Szeptember

Összefoglalva a szeptembert.. nem az én hónapom volt. Még csak nem is a családunk hónapja volt. Pedig jól indult. Szabadsággal, festéssel, ami ugye együtt járt egy csomó munkával, de tisztasággal, beszélgetésekkel, nevetésekkel is. Aztán valahogy minden elromlott. Nem kicsit, hanem nagyon. Pedig látszólag minden maradt úgy, mint előtte, csak mégsem.
Egyrészt, mert nem vagyok képes levetkőzni magam, és kicsit a túlzások embereként, túlaggódtam, vagy épp túlörültem mindent. Túlaggódtam Erik iskolába menetelét, a grafomotoros problémáit, az anyagi helyzetünket, a fizetnivalókat, meg egy csomó apróságot még. Túlörültem azokat a felhőtlen, nevetős beszélgetéseket, mert tényleg azt gondoltam, minden a legnagyobb rendben van. Másrészt nem tudom, mire fogjam. Mert sok oka van nem az én oldalamról, de én egyiket sem nevezném egetrengetőnek. Mert ja, hát nem tudok tökéletesen főzni, de ez így van minimum 10 éve. Na igen, fejlődőképesnek kéne lennem e téren, és lennék is, ha érdekelne úgy, ahogy nem. Ha legalább kicsit szerenék enni. De nagyon nem. Meg hát igen, nem sok önuralmam van a téren, hogy letegyem a cigit. Ez tény. De ez sem újdonság. Szóval isten igazából nem értem. De mélységében nem boncolgatom. Azért, hogy ne maradjon meg az utókornak, és azért, hogy ne döbbenjek rá semmire. Struccpolitika.
De holnap már október, és az egy jó hónap. Akkor majd megoldódik. Vagy rendeződik. És felejtünk, vagyis inkább besöprünk a szőnyeg alá mindent. Fér még oda.

Na ugye...

Végre van egy félórám. Illetve nem feltétlenül lenne, ha nem döntöttem volna úgy, hogy majd csak azután állok neki a főzés felemelő pillanatainak, és a fürdő polcainak lepakolásához, miután jól megérdemelten itt ültem.
Tegnap megint állásinterjún voltam. Vagy nem is volt ez igazi interjú. Tájékoztató volt leginkább, mert egy most induló vállalkozásról van szó. Aztán volt mindenkivel egy személyes pár perces beszélgetés. Ahol megtudhattam, hogy az adminisztrációs feladatokat nekem szánták. (halleluja) Örültem neki, egyrészt, mert jól esett, hogy a többszöri beszélgetésünk e témában az illetővel nem olyanok voltak, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Másrészt örültem neki, mert ugyan nem halnék bele dobozokba pakolni olajat, májkrémet, meg mittudomén még mit, de a másik rész valóban közelebb áll a szívemhez. A "mindenképpen benne vagy a kezdő csapatban" pedig szintén jól esett. Végre valami, ahol nekem volt "hátszelem". Nem is érzek miatta bűntudatot. Annyit mérgelődtem rajta, hogy mindig mindenhol másnak van, hogy épp itt volt az ideje, hogy most én érezzem magam ettől "nyeregben". Nem fogok jól keresni, de a nullánál azért jóval többet. Meg persze, mint minden induló vállalkozásnál, itt is benne van a pakliban, hogy nem úgy jön be, ahogy tervezték, és akkor megint ugyanoda kerülök, ahol a part szakad, de én optimista vagyok. Aztán meg majd úgyis meglátjuk. Úgyhogy úgy tűnik, unalmas napjaimnak hamarosan vége. Nem gondolok bele... csak megteszem a szükséges óvintézkedéseket. Mától ismét jókislány leszek, és beszedem a 2*1 Trileptalt, ami elő van írva. Már csak azért is, hogy bizonyítsak, én is képes vagyok helytállni hosszú távon. Bizonyítsak mindenkinek, de elsősorban magamnak. De nem akarok mindenáron utolsó lehelletemig bizonyítani. Be fogom látni, ha sok, vagy ha az egészségem lesz a tét. Akkor képes leszek azt mondani, hogy oké, én ennyit bírok, fogadjatok el ilyennek. (majd légyszi emlékeztessetek erre a mondatomra :D)
Szóval, úgy tűnik, mégiscsak igaz lehet ez, hogy minden évben újraéljük ugyanazokat az eseményeket, mert tavaly pont ugyanígy októberben kezdtem dolgozni. A november meg remélhetőleg elmarad. A 25-e mindenképp.

