzászólás,
118460 oldalletöltés.

Ezen túl pedig van 47 rendszeres olvasóm, akiknek nagyon hálás vagyok. Még ezen túl szereztem ez alatt a pár év alatt egy jó pár blog-barátot, akik között vannak olyanok, akikkel bárhol, bármikor szívesen összefutnék egy kávéra. Hálásan gondolok arra az elveszett pillanatomra 2008. december elsején, amikor az első bejegyzést írtam, mert életem egyik legjobb döntése volt. Az ezer bejegyzésben benne van a szívem, lelkem, igyekeztem mindig, minden érzésemet a lehető legőszintébben leírni, vállaltam a rossz döntéseimet, a boldog perceimet, a boldogtalanokat, és az elkeseredetteket is. Írtam bejegyzést vidáman nevetgélve, és írtam csorgó könnyekkel is. Néha lélegzet visszafojtva vártam, hogy vajon aki hozzászólt, mit szólt hozzá....
Mielőtt átmegyek teljesen szentimentálisba, be is fejezem gyorsan.
Inkább megköszönöm Nektek, akik minden írásom ellenére még mindig itt vagytok, megosztjátok velem a véleményeteket.
Azt mondják egyébként, hogy a csúcson kell abbahagyni.... de ez a csúcs még nem az a csúcs. Egy tisztességes csúcs az olyan tízezer méter is van. :) Úgyhogy még olyan kilencezer bejegyzést biztosan olvashattok.
Másképp ugyan nincs lehetőségem rá, de így, ebben a formában megkínállak benneteket egy szelet tortával.
Köszönetképp. :)

És mit szólnátok egy újabb szavas játékhoz? (tudjátok... írtok max. három szót, amiből én egyszer csak kerekítek majd egy történetet) De ha nem, úgy is jó... :P

Erről nem volt szó...

De Ti vagytok az okai, akik annyit rimánkodtatok, hogy ne legyen már ilyen meleg, hogy tessék... most aztán már fázhatunk is. De gondolom most nem csak én fázom, hanem mindenki... (na jó, én már nem, mert felöltöztem). De amúgy meg nem is volt erről szó még tegnap, hogy ma egész nap szakadni fog az eső, és aztán úgy lehűl a levegő, hogy kelleni fog a hosszú nadrág-kardigán kombináció. Pedig hajnali fél négykor még pólóban-rövidnadrágban indult Patrik a Tátrába, és én is épp csak borzongtam a hajnali derengésben.
Szóval.... kedves mindenki, ha már végre kiszellőztettétek a lakást, meg minden, akkor nem lehetne, hogy nyáron nyár legyen? Tudjátok, olyan, amikor az ember ellustul a melegtől, és nem is éhes, mert csak arra vágyik, hogy valami jó jeges innivalót igyon. Amikor jól esik a meztelen talpadnak a hideg kövön mászkálás, meg jól esik a hideg zuhany is. Tudjátok, az a fajta nyár, amikor kiteregetsz, és egy óra múlva már szárazon leszedsz mindent, és csupa napsütés illata van mindennek.
Én télen még csak-csak elviselem a fázást, ősszel és tavasszal az egész napos esőket, na de ilyenkor is? Kérek mindenkit, vonja vissza az összes esőtáncos-hűsítő fuvallatos kívánságát...

És még elmesélem, hogy fejlődőképes vagyok gyerek elengedés terén. Mert csak öt percet aggódtam azon, hogy vajon mit felejtettünk el elrakni Patriknak, aztán rájöttem, hogy már úgy is mindegy. Nem rágtam a szájába külön minden tudnivalót, gondoltam, úgyis tudja. (azt azért elmondtam, mint kötelező elmondanivalót, hogy nagyon vigyázzon magára) Sőt, én még azzal is kiegyeztem volna, ha csak napi egy sms-ben értesülünk arról, hogy jól van, de ez már az első este megdőlt, amikor kaptam egy olyan sms-t, hogy "Hívj fel most. (nincs baj)." Tényleg nem volt baj, csak el akarta mesélni, milyen volt az első nap. Rommá áztak a nyolc órás   (?!) túrán, de tök jó volt, a leves nem ízlett, de a második finom volt, maradt két szendvicse abból, amit én pakoltam neki, de meghagyja holnapra, hátha szükség lesz rá (szalámis), elfáradt, de nagyon szép minden. És azzal búcsúzott, hogy akkor holnap is hívjam ilyenkor... Úgyhogy megállapíthatom, hogy a maga flegma módján azért mégiscsak az énfiam... :)
Egyébként meg, azok után, hogy egész héten rommá püfölték egymást a fiúk, és el sem bírják viselni egymást, ha huzamosabb ideig egy helyiségben kell lenni a másikkal, az itthon maradt két gyerek nem annyira találja a helyét Patrik nélkül, sőt, Erik kicsit könnyezve mondta este, hogy "Hiányzik a Patrik, miért kellett elmenie?" Hát majd erre fogok gondolni, amikor hétvégén visszaáll az eredeti felállás, és tuti, hogy megint csak szekálás, és verekedés lesz. :)

Csak egy vasárnap...

... ami jól kezdődött, mert reggel, miután kiengedtem a kutyákat pisilni, meg adtam nekik reggelit, úgy gondoltam, igazán visszafeküdhetek még egy kicsit, és aludtam is kilencig a kanapén.
De aztán volt itt minden...
- mosás, több felvonásban
-teregetés, mindig épp annyit, amennyi kifér a kötélre, így ez is két felvonásban zajlott
- szekrényben pakolás, ettől orbitális kupi a szobában
-ebéd, egy hisztiző mindjárt iskolással, mert elfogyott a csalamádé, pedig ő csak azzal szereti..., aminek az lett az eredménye, hogy csak ő kapott, és persze a felét meghagyta
- egy ismerős beugrása, amiből egyenesen következett, hogy:
                                                                                              ideges lettem
                                                                                              kedvetlen
                                                                                              és egy marék sz....nak is éreztem magam
-örömködés a F1 eredményen,
-könnyezés Alonso örömén,
- bőröndpakolás a holnap táborba induló nagynak
- pékségbe menés leginkább a holnap táborba indulónak szendvics alapanyagért
- kutyavacsora
-gyerekvacsora
-utolsó adag ágynemű leszedése a kötélről
- kutyasétáltatás
- kiskutyanézés (irtó cukik)
-mi vacsoránk
- mosogatás
-meccsnézés (drukkolás az olaszoknak)
-közben hátizsák pakolás a holnap táborba indulónak
-hosszabbítás (szerintem tizenegyesek is lesznek)

.... és azt hiszem, jobban teszem, ha le sem fekszem, mert másképp nem ébredek fel hajnali háromkor, hogy a Tátrába négykor induló buszon ott legyen a gyerekem.
Ja, és holnap meg holnapután egész nap meló. :( Ez van. (tudom, tudom, örüljek, hogy van hova menni...)

A hét gondolata XIV.

Az e heti megint nem az én témám. Olyan értelemben semmiképp nem, hogy tudnék róla sokat írni.

De azért szó nélkül mégsem hagyhatom.


A kérdés pedig:
Mi volt a legeslegjobb a nyári vakációban gyerekkorodban?

A nyári szünetek nálunk mindig ugyanúgy teltek. Ugyanitt, és szinte ugyanígy éltem, mint most. Ugyanennyi generáció élt egy fedél alatt, csak akkor még én voltam az egyik a legfiatalabbak közül. Viszont nekem is volt dédi mamám is. (aki pont úgy nem szeretett bennünket, mint ahogy nálunk nem fedezhető fel ez az érzés a dédi mama részéről... de ez más téma)A nyarak annyival voltak megspékelve, hogy mindig egész nyáron itt voltak az unokatesóim is, akik a nagybátyám gyerekei. A bizonyítvány osztás után jöttek, és az évnyitóra mentek haza. Úgyhogy olyan volt, mintha négyen lettünk volna testvérek. Mint az orgonasípok, olyanok voltunk, évenként születtünk. Nem voltam valami mázlista, mert az unokahúgom és én voltunk a két középső. Ráadásul a legidősebb volt az egyetlen fiú köztünk, akinek mindent szabad volt, a húgom meg a legkisebbként még "picike" volt, így aztán a nyári szüneteink nagy része takarítással, ablakpucolással, kertben segítéssel, mosogatással, és hasonló finomságokkal telt. Őszintén gyűlöltem minden percét, amikor nekünk kettőnknek kellett csinálni, a másik kettő meg vígan játszott. De mondjuk úgy, hogy azért profitáltam belőle, biztos ezért lettem ilyen kis rendes, hogy mindig mindent megcsinálok. :) :D
Kettőször voltam táborban a gyerekkorom során, az egyik egy apám cége által szervezett tábor volt, ahova az unokabátyámmal együtt mentem, és még élénken emlékszem rá, hogy a második napon szerelembe estem egy fiúval, mármint hogy én nagyon szerelmes voltam, ő meg észre sem vett. Nagyjából ennyiben ki is merül a mai napig az összes emlékem, igaz, voltam vagy tizenkét éves.
Aztán voltam még egyszer iskolai szervezésű táborban, amiből a legkomolyabb emlékem az éjszakai bátorságpróba, ahol majdnem szó szerint is összepisiltem magam, amikor a tábor vezetéséhez tartozó ifisek leugrottak a fáról egyenesen elém. Azt nem tudom, hogy ezért e, vagy simán csak azért mert nem volt rá pénzünk, de soha többet nem mentem táborba.
Egyetlen egyszer nyaraltam együtt a szüleimmel egész életemben, Balatonmáriafürdőn egy ismerős nyaralójában. Azt hiszem jó volt, bár nem sok mindenre emlékszem, és ismerve magunkat nem is történt ott semmi. :)
Ami viszont jó volt minden nyáron, főleg, amikor már kicsit kamaszodtam, hogy amikor csak tehettem, elvackoltam magam valahova egy könyvvel, és olvastam. Se nem láttam, se nem hallottam, csak olvastam. Ha másképp nem tudtam magamnak egy kis nyugalmat kiharcolni, akkor a meggyfán ülve... És imádtam minden percet, (már akkor is) ami mentes volt minden kötelezettségtől, és szabadon felhasználhattam arra, amire csak akartam.
De közben eszembe jutott egy legeslegjobb, ami szintén nyáron történt. Hiszen akkor ismertem meg Balázst. Egy nyáron. És igen, még gyerek voltam, mindössze tizenhárom éves. :)

Végül azért mégis sikerült írnom erről is valamit. Olyan, amilyen... (azért remélem, ha egyszer majd húsz év múlva valaki megkérdezi ugyanebben a témában a gyerekeimet, ennél sokkal jobbakat tudnak mondani)

