Március végén

Most, hogy akkor hivatalosan is átálltunk a napos oldalra.. izé, a nyári időszámításra, végre itt volt az ideje, hogy a fejlécet lecseréljem, és a karácsonyi hangulat helyett oda is a tavaszt és egy kicsit már a nyarat is megidézzem. A nyaralásos visszaszámláló is teljesen jól számol mától, pont annyi nap van még hátra, amennyit mutat. Kicsit még soknak tűnik, de azért, ha már majd száz alá megy a napok száma, sokkal jobban fog kinézni.
Erik holnap reggel osztálykirándulásra megy Debrecenbe. Nem választottak túl közeli helyszínt, de végül is, miért is tették volna. Vonattal mennek, és a két napos kihívás első megpróbáltatása rögtön az lesz, hogy a reggel 8:23-kor induló IC-hez időben érkezzen a Nyugatiba. Remélhetőleg semmi április elsejei tréfa nem lesz a dologban, és minden rendben lesz.
Amíg ugye kiskorukban mindig agyon izgultam magam, hogy mi lesz velük, hogy lesz, addig most már azért nagyjából nyugodtan engedem el. Legalábbis tök más dolgok miatt aggódom. Én is voltam kamasz (nem is volt olyan rég), úgyhogy sejtem, mire készülnek egy ilyen kétnapos osztálykiránduláson. Arra kértem csak, hogy olyat ne tegyen, ami miatt bajba kerülhet, és lehetőleg olyat ne próbáljon ki, amiről fogalma sincs, micsoda, és milyen hatással lesz rá, mert nem leszünk ott, hogy segítsünk neki. De ezt annak idején persze elmondtam Patriknak is, és akkor ő is pont úgy szerelt le, mint most az öccse "Nyugi anya, nem vagyok hülye" Hát remélem..
Nem sok kedvem van holnap hajnalban dolgozni menni, vagy mondhatjuk úgy, hgy semmi kedvem. De szerdán itthon leszek, az jó lesz. :)

Amúgy tényleg hiányzott az az egy óra...

Óraállítás

Ma éjjel jön az óraátállítás..ez az a fajta, ami közelebb áll hozzám, mert jobban érzem magam akkor, amikor délután sokáig van napsütés, és világosság, mégis sokkal jobban meg szokott viselni, mint az októberi. Amúgy is utálom ezt a vágtázó időt, és néha követni sem tudom azt a gyorsaságot, amivel egy-egy nap, vagy hét, se akár hónap is eltelik. De még most el is tűnik egy óra a süllyesztőben tök legálisan. Arról nem is szólva, hogy hétfőn reggeles leszek...még az átlagosnál is kevesebbet tudok majd aludni.
De majd túl leszek rajta kb egy hét alatt, és onnantól majd már élvezni is tudom az előnyeit.
A fülem továbbra sem teljesen "százas", de már biztosan nem járok úgy, mint a múltkor. Kár, hogy ezt önerőből kellett elérnem. De sebaj, ebből is tanultam valamit. Mondjuk az nagy kár, hogy arra nincs lehetőség, hogy a levont járulékról én döntsek, és akár arra is lehetőséget biztosítanának, hogy egy magánszámlán gyűljön a pénz bizonyos százaléka, amiből adott esetben finanszírozhatnám a magánorvosi kezeléseket. Nyilván a mi társadalmunk nem alkalmas erre, mert nagyon beteges is, és nagyon el is van öregedve, és a befizetett járulékok minden fillérjére szükség van. Amúgy tudom, hogy megtehetem ezt, és köthetek ilyesmi szerződést bizonyos egészségügyi szolgáltatókkal, de annyira nem vagyok elhivatott a témában, hogy a kötelező túl még minden hónapban x összeget erre fizessek.

Végre péntek

Semmi olyan nem történt a héten, ami miatt ennyire kellett várnom a nap végét, mint ahogy ma tettem. De valahogy úgy van ez minden héten, hogy már hétfőtől visszafelé számolok, és a pénteket várom.
Nem tervezünk semmi különöset a hétvégére, bár a fejemben vannak mindenfélék, de lehet, hogy inkább most hagyni kell mindent és mindenkit nyugodtan. A fiúk még nincsenek a legjobb formában, a két nagy betegeskedett egész héten. Eriknek mandulagyulladása van, ő volt orvosnál is, Patrikról nem tudjuk, mert ő orvoshoz nem ment, de hasonló állapotban volt, mint Erik. Balázs nagyon fáradt, ma este már az a kategória volt, amire azt szokták mondani, hogy "rossz ránézni". Úgyhogy bármilyen jó is lenne egy balatoni kiruccanás, legjobb lesz, ha mindenki kipiheni magát. A Balaton megvár, és jó idő is lesz még bőven remélhetőleg.
De bármit fogunk is csinálni, tök jó lesz, mert együtt leszünk. :)

Így jártam

Már tegnap este éreztem, hogy megint kezdődik a fülemmel az a halló járat mizéria. Van itthon fülcsepp, és mondták is legutóbb, hogy ha érzem, hogy viszket, fájdogál, akkor nyugodtan kezdjem el használni.
Aztán délelőtt úgy gondoltam, mégis jobban tennêm, ha megnézetném orvossal is, holnap nem lesz rendelés, aztán még hétvége jön, nehogy megint úgy járjak, hogy belebolondoluk a fájdalomba.
Azt gondoltam, sima ügy lesz, öt perc alatt végzek. Hát csak gondoltam, mert az orvos fapofával közölte velem az asztala mellől kikiabálva, hogy nem fogad, mert nincs időpontom, és tele vannak. Mondtam, hogy de fáj a fülem, de kb mintha a falnak mondtam volna, csak kitartott amellett, hogy ő bizony engem itt ma nem lát el. Nem is tudtam hirtelen jól lereagàlni, mert nagyon fél sem fogtam. Nem is tértem még most sem napirendre afölött, hogy egy orvos, aki letette a maga hippokráteszi esküjét, hogy tudja ezt megtenni...Rosszul esett, mert havi soktízezret vonnak le egészségügyi járulék címén, és ilyenkor mindig kidobott pénznek érzem.
Hazajöttem, csöpögtettem a fülcseppből, és azóta is reménykedem benne, hogy nem lesz rosszabb ennél, mert időpontom továbbra sincs...bár lehet, hogy minden napra be kéne jelentkeznem, hátha valamikor fájni fog...
Mondanám, hogy nevetséges ez az egész, de sajnos nem lehet rajta nevetni.