Ez egy béna hónap

Ez egy ilyen hónap. Hogy rohanok itt magam után, és mégsem értem sehova. Kb. úgy csinálok, mint a macska, mikor kergeti a saját farkát. :D Folyton van valami, amit el kell intézni, amit meg kell venni, amit vissza kell vinni, és persze hogy minden rám vár. Mert én vagyok az, akinek más dolga nincs. Amúgy tényleg nincs. Mert a kaja terem a hűtőben, meg a tűzhelyen, a mosott, hajtogatott ruha a szekrényben, a konyhakő öntisztuló, a gyerekek önellátóak.
Meg még olyan hónap ez, amikor volt részem felhőtlen pillanatokban bőven, mikor csak kettesben lehettünk, és beszélgettünk, meg mászkáltunk, és nem számított, hogy hány órakor ebédelünk, és mit. De volt részem a poklok poklában is, dühösen odavágott félmondatokban, hangosan kimondott gondolatokban. Az elmúlt héten ezért volt itt csend. Nem akartam leírni amit akkor gondoltam, és éreztem, mert tudom, már egy hét múlva megbántam volna. Mert attól, hogy pillanatnyilag bánt, és fáj, és haragszom, nagyon csúnyákat tudtam volna írni, mert nagyon csúnyákat tudtam gondolni. De ha teszem azt kitartó leszek, és sok-sok év múlva a gyerekeim fogják olvasni ezeket a gondolatokat, nem szeretném, hogy azokat a csúnya gondolatokat lássák. Így magamban tartottam. Nem beszéltem róla, nem írtam róla, csak megéltem, mert most az egyszer így volt jó. Illetve jónak nem mondanám, de ennek most valamiért így kellett lennie.
Kismillió téma van, amiről szándékozom írni, van egy (vagy talán kettő?) elkezdett gondolatsor a piszkozatok között is. Csak most valahogy olyan furán szita az agyam. Jönnek a gondolatok, befelé, és képtelen vagyok kifelé leadni. Most megint jól jönne, ha lenne valami gondolatközvetítő kütyü.
És mindennek ellenére nem vagyok ám rosszkedvű, és lehangolt. Néha kissé odavagyok, mert itt fáj, ott fáj, meg hülyén szédülök, de igyekszem nem tudomást venni róla, hátha akkor el is múlik.
Meg különben is, holnap megint remény éled... vagyis a remény már feléledt, de holnap többet is fogok róla tudni. Úgyhogy kéretik az ujjakat keresztbe tenni, és drukkolni.
Aztán majd elárulom... mi volt.. hogy volt..

