Hát ez égő

Sőt, mi több, úgy is mondhatnám, hogy a pofámról leég miatta a bőr, de attól még el fogom mesélni. Nem azért, hogy megkaphassam azokat az esetleges visszaigazolásokat, hogy másokkal is előfordul ez, vagy akár csak azt mondjátok, hogy "ugyan, ez egyáltalán nem szégyen". Azért mesélem el, mert ezt is el kell mesélnem ahhoz, hogy továbbra is őszintének érezhessem magam.
Szóval, mióta csak gyerekeim vannak, ők az életem központi része. De szó szerint. Először ők, általában születési sorrendben, vagy akár az épp aktuális problémáik, eseményeik fontossági sorrendjében, aztán rögtön utánuk következik Balázs, és utána a kutyák.. és csak ez után minden más. A fontossági sorrend továbbra sem változott semmit, de mégis valami őrület van bennem, amit egyre nehezebben viselek én magam is, és most már ők is. Mert már nem vagyok képes magamban tartani.
Hét közben a fene esz meg mindig, hogy mi lehet velük, aggódom azon, hogy felkeltek e időben, mindenki elvitt e mindent a suliba, ha délutános vagyok, akkor azon, hogy mindenki hazaért e rendben, nem hagytak e ott valamit, mit vacsoráznak, ilyenek. Ha délutános vagyok, van, hogy egész héten csak reggel találkozunk arra a fél órára, amíg az iskolába készülnek. A délelőttös hét azért ebből a szempontból lényegesen jobb.
Na és most ugye délutános voltam, szépen végig is éltem a szokásos aggódásokat, meg hiányokat. Erre mi történik most, hogy már második napja itthon vagyunk? Halálra idegesítenek mindennel. De nem úgy, hogy tényleg meg vannak hülyülve, és idegesít, amit csinálnak. Szimplán csak ők maguk is idegesítenek. Szégyen és gyalázat, és tök ciki is, de olyan apróságokért is rájuk förmedtem ma is, amit máskor észre sem vennék. Persze, ők meg már nem kicsik, úgyhogy éppenséggel vissza is morognak olykor, ami olaj a tűzre csak, és onnantól már veszett fejsze nyele. :( Nagyon ritkán fordul az elő, hogy Balázsnak kelljen a gyerekekkel kapcsolatban leállítani engem, de egymás után két nap is ez történt. Pedig mondom, semmi kirívót nem tettek. Csak hangosak. Meg zörögnek. Meg ugrálnak. Meg egymást cseszegetik. Meg vihognak. Meg veszekednek. Meg verekednek. Meg folyton beszélnek. Meg beszólnak. Meg nyavalyognak. Én meg a falra mászok.
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen leszek velük. És végtelenül szégyellem magam miatta, mert tudom, hogy a hiba bennem van, de képtelen vagyok jelen pillanatban kontrollálni magam, és nem felvenni a kesztyűt.
Nem vagyok elég okos, hogy mégis mit kéne tennem. Bár gondolom erre is az idő lesz a megoldás.
Addig meg csaknem utálnak meg teljesen.

Legleg

Anyaságom legkülönlegesebb fejezete kétségkívül Erik nevéhez fűződik. Minden tekintetben ő viseli a legeket, már a kezdet kezdetétől. Már akkor, amikor még csak egy kósza gondolat volt, azt dédelgettem magamban, hogy az én középső gyerekem nem fogja megsínyleni a középsőségét, mert észre sem fogja venni.
Nos, ez azért nem így lett, de azt hiszem, egyikünk sem tehet erről, hanem csak szimplán így volt ez elrendelve. Neki, hogy épp ő szülessen középre a fiúk sorában, nekünk pedig, hogy épp őt kelljen terelgetnünk középsőként az élet mindenféléjében. Hatalmas feladat ez, nem is mindig a leghálásabb, de mégis.. egy örömóda az egész.
Nem könnyű úgy rendezni, hogy ő ne legyen se kicsi, se nagy, hanem épp az lehessen, aki. Óhatatlanul besorolódik a kicsik vagy a nagyok közé, ha valahova sorolni kell, és minden a helyzettől függ, hogy épp hova is kerül. Van, amiben már óriás, és van, amiben egészen apró kisbaba még.
Az is kétségtelen tény, hogy Ő az a gyerekem, aki a legkönnyebben kihoz a sodromból, de ő az is, aki a leghamarabb megnevettet. A legfurcsább is mind közül, mert míg Patrik a végletekig alkalmazkodó és alázatos az élet minden területén, Roli pedig roppant bájos és kedves minden helyzetben, addig Erik.... hát Ő Erik. :) Nem lehet megtörni, és nem lehet betörni, ha valami nem tetszik neki, hát akkor morog, duzzog, és bömböl is akár. Ahogy a helyzet kívánja. Tombolva hisztériázik valamiért, amit nagyon szeretne. És ugyanilyen kitörő lelkesedéssel örül mindennek, amit megkap. Könnyű lenne vele átesni a ló túloldalára, mert vitathatatlanul az a szeretetnyelve, ha kap valamit. Legyen az egy szem rágó, vagy egy többezer forintos valami. Neki kapnia kell, ha kigondolja, mert az jó neki. És amikor neki jó, akkor mindenkinek jó. :)
De a legkülönlegesebb Ő abból a szempontból is, hogy annyira az apja klónja, hogy ettől néha megijedek, mert máris látom, mi minden vár még ránk emiatt, de ugyanakkor valami rejtélyes módon belőlem is összeszedett ezt-azt.
Kétségtelen tény, hogy megsínylette a középsőségét, mert minden fogadkozásom ellenére mégis úgy lett, hogy észrevette.
Mégis, a sok minden ellenére, amin már a fiatal kora ellenére túl van, egy határtalanul jókedvű, nagyon menő és nagyon macsó gyerek. Aki amúgy magasról tesz arra, hogy ki mit vár el tőle, hogy ki hányszor és mit magyarázott már el, mindig annak a pillanatnak él, amiben épp jelen van, és azt megéli minden idegszálával. Jót, rosszat, egyremegy.. raktározza szorgosan a tanulnivalókat, és néha meglepő bölcsességgel összegzi a tapasztalatait.
Én meg.. itt állok mellette, és amikor ránézek, akkor dúdolom magamban, hogy "Az életem Te vagy, fiam, gond, büszkeség, könny és remény..." És annyira jó, hogy éppen ő a középső. És annyira jó lenne, ha sok év múlva Ő is azt gondolná, hogy milyen jó, hogy épp Ő lett a középső. :)))


(a bejegyzésnek semmi apropója nincs, csak úgy eszembe jutott, amikor még benéztem hozzájuk.... )

Két világ közt

Olvasok most egy könyvet, csak mindig elfelejtem átállítani ott, ahol ezt szoktam.. Allison Pearson: Csak tudnám hogyan csinálja a címe. Azért vettem ki a könyvtárból, mert gondoltam, majd jókat fogok rajta szórakozni. Ellenben véresen komoly a dolog. Mert kérem szépen, ahogy haladok a könyvben, úgy kapom magam azon egyre nagyobb szomorúsággal, hogy tökéletesen azonosulni tudok Kate-tel. És tegnap este majdnem arról írtam bejegyzést, hogy csak kéne írnom egy "Hogyan működik a családunk?" című kézikönyvet arra az esetre, ha valami történne velem, mert egy csomó mindenről fogalmuk sincs nélkülem. Például, hogy hol szoktam venni a szemeteszsákot, ami pont passzol a kukába, és nem túl vastag, se nem túl vékony, és nem is túl drága. Igazán apróság, de a szemeteszsák is része az életünknek, na. Na mindegy, erről nem írtam, viszont azért emlékeztettem magam rá, hogy mégis valahova jegyezzem már fel az ilyeneket.
A szomorúság oka pedig, ahogy szembesülök azzal, hogy ahogy a könyvben is, úgy a valóságban is mekkora a szakadék azok között az anyukák között, akik dolgoznak napi akárhány órában, és azok között, akik otthon főállású anyaként élnek. Ezer évig voltam "csak" anya, és tökéletesen tudom, mennyire nagyon fárasztó. Az ember huszonnégy órás szolgálatot ad a hét minden napján, szórakoztat, takarít, számonkér, ellát, főz, mos, és mindemellett még társadalmilag is kissé le van nézve, merthogy "csak" otthon van. Ebben éltem tíz évig (jó, hát nem ezer..), tudom milyen. A mostani életem merőben más. Merthogy dolgozom, rendes munkaidőben, rendes fizetésért. Mint a nagyok. Mondhatnám, hogy teljes jogú állampolgár vagyok újra. De nem. Mert most meg a másik körből kerültem ki, és azok, akiknek minimum annyi gyereke van, mint nekem, azt gondolják, hogy "micsoda hanyag, le sem sz..ja már hogy mi van a gyerekeivel, soha sehol nem látni, mert nem ér rá.. csóri gyerekek egész délutánokat vannak egyedül.. meg szegények, már megint buszoznak, senki nem jött eléjük".
Kicsit tudathasadásos állapot itt állni a két világban egyszerre. Merthogy nem szűntem én meg "csakanya" lenni, mint ahogy nem vagyok karrierista nő sem. Egész egyszerűen szeretnék helytállni mindkét helyemen a lehető legjobban, ami épp telik tőlem. Igen, ebbe már nem fér bele, hogy süssek akármit is hétközben, és a boltban vesszük a péksüteményt, mert sem időm, sem energiám arra, hogy dagasszak, kelesszek. És igen, nem fér bele az sem, hogy elmenjek eléjük az iskolába, esetleg két hetente egyszer-kétszer. Meg még egy csomó minden más sem fér bele. Merthogy amellett, hogy ugyanúgy az anyjuk vagyok, aki igyekszik ugyanúgy odafigyelni minden dolgukra, ugyanúgy vagyok itthon is az, aki mosfőztakarít, és ugyanúgy vagyok (lennék, ha épp nem intéztem volna el az arcomat egy krémmel) a férjemnek tetszeni akaró nő is. Mint ahogy vagyok az is, aki a munkahelyén mindenáron jól akar teljesíteni, és be akar illeszkedni.
Emiatt aztán előfordul, hogy nem vagyok egyik világban sem jelen igazán, hanem csak úgy vagyok. Néha lopva elmorzsoltam már egy-két könnycseppet, amikor épp nem úgy alakult, ahogy szerettem volna.
Amúgy meg csak azt akartam írni, hogy nem csinálja az ember sehogy, csak úgy jön.. mindig igazodom az épp aktuálishoz, és kész. Mondjuk könnyebb lenne, ha nem lennének ezek a bélyegek.. de vakarászom szorgosan.. :)

