2011. jún. 29.

Ígérgetek..

Úgy kb. három hete ígérgetem magamnak, hogy majd ma megcsinálom végre az oldalsávot, kicserélem a linkeket, meg ilyenek.
Szintén kb. ennyi ideje ígérgetem magamnak, hogy majd ma minden lemaradásomat bepótolok, mindenkit elolvasok, mindenkinek írok is.
Minimum ennyi ideje ígérgetem magamnak, hogy mindent kidobok, ami feleslegessé vált.
Nos, ezek közül semmi nem valósult meg. (még)
Ma este éppen lehetne is rá időm. Ehelyett ma megírom a szülői szervezet véleményét a két óvodavezetői pályázatról. Meghallgattam ma az érintett szülőket, úgyhogy már teljesen "képben vagyok" arról, kinek mi az álláspontja, már csak hivatalos formába kell öntenem.
Holnap pedig majd mindezt fel kell olvasnom. És azzal az én szerepem véget ért. (ebben az ügyben)
De holnap este már gőzerővel készítenem kell Patrikot a rétyi táborba, hogy ne hagyjak mindent az utolsó napra.
Ja, és reggel orvoshoz is megyek.. újfent..
Még jó, hogy ma és holnap és holnapután nem dolgozom. Nem is lenne rá időm. :D

2011. jún. 28.

Ez van mostanában

Az volt a tervem, hogy nem írok mostanában erről a témáról. Nem nagyon tudom megmagyarázni az okát, talán nincs is. Kicsit bemagyaráztam magamnak, hogy nyavalygás mindig ugyanazt hajtogatni, és ráadásul másoknak dögunalom is lehet ugyanaz a téma szegről-végről. De az, hogy nem írok, úgy tűnik, nem jó. Vagy nem is tudom, jó e, vagy épp mindegy a dolog. Mindenesetre most azt találtam ki, hogy kipróbálom az írás terápiás erejét, és hátha azzal, hogy írok róla, meg is szüntetem a problémát. Vagy legalább egy kicsit jobb lesz tőle.
Szóval... mióta volt május elején az a bizonyos történés valahogy semmi sem kerek. Eltelt lassan másfél hónap is már, sőt, mindjárt kettő is, és messze nem nyertem vissza a régi formámat. Eljutottam a neurológushoz, akit sikerült igazán tanácstalanná tennem azzal, hogy mindennek ellenére ismét negatív lett az eeg-m.
Ha emlékeztek rá, akkor felajánlotta a segítségét Eszter, aki doktornő. Szerzett is nekem egy időpontot, jövő hét kedden megyek Pécsre a Neurológiai Klinikára, hozzá. Eszternek már most is nagyon hálás vagyok, és nagyon nagy reményekkel megyek, hátha végre kiderül valami.
Na és hogy azt is eláruljam mitől vagyok így kibukva... Szóval... a lábrázásos éjszakák nem szűntek meg, sőt, egyre gyakoribbak. Múlt héten volt egy igazán gázos éjszakám, amikor 13 ilyen rángatózás is volt. Nem fájnak ezek, csak reggelente vannak komoly izomfájdalmaim. De tudom, hogy ez nem normális. A heti egy sem, meg az éjszakánként egy sem. Nem értem, mitől vannak. Pedig próbálok rájönni az okára, hogy ki tudjam iktatni. De tökmindegy, hogy dolgozom, vagy nem. Mindegy, hogy sokat ettem, vagy keveset, mindegy, hogy mennyit aludtam. Mindegy, hogy hétköznap, vagy hétvége, mindegy, hogy van e front, vagy nincs. Apropó, front. Ha még az is nehezíti az életemet, akkor komoly gondban vagyok, mert akkor még a fejem is szétszakad. A múlt hétvége is egy ilyen "nagy fejfájás hétvége" volt, amikor egyszerűen nem hagyta abba, és nem szűnt meg semmilyen fájdalomcsillapító hatására sem.
Sokszor vannak napközben is olyan érdekes jelenségek az életemben, mint "lezsibbad az egész fejem", vagy épp csak a bal kezem.
Be kell valljam, most már nagyon elegem van, és nagyon türelmetlen vagyok. Zavar a saját "bénaságom", zavar, hogy még mindig csak egyhelyben toporgunk, és semmit nem léptünk előre. Ja, de... van egy újabb beutalóm mri vizsgálatra. Amire kaptam is időpontot... október 12-re. :D Egy vicc..
Szóval.. ez van most. Teljes zavar és káosz az egész. Még él bennem a remény, hogy nemsokára lesz, aki kibogozza a szálakat.

2011. jún. 26.