20 év

Ma van a mi ünnepünk. Annak a napnak az ünnepe, amikortól kezdve mi ketten hivatalosan is MI lettünk.
20 éve már annak a napnak. 20 év, rengeteg történettel, rengeteg eseménnyel, boldog és kevésbé boldog pillanatokkal tarkítva. Megtapasztaltuk a jóban-rosszban érzéseket, ahogy az egészségben-betegségben àllapotokat is. Ez alatt a húsz év alatt voltunk egy gyerekes,két gyerekes, három gyerekes szülők. Voltunk devizahiteles házaspár. Voltunk építkező család. Voltak nehézségeink, voltak kétségeink, voltak szárnyaló időszakaink. Volt, amikor nagyon nehéz volt együtt maradni, volt, amikor nagyon nehéz volt külön lenni.
Minden napunkon kitartottunk egymás mellett, és azt hiszem, ha valaha valaki megkérdezné, mi a titok, ami miatt jól működik egy párkapcsolat, házasság ennyi időn keresztül is, ez lenne az egyik, amit kiemelnék. Mert az természetes, hogy szeretem, még akkor is feltétel nélkül, ha egyébként vannak olyan dolgai, amitől a falra mászok. Az is természetes, hogy ő jut eszembe először, mint ahogy az is, hogy ha meglátom, mosolygok.
Végtelen hálát érzek azért, hogy őt szerethetem, és hogy megtaláltuk egymást akkor, amikor. És bevallom, pont olyan szerelmes vagyok, mint húsz (huszonhat) évvel ezelőtt. ❤️

Purple day

Nem hiszem, hogy valaha még előfordul majd, hogy ezen a napon nem fog kicsit összeszorulni a torkom, és nem fognak elárasztani az emlékek. Pedig már nagyon régóta nem része a mindennapjaimnak ez a betegség, és semmi, ami ehhez kapcsolódik. Itt van viszont bennem minden, amit akkor hallottam, láttam, éreztem. Minden bizonytalanság, minden kétség, minden félelem. Ezek nem múlnak el nyomtalanul, kitörölhetetlen emlékek maradnak.
Azt nem tudom, hogy kinek lehetek hálás amiatt, hogy már nem kell minden nap aggódni értem, nem kísérik árgus szemekkel minden mozdulatomat.

Hatékony hétfő

Volt azon a bizonyos képzeletbeli listámon egy csomó minden, amit el kellett volna már intéznem egy-két hete. Mindenféle, nem határidőhöz kötött ügyintézések, elsősorban telefonon, emailben, üzenetben. Amiatt, hogy nem volt határidős, szépen cipeltem is egyik napról a másikra magammal. Volt, amiről már meg is feledkeztem.
De ma ennek véget vetettem, és egy röpke délelőtt alatt a listán szereplő tételek mellé raktam pipákat, és végre nem cipelem őket magammal.
Ez jól fel is pörgetett, és ez a pörgés tartott is úgy este hétig, amikor meg egycsapásra leeresztettem, mint a lufi.
De arra való az éjszaka, hogy kipihenjem mindezt, és holnap frissen, fitten kezdődjön elölről minden.

Hajrá, magyarok!

Avagy...ezúton üzenem mindenkinek, aki nem hitt, aki fanyalgott, aki lesajnált érte, hogy ma válogatott meccsre megyünk, hogy ma este csodát láttunk. És csodát tettünk.
Valami olyasminek voltunk tanúi és részesei, amit szavakkal nehéz is visszaadni. Majdnem lehetetlen is, mert igazán csak azok fogják érteni, akik szeretik a focit. És még ők sem mindannyian, talán csak az a huszonkét ezer ember, akivel együtt alkottuk ma este azt a tizenkettedik játékost, aki kellett ahhoz a csodához, ami megtörtént.
Mert megtörtént. A szemem láttára történt meg, hogy az a magyar válogatott, amelyik csütörtökön olyan furcsán semmilyen volt, és elvesztette a szlovákok elleni eb selejtezőt, most a vb ezüstérmes ellen képes volt előbb egyenlíteni, majd meg is nyerni ezt az eb selejtezőt.
Nekem az a vesszőparipám egyébként, hogy nincs semmi más baj a magyar focival, mint hogy mentálisan nincsenek rendesen felkészítve. Azt tudom, hogy kaptak fél nap pihenőt edzés helyett tegnap, és azt is tudom, hogy megrázta őket a csütörtöki vereség. Azt nem tudom, mi történt a színfalak mögött, de bármi is volt, ez bejött.
Fantasztikus hangulatú meccsen voltunk, huszonkét ezer szív dobbant ugyanazért, huszonkét ezer torok üvöltött örömében, huszonkét ezer hang énekelte a Himnuszt.
Nem tudom hányan nézték a tévében, és hány emberben éledt újra a remény, és hitte el, hogy igenis van olyan, hogy együtt minden sikerülhet.
Nyilván nem lehet messzemenő következtetéseket levonni, és előfordulhat, hogy fogunk még rosszul, lêlektelenül jàtszani, de azt remélem, hogy ma elindult valami. Valami új, valami jónak a kezdete.
Egy biztos...az összes hazai eb selejtezőn ott leszünk, de bármi lesz is, ezt a meccset sosem fogjuk elfelejteni. És soha nem is akarjuk majd.
🇭🇺🇭🇺