Kattognak a fogaskerekek

Ki gondolta volna, hogy az az esemény, amiről írtam hétfő este annyira megvisel, hogy azóta is ezen kattogok? Azon már túl vagyok, hogy a gyerekemet féltsem ettől, mert nemes egyszerűséggel közölte, hogy "Anya, ekkora marhaságot csinálni". Szemmel láthatóan őt is megriasztotta azért, de úgy kezeli, ahogy minden mást is. A helyén.
Én azért folyamatosan összeszorult gyomorral agyalok, hogy vajon mi vezethetett idáig. Külön megvisel, hogy ismerem a kislányt gyakorlatilag három éves kora óta, ráadásul múlt héten összefutottunk egy üzletben, és pár szót még váltottunk is. Olyan normálisnak tűnt.
És bánt egy kicsit, hogy úgy vitték el az osztályból, hogy nem volt idő reagálni senkinek, semmire. Sem a gyerekeknek, sem a szülőknek. Én azt hiszem, nem kellett volna másik közösségbe vinni, mert tiszta lap itt is lett volna, lehetett volna, ha nem söpörjük a szőnyeg alá a problémát, hanem leülünk, ahányan vagyunk, és megbeszéljük. Mert ma ő, holnap valaki más. A problémák kézen fogva járnak ezzel a korosztállyal. Neki ez volt, másnak más lesz. Az sosem megoldás, hogy akkor fogom, és elviszem máshova, ahol nem ismerik sem őt, sem a problémáit. Az életem minden területén hiszem, hittem és vallom azt, hogy segíteni csak akkor lehet, ha tudjuk, miben kell. Valószínűleg lett volna olyan reakció, ami nem túl pozitív, de azt gondolom, sokkal több lett volna a jó szándékú, igazi segítő kezet nyújtó szülő és gyerek. Még most is van bennem egy kis "elvárás", hogy hívjon össze az osztályfőnök egy rendkívüli és rendhagyó szülői értekezletet, ahol megbeszélhetjük ezt, ha másért nem, hát azért, hogy mással ne fordulhasson elő.
Eszembe jutott nekem is, hogy vajon mennyi befolyása van a Twilight könyveknek az eseményekre, mert ez a kislány is nagy rajongója volt. Nem tudom én ezt. Azt tudom, hogy ismerek más gyerekeket is, akik olvasták, mégsem ferdült el a világnézetük és az énképük tőle. Talán velük megbeszélték? Vagy csak gyakorlottabb olvasók voltak már, és fel sem merült bennük, hogy összekeveredhet a valóság és a könyv?
És amin a leginkább kattogok. Hogy vajon én észrevenném? A vágás-hegeket biztosan. De a lelki részét? Mert igen, van olyan, hogy sem időm, sem kedvem mindenkit meghallgatni. Szégyen, nem szégyen, ez van. Van, amikor annyira tele a hócipőm az iskola intézményével is, hogy hallani sem akarok róla semmit. És van olyan is, hogy saját magammal vagyok annyira elfoglalva, hogy nehezen szakadok ki belőle.
Tény, hogy mióta csak vannak a gyerekek, mindig azt erősítgetjük bennük,hogy bármi van, tudnunk kell. Mert csak úgy tudunk segíteni, ha tudjuk, miben kell. Őszintén meg szoktam mondani azt is, hogy előfordulhat, hogy először kiabálni fogok vele, ha olyan a helyzet, de akkor is tudnom kell. De persze, nincsenek illúzióim, hogy nincs olyan, amit eltitkolnak, meg amit el fognak titkolni.
Ráadásul, őszintén szólva, még nem is érzem magam ennyire felnőttnek, hogy a gyerekemen keresztül kelljen ilyen problémákkal szembesülnöm.

Nem panasz

Egy félmondatról jutott eszembe ma, amit már nem is tudnék visszaidézni, mert már azt sem tudom, kié volt a félmondat, csak az utána következő gondolatok maradtak meg. (és már ezért is hálás vagyok, hogy legalább ezek megmaradtak)
Szóval, gondoltam megörökítem, mik azok, amikben az elmúlt 13 évben nem volt részem.
-Moziba menni.
-Gyerekmentes napot tartani.
-Kettesben eltölteni egy hétvégét a férjemmel.
-Csak úgy elkölteni a fizetésemet.

Még bővülhetne a lista azzal, hogy "egész nap ágyban lenni", de aztán ezt elvetettem, mert nem igaz. Egyszer, mikor Roland pár hónapos baba volt, olyan kemény vesegörcsöm volt két éjjel egymás után, hogy az utána következő napot szinte átaludtam. (csak közben el kellett vinni Eriket szemészetre)

Viszont, sokkal hosszabb az a lista, amiben részem volt. Mindenfélét tudok ide írni, a babaillattól, a mosolyokon keresztül a hányós éjszakákon keresztül a kruppos rohamokig, és a kismillió egyéb ilyen-olyan apró, vagy nagyobb eseményekig, történésekig. Ülhetnék itt holnap reggelig is, szerintem akkor sem venném számba az összeset. Tulajdonképpen mindig is úgy gondoltam, végtelen hálával tartozom a sorsnak, amiért legalább ezt a család-dolgot ilyen egyszerűvé tette nekem. A tizenhárom év anyaság minden pillanata jó volt, még azok is, amikor kiborultam, és ordítoztam velük, vagy csak szimplán közöltem, hogy felmondok. Nem cserélném el semmiért, és bármikor újrakezdeném.
Mostanában azonban, amikor egyre kevesebb dologhoz kellek én személyesen, sokkal többször elég a háttérmunkám, néha már vágyom azokra a dolgokra, amik eddig egy cseppet sem hiányoztak. Most valahogy ez az a pont, amikor vagy kezdjük újra, vagy csináljunk teljesen mást.

Vagy legalább vegyünk egy lakkfekete kiskutyát.

Melyik is?

Ha megkérdezné tőlem bárki, hogy mi is az, amitől én igazán én vagyok, amitől jól érzem magam a bőrömben, akkor egy pillanatnyi habozás után azt válaszolnám, hogy az észrevétlen gondoskodásról. Mert ez az, ami az anyaságom és a feleség(ségem) mivoltom legjobb része. Mármint a megfoghatatlan dolgok közül. Valahogy gyerekkorom óta hordozom ezt magamban, nem is véletlenül vágytam én már tizenöt éves koromtól igazi, saját gyerekre (mekkora mázli, hogy azért akkor még nem..). Már akkor is szerettem úgy gondoskodni másokról, hogy nem akartam, hogy tudják, én csináltam azt a valamit, csak lestem, hogy örömet okoz e. Ilyenek, hogy mire mindenki hazaért, mindent megcsináltam itthon. Vagy később, hogy Balázsnak kimossam a szakács-ruháját (ó, igen, olyanja is volt). Ekkor voltam 15. És akkora örömet okozott, hogy láttam a szemében a villanást, amikor meglátta, hogy nem csak tiszta, de ki is vasaltam.
Azóta a 15 éves korom óta eltelt már egy-kettő. Ez viszont nem változott. Még mindig nagyon komoly örömöt okoz nekem, hogy gondoskodhatok valakikről. Észrevétlenül. Jó dolog, hogy itt vagyok, és bármikor megtehetek értük bármit. Jó dolog, hogy egyáltalán van kinek megtenni.