Egy újabb első

...dolog az életünkben. Ezúttal kivételesen nem az első gyermekünkhöz kapcsolódik az esemény, hanem a másodikhoz, akinek úgy hozta a sorsa, hogy nem csupán második lett, de mindjárt középső is. Ebből fakadóan többnyire nincs könnyű helyzetben. De ez majd egyszer egy másik blogbejegyzés témája lesz.
Amikor a félévi bizonyítvánnyal hazaérkeztek, első felindultságunk és csalódottságunk után Balázs és Erik, mint férfi a férfival "üzletet kötöttek". Sosem kínáltunk még jutalmat tanulásért, de akkor, abban a helyzetben nem volt mit vesztenünk, bármit megtettünk a cél érdekében, hogy értse, és megértse, mennyire fontos, hogy jól tanuljon, és jól viselkedjen. Az alku egy bicikli volt. Amire Erik már nagyon-nagyon vágyott (úgy egyébként meg nagyon időszerű is volt a csere, de miért ne lehetne összekötni a kellemest a hasznossal). A két férfiember megbeszélte egymással, ha kijavítja a magatartás hármast, és a többi jegye is ötös lesz, akkor kap egy új biciklit.
Öröm volt látni, ahogy megtáltosodott az alku után. Sorra hozta az ötösöket, büszkén jött a magatartás-jegyeivel. Tanult, gyakorolt, kérdezett. Megcsinálta a szorgalmikat.
Áprilisban Balázs komolyan gyűjteni kezdett a biciklire, akkor már úgy tűnt, mindenképpen szükség lesz rá, hogy betartsa az alku rá eső részét.
Májusban Erik megírta az osztály legjobb magyar felmérőjét, majd alig pár nappal ez után a legjobb matek is az övé lett. Jelentőségteljesen néztünk egymásra az apjával. Akkor már biztosan tudtuk, Erik igazán betartotta amit megígért.
Őszintén mondom, hogy sosem gondoltam volna, hogy ez a fajta "jutalmazás" is célravezető lehet. De úgy látszik, Erik kifejezetten ez a fajta gyerek, akinek kell a cél, hogy kihozzon magából mindent. Néha tépelődtem rajta egy keveset, hogy nem túl nagy e a kitűzött jutalom? Meg hogy Patriknak nem ígértünk semmit a legalább ilyen jó, sőt, kicsit még jobb bizonyítványért. Aztán végül ez a "gond" is megoldódott azzal, hogy befizettük neki az erdélyi táborozást.
Na de visszakanyarodva a biciklihez. A bizonyítványosztás másnapján autóba ültünk, és elindultunk biciklinézőbe. Végigjártuk Budaörs összes létező hipermarketjét, és sportáruházát, és végül hazajöttünk üres kézzel. Vagy méretben nem volt jó, vagy 50ezer ft-ba került.(és a határ a csillagos ég) Erik csalódott volt, mi nemkülönben, de megbeszéltük, mindenképpen meglesz a bicó. Balázs nekiállt vaterázni, nem tudom megmondani hány darab biciklit nézett végig, míg leredukálta a szóba jöhetőket ötre. Eriknek az ötből kettő tetszett nagyon, így leginkább ezt a kettőt figyeltük.
Szombat délelőtt aztán elérkezett a licit lejáratának napja. Pár perccel a lejárat előtt megbeszéltük, mennyit adunk érte. Aztán egy perccel a lejárat előtt megvettük villámáron. Akkor már mindegy volt az ára (párezer forint különbség volt, ami nem mindegy, de mégis az lett), csak azt néztük, Erik ne csalódjon. Ott állt, és nagy, kerek szemmel leste a monitort, az övé lesz e. Balázs remegő kézzel ütötte le villámáron, nekem is a torkomban dobogott a szívem.
Még aznap délután elmentünk érte Pilisvörösvárra. Egy végtelenül szimpatikus fiatalember volt az eladó, aki nagyon szép állapotban adta át a bicót. Erik pedig ... hát nem is tudom leírni, mennyire boldog. Mert végre neki is ilyen vagány biciklije van.
Mi pedig boldogok vagyunk attól, hogy megadhattuk. :)
Készül majd kép Erikről is az új bicójával, addig azért megmutatom milyet kapott. :)

2011. jún. 22.