Szombat

Ó, de jó is lenne, ha mostantól minden nap ilyen napsütéses lenne. Minden olyan más ilyenkor, valahogy minden sokkal könnyedebb, vidámabb. Egy csomó mindent megcsináltam ma, amihez tuti, hogy borús időben semmi kedvem nem lett volna. Nem lehetek teljesen elégedett, mert még így rengeteg dolog van, amivel el vagyok maradva, de a tűzoltás megvan.
Gondolkodom egyébként egy csomó mindenen, amin változtatni kell. Elsősorban a mindennapos vásárlás, amitől szabadulni szeretnék, mert nem csak rettenetesen időrabló, de energiát is túl sokat igényel. Az sem lenne baj, ha a mindennapos főzéstől megmenekülnék, de még keresgélem az alternatívákat. Ha már összeáll a fejemben valami, akkor majd előterjesztem itthon megbeszélésre.

Szabi

Amikor ma reggel kilenckor a sokadik, és végülis akkor már tényleges ébredésem után kijöttem a nappaliba, már nem csak azért örültem annak, hogy ma nem mentem dolgozni, mert nem kellett korán kelni. Olyan gyönyörűen sütött a nap, és olyan hangosan csiviteltek a madarak, hogy kétség nem fért hozzá, hogy most aztán itt van a tavasz. 

Egész nap ki is tartott ez a fantasztikus napsütéses idő. A teraszon a hőmérőn egyszer még huszonkilenc fokot is láttam, ami aztán még külön is jókedvre derített. 

A hatékonysági mutatómra ugyan nem lehetek büszke, mert épp csak pár adag ruhát mostam ki, és pakoltam el, azon kívül túl sok mindent nem csináltam. De nem baj, nincs semmi veszve, holnap már hétvége lesz. És ugyan szívem szerint reggel elindulnék, és a Balatonig meg sem állnék, de ez most nem ilyen hétvége lesz. Na de nem baj, lesz majd arra is alkalom. 

Máris péntek

Ma hajnalban már biztos voltam benne, hogy ma bizony nekem péntek lesz, mert bőven elég lesz most négy nap is ebből az erőltetett menetből, ami a héten volt.
Azért még rendesen megnyomtam a mai napot is, jó sok mindent tanultam is megint, meg a már megszokott dolgok közül is rengeteg minden volt. De jó volt ez így, hamar eltelt a nap legalább.
Délután már végre megint olyan tavaszhoz hasonló volt az idő, pedig hajnalban a mínusz három fok nem kecsegtetett túl sok jóval. Mától meg ugye amúgy is hosszabbak a nappalok, úgyhogy azért lassan, de biztosan érkezik majd a tavasz, a napsütés.
Most még családilag nézzük a Szlovákia-Magyarország Eb selejtezőt...sajnos nem jó a helyzet, épp kettő nullra vezetnek a szlovákok. Hát ez van...remélem csak a kezdet nehéz..

Fáradt agy

Annyira tele van az agyam ezekkel a munkás dolgokkal, hogy alig marad másra már az agyi kapacitásaimból. Odabent igyekszem jól osztódni, és a saját munkámat is maradéktalanul elvégezni, közben meg igyekszem mindig több mindent megtanulni, megjegyezni azokból, amire a helyettesítés kapcsán lesz szükségem.
Érdekes saját magammal kapcsolatban is megfigyelni, hogy bár fél lábbal már elég régóta kívül állok a mostani munkakörömböl, de leginkább a kollégák közül, mégis elég nehéz elszakadnom tőle. Gondolom köze van ahhoz, hogy van bennem jó adag megfelelési kényszer, meg persze ahhoz is, hogy a sok bizonytalan bénàzás közepette nagyon jó, hogy más téren még tele vagyok sikerélménnyel, mert bármit megoldom pillanatok alatt. Azt remélem, hogy ahogy biztosabb lesz majd az új tudásom, úgy majd ez is megoldódik. Mert az nagy gáz lenne, ha menet közben kiderülne, hogy képtelen vagyok elszakadni. Bár...sosem a munka résszel volt itt baj, hanem a körülményekkel.
Egyébként egész héten küszködök a gyomrommal, fáj, görcsöl, nem esik jól semmi. Pénteken lehet, hogy itthon is maradok, szerzek magamnak egy hosszú hétvégét. Hátha sikerül kicsit utolérnem magam az itthoni dolgokkal is.