Ugyanakkor mindezek ellenére újabban azon kapom magam, hogy milyen szívesen mondanám én a híreket a rádióban. Vagy milyen jó lenne riporternek lenni is. De a legvadabb..... hogy még Ördög Nóri is szívesen lennék.
Magam sem értem, hogy fér össze ez a kettő dolog. Az egyik a lehető legcsendesebb háttérmunkás, a másik pedig afféle előretolt helyőrség. És még ebben a másodikban is én lennék. Vagy nem?

Mindig rohan...

Én pedig sohasem fogok ezzel megbarátkozni. Biztos tehetnék ez ellen is valamit, de teljesen sosem tudnék meghasonulni önmagammal, úgyhogy ez már talán így marad.
Annyi emlék kavarog bennem a napokban, képek, jelenetek, mondatok. Mind most történt, éppen tegnap, és mégis olyan nagyon régen volt már. Azt gondolom, mindig jelen vagyok a pillanataimban, de amikor az emlékeim között kotorászok, kiderül, hogy talán nem is.
Az ember kezdettől fogva tudja, hogy az a pici, apró kis valaki, aki eleinte csak van odabent, majd rugdos, és végül előbukkan, egyszer majd fel fog nőni. De amikor még kicsi, el sem hisszük, hogy ez tényleg bekövetkezik. Emlékeim szerint amíg a gyerekeim csak az "enyémek" voltak, lassabban telt az idő, mint az után, hogy tartoztak már máshova is.
Nagyon nehezen búcsúztatok el korszakokat, és nehezen engedem az életembe az új korszakokat, amik értelemszerűen következnek a régi után. Eddig azonban a nehézségek mellett mindig ott volt az, hogy még nem végleg... még mindig van kicsi, aki itthon van, vagy akivel ráérek reggel szöszmötölni, mert csak az oviba megyünk. Mostantól nincs már kicsi, aki itthon van, vagy oviba megy, és rettenetesen nehezen engedem át magam a gondolatnak, hogy hétfőtől mindenki iskolás.
Néztem ma az én kis Rolcsikámat, aki tegnap még pajkosan ücsörgött a mosogatóban olyan másfél évesen, és nagyon békésen engedte magára a vizet. Mára komoly nagyfiú lett, aki várja az évnyitót, és az iskolát, és kedvesen érdeklődik, hogy boldogulok a vagdosós feladattal, jól, rosszul, vagy közepesen? Eszembe jutott, amikor a fürdőbe mentem este, hogy hányszor szökött vissza már pizsamástól, hogy még visszaüljön a kádba... a kanapén ülve azon pityeregtem, miközben az x-faktort néztem, hogy hány éjszakát fagyoskodtunk át ugyanezen a kanapén Kisvakondot nézve, csak hogy enyhüljön már az a kruppos roham. Milliónál is több pillanat emléke él bennem a gyerekeimről, amikor jöttek, és a kis pihe-puha párnás kezeikkel öleltek, vagy csak épp ölelésre vágytak. Vagy gyógyító puszira. Erik annyira gyengéden tudta a két keze közé fogni az arcomat, és puszilni, hogy sosem felejtem el.
Tudom én, hogy nem maradhatnak örökre kicsik, és tisztában vagyok azzal is, hogy az élet rendje az, hogy óvodába, majd iskolába járnak. Mégis, olyan nehéz elhinnem, hogy nincs többé gondtalan gyerekkor senkinek. Belép a legkisebb is a mókuskerékbe, ahonnan többé nincs kiszállás.
Amikor senki nem látta, az új tolltartóját szorongatva sírva fakadtam. Bele akartam pakolni az új ceruzáit, de visszatettem végül. Nem akarom, hogy lássa, én sírok, mert neki öröm az iskolakezdés, és én vele akarok örülni. Azt fogja látni, hogy mennyire büszke vagyok rá, azt nem, hogy mennyire féltem őt. Mert olyan kicsi még... és még mindig olyan könnyen sírva fakad, ha valami nem sikerül. Nem tudom még elképzelni, hogy mindenre tud majd figyelni, igaz, a bátyjairól sem tudtam rögtön elhinni, mégis mindig mindent hazahoztak, vagy épp bevittek, amit kellett.
Menthetetlenül szentimentális és ragaszkodó vagyok, tudom. Ma este még utoljára végignézem a képeket a fejemben. Holnap pedig büszkén kísérem majd a kis első "dé"-st az évnyitóra.
De azért.... egy elsős, egy negyedikes, és egy hetedikes.... hát....nem tudom, mikor lettek ekkorák...

Ovis anyák napja

Roland fiam már egész héten lázban égett, vagyis szerdától egyfolytában. Tegnap még azt is közölte, hogy nehogy dolgozni menjek, mert itt kell lennem, úgyhogy kérjek egy szabadság-napot, hogy még véletlenül se maradjak le. Szabadság-napot nem kellett kérnem, mert délelőtt dolgoztam, az meg aztán teljesen evidens, hogy megyek.
Kicsit szomorúan mentem, mert az utolsó ilyen alkalom az ovis létben, de igyekeztem ezen gyorsan túllépni. Roland nagyon boldogan rohant elém, és már indult is átöltözni az ünneplősbe. Most először hallottam tőle, hogy nagyon izgul. Szinte belesápadt az izgalomba, ami vele aztán még sosem fordult elő, majdnem én is izgultam miatta. De aztán mondtam, akkor üljön oda a többiek mellé, és el fog múlni.
A műsor megható és szeretettel teli volt. Annyira szeretem ezeket az óvó néniket (illik, nem illik, de azért A. óvó nénit sokkal jobban), ez a mostani műsor is tökéletesen tükrözte azt a szeretetet, amit ők éreznek a gyerekeink iránt, és rajtuk keresztül irántunk. Minden percben látszott, hogy ezek a gyerekek tökéletesen tudják, mit miért mondanak, és énekelnek. Minden vers közben keresték az anyukáik szemét, nekik akarták mondani. Kedvesek és ügyesek voltak, természetesen ezt sem bírtam ki sírás nélkül. Hogy is lehetne kibírni, amikor olyanokat mondanak,hogy

"Mikor járni tanítottál,
lehajoltál hozzám.
Azt súgtad, hogy: drága kincsem…
s megcsókoltad orcám.
Ölelgettél, cirógattál,
ápoltad a lelkem.
Kedves szóval terelgettél
- bármi rosszat tettem.
Oly sok éjjel virrasztottál
kívánságom lesve.
Álmot hozó meséd nélkül
sose múlt el este.
Beszédre is tanítottál -
szívesen mesélek.
Elmesélem e szép napon,
hogy szeretlek téged.
Ahogyan a barna mackók
szeretik a mézet,
Édes, drága jó Anyácskám
úgy szeretlek téged" (Mentovics Éva: Elmesélem, hogy szeretlek)

Annyit tudnék ömlengeni az érzésekről, amik egy-egy ilyen alkalommal hömpölyögnek bennem, hogy még holnap reggel is itt ülnék, és addigra vörösre bömbölném a szemeimet írás közben. :) De nem teszem ezt. Úgyis pontosan tudjátok, mire gondolok.
Hasonló szép élményeket kívánok mindenkinek, akár oviban, akár iskolában, vagy épp "csak" otthon.

A múlt terhei I.