Egy híján húsz

Sok mindennel kapcsolatban írhatnám ezt. Például, hogy a fiam között az a legnagyobb különbség, hogy valamelyik mindig tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz. (a harmadik meg a dudáját fújja nagyon...)
De írhatnám az álláshirdetőkkel kapcsolatban is. Mert azok is ilyen egy húron pendülnek. Kivétel nélkül.
De ez esetben tényleg egy híján húsz az, amiről szó van. Évfordulót ünnepelünk, illetve csak épphogy megemlítjük, mert kétszer nem ünnepeljük ugyanazt, és az idén a házassági évfordulónk már volt. Ez a június 22 annak az évfordulója, amióta (nem)hivatalosan együtt vagyunk. :) Éppen tizenkilenc éve lett ma este, hogy elcsattant az a bizonyos csók (ha nem meccset néztük volna, akkor simán reprodukálható lett volna a nagyszüleim lépcsőjén...:D).
Tizenkilenc év nagyon sok. És nagyon kevés is. Nem tűnt ennyinek. Főleg úgy nem, hogy már többet voltunk együtt, mint nem. Egyrészt nagyon is természetes, hogy itt vagyunk egymásnak, annyira, hogy kitaláljuk egymás gondolatait, ugyanazokkal a hangsúlyokkal beszélünk, egy-egy poén előtt elég csak cinkosan összenézni. Másrészt meg bámulatos, hogy ennyi év után még mindig okozunk egymásnak meglepetéseket, főleg azért, mert hiába vagyunk ketten egyek, mégis különböző fejlődési szakaszainkban vagyunk mindig, hol az egyikünk "jár már előrébb", hol a másikunk.
Tizenkilenc évünk egyetlen napja sem volt unalmas. És nagyon keveset töltöttünk külön. Nem voltak nagy csinnadratták az életünkben, sem őrült nagy bulik. Nem szoktunk hangosan veszekedni, csak ritkán, úgyhogy erről sem vagyunk híresek.Voltak adósságaink, amiket már kifizettünk, van, amit még törlesztünk. Voltak munkahelyeink, sikereink, sikertelenségeink. Sőt, mindketten jelen voltunk egymás életében az iskolai záróvizsgák idején is,úgyhogy drukkolhattunk a másiknak, segíthettük a készülődést. Építkeztünk, születtek gyerekeink, lakást bővítettünk, sírtunk, nevettünk, bánkódtunk, örültünk, dühöngtünk is már együtt.
Nem tudom, és nem is akarom kiemelni sem azt, melyik volt a legjobb évünk, vagy melyik a legrosszabb.
Egyik tizenkilenc volt, a másik meg egy híján húsz.
Így volt jó, ahogy volt.
És úgy legyen, ahogy lennie kell... lehetőleg az idők végezetéig. :) (és aztán majd újrakezdjük)

Fogadjunk, hogy...

... akik jó régóta olvasnak, azok már hiányolták, hogy még egyetlen egy szót sem ejtettem a foci EB-ről. :D De fogadjunk, hogy most páran felsóhajtanak, és gondolkodóba esnek, hogy gyorsan be is zárják ezt az ablakot.
Szóval, csakúgy, mint sok-sok éve mindig, most is nézzük. Kettő kivételével az összes meccset láttuk, akkor is, ha csak én és a gyerekek voltunk itthon, mert Balázs épp délutános volt. Amíg napi két meccs volt, az volt csak a jóvilág, mert napi kétszer másfél órában gyakorlatilag csakis drukkolni kellett. A hatos meccs félidejében elvittük a kutyákat sétálni egyet, meg ilyenkor mi is mozogtunk egy kicsit, a fennmaradó időben pedig fociztunk. Illetve néztük, ahogy Európa legjobbjai fociznak. Az idén Ukrajna és Lengyelország közös rendezésében bonyolítják le ezt az eseményt, azt kell mondjam, igazán profi körülményeket teremtettek hozzá. És, csak hogy tudjátok, van egy pálya, ahol bizony még mi, magyarok is ott vagyunk, mert felsőpakonyi fű van a stadionban. :) Szóval, nem csak Kassai Viktor és csapata képviseltette magát magyar színekben az Eb-n, hanem még a fű is. :)
Volt egy-két hihetetlenül lapos és unalmas meccs, de sokkal több volt eddig az, amelyik pörgős, igazán élvezetes focit mutatott. Azt a fajtát, amitől a kisfiúk elhatározzák, hogy ha nagyok lesznek, akkor ők lesznek majd Ronaldo, vagy Shevchenko, de akár még Özil, vagy DiNatale. (meg még sorolhatnám itt a nagy neveket reggelig) És ez az a fajta foci is, amitől mi, anyukák még simán mindent meg is tennénk a gyerekünk ilyen irányú ambícióit támogatva, még akkor is, ha amúgy nem lenne a szívünk csücske ez a sport.
Nem titok, hogy nem tettem le egy csapat mellett véglegesen a voksomat, leginkább úgy drukkolok most, hogy a három dobogós helyezett között legyenek a németek, a portugálok és az olaszok. Ők a három legszimpatikusabb csapat nekem. A portugálokat nem tudom nem szeretni, már csak azért sem, mert annak idején az én kis focistám nagy példaképe a sokak által nagyon utált C.Ronaldo portugál válogatott. Még emlékszem, amikor 2004-ben (?) épp a döntőben kaptak ki. :( Hú, micsoda sírás volt akkor Patrik részéről. A németek örök kedvenc azzal a korrekt játékkal, amit csak ők tudnak úgy, ahogy. Itt nagy kedvencem Özil. :) Sosem felejtem el azt a vb-s gólját, és nagyon drukkolok, hogy rúgjon egyet itt is. :) Az olaszok pedig hát na mégiscsak olaszok. Rég lecserélődtek már az igazán nagy nevek itt is, és a jóképű olasz válogatott sem olyan jóképű már, de akkor is imádom őket. Buffont is. :) De leginkább DiNatale... (aki amúgy talán az egyetlen igazán sármos köztük, de nem ám ezért...)
Ma már az elődöntőbe jutás volt a tét, és szerencsére papírforma szerint Európa braziljai jutottak be, nem a csehek. Akik egyébként jól játszottak, de igen meglepő lett volna, ha annyira jól...
Holnap Németország-Görögország meccs lesz, és a görögök már egyszer "beleköptek" a levesembe, amikor képesek voltak megnyerni egy EB-t, remélem ennyi elég is volt nekik. :)
Szóval, még várom a további meccseket, és máris sajnálom, hogy nemsokára itt a döntő, mert akkor már vége is lesz. :(

Azt meg aztán el sem tudom mondani, micsoda élmény ezeket a meccseket HD-ben nézni az okos tévénken. Komolyan mondom, még a fűszálakat is meg tudnám számolni, ha akarnám. Állati...

És még mindig lehet tippelni arra is, hogy mikor is születik meg az az ezredik bejegyzés?

Konfliktuskezelés

Már akkor, amikor valamikor tavaly végigsöpört a blogvilágon és az interneten a "neked mi a szeretetnyelved?" kérdés, akkor eszembe jutott, hogy és mi van a másik oldallal? Mert mindenkinek van ilyen oldala is, ahogy azokat a helyzeteket kezeli, amikor vita van, vagy akár "vérre menő" harc. Írhatnék erről egy családi posztot is, mert mind az öten tökéletesen másképp oldjuk meg ezeket a helyzeteket, de ezúttal (a többiek személyiségi jogai érdekében) csak a sajátomat fogom boncolgatni.
Leginkább úgy kezelem, hogy kerülöm. Tehát, ha csak tehetem, nem jutok el senkivel odáig, hogy komoly vitába keveredjek. Ez a megalkuvó-énemnek köszönhető, amelyik azonnal eszembe hozza, hogy "Te hülye béna, neki van igaza, inkább hallgass".
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nem tudom sem megelőzni, sem megkerülni. Az, hogy hogyan kezelem nagyban függ a személytől, akivel "szemben állok", és a helyzettől, amibe belekeveredtem.
Kétségtelen, hogy a legtöbb konfliktusom a saját családommal van. Ami nem meglepő tény annak fényében, hogy a legtöbb érintkezésem ugye velük van. Ráadásul velük ismerjük egymást annyira, hogy akár ne is nézzünk el mindent a másiknak, mert hát hiszen együtt élünk.
A gyerekekkel szemben én vagyok a felnőtt, és sokáig azt hittem, hogy ebből egyenesen következik, hogy csak nekem lehet igazam, ráadásul ők az "enyémek", így nekik azt kell tenniük, amit én mondok nekik, vagy helyesnek gondolok. Aztán megszületett Erik, aki megtanította, hogy akár egy kétéves is képes akármeddig kiállni a saját véleménye mellett, ha meg van győződve az igazáról, majd jött Roland, aki megtanította, hogy minden eltörpül amellett, ha szeretjük a másikat. Voltak és vannak elvárásaim velük szemben (sőt, nincsenek illúzióm lesznek is még.. de semmi komoly, csupa földhözragadt dolog), de el tudom fogadni, hogyha nekik van igazuk.
A köztük lévő konfliktusokat nehezen bírom, főleg, ha kénytelen vagyok beleavatkozni, mert bizonyos esetekben valakinek a pártját kell fognom, és ilyenkor azonnal két másik sértett féllel találom magam szemben. De ahogy nőnek, egyre többször tudjuk megbeszélni.
A barátaimmal keletkezett konfliktusokban azonnal arra törekszem, hogy "beszéljük meg". A többségük nincs itt a mindennapjaimban, legalábbis testi mivoltában (többségük? konkrétan senki), telefonon, írásban kommunikálunk. Ritkán van olyan, hogy valamin összezördülünk, de akkor addig úgysem nyugszom, amíg nem tisztázzuk. Szerencsére ők is ilyenek... :)
A legeslegfőbb és legtöbb konfliktusom pedig ki mással lenne, mint Balázzsal? Elismerem, zömmel én vagyok a hibás. Amikor nem, akkor meg úgyis kiderül. Vele nem vitázom, mert nem tudok olyan jól érvelni, mint ő. Senki az ismeretségi körömben nem tud olyan lehengerlő módon kiállni a maga igazáért, mint ő. (ja, de, Erik is pontosan ilyen) Az egy dolog, hogy szóhoz sem igen jutnék, de az meg egy másik dolog, hogy ha mégis, akkor is csak annyit tudnék mondani, hogy "ja, tényleg, igazad van". No és hogy nehogy azt gondoljátok, hogy minden piszlicsáré dolgon ez megy... csak egy ilyen téma van, amiben ennyire gáz a helyzet. Kitaláltátok? Vagy segítsek? Igen, a cigi. Igaza van, tudom én. Belátom, ésszel mindent tudok. Hogy büdös, egészségtelen, drága, függővé váltam, tényleg az egésznek a mechanizmusát kívülről fújom, sőt, még egyet is értek vele. Amikor azt mondja, havi húszezer forintot dobálok ki az ablakon, és ezt a gyerekeim elől veszem el, nem mondhatok mást, mint hogy igaza van. Akkor, azon nyomban elhatározom, hogy soha többet. Mert ennyit mégsem ér. Sem vitát, sem mást. És havi húszezer tényleg sok. És utánaszámoltam, még ebben is igaza van. Nos, az ilyen konfliktushelyzetben mit tehetek mást, mint hallgatok, mint az a bizonyos végtermék a gazban. Egy darabig minden ilyen vitánál vérig sértődtem amúgy. (és most, ha eljutott idáig az olvasásban, akkor azt gondolja, hogy persze, mert Te vagy a P.Dia)De már meg sem sértődhetek, mert abban is igaza van, hogy évek óta téma, és kért szépen, próbált segíteni, kérte csúnyábban, semmi nem hatott.
Az egyetlen olyan helyzet, amikor nem hagytam magam sárba döngölni, és kiálltam a magam igazáért, igen emlékezetes esemény. Az egyetlen és valószínűleg az utolsó is volt egész életemben. Mert kimondva-kimondatlanul is azt raktároztam el belőle tanulságként, hogy az ilyen eset azt hordozza magában, hogy soha többé nem lesz kapcsolatom valakivel, aki nagyon fontos volt. Igen, az apámról beszélünk.
Visszavezethetjük ide, hogy ezért vagyok megalkuvóbb, vagy jobban békére törekvő ember a nagy átlagnál, mert szépen belém lett kódolva ez az egész. Lehet, hogy igaz is. Viszont azt nem sikerül megfejtenem, hogy a fenébe lehet az, hogy a függőség erősebb ennél a kódnál is? (de ez már más téma)
(azért ha valaki meghipnotizálna, vagy kicserélné ezt hülye fejemet egy olyanra, amelyik azt sem tudja mi az a cigi, nagyban megkönnyítené az életemet)

De most akkor már kíváncsi lennék rá, Ti hogy kezelitek a konfliktusokat?