A versmondás

Zagyva

El sem tudom képzelni, mikor lesz már végre minden olyan, amilyennek lennie kell(ene). Bevallom, hiányoznak kissé azok a "nem kell csinálnom semmit" délelőttök, vagy legalább egy-egy órák, amikor leülhettem, és kiírhattam magamból, amit gondolok. Most ezek az órák többnyire valami ügyintézéssel telnek. Vagy a gyerekorvos várójában, pusztán azért, hogy bekerüljön a tájékoztató füzetbe, hogy "beteg volt x-től y-ig". Demagóg dolognak tartom ezt az orvosi igazolást, de ez van, ezt kell szeretni. Aztán amikor meg nem ott töltöm az időmet, akkor pótolom az épp aktuális hiányzóval a tanulnivalót, vagy épp a friss kuratóriumi tagságommal átveszem az "elődeinktől" egy alapítvány több éves papíranyagát, kínosan ügyelve rá, hogy minden meglegyen, az összes létező anyagi javakkal együtt (úgymint nyomtató, számítógép, linuxos winchester, és egy rakás játszótéri játék). Aztán, amikor még ezek sem bonyolítják az életemet, akkor vár rám a háztartás minden felemelő és kevésbé felemelő gondja-baja, tehát főzök (lassan ipari mennyiségeket), aztán elpakolok, aztán mosok, teregetek, leszedem, elpakolom. És mindeközben folyamatosan számon tartom, kinek mit kell még befizetni, melyik könyvet kell még becsomagolni, szájbarágom, hogy melyik mappában tárolja ezt és ezt, és melyikben pedig azt és azt. És kiderítem az ismeretlen személyről, aki mint fejlesztős lép be az életünkbe, hogy ki fia borja (mármint lányborja), és nem lettem túl feldobott a tudástól. Vagy épp vérnyomásmérőt szerzek a rettenetesen konok és makacs nagyanyámnak, és aggódom fél délután miatta, hogy miért hallgattam rá, és miért nem hívtam orvost azonnal..
Amikor pedig van pár szabad percem, akkor társasági életet élek (de csakis neten és telefonon), vagy épp szomorú események kapcsán ülök a templompadban, hogy aztán egy egész estén keresztül potyogjanak a könnyeim. Meg aggódom, hogy jajjistenem, hogy segítsek a kis elsősömnek, akinek a részképességzavarai olyannyira szembetűnnek most, mint még soha. És aggódom kicsit a házaséletemért, mert a két hét felhőtlen boldogság után jöttek a borús felhők (de szerencsére nem viharfelhők azért). Hogy arról már ne is szóljak, hogy hányszor voltam ezekben a napokban igen sz@rul, és hányszor gondoltam, hogy inkább legyek már rosszul, de én ezt nem bírom.
A mókuskerék pörög, pedig nem én hajtom. Kimerültem. És úgy szeretnék egy nyugodt napot, amikor lógatom a lábam (és növesztem a hájam is akár). És akkor, amikor ez a nap lesz, akkor leülök, és majd csak írok, meg írok, meg írok, hogy majd győzzétek csak olvasni. (feltéve, hogy a gyerekek gépében a videokártya nem mutatja be a nemlétező középső ujját)

Szeptember 15. Roland napja

Nálunk legalábbis. Mert a naptárban másik névnap van. De mi az övét is jól megkevertük, akárcsak Erikét. Mert a naptári névnap július 15-e. És az nem olyan jó, mert júliusban Patrik szülinapot ünnepelünk. Így lett ez a szeptemberi Roland a mienk... meg úgy, hogy van nekem egy unokabátyám, akit szintén erre a névre kereszteltek annak idején, és nekik akkor azt mondták, ilyenkor van a védőszentjének a napja.
Szóval, ez a két ok volt, amiért pont ez a nap lett a névnap. :)

A Roland férfinév közvetlenül a német Roland név átvétele. Jelentése: vakmerő hős. Rokon nevek: Loránd, Lóránt.

A jelentéssel nincs mit vitáznom, mert nagyon igaz. Még. Hogy aztán a későbbiekben mi lesz, azt ugye nem tudhatom.