Valamelyik nap, miközben a babás blogokat olvastam komoly kényszert éreztem arra, hogy majd egyszer én is megörökítsem azokat a meghatározó érzéseket, élményeket, amiket a babázós éveimben szereztem. A szoptatás volt talán mind közül az, ami egyik gyerekemnél sem változott érdemben.
Természetesen én is úgy készültem már Patriknál is, hogy szoptatni fogom. Lelkesen és aktívan olvastam a kismama magazint a témában is, és tökéletesen osztottam azt a szemléletet, hogy minden babának az az ideális táplálék, és a legeslegjobb az igény szerinti szoptatás. 21 éves voltam akkor, amikor a fiam megszületett, tele optimizmussal, bizakodással. Már a kórházban beleért a bilibe a kezem.. amikor szembesültem azzal, hogy nekem lapos és befelé forduló mellbimbóim vannak, a gyerekemnek meg az átlagosnál rövidebb nyelvfékje, úgyhogy nem voltunk egy szerencsés páros. Sem én, sem ő nem tudtuk, mit is és hogy is kéne csinálnunk. Bababarát kórházban szültem, segítettek is, de csak és kizárólag a kézzel fejést tanították, ami nekem nem igazán ment. Hazajöttünk, bénáztunk, de itthon már csak Balázs volt, aki támogatott, mindenki más azon sopánkodott, hogy jajj, szegény gyerek, éhen hal, mert csak és kizárólag azért sírhatott, mert éhes. Három hetes korában már tejtesója is volt. Egészen a hat hetes nagy vízválasztó időig azért kitartottunk. Akkor beütött a végső krach, ami miatt éveken keresztül hittem magam igazi szaranyának, mert onnantól kezdve fizikai rosszullétet éreztem minden szoptatásnál. Egyenes út vezetett ahhoz, hogy két hónaposan már csak a tejtesótól kapott tejet igya.
Aztán vártuk Eriket. Még elszántabban készültem a szoptatásra, mert addigra már még inkább tudtam, hogy tényleg a legjobb, a legkényelmesebb. Beszereztem a bimbókiemelőt, hordtam lelkesen. Megszületett Erik, és annak ellenére, hogy egy hétig csak három óránként találkoztunk, nagyon egymásra voltunk hangolódva. Minden úgy működött, mint ahogy az a nagykönyvekben meg van írva. Szopott, elégedetten aludt, majd bizonyos idő elteltével újra. Hazajöttünk, itthon is ugyanígy... annak ellenére is, hogy Patrik hihetetlen féltékenységi jeleneteket produkált minden szoptatási időnél. Tele voltam egészséges önbizalommal, büszke voltam magamra, hogy naugye... akartam, megcsinálom. És akkor megint csak elérkezett a hat hetes választóvonal. És a történelem ismételte önmagát. Mindennek ellenére többet nem szerettem szoptatni, és ugyan tudatosan próbáltam tenni ellene, szoptatási tanácsadóval konzultáltam, meg újra elolvastam mindent, mégis.. már csak három, vagy négy hétig tartottam ki, addigra belefáradtam az ördögi körbe.. eszik, ordít, pótlás, megnyugszik. Neki is volt tejtesója. És én újfent szaranyának éreztem magam, amiért nem szopatok, ráadásul lépten-nyomon kikerekedett szemekkel fogadták, ha azt mondtam, hogy már nem szopik..
Roland a maga nem éppen felhőtlen pocakos léte után nagyon gyors születéssel ajándékozott meg. Fel voltam vértezve minden tapasztalattal, nagyon-nagyon akartam végre valakinek az igazi anyja lenni. Vele sem volt könnyű kezdet, de a tapasztalat átsegített a kezdeti nehézségeken. Másfél napos volt, amikor már itthon voltunk, belesimult az életünkbe, angyal üzemmódban létezett, aki aludt, három óránként körülbelül megtömte a pocakját, majd újra aludt. Egészen sokáig ebben az állapotban voltunk, még akkor sem változott semmi, amikor három hetesen bárányhimlős lett, és felhőtlen örömet éreztem, amiért még semmi gond nem jelentkezett. Sőt, most először egészen komoly mennyiségek kezdtek gyűlni a fagyasztóban anyatejből. Már-már elbíztam magam, amikor... igen, újra elérkezett a hatodik hét. Naná, hogy minden ugyanúgy történt. Tizenkét hetes koráig sikerült "kibírnom", de az utolsó héten minden szoptatást sírva abszolváltam, úgyhogy úgy döntöttem, elég volt, rosszabb ez így, mintha tápszert enne.
Csak ekkor mertem előhozakodni az orvosomnak a gondommal. Aki azt mondta, nem igen hallott még ilyenről, de lehet, hogy az az oka, hogy kevesen merik elmondani a mostani szoptatáspárti világban. Ő arra gondolt, hogy a hormonjaim a hatodik hét után nem velem voltak, hanem ellenem...és ez okozta a nagy "pálfordulást" az érzéseimben.
Őszintén szólva évekig tartott feldolgozni, évekig tartott, amíg be mertem vallani, hogy nemhogy évekig nem szoptattam egyiket sem, de csak hetekig tartott. Nem gondolom, hogy bármelyikük is kevesebb lenne ettől, de ehhez el kellett telnie egy csomó időnek, hogy ezt el is tudjam hinni.
Egy teher lerakva. :)

A mai jó pedig: meglátogatott minket Balázs kollégája, aki Svájcba ment dolgozni és lakni, és nagyon jót beszélgettünk, a fiúk pedig eredeti, Svájcból származó svájci bicskával gazdagodtak.

A rossz pedig: estem egy marha nagyot a csúszós járdán, úgyhogy reggel lehet, hogy nyögni fogok a felkelésnél.

Életem mozija

Ma megkérdezte tőlem Roland egyik csoport társának anyukája, hogy "és mivel foglalkozol?", majdnem rávágtam, hogy blogot írok. :D De nem erre volt kíváncsi, hanem hogy mit dolgozok. Érdekes arcot vágott amikor azt mondtam, hogy eladó vagyok egy ruhaboltban. Olyan "többet néztem ki belőled"-fej volt. De somolyogtam magamban, mert ott volt a másik válasz bennem, amit nem mondtam ki.
De ez csak egy röpke epizódocska volt a mai napban, ami igazából semmiben nem különbözött a többitől. Beus járt sokszor az eszemben, gondolkodtam, vajon mi lehet az, amitől ennyire elkeseredett? Végigpörgettem magamban életem fejezeteit, bele-beletekertem az unalmas részekbe, néha egy-egy jelenetnél elidőztem. Volt egy-két keserves időszakom nekem is. És igen, volt olyan, hogy megfordult a fejemben, sokkal jobb lenne eldobni mindent. De persze nagyon jó, hogy voltam annyira bátor, hogy végigcsináltam az egészet.
Nyolcadikos voltam, amikor elkezdődött a betegeskedős rossz szériám. Valahogy egyik baj jött a másikból, két hónap alatt egy "egyszerűnek" indult hasfájásból sokizületi gyulladás lett. Emlékszem rá, ahogy nap mint nap jártunk injekciókra, ahogy ültem egyedül a sötét szobában, potyogtak a könnyeim, mert nagyon fájtak a lábaim, és rá sem bírtam állni. Rettenetes volt, hogy nem táncolhattam a nyolcadikos farsangon, pedig keringőztek.. Ez volt az első igazi próbatétel, legalábbis amire nagyon emlékszem. (a négyéveskori éppcsak túléltem esetből nagyon kevéske emlékfoszlány maradt.. egy infúziós állvány, egy lány, akit Emmának hívtak, és hogy sírtam az anyukám után) De végül én győztem, apránként, pici lépésekkel. A félévi vizsgákon már minden rendben volt.
A következő komoly próbatétel a szüleim válása volt. Már maga a tény is megterhelő 15 évesen, plusz terhet jelentett, hogy én voltam az apásabb. A legnagyobb teher, amit rám rakott, mégis az utolsó mondatainak egyike.. "elviszlek, ha akarod.. de csak téged.." Nem túl nagy "tett" volt tőlem, hogy alig pár hét múlva már pszichológushoz jártam, de előtte még halálra ijesztettem pár embert a mozgólépcsőn, amikor elájultam. Ebből is felálltam, de csak lábadoztam még, amikor jött tőle a végső ütközet. Illetve kellettünk hozzá mindketten.. Először a bíróságon "vágta a képembe", hogy esetleg a nagyon minimum gyerektartást hajlandó fizetni anyámnak.. aztán rajtakaptam a világ legnagyobb hazugságán, majd innen már egyenes út vezetett oda, hogy többé nem beszéltünk. Nem mondom, hogy nem fájt, hogy soha meg sem próbálta megbeszélni, sosem bocsátotta meg, amit mondtam, és tettem. A mai napig engem hibáztat. De már én sem akarom megbeszélni. Megbocsátom, de azzal le is zárom az apa-fejezetet az életemben.
Komoly harcokat vívtam magammal betegségek kapcsán, amikor 19 évesen először hallottam orvos szájából az epilepszia diagnózist, akkor is összedőlt egy világ. Semmi kímélet nem volt abban, ahogy közölték, fájt, ahogy azonnal siettek elmesélni, hogy azért nem lehet jogosítványom, mert még megölnék valakit. (azóta akár lehetne is, de jó mélyen kódolták ezt a mondatot, sosem merném vállalni a felelősséget)
Balázs családja kapcsán is vannak ilyen keserves jelenetek. Ugyan sosem hibáztatott érte, de én mindig úgy éreztem, hogy miattam szakadt el az imádott nagymamájától, miattam nem láttuk az anyját egy évtizede. Persze, ebben az is lehet, hogy mindent magamra vállalok, de örökre belém égtek jelenetek, mondatok.
Mióta gyerekeim vannak, szerencsére sokkal kevesebb a keserves pillanat, mert mindig ott vannak ők minden pillanatban, akik emlékeztetnek arra, hogy mindent végig kellett ehhez csinálnom. A keservek nélkül nem ugyanez lennék, aki ma vagyok.
Olyan pedig nincsen, hogy nem tesz próbára az élet. Minden napunk egy újabb kihívás, de minden kihívás magával hoz egy újabb célt. :)

(amúgy egészen másról akartam írni, de ha egyszer elkezdek gépelni, módosult tudatállapotba kerülök, és csak úgy jön..)