Nyár van, nyár...

Végre. Na oké, hát annak, aki szétfagyott egész télen, ez azért igazi kánaán. Bánom is én, hogy levegőt nem lehet kapni jóformán olyan forróság van, hogy a lábamon mindenféle kiütések jelentek meg, hogy néha olyan helyeken is izzadok, ahol amúgy sosem... De én nagyon örülök neki, hogy végre itt a nyár. Akkor is, ha dolgoznom kell ebben a melegben is (és elárulom, hogy a huszonhét fokos üzletben sem jobb, mint a tizenkét fokosban volt), akkor is, ha egy rakás plusz energiát kell mozgósítani a puszta léthez is. Nem érdekel.. meleg van, és én ezért rimánkodom úgy október óta. :)
És ha nyár, meg jó idő, akkor sokaknak ugye a strand ugrik be először. Nekem is, meg persze a gyerekeimnek is, (akik amúgy kikérték maguknak, hogy én ma dolgoztam, mikor az apjuk szabadnapos volt, és milyen jó lett volna strandolni) természetesen. De jó fejek amúgy, mert simán elvannak idebent, amíg nem lehet kimenni, egy-két szájhúzás volt csak annak hírére is, hogy legkorábban szombaton leszünk újra itthon mindketten egész nap velük.
De ha nyár, akkor azért az esküvők is eszünkbe jutnak, nem? Mert legtöbben valahogy nyáron esküsznek örök hűséget. (oké, meg tavasszal)
Múlt hét szombaton is lagziban voltunk, egy nagyon kedves barátunk hívott meg bennünket. Szívmelengető volt a meghívás ténye is, mert egészen szűk családi körben tartották csak. És mi belefértünk. Ami mindig jó érzés, mert ettől valahogy nő a családunk is, ha az embernek ilyen barátai vannak. Szép volt, jó volt, gyerekek is nagyon jól érezték magukat, Erik konkrétan még két napig bulizni akart visszamenni. Ők már nászúton vannak épp Horvátországban, és aztán alig hazajönnek, T. megy vissza Svájcba (ott él, és dolgozik), R. pedig a hónap végén megy majd utána, addigra elkészülnek az új nevére szóló papírjai. Így várhatóan az idén már nem találkozunk, de nem baj. :) Örültünk, hogy megosztották velünk életük legfontosabb pillanatát.
Ma pedig újabb meghívó érkezett. Balázs unokaöccse nősül. Kedves pár, öröm rájuk nézni. Fiatalok, mosolygósak, szépek, öntudatosak és céltudatosak. :) A meghívó is olyan, mint ők. Kedves és mosolygós. Külön tetszik, hogy úgy kezdődik, "Kedves Dia, Balázs, Roland, Erik és Patrik!" Személyesen hozták, beszélgettünk egy órácskát. Amikor elmentek, szinte egyszerre állapítottuk meg Balázzsal, hogy mindkettőnket a fiatalkori önmagunkra emlékeztetnek ők. Ugyanolyan "gyerekként" kerültek össze, mint mi.... és majdnem ugyanannyi idősen kötnek házasságot (ők idősebbek picit). Jó volt látni egykori bizakodó önmagunkat, már csak azért is, mert kicsit visszafiatalodtunk, és visszajött valami abból az optimista énünkből, amivel valaha nekivágtunk a közös utunknak. :)
Szóval, július végén is lagziba megyünk, újra tanúi lehetünk két ember nagyon boldog pillanatának, és ez jó.
És még mindent tartogathat a nyár.... Őszintén? Azt sem bánom, ha sosem lesz vége... :)

Családlátogatás

Na csak azért örökítem meg, hogy nehogy már az terjedjen el rólam, hogy én csak belesüppedek itt a korszak-lezárásokba, és szomorkodok, meg minden...Mert amúgy nem ám... Csak egy kicsit volt úgy, de akkor az pont úgy volt jó.
Mióta megjött a levél, ami tartalmazta azt a tényt, hogy Roland Milán nevű gyermekünk felvételt nyert az 1/d osztályba, ahol Ági néni és Györgyi néni lesz a két tanító néni, azóta azért könnyebb a lelkem. Mert őket gondoltam én az én kis királyfimnak éppen alkalmasnak arra, hogy megismertessenek vele minden olyasmit, amit még nem tud, de feltétlenül szüksége lesz rá, amikor majd időnként számot kell adnia a tudásáról. Épp megfelelőnek gondoltam őket arra is, hogy majd amikor a szükség úgy hozza, akkor egy kicsit elbabusgassák, de kellőképp lazák is legyenek a hülyeségeihez. Tettem mindezt úgy, hogy igazából felületesen ismertem csak őket, Ági nénit leginkább az iskolai tanulmányaim alatt szerzett tapasztalataimból, meg onnan, hogy Patrik tőle kapta élete első ének ötösét, amikor egy évig tanította nekik negyedikben az éneket. Györgyi néni is tanított már az én "időmben is", de leginkább onnan ismerem őt, hogy az ő nagyobbik lánya az én nagyfiam osztálytársa. :) (és ez eszembe juttatta, hogy majd egyszer ezekről az érdekes egybeesésekről is írjak az életünk minden szegmense kapcsán)
Nos, ma délutánra bejelentkeztek ezek a tanító nénik családlátogatásra. Nem tartottam tőle egyetlen percig sem, hogy jajj, mi lesz, nem éreztem késztetést arra, hogy csíramentesre sikáljak mindent, hogy a lehető legjobb színben tüntessem fel magam. Pont olyan volt minden, mint tegnap délután, még a kutyák is ugyanúgy idebent hűtötték magukat a konyhapadlón, amikor megérkeztek. Ha nem lettek volna már idő előtt szimpatikusak, akkor abban a pillanatban azzá váltak volna, amikor Rolandot két puszival köszöntötték.
Aztán beszélgettünk egy kicsit. Olyan meglepő, ámde nagyon jól hangzó dolgokat mondtak, hogy még el is csodálkoztam, mert ki gondolta volna, hogy még így a harmadiknál is tudnak újat mondani az embernek még ha ugyanabba az iskolába jár is majd, mint a bátyjai. Szóval, nagyon tetszik, hogy azt mondták, "lesni kell", mert elveik szerint ugyanúgy, ahogy amikor a gyerek megtanul járni, akkor egyedül akar menni, amikor megtanul öltözni, akkor már egyedül akar majd, így van ez a tanulással is, amikor biztos tudás lesz mögötte, onnantól egyedül akarja majd, és nem fog lesni. :) Egyébként érdekes, hogy sosem jutott még ez előttük senkinek eszébe (tudtommal), nekem sem, pedig evidens. Lesz interaktív táblájuk, és úgy tervezik, használni fogják az elsősök is, mert ez egy ilyen generáció, akik értenek ezekhez a kütyükhöz, úgyhogy ezt ki kell használni, és teret kell neki adni. :)
Leckét nem sokat adnak hétvégére, iskolai szünetekre meg egyáltalán nem, mert "munkát munkaidőben végzünk", utána jön a pihenés. :)
(Eriket itt elfogta a sárga irigység)
Aztán megnézték a szobájukat, Roli megmutatta hol alszik. Meglátták a peonzákat, és legnagyobb döbbenetemre (két középkorú tanító néniről beszélünk, akiknek lányaik ill. felnőtt korú fiaik vannak) nem csak hogy tudták mi is az, de még a "kobra" fedőnevű bigyót is azonnal megismerték. Megnézték ki hogy tudja kidobni, megismerték a bumeráng dobást, amit Erik mutatott be, és elmesélték, hogy a régi negyedikes osztályukban mindenkinek volt, és rendeztek peonza-dobó bajnokságot. :)
A beiratásnál kapott szükséges taneszközök listájáról a felét sztornózták, úgy gondolták, nem kell. :)

Azt hiszem, sőt, biztosan tudom, hogy az én kicsi fiam a lehető legjobb helyre került ami azt illeti. :)
Már majdnem én is várom az iskolát. (na nem ám...)

A hét gondolata XIII.

Rendhagyó módon ezúttal nem szombaton íródik, hanem vasárnap. Azért, mert még amikor fejben tervezgettem a hétvégémet, akkor nem is volt még téma Altairtól, meg azért is, mert tegnap esküvőn voltunk, így aztán amikor hazaértünk, már csak a bizonyítványosra maradt energiám. :)
Mondjuk mikor megláttam a témát, amit Altair könnyednek szánt, még fel is nyögtem. :D Na de ez afféli "szakmai ártalom" nálam, hogy az ilyesmi inkább púp a hátamra, mint örömforrás. De ezen simán felül tudok emelkedni, főleg, hogy egy jó kis hétvége után írom a bejegyzést, nem pedig munkából.

Hosszas bevezető után pedig akkor a hét kérdése:


Neked mi a kedvenc nyári ruhadarabod?