Amire nemet mondtam

Nálunk a munkahelyemen nagyon komolyan vesszük a munkavédelmet, meg minden egyéb szabályozást. Vannak mindenféle munkatechikák a mindenféle munkakörökhöz, vannak mindenféle szabályozások, amit mindenkinek ismernie kell, mindenkinek tudnia kell, mert mindannyiunk közös érdeke, hogy minél biztonságosabban, és minél hatékonyabban tudjuk végezni a munkànkat.
Az ezekhez a mindenfélékhez kapcsolódó oktatási anyagokat, oktatásokat egy ember végzi. Ő vesz részt az interjúztatásban is, az új belépő kollégákat oktatja, körbevezeti, meg minden ügyes-bajos dolgot intéz.
Az ő helyére kellett volna mennem. Átmeneti időre, fél évre, a fél év letelte utáni hogyan tovább teljesen bizonytalan, mert az ő sorsa is mástól függ.
Első hallásra, és úgy, abban a formában, ahogy én ezt az ajánlatot kaptam, lelkesítő volt. Egyrészt amiatt, hogy rám gondoltak legelőször, és addig senki más szóba sem került, amíg én nem adtam választ, másrészt meg elég régóta járok úgy dolgozni, hogy nincs bennem motiváció, nem érzek semmi lelkesedést, és ez akár jó megoldás is lehetett volna arra, hogy kicsit kiszakadjak ebből.
Aztán persze gondolkodtam elég sokat ezen az egészen, hogy hogy is lenne egy-egy napom, milyen lenne, ha ki kéne állnom egy műszaknyi ember elé oktatást tartani. Milyen lenne nap mint nap ugyanazt a sablon szöveget elmondani mindenkinek, aki most kezd nálunk dolgozni. És persze, elképzeltem azt is, hogy érezném magam akkor, ha ott kéne ülnöm az ő asztalánál. Kevés kihívást találtam ezekben, volt, ami kifejezetten taszított.
Az nem könnyítette meg a dolgomat, hogy akinek a helyére kellett volna mennem, nem csak a kevésbé szimpatikus emberek közé tartozik, de nem is nagyon kommunikálunk egymással a köszönésen kívül. Nehéz volt elképzelni, hogy majd ő fog engem betanítani. 
Csak azért mondtam volna igent, mert éreztem egyfajta "elvárást" is, hogy ha már engem kértek, illene elfogadnom, meg mert itt volt a lehetőség a menekülésre abból a helyzetből, amiben most vagyok.
De sehogy sem éreztem elsöprő örömet, sehogy sem éreztem azt, hogy ez az én utam.
És aztán végül úgy döntöttem, hogy maradok azon az úton, hogy küzdök az álmaimért.

Jajjnekem

Ma kezdődik az életemnek egy újabb szakasza. Ma kezdtem el betanulni annak a pozíciónak a helyettesítésére, amire évek óta vágytam már. Ez ugyan jelen pillanatban csak plusz terhet jelent minden tekintetben, de ugye a célokért áldozatot is vállalni kell. Semmi és senki nem garantálja, hogy nem éveken keresztül csak beugró ember leszek, ahogy az is előfordulhat, hogy majd amikor sor kerül a pályáztatásra valamikor, nem kerül elő egy nálam sokkal alkalmasabb jelölt. Ennek most nincs semmi jelentősége, az esélyt adom meg magamnak. Most még a tanulásra, mert a tudás mindig jól jön, és el sem tudja venni tőlem senki.
Igaz, a mai két óra után (előbb a saját munkámat kellett elvégeznem), amit ott töltöttem, akadtak komoly kétségeim az agyi kapacitásaimat illetően, de azzal nyugtattam magam, hogy pár évvel ezelőtt még a mostani munkám is sokkal nehézkesebben ment. Most még sok minden kínai, és látom már, hogy az excel rejtelmeibe sokkal mélyebben kell beleásnom magam (ilyen az, amikor a főnöknek táblázat volt a jele az óvodában). Kicsit össze is vagyok zavarodva, és feltettem magamnak a kérdést, hogy biztosan ezt akarom e. De persze, biztos.
Holnap újabb adag tanulnivalót kapok majd a nyakamba, csak győzzem felfogni. Arra mondjuk tökéletes ez az egész, hogy kicsit feltámasztom az ellustult agysejtjeimet is.

Meccsnap

A héten a harmadik, és az utolsó is egyben. Lehet, hogy ha még tartana tovább is ez a hét, akkor még találnánk valahol valamilyen focimeccset, amit szívesen megnéznénk élőben is, de hát sajnos erre már nincs lehetőség.
Mára azt ígérték, hogy húsz fok lesz. Amikor tegnap este még télikabátban ültem a lelátón, és a meccs kevésbé izgalmas pillanataiban fáztam is kicsit, nehezen hittem el, hogy ez tényleg így lesz.
De így lett. Gyönyörű, napsütéses, meleg tavaszi időben indultunk Dunaszerdahelyre, és ott is ugyanilyen idővel vártak minket. Ha nem éltem volna át, most el sem hinném, hogy egyszál pulcsiban is nagyon jól éreztem magam. (És ha nem láttam volna az előbb a tükörben a saját szememmel, el sem hinném...de a nyakamat kicsit megszínezte a nap) A meccshangulat fantasztikus volt ma is, annak ellenére is, hogy a csapat messze volt a régi formàjától, nem is sikerült, csak egy döntetlent összehozni. De ez semmit nem vont le abból, hogy mi jól éreztük magunkat, egy szuper napot töltöttünk együtt.
Ez a nap is egy örök emlék marad.
Szelfi formájában is megörökítve:

 Hazafelé még a naplementét is elcsíptük a Duna parton. Ez még egy ilyen ki kicsoda fotó, mert amúgy olyan jól néznek ki együtt, amikor egyformában vannak.

Meccsnap

Ma is az a szombat volt, amire sokezer fradistával együtt várunk egész héten.
De még délelőtt azért elmentünk cipőt venni, mert Roli még mindig a téli bakancsában volt kénytelen járni, hiába van egy alig használt adidas cipő a szekrényben, kinőtte...Ő kb. öt perc alatt ki is választotta magának, ami tetszett, jó is volt rá. Aztán következtem én...merthogy én olyan sportcipőt nő vagyok, az a nike, amit hordok, meg már igencsak kiszolgált, harmadik éve hordom. Amit elsőre kinéztünk, jó is volt rám, kényelmes is volt, tetszett is, csak sokallottam az árát. Még két helyre mentünk be, de sehol nem találtam olyan igazit. Így aztán Balázs fogta magát, visszament, és megvette azt az elsőt.