Anyaság

Úgy látszik, mostanában az a "trendi" nálam, hogy csupa olyan könyvet választok a könyvtárban, amik aztán sorozatos gondolkodásra késztetnek. De ez biztosan nem véletlen. Mert arról a könyvről például, amit most épp olvasok, a tartalma alapján nem gondoltam volna, hogy ilyen "mélységekbe" visz.
Miközben olvastam is már többször letettem, és csak úgy mosolyogtam magamban egy-egy találó mondat, bekezdés kapcsán. Érdekes véletlen, hogy az egyik főszereplő az elejétől kezdve azon tépelődik, ott hagyja e a munkáját a lányai érdekében. (bár ők sokkal kisebbek, mint az én fiaim) Érdekes véletlen, hogy miközben rágódik, aggódik a kicsikért, az óvó néni segíti rávezetni arra, hogy a kislánya miért nem hajlandó addig ágyba feküdni, amíg ő ébren van. Egy ilyen fiam nekem is van. Aki bármeddig ébren maradna, amíg én is. Igazából tényleg csak a napokban figyeltem erre fel, hogy mennyire velem van ilyenkor minden rezdülésében, csak azért, hogy érezze, vele vagyok, nem mással, és nem máshol. Mondjuk a napokban éppen őt, legkisebb királyfit sokat elemezgettem magamban is, másokkal is, ezzel a hat hete tartó szerdai hányásokkal kapcsolatban. Mert látszólag semmi baj, sem testileg, sem lelkileg, legalábbis sem én, sem az óvó nénik nem jöttek rá. Mégis, vasárnap este már megkérdezte, mi lesz, ha szerdán hány? Kínomban tegnap este azt találtam ki, hogy a héten elmarad a szerda. Két kedd lesz. Fogalmam sincs, hogy találtam ki ekkora hülyeséget, arról meg aztán végképp nincs, hogy az egyébként okos, értelmes gyerekem hogy vehette ezt be, mindenesetre nálunk holnap is kedd lesz, és úgy tűnik, ez így rendben van. (hogy mennyire, az reggel kiderül)
Roland és Erik kapcsán rengeteget gondolkodtam, aggódtam mostanában, rakosgattam magamban ide-oda a kis dolgaikat, kerestem azt a helyet az életünkben, ahol megragadhatnám mindegyikőjük épp aktuális dolgát, de nem találom.
Úgy egyébként pedig sikeresen megfogalmaztam magamban újfent az elmúlt hetekben, és most már mindenféle mellékzönge és kétség nélkül, hogy az anyaságom az egyetlen olyan hivatásom, amiben jól érzem magam, elvárások nélkül. Megkönnyebbülés ezt tudni, ugyanakkor újra sajdult egyet a szívem egy újabb kisbaba után. Most Balázs biztosan felidézi magában azt a számtalan helyzetet, amikor semmi türelmem nincs épp egyik gyerekünkhöz sem, vagy amikor épp kiabálok (najó, üvöltök) valamelyikkel mert annyira felhúzott, és nem érti, hogy írhattam ilyet, esetleg még majd azt is hozzáteszi, hogy na persze... Nem titok, hogy messze nem vagyok tökéletes, és rendre kiakadok. Előfordul az is, hogy épp olyan kedvem van, hogy nem akarom, hogy hozzám szóljanak, ehhez képest hárman nyomják egyszerre, és akkor az szörnyen idegesít. Amikor letorkollom, elküldöm valamelyiket máris megbánom, de azt hiszem, az is normális, mert ilyet mindenki csinál, és érez.
Ma a nagymamám 75 éves lett. Fiatal, tudom. Mert másoknak a szülei ennyi idősek, mint nekem a nagyszüleim. Elnézve, ahogy a dédunokák felköszöntötték, magamban nagyon örültem annak, hogy én is korán kezdtem, mert így esélyem van arra, hogy még ilyenben legyen részem.
Az ő anyaságán is elgondolkodtam. Igaz, hogy egy teljesen más korszak volt akkor, mint most. Némileg nehezebb, némileg könnyebb, ahogy vesszük. Bár a gyerekek (neki is három volt) akkor is ettek, kinőtték a ruhájukat, tehát lehetett akár ugyanilyen is. Az ő anyasága tulajdonképpen az egész életét jelenti. A nőiességét is elveszítette teljesen, és a személyisége is arra rendezkedett be, hogy ő az Anya otthon. Sosem dolgozott, neki az volt a munkája, hogy gondoskodott mindenkiről. Azt nem mondom, hogy irigylem őt, mert azt látom, mindent feláldozott ezért, és amikor már semmi feladata nem maradt, mert már az unokái is felnőttek, szépen elkezdett leépülni testileg-szellemileg. Nem beteg, de mégis az. Ő biztos, hogy ezt nem gondolja így, és biztos vagyok abban is, hogy nem érzi áldozatnak, sokkal inkább természetesnek, hogy ő így élt.
És ezzel a gondolattal elérkeztem ahhoz, ami a leginkább munkálkodik bennem. Mi, akik valahány gyerekünknek az anyja vagyunk, folyamatosan zsonglőrködünk azért, hogy az anyjuk lehessünk. Vagy azért, mert mellette dolgozunk, és így, mint én is, fél szívvel mindig itthon vagyok, vagy azért, mert "csak" otthon vagyunk, ami társadalmilag- legyünk akármilyen modernek is- még mindig egy kissé lenézett dolog. Főleg akkor, mikor már minden gyerekünk "intézményesítve" van. Szépen ki tudja zsigerelni az embert, hogy legalább megközelítőleg jól csinálja a dolgait, az egész egy örök rohanás a mókuskerékben. Azok, akik minimum három gyereket nevelnek, mindenki tudja, lehetnek főállású anyák, a legkisebb gyerek nyolc éves koráig. Ami tök jó, ámbár pénzben rettenetesen degradáló összeg. Viszont egy rémálom lehet az, amikor a kicsi nyolc éves korában egyszer csak kirántják az ember alól a szőnyeget, és kilökik a kutyák elé koncnak, mondván, nincs már rád szükség, menj, és keresd meg magadnak a napi betevőt. Azok, akik másfél évtizedig is akár főállásban és huszonnégy órában a gyerekeikről gondoskodtak, ez nem így megy. Az egy dolog, hogy nem is piacképesek, de sokkal nagyobb dolog az, hogy mennyire elárvultak. Ráadásul itt kezdődik egy olyan folyamat szerintem, ami mély és csüggesztő depresszióhoz is vezethet, hiszen a gyerekek tényleg nagyok már ahhoz, hogy folyamatosan fogni kelljen a kezüket, viszont kicsik még ahhoz, hogy ne kelljünk a nap huszonnégy órájában stabil hátországnak mögéjük. Olyan hátországot jelentünk mi, anyák, akik egy szemmozgásból tudják, kell e vigasztaló ölelés, vagy épp elég egy cinkos mosoly. Anyák, akik varázsport hintenek a fájós ujjakra, akik levarázsolják a benőtt körmöket, akik álmukból felkeltve bármikor bármelyik gyereküknek megcsinálja a kakaóját a szája íze szerint.
Természetesen az apák szerepe sem kevésbé fontos, de mégis egészen más. Ők a kontroll-csoport, akik az anyák túlkapásait kezelik. A túlszeretést és túlféltést is remekül ellensúlyozzák.
A lényege ennek az egésznek az akar lenni, hogy tudassam veletek, kedves mindenki, akik az egy/két/három/négy/öt stb. gyerekeiteknek vagytok az anyukája, hogy ez a legjobb, amit tehetünk. :) Hiszen erre lettünk kitalálva. :)
És elhihetitek, hogy a dolgozó anyák arra vágynak, hogy otthon legyenek, az otthon lévők pedig dolgozni mennének. Be kéne vezetni egy kistérségi társulást, ahol mindig cserélgetnénk az otthon lévőket a dolgozókkal. Mindenki jól járna szerintem.

