A véletlenek

Ha lenne még időm rá, meg agyam gondolkodni, és fogalmazóképességem, így este fél tíz magasságában akkor ez egy nagyon hosszú bejegyzés lenne. Olyan hosszú, hogy lenne időtök közben meginni egy kávét, meg megenni egy sütit. De sajna....
Viszont mindenképpen el akartam mesélni, hogy amikor múlt hét pénteken olyan rettenetesen odavoltam a lábfájástól, meg attól, hogy úristen, én ezt biztos, hogy nem bírom majd, akkor a könyvemben, amit épp olvastam, egy érdekes részhez értem. És nagyon remélem, hogy a kedves szerzőnő nem tépi le a fejem, amiért idézni fogom tőle a kérdéses részt, de megteszem.
"Miután átöltöztem, Deecha belép, de nem ér hozzám. Fekszem a matracon, ő pedig kérdezget. Fáj-e valamim, sportolok-e rendszeresen, járok-e masszíroztatni. Elmondom, hogy csak a combom fáj, de fogalmam sincs mitől. Tovább faggat.
-Mióta?
-Néhány hete.
-Mi történt, mielőtt fájni kezdett?
-Áttértem egy másik edzőgépre. Lépcsőzőgépre. És egyre többet tapostam.
-És ebből mire következtetsz? -kérdezi csendesen
Nézek rá csodálkozva, hát mire is. Túlterheltem? Maradnom kellett volna csak a futásnál? Hallgatok. Erre ő is témát vált. Azt tudakolja, mi a munkám, elbeszélget velem arról, hogy miért jöttem Bangokba, kérdezget az írásról, a könyvekről, a könyveim fogadtatásáról. Arról, hogy hirtelen lette-e a nagy olvasótáborom, vagy lassan. Hogy hány évig voltam névtelen újságíró, mire kiléptem az "árnyékból". Szabályos interjú ez, és meg kell mondanom, remek interjú. Ha nem sejteném, hogy ez is a munkájához tartozik, azt hinném, hogy csak beszélgetni szeretne, ismerkedni egy másik világgal, újfajta kultúrával. Még mindig nem ér hozzám.
-Szóval lassan építkeztél idáig- összegzi az elhangzottakat. -Nem egyik napról a másikra lettél népszerű regényíró, fokozatosan gyarapodott az olvasótáborod... persze az "eredeti szakmádat", az újságírást is szereted, de azt a fajtát, amire mostanában kevesebb lehetőséget kapsz. Erről van szó, ugye? -kérdezi. Nem tudom miért, de hirtelen megértem, mire akar kilyukadni. És azt is, hogy milyen egyszerű ez. Milyen nagyon egyszerű. Így is el lehet mulasztani a fájdalmat. Hogy megkeressük az okát. És gyakran a lélekben van az ok. Látja a szememben a felismerést. -Most pedig.. talán váltani készülsz.
Bólintok.
Ő is bólint.
.........
-Tudod. te is tudod. Fáj, amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudsz menni rajta. " (a részletek Fejős Éva Szeretlek Bangkok c. regényéből valók)

Szóval, tök véletlenül tartottam épp akkor itt a könyvemben. Olyan véletlen volt ez, ami már kismilliószor megtörtént velem. Most is jó, hogy megtörtént, mert ezt mondogatom magamban azóta is, hogy "Fáj amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudok menni rajta."