Ebédre pizzát rendeltünk, Erik is épp akkor ért haza egy győztes meccsről, kissé leharcolt állapotban....a térde is fájt, meg még "le is égett" a bőre egy komolyabb becsúszás során. De kemény gyerek, még ha kicsit jól is esik neki, ha sajnálgatva van, azért mindig megy tovább.
A meccs előtt még megvettük Patriknak a pulcsit, amit a névnapjára kapott tőlünk. Szerdán már vettünk, hogy meglepetés legyen, de nem találtuk el a méretet, így az Eriké lett, ma meg Patriknak is vettünk egy olyat, ami jó is rá.
A meccs nem volt a legjobb, de nyertünk, és újabb három pontot raktároztunk el. Ez a lényeg. Majd amikorra kell, addigra meg minden sínen lesz, és egyszerre látunk gyors játékot, támadó szellemű játékot, és olyan csapatot, ahol mindenki képes, tud és akar is együtt játszani a többiekkel.
Azt már a héten elmondtam, hogy nekünk van a legjobb, legintelligensebb táborunk. Csak ismételni tudnám magam, de nem teszem. De ma megint nagyot alkottak (és nagyot szurkoltak).
Szerintem a maga egyszerűségében legalább olyan nagyszerű volt, mint tegnap a Múzeumkertben tartott műsor. Ha nem nagyszerűbb...

Azt meg nyilván sejtitek, hogy készült családi szelfi is.

És azért mutatok még egyet, csak hogy látszódjon, mennyire nem vagyunk magányosak..

Holnap is meccsnap lesz. Meg állítólag húsz fok is.

Más tollával

Vagyis akarom mondani más insta posztjával..merthogy ma szembejött velem rengeteg poszt mindenhol a Nemzeti Ünneppel kapcsolatban, de ez, amit a "mert nőnek lenni jó" oldalon olvastam, ez volt a legigazibb mind közül. Kifotóztam, elhoztam, hogy megmutassam, remélem, hogy nem fognak érte haragudni (ha meg mégis, vasárnap Dunaszerdahelyen leszünk, egy muffinnal vagy kofolával megpróbálhatom kiengesztelni őket)

Nem fűzök hozzá többet, szerintem nem is kell. Ettől szól(na) az ünnep, és a megemlékezés. Nem kell több.

Jó lesz ez

Hát ezt simán meg tudnám szokni bármikor, hogy négy nap csak a munkahét, és abból is csak hármat töltök munkával. A talpaimat meg viselte ez a három nap is rendesen, épp ki is használom azt az isteni lábmasszírozót, amit nem olyan régen kaptam. Fergetegesen jó érzés.
Remélem, hogy a hosszú hétvégén jut idő mindenre, amire nagyon szeretném, bár azért kell rangsorolni is, mert szombaton is, és vasárnap is meccsnap lesz. De rég megtanultam már, hogy sokkal több időt kell hagyni kikapcsolódásra és pihenésre, mint a kötelező dolgokra, mert hosszú távon csak így lehet jól működni. Úgyhogy nem lesz olyan nagy baj, ha csak mosásra, főzésre szánok itthon időt. De majd lesz, ahogy lesz.

Meccsnap

Nem, nem írtam el, tényleg ma is meccsnap volt. Ma kupameccsen volt, a Vidit fogadtuk. De kivételesen hagyjuk is a meccset...és nem csak azért, mert kikaptunk kettő egyre (még lesz visszavágó), hanem mert a meccshangulat mellett sokkal inkább az a két megemlékezés volt, ami bennem mély nyomot hagyott.
Azt mondják, hogy a fociszurkolók, különösen az "ultrák", fanatikusok, és Magyarországon leginkább a fradisták mind állatok. Ez a közvélekedés, és ugyan elismerem, hogy volt idő, amikor azért, hogy ilyen véleménnyel legyenek róluk, sokat tettek. Közben azért a szurkolói kultúra sokat változott, van, ahol az enyészeté lett, a közvélekedés azért leginkább még mindig a régi. Rengetegszer néztek rám furcsán amiatt, hogy rendszeresen meccsre járunk, és rengeteg olyan véleménnyel találkoztam, hogy "tényleg odajártok AZOK közé?"
Azt hiszem, a mostani Fradi tábor többször is bizonyosságot tett már arról, hogy intelligensek, érző szívű emberek, van humorérzékük, és természetesen mindenük a klub.
Ma megemlékeztünk a nemrég elhunyt Koós Jánosról, aki egész életében fradista volt, rengeteg meccsen biztatta a csapatot a lelátóról.. A klub is méltóképpen búcsúzott tőle, a Fradi induló után a híres "Kislány a zongoránál" dalt énekelte mindenki, és többezer ember emlékezett állva, vastapssal rá. A tábor sem feledkezett meg róla, ők egy külön molinóval is készültek.

Még a meccs előtt láttuk, hogy az egyik szektor sarkában több széksort elfoglalva, egy fekete fóliával dolgoznak. Sejtettük, hogy ott a múlt szombaton elhunyt szurkolótársra emlékeznek. Így is volt. Egy keresztet készítettek, volt pár szál virág is rajta. Gondosan eligazgattak mindent, majd több sorba rendeződve megálltak a kereszt fölött. A fiú családja is ott volt, ők ültek, egy bekeretezett fotót szorongatott az anyukája, és még messziről is látszott, hogy mennyire meg van hatva. A második félidő elején volt érte a hivatalos gyászszünet, majd a tábor egy perces néma csenddel adózott Zolika emlékének, akkor már az "Isten veled Zolika!" molinó mögött. Szívszorító volt látni, ahogy ezek az állítólagos állatok, akik kopaszok, ki vannak gyúrva, némelyik alig látszik ki a tetoválások alól, álltak ott a kereszt fölött kilencven percen keresztül néma csendben. A gyászszünet után a családot kikísérték, a fiú anyukáját olyan féltő mozdulatokkal, mintha csak a saját édesanyjuk lenne.