18

Van nekünk egy hivatalos évfordulónk, mármint olyan, amiről papírunk is van. Arról is megemlékeztem az idén már. És van nekünk (meg gondolom mindenki másnak is) egy olyan évfordulónk, aminek a dátumát csak mi tudjuk. Mert sehol nincs feljegyezve. Csak a mi szíveinkbe vésődött bele a dátum.
Ennek ma 18 éve. Hivatalosan felnőtté nyilváníthatom a kettőnk kapcsolatát. :) Az elmúlt hetekben sokszor villantak be emlékképek arról a bizonyos kezdetről. (és azt csak mi ketten tudjuk, hogy még az igazi kezdet előtt is volt már valami, csak akkor még azt hittük, mégsem.. és aztán mégis..) Olyan érdekes visszagondolni az akkori önmagunkra. Annyi minden változott. És tulajdonképpen semmi.
Balázsnak még csak a ráncai se nagyon szaporodtak, a ráncokat mind én növesztettem. Mint az ősz hajszálakat (bár nekem már akkor is volt).
Ami örök és állandó, az az érzés. Ami akkor is megvan, ha épp nem szólunk egymáshoz. Mondjuk mindkettőnk nagy szerencséjére az ilyesmi van kevesebbszer. Sokkal többször van az, hogy keressük az alkalmat, hogyan szerezhetnénk valami örömet a másiknak. Apróságokkal is akár.
Ennyi év alatt annyi mindent átéltünk, hogy itt ülhetnék még két hétig, akkor sem tudnám felsorolni. Ennyi év alatt igazán összecsiszolódtunk. Pont úgy illünk össze, ahogy kell. Ami belőlem hiányzik, az megvan benne, és fordítva is.
Annyira jó, hogy 18 év után is még elakad a szavam egy pillantásától. És annyira jó, hogy 18 év után még ugyanolyan azt mondani, szeretlek, mint először.
Emlékszem az első csókra, ami hivatalosan este 21:20 körül csattant el (nemhivatalosan pedig egy fél évvel korábban már). Még azt is tudom, mi volt rajta. Van egy dobozom, amiben még megvannak a 18 évvel ezelőtti relikviák. Képeslapok, cetlik, cigisdoboz, mindenféle. Szerinte ki kéne dobnom. De úgysem fogom. :)
Nos, miután kezdek kifogyni a szavakból, inkább dalban mondom el azt a mindenfélét, ami kavarog bennem.
"... meg is értem azt, hogy miért jó veled... tudom azt, hogy nagyon szeretlek.."
"...nem is hagylak el soha...."

2011. jún. 20.

Csak kérnetek kell...