Furcsa könyvajánló

Olvasom a Fábián Janka féle Emma sorozatot. (majd el ne felejtsem végre lecserélni az oldalsávban is) Az első könyvet igen hamar kiolvastam, még úgy is, hogy napközben egy-egy félórát lopok el erre, többnyire munkaidőben, és este, a fürdőkádban is körülbelül ennyi időt (vagy csak egy fél órát) töltök el ezzel. Tudtam, hogy nekem való könyv lesz, mert szeretem az ilyen családregényeket. Valahonnan innen eredhet az is, hogy nagyon szeretem mások blogjain nyomon követni a családok életét.
A történet az ezerkilencszázas években kezd el játszódni. Azon kaptam magam, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy mennyire egyszerű is volt még az életük, majd egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan csodálkozásba estem, amikor arról olvastam, hogy pl. levelet küldtek Párizsba, hogy megbetegedett a mama. Én hülye, az első ilyennél még gondoltam rá, hogy de minek levelezni.. miért nem hívták fel? Aztán rájöttem, hogy jaaaa, hát telefon sem volt még.
Mire az első kötet véget ért, addigra már túl voltunk az első világháborún. Az egy külön misét megér, milyen furcsa gondolataim voltak akkor, mikor arról olvastam, hogy a férfi főszereplő hónapokat töltött teljesen ismeretlenül, gyakorlatilag lebénulva egy olaszországi kórházban, miközben Emma, aki a női főszereplő, mit sem tudott róla. El sem tudom képzelni, hogy ilyen lehetséges. Mert ma ugye, a világ bármelyik pontjáról fel tudjuk hívni egymást. Bármikor. És beszéltem én már úgy a barátnőmmel, hogy ő egy svájci hegycsúcs közelében volt. Pont ugyanúgy beszélgettünk, mintha csak a szomszéd szobában lett volna. De ha nem telefon, hát ott az email. Vagy a facebook. Vagy skype (bár neki továbbra sem vagyok barátja), msn, twitter, akármi.
Mi egy ilyen világba nőttünk bele. És ami a legérdekesebb.. annak ellenére csodálkoztam mindezen, hogy én még úgy töltöttem a gyerekkoromat, hogy vezetékes telefonunk sem volt. És kályha volt a szobákban. Olajkályha. Még ha nagyon akarom, érzem a szagát.. és hallom, ahogy pattogott éjszakánként, és majd betojtam tőle.
Mindezt továbbgondoltam.. az én gyerekeim is abszolút beleszülettek a technikába. Pont, mint a többi gyerek gond nélkül kezeli a számítógépeket, használja az internetet, simán elboldogul akármilyen telefonnal, kezébe fogja a távirányítót, amit akkor vettünk ki a dobozból, és máris tudja, melyik gombbal mit csinál. Egy kattintással megosztják a világgal a gondolataikat, megfelelő eszközzel akárhonnan. Jó ez végül is.. mert azért én nem felejtettem el azt sem, mennyi idő volt, amíg megtanultam az egeret normálisan használni. :D
Na de visszakanyarodva a könyvekhez.. ami a leginkább elbűvölő (amellett, hogy nagyon jól van megírva is), hogy miközben olvasom, lelassul az idő. Olyan szép lassan telik, mintha lovaskocsival mennék a Balatonra. Ráérősen elidőzünk a kor jellegzetességeinél, nem túl hivalkodóan, és nem is túl nyálasan, olyan pont jól. Mindent, ami "rossz", azt gondolom tudatosan rövidre vett az írónő. Mondanám, hogy nagyon jól is csinálta, mert nem is süppedtem bele a világháború hangulatba. Egyszerűen csak megírta, hogy milyen volt, írt az élelmiszerjegyekről is, meg mindenféléről, de nem volt központi téma.
Elkezdtem a második könyvet ma. Emma fiai. Magamban mosolygok.. mert három fia van. És épp babát vár, aki (tudva a harmadik könyv címét) lány. Az ilyeneket mindig égi jelnek tekintem. Ráadásul Emma sok-sok minden után végül beteljesítette a gyerekkori álmát még az első könyv végén.. írónő lett.
Amikor mindezt már összegeztem magamban, végül fel kellett tegyem magamnak a kérdést. Végül is mi is tetszik annyira ebben? Reménykedem, hogy én is lehetek Emma? Vagy csak hálás vagyok érte, hogy olvashatom, meg lecsendesíti bennem a háborgó indulatokat a világ ellen. Hiszen ott van leírva, feketén-fehéren, hogy minden helyzetben boldogul az ember. :)
Akik már olvasták, azoktól szívesen venném, ha leírnák, mit is gondolnak róla, akik pedig még nem, azoknak szeretettel ajánlom.

Pihenés

Bevallottan én vagyok a családunk legkevésbé hiperaktív tagja. Én vagyok az, aki beérem azzal is, ha fedettpályás távolbanéző olimpiára gyakorolhatok a kanapé sarkába kuporodva. Akár egy egész délután is elvagyok így. A többiek annyira nem. Még Balázs csak-csak... ő néha kapható hasonlóra, de csak úgy lenni uncsi, ha épp nem csinál semmit, akkor minimum négyféle hírt olvas épp (és mint a reklámban, utána tudja, és tudja és tudja, hogy mit olvasott). A gyerekek bicikliznek, fociznak, biciklivel forma1-eznek, gyakorolnak a gyűrűhintán, veszekednek, verekednek, kiabálnak, ajtót csapkodnak, folyamatosan esznek-isznak. Ma reggel a három legaktívabb (Balázs, Patrik és Erik) már reggel nyolckor focizni mentek. Aztán még görkoriztak, és bicikiztek is. Én fél tízkor támolyogtam elő az ágyamból. Mentség nincs rá, csak hogy de jó volt aludni. :)
Délben ebédeltünk, aztán összepakoltam, és összepakoltunk, hogy elinduljunk valahova. Merthogy ha már pihenünk, pihenjünk aktívan is kicsit. Vagy legalábbis mozduljunk ki valamerre. Visegrád ismét elmaradt, merthogy oda egész napra kéne menni. Komárom is ezért lett kilőve. Tatán nemrég voltunk. Így esett a választás a Vadasparkra. Mert itt már rég voltunk, és ide is készültünk már vagy egy hónapja. De most itt volt a remek alkalom. Nem bántuk meg, csak egyszer, de az sem volt túlságosan komoly. Láttunk egészen közelről medvét, sast, simogattunk egyéves szarvast (micsoda bársonyos agancsa van). Sétáltunk a jó levegőn. Nagyon nem akaródzott hazajönnünk, de nem jutott eszünkbe semmi igazán eredeti az úttörővasúton kívül (amit megnéztünk, de úgy döntöttünk, gazdaságosabb lesz egy egész napos programot csinálni).
Végül aztán elindultunk haza. Menet közben Balázsnak eszébe jutott valami, és már indexelt is be egy utcába. Nem nagyon értettem, hova megy, de nem szokásom beleszólni az útvonalba. Amikor pedig megállt itt, máris fülig ért a szám. Többszörösen is rendes dolog volt tőle, egyrészt mert két napja csokiéhes vagyok, másrészt pedig ő ma nem ehetett ott semmit. Komolyan mondom, hogy életem legfinomabb rigójancsiját ettem itt ma délután, úgyhogy ha arra jártok, ki ne hagyjátok. :)
Azóta pedig minden idők leghosszabb forma 1-es közvetítésével szórakoztatjuk magunkat. :) Negyedik órája megy, és még mindig van hátra tíz kör. :D
Szóval.. pihenünk. :) Ki így, ki úgy. És még mindig van egy napunk... halleluja. :)