Voltak percek, amikor nem is tudtam a meccsre figyelni, mert már akkor is ezek a gondolatok kavarogtak bennem.
Nem tudom mi bölcset tudnék írni így a végére, se egy biztos: ne ítélj elsőre.
Azért a családi szelfi is elkészült. Kicsit megint hiányos, mert Patrik az egyetemen volt.

Fél perc

Pont egy fél perccel sikerült lekésnem a nap legvégéről. De ez azt is jelenti egyben, hogy pont egy fél percen múlt, hogy elcsíptem a nap legelejét. Tökéletesen semmitmondó és jelentéktelen dolgok ezek. Mégis legalább két percet azért rászántam az életemből arra, hogy ezt végiggondoljam.
Ma is jó hosszú nap volt a munkában, és nagyon rövid, amit itthon tudtam eltölteni. Abban a rövid időben is leginkább a konyhában voltam, szendvicset gyártottam, ebédet készítettem...mint ahogy mindenki más is.
Két napja szinte a teljes munkaidőt végig állva töltöm. Nagyjából egy helyben, mert olyan a munkám...és pont ennyi ideje érzem azt, hogy leszakadnak a làbaim. Igaz, jó pár hete már, hogy a munkámnak ezt a részét más vette át, nyilván el is szoktam ettől a fajta igénybevételtől, de azért meg is lepett ez. Azt hittem, hogy ezen a problémán már rég túl vagyok. Gondoltam is rá egyébként, hogy bekapcsolom a lábmasszírozót, de ahhoz most már elég késő (vagy túl korán) van. 

Félinfó

Kicsi csalódást fogok okozni, mert az igazán részletes beszámolót még nem tudom megírni. Vannak még olyan részletei, amik miatt nagyon óvatosan kell ezt az egészet megfogalmaznom. Ahhoz meg, hogy ez menjen, egy kicsit kevésbé lestrapált állapotban kell legyek.
De azért azt természetesen elmondom, hogy túl vagyok ma több nagy beszélgetésen, és sikerült mindent úgy lebonyolítani, hogy elmondhattam mindent, amit szerettem volna, feltehettem a kérdéseimet, amiket szerettem volna. Pedig egyébként a fontosabb megbeszélésre úgy mentem, hogy minden gondosan megfogalmazott mondatom kirepült a fejemből, és azt hittem, nem is leszek képes összeszedni magam. De szerencsére sikerült.
Azt hiszem egyébként, hogy kártyás berkekben úgy ítélnék meg a döntésemet, hogy tizenkilenre lapot húztam. Azt meg majd meglatjuk, milyen lap következik a pakliban. (De azt is mondják, hogy bátraké a szerencse)

Kemény

Nem volt ez egy szokványos vasárnap. Nem azért, mert volt valami különleges programunk, vagy ilyesmi..hanem sokkal inkább amiatt, amennyi időt töltöttem azzal, hogy döntést hozzak. Hogy stílszerűen fogalmazzak: a jó döntést akartam meghozni. De ezzel így vagyok már egy jó pár napja, sok mindenkivel beszéltem erről, sok véleményt hallgattam meg. Nyilván azzal tisztában voltam, hogy senki nem fogja helyettem eldönteni, senki nem tud, és nem is fog nekem kész megoldást kínálni. Szàzféle listát gyártottam magamban a döntések jó és kevésbé jó oldaláról. Mérlegeltem szinte mindent, ami csak eszembe jutott. Nem jutottam előrébb, mert mindig, mindenhonnan hiányzott valami. Valami, amitől elmúlnak a kétségek, valami, amitől ott van az a bizonyosság, hogy igen, ezt akarom. Már arra is gondoltam, hogy valószínűleg teljesen hülye vagyok, és magam sem tudom mit is akarok..és itt, ezen a ponton kezdett el kicsit tisztulni a kép. Mert egészen addig, amíg nem úgy közelítettem meg az egészet, hogy valóban csak rólam, és az én álmaimról szóljon minden, tele voltam bizonytalansággal.
Délelőtt volt egy jó fél óra, amikor a szó legszorosabb értelmében rosszul voltam. Azt éreztem, amit már nagyon régen nem, és volt pár perc, amikor még voltam rémülve attól, hogy el fogok ájulni.
Aztán egy kicsit kevésbé imbolygós pillanatban azt gondoltam, hogy na neeeem, itt nem lesz újra rettegés és félelem ilyenek miatt, ezt az egészet már rég letudtuk.
Mire Balázs hazaért a munkából, már meghoztam a döntésemet, és ebéd közben el is mondtam. Egyetértett velem, és úgy érzem, ez volt az a döntés, amit ő is hozott volna a helyemben. Pedig nem befolyásolt egy percig sem, és akkor is támogatna, ha másként döntök.
Már csak el kell mondanom holnap. Talán az lesz a legnehezebb...
Arról, hogy hogy is volt ez pontosan, fogok még írni, de annyit azért elárulhatok, hogy a döntésem nem a könnyebb útra vezet, viszont azon az úton halad tovább, amelyik a vágyam felé vezet.