Hány élete van egy nőnek?
avagy életem színdarabja több felvonásban
Első felvonás
Reggel 6:30, a telefon kegyetlenül zenél. Még félig az álmom mezsgyéjén járok, de már nyitva a szemem, és bármennyire is szeretnék visszamenekülni az álomba, amit később sehogy sem tudok visszaidézni, muszáj felkelni.  Az első tíz-tizenöt perc csak az enyém. Ilyenkor előbújik belőlem a hiú nő, aki kétszer is megnézi, biztosan jól áll e az este elképzelt miniszoknya, kockás blúz kombináció. Sok időm nincs töprengeni, ha még a kávémat is nyugodtan szeretném meginni.  Pár perc áldott csend, utána kezdődik a gyerekkeltegetős játék, amikor én kétpercenként beszólok a két iskolásnak a szobába, hogy keljen, és öltözzön, miközben Siva által is megirigyelhető módon egyszerre  készül a tízórai, az innivalók, ellenőrzöm az iskolatáskát, és ha szerencsénk van, még az is eszembe jut, hogy alá kéne írni az üzenőt. Egy órával később fellélegezhetek kicsit, mert az iskolások elindultak. De csak röpke sóhajtás ez, miközben újra eltűnődöm a tükör előtt járva, hogy tutira elmehetek e így. Következik az ovisom keltegetése, akit, míg megmelegszik a kakaó, kicsit még kell babusgatni, hogy jól induljon a napja. Másfél órával az ébredés után már a legkisebb is az oviban, én pedig szedem a lábam hazafelé, hogy el tudjak készülni időben mindennel, mielőtt dolgozni indulok. Nem áll sok idő rendelkezésemre, de még beágyazok, elmosogatok, szellőztetek, kávét főzök, és lassan készen állok a következő felvonásra. Marad üres öt perc, amikor sikerül megint szembesülnöm magammal a tükör előtt, miközben a szemránckrémet keresgélem a fogkrémes tubusok között. Rögzítem magamban, hogy be kéne jelentkezni a fodrászhoz, mert iszonyatosan nézek ki.  Még szerencse, hogy nincs több időm itthon, különben már magamba is zuhannék, ha sokáig nézegetném magam. Hol vagyok én az újságok címlapján megjelenő celebektől?
Második felvonás
Munkába igyekezve, mivel gyalog járok, van időm magamban végigvenni mindent, amit aznapra elő van irányozva. Háromszor leellenőrzöm, hogy elraktam e a kulcsokat, nálam van a befizetnivaló csekk, eszembe jut, hogy otthon maradt az osztálypénzes boríték. A maradék pár percben szabad agykapacitásomat nézelődésre fordítom, és azon gondolkodom, hogy lehet, hogy még egy emberrel sem találkoztam út közben? Megállapítom, hogy erről is kéne írnom a blogomba,  lehetne mondjuk útközben született gondolatok a címe. Félresöpröm a gondolatáradatot, mert megérkezem a bolt elé. Tökéletesen automatizált mozdulattal nyitom a zárakat, kapcsolom ki a riasztót, indítom a pénztárgépet.  Mire az első vásárló megérkezik, már át is lényegültem a reggeli anyuka-feleség státuszomból bolti eladóvá. A teljes négy órán keresztül, amit itt töltök, képes vagyok  rendes eladóként odafigyelni mindenki kívánságára, mosolyogva előszedni még a tizenkilencedik hasonló pólót is, ha nem felel meg az előző tizennyolc. Csak néha gondolok sóhajtva vissza arra a boldog-féktelen időre, amit otthon tölthettem csak anyaként, és amiből balga módon annyira igyekeztem kitörni. Gúnyos fintorral vetek véget ennek a gondolathullámnak is, mielőtt újfent előtör belőlem a vágyakozás egy újabb kisbaba iránt.
Harmadik felvonás
Hazafelé lebonyolítom a bevásárlást, befizetem a csekket, amit magammal hoztam, még egy kicsit legeltetem a szemem a legalább három hete kiszemelt nadrágon, de még mindig nem tudom eldönteni,  jól állna e, vagy csak szeretném, hogy jól álljon, így inkább be sem megyek. Indulok haza, mert a párom már hívott, hogy az ebédet is megcsinálta. Elmélázom ezen is, hogy mekkora bénaság már, hogy nap mint nap ő főz újabban, mert nekem nincs időm rá. Megint, immár vagy huszadszor kidolgozom magamban a tökéletes stratégiát arra vonatkozóan, hogy fogom megcsinálni előző este a másnapi ebédet, vagy majd kelek korábban. Megnyugodva ebben az elhatározásban, hazaérek. Finom ebéd vár, és mosolygós férj. Aki még meg is dicséri azt a sok bizonytalankodás során kiválasztott öltözéket. És miközben eszem, beszélgetünk. Csak mi ketten, úgy, hogy nem szól bele egyik gyerek sem, nem kér inni, nincs sürgős mondanivalója. Felkapom a fejem egy félmondatára, ami így hangzik, „olyan jól nézel most ki”. Elmosolyodom, és magamban már is raktározom az érzést, amit okozott. Mit nekem celebség? –gondolom, és már nem is zavar annyira az az ősz csík a hajamban.
Negyedik felvonás
Hazaérkezik minden gyerekünk, felváltva mesélnek, kérdeznek, kérnek. Szerencsére épp mire besokallok tőlük, eldöntik, hogy kimennek játszani. Nem sok nyugalmat ígér ugyan a dolog, de amíg kitör az első veszekedés, van időm elmosogatni. Körülnézek vacsora-ügyben, majd miután megnyugszom, hogy minden van itthon, senki nem fog éhen halni, leülök, hogy csatlakozzam a virtuális világhoz. Ott is van a világomnak egy kis szeglete, ahol jól érzem magam, pedig nem is igazán vagyok jelen.
Vacsoraidő van, szép sorban jelentkeznek a gyerekeim. Mély sóhajjal szakítom ki magam a saját gondolataim közül, és adok nekik enni. Aztán hiába is szeretném, hogy másképp legyen, beindul az esti verkli, elvitázunk rajta, ki zuhanyozik, ki fürdik, visszazavarom fogat mosni őket, elmosogatok, kakaót gyártok, megágyazok, előkerítem a pizsamákat. Kicsi magány még jut lefekvés előtt a fürdőkádban. Ahol kényelmesen elhelyezkedhetek egy könyvvel. Tudják a fiúk is, ilyenkor jobb, ha nem is szólnak hozzám, úgysem hallom, teljesen átadom magam a regényben olvasottaknak.
Lefekvés előtt még összeszedem a kis ovisom ágya mellől az épp összegyűjtögetett kincseket, biztonságba helyezem, kikészítem másnapra a ruhákat, odakészítem a konyhaszekrényre a férjemnek a reggelit. Hirtelen elhatározással még írok is neki pár sort, miközben mosolygok azon, hogy mosolyogni fog rajta.
Mielőtt a függöny legördül
Elégedetten megyek az ágyamba, lekapcsolom a lámpát. A jótékony sötétben azon tűnődöm, meg kéne írni azt a pályázatot. De mit is írjak, gondolkodom. Mit írjak arról, hány életem van? Hiszen csak egy. Amiben valakiknek én vagyok a minden, és van, akiknek egy senki vagyok. Ahol vannak, akik nagyon szeretnek, és vannak, akik nagyon nem. Vannak, akik irigylik azt, ahogyan élek, és vannak, akik megvetnek érte.  Félálomban vagyok, de megvonom a vállam. Közben eszembe jut a dal, amiben arról énekelnek, „ha volna két életem, tudnám, amit ma nem…” Mielőtt egy mai álomba merülök, még válaszolok magamban a dalra.. nem kell két élet. Elég ez az egy. Ahol mindenkinek az vagyok, aminek szeret. Anya, feleség, barát, munkatárs, beosztott, szülőtárs, gyerek, testvér.

