Dius gondol... mit is?
Hát ez nem az én hetem, az nagy biztos. Abból a szempontból biztosan nem, hogy ma sem fogom komoly tartalommal megtölteni ezt a felületet. De mára van igazolásom, mert éppen este tíz óra van, és most kezdődött el a Magyar Kupa elődöntő hosszabbítása. Ha nincs szerencsénk, még tizenegyesek is lesznek. Az egésznek a végén szerencsés esetben a mi csapatunk jut majd a döntőbe, kevésbé szerencsés esetben szomorúan és mérgesen indulunk haza. De majd ezt holnap elmesélem.
Minden reggel úgy kelek fel (nagy nehezen), hogy adok egy esélyt mindenkinek és mindennek, hogy ez legyen egy jó nap. Aztán a nap végén, amikor visszagondolok a nap eseményeire, akkor rájövök, hogy nem túl sokan éltek a lehetőséggel. Persze, ha jó mély elemzésnek vetek alá mindent, és végigboncolgatom a legapróbb kis gesztusokat és történéseket is, akkor tudok több jó pontot is kiosztani. Igyekszem ezekre koncentrálni, és a rossz, fárasztó, lehúzós dolgokra oda sem figyelni, vagy gyorsan elfelejteni őket.
Általában alig várom, hogy leteljen a munkaidő, és lehessen hazaindulni, hogy aztán itthon csak leüljek a kanapéra, és nyomkodjam a telefonomat, mert mire idáig jutok, már pont semmi kedvem semmihez. Amúgy ez tök unalmas, még magamnak is, de nehéz ebből a körforgásból kitörni. Nincs is jó idő, ma például még jégeső is volt, így aztán még az sincs, hogy sétálok egyet, vagy csak kimegyek az udvarra legalább. Mindig gondolkodom, hogy is kéne ezt úgy csinálni, hogy kevésbé legyen béna az egész, de aztán mindig így marad minden.
Van pár bajom ma este. Álmos vagyok, fáj egy kicsit a torkom, és hétfő is van. Mondhatnám úgy is, hogy a fentiek miatt nem írok semmit, de már írtam azért pár semmitmondó mondatot. Ha másra nem is, arra jó lesz, hogy marad majd ennek is bizonyítéka.
Még hét elején, amikor már láttam az előrejelzéseket, hogy hétvégén jó idő lesz, azt tervezgettem, hogy legalább egyik nap valahova el kéne menni kirándulni. Aztán végül ebből nem lett semmi, de igazából egy cseppet sem bántam. Ez most egy olyan csendes hétvége volt, amikor csak úgy voltunk, mindenféle kötelezettség és terv nélkül. Mindegyik napon akkor keltünk, amikor már kialudtuk magunkat, akkor ettünk, amikor éhesek voltunk, és azt csináltuk meg, amihez kedvünk volt. És ez most pont jó is volt így.
A választások utáni felpörgetett hangulat egész héten jelen volt szerintem mindenhol, nemcsak nálunk, csak kapkodtuk a fejünket, hogy az éppen aktuális történésekkel lépést tudjunk tartani. Úgy tűnt, hogy ha nem sikerül ez, akkor olyan lemaradásaink lesznek, amit nehéz lesz pótolni. Azt meg azért mégsem szerettük volna. Szerencsére van nekünk egy Erikünk, akire mindig lehet számítani, ha hírekről van szó, fáradhatatlanul osztja meg írásban is, szóban is ezeket, így még csak keresgélni sem kell általában.
Azt, hogy már vége is a hétvégének most nagyon sajnálom, mert most ezt a különleges csendességet, ami van bennem, bármeddig tudnám élvezni. De majd megpróbálom a zajban is fenntartani, hátha sikerül.
Hetek óta nem aludtam ilyen jót, mint ma éjjel. Az meg külön öröm volt, hogy már ébredéskor tudtam, ma a főzés oroszlánrésze nem az enyém lesz. Ilyen embereknek, mint én, aki az esetek többségében azért főz, mert muszáj, és nem azért, mert szereti csinálni, ez egyfajta ünnepnap. Ráadásul Balázs nagyon jól főz. Meg is lett az eredménye, mert akkora adagot ettem ebédre, hogy azóta is még mindig jól vagyok lakva. Igaz, nagyon éhes voltam, és nagyon jól esett.
Volt ma itthon Patrik, és csak azért nem ötösben ebédeltünk, mert most meg Erik nincs itthon tegnap délután óta.
Nagyon szép idő volt, öröm volt ma kint lenni. Nagy kár, hogy megint hidegfront jön, és el fog romlani,
Múlt héten írtam, hogy sajnos nem sikerült befejezni a könyvet, amit épp olvastam, és azt is, hogy pedig egészen stílusos volt a választás.
Azt is sikerült elfelejtenem, hogy készítsek ehhez a poszthoz egy fotót a valódi naplementével a háttérben. Na sebaj..
Az biztos, hogy egészen más érzés volt úgy olvasni, hogy teljesen frissek voltak az emlékeim Nicosiáról, a kettéválasztott városról.
Ebben a könyvben az az időszak elevenedett meg, amikor mindez megtörtént. Három család története, akiket különböző élethelyzetben ért ez a csapás, és akik végül mindannyian olyan kompromisszumokat kötöttek az életben maradás érdekében, ami az események előtt minden bizonnyal elképzelhetetlen volt számukra.
A könyv elején elég hosszú ideig tart az a bevezetésféle leírás, amitől érthető lesz minden, ami később történik. Nagyon részletesen ír a görög és török ciprióták közötti konfliktusról, a politikai viszonyokról. Nagyon szemléletes a főszereplő családok életének bemutatása, szinte láttam magam előtt azokat a kis házakat, ahol éltek, és a tengerparton épült szálloda is megelevenedett előttem.
Famagusta városában élnek mindannyian, ami ma szellemváros már, és elsősorban vezetett túrák keretében lehet megtekinteni. Mi sajnos ezt most kihagytuk, mert ugyan volt kontakt is, aki ráadásul magyar, de elég borsos volt az ár négyünknek, és most ez nem fért bele a keretbe. Van miért visszamenni valamikor, mert a könyv elolvasása után még inkább szeretném látni ezt is a saját szememmel.
Az írónő méltó emléket állított az 1972-es eseményeknek. Én bátran ajánlom, szerintem senkinek nem okoz majd csalódást.
Úgy látszik, valamiért minden délelőttnek olyannak kell lenni, amikor csupa felhő minden, hogy aztán délután még jöhessen a hétágra szóló napsütés.
Ma egy kicsit feldobta a napot, hogy voltunk vért adni Balázzsal. Én az idén most adtam először, mert amikor volt, akkor pont a fogászatra jártam, és nem adhattam.
Délután meg kicsit korábban jöttünk haza, mert mentem fél ötre fodrászhoz. Most csak festette a hajamat, nem vágtunk belőle, és ritkítani sem kellett.
