Nem is csoda..

Ma, miközben kissé unalmasra sikeredett munkaidőmet töltöttem, azon gondolkodtam, hogy is lehetséges az, hogy amikor odakint november kellős közepén is tombol a tavasz, ragyogó napsütés van, tehát minden adott lenne ahhoz, hogy repessünk a boldogságtól, és repedjünk az örömtől, lépten-nyomon megfáradt, elgyötört arcokba botlok?
A blogvilág berkein belül is uralkodik valamiféle általános "neszóljatokhozzám, és nemírokmostinkább" hangulat (nem kritika, nehogy félreértse bárki), és a való világban is ezt látom. Be vagyunk gubózva, magunkba vagyunk zuhanva. Pedig tényleg örülhetnénk ennek az időjárásnak. Mert hihetetlen érzés november közepén vékony kabátban, és vékony felsőben munkába sietni, és közben olyan melegen süt a nap, hogy majd megsülök. Tök jó, hogy kimosom a ruhát, és a kötélen két óra alatt megszárad (najó, nem a farmer). Tök jó, hogy megpucoltam az ablakot, és még nem esett az eső, úgyhogy pont úgy ragyog, mint mikor készen lett. Tök jó, hogy spórolhatunk a fűtésszámlán is.
És mégsem tök jó semmi. Valamiféle általános "lélegzetvisszafojtott" hangulat van a világban. Agyongyötört emberek, mert mindenkinek van valami keresztje, amit cipel. Agyonhajtott szülők, akik már most azért aggódnak, mi lesz a karácsonnyal.
Annak ellenére, hogy nem ildomos itt politizálni, vagy állást foglalni, azért én elmondom, mit is gondolok. Már csak azért is, mert ez itt az én gondolataim tárhelye. És az én véleményem kell, hogy ide íródjon. Ami van, és ugyan lehet, hogy kicsit sem tanácsos elmondani, mégis megteszem. Szóval, arra jutottam, hogy nagyon nagy százalékban ludas ebben a hangulatban az ország vezetése. Aki hozzájuk tartozik, szerintem már az is csalódott, mert messze nem az történik, amit megígértek. Vagyis hát nem is ígértek semmit, csak sugallták. Aztán a sugallatokat elvitte a szél. Nagyrészt. Sokan vagyunk csalódottak a magánnyugdíjpénztáras intézkedés miatt is. Én is, ez nem titok. Nem annyira az összegért, ami nekem felgyűlt 12 év alatt, mert az nem olyan sok. De mindig úgy gondoltam, hogy én úgysem fogom megérni, hogy felhasználjam, de legalább a gyerekeimé lehet, nem vész "kárba". Aztán úgy gondoltam, hogy oké, egye fene, vigyék, úgy tekintem, hogy odaadtam anyámnak, aki alig várta azt a szavazást, ami a negyven év munkaviszony után nyugdíjba menésről szólt. De az sem egészen úgy lesz. Mert az iskola mégsem számít akkor bele. Úgy meg még akkor a három helyett hat éve van, amit szegény, sírva vett tudomásul, mert annyira reménykedett. Úgyhogy most már nem gondolom azt, hogy "egye fene". De mindegy, mit gondolok, mert csak egy választásom van, belenyugodni.
Aztán belegondoltam én azonnal a bankadó és kereskedelmi adó vonzatába is. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, többszörösen fogjuk mi ezt kifizetni helyettük. Ráadásul, mivel Balázs az egyik legtöbbet fizető kereskedelmi láncnál dolgozik, emiatt még a 13. havi fizetés is komoly veszélybe kerül.
A devizahitelesek napról napra aggódva nézik az épp aktuális árfolyamot. És annyira kiszámítható volt, hogy nem marad az olyan jó helyen.. és máris 206 Ft-nál jár megint a svájci frank. A benzin és a gázolaj is drágább lesz holnaputántól hat-hat forinttal.
Ezek mellett pedig még nézhetjük, olvashatjuk nap, mint nap a rosszabbnál rosszabb híreket, ki mennyire volt korrupt, ki kit ölt meg, kit vert át, milyen botrány robbant ki, melyik iskolában van terror, hol van épp természeti katasztrófa, ki halt meg, ki beteg, kinek van szüksége anyagi segítségre, mert földönfutó lesz különben.
És akkor ez még csak ami kívülről jön. Emellett mindenkinek van gondja-baja, intéznivalója, gondolkodnivalója.
Nem is olyan nagy csoda, hogy nem tudunk örülni ennek a novemberi tavasznak. Kicsit olyan, mint a vihar előtti csend. Bárcsak ne lenne igazam.. és bárcsak ne lenne vihar.
(de ennek a továbbgondolt, ezoterikusabb vonalon továbbvitt gondolatait majd legközelebb...)