2011. jún. 18.

Év végi bizonyítvány

A tegnapi saját "sikertelenségem" után ma híztam pár kilót a fiaim sikeressége miatt.
Nagyon büszkék vagyunk mindkettőjükre. :)

Patrik 5.e.:

Magatartás: példás
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: kitűnő
Irodalom: kitűnő
Történelem és állampolgári ismeretek: jeles
Angol nyelv: jeles
Matematika (emelt szint): jeles
Informatika: jeles
Természetismeret: jeles
Ének-zene: jeles
Rajz-és vizuális kultúra: jeles
Technika és életvitel:
Testnevelés és sport: jeles
Tánc-és dráma: jeles

Javított. A félévi bizonyítványhoz képest is, és a tavalyi év végéhez képest is. Különösen büszke vagyok rá, hogy mindezt tökéletesen egyedül érte el. Nem ülünk mellette tanuláskor, maga osztja be az idejét, mikor mit tanul, és bevallom, (eddig) még ellenőrizni sem szoktam, minden leckét megcsinált e. Összességében ő is elégedett magával, bár nagyon szeretett volna egyszer végre kitűnő lenni. A technika kifogott rajta. Pedig mindent megtett... de a kézügyessége nem az igazi. Nem baj. Neki is elmondtuk, hogy mi nagyon büszkék vagyunk arra, hogy ilyen okos és céltudatos, ez az, ami számít, nem az, hogy minden ötös legyen.

Erik. 2.e..

Magatartás: 
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: jeles
Magyar irodalom: kitűnő
Matematika: jeles
Környezetismeret: jeles
Ének-zene: jeles
Rajz-és vizuális kultúra:
Technika és életvitel:
Testnevelés és sport: jeles

Rá is nagyon büszkék vagyunk, mert a második félévben rengeteget javított. Sorra hozta az ötösöket. Igaz, neki kellett, hogy segítsünk neki, de csak olyan segítségeket igényelt pl., hogy a pékségbe menet gyakoroljuk a szorzótáblát. :D A testnevelés jegyben benne van az úszás is, és tekintve Erik testalkatát, meg a talajgyakorlatokat, amiket osztályoztak még tesiből, igazán büszke lehet magára. Ennek ellenére ő kissé elégedetlen Fogalmam sincs mit várt, de nem tetszik neki a bizonyítványa még úgy sem, hogy mindketten majd kiugrottunk a bőrünkből a büszkeségtől. :) Mondjuk az nem baj, ha többre vágyik ennél, jó cél lesz a jövőre nézve.

Mindketten gazdagabbak lettek egy-egy jutalom könyvvel is, és egy-egy oklevéllel a tanulmányi eredményük elismeréseként.

2011. jún. 16.

Holnap.... frissítve

Mert a holnap mindig egy újabb ma.. és minden újabb nap a jobb ígéretével virrad meg. A holnapi holnap pedig különösen érdekesnek ígérkezik. Már maga a tény, hogy nem kell mennem dolgozni egészen örömteli. De még ezen is van túl...
Megmutassam? Naná, hogy megmutatom.. már csak azért is, mert önző vagyok, és azt szeretném, ha gondolnátok rám, esetleg egy kicsit drukkolnátok is, hátha most sikerült mondjuk az első háromba bekerülnöm. :) Ha nem, hát az sem baj. Az írást pedig ígérem, megmutatom majd. :)

Szóval...
Jelentkezem legkésőbb a hírekkel. :)

Köszi mindenkinek, aki drukkolt, és gondolt rám... 
És akkor a hír az, hogy nincs hír. A legjobb tíz közé sem fértem be. Ami nem mondom, hogy nem esett kicsit rosszul az önérzetemnek, de nem dőlt össze a világ. Gazdagabb lettem egy tapasztalattal, írtam valamit, amit jól esett megírnom, és ennyi. :) Ja, és van egy terézanyus kitűzőm is. :P
A nyertes pályázatokat gondolom olvashatjátok Terézanyunál  (illetve már látom, hogy a nők lapja cafe-n), de majd erről a linkről odatalál, aki szeretné őket elolvasni.
Azt pedig, amit én írtam, ha szeretnétek, majd bemásolom ide. Szeretnétek? 

2011. jún. 15.

Na, akkor elárulom...

