Az utolsó nap az idén

 Igazából ez a nap sem különbözik semmiben sem az összes többitől, az teszi csak különlegessé, hogy 2022-ben már ez az utolsó nap. Ilyenkor azért kicsit számot vet az ember, és megpróbálja értékelni azt, ami történt az idén. Rengeteg emlék idéződik fel, érzések, hangulatok, illatok, ízek, hangok, helyek, telefonhívások, beszélgetések. Vannak köztük csodálatosak, vannak jók, vannak rosszabbak is. Van, aminek az emlékétől is könny szökik a szemembe, van, amibe beleborzongok, van, amitől a hideg ráz ki. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül, hogy minden, ami történik velünk, valamiképpen a fejlődésünket szolgálja. 

Sokkal több volt az öröm az idén is, mint a bánat, sokkal több jó dolog történt velünk, mint rossz. Még ha egyébként most még épp abban a hangulatomban vagyok is, amikor kicsit aggódom az egészségemért, akkor is úgy nézek előre, hogy az elmúlt évekből töltekezve tudom, hogy mi együtt mindenre képesek vagyunk. 

Nincs most sem semmi fogadalmam, egyszerűen csak arra törekszem, hogy majd egy év múlva megint azt írhassam, hogy sokkal több jó dolog történt velünk, mint rossz. 

Mindenkinek azt kívánom, hogy a következő évben is legyen része minden jóban, legyen mindenki boldog és egészséges (és írjatok sokat, sokszor) 

Utolsó munkanap

 Ebben az évben. Ami tök jól hangzik, ha sikerül elfeledkezni arról a tényről, hogy már december harmincadika van. Kicsit nyögvenyelős nap volt, mert munka ugyan nem volt túl sok, de ami volt, az azért problémákat hordozott magában. Olyanokat is, amikkel még nem nagyon találkoztunk. Azzal kapcsolatban semmi illúzióim nincs, hogy a következő évben kevesebb problémával találkozunk. De azt hiszem, kicsit unatkoznék is, ha minden egyszerű lenne. 

A hét elején beharangozott tavaszias meleg nálunk jócskán várat magára, mára a napsütés is eltűnt, jött helyette olyan köd, hogy az orrunkig is alig láttunk. Kár, vártam ezt a beígért jó időt, gondoltam, milyen jót fogunk majd sétálni. Na mindegy, még holnapig bármi lehet. 

Voltam ma fodrásznál, végre eltűnt megint az ősz hajam. Kicsit vágott is belőle, kicsit meg is kellett ritkítani már, ilyenkor egész más érzés a fejemnek. 

Tényleg jót tett

 Úgy volt, ahogy sejtettem. Természetesen semmi kedvem nem volt dolgozni menni, természetesen ma hajnalban is nagyon nehéz volt felkelni négy körül, és még akkor is legszívesebben visszafordultam volna, amikor már a parkolóban voltunk. 

De aztán bent örültek nekem, ami jó érzés mindig. Még bőven az éjszakás műszak dolgozott, amikor ötkor odaértem, és úgy fogadtak, hogy "Ó, Dia, tudtuk, hogy neked is hiányzunk, mint te nekünk, és korán jössz majd." Ezek akkor is jóleső mondatok, ha egyébként csak úgy mondják. 

Aztán szép sorban csináltam napközben minden dolgomat, és az is jó volt, hogy tök jól lefoglalta az agyam egy csomó minden, meg az is, hogy voltak olyan gondok, amikre én tudtam megoldást. 

Kaptam egy kisebb pánikrohamot, amikor az egyik elektromos béka töltője szikrázott és füstölt, egy pillanat alatt összeugrott a gyomrom egészen kicsire. Szerencsére ki nem gyulladt, akkor szerintem a világból is kiszaladtam volna. 

Erik elutazott ma Debrecenbe, az idén már nem is találkozunk. Furcsa, mert eddig tőle ez nem volt megszokott, de érezze jól magát a barátaival. 

Patrik sincs itthon esténként, ő is hol itt, hol ott van a barátaival, természetesen szilveszterkor is megy ő is valahová. 

Sikerült ma beszélnem a fodrászommal is, holnap délután mehetek hozzá, megúszom legalább az itthoni hajfestést. 