Sosem voltam az a kifejezetten csajos, öltözködős valaki, annak ellenére, hogy a szekrényem azért nem erről árulkodik. Mert ennek ellenére vannak gönceim bőséggel, és a szekrény tartalma ellenére viszont soha nem tudok mit felvenni. Erről tökéletesen jól árulkodott a tegnap délután, amikor az esküvőre/lagziba készülődve cirka két és fél órán keresztül próbáltam a saját ruháimat, majd még a húgom ruhatárából is a rám méretezetteket, és a ruhahalom előtt kétségbeesve megállapítottam, hogy mindenben szarul nézek ki, úgyhogy akár itthon is maradhatnék. De aztán végül azért felöltöztem, mondhatnánk, hogy az egyik kedvenc blúzom volt rajtam.
Mondhatjuk, hogy a kedvenc ruhadarabjaim a kockás blúzok. Télen is, nyáron is. Van belőle fekete-fehér, rózsaszín-fehér, és pink-szürke kockás. Szeretem őket, mert ha úgy akarom, akkor elegáns viselet, ha meg úgy akarom, akkor sportos. Ezért felvehetem a hétköznapokon egy halászgatyával, vagy nem annyira hétköznapokon szoknyával is. Kerestem róla képet, de bevallom, egyet sem találtam, úgyhogy egyelőre ezt képzeljétek el. (ha meg találok, akkor majd mutatom)
A másik kedvenceim a halászgatyák. Van három kedvenc farmer, és több kedvenc mindenféle. Van fehér, piros, narancsszínű. Szigorúan szűk fazonú, és szigorúan csak halász.. rövidnadrágot nem hordok. :)
Aztán a kedvenc felsőim... amik, hát egytől egyig feketék. A legeslegkedvencebb egy fekete hello kitty-s, ez a hétköznapi kedvencem. A kicsit kevésbé hétköznapi kedvencem egy virágos felső, ami olyan tök jó rugalmas anyagból van, hogy ugyan teljesen testhezálló, mégis ott takar el, ahol épp kell. :)

Na de essen szó azokról, amik lehetnének a kedvenceim, ha az enyémek lennének, de nincs egyikből sem. (ezért van, hogy nincs egy rongyom sem)

Ez a ruha lehetne az egyik alkalmi kedvencem, ha jól állna nekem ez a fazon. De próbáltam.. és nem áll jól. Mert ehhez a fazonhoz se mellbőségem nincs, se magasságom. (és akkor még el is tekintettem a Bambit is leköröző pöttyös hátamról) Szóval ez ilyen vágy-kedvenc marad. :)

Ez lehetne a másik kedvencem, ha tényleg ilyen rövid lenne, mint a modellen, de ezzel is az a baj, hogy túl alacsony vagyok. Ámbár a hosszúságán egy varrónő tudna segíteni.












És még egy ruha-kedvenc, amiről szintén mutatok egy képet.

Ezt el tudnám képzelni a szivárvány minden színében magamnak. Ha olyan kedvem lenne, akkor hordanám csak így magában, ha pedig olyan kedvem lenne, akkor egy leggings-sel. És erről jut eszembe, hogy a tunikák is nagyon tetszenek. Amiket egy szűk leggings-szel bárhol, bármikor el tudok képzelni. :)











Amivel mindig gondban vagyok, télen-nyáron, az a lábbeli. Mert szandált nem hordok, nem szeretem, ráadásul nem is áll jól a dupla bokám miatt rettenetesen előnytelen. A papucs nem mindig jó, marad a sportcipő meg a balettcipő fazonú másik..
Hát ruhaügyben ennyi tellett tőlem. :) Majd holnap rágyúrok élőben is. :)

Bizonyítványok

Ma már mindkét iskolás fiunk bizonyítványa a kezünkben volt. Erikét már tegnap megkaptuk, Patrikét ma. Ez azt jelenti, hogy két nap alatt kétszer másfél órában élvezhettem az évzáró, ballagás minden ezzel járó finomságát. Nincs ezzel gond egyébként, nem bánom, hogy még Patrik is igényli, hogy ott legyek.
Mielőtt hűen a magam teremtette hagyományhoz megörökítem itt is a jegyeiket, azért elmesélem, hogy az utolsó másfél hónapban folyamatos teperés ment, hogy sikerüljön a jobb jegy, őrült tempóban készültek, reménykedtek. Patrik sosem csinált önként írásbeli szorgalmikat, most az összes létező ilyet megcsinálta. Erik úgyszintén. Még az erdei iskolába is úgy indult, hogy a zsebében volt a szorgalmi feladat. Most mondhatnám, hogy így kellett volna ezt egész évben, de nem mondom, mert így most a saját "hibájukon" keresztül tanultak valamit, amiről én úgyis hiába papoltam volna.
 Erik még tegnap délben is meg volt győződve róla, hogy Ő technikából csak hármast kap, mert béna. Kínomban már mondtam, hogy a legkevésbé sem érdekel a technika jegy. :D
Na de akkor nem szaporítom tovább a szót, lerántom a leplet a bizonyítványokról.
Erik:

Magatartás:  jó
Szorgalom:  példás
Magyar nyelv:  jeles
Magyar irodalom:  jeles
Matematika:  jó
Környezetismeret:  jeles
Ének-zene:  jeles
Rajz-és vizuális kultúra:  jó
Technika és életvitel:  jó
Testnevelés és sport:  jó

Patrik:

Magatartás: példás
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: jeles
Irodalom: jeles
Történelem és állampolgári ismeretek: kitűnő
Angol nyelv: jeles
Matematika: jó
Informatika: jeles
Temészetismeret: jeles
Ének-zene: jó
Rajz-és vizuális kultúra: jó
Technika és életvitel: jeles
Testnevelés és sport: jó
Hon-és népismeret: jeles

Szemmel látható, hogy testvérek. És nagyjából egyforma az érdeklődési körük, sőt, még az idei "gyenge pontjaik" is tökéletesen egyformák voltak. A matekért úgy éreztük, mindkettőjüknél, hogy kár, még akkor is, ha nem múlik ezen a jegyen semmi. Mindketten képesek lennének az ötösre, mert tudják, csak hajlamosak a linkségre.
Azért nagyon megdicsértük mindkettőjüket, nagyon büszkék vagyunk rájuk, és soha rosszabbat ezeknél a bizonyítványoknál.:)
Patrik egy könyvvel is gazdagabb lett, és egy oklevéllel amit a kiváló tanulmányi eredményéért kapott.
Ezzel a bejegyzéssel pedig akkor én is véget vetek a 2011/12-es tanévnek.Jó, hogy vége, magunk mögött hagyunk minden rosszat, csak a szépre és a jóra emlékezünk, és kíváncsian várjuk a következőt. :)

Utolsó ovis nap

A ballagás napja óta tudom, hogy már csak öt nap. Fura lelkiállapot volt, mert általában nem vittem már egyik fiút sem a ballagás után oviba. Roli helyzete ebből a szempontból is más volt, mint a többieké. Azért, mert ő szeretett oviba járni, azért, mert neki meg sem fordult a fejében, hogy ne menjen, azért, mert a tanév még a héten tartott, és még azért is, mert az óvó nénik is kérték, hogy még legalább a héten, hogy végre felszabadultan is hadd legyenek velük még egy kicsit, foglalkozások, próbák, minden nélkül.
Minden reggel úgy mentünk, hogy gondoltam, már csak pár nap. Minden nappal kicsit szomorúbb lettem. Amikor utoljára mentem ebédet befizetni az oviba, amikor utoljára integettem reggel a folyosó közepéről a csoportból kukucskáló gyerekemnek, amikor utoljára mentem be a csoportba és ültem le a kis székre fotókat válogatni. Tíz hosszú évig nap mint nap mentem reggel, ebéd után, délután. És most, ennyi év után be kell csukni az ajtót, mert nincs tovább.
Mindig nehéz a búcsú, nekem különösen. Ragaszkodom emberekhez, akiket a szívembe zártam, helyekhez, ahol jól éreztem magam, tárgyakhoz, amikhez emlékek kötnek. Nem úgy, hogy nem tudok tőlük megválni, főleg, mert nem is szoktam. A szívem egyik csücskében el vannak raktározva az ilyesmik. Emberek, tárgyak, helyek, mondatok, érzések, mindenfélék.
Ma, amikor utoljára mentem a saját gyerekemért az oviba, már az odaúton gombóc volt a torkomban. Számba vettem az alatt a pár lépés alatt az összes óvó nénis beszélgetést, amit valaha lefolytattam, az összes szm értekezletet, amin részt vettem, az összes bálszervezést, ami sikerrel, vagy akár sikertelenül zárult. A folyosón végigmenve eszembe jutott a nap, amikor azon a folyosón először mentünk. Hálás voltam a pillanatért, amiért emlékszem rá, hogyan lett a kis oviból nagy ovi.
Egy szempillantás alatt telt el ez az évtized, ugyanúgy, ahogy egy szempillantás alatt átértem a folyosón a csoportszoba ajtaja elé. A gombóc a torkomban csak nőtt. Tudtam, ha meglátom A. óvó nénit, akkor végem. És így lett. Egymásra néztünk, és már folytak a könnyeink, de biztattuk egymást, hogy nem sírunk. Rolcsikám még aludt mikor odaértem, így én keltettem. :) Utoljára ült a kis széken az ágy mellett, és öltözött. Utoljára lehúztuk az ágyneműt, és összecsomagoltuk. És aztán, egy szál virággal megköszönte a "mindent". Én is köszönetet mondtam. Írásban, ahogy nekem a legjobban megy. Egy-egy képeslappal mindkét óvó néninek, és a dadus néninek.
A kifelé vezető úton még könnyes szemmel körülnéztem búcsúzóul. Az ajtót csukva dúdoltam magamban, hogy kedves óvodám, sok víg nap után.... Roland adott egy zsepit, majd megfogta a kezem, és indultunk. Az iskola felé....
Hát ennyi..... nem leszek többet ovis anyuka. Nem sokáig fogok ám ezen búslakodni csak még most egy kicsit... szeptemberben majd büszkén írok az elsős fiamról. :) És akkor indul a következő fejezet. :)

Vakáció

A háromból kettőnek ez a mai volt az utolsó nap, ez is már csak olyan ímmel-ámmal eltöltött, mindegyik korábban jött haza a leginkább semmit nem csinálásból, amivel az iskolában foglalkoztak. És ezzel megkezdődött hivatalosan is számukra a két és fél hónap gondtalan pihenés. Gondolom egy-két hét múlva már aktív unatkozás is lesz, nem csak lazulás és örülés, hogy nem kell kelni, nem kell leckét írni, nem kell ott ülni a suliban. Főleg, hogy ez megint egy olyan nyári szünet lesz, mint a tavalyi, hogy azért sokat lesznek majd egyedül, amíg mi dolgozunk. Nem aggódom már miatta, mert tavaly is megoldottuk, megoldották minden gond nélkül ezeket a napokat, azt gondolom, akkor ez aztán az idén még ennyire sem lesz gond. Tavaly nehezített pálya volt nekik, mert még viszonylag csendben is kellett (volna) lenni, hogy az apjuk legalább pár órát tudjon aludni.
Kicsit irigylem őket érte, mert emlékszem azért még az érzésre, amit egy ilyen utolsó nap okozott annak idején. Már akkor elterveztem, hogy mennyi mindent fogok csinálni a szünetben, mennyit fogok olvasni, aludni, kivel hova fogok elmenni, meg ilyenek... na persze nem mindent valósítottam meg ebből, de az a határtalan szabadság érzés az örökre megmarad. És most jó volna újra átélni. :) Rám is férne.
A harmadik még holnap megy oviba. Maradhatna itthon, elférne, és nem is lenne útban sem, de az óvó nénik még "kikönyörögték" a holnapi napot, hogy még egy kicsit az övék lehessen. :) Hát legyen... Roland sem tiltakozik egyébként, és csak remélem, hogy megússzuk a holnapi búcsúzkodást pár könnycseppel, zokogás nélkül. :) Neki lesz egyébként a leggondtalanabb nyara. Semmi dolga nem lesz, csak hogy játszon és pihenjen. Azt hiszem, ezt megoldja majd. :)

Nagy levegő...