Azért még azt megörökítem, hogy mennyire nehezen kapott ő nevet annak idején. Mert ugye a Patrik Martinnal, és az Erik Márkkal elég nagy magabiztossággal kilőttünk négy legjobban tetsző fiúnevet. Az nem volt tudatos, hogy mindkettejük mindkét neve azonos számú betűből áll, sőt, bármily hihetetlen is, az M betűvel kezdődő második név is véletlen. Nem úgy a kiskirályfinál.... ott már tudatosan kerestünk nevet. Vagyis tudatosan nem kerestünk, egészen a 19. hétig, amikor biztossá vált, hogy két újabb fiúnevet fogunk adni. Itt kezdődött... én ragaszkodtam hozzá, hogy ha már a két nagyobbé viszonylag összecseng, akkor már az övé se üssön el. A "rik" végződés lett volna az igazi, de sem az Ulrik, sem a Henrik nem jött be. A második nevének a Milán azonnal eldöntetett. De kellett találni elé valamit. Sehogy sem boldogultunk.. végül mondtam, hogy már mindegy.. csak találjunk már neki valamit.. Én szerettem volna Danit, a páromnak nem tetszett. Ő szeretett volna Kornélt, engem a hideg rázott tőle. Aztán előállt ezzel a Rolanddal. Kapásból lehurrogtam, hogy azt nem lehet, mert van már a családban egy Roland (ő volt az esküvői tanúm), elég is lesz. De nem tudtam előállni egy "jobb" névvel. Pedig volt ám mindenféle javaslatom... Somától kezdve Balázson keresztül mindenféle... makacsul Rolandot akart. Végül addig-addig Rolandoztuk, míg maradt. Volt még egy kisebb képzavar, merthogy a Roland Milán annyira nem cseng össze, de nem vett rá senki az egyébként nagyon jól hangzó Roland Morganra. :D
Nem bántam meg egyébként, mert illik hozzá a neve. A Roland is, a Roli is, néha még a Rolcsi is (óvónénik szokták így hívni). És édes volt, ahogy a kórházban a csecsemősnővér hívta: Rolinka.

Hát így lett nekünk egy vakmerő hős Rolikánk. :)

Megtöröm a csendet

Rögtön ezzel a kis idézettel, amiről ugyan fogalmam sincs, honnan származik (én az iwiw üzenőfalán olvastam), de nagyon tetszik. Mert nagyon igaz.
Hogy megértsd, mennyit ér 1 év, kérdezd meg a diákot, akinek ismételnie kell.
Hogy megértsd, mennyit ér 1 hónap, kérdezd meg az anyát, aki koraszülöttet hozott a világra. Hogy megértsd, mennyit ér 1 hét, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét.
Hogy megértsd, mennyit ér 1 óra, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár.
Hogy megértsd, mennyit ér 1 perc, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot.
Hogy meg értsd, mennyit ér 1 másodperc, kérdezd meg az autóst, aki nem tudta elkerülni a balesetet.
Hogy megértsd, mennyit ér 1 tizedmásodperc, kérdezd meg a sportolót, aki "csak" ezüst érmet nyert az Olimpián.
Minden pillanat kincs, ami a tied. És becsüld meg jobban, mert megoszthatod valakivel, akivel tökéletesen eltöltheted. És emlékezz, hogy az idő senkire sem vár. A tegnap történelem...

Írnék, de..

Egész komoly bűntudatom van már, amiért nem írok. Napok óta. De van igazolásom ám...mindenféle. Egyrészt, a lakásfestés, és az ezzel járó sikamika, pakolás kimerített. Az iskolakezdés is... csak másképp. Aztán meg annyi minden jár a fejemben, hogy képtelen vagyok normálisan írni róla.
De lassacskán majd csak visszatér minden a régi kerékvágásba. Már csak egy szülői értekezlet, meg egy fél konyha takarítás van addig hátra... (meg amit még menetközben kitalálnak nekem).