Van egy csomó minden

amiről gondolkodom, mégsem tudom annyira rendezni ezt a fejemben lévő katyvaszt, hogy normálisan le tudjam írni. Igaz, hogy többször is jártam már úgy, hogy akkor fogalmaztam a legérthetőbben, amikor a legkevesebbet agyaltam azon, hogy is kéne ezt elmondani.
Fura érzés például nekem mostanában itt a világban. Olyan, mintha kívülről szemlélnék mindent, és aztán, mikor egy-egy megjegyzés nagyon betalál, akkor meg mintha a gravitációs erő is kb. százszorosan működne, úgy pottyanok vissza a valóságba. Fura érzés, hogy innen kívülről egészen tisztán látom, hogy mi az, amin változtatnom kell, mégis a saját valóságomban csinálom tovább amit csinálok. Persze, jó az embernek a saját ....ában, mert ismerős is, meg jó meleg is van, hát akkor minek is strapálja magát.
Hiszem, hogy semmi nem történik ok nélkül, és minden történésnek tanító szándéka van. Néha a tanítást zokszó nélkül el tudom fogadni, de sokkal többször van bennem még mindig a "csakazértis", így aztán marad minden a régiben.
Mostanában nagyon sokat gondolkodtam azon, hogy mégis, mi lenne az a hivatás, amiben jól érezném magam, de úgy igazán. Ha az anyaságot elvesszük a lista éléről, ami az egyetlen olyan hivatásom, ami igazán megfelel minden "képességemnek", és az írást is a második helyről, mint vágyálom, akkor marad egy teljesen reális valami. Amin belül azt hiszem, igazán sok minden megfér. Van bennem egészséges önbizalom annak tekintetében, hogy megbirkóznék akármivel. Csak legyen benne változatosság, kelljen hozzá néha legalább gondolkodni, kelljen hozzá kreativitás. Arra már csak néha gondolok, hogy valami olyan dologba fogjak, amit mondjuk itt, a városunkban még nem próbált senki, mert ahhoz az egészséges önbizalmon kívül nem kevés szabadon felhasználható tőke is szükséges lenne. Ez meg nincs.
A sok tépelődés, gondolkodás és bizonytalanság eredménye jelen pillanatban még több bizonytalanság, amihez még társult egy csomó kérdés. Ezek pedig már hozták magukkal azt, hogy azon is eltűnődjek, vajon mennyire álltam eddig rosszul ehhez az egészhez? Gondolom eléggé. Mert mindig csak kérdezek, gondolkodok, és elvárom magamtól, hogy megtaláljam a válaszokat. Holott a kérdésekre talán válasz sincs. A megoldásra pedig simán elég lehet, ha végre rá merem bízni az életemet valaki másra. Odafent szerintem már várja, hogy egyszer végre eljöjjön a nap, amikor minden kérdés nélkül átengedem neki a gyeplőt, és minden kétkedés nélkül befogadom, amit nekem szán.
Tudatos, huszonegyedik századi robotként emberként azonban ez nem egyszerű. Úgy vagyunk programozva, hogy ne higgyük ezt el, és mindig, amikor már a küszöbén vagyunk (természetesen tisztelet a kivételnek, akik már rég túl vannak ezen), beindul a program, és futtatja azokat a parancsokat, amiktől beindul ez az önostorozás, kétkedés, és az egész csak generálódik egy hatalmas nagy kupac valamivé. Tök jó lenne, ha a kupac alján úgy tudnék dönteni, többet nem akarok a tetején kapirgálni, és a kupac elkezdene eltűnni. Ez amúgy minden bizonnyal megtörténik, már csak az kell hozzá, hogy kilépjek a robot-énemből a szeretettel teli énembe, és ott is maradjak. A kupacot pedig ez az énem hordja el, és alakítja át valamivé.

De erre még alszom azért egyet... mert mire a végére értem ennek a kacifántos gondolatnak, már működésbe is lépett a robot, amelyik szajkózza, hogy "kellnekedmégezzelisdolgozni?nemjóezígyahogyvan?jóezneked, neváltsvilágot'"

Őszi szünet

Semmi olyanról nem tudok beszámolni, mint sok más bloggertársam, vagy épp blog nélküli szülőtársam. Nemhogy programról nem, de közösen eltöltött unalmas napokról sem. Mert nincs ilyen. Itthon voltam ugyan hétfőn és kedden, de dolgoztam tegnap is, és ma is egész nap. A gyerekek pedig itthon voltak. Hármasban, jobbára. Vagyis négyesben, mert a kutya is itthon volt, hol kint, hol bent. Igen szaranyának érzem magam olyankor, amikor reggel elindulok, és itt hagyom őket. Már rég nem attól, hogy nem vagyok itt felvigyázónak, ha Patrik jelen van, efelől nem aggódom egyáltalán. (sosem fogom tudni ezért kárpótolni, és meghálálni sem neki) De azért igen, hogy minden szünet így telik. Az őszi, a téli, a tavaszi. És a hosszú nyári szünet is. A szabadság nem elég. Voltunk ugye nyaralni, azzal kilőttem tíz napot a huszonnégyből. Egy csomószor kellett egy-egy nap a dokihoz menés miatt, és szépen el is fogyott, illetve azt hiszem, még egy napom van.
Ma este (vagyis ötkor, de az már este, mert koromsötét van) jöttek elém. Férj, gyerekek, kutya. Rolit kivéve, ő nem akart gyalogolni, inkább mamázott addig. Tudom, hogy a két nagyobb is utál sétálni, de megtették, mert annyival hamarabb találkozhattunk. Ugyan beszéltünk ma többször is telefonon, olyan témáink voltak, mint "hogy kell elrakni az ágyneműt az ágyneműtartóba", "hogy melegítsük meg a bolognait", és "szerintem a kutya ki fog e kapni amiért letépte a kutyaajtóról a borítást" Mindeközben még többször megbeszéltem Rolival, hogy fogadjon szót, Erikkel, hogy írjon leckét, Patrikkal pedig, hogy "persze, anya, minden rendben". Na de amikor ma hazafelé baktattunk bevásárlás után, Erik igen vádló hangsúllyal mondta, hogy "nem igazság, hogy holnap meg fodrászhoz mész". És igaza van. Mert nem igazság. De képtelen vagyok találni egy időpontot ezen kívül, amikor nem kell dolgoznom sem, meg a fodrász is épp ráér. Úgyhogy igazságtalan leszek, és szaranya, de legalább a hajam nem lesz ősz.
Az meg egy cseppet sem emelt a hangulatomon, hogy ahelyett, hogy itthon bármit csinálnék, vagy ahelyett, hogy végre tudtunk volna Eszterékkel is találkozni ma több olyan vásárlóm is akadt, aki engem talált érdemesnek arra, hogy megossza velem az élete történéseit. Annyira nem voltam pedig vevő rájuk...
A szomszéd büfében dolgozó hölgy épp tegnap kérdezte meg tőlem, hogy mennyi lenne az az összeg, amiért itthon maradnék főállású anyaként? Ami csupáncsak elmélet, mert sosem lesz ilyen. De mondtam, nem vagyok nagyravágyó, szerintem, ha negyvenöt-ötvenezret kaphatnék érte, nem gondolkodnék egy percet sem azon, hogy maradjak e. De mivel nem kell ilyesmin gondolkodnom, hát megyek továbbra is... majd a téli szünetben is. De hogy legyen itt valami pozitív is, legalább van hova mennem... ez is valami, nem?

Erik és Márk

De nem két emberről lesz szó. Hanem csak a középső fiamról. Akire ha mérges vagyok, akkor az egybenmondott két keresztneve helyett azt mondom, ErikésMárk. Mire megszeppenve visszanéz... és szétterül az arcán a mosoly. Aminek aztán nehéz ellenállni. Pedig kell.
Tudom én, hogy sok minden miatt olyan Ő, amilyen. Nyilván a legkomolyabb mentsége a középsősége. Meg az, hogy az egyetlen olyan gyerekünk, aki gyakorlatilag egy egész héten keresztül leragasztott szemekkel feküdt egy inkubátorban, és csak háromóránként került velem kontaktusba. (akkor is hosszas könyörgésemre vették csak le a szeméről a ragtapaszokat) Szóval, tudom én, hogy nem indult könnyen az itteni élete. Tudom, hogy nyomot hagyott ez benne. És azzal is tisztában vagyok, hogy emiatt érte, vele, miatta sokkal többet harcolok a világban, mint amaz kettőért együtt. Valószínűleg sokat hibáztam már vele kapcsolatban, és nincsenek illúzióim azzal kapcsolatban sem, hogy még mennyit fogok... biztosan sokat.
Nehéz vele. Nehéz, mert annyira homlokegyenesen más személyiség, mint én. Ami lehetne üdítő dolog is, és azért az esetek nagy többségében az, de az a pár százalék, az rettenetesen megvisel. Ő az, aki abszolút kétlábbal áll a Földön, és ráadásul a világ számára fekete-fehér. Nincs középút. Valami vagy jó, vagy rossz. Olyan nincs, hogy kicsit jó... vagy kicsit rossz. Semmi ilyesmi.
Lehet, hogy beledumáltuk már azt is, hogy mennyire az apja klónja (bár egyre többen mondják, hogy tisztaanyja, de ez nem igaz szerintem), és már csak amiatt is ilyen határokat feszegető. Nem tudom.
Látom, hogy valami nem jó, és nem tudok neki segíteni, mert fogalmam sincs milyen utat kéne választanom hozzá, hogy tudjak segíteni. Végtelenül okos ő is, akárcsak az apja, és a bátyja, meg az öccse. (ezügyben én kilógok erősen közülük) De az eszét arra használja, amire nem kéne.. Persze, gyerek, és persze, mikor érdekelje minden hülyeség, ha nem most, de kiakaszt. A Michael Jackson táncával, amit a legváratlanabb pillanatokban reprodukál néha megrémiszt, máskor jót vigyorgok rajta. A zabolázhatatlanságán hangulattól függően tudok derülni is, és bosszankodni is. Azon, hogy minden esetben előbb "fejjel a falnak megy", és csak utána gondolkodik, szintén. Ezerszer átbeszéltük a "szabályokat" ilyen-olyan helyzetekre vonatkozóan, ezeregyedszerre is áthágja, mert az buli.
Néha azon gondolkodom, vajon túlélem e, mire ő felnő. El sem tudom képzelni, mi lesz majd kamaszkorában. Jelen pillanatban azt gondolom, tátott szájjal lesek majd, mi mindenre lesz képes..
Csiszolgatom, formálgatom, és alkalmazkodom mindig a helyzethez, ami épp adódik.
De azért imádom ám... és ezt a kis piszok nagyon jól tudja. :)))