... és "engedem, hadd menjen". Kicsit homályos leszek, és bonyolult. De van olyan rész, amit nem szeretnék világosan és érthetően megfogalmazni, hanem csak így.
A napokban, vagy inkább, ha teljesen őszinte akarok lenni, az elmúlt hetekben szépen csúsztam megint lefelé a lejtőn. Ehhez sok minden hozzájárult. Sikertelenségek, összeszólalkozások, az ovis ballagás, az erdei iskola. Mondhatnám, hogy egyszerűen besokalltam, és ez igaz is, de nem teljesen. Mert azon kaptam magam hirtelen, hogy már nem tudom kezelni ezt jól, és már a felszínen sem vagyok sem vidám, sem semmi, csak morgok, kötekedek, fordulok magamba. Balázs egy darabig nézte, hagyta, aztán megunta. És elmondta a magáét. Amitől elsőre azonnal még mélyebbre zuhantam. Másodszorra olyan mélyre, hogy utáltam magam is, őt is, meg az egész világot. Mert akkor épp azt gondoltam, hogy mindenkinek jobb, mint nekem, és ezért mindenki el is mehet a bús francba. Akinek jó munkahelye van, az azért, akinek lánya is van a fia mellett, az azért, akinek több gyereke van, mint nekem, az azért, akinek nagyobb lakása van, az azért. És még sorolhatnám, szó szerint mindenkit tudtam utálni valamiért. Jó komolyan elsajnálgattam magam, dühöngtem, lázongtam, morogtam, sírni akartam, de nem tudtam.
Aztán szép lassan elkezdtem visszatérni a valóságba, és számba vettem, hogy mi minden van, ami azért nekem is van. És kezdtem észhez térni.
Amiért pedig ez a mai bejegyzés születik az éppen ez. Az észhez térés. Mert itt menet közben ma délután azt gondoltam, hogy tulajdonképpen engedhetném is az egészet a maga medrében. Szépen elrendeződik úgyis mindig minden. Ha sikerül tovább lépni, az jó, ha nem, a legrosszabb eset is az, hogy minden marad ugyanígy. Márpedig nincs okom panaszra.
Tudom, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű, mert mindig agyon bonyolítok mindent. De megpróbálok egy kicsit lazább lenni, és probléma gyártás helyett inkább arra koncentrálni ami örömforrás. Hogy aztán ez mennyire lesz sikeres, úgyis ki fog derülni. De veszíteni valóm nincs. :)

Interjú

A fiaimmal. Az ötletet én innen "loptam", mert ha játékról van szó, hát akkor arra kapható vagyok. Főleg, ha ilyen kíváncsiskodós téma, mert az meg aztán főleg jó.
Ahogy válaszolgattak, volt, hogy már bántam, hogy egyáltalán eszembe jutott feltenni nekik ezeket a kérdéseket, de ennek ellenére nem változtattam semmin, ahogy ők mondták, úgy álljon itt is.

Mitől féltél eddig életedben a legjobban?
Erik: Az ördögtől.
Patrik: A sötéttől.
Roland: Zombi. (Michael Jackson)
Mikor voltál a legboldogabb mostanában?
Erik: Amikor megkaptam a Peonzámat.
Patrik: Nem tudom, mindig boldog vagyok, nincs ilyen pillanat.
Roland: Amikor a szülinapod volt, és elmentünk a Burger kingbe.
Ha egy dolgot megváltoztathatnál magadon, mi lenne az?
Erik: Semmi, tökéletes vagyok.
Patrik: A műfogam, hogy az ne legyen.
Roland: Nagy legyek, és akkora legyek, mint Te.
És ha magad körül megváltoztathatnál valamit a világban?
Erik: Több esélyünk lenne az ötös lottón.
Patrik: Máshova építeném a házunkat.
Roland: Hogy szebb legyen az anyukám.
Mi az az egy dolog ami nélkül nem tudsz élni?
Erik: Az ágyam (az jó puha)
Patrik: A házunk.
Roland: Szép idő.
Kedvenc meséd v. filmed?
Erik: Miami helyszínelők, Óz, a csodák csodája
Patrik: Forma 1, Barátok közt
Roland: Kalózok, Barátok közt
Mi a jó abban, hogy 7,10,13 éves vagy?
Erik: Semmi, hát mi lenne jó?
Patrik: Az, hogy mindjárt elballagok az iskolából.
Roland: Hogy már nagy vagyok.
Mi nem jó abban, hogy 7,10,13 éves vagy?
Erik: Az, hogy mindjárt vége a harmadiknak.
Patrik: Az, hogy túl sokat kell tanulni.
Roland: Hogy még nincs szemüvegem.
Hogyan zajlana a tökéletes napod? Mi mindent csinálnál, ha bármit megtehetnél?
Erik: Játszanék, mert nincs suli, és pihennék.
Patrik: Aludnék háromig, aztán ennék, és visszafeküdnék aludni.
Roland: Nem tudom.
Mi leszel, ha nagy leszel?
Erik: Rendőr vagy külföldön rendvédelmis.
Patrik: Valószínűleg valamilyen programozó.
Roland: Önkormányzati testőr.
Kik a barátaid?
Erik: J.Dani, B.Dani, J.Gábor
Patrik: Andor, Bence
Roland: Lackó, Edvin, Levi, Martin


Mi az, amit anya gyakran mond neked?
Erik: Halkabban peonzázzak.
Patrik: Ne pofázz  beszélj vissza!
Roland: Én is. (mert folyton mondom, hogy szeretlek, Te meg hogy én is)
Mi az, amitől anya mindig boldog lesz?
Erik: Virágtól, csokitól.
Patrik: Sütitől.
Roland: A puszitól.
Mi csinál anya, hogy megnevettessen téged?
Erik: csikiz, viccet mesél
Patrik: érdekesen néz rám (szemkimeresztősen)
Roland: szamárfület mutogat.
Szerinted milyen volt anya, amikor kislány volt?
Erik: Rossz, sokáig alvós.
Patrik: Lusta.
Roland: Szép.
Hány éves anya?
Erik: 32 (valamit saccoltam)
Patrik: 32
Roland: 34
Milyen magas anya?
Erik: 172 cm
Patrik: 178 cm
Roland: 189 cm
Mi anya hobbija? Mi az, amit szívesen csinál?
Erik: gépezés, és a kutyasétáltatás
Patrik: könyvolvasás, egy órán át tartó fürdés
Roland: pihenni, eladás
Mi az, amiben anya nagyon ügyes?
Erik: eladásban, mosogatásban, kajacsinálásban
Patrik: szendvicskészítésben, meg az elalvásban
Roland: a varrásban
Mi az, amiben anya nem annyira ügyes, amihez nem ért?
Erik: gépszerelés, bicikliszerelés
Patrik: programozás
Roland: mászáshoz
Mi anya munkája?
Erik: eladó a ......
Patrik: eladó
Roland: eladó
Mi anya kedvenc étele?
Erik: spagetti?
Patrik: csoki, vagy süti minden mennyiségben
Roland: sült krumpli
Ha anya rajzfilm szereplő, mi lenne?
Erik: Hableány
Patrik: Hamupipőke
Roland: Eperke
Miben hasonlítasz anyára?
Erik: Az arcunk.
Patrik: Későn alszok el, és szeretek könyvet olvasni.
Roland: A kezünk ugyanolyan
És miben különböztök?
Erik: Testünk.
Patrik: Kevesebbet szokott gépezni, mint én.
Roland: Az arcunk.
Honnan tudod, hogy anya szeret téged?
Erik: Mert mindig ad puszit, sosem hagy itt egyedül.
Patrik: Eddig még mindig kaptam tőle kaját.
Roland: Mert mindig megszeretget. 
Hol szeret anya legjobban lenni a világon?
Erik: otthon
Patrik: itthon
Roland: a kutyáknál

Nos, hát khmmm...... kikérem magamnak, hogy rossz és lusta gyerek lettem volna. Nem is tudom, honnan gondolnak rólam ilyet. :D De az tetszik, hogy mindenki ilyen magasnak gondolt. Pedig csak 160 cm vagyok (némi jóindulattal), de ezek szerint az ő szemükben mégis nagy vagyok. :) A kedvencem volt, hogy csak és kizárólag Roland tudta, hogy hány éves vagyok, a többiek megegyeztek, hogy apa a 34, és akkor anya 32. :D
Azért már érződik rajtuk, hogy Patrik itt-ott cinikus volt egy kicsit, Erik már nem olyan kicsi gyerek, de még messze van attól, hogy ne legyen már az lélekben sem, Roland pedig igazi kis széplelkű szeretetgombóc még mindig. :) Na majd kíváncsi leszek erre egy pár év múlva is, ha nem felejtem el megcsinálni velük.

Gondoskodom, tehát vagyok

Nincs ebben elírás. Így akartam. A gondolkodás már egyre kevésbé az erősségem, legalábbis abban a régi formában, ahogy az valaha ment nekem, logikusan, gyorsan reagálva, azonnal előhívva bármilyen információt a megfelelő helyről. Nincs ezzel bajom, elfogadtam, hogy jelen pillanatban e téren nem vagyok a topon, de azt gondolom, megfelelő trenírozással még ez javítható.
A gondoskodás viszont már más tészta. Régen is, sőt, mindig is az életem fontos szeglete volt, hogy segítsek másoknak, gondoskodjak valakiről. Épp ezért a megszokottnál is tovább babáztam, mert jó érzés volt eljátszani a gondoskodót. Aztán a babázásból egy huszárvágással rögtön belevágtam az igazi házimunkák elvégzésébe, pucoltam ablakot, mostam a forgótárcsás mosógéppel, meg ilyenek. Csak azért, mert tök jó érzés volt, hogy meg tudtam csinálni, ugyanolyan szépre ki tudtam mosni a ruhákat, mint anyám, ő meg örült, hogy nem neki kellett.
A gyerekek körüli gondoskodás épp ezért valami földöntúli boldogságot jelentett mindig, akármilyen fárasztó is volt. Ahogy nőnek, úgy igényelnek mindig kevesebbet az én tyúkanyóságomból, nekem meg nem mindig esik le az ejtőernyős fatantusz, hogy most már hagyni kell valamit rájuk is, önállósodniuk kell, tapasztalatokat szerezni, meg ilyenek. Egész egyszerűen azért, mert mi sem természetesebb, hogy megcsinálom nekik, vagy épp helyettük, hogy odakészítem, kikészítem, előveszem, becsomagolom, stb. stb. Balázst is elkényeztetem e téren rendesen, mert róla is nagyon szeretek gondoskodni. Neki is mindig mindent előkészítek, hogy csak el kelljen venni. Aztán ez van a kutyákkal is. Róluk is nagyon jó gondoskodni.
Valami ilyesmi is lehet amögött, hogy amikor végre elhittem, hogy tényleg nem lesz több gyerekünk akkor gondoltam, hogy de legalább még egy kutya. Egy lánykutya legalább. Na persze ez is süket fülekre talál, mert "ezzel a kettővel is van elég gond". Ami tény, akad. És néha nagyon fárasztó is róluk is gondoskodni. De az is tény, hogy ha nincs kiről gondoskodnom, akkor vége a világnak.
És akkor, miután ezeket így magamban tisztáztam, akkor ma Balázs talált egy hirdetést, miszerint ajándékba adnának egy szívemvágya fekete francia bulldog lányt. Mi ez, ha nem Isteni sugallat? (ja, ezt a sorozatot is szerettem) De még most úgy tűnik, másé lesz. Vagy majd meglátjuk. :) De szerintem nem látjuk meg. :(

