Munkából jelentem...

Mióta dolgozom, azóta csak még inkább erősödött bennem az érzés, hogy milyen jó is az, hogy nem vagyunk egyformák.
Alapvetően kedvesnek, és barátságosnak gondolom magam. Mégis, többen voltak már, akik eddigi eladói pályafutásom alatt majdnem kihozták belőlem az állatot. :D Persze nem, visszafogtam magam, igen komoly önfegyelemről tettem tanúbizonyságot.
Tegnap, miközben a mosdót takarítottam (ez a kis megjegyzés külön Szityának a mikor és hol is száll meg az ihlet gondolataihoz) jutott eszembe, hogy meg kéne örökítenem azokat, akik eddig vitték a pálmát.
A dobogó harmadik helyén többen is osztoznak. Ők azok, akik általában nem vásárlási szándékkal jönnek, hanem csak a buszra várakozás idejét szeretnék eltölteni valahogy. Bejönnek, nézelődünk csak felkiáltással. Aztán eszükbe jut valami, és lepakoltatnak mindent. És fitymálják. Vagy az árát, vagy a színét, vagy a mintáját. Vagy túl lányos. Vagy nem elég lányos. Szóval, akiknek semmi sem jó. Akik aztán egy igen fárasztó negyed óra (húsz perc, stb.) hirtelen ránéznek az órájukra, és köszönés nélkül kimennek. Ők azok, akiknek olyankor nem bronzérmet akasztanék a nyakukba, hanem sokkal inkább egy kolompot, hogy mindenki tudja, merre is járnak. Vagy utánuk vágnám a kuplerájt, amit hagytak. Egyetlen egy ember volt ebből a fajtából, akinek sikerült lekerülni már a dobogóról, mert fél óra idegörlő válogatás után megtaláltuk a ruhákat, amiket keresett, és meg is vette. Addig, míg sikerült megtalálni mondjuk tényleg komoly indulatokat generált bennem. Fiúnak keresett olyan ruhát, amiben elmehetnek valahova... de ne legyen farmer. Ne legyen barna színű sem. És ne legyen rajta zseb. És ne legyen a kardigánban se szürke, se barna. És egyszínű felső kell a kardigán alá. Nem ing, de nem póló. A garbót meg nem szereti. Végül sikerült kielégítenem minden igényét egy sötétkék kordnadrággal, és fehér galléros nyakú hosszú ujjú pólóval és egy kék-fehér-piros csíkos kardigánnal. Mit mondjak? Örültem, mikor végre az ajtón kívül volt, és nagyot sóhajtottam.
A dobogó második fokán is osztozhatnak egy páran. Hülyeség ellen ugye, mint tudjuk, nincs orvosság. Nem is tudom, ki akasztott ki jobban. Az, aki olyan szinten "illatozott", hogy egyrészt alig vártam, hogy elmenjen végre, és kiszellőztessek, meg egyáltalán merjek végre levegőt venni. Vagy az, aki bejött "vicces, színes harisnyát" venni, meg egy télikabátot a kislányának. Ez utóbbi érdekes élmény volt. Lánykabátot keresnek, de nem túl lányosat. Nem kell, hogy nagyon rózsaszín legyen, meg ilyesmi. Megmutattam a legszolidabb rózsaszínt, ami elég sportos fazon, meg a narancssárgát, meg a pirosat, mindegyikre fintorogtak, mondván, túl lányos ez nekik. Na, ehhez képest, miután megtaláltuk a vicces vidám harisnyát, megvették a lehető legcsajosabb kabátot, ami nem csak rózsaszín és lila, de prémes, és még ilyen kézmelegítő muff (vagy hogy hívják) is van rajta. De simán dobogót kaphatna az a rendszeresen visszatérő hölgy, aki mindig mindent félrerakat, és aztán még jön tizenháromszor átszámoltatni. Aztán rájön, hogy nincs rá pénze, a felét kipakoljuk, másnap újra jön, és keresünk mégis, valami olcsóbb kardigánt, mert az is kéne.. mindeközben végighallgattam már a teljes élettörténtetét. Meg a férjéét, meg a gyerekéét. És vicces, mert a főnököm lányának meg előadta, hogy ő egyedül neveli a gyerekét. :D Szóval, simán ő is kaphatna ezüstérmet.
Az arany viszont abszolút a múlt heti vásárlómat illeti meg. Aki tulajdonképpen nem is vásárolt. Csak jött beváltani a felicitas kuponját. Egyszerre a várandós mama kupont, és a babakupont. Ami oké, előfordul, a többség nem is figyeli, hogy van várandós mamás is, és csak a babakuponnal együtt kéri el, hogy "ha már van..". De ő nem. 26. hétre született a kislánya 620 gramm-mal. Egy héttel azelőtt, hogy ő jött a kuponokért. Őszintén szólva, nem nagyon tudtam jól reagálni. Természetesen jó egészséget kívántam a babának, de egész nap azon tűnődtem, hogy vajon, mi késztette arra, hogy szülés után egy héttel neccharisnyában elrohanjon kiváltani a baba-kupont is (ami egyébként négy hónapos kortól ajánlott). Annyira fura volt, és annyira megviselt (engem), hogy minden vásárlói hülyeség elé kellett, hogy helyezzem. Nem értem, de tényleg. Tudom, hogy mindannyian másképp reagálunk vészhelyzetekre.Valószínűleg nem lehet ott a kórházban a nap huszonnégy órájában. Meg nem is mindenki bírja. De akkor is.. Nem ítélkezem, de tényleg. Vagy mégis. Hát hogy lehet valaki ilyen hülye, hogy ez a legfontosabb? És annyira fontos volt, hogy a várandós mama kupont visszadátumoztatta, hogy megkaphassa.
Ilyenek fűszerezik a mindennapjaimat azokban a négy órákban, amit ott töltök. Természetesen meg kell azért említenem az olyan vásárlókat is, mint az a másfél éves kisfiú, aki egy reggelemet aranyozta be azzal, hogy annyira kedves volt, és olyan örömmel próbálta fel a cipőt is, a sapkát is, hogy csuda. És azt is, aki visszament a főnökömhöz, és elmondta, őt még soha, senki nem szolgálta ki ilyen kedvesen, mint én, és köszöni szépen, mert nagyon jól esett neki. (hozzám akart visszajönni, de én már nem voltam ott) Tehát vannak pozitív élmények is, szép számmal. Szerencsére. Különben simán meg lehetne bolondulni. :D