Figyelj!

Mert amit az előbb találtam Virágnál , még Neked is hasznos lehet bármikor.
Úgyhogy nézd meg, és aztán cselekedj belátásod szerint. 

Rendhagyó könyvajánló

Olvasom ezt az oldalsávban is láthatót.. a Sült zöld paradicsomot. Bevallom, úgy a huszonötödik oldal tájékán még erősen gondolkodtam rajta, hogy leteszem olvasatlanul, mert kissé unalmasnak tűnt. Aztán mégis tovább olvastam, és nem bánom. A linken van egy összefoglaló a történetről, én ezt most nem teszem meg, viszont találtam benne olyat, amit idéznék.
"-Milyen érzés nyolcvanhat évesnek lenni, Mrs. Threadgoode?- nevetett Evelyn
 - Semmi különös. Ahogy mondtam is, az évek egyszerűen csak rárakódnak az emberre. Az egyik napon még fiatal vagy, a másikon meg megereszkedik az állad és a melled, és derékkötőt hordasz. De nem érzed magad öregnek. Persze ha a tükörbe nézek, látom... néha még halálra is ijedek. A nyakam olyan, mint a régi krepp-papír, és mindenem csupa ránc, de hát mit csináljak. Egyszer kaptam valamit az Avontól, de jó, ha egy órán át használt, aztán ugyanolyan lettem, mint voltam, úgyhogy végül beletörődtem. Az arcomat már ki sem készítem, csak rákenek egy kis krémet, meg kihúzom a szemöldökömet, csak hogy mondhassam, hogy van szemöldököm...persze tiszta ősz, aranyom... és tele vagyok májfoltokkal- nézett a kezére- Az ember nem is tudja, honnan jön ez a sok kis fickó. -Mrs Threadgoode fölnevetett. - Még ahhoz is túl öreg vaggyok, hogy jó fényképet csináljanak rólam. Francis le akart fényképezni Mrs. Otisszal együtt, de eltakartam a fejemet. Az mondtam, még beletörik a gép.
Evelyn megkérdezte, hogy magányos-e itt.
-Igen, megesik. Az enyéim mind elmentek már.. a templomból meglátogatnak bennünket néha, de épphogy csak beköszönnek. Így van ez, az élet csak annyi, hogy helló, meg viszlát. " (221-222. oldal)
"Nem hiszem, hogy ma is boldogok tudnak lenni az emberek, vagy nem úgy, ahogy régen. Az ember nem lát boldog arcot maga körül, én legalábbis nem. Mondtam is Mrs. Otisnak, amikor Frances kivitt bennünket a sétálóutcára, hogy "Nézd csak, mindenki milyen savanyú, boldogtalan képet vág, még a fiatalok is."
-Nem tudom miért ilyen gonoszak az emberek....-sóhajtott Evelyn
-A világ lett gonosz, drágám. Jön a világvége. Lehet, hogy megérjük a kétezredik évet, de én nem hiszem. Tudja, sok jó pérdikátort hallgatok, és mint azt prédikálja, hogy közeledik az utolsó ítélet napja. Azt mondják, meg van írva a Bibliában.. Tudni persze nem tudják. Senki nem tudja, csak maga a jóságos Úristen.
Nem tudom, a jóságos Isten meddig enged élnem, de már nem lehet sok hátra. Ezért élem minden egyes napomat úgy, mintha az utolsó lenne. Készen akarok állni az útra. És ezért nem mondok semmit Mr. Dunaway-re, és Vesta Adcockra. Az ember éljen és hagyjon élni.  (251-252. oldal)

Megnéztem, az eredeti mű 1987-ben íródott. Mégis, ennek a nyolcvanhat éves Mrs. Threadgoode-nak olyan időtálló gondolatai vannak, és olyan hihetetlen életszeretet sugárzik belőle, hogy komoly feltöltődés. :) Még most, 2010-ben is. :)
Szóval, ha valaki kedvet kap hozzá, hajrá.