Dius gondol... mit is?
Annyira reméltem, hogy ez az előrejelzés majd már nem jön be, de úgy látszik, ez az az év, amikor a hóból is megárt a sok. Bár gondolom valaki ennek is tudott örülni, neki ma jó napja volt.
Igazából ez volt a nap fő eseménye, ezen kívül semmi extra, csak minden történt, ahogy egy átlagos kedden szokott.
Meg amúgy ma kedvem sincs írni m
És megint hétfő. Rosszabb napjaimon ki nem állhatom, nem szeretem az érzést, hogy az otthoni kellemes buborékból menni kell, és részt venni a szükséges rossz okozta mindenben. Nyilván otthon sem csak móka és kacagás mindig minden, mert vannak kevésbé kellemes kötelezettségek, vannak kisebb és nagyobb konfliktusok, feladatok, amik nem a legkellemesebbek. És a munkahely is többször negatív, mint amennyiszer jó érzésekkel van ott az ember. De amennyi helyről hallok mostanában megint borzasztó, megrendítő tragédiákat, átértékelem a rosszabb napjaimat is inkább. Igazából hálás lehetek minden ilyenért, csak hajlamos vagyok elfelejteni. Nem kéne pedig, és sokkal jobban és tudatosabban kellene koncentrálnom a jó dolgokra, legyenek bármilyen apróságok is, és a jelent élni igazán.
Azt már régóta tudom, hogy nincs sok értelme annak, hogy mindent tartalékolunk a majdra. Nem csak anyagi értelemben gondolom, hanem egyébként is. Nekem nincsenek a szekrényben ruháim, amit majd valahova egyszer felveszek, nincsen összegyűjtve még egy háztartásra is elég tál és serpenyő. Ami van, azt használom. Ha tönkremegy, vagy már nem jó nekem, akkor kidobom vagy továbbadom.
Vannak emléktárgyak, amikhez még ragaszkodom, a gyerekek dolgai, amikkel kapcsolatban még mindig reménykedem abban, hogy majd egyszer valaki örülni fog neki, és értékeli (nem a fiaim lesznek ezek, őket hidegen hagyja), de egyre kevesebb ilyen van. Amiket őrzök, az mind az az élmény, amit szereztem valahol. Tök mindegy, hogy útközben a kocsiban egy beszélgetés alatt, vagy Máltán a tengerparton. Egyforma mind. Ezeket fogom erről a világról magammal vinni majd, semmi mást. Jó sok minden lesz még addig amúgy, hogy majd ott is legyen mit mesélni.
Van olyan ismerősöm, akit ezzel ki lehet üldözni a világból. Köszöngetni egy hónapnak...😄 De ő nem olvassa a blogomat, úgyhogy nem fogom most ezzel felhúzni.
Nagy reményeket nem fűzök azért ehhez a hónapbhoz, mert ez még mindig a télhez tartozik, és láttam az időjárás előrejelzést is, és semmi nekem tetszőt nem tartalmaz. De mindegy, ettől még majd lehet ez jó is, főleg, mert ebben a hónapban is lesz egy kisebb utazásunk egy olyan helyre, ahol még nem voltunk.
Ma volt itthon Patrik, úgyhogy ma megint együtt ebédeltünk. A héten már többedszer, csak ugye a többi még egy másik országban volt. Semmi extrát nem főztem, petrezselymes krumpli volt és rántott hús. Délután megnéztük együtt a Fradi meccset is, végre nyert is a csapatunk.
Ezen kívül csak a szokásos házimunkákat csináltam meg. Sajnos vége is megint a hétvégének, ilyenkor mindig csak úgy száguld az idő.
Ma reggel szomorú hírre ébredtünk. Fenyő Miklós meghalt, és vele együtt véget ért a Hungária együttes. Őt már nem lehet pótolni, hiszen ő maga volt a rockandroll, az alfa és az omega, és a Csókkirály.
Egészen biztosan lehet róla rosszakat is mondani, én magam is tudok pár olyan dolgot róla, ami nem túl hízelgő, de ez eltörpül az Ő utánozhatatlan nagyságára a magyar zenei életben.
