Vasárnap

 A tegnapi mindenféle élmény után ma igazából csak levezettünk itthon némi házimunkával. Közben rengeteg videót néztünk meg, és küldtünk egymásnak a tegnapi napról. Nagyon sok videón sírtam a meghatottságtól, nagyon sok mindenre csodálkoztam rá. 

Egyébként nem történt semmi extra, és mégis pillanatok alatt véget is ért a nap. Még lehetne legalább két napig hétvége igazán. 

Kupagyőztes

 Ma jó kis élménydús napunk volt. Azt már múlt héten megbeszéltük, hogy ha már úgy alakult, hogy éppen ma van az új kormány alakuló ülése, amihez kapcsolódó nyilvános eseményt hirdettek a Kossuth téren, amikor mi egyébként is megyünk is a Magyar Kupa döntőre, akkor miért is ne vennénk részt mindkettőn. 

Így is lett. Patrikkal a Kossuth téren találkoztunk, együtt néztük/hallgattuk meg az új miniszterelnök első beszédét. Azt eddig is tudtuk róla, hogy beszélni nagyon jól tud, de ez a mai minden eddigit bőven felülmúlt. 

Hihetetlen tömeg gyűlt össze, és hihetetlen volt, hogy mindenki milyen türelmesen, milyen jókedvűen várt. A beszédet néma csendben hallgatták. Egészen élmény volt, emlékezni fogok rá egész életemben. 

A kupadöntő nagyon hosszú ideig reménytelennek tűnt, nagyon unalmas, és nagyon rossz meccs volt. Végül, amikor már szinte senki nem számított rá, akkor sikerült egy szöglet után gólt szerezni, és azzal a góllal végül a mi csapatunk szerezte meg a győzelmet, és így a magyar kupát is.

Élménydús, fárasztó nap volt, de megérte. 

Könyves péntek

 A múlt héten elkezdett sorozat másik két része volt soron ezen a héten. Az első könyv furcsa unalmassága után ez a kettő már sokkal olvashatóbbnak tűnt, és néha sikerült komolyan belefeledkeznem is. 

Szóval egy jó kis könnyed, gondolkodni nem kell rajta könyvnek bármikor ajánlom. 

Jó az álmodozás

 Régen mások sorsáról akartam írni, mert azt hittem, az az izgalmas. Ma már tudom, hogy a legnehezebb történet az, amikor a főhős (például én) megáll a konyha közepén a csendben, és megkérdezi:"és velem most mi lesz?" 

Nem vagyok abban biztos, hogy valaha megszületik még az a könyv, amit tizenöt, húsz évvel ezelőtt terveztem. Természetesen, mint minden olyan vágyam, álmom, ami beteljesületlen maradt azért időről időre megjelenik, és próbál helyet találni magának. Ez is egy olyan, és a mostani útkereső időszak az életemben pont jó alkalom lenne ezt a régi álmot elővenni, leporolni, kicsit kifényesíteni, esetleg egy teljesen új helyre tenni, ahonnan másképp süt rá a nap, és kevesebb árnyék vetül rá. De csak porolgatom időnként, és pakolászom ide -oda, mert a sok évben, amíg inkább csak egy tök lelkiismeretes háttérmunkás voltam a saját életemben (és itt arra gondolok, hogy valaki, aki mindent és mindenkit segített, koordinált, nem pedig arra, hogy mintha ott sem lettem volna) a lelkem, és az a részem, ahol ez a képesség szunnyad valahogy meg is kopott. 

Sokkal keményebb és gyakorlatiasabb vagyok már, mint valaha, sokkal kevesebb álmodozás jellemző rám. Felesleges dolgokra sem pazarolok időt és energiát, tök hétköznapi dolgokon gondolkodom. 

A fentiek ellenére nem zárom ki, hogy mégis arrafelé változom majd, ami efelé visz, hiszen mégis egy olyan álom ez, ami gyerekkorom óta jelen van. 

Szerda

 A múlt hét is olyan volt, amikor alig vártam, hogy a munkanapok véget érjenek, de ez a hét még azon is túltesz. Nem tudom mi történt, de kb olyan, mintha mindenkinek egyszerre gurult volna el a gyógyszere. Mindegy, majd csak lenyugszik mindenki. 

Azt ilyenkor különösen tudom értékelni, hogy itthon minden rendben van, nincsenek harcok, nincsenek nagy problémáink sem. 

Délután sétáltunk is egyet. Igaz, csak a lidlbe mentünk, ami nem túl nagy távolság, de legalább kiszellőzött a fejünk. 

Ma mindenki

 Ma különösen sok hülyeséggel találkoztam. Tíz óra után kicsivel már megfogalmazódott bennem, hogy talán jobb lenne hazamenni, mint a nap további részében is jelen lenni, leginkább az agysejtjeim megóvása érdekében. Persze maradtam, mert mégis felnőtt ember vagyok, és létezik kötelességtudat is a világon. Nem ez volt életem legjobb döntése, de volt már ennél rosszabb is. 

Jó volt hazajönni, az egyszer biztos. És jó volt, hogy Balázs csinált nekünk ebédet/vacsorát, és nekem csak nagyon kis energiát kellett beletenni abba, hogy együnk valami finomat. 

Számolom a napokat is, mert nemsokára megint utazunk, és az tök jó lesz. 

Szösszenetek a fejemből

 Szerintem nekem ez az április, amit már magunk mögött hagytunk, örök tanulságul hozta azt, hogy soha, egyetlen generációt sem szabad lebecsülni. Nincsenek kétségeim afelől, hogy a változást a fiatalok érték el, ők voltak azok, akik mindent bevetettek. Mi, a szüleik melléjük álltunk, de nem mi voltunk az igazán bátrak. Ahogy talán igaz ez a mi generációnk egész életére. Nagyon kevésszer mertünk ennyire bátrak lenni. Igaz, a neveltetésünk, a körülményeink is egészen mások voltak, és mi még úgy voltunk gyerekek, hogy kérdés nélkül hittünk el bármit a felnőtteknek. Talán ebben rejlik a nagy titok, és talán ez az, amit meg kéne "lovagolni", és mindannyiunknak tiszta szívvel és befogadó szemlélettel figyelni arra, amit mások mondanak. Nem mindig nekünk van igazunk. 

Ha most újrakezdhetném egy tíz -tizenöt évvel fiatalabb önmagunkkal, olyan sok mindent másképp csinálnék. Annyi mindenbe fektettem egy csomó pénzt és energiát, amivel kapcsolatban mostanra másképp érzek már. A gyerekeim zsigerből tudják, amit én most, majdnem 48 évesen kezdtem el kapisgálni. Megveregethetném a vállunkat, hogy nyilván azért, mert mi ilyen zseniálisan jól csináltuk, de azt hiszem, sokkal több ebben részükről az ösztönös tudás, mint az, amit tanultak. Igaz, ők olyan érzelmi biztonságban nőttek fel, ami sem nekem, sem Balázsnak nem volt meg, és ez biztosan másfajta életminőséget jelent. 

Nem is az én gyerekeim érettségiznek épp, de még én is szentimentális hangulatba kerültem. Az érettségizőkre, elsősorban Bea Mátéjára és Erika Rékájára nagyon sokat gondoltam ma is. Remélem ez a nem túl könnyűnek tűnő magyar jól sikerült nekik. Holnap is drukkolok majd én is. De bármi lesz, a jövő és a világ az övéké.