... hogy annyira tele van a hócipőm, mint még talán soha. Nem tudom megmondani hol és mikor kezdődött az egész folyamat, de úgy tűnik, megállíthatatlan. És nem, nem rajtam múlik.
Valahogy onnan kezdődött az egész, hogy pénteken kaptam egy beszólást a munkahelyemen. Nem az első volt, és nyilván nem is az utolsó. Le sem írom inkább, mert übergáz. Az is, amit mondott, és az is, hogy én meg eltűröm. Azért valahogy túltettem magam rajta. Vagy inkább arrébb rugdostam.
Aztán a háromnapos hétvégének csúfos veszekedés lett a vége. Ami elkerülhető lett volna, ha kicsit kevésbé vagyok csapnivaló szakácsnő. De tényleg.. egy halálegyszerű tócsnit is el lehet rontani, de nagyon.(mondjuk ha túl sok olajban sütöd, és a végeredmény egy olajtól csöpögő gusztustalan izé)
Aztán tegnap, miután megtudtam, hogy lehetnék sokkal lelkesebb is, és elmentem elintézni az ideiglenes lakcímemet (erről majd később), mehettem vissza dolgozni. És végül du. 1 helyett du. 5-kor mentem haza. Iszonyatos fejfájással, mert nálunk tegnap orbitális vihar volt.
A fejfájásra még tett egy-egy lapáttal mindhárom fiam, mert nemkicsit voltak hangosak és idegesítőek, és még véletlenül sem azt csinálták, amit kértem. De még csak el sem árulhattam nekik, hogy azt akarom leginkább, hogy hagyjanak békén, mert annyira fáj a fejem, hogy majd' összeesek, mert akkor azonnal bepánikolnak, hogy biztos rosszul is leszek.
Éjszaka produkáltam két lábrázást.
Aztán ma reggel elrohantam az iskolába a leadandó papírokkal (tankönyvtámogatós), kijavíttattam a rosszul kitöltött iskolalátogatási igazolást (EU tb-kártyához), és miután mindezt abszolváltam, már rohanhattam is dolgozni. Nyitástól-zárásig (mertazjó) Hogy elég lelkesnek tűnjek, gyakorlatilag a fenekem sem tettem le egész nap, hajtogattam, sorba raktam, törölgettem, kiszolgáltam, mosolyogtam, csevegtem. Közben egyszer elsírtam magam, mert eszembe jutott, ahogy Roli reggel könyörgött, hogy menjek érte ebéd után az oviba. Aztán összekaptam magam.
Volt egy vásárló ma, aki nem ismert meg. És ezen is elsírtam magam. Mert az illető a nagyfiam keresztanyja. :(
És aztán fél egykor, mikor Patrik hívott, hogy "megyünk haza az Erikkel" megint eltörött a mécses. Nem tudom miért.
Bezártam, hazajöttem, hívtam a főnökömet, hogy tudjam, mikor megyek holnap dolgozni. Nem vette fel. Írtam neki sms-t, nem válaszol. Mindjárt nyolc óra, és még fogalmam sincs, hogy reggelre megyek e, vagy délutánra, esetleg megint egész nap.
Amúgy meg megint fáj a fejem, és nem is jó semmi. Elegem van. Utálom, hogy le sem ...ják a fejemet, utálom, hogy számonkérnek olyan dolgokért, amit nem én követtem el, sőt, közöm sincs hozzá. Utálom, hogy mindig aggódnak értem. De azt is utálom, hogy miután bementem összetört képpel dolgozni, azután sem, még soha nem kérdezte meg, hogy és hogy vagy? Utálom, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy itthon legyek a gyerekeimmel nyáron. Utálom, hogy a nagyanyám már ma azon morgott, hogy milyen hosszú lesz a nyári szünet, és hova menjen inkább, mint hogy a gyerekeimet kelljen hallgatnia. Meg azt is utálom, akinek első dolga volt mindezt visszamondani.
Szóval.. ez egy ilyen utálkodós bejegyzés lett. Mert ilyen a hangulatom. Konkrétan ölni is tudnék egy frankó kis itthonról újságírós melóért.

2011. jún. 14.