Első nap

Annak ellenére, hogy egész nyáron akkor keltünk, amikor akartunk, meg annak ellenére, hogy előző este sem feküdtem le korán, már negyed hétkor ébren voltam. Mit ébren... totálisan ébren. A gyomrom kb. gombostűnyi volt, a pulzusom meg olyan szapora, hogy csoda, hogy kibírtam.
Gyerekeim, főleg a kis elsős izgatottan, de azért megszeppenve indult útnak. Szorította a kezem, bátortalanul nézett körül, de ment, rendíthetetlenül. Bementünk a terembe, ahol már jártunk évnyitókor. Még az tetszett neki, mikor kipakoltunk a táskából az asztalra, aztán körülnézett. Csupa ismeretlen arc nézett vissza, hasonló bátortalansággal. És akkor rám nézett, azok a gyönyörű, meleg-barna hatalmas szemek megteltek könny-nyel. És végem volt. Nyeltem nagyokat, nehogy én is.. persze, hasztalan. Jó lett volna megfogni, és elhozni. De erősnek kellett lennem, elköszönni mosolyogva, biztattam, hogy jól fogja érezni magát, és nagyon ügyes lesz, és eljöttem. Az sem hatott meg, hogy E.néni utánamjött az ajtóhoz, és közölte: "Ne aggódjon, csak addig sír, míg Önt látja!" Cifrát gondoltam magamban, egyrészt, amiért hozzám jött oda, és nem a gyerekhez, másrészt, amiért Önözött. De még rá is tudtam mosolyogni. Az, hogy a folyosón úgy mentem végig, hogy közben folytak a könnyeim, az mindegy...
Itthon napközben lakásfestés volt, amivel igazán gyorsan telt az idő, de folyton arrafelé kalandoztak a gondolataim. Vajon mit csinál? Vajon sikerült neki kivinni a tálcát az ebédlőben? Alig vártam, hogy három óra legyen, és mehessek érte. Jött szembe a folyosón, mikor mentem, meglátott, és azonnal könnyes lett a szeme. De ennek ellenére örült, jól érezte magát, megdícsérték, lelkes volt. :-)
Keresztszüleivel és tesóival ment is megünnepelni az első iskolás napot (palacsintával) az egyik helyi étterem/pizzéria/fagyizóba, mi pedig haza folytatni a megkezdett munkát. Túl sokat nem haladtam, mert fél ötre már mehettem is vissza szülői értekezletre.
Döbbenet volt, fárasztó, lehangoló, meg nem is tudom még mi minden...
De erről majd máskor.

:)

Kedves Világ!

A fiam ma kezd iskolába járni. Ez furcsa és új lesz neki egy ideig. Arra szeretnélek megkérni, hogy bánj vele gyengéden. Tudod, mostanáig ő dirigált. Ő volt a hátsó udvar vezére, én pedig mindig ott voltam a közelben, hogy meggyógyítsam a sebeit és lecsillapítsam az indulatait.
De most - más lesz a helyzet.
Ma reggel lebaktat a ház előtti lépcsőkön, meglendíti a kezét és belekezd nagy kalandjába, amelyben valószínűleg háború, tragédia és gyász is elő fog fordulni.
Ahhoz, hogy megtalálja a helyét a világban, élni akarásra, hitre, szeretetre és bátorságra van szüksége.
Ezért, Világ, azt szeretném, ha megfognád a kezét és megtanítanád azokra a dolgokra, amelyeket majd tudnia kell.
Tanítsd - de gyengéden, ha ezt meg tudod tenni. Tanítsd meg neki, hogy minden zsiványra jut egy hős; hogy minden csaló politikusra jut egy istenáldotta vezető; hogy minden ellenségre jut egy barát.
Tanítsd meg őt a könyvek csodálatára.
Adj neki nyugodalmas időt, hogy eltöprengjen a madarak, a napfényben röpködő méhek és a zöldellő dombok virágjainak titkán.
Tanítsd meg arra, hogy sokkal jobb tisztességben veszíteni, mint csalni.
Tanítsd meg arra, hogy bízzék az eszméiben, még akkor is, ha mindenki azt mondja neki, hogy tévesek.
Tanítsd meg, hogy csukja be a fülét a csőcselék előtt ... de álljon helyt, és harcoljon, ha azt gondolja, hogy neki van igaza.
Tanítsd gyengéden őt, Világ, de ne dédelgesd, mert csak tűzzel lehet minőségi acélt készíteni.

Nagy kívánság ez, Világ, de nézz utána, hogy mit tudsz tenni.
Olyan helyes kis fickó!" :)