Meccsnap

Ez a március rendesen ki lesz maxolva meccsre járás szempontjából, de ez így nekünk nagyon jó. Az idegenbeli meccsekre mindig alig van jegy, és nekünk is csak az a szerencsénk, hogy bérletesként értesítést kapunk arról, hogy mikor kezdődik a jegyértékesítés. De ezúttal is mellettünk volt a szerencse, meg az a mázli, hogy. Balázs olyan hatalmas rutinnal kezeli azt a felületet, ahol meg lehet venni. Na meg persze az sem utolsó szempont, hogy bárhol van is, mindig, minden pillanatban rendelkezik internet eléréssel. A mai, MTK elleni meccsre körülbelül másfél perc alatt fogytak el a jegyek, a tábor közepébe sikerült azért megvenni ennyi idő alatt. Azzal tisztában vagyunk, hogy az elvárás ilyenkor, hogy mindenki végigszurkolja a teljes 90 percet. Már csak azért is, amit fentebb írtam. Nagyon sokak kényszerülnek a tv elé ilyenkor...aki ott van, attól az a minimum, hogy nem szotyizik, nem csak a gólnál örül.
Ez mindig ad valami pluszt a meccsre hangolódáshoz is már.
Ezt a mai meccset is sikerült megnyernünk, és pont úgy végig énekeltük, tapsoltuk, ugráltuk, ahogy azt kell egy fradistának. Azt nem mondom, hogy ezt a tempót minden hétvégén bírnám, mert nem vagyok benne biztos, de most jólesett. Még a meccs előtti várakozás közben volt bennem némi bizonytalanság, hogy jól tettem e, hogy a vêkonyabb kabátomat vettem fel, de nem kellett megbánnom, nem faztam egy percet sem.
Természetesen elkészült a szokásos családi szelfi is.

Sajnos annak ellenére sem felhőtlen hangulatban jöttünk haza, hogy 3:1-re győztünk, mert még a hazaúton történt egy kis incidens...rengetegen voltunk a villamosmegállóban, és mi úgy értünk oda, hogy már bent állt a villamos, álltak rajta nagyjából úgy, mint a heringek. Már épp megnyugodtam, hogy mi majd csak a következővel megyünk, amikor azt láttam, hogy Balázs, Erik, Roli, apósom és a sógorom is felszálltak. Ott álltam egy olyan ajtó előtt, ahová látszólag már egy gombostű sem fért volna be, ráadásul ezzel a helyzettel az egyik rémálmom vált valóra. Mivel a többiek nem is láthattak már engem meg Patrikot, egy tizedmasodperc alatt kellett döntést hoznom, nagy levegőt venni, és menni...azt hiszem löktem két emberen, hogy beférjünk, és épp csak meg tudtam állni. Végig attól rettegtem, hogy menet közben ki fog nyílni az ajtó, és ki fogok esni. Ezen a rettegésen valamennyit enyhített, hogy azt a pár megállónyi utat végigénekeltük. Aztán ezen az egészen jól összevesztünk, mert én közöltem, hogy ez nem volt jó döntés, alig fértünk fel, Balázs meg nem így gondolta. Mondjuk utólag már nem mondanék semmit, mert végül is túléltem, és se össze nem nyomtak, se ki nem estem, és nem ért ennyit az egész, hogy egy győztes meccs után a komplett hazautat nagy némasàgban tettük meg.

Péntek

Hosszú, mindenféle értelemben megterhelő volt ez a hét. Tegnap már éreztem a bordám környékén is, hogy jobban fáj, mint eddig, és ma reggel is úgy keltem fel, hogy fáj. Gondolom a fáradtság erősítette fel, mert egyébként már elég jó volt, még nyújtózkodni is tudtam gond nélkül.
Az állásajánlat körüli gondolkodás is bonyolultabb lett, mint ahogy az első napon gondoltam. Ami első blikkre abszolút tökéletes volt, az most úgy néz ki, hogy egy új, és mindennél titkosabb információ miatt sok-sok újabb kérdést hoz. Most épp nem is vagyok benne biztos, hogy elég idő lesz hétfőig. De végül is, a felmerülő kérdéseket hétfőn fél is tehetem, hogy válaszokat kapjak.
A szemem ma is leragad már, még írás közben is előfordul, hogy hosszú pillanatokra be is csukódik, és igen nehéz újra idekoncentràlni.
De jó, hogy nem kell reggel korán kelni.

Nem srmmi

Tegnap nem volt már elég energiàm este semmihez, így nem osztottam meg azt veletek, ami történt. Derült égből egyszer csak a belső "chaten" írt nekem a legnagyobb főnököm, hogy ráérek e fél tízkor, mert szeretne velem beszélni. Megírta, hogy melyik tárgyalóban vár. Nagy szerencse volt, hogy addig már csak fél óra volt hátra, mert így nem volt túl sok időm agyalni. Azért végiggondoltam, hogy vajon lehet e bármi a rovásomon, de arra jutottam, hogy nincs.
Négyszemközti beszélgetés volt, ami úgy kezdődött, hogy megkérdezte, mi is az, amire én vágyom, mert azzal tisztában van, hogy a mostani munkakörömnél sokkal komolyabb dolgokra vagyok képes, mert (őt idézem) kiváló kommunikációs készségem van, kiváló szervezőkészséggel is rendelkezem. Amellett, hogy azt is tudja rólam, hogy szakmai tudásban is messze leköröztem már rengeteg kollégát. Mégis visszadobtam évekkel ezelőtt egy lehetőséget, őt is elutasítottam tavaly, amikor ajánlani akart valahová, és most sem jelentkeztem egyik éppen aktuális álláshirdetésre sem. Elmondtam, hogy továbbra is arra az egy dologra várok, amit évekkel ezelőtt "kinéztem" magamnak, az az, amit a leginkább szeretnék. Azt is elmondtam, hogy azért nem jelentkezek, mert mostanra teljesen letisztult bennem, hogy a raktárban szeretnék maradni, az irodaszinten  nem tudnám jól érezni magam. Ráadásul vannak hiányosságaim képesítések terén, így az olyan helyeket eszembe sem jut megpàlyázni, ahol kérnek diplomát, nyelvtudást.
Elmondta, hogy nem véletlenül keres, de teljesen titokban kell még tartani, ezért nem az irodájában beszélgetünk most.
Àllast ajánlott. Egy másik munkakört, amit jelen felállás szerint hat hónapig kell betölteni. Az, hogy utána mi lesz, nem tudja, de ha úgy adódik, természetesen visszamehetek  a régi helyemre. Itt sem tudom most részletezni, hogy miről van szó, mert a titok az titok. Hétfőig kaptam gondolkodási időt.
Vannak most mindenféle érzések bennem, folyton csak kattog az agyam .de nagyon örülök. Azt is el fogom mesélni majd, hogy hogy döntök. De azt még nem most

Nagyon fáradt

Annyi mindent kéne elmesélnem a mai napról ..de én olyan nagyon álmos vagyok, hogy mindjárt leragadnak a szemeim. Így ma nem lesz mesélés.