És ez a bejegyzés azért született meg ma este, hogy emlékezzek rá, hogy mennyire nagyon kiakasztott ma este is a válogatott hülyeségeivel. Hogy aztán, egy meglehetősen hangos és haragos hegyibeszéd után egy "és elmondod apának is?" kérdést követően két perccel már angyali arccal aludjon. Na, hát ilyen vele... nem unalmas, az biztos..

Amit nem írtam, és valami, amit igen...

Ma délután szöget ütött a fejembe valami, és azon nyomban akartam is írni róla. Csakhogy azzal nem számoltam, hogy a technika kibabrál velem, na meg az időjárás.. épp akkor közeledett az első komoly felhőtömeg, és azonnal el is tűnt a wifi jel, amin keresztül tudok a boltból netezni. Még egy ideig próbálkoztam, aztán feladtam.
Mostanra meg természetesen fogalmam sincs, mi is lehetett az a nagyon fontos, amiért úgy éreztem, azonnal billentyűzetet kell ragadnom. Szóval ezt már nem tudjátok meg. Vagy majd egyszer eszembe jut, és akkor megírom.
Van olyan, ami eszemben van hónapok óta, született már róla vagy négy piszkozat, de mind a kukában végezte, mert végül addig-addig fogalmazgattam, míg már nem is azt tükrözte, amit tulajdonképpen szerettem volna vele elmondani. És most sem tudnám ezt sem olyan formában elmondani, ahogy szeretném. Talán sosem lesz úgy..
És végül, azért azt elmesélem, hogy mekkora hülye tudok lenni. Nagy magabiztosan írtam a nyaralás után, hogy ugyanannyian jöttünk haza, mint ahányan mentünk. Aztán teltek a hetek, és eljutottunk a hónap végéhez, ami tulajdonképpen a hó eleje, de ez lényegtelen ebből a szempontból. Kivételesen tudtam is, hogy mikor volt az előző (amúgy mindig elfelejtem), így aztán tökéletesen számon tarthattam, hogy aznap semmi nem történt. Meglepő volt, de ennyi. Aztán másnap sem történt semmi, és én balga.. titkon mégis reménykedtem egy kicsit a csodában, ami valóban igazi csoda lett volna (bár azt hiszem, születtek már gyerekek ilyen csodából) Persze, a remény hiábavaló volt. (még mielőtt bárki azt hinné, hogy most következik a happy end) Nem történt csoda, és valóban stimmel a 2+3-as létszám. :) Magam sem hittem, hogy képes vagyok még ilyen gyerekes dolgokra.. olyasmiben reménykedni, amiről eleve tudom, hogy nincs. Vannak hülye dolgaim, de azt hiszem, mind közül ez a legrosszabb.... sosem fogom elfogadni?

Van az úgy...

... hogy az ember kicsit későn eszmél rá, hogy valamit elcseszett. De mondjuk úgy istenigazából. Talán még nem helyrehozhatatlan a dolog, sőt, egészen biztos vagyok benne, hogy nem, csak változni, és változtatni kell.
Addig-addig dédelgettem legkisebb gyermekemet, míg éppen ma, mikor már elmúlt hat és fél éves is, rá kellett jönnöm, hogy kissé talán túlzásba vittem. Mert rendben, ő a legkisebb, és vele már igazán laza tudtam lenni, és igazán elfogadó is. Néha talán túlságosan is elfogadó. Mert neki a mai napig is tolerálom a babás hisztijeit, a nagyoknak ilyenkor már réges rég nem tettem ezt meg. Őt a  mai napig képes vagyok (néha) felöltöztetni, elpakolom helyette a szanaszét hagyott apró kütyüjeit is.
Az okokat tudom, és azt hiszem, nyilvánvaló is. Hiszen ő a legkisebb. És mint mindenki más, ő is feltartóztathatatlanul nő, és hipp-hopp úgy találom magam, hogy már nincs kicsi gyerekem. Nos, ez is az élet rendje, de miután a lelkemben még bőven él a remény egy újabb gyermekre (egyre kisebb mondjuk a remény lángja), így az ebbéli érzéseim okozta hiánytüneteket azzal kezel(t)em, hogy őt babusgatom. Tehetem ezt simán vele, mert nagyon szereti is. Ő az, aki még mindig képes babásan bekucorodni az ölembe, ha valami bánata van. Ő az, aki sírva fakad azonnal, és rohan vigaszért, ha fáj valami.
Ugyanakkor szépen, lassan, fokozatosan ráébresztett arra, hogy akkora nagyfiú lett időközben, aki átlát rajtam, és képes arra, hogy manipuláljon is ezzel. Csinál valami eszement marhaságot, tudja, hogy ludas, és tudja, hogy egyesegyedül ő a ludas, mégis kettő perc alatt eléri, hogy nemhogy ne haragudjak, vagy épp ne kapjon helyben két egyformát, de még őt vigasztalgassam.
Ennek kell(ene) nagyon sürgősen véget vetni. Mert ugyan kapott még egy tanévnyi haladékot (áldom az eszünket, hogy mégis így döntöttünk), de félek, hat és fél év "kicsiszememfénye" korszak után nem is lesz mindenre elég a haladék. És nem feltétlenül miatta. Mert ő még alakítható, formálható, nem utolsósorban pedig éppen a szociális érettsége fog a legtöbbet fejlődni hét éves koráig. Na de nekem is változnom kell vele kapcsolatban.
El kell tőle is várnom, hogy pontosan úgy viselkedjen a családban, mint mindenki más. (nyilván az egyéni eltéréseinket figyelembe véve) A saját érdeke pont úgy megkívánja, mint a többieké.
Mert mondjuk ha leszakad a szekrényajtó (és 99,9%-ban ludas volt benne), akkor azért felelősségre kell vonni, és nem kéne hogy meghasson a szempillarezegtetős-krokodilkönnyes "Bocsiiiiianya". Ám van még mit tanulnom, mert bevallom, meghatott. :) De aztán, rögtön másnap mint az eszement rohan ki az ajtón és ül be a papa autójába, csak mert ő dudált. (és még mennyi-mennyi apróság van ezek mellett, amik elfelejtődnek pillanatok alatt)
Nem lesz könnyű dolgom, azt már most tudom. Mert kiskirályfi ő a javából. De hagynom kell őt megnőni, pont úgy, mint mindenki mást. Ehhez pedig szükség lesz némi szigorra. Ami nekem nem az erősségem.... de meg fogom tanulni, ha muszáj.