A zenéje gyerekkorom óta velem volt, elég meghallanom bármelyik számát, már jár a lábam, és mosolygok. Minden egyes zene, amihez köze volt egészen mélyre ment, és minden egyes zene maga volt az élet.
Végtelenül hálás vagyok érte, hogy tavaly és tavalyelőtt is ott voltunk a koncerteken. Tavaly az MVM Dome -ban még nem tudtam, hogy az tényleg az utolsó. Fergeteges buli volt mindkettő, kortalan és elképesztő energiát adó.
Szegényebb lett a világ ma, de a dalaiban örökké élni fog tovább, csak a teste ment el pihenni.
Egy olyan könyv, amire Patrik fiam kb azt mondaná, hogy nem csak az időt volt kár ilyesmire szánni, de a papírnak is lett volna jobb helye is. De ő meg én csak abban hasonlítunk, hogy szeretünk olvasni. Én a szórakozásért, ő pedig az információszerzésért olvas. De pontosan ezért van mindenféle könyv, hogy mindenkinek jó legyen.
Bevallom, az első 100 oldalt én is untam kicsit. Túl sok volt a szereplő, és sokáig küzdöttem azzal, hogy annyira nem az én korosztályomnak szánták. Aztán valamikor volt egy pillanat olvasás közben, amikor visszajött a saját 17-18 éves énem, akinek minden porcikája vágyakozott azért, hogy szeressék, hogy azt érezze, szép és kívánatos. És megvolt az érzés minden ezzel kapcsolatos érzelem tekintetében.
Ez a hangulat ki is tartott a végéig, és azzal az érzéssel fejeztem be, hogy ó, milyen jó lenne az ilyet újra átélni.
Szóval ilyesmire jó, de egyébként nem vagy sztori. Cserébe jól van megírva.
Amúgy is nehezen viselem a szürkeséget, de most hatványozottan rosszul esik, hogy nem csak fázom, de még esik is, és minden olyan egyhangú. Sok mindent ezzel kezdeni nem lehet, sajnos az nem opció, hogy kibekkelem tavaszig valami olyan helyen, ahol jó idő van. Azt például simán el tudnám képzelni, hogy cseréljek valakivel lakhelyet, aki mondjuk jobban szereti ezt a klímát, vagy épp kíváncsi rá, hogy milyen is a tél.
Ez a hét kicsit fura, mert sehol sem vagyok igazán jelen, és bevallom, nincs is kedvem jelen lenni. Majd azért szerintem holnap délután már összeszedem magam, amikor elkezdődik a hétvége.
Most épp nézzük a Fradi meccset, de már 2:0-ra vezet az ellenfél, és hát nagyon úgy tűnik, hogy hatalmas zakó lesz ebből ott Angliában, úgyhogy nem biztos, hogy a második félidőt is megvárjuk. Hajnalban menni kell dolgozni, nem jó egy nagy csalódás után elaludni.
Minden kezdet nehéz, ahogy minden, ami véget ér, fáj is egy kicsit. Pontosan így volt ez most, mert a lelkem ott maradt Tenerifén a szigeten, a gigantikus méretű sziklák között, a testem pedig már dolgozni készült. Úgyhogy nehéz volt a kezdet, és fájt a búcsú a gondtalan, szinte már nyárias napoktól. Azt nem tudom, hogy mi is lehetett az, ami engem végül ide hozott, hogy ide szülessek meg, amikor olyan nyilvánvalóan oda illenék, ahol még hírből sem nagyon ismerik a telet, és nem része a ruhatárnak a télikabát, és társai. Most már mondjuk mindegy, közel 48 évvel a történtek után. Lehet, hogy akkor még ezt nem tudtam magamról..
A kollégák örültek nekem, és mindenkit (egy embert leszámítva, de ő mindenben és mindenkivel ilyen, nem is veszi számításba senki) nagyon érdekelt hogy milyen volt, milyen volt ezt megélni. Több felvonásban is kellett mesélnem, és képeket mutatni, de nem bántam, mert minden ilyen alkalommal kicsit újra ott voltam.
Még kell pár nap, mire tényleg visszaérkezem a valóságba, addig teszem a dolgomat, mint egy gép.