Még mindig nem

 Voltam ma orvosnál, ahol kiderült, hogy előfordulhat, hogy fordítva működöm, mint az emberek többsége, mert én itthon 144/101 vérnyomást mértem, ő ott "csak" 133/91-et. Persze ez is határeset, de tök fura, hogy nekem az orvosnál nem feljebb megy. Mindegy, abban megegyeztünk, hogy figyelni kell, adott egy gyógyszert, amivel próbálkozhatok szükség esetén. Azt azért megbeszéltük, hogy érdemes lenne január elején konzultálni a nőgyógyásszal is, bár érdemben egyikőjük sem tud dönteni arról, hogy mi a kevésbé rossz..hagyni a vérnyomásomat esetleg a norcolut miatt emelkedni, vagy abbahagyni azt a kúrát, és a másik problémát hagyni. Azért magamban reménykedem egy olyan megoldásban, ami magától elhozza a normális állapotot. 

Mára egyébként azon kaptam magam, hogy fáj minden porcikám, és már délután megbántam kicsit, hogy fel sem hoztam az orvosnak a betegállomàny témáját, pedig úgy hiányzik most a munka, mint a hátamra egy púp. Biztosan benne van ebben a tegnapelőtt este történtek is, mert még mindig úgy megyek ki az ajtón sötétedés után, hogy a gyomrom azonnal összeugrik, és minden érzékemmel figyelek, hogy minden rendben van e. Hallom a hangját a tűznek, és a hideg kiráz tőle, ahogy látom magam kívülről is akkor, amikor észleltem, hogy az a füst az ajtó fölött jön ki. Nem is tudom hogy azok az emberek, akik ennél súlyosabb tragédiákat élnek át, hogyan tudják feldolgozni. Ez, ami nálunk történt, "semmiségnek" tűnik utólag, mégis borzasztóan megvisel. Biztosan azért, mert a családunk élete is veszélyben volt, a házunk is veszélyben volt, és még ha isteni szerencse is volt, meg valamiféle hőstett is, ahogy azt ott lereagáltam egy pillanat alatt (azért nem haszontalan évente végigülni a tűzvédelmi oktatást), olyan mély nyomot hagyott bennem, amit azért még én sem gondoltam. Nem is tudom ezt szavakkal jól átadni. Amiket kiváltott belőlem, az is tök érdekes, leginkább az, hogy bármennyit tudnék ölelkezni, a létező legjobb érzés most Balázs ölelése. 

Na majd szép lassan túl leszek rajta. Ilyen szempontból lehet, hogy nem is baj, hogy megyünk dolgozni, nem látom egész nap a kormos falakat, és talán az a szag is eltűnik az orromból. 

Másnap

 Éjjel fél háromig ébren voltam, addig dolgozott az adrenalin rendesen bennem. Aztán persze úgy ébredtem, mint aki minimum másnapos. Még szerencse, hogy ma és holnap még szabin vagyunk, legalább a munkával nem kellett foglalkozni. 

Helyette a vérnyomásmérőt foglalkoztattam többször is, mert persze ma is jó magas értékeket mértem. 160/105 volt a csúcs, azt hiszem. Bementem délután az orvoshoz, de a háziorvosom szabin volt, a helyettese meg jó három lépés távolságból közölte, hogy a tensiomint ne vegyem be, ha ilyen lesz tőle a nyakam, a vérnyomásommal meg majd menjek holnap a saját dokimhoz. Hát azért na...értem én, hogy neki nem én vagyok a legfontosabb, meg hogy már a munkaidő végén járt a két órányi rendelési időben, de mondjuk vehette volna a fáradságot, hogy esetleg ő is megmérje a vérnyomásomat, és egy picit megnyugtasson, hogy nincs pl infarktusom vagy ilyesmi. Ehhez a dokihoz egyszer volt szerencsém 17 évvel ezelőtt az ügyeleten, akkor épp vesegörcsöm volt, fájdalomcsillapító kellett volna. Nem adott, mert ha nem akarok kórházba menni, akkor biztos nem is fáj annyira. Sem akkor, sem most nem lopta be magát a szívembe. 

Mindegy, holnap majd elmegyek a saját dokimhoz, remélhetőleg neki azért lesz valami jó ötlete. 

És holnap este nagyon szeretnék valami jó dologról írni már, kicsit uncsi ez a sok sz@rság. 