Erdei iskola után

Ha már ennyit rinyáltam itt előtte, akkor az a minimum, hogy elmeséljem, hogy is van ez utána. :) Meg hogy is volt közben.
Erikről nem tudtunk semmit az alatt a négy nap alatt, amíg távol volt, mert tiszteletben tartottam azt a haragos kérését, hogy "őt aztán más telefonján nehogy felhívjam". Annyit tudtam, hogy megérkeztek rendben, és hogy első éjszaka nagyon fáztak, kaptak plusz takarókat, ezt egy osztálytárs anyukájától tudtam meg. Azt nem mondom, hogy nem volt minden második gondolatomban benne, hogy vajon mit csinál, vajon minden rendben van e. Főleg esténként, amikor olyan furcsán üres volt a lakás nélküle, csend volt, és nem szuszogott az ágyában, ahogy szokott. Aggódtam, tud e aludni, nem fél e, nem éhes e. Csütörtök este már tűkön ültem, és ekkor mertem először kijelenteni, hogy két lehetőség lesz, amikor hazaérkezik. Vagy azonnal indulni akar vissza, vagy soha többet nem akar menni. Tudtam azt is, hogy ezt már az első pillantásából tudni fogom. Őszintén reméltem, hogy az azonnali visszaindulás lesz, mert az azt jelenti, hogy fantasztikus élményben volt része.
Pénteken negyed kettőkor érkezett a vonat, amivel jöttek. Elszorult torokkal vártuk az apjával együtt. Jött, és ahogy meglátott, máris könnybe lábadt a szeme. És tudtam.... a soha többé nem akar menni változat van. Nem sokat mesélt, de elmondásai alapján nappal még csak-csak jó volt, mert jártak több helyen, de esténként félt, és későn aludtak csak el, és nagyon korán keltették őket. Szemmel láthatóan hulla fáradt volt. A hazaérkezés után egy órával sírt először. Aztán még az este folyamán sokszor, mindenért.
Azóta sem tudtunk meg túl sokat az egészről, a Tagore-sétány és Balatonfüred ragadta meg a leginkább, ezt már többször említette. Nem baj, hogy nem mesél, végül is ez az ő magánügye, ami ott volt, és ha úgy gondolja, el akarja mesélni, úgyis megteszi majd. Ha meg nem, hát úgy is jó.
A pénzét természetesen elköltötte. Leginkább kaját vett rajta, meg innivalót, meg egy pisztolyt. Ami hát khmmm.... nem véletlen, hogy egészen eddig egyetlen darab fegyver sem volt a házban. Karakánul kiálltam mellette, hogy NEM. Hát most van. Már kettő is. Mert a dédipapa megsajnálta ezeket a szegény gyerekeket, hogy összesen egy darab ilyen tapadóbigyós pisztolyon kell a három fiúnak osztozni, úgyhogy valahonnan elővarázsolt egy másik csodás darabot. Meg egy pisztoly alakú kulcstartót. Hát repesek az örömtől. :D De mindegy, vállon veregetem magam, mert nem szóltam egy szót sem azért, mert ezt vette meg. Nyilván vágyott rá. És végre kontroll nélkül vásárolhatott, hát rögtön ki is használta. (és ez esetben már arra is csak rezignáltan legyintek, hogy a tanító nénik szent esküt tettek, hogy nem engedik őket játékot vásárolni)
Lényeg, hogy épségben hazaért, mindent hazahozott, amit elvitt, és csak a tusfürdőre felejtette el visszacsukni a kupakot, úgyhogy nagyjából az egész bőrönd tusfürdő illatú volt. (pedig a neszesszerbe belerakta) De sose legyen nagyobb bajunk ennél.
A hétvégén pedig visszarázódott az itthoni létbe, folyamatosan jelen van, hangoskodik, veszekedés, verekedést provokál, vagy épp kutyázik, meccset néz. Minden rendben. :)

A hét gondolata XII.

Ez nem feltétlenül az én témám, de volt már ilyen, meg minden bizonnyal lesz is még. Ettől függetlenül azért megírom, egyrészt mert a játék úgy játék, hogy részt veszünk benne, amíg csak tart, másrészt mert annak idején, mikor az első heti hét gondolatát írtam, akkor eldöntöttem, hogy amíg csak tart a dolog, addig minden szombaton ez lesz a témám. Az csak épp egy fél gondolatjelnyi kitérő, hogy más dolgokban is lehetnék ilyen kitartó. :D

A hét kérdése:
Melyik/Melyek a kedvenc sorozatod/sorozataid/tévéműsorod, amit (viszonylag) rendszeresen nézel?

Nem tudom mennyi időre visszamenőleg érvényes a dolog, mert komplett sorozatokat azért nem szokásom újra és újra visszanézni, főleg, ha több évadról van szó, de azért számba veszem azokat, amiknek mondjuk láttam az összes (vagy közel az összes) részét.

Szívtipró gimi.  Ez még ilyen kamasz sorozat volt, épp a korosztályom volt akkor, és nagyon szerettem. Leginkább semmiről nem szólt, csak a napi kamasz csatákról, de határozottan tudom, hogy alig vártam a vasárnapokat, amikor ment. És Con Bordino volt a kedvencem benne. :D

Vészhelyzet. Ebből szerintem egy sem maradt ki, kitartottam a végsőkig, és nagyon szerettem. A kórházas sztorikat alapból is valamiért, (azt hiszem, a Kórház a város szélén-nel kezdődött, és a Klinikával folytatódott) de ez a sorozat valahogy még azért is az egyik kedvencem volt, mert a karaktereket is nagyon csíptem benne. Ó, nem, Ross doktor sosem volt a szívem csücske, lehetett akármilyen szívtipró is, ellenben Benton már igen... :)

Harmadik műszak.  A Vészhelyzettel egy időben ment, csak ez talán szerdán, míg az előző ketten. Ez inkább rendőrös volt, mint orvosos, de igazán életszagú és életszerű, nem ilyen akciófilm-féle jelenetekkel. És még ha a rendőrös dolog távol is állna tőlem, Boscorelli rendőr miatt akkor is néztem volna. (és ha Freddy nem F-betűs alomban született volna, tuti, hogy Bosconak hívnák)

Született feleségek. Minden benne volt, ami meg volt az életemben, és az is, ami kimaradt. Néha szövevényes, néha dögunalmasan nyálas, de mindig történt benne valami a végén, ami miatt muszáj volt megnézni a következő részt is. Itt nem igazán volt kedvenc szereplőm, mert mindegyikben utáltam is valamit, meg szerettem is valamit.

Szökés. Ezt Balázs kezdte el nézni, aztán a második-harmadik résznél bekapcsolódtam, és ott ragadtam. A végén már nagyon drukkoltam nekik.

De mindezeken túl, ha tévéműsort kéne ajánlanom, akkor ajánlanám épp most az EB meccseket, amiből napi kettő is van, de ezen a hétvégén még Forma 1 futam is társul hozzá.

Elballagott...

Nyilván mindenki tudta, hogy ma erről fogok írni, úgyhogy igazán nem okozok ezzel senkinek semmi meglepetést.
Tudja az ember úgy a kezdettől fogva, hogy egyszer majd ovis lesz, aztán meg iskolás, és aztán középiskolás, meg egyetemista, meg felnőtt.. Mégis.. amikor idén tökéletesen tudatosult bennem, hogy akkor most már akármi is lesz, várhatóan ez az utolsó ovis évünk családilag is, nem csak az épp aktuális ovisomnak, akkor az letaglózott, megdöbbentett, és hihetetlen volt. Ennek megfelelően úgy tettem, hogy nem is hittem el. De azért amikor beiratkoztunk az iskolába áprilisban, akkor már kénytelen voltam elhinni. Hiába rossz érzés, hiába minden, az idő menthetetlenül telik, és neki is el kell búcsúznia az ovitól.
Roland esetében különösen nehéz a búcsú, mert neki olyan különleges kincs jutott az oviban, mint keveseknek. Annyira igazán jó helyen volt ott ennek a négy évnek minden pillanatában, hogy nem csak mi tekintettük szinte családtagnak az óvó néniket, hanem ők is az összes gyereket. De minden nehézség és fájdalom ellenére elkerülhetetlen volt, így aztán május közepétől szerveztük szülői körben is az elköszönést, meg a gyerekek is készültek a ballagásra. Gyakoroltak, gyakoroltak, gyakoroltak, néha izgatottak voltak, néha fáradtak, néha pedig nagyon szomorúak.
Ma pedig eljött a nap, amikor mindenki hazament ebéd után, hogy aztán öt órakor ünneplőbe öltözve elköszönjön az óvodától. Már tegnap, amikor a búcsúajándékba szánt albumokat csináltam (vagyis kettőt a négyből) olyan kis szomorkás voltam. Sőt, tegnapelőtt este potyogó könnyekkel írtam a verset is, amit a két óvó néni, és a dajka néni kapott. Ma délelőtt megérkezett a szalag, amit Rolandnak rendeltünk. Egy maci,kezében borítékkal (maci csoportos volt, és boríték a jele) a hátulján pedig a dédi papától vett idézet: "Tanulj, tanulj kisfiam, mert tudni végtelen nagyszerű dolog!" Mindegyiket ezzel az üzenettel engedtük az óvodából az iskolába, így ezt azért jó érzés volt látni. :)
Roland nagyon fel volt pörögve amikor hazahoztam ebéd után, még gondoltam is, hogy Te jó ég, sosem állítom le ma délután. De aztán ahogy közeledett az idő, úgy csendesedett le. Igaz, egy órával a ballagás előtt még hajat vágtunk, aközben meg igazán nincs ideje virgonckodni (mert ha mégis, akkor kopasz lesz). Nagyon hamar fél öt lett, és menni is kellett, mert még az albumokat be kellett rakni az ajándék zacskóba, a virágokra rákötni a szalagot.
A ballagási "műsor" a tőlük megszokott színvonalon zajlott most is. Majdnem egy órás volt, énekeltek, körjátékoztak, meséltek, szavaltak, a négy évszakot körbejárva. Ősszel kezdődött... és már akkor is tudtam, hogy ez esetben nem várom majd a nyarat. És persze hogy beigazolódott a sejtelmem, mert ahogy megérkezett a műsorban a nyár, már énekelték is, hogy "Kedves óvodám, sok víg nap után..."
Édesek voltak, ahogy a kis pöttyös batyukkal énekeltek, integettek. Megkapták az óvó néniktől az ajándékaikat (egy-egy könyv, a csoport névsora jelekkel, meg egy ballagó maci laminálva, egy macis kép), aztán a szülőktől a virágokat.
Ez után a csoportban búcsúzkodtunk az óvó néniktől. Ez volt a nehezebb. Mindenkinek. Pár ovis csoporttal már volt "dolgom", de még olyat sosem láttam, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon. Se gyereké, se szülőé, se óvó nénié.
Nem is tudom én ezt jól leírni, ehhez még nagyon friss az élmény. Élénken dolgozik bennem minden pillanata, mégis ködös az egész, mintha nem is lettem volna ott.
Ha meghallgatjátok majd ezt a zenét, azt hiszem, érthetőbb lesz, mit szeretnék mondani.