Ó-ó, vakációóó

Énekelhetném, mint Dolly Roll annak idején, hogy "Ó, Riviéra, forr a tenger, ó Riviéra, sok boldog ember....." (tényleg, ezt is leírhattam volna a hetes játékban, hogy mindenről eszembe jut valami dal). És amúgy énekelném is, mert hurrá, már csak holnap kell suliba és oviba indítani a fiúkat. De mégsem éneklem, mert arról konkrétan még fogalmam sincs, hogy is lesz megoldva ez a hosszú szünet. Ami biztos, a júliust kipipálhatjuk nagyjából. (mert akkor nyaralunk is, Patrik táborozik is) De az csak egy hónap a két és félből.
Mindkettőnknek dolgozni kell, mese nincs. Balázs ráadásul ugye éjjel. Ami azt jelenti, hogy a fiúknak nem ártana csendben lenni legalább délig. Ami jelen pillanatban teljességgel lehetetlennek tűnik. Még úgy is, hogy mondjuk én minden másodpercben rájuk förmedek (persze suttogva), hogy maradj már csendben! Hát még akkor, ha még én sem leszek itt, mert mondjuk én megyek nyitni.
Túl ezen, hogy csendben kéne lenniük, még valamit majd enniük is kell. Ebben ugyan én vagyok a balfék, amiért bénán osztom be az időmet, meg nem tudok korán kelni, meg ilyenek.. de még jelen pillanatban ezt a részt sem tudom. Ha megfőzöm előtte nap, tuti, hogy épp akkor, mikor kész lesz, mindenki azonnal éhen akar majd halni, és csak az lenne jó. Ha mégis bekerül valamilyen úton-módon a hűtőbe, akkor ugye melegíteni kell. Amivel meg kell várni az apjukat. Akinek amúgy minden vágya lesz ébredés után két perccel kaját osztani a siserehadnak.
Szóval.. alig várom, hogy ne kelljen nap mint nap az iskolai hülyeségekkel foglalkozni, de sosem rettegtem még így a nyári szünettől. Naigen.. és azt nem is taglaltam, pedig jelen van a dolog, hogy micsoda bűntudatom van, amiért nem leszek velük itthon. Mert eddig még mindig.. most meg nem... ami tudom.. életszerű, meg minden.. csak mégis.. na.. még akkor is, ha amúgy egy fél óra alatt ki tudnak úgy akasztani, hogy ihajj...

2011. jún. 12.

Pihenés

Bevallottan én vagyok a családunk legkevésbé hiperaktív tagja. Én vagyok az, aki beérem azzal is, ha fedettpályás távolbanéző olimpiára gyakorolhatok a kanapé sarkába kuporodva. Akár egy egész délután is elvagyok így. A többiek annyira nem. Még Balázs csak-csak... ő néha kapható hasonlóra, de csak úgy lenni uncsi, ha épp nem csinál semmit, akkor minimum négyféle hírt olvas épp (és mint a reklámban, utána tudja, és tudja és tudja, hogy mit olvasott). A gyerekek bicikliznek, fociznak, biciklivel forma1-eznek, gyakorolnak a gyűrűhintán, veszekednek, verekednek, kiabálnak, ajtót csapkodnak, folyamatosan esznek-isznak. Ma reggel a három legaktívabb (Balázs, Patrik és Erik) már reggel nyolckor focizni mentek. Aztán még görkoriztak, és bicikiztek is. Én fél tízkor támolyogtam elő az ágyamból. Mentség nincs rá, csak hogy de jó volt aludni. :)
Délben ebédeltünk, aztán összepakoltam, és összepakoltunk, hogy elinduljunk valahova. Merthogy ha már pihenünk, pihenjünk aktívan is kicsit. Vagy legalábbis mozduljunk ki valamerre. Visegrád ismét elmaradt, merthogy oda egész napra kéne menni. Komárom is ezért lett kilőve. Tatán nemrég voltunk. Így esett a választás a Vadasparkra. Mert itt már rég voltunk, és ide is készültünk már vagy egy hónapja. De most itt volt a remek alkalom. Nem bántuk meg, csak egyszer, de az sem volt túlságosan komoly. Láttunk egészen közelről medvét, sast, simogattunk egyéves szarvast (micsoda bársonyos agancsa van). Sétáltunk a jó levegőn. Nagyon nem akaródzott hazajönnünk, de nem jutott eszünkbe semmi igazán eredeti az úttörővasúton kívül (amit megnéztünk, de úgy döntöttünk, gazdaságosabb lesz egy egész napos programot csinálni).
Végül aztán elindultunk haza. Menet közben Balázsnak eszébe jutott valami, és már indexelt is be egy utcába. Nem nagyon értettem, hova megy, de nem szokásom beleszólni az útvonalba. Amikor pedig megállt itt, máris fülig ért a szám. Többszörösen is rendes dolog volt tőle, egyrészt mert két napja csokiéhes vagyok, másrészt pedig ő ma nem ehetett ott semmit. Komolyan mondom, hogy életem legfinomabb rigójancsiját ettem itt ma délután, úgyhogy ha arra jártok, ki ne hagyjátok. :)
Azóta pedig minden idők leghosszabb forma 1-es közvetítésével szórakoztatjuk magunkat. :) Negyedik órája megy, és még mindig van hátra tíz kör. :D
Szóval.. pihenünk. :) Ki így, ki úgy. És még mindig van egy napunk... halleluja. :)

2011. jún. 11.

Ha valaki kérdezné..

, hogy miért nem írok mostanában, akkor mondjátok meg neki, hogy azért, amiért
11:40 van, és még neki sem álltam az ebédnek, pedig húsz perc múlva enni kéne,
amiért egy hete rakosgatom a mosnivalót ide-oda,
amiért kerülgetem az elintézendő papírokat (pedig határidősök).

Egyszerűen csak leeresztettem, mint egy lufi. A gondolataim megmaradnak magamban, még csak kimondani sem tudom. De nincs baj, nem kell megijedni.
Most három nap pihi, és az jó lesz.