Vége a szabinak

Holnap már menni kell dolgozni. :( Meglehetősen frusztrál a tény, mert olyan jól megvoltam két hétig munka nélkül (már amennyire egy anya valaha is munka nélkül van), egy kicsit sem hiányzott onnan semmi. Ma már emiatt (is) eléggé hisztis kedvemben voltam, estére jobbnak látták a hímneműek, ha messziről elkerülnek, így igen hamar egyedül találtam magam. Ami nem baj.. de mégis. Kedvem lenne törni-zúzni haragomban, de hogy kire és mire haragszom, na, azt nem tudom. Mert amúgy tök jó is lehet, hogy majd odabent a boltban (hóvége lévén) jól kipihenhetem magam.. bár lebeg a szemem előtt a rémkép, hogy micsoda kupleráj lesz... Próbálok örülni annak, hogy van hova mennem szabi után.. de még nem tudok. Ráadásul tiszta gáz lesz ennyi non-stop együttlét után alig találkozni a fiúkkal is, Balázzsal is. Még szerencse, hogy ő olyan műszakkal kezd, amikor délelőttre megy. Legalább nem kell még egy hétig egyedül aludnom. Mert azt aztán húdenagyon utálnám..
Valószínűleg egy csomó minden eszembe fog jutni a jövő hét folyamán, amit a szabi alatt megcsinálhattam volna.. de már mindegy.. biztosan meg fog várni, ha eddig kibírta.
De azért, ha valami csoda történne, és holnap mégsem kéne mennem.. nem sírnék.. :)

Mindenféle

Vannak az ember életében örök körforgásban dolgok. Érzések, tennivalók, helyzetek, valahogy kiszámíthatatlan időszakonként visszaköszönnek. Az én életemben legalábbis mindenképpen így van. Mindegy,hogy épp hány éves vagyok, hány gyerekem van, mindig megvan a kör. Ami ugye előbb-utóbb mindig bezárul, majd valamiért mégis újra kinyílik. Nem is firtatom, mi ennek az oka, mert végül is mindegy. Most is egy ilyen kör kellős közepén vagyok, ahol annyira ismerős minden, és mégsem ismerős semmi sem. Mert ebben a körben voltam már 16 évesen is, meg később is, és most újra, 33 évesen. Valahogy minden eddiginél erősebb jelen pillanatban a kör rádiuszában az érzés, szülni szeretnék.
Ez sem új keletű, hiszen itt a blogon is többször téma volt már. És valóban igaza van Balázsnak abban, hogy én vagyok az, aki soha nem fogja tudni azt mondani, hogy elég volt a gyerekszülésből, mert mindig megnőnek, és mindig hiányzik majd egy kisbaba. Így nézve tényleg sosincs vége..
Kingát olvasva, és bevallom, végigkönnyezve azt a bejegyzést, ami Lelle születéséről szólt, még inkább előtört belőlem a vágy, ami most itt, a Balaton-parton mindennél erősebb. Ennek is oka van. Mikor legutóbb a Balatonon nyaraltunk, eggyel többen mentünk haza, mint ahányan jöttünk. :) Azt hiszem, nem is véletlen, hogy épp Erik fiunk az, aki mindennél jobban szeret a Balatonban fürdeni. :)) Ez már akkor eszembe jutott, mármint hogy ő itt fogant, mikor készülődtünk még csak a nyaralásra. Épp kilenc éve ennek. És igen, reménykedtem, hogy majd a kör itt bezárul, és ismét többen indulunk haza, mint ahányan jöttünk. De a remény remény marad. Talán örökre már. Teljesen értem Balázs összes racionális érvét, és ha épp normálisan tudok gondolkodni, akkor el is tudom fogadni ezeket az érveket. Csak az a baj, hogy ez megy kevesebbszer. Sokkal többször van az, hogy álmodozva sóhajtgatok, miszerint, dejóislenne..........
Na de majd csak egyszer elfogadom, és belenyugszom, hogy ez így van jól, ahogy van..

Ha

... igazán jó anya lennék, akkor most ott ülnék az iskolai nyílt napon, és nem blogbejegyzést írnék épp.
... igazán jó anya lennék, akkor már hatkor felkelnék, hogy nyugodtan tudjunk készülődni reggelente.
... igazán jó anya lennék, akkor nem felejteném el odaadni a verseny-nevezési díjat.
... igazán jó anya lennék, akkor nem vittem volna ma reggel oviba a legkisebbet, mert fájt a hasa.
... igazán jó anya lennék, akkor sütöttem volna meggyes muffint, mert kérték.
... igazán jó anya lennék, akkor jól tudnám kezelni azokat a helyzeteket, amikor épp utálják egymást a gyerekeim.
... igazán jó anya lennék, akkor tudnám, mitől is jó fej Justin Bieber, és L.L. Junior.
... igazán jó anya lennék, akkor nem felejtettem volna el a logopédia füzetes mondókát gyakoroltatni.
... igazán jó anya lennék, akkor segítettem volna megcsinálni a matekpéldákat, nem morogtam volna amiatt, hogy már megint az utolsó napra hagyta.
... igazán jó anya lennék, akkor már tudnám, mit fog hozni a Mikulás, és a Jézuska.


Nos, nem vagyok az, mert ezek közül egyiket sem tettem meg, és ezek közül egyiket sem tudom.  Viszont továbbra is nyűgös vagyok és fáradt, továbbra is aggódnak értem, mert nem vagyok jól. Továbbra is utálom a reggeli hajcihőket induláskor, és simán elfelejtem megnézni az ellenőrzőt/üzenőt.
De valószínűleg azért még épp megfelelő vagyok nekik, mert még egyikőjük sem akart magának másik anyukát. 

Szeretem a testem

Szombat délelőtt annyira ráértem, hogy miközben vártuk a miniszterelnöki esküt, kapcsolgattuk a tévét, és leragadtunk ennél a műsornál. Egyszer-kétszer láttam már a műsorajánlót, de bevallom, mégiscsak kissé előítéletes vagyok, mert pont Márk miatt "rettentem" el tőle. De itt és most töredelmesen be kell valljam, benne is kellemesen csalódtam. Mert ugyan olyan kis "cuki", amilyenek a homoszexuális művészek "szoktak" lenni, de mégis, amit akkor, abban az adásban azzal a nővel csinált, engem megnyert magának.
Olvastam azóta egy-két kritikát a műsorról. Ilyet is, olyat is. Kicsit annak is igazat adok, akik azt mondják, többek között a párom is többször hangot adott ennek a véleményének a műsor közben, hogy csak arról szól, hogy méregdrága ruhákkal mindent el lehet kendőzni. Azt gondolom, ez a férfiak nagy részének a véleménye (tisztelet a kivételnek, természetesen). Nőként viszont, főleg olyan nőként, akinek mindig van valami apró-cseprő problémája (elkendőznivalója) magával, azt gondolom, annak a Mariann nevű hölgynek sokkal inkább visszaadták a nőiességét, az önbizalmát, és igen, miután letelt az egy hét, és megejtették a fotózást, úgy tűnt, újra szereti a testét.
Nem kellett semmiféle plasztikai sebészeti beavatkozás hozzá, mint a nagy átalakításban anno, nem kellett agyongyötörnie magát, mint a nagy fogyásban anno. Valahogy nekem azt sugározta az egész, hogy a nők szépsége, önbizalma belülről, önmaga elfogadásából kell(ene), hogy sugározzon. És ezzel tökéletesen egyetértek. Már csak azért is mert nem mindenki rendelkezik az ideális 90-60-90 méretekkel, hozzá gazella lábakkal, és dús hajkoronával, természetesen gyönyörű arcbőrrel. De túl sok helyről jön hozzánk az a fajta sugallat, hogy ilyennek KELL lenni, különben a férjünk/barátunk megcsal, elhagy, keres magának szebbet, jobbat, tökéletesebbet.
Láttam már sok olyan nőt, aki fogyókúrákkal töltötte a fél életét, csak hogy megfeleljen ennek az "elvárásnak" többé-kevésbé.
Nyilván mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ha gyerekeink születnek, akkor bármennyire is szeretnénk, csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem (itt is tisztelet a szerencsés kivételeknek) kapjuk vissza a régi, húszéveskori ruganyosságunkat, feszességünket, és lapos hasunkat. Nyoma marad annak hogy kilenc hónapon át növekedett valaki odabent, és aztán megszületett, szoptattunk, éjszakáztunk. Nem, nem gondolom, hogy ezt felhasználva lehet slamposnak, és akár "igénytelennek" lenni, mert az a másik véglet.
Azt viszont gondolom, hogy ha valakinek szültem egy, két (akárhány) gyereket, annak valahol "kötelessége" elfogadni engem úgy, amilyen lettem, mondjuk kis kötőszöveti lazasággal, vagy kevésbé rugalmas záróizomzattal.
De még ennél is sokkal fontosabbnak gondolom azt, hogy én elfogadjam magam. Nyilván mindenkiben van egy egészséges önbizalom, és egy egészséges vágy arra, hogy mindig szebb (vékonyabb, nagyobb mellű, hosszabb combú) legyen annál, ami valójában, és nagy többségünk tesz is érte. De nem kell ez mindenáron, és legfőképp nem kell, nem szabad emiatt elbujdosni.
Ezt megmutatták ennek a hölgynek is, aki szabadidőruhában ment mindenhova, mert azt hitte magáról, milyen kövér (pedig csak a hasa volt nagyobb egy kicsit). Láthattuk, ahogy sírt, mert utálta önmagát, és láthattuk, ahogy visszatért az önbizalma az alakformáló fehérneműben, egy új frizurával.
Ami nem tetszett, az, hogy ez a Márk kicsit többször nyúlt a szereplő hölgy melléhez, fenekéhez, mint az szerintem ildomos lett volna. Még úgy is, hogy tudjuk róla, nem jelent "veszélyt".
Összességében viszont feltöltött, és meghatott. :) És tetszett, még a valóság show mivolta ellenére is.