Nahat

Hogy micsoda furcsaságok is történnek...március ötödike van. Késő este, tizenegy óra is elmúlt már (rég aludnom kéne). Én a kanapén ülök, a telefonomról pötyögöm a blogbejegyzést, és közben hallgatom, ahogy csendesedik a vihar. Még fürödtem, teljesen belefeledkezve a könyvembe, amikor hallottam, hogy olyan érdekes morajlás jön valahonnan. Aztán leesett, hogy kintről jön, és az ég dörög. Majdnem magamnak sem hittem el, de aztán kicsit jobban figyelve a külvilágra, a fürdőszobai tetőablakon láttam, hogy villámlik is. És aztán leszakadt az ég is...én meg hirtelen időzavarba kerültem egy pillanatra, mert ez az egész egy gondolatnyi időre a nyárba repített. Még csak nem is tudtam mérgelődni sem az esőn, mert az a kis, pillanatnyi àlomvilàg úgy elvarázsolt, hogy alig tudtam kiszakadni belőle.
Nem kell már sokat várni. Négy és fél hónap csupán, és újra lesz két hét álomvilág.

Hétfő

Még csak hétfő van, de az már biztos, hogy szörnyen hosszú lesz ez a hét. Amiatt is, hogy megint elszoktam ettől a rettenetesen korai ébresztőtől, meg attól is, hogy máris megkezdődött a heti nagy konfliktus odabent. Igen, mindig hallgatom sokaktól, hogy engedjem el ezeket, vagy sz@rjam le, meg persze legfőképpen ne vegyek benne részt. Mindhárom verziót próbálom folyamatosan alkalmazni, de valahogy mindig az egésznek a hatása alá kerülök. Pedig én annyira próbálok optimista lenni, biztatni mindenkit, hogy ne gondoljon rögtön a legrosszabbra...mindig próbálkozom a munkán kívül másról is beszélgetni. Megy is ez egy-egy fél órára, majd aztán bármilyen apróságtól, ami valakinek eszébe jut, mint valami vulkánkitörés, újra indul az egész. Ahhoz meg ugye egy-egy munkanapon sok félóra telik el együtt, hogy mindig képes legyek a fentiek valamelyikére. Gondoltam is magamban, hogy tényleg sokkal jobban tettem volna, ha itthon megvártam volna, amíg ez a fájdalom elmúlik.

De mint mondottam, optimista vagyok. Még négy és fél órát aludhatok, és holnap akár az is előfordulhat, hogy tök jó kedve lesz mindenkinek. 

Semmi extra

Azt nem mondhatom, hogy unatkoztunk volna ma, de nagyon extra dolgokról sem tudok beszámolni. Mostam, főztem, a fiúk takarítottak, papagáj ketrecet szereltek össze, kicsit át is kellett rendezni miatta a lakás egy részét. De mindent megcsináltak, nekem csak a komód tetején a rendrakás maradt. De az még várat magára, mert délután megnéztük a Drága örökösök heti részeit, az után meg már túl sok idő nem maradt a mai napból. Abban a kevésben meg elraktam a tiszta ruhákat, meg előkészítettem a holnap reggeli hétkezdéshez szükséges dolgokat.
Jobban vagyok sokkal, mint az előző két hétben bármikor. Remélem, hogy ez most már így is marad, vagy csak még jobb lesz.

Meccsnap

De még micsoda este volt. Ha lehetett volna, akkor szerintem ott helyben vissza is néztük volna az egészet újra, csak hogy ne legyen vége ennek az estének.
Elképesztő és fantasztikus játékot láttunk ma este, olyat, amire várunk már egy ideje. Valamit, ami megcsillant már a múlt héten is, de most aztán valósággal tündökölt.
Hét nullra vertük meg a Diósgyőrt. Voltunk már olyan meccsen, ahol hét gólt láttunk, de akkor csak ötöt rúgtunk mi. Ilyenen, ahol ekkora fölénnyel nyerünk, még sosem. Nem is fogjuk elfelejteni, az biztos. És hát persze, gyarló az ember...azt remélem, lesz még részünk ilyen élményben, és ilyen gólgazdag, élvezetes meccsben. Az meg mindig még különlegesebbé teszi az egészet, hogy ezt együtt éltük át.

Péntek

Azt nyugodtan elmondhatom, hogy még a hidegnél is sokkal kevésbé tudom elviselni a szelet. Azt nem tudom, hogy mikor alakult így, de nagyon valószínű, hogy kb azóta van ez, mióta szinte minden nap fúj. Hol jobban, hol kevésbé, de nincs nap nélküle.
El is telt a hét, én meg el is fáradtam ebben a két napban, úgyhogy bemelegítésnek pont elég is volt ez. Ma délután már azt gondoltam, hogy gond nélkül fog menni a jövő hét is, mert sokkal elviselhetőbb lett ez az egész. De mivel egy hét után ma először hatott a fájdalomcsillapító (gondolom mostanra ürült ki a szervezetemből át az irgalmatlan mennyiségű, amit a fülfájás miatt szedtem be), így nem is merek vérmes reményeket táplálni. Majd lesz, ami lesz...mindenesetre örülök a kisebb javulásoknak is.