2011. jún. 6.

Hétfő este

Egész kis frappáns bejegyzéseket írtam tegnap vacsorakészítés és mosogatás közben, de aztán ezek benne maradtak a fejemben (még). Most egészen mást fogok veletek megosztani.
Aki igazán sok mindent tud rólam, attól biztosan kiérdemlek majd egy virtuális vállveregetést..
Szóval.. ma szénhidrát-nap van nálunk (na nem, ez nem mindenkinél véresen komoly, és ha érdekel valakit, akkor azért írni fogok róla). Vacsorára császármorzsa készült (sok éve nem készült már), meg tejberizs. De úgy adódott, hogy a két kezem kevésnek bizonyult. Mert a császármorzsát is folyamatosan kevergetni kellett, meg a tejberizst is. Így aztán kértem segítséget. Amit én igazán nem szoktam, lévén a halálom, ha már ketten együtt főzünk. Az meg aztán végképp, ha a gyerekeim kuktáskodnak.
Most mégis.. Így adódott, hogy míg Balázs vacsoráját én, addig a többiekét Patrik főzte. :)


Finom lett. :) Bár.. balga módon a végeredményt elfelejtettem lefényképezni, csak akkor jutott eszembe, amikor már megettük.
Mindehhez Roli koncertjét élveztük, aki irtó édes vagány.. egy régi mobillal egy mickey egeres baseball-sapkában, letolt gatyával mizu-koncertet ad. :D Felváltva a hiteles és az IHM-es szöveggel. Bírom, ahogy énekli, hogy a "gatyám valag alá csusszant, ez mostanában így van".. Na és hozzá azok a fejek..
Erik pedig mindeközben ruhákat próbált.. de sajnos a "gombok túl közel voltak egymáshoz"... :D Így aztán nem lettek jók. :D
Ilyen (is lehet) egy hétfő este mifelénk.. :D 

2011. jún. 3.

Szülinap

Rendhagyó szülinapi post következik. Kicsit szomorkás is talán.. Valaki, aki nagyon fontos volt az életemben ma lenne 45 éves. Tudom, ha mindez nem feltételes módban lenne, akkor már sütöttem volna neki tortát, és ma már bizonyára telefonon is felhívtam volna. Mindezt már nem tehetem meg, már nem itt ünnepel.
Sokszor búcsúztam már tőle gondolatban, szavakkal, emlékezéssel. Igazán sosem tudtam még elköszönni. Ma is különös erővel zuhant rám a hiányérzet, pedig az eltelt három évben igazán hozzászokhattam, hogy nincs már itt velünk.
Úgy döntöttem, különös szülinapi ajándékként megírom neki itt, amit sosem mondtam el neki. Nem másért, mint azért, mert magam sem igazán tudtam ezt még akkor, mikor megtehettem volna, hogy elmondjam. Ma már tudom, azért fáj ennyire, hogy nincs, mert olyan volt nekem, mint egy pótapa. Az igazi apám már jó pár éve nincs jelen az életemben, és ő nem hiányzik. Zsolti igen. Nagyon hiányzik. Pedig tudom, annyiszor mondta volna már meg a magáét, ahányszor csak tehette volna. Sokszor mondta volna, hogy "Diuska, nem jól gondolod.." Ő volt az egyetlen ember, aki minden barátunk közül képes volt arra, hogy egyformán szeressen minket, Balázst pont ugyanúgy, mint engem. Vagy Balázst egy kicsit másképp, mint engem. Afféle atyai szeretet volt ez, mindkettőnknek pótolt hiányzó dolgokat, mégsem éreztük soha, hogy oktatna, kioktatna, vagy befolyásolna. Ráadásul néha lükébb volt, mint bármelyikünk. :D

Jó lenne ma tortát sütni, és ünnepelni. Szép, kerek szám ez a 45. Gondolatban megsütöttem. A gyertyákat ugyan eloltják a könnyeim, de majd újragyújtjuk. Egyszer pedig találkozunk, és bepótoljuk az összes elmaradt beszélgetést, ünneplést, és végig fogom hallgatni az összes Diuska kezdetű mondatot is. :)
Boldog Szülinapot, Zsolti. :( :) Köszönöm, hogy az voltál nekem, aki. :)

2011. jún. 1.

Jól indul

Ez egy jó hónap lesz. Mert ma már korán reggel jó hír várt itt a blogon egy kommentben. Soha életemben nem nyertem még semmit, és most igen. Annyira örülök neki, hogy  mióta csak elolvastam Ágnes bejegyzését, és megnéztem a videot (már háromszor) arról, ahogy Hanna kihúzta a sok név közül pont az enyémet itt ülök bárgyú vigyorral a képemen. Hogy mit nyertem, nézzétek meg náluk. :)