Hullafáradt

és ennek megfelelően nagyon rövid helyzetjelentést teszek csak.
Ma is kibírtam telefonálás nélkül. Egy igazi hőőőős vagyok, mert harmadik napja nem hallottam a gyerekem hangját, fogalmam sincs, hogy van, mint van, de kibírtam. :) Holnap meg már itt is lesz. (vállonveregetés)
Készen vannak a ballagási ajándékok, mind az összes. Ezért is egy vállon veregetés, mert épp csak az előbb fejeztem be, és így a végére már majdnem sikítoztam a fáradtságtól.
Kaptunk ma egy egész kiló svájci csokit. Ami háromszoros hipp-hipp-hurrá, csak ki kéne találnom valami jó kis dugihelyet, hogy olyan tíz dekányi legalább jusson belőle.

Hát ennyi. Nagyon elfáradtam, nagyon kimerültem, de mindjárt hétvége. És holnap meg nem is dolgozom... holnap ballagunk. :)

Kis rövid

Most lehettem volna már igazán stílszerű, és egy szerda című bejegyzéssel folytatni a héten elkezdett sormintát, de már mindegy. Ha meg mindegy, akkor itt is megragadom az alkalmat, hogy megköszönjem a kedves és szemfüles olvasómnak a fotót arról a bizonyos mindegyről. :)
Gondoltam ma sokféle bejegyzésre, mert ér egy csomó inger mostanában, amikről hallgatok. Nem véletlen ez, és még szóban is keveset kommunikálok róla, azt hiszem, majd egyszer születik egy olyan bejegyzés, amiben már arról lesz szó, hogy megfejtettem a rejtvényt. Addig meg kár is találgatni. Elpocsékolt idő és energia, amiből amúgy sem állok túl fényesen. Sem egyikből, sem másikból. Időt nyerhetnék még azt hiszem, ha kicsit gyorsítanék a saját tempómon, de lehet, hogy akkor sem. Nem próbálom ki. Nyerhetnék azzal is időt, ha kicsit kevesebb mindent akarnék megcsinálni, de ezt sem próbálom ki, mert már így is sok mindent hagytam el a régi dolgaim közül, amik azért hiányoznak néha. Marad ez a zsonglőrködés.
Na de nem filozofálgatok itt ilyen késő este, mikor már régen az ágyban lenne a helyem, hogy reggel frissen, fitten és üdén pattanjak ki az ágyból (hahaha... soha életemben nem történt velem ilyen).
Igazából csak azt akartam ma elújságolni, hogy
- kész van a laborleletem, és azon kívül, hogy a vércukrom alacsony, meg a koleszterinem alacsony, minden más TÖKÉLETES. (a vércukor mondjuk érdekes, mert reggel, másfél órával a vérvétel előtt ittam egy kávét.. cukorral) Szóval örülünk.
- kibírtam, és nem hívtam fel Eriket sem az osztálytársa, sem az osztályfőnöke telefonján.

Ennyi mára, mert már mindjárt holnap van. Holnap meg millió dolgom van, és még dolgozni is kéne... na majd valahogy szorítok időt arra is. :D

Egy kedd,

ami semmiben sem különbözött bármelyik másik keddtől, mégis jelentős lesz középső fiam életében. Ez az a kedd, amikor először indult útnak több napra, több száz kilométerre akármilyen családtag nélkül.
Izgatott volt reggel. És csalódott. Izgatottsága teljesen érthető és nyilvánvaló. A csalódottság az időjárás miatt volt, mert Á. néni azt mondta, harminc fok lesz... ehhez képest esett és fújt a szél. És a pólóra, amit aláírtak egymásnak, fel kellett venni egy pulcsit. Azt hiszem, egészen jól vizsgáztunk az apjával, mert amikor láttuk rajta azt, hogy na, most fogja elsírni magát, akkor gyorsan elpoénkodtuk valamivel. Egyrészt, hogy ő ne sírjon, másrészt, mert ha ő elsírja magát, akkor én is.. és akkor aztán itt a világvége. :D
Az állomáson egy fél órával a vonat indulása előtt ott kellett lenni, gondolom így hagytak időt mindenkinek biztosan odaérni. :) Hamar beszippantotta az osztálytársak tölcsére, de pár percenként visszasomfordált, kérdezni valamit, vagy csak úgy ott állni. Pedig megígértem, hogy megvárom a vonat indulását. Többször és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy nehogy felhívjam a Sára telefonján, mert meglesz ő. És E. nénién se, mert az még égőbb. Gondolom ez valamiféle bosszú is részéről, amiért nem kapott telefont, akkor nem is hajlandó beszélni velünk máséról. Ma még kibírtam. Holnap majd E. nénitől azért megérdeklődöm, mi újság, hogy telt az éjszaka, ilyesmi.
A vonat indulás után én még elbaktattam vérvételre, majd onnan még haza is gyalogoltam, ez egy jó kis öt-hat kilométeres túra volt, amiben rendesen elfáradtam, és éreztem is a vesémet, mire hazaértem. De olyan ég-föld leszakad görcsöm ma sem volt, csak a tompa és egészen elviselhető fájdalom.
Itthon aztán időről időre azon kaptam magam, hogy gondolkodom, mi maradt vajon itthon. Hogy eltereljem a gondolataimat, hazahoztam Rolit ebéd után az oviból, örült is nagyon. :) Ritkán van ilyen meglepetésben része. :)
Fura volt este is csak két gyerekkel, olyan nagy a csönd is, hogy szinte félelmetes. Azt hiszem, Erik a mozgatórugója a családnak. :)))De a hangadója biztosan. Na de mindjárt péntek... és akkor már itthon is lesz. :)


És egy kérés maradt még ma este így a bejegyzés végére. Ha valaki az oldalsó számlálón véletlenül elcsípni a mindegy-számot, megtenné, hogy csinál nekem egy screenshot-ot? Köszi.

Egy kis hétfő

Turbógyorsasággal kellett kezdenünk a hetet. Én jó korán kezdtem a napot, hajnali egytől pontosan óránként keltem, pedig megittam azt a borzalmasan keserű injekció-duót is. Mondjuk hatkor elég nehezemre esett kelni, nem is sikerült, csak negyed hétkor, pedig tudtam, hogy hétre már a fogorvosnál akarok lenni. Akarok? Kell. Mindegy, hála az előrelátásomnak, minden elő volt készítve, csak bedobáltunk mindent a táskákba, megcsináltam két szendvicset a fiúknak, és már indultunk is. Fogorvos bácsinál is igen hétfői hangulat volt, mondhatnám, hogy rémesen morcos volt, de azért visszatette a fogat, úgyhogy nem szólok egy szót sem. Hét óra tízkor már végeztünk is, nagyfiam búsan vette tudomásul, hogy akkor ezek szerint még csak az első óráról késni sem fog. :) Én meg gondoltam egy merészet, és megvártam a háziorvosomat. Nyolctól rendelt, gondoltam, vígan végzek kilencig, és akkor dolgozni is megyek, meg orvosnál is voltam. Hát nyolc helyett nyolc húszkor ért csak oda, de azért én nem adtam fel. Lényeg a lényeg, egy kicsit késtem a munkából, de kaptam egy nagy adag gyógyszert, fortedolt fájdalomcsillapítónak, no-spa fortét görcsoldónak, és rowatinexet kőoldásra, (amiben ugyan nem hisz, de azért bejöhet), meg még egy kúpot extra fájdalomcsillapítónak, ami legalább olyan gyorsan hat, mint az injekció. Ellátott még laborbeutalóval, röntgen beutalóval, és az urológushoz irányított, lehetőleg még ma. Azért hozzá, mert jobban csinálja az ultrahangot. Engem már az is megnyugtatott, hogy van egy szatyor kemikáliám minden eshetőségre, (meg egy olyan háziorvosom, aki maga is többször volt veseköves, így pontosan tudja, milyen fájdalom is ez). Labor holnap, röntgenen voltam ma délután, de nem talált követ. Az urológus nem tudott ma már fogadni, hétig rendelt pedig, de fél hatkor még tizenhárman vártak rá. :( Mindegy, végül is ma csak alig fájt, csütörtökön majd megnéz. Vagy addigra már túl is leszek az egészen... :)
Erik bőröndje megérkezett az iskolába, anyámék jóvoltából, akik leszállították épp a megfelelő időre. :) Holnap reggel indulnak. Lehet nekem beírni egy jó pontot, mert amikor ma este kicsit könnyes szemmel ideállt mellém, hogy "de nekem akkor is hiányzik a házunk, mikor csak iskolában vagyok, szaladok haza... négy napig nagyon fog hiányozni", akkor nem kaptam az alkalmon, és mondtam, hogy halleluja, akkor maradj itthon, hanem mondtam, hogy biztos fura lesz, de olyan jó élmény lesz, hogy később majd szívesen emlékszik rá. Este már jó sokszor elmorfondírozott rajta, hogy "hogy fog ott elaludni",meg hogy "biztos rossz lesz, hogy nem látlak titeket". Remélhetőleg reggel azért majd magával sodorja a határtalan izgalom. Nem mondtam neki egyetlen aggályomat sem, mert nem is tartozik rá. Azt mondtam, jól fogja érezni magát. :)
Roland pedig, ma meghozta a ballagási meghívóját. :) Nagyon közel a búcsú ideje, mindjárt itt a péntek. Ezúttal- bevallom- nem várom.

Ennyi mára. És küldhetitek továbbra is a drukkokat, mert úgy látszik, ez jót tesz. :)

Kérni tudni kéne...

Amikor péntek délután azt mondtam Eszternek, hogy arra vágyom, hogy valami öntudatlan állapotban legyek napokig, és aztán mondjuk legyen egy teljes szabad hetem mindezt kipihenni, akkor nem egészen erre gondoltam, amit kaptam. Na de így jár az, aki nem fogalmaz pontosan, hanem csak célozgat? Emlegettem ugyan negyven fokos lázat is mellé, ami nem érkezett meg, az öntudatlanság is csak akkor, mikor végre engedett a vesegörcs a fogságából, és kellőképp be voltam hozzá gyógyszerezve, hogy álommanók közé mehessek.
Péntek este kezdődött. Pontosan az után, hogy a blogbejegyzést útnak eresztettem az éterben. Amikor felálltam a székről, már éreztem, hogy jééé, de érdekesen fáj valami. Mintha a vesém lenne... Gyorsan engedtem a fürdővizet, gondoltam,majd a forró víz csodát tesz. Nos, nem tett. Konkrétan alig vártam, hogy gyorsan kikászálódjak belőle. Ez után még köszönhetően a folyamatos pisilési ingernek vagy egy fél órát szenvedtem a wc-n ülve, szó szerint a víz vert a fájdalomtól, mikor egyszer csak végre enyhült, én meg sprinteltem az ágyamba. Persze hogy nem sokkal később arra ébredtem, hogy már megint fáj. És már jajjgatva ébredtem, ahogy azt a mellettem alvótól megtudtam, mert ő erre ijedt fel. Fájdalomcsillapító, újabb kör a wc-n, majd a kanapén sikerült megtámasztanom magam úgy, hogy nagyjából jó legyen, aludtam is.
A tegnapi nap óvatos mozdulatokkal, kímélő életmóddal telt. Csak mostam, és főztem, ez utóbbit ugyan le akarták venni a vállamról, de úgy gondoltam, nem kell, jól vagyok. Meg is úsztam egész nap egy tompa fájdalomérzettel, amitől türelmetlen vagyok ugyan, de sose legyen ennél nagyobb bajom.
Este megjelent Patrik a fogával a kezében, közölte, hogy "csak leült a székre, és kiesett a szájából". Mi meg a falvédőről jöttünk épp az előbb... nem vettük be a sztorit, de hát legyen úgy, hogy van annyira rendes tesó, hogy nem árulta be egyik öccsét sem, akármelyik volt is. Nyugtáztam magamban, hogy akkor hétfőn reggel a fogorvosnál kezdünk, és még hozzátettem, hogy más már nem is hiányzott.
Ma tökéletesen normális állapotban keltem. És még délben is csak épphogy kezdődött az a tompa fájdalom. Nem gondoltam volna, hogy alig egy órával később már annyira fog kínozni, hogy jóformán azért könyörögtem, hogy inkább hadd szüljem meg újra itt helyben az összes gyerekemet, csak ezt ne. Fájdalomcsillapítót, görcsoldót vettem be. Ültem, feküdtem, guggoltam, térdeltem, nagyjából mindent kipróbáltam, ami jó ötletnek tűnt, nem lett jobb. Anyámék el akartak vinni az ügyeletre, én meg nem akartam menni, az lebegett a szemem előtt, mi van, ha megint az a móka jön, hogy ha nem megyek kórházba, nem érdemlek fájdalomcsillapítót. Igyekeztem némán és csendben tűrni minden fájdalmat, mert Balázs dolgozott, csak a gyerekek voltak itt. Ők meg jó ijedten néztek. Roli még a kutyapisit is felmosta teljesen önállóan odakint, mert "anya beteg".
Balázs háromkor ért haza, addigra én már túl voltam egy hányós mókán is a fájdalomtól, és kb. a falat készültem lekaparni. De persze ő határozottan rám parancsolt, hogy most azonnal vegyem a cipőmet, mert megyünk az ügyeletre, és micsoda hülyeség, hogy eddig még nem voltam. Mit volt mit tenni? Mentem... az ügyeleten mákom volt egy kedves nővér(?) volt, akitől kaptam egy frankó algopyrin-no-spa-papaverinum triót, meg még két ampullát az algopyrinből meg a nospaból, hogy igyam meg este. A trió rendesen kiütött, és rendesen el is mulasztotta az addigra iszonyatossá fokozódott görcsöt.
Jelen pillanatban a tompa fájdalom meg van, igyekszem szinten tartani a gyógyszer-szintet a véremben, hogy ne jussunk el az iszonyatig.
Holnap reggel fogorvos, aztán egész nap munka. Kedden meg talán meg tudom mutatni magamat is a háziorvosomnak. Drukkoljatok, hogy addig kibírjam.
És... azt hiszem, inkább többet nem kérek semmit. Mert marhára nem ezt a lovat akartam...

A hét gondolata XI.

Végre egy igazán könnyed téma, ami ráadásul még szép is, meg lélekvidító, meg minden... így dörzsöltem a tenyerem, amikor megláttam, hogy mi is lesz ezen a héten a szombati bejegyzésem témája. (ami egyébként külön jó, hogy ez egy állandó szombati rovat, különben panaszkodnék..)

Szóval a hét kérdése: Mi lennél, ha virág lennél?

Azt gondoltam, ez igazán könnyű kérdés, amire azonnal és kapásból tudok válaszolni. Aztán úgy alakult, hogy mégsem. Mert annyiféle virággal tudok azonosulni valamiért.
A tulipán az egyik, amiért olyan kis vidám, és színes, és mert amikor végre nyílik már, az csupa jót hordoz magában. A lelkem mélyén én is ilyen kis vidám és színes szeretnék lenni, aki csupa jót hordoz magában.
A fehér rózsa a másik, mert mindig elbűvölt az egyszerű szépségével, ahogy a szebbnél szebb színekben pompázó társai között elegánsan megbújik, és árad belőle a nyugalom, a kiegyensúlyozottság. Ilyen is szeretnék lenni. Szép, nyugodt, és kiegyensúlyozott.
Az orchidea is szemet gyönyörködtető, mert különlegesen szép, hihetetlenül sokféle megjelenési formája van, és mert olyan kis érzékeny. Az érzékenység máris stimmel, a többi tulajdonságát meghagyom neki, sem különlegesen szép nem szeretnék lenni, sem ezerarcú.
Aztán keresgéltem az egyszerűbb virágok között. Sokáig azt gondoltam, százszorszép vagyok, mert tényleg olyan, mint én. Kicsi, semmi extrával, mégis van benne valami. Valami, amitől csokorba szedik, koszorút kötnek belőle, amitől játszanak vele szeret-nemszeret játékot, és mert bárhol megél, ugyanúgy a kertben, mint egy elhagyatott rét közepén.
De aztán eszembe jutott, hogy ugyan mit keresgélek én... mikor már az első percben tudtam, melyik virág is vagyok én. Itt nyílik a balkonládákban, és annyira igazán az én virágom, hogy tökéletesen tükrözzük egymás érzéseit. Ha nem süt a nap, nem nyílik ki, és olyankor én is mufurc vagyok, és zárkózott. Ha esik az eső, azt ő sem szereti, ahogy én sem. Viszont, ha süt a nap hét ágra, akkor az összes létező virág kinyílik, a szivárvány bármilyen színében előfordul, attól függ, épp milyen kedve van. Jól tűri azt is, ha a kutya sem néz rá két napig, de nagyon hálás a gondoskodásért. Jókedvében hozott virágaival mindenkit felvidít maga körül.
Na, nem ragozom tovább...
Mi lennék más, ha nem a napvirág?

Azért jó,

Azt mondta tegnap Erik, hogy azért is jó, ha az embernek kutyája van, mert akkor sosem rosszkedvű. Mert csak kimegy a kutyához, simogatja, játszik vele, és már nem is szomorú.
És tényleg így van ám. Bár nem túl népszerűek a kutyás bejegyzéseim, de azért leírom, hogy mennyire igaz ez, amit ez a tíz éves bölcselkedett. Mostanában nem vagyok a helyzetem magaslatán, elég sokféle problémát sikerült gyártanom magamnak. Némelyikbe rendesen belesüppedtem, ahogy az tőlem megszokott, másokat meg talán túl gyorsan pattintottam le magamról. Na de ez nem lényeg most. Ami a lényeg, hogy legyen bármilyen szar napom, vagy legyen épp akármilyen borongós, lábfájós reggelem, ha a kutyákhoz kimegyek, azokra a percekre minden a legnagyobb rendben van. Mintha nem is lenne a világon semmi probléma, de szó szerint semmi sehol. Elég ehhez, hogy Freddy már a szúnyoghálós ajtó kattanására azonnal rohan, és szemmel láthatóan irtó boldog attól, hogy ott vagyok. Az ő ajtajuknál már türelmetlenül vár, és nem is tudja eldönteni, hogy előbb mindent kövessen el azért, hogy biztosan megsimogassam, vagy azonnal rohanjon pisilni, mert már nagyon-nagyon kell. Általában azért abban maradunk, hogy kéri a simogatást, és utána rohan. Egy kis kobold még, csintalan és játékos, akárcsak egy ovis gyerek. De nagyon szeret minket, kivétel nélkül mindenkit, nagyon örül mindennek, amit kap, legyen az jutalomfalat, vagy simogatás, esetleg egy kis féktelen játék. A legnagyobb jutalom mostanában kétségkívül az, amikor bejöhet a lakásba, olyankor azonnal körbejár az asztal alatt, hátha akad ott egy-két morzsa legalább, majd berohan a szobába, és már fekszik is a kanapé előtt hanyatt, és várja, hogy valaki vakarássza meg a hasát. Az az eksztázis, amiben ilyenkor van, az leírhatatlan. Külön pofákat tud vágni egy csomó mindenhez, ami néha nagyon mókás, mert olvasni lehet az arcából. Kis harcikakas is tud lenni, a madarakat, mint repülő izéket nem tűri maga körül, ugat, amíg csak a madár tovább nem áll. Szóval, Freddy a kis kobold-fiú, aki mindig vidám, és azonnal vidámságot varázsol maga köré.
És van nekünk egy Arthurunk is, aki mostanában szintén érdekesen játékos lett, ami tőle igen szokatlan, de nagyon örülünk neki. Én mégis azt a részét szeretem a legjobban, amitől olyan, mint egy buddha. Kézjelekkel kommunikálunk vele, ha a feje fölött tartva a kezemet, a mutatóujjamat és a középső ujjamat egyszerre behajlítom, leül. És ilyenkor ül, mint a szfinx, mozdulatlanul, egy pillanatra sem eresztve tekintetével az enyémet. Ott van a szemében minden gondolatom visszatükröződése. Tudom, hogy tudja, amikor bánatos vagyok, mert olyankor egy-két pillanat után óvatosan közelebb férkőzik, hogy hozzám érjen. Tudja azt is, amikor dühös vagyok, mert olyankor a nemlétező farkát is (nem levágva van, gyárilag nincs) próbálja behúzni, amíg ki nem derül számára, hogy nem rá haragszom. Mindig beszélek is hozzá, én is, meg végül is mindenki, annak ellenére, hogy nem hallja, amit mondunk. Igaz, szerintem a hangunk rezgéseit ismerheti.De leginkább a testbeszédünkből és talán az arckifejezéseinkből tájékozódik. Ő is nagyon szereti ha vakargatják a hasát, és ő nagyon szeret bújni is. Azt a nagy, busa fejét az ölembe hajtja, és ha kell, akkor akár órákon keresztül ott marad. Egymást vigasztaljuk ilyenkor, azt hiszem. Bár leginkább ő engem, mert ő talán (őszintén remélem) szeret nálunk lenni.
Mostanában már abban is biztos vagyok, hogy bármikor megvédene bennünket. Freddy fejlesztette benne ezt az ösztönt, egyszer csak azt vettük észre, hogy a Freddy-nek rontó kutyákat figyeli séta közben, és amikor úgy ítéli meg a helyzetet, hogy Freddy nem boldogulna az ellenféllel (nyilván itt kerítések mögötti szájhősökről van ám csak szó), akkor rögtön ott terem, és a kicsit félrelökve megmutatja magát. Alapvetően egyáltalán nem agresszív (pedig kicsit félelmetesen néz ki), de úgy tűnik, a szeretteiért ő is megharcol, ha a szükség úgy hozza.
Mindezt csak azért meséltem el, hogy tudjátok, én is pont így gondolom, mint Erik. Azért is jó, hogy itt vannak ezek a kutyák, mert sosem vagyok igazán szomorú. :)