Ez egy ilyen karácsony volt

 Azt hiszem, ez az egyik olyan karácsony lesz, amire nem a legszívesebben fogok visszaemlékezni, legalábbis a ma este történtek után biztosan nem. Igaz, semmiképpen nem is fogom tudni elfelejteni sem, vagy kitörölni az emlékeimből. 

Ma este, miután már elpakoltam mindent a konyhában, elkészítettem a fiúknak a szendvicseket holnapra (dolgozni mennek), gondoltam, leülök, megírom a blogomban, hogy ez egy jó kis hétfő volt, mert nem kellett dolgozni menni. Aztán mégis arra a sugallatra hallgattam, ami azt mondta, menjek ki előbb elszívni egy cigit. Az, hogy így döntöttem, ma este életem legjobb döntése volt. 

Már az ajtón kilépve érzékeltem, hogy valami furcsa odakint, olyan fényviszonyok vannak, mintha köd lenne. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy valaki annak ellenére is jól begyújtott, telefüstölve a környéket, hogy nincs is hideg. Aztán ahogy ezt végiggondoltam, felkapcsoltam a külső lámpát, és abban a pillanatban megláttam, hogy a nagyapámék lakás ajtaján jön ki a füst. Fogalmam sincs mi szállt meg, de lerohantam, kivágtam az ajtót, kiabáltam befelé, hogy azonnal menjenek ki a másik ajtón, aztán rohantam tovább anyukamékhoz, hogy azonnal hívja a tűzoltókat. Ő csak állt, és mondta hogy nem tud telefonálni, úgyhogy visszarohantam a saját telefonomért, és végül én telefonáltam. Balázs elmondása szerint olyan hangon kiabáltam, amit elsőre ő sem ismert fel, aztán amikor beazonosította, tudta, hogy valami nagy baj van. Kb egyszerre jelent meg mindenki, és áramtalanították a lakást, majd sikerült eloltani is a tüzet pár vödör vízzel. A tűzoltóknak oltási feladatuk már nem volt, ők átnéztek mindent, meg amennyire tudták, átszellőztették a lakást. Senkinek nem lett baja, az ijedtséget leszámítva. 

Azt nem tudom minősíteni sem, hogy felnőtt emberek őrizetlenül hagytak egy meggyújtott mécsest, és elmentek lefeküdni. 

Azt nem akarom elképzelni sem, hogy mi történt volna, ha nem megyek akkor ki. Szerencsére kimentem. 

A vérnyomásom remélhetőleg rendeződik majd, és remélem, hogy fogunk tudni aludni is ma éjjel azért. 

Tegnapi para

 Tegnap este már nem volt semmi energiám arra, hogy elmeséljem, majdnem én lettem Grincs az idén, aki ellopja a karácsonyt. Úgy ébredtem fél kilenckor, hogy borzasztóan fáj a fejem. Nem is mertem még akkor az ágyból felkelni. Kicsit vissza is aludtam, de egy órával később csak rosszabb lett. Akkor már felkeltem, a gyógyszeres fióknál kezdtem a napot. Megcsináltam a kávémat, kimentem meginni, de hagytam egy kortyot, és a cigimet is elnyomtam, be kellett jönnöm. Akkor nagyon remegett a kezem, és nagyon rosszul éreztem magam. Nem tudom elmondani sem, hogy mit éreztem, de az is megfordult a fejemben, hogy én mindjárt itt fogok meghalni. Balázs hozott még gyógyszert, és segített elhelyezkedni a kanapén. Rengeteg migrénes rohamot éltem már át, de ez most mindet überelte, a fájdalom csak erősödött, én meg csak küzdöttem ellene, mint malac a jégen. Patrik is adott egy fájdalomcsillapítót, valami koffeines alogflexet. Itt már nem számoltam mennyi gyógyszer van bennem, a borogatást igazgattam folyamatosan. Tizenegy óra után kezdett javulni egy kicsit, akkor előbb a vérnyomásomon akadtam ki (150/101), utána még arra, hogy a nyakamon, az arcomon és mindkét kezemen megjelentek ilyen fura vörös foltok. Sosem volt még gyógyszerallergiám, de Patriknak volt egyszer hasonló valami, arra antihisztamint kapott. Van itthon, azt is vettem be egyet. 

Így, erősen begyógyszerezve már egészen jól voltam, és végül minden aggodalmam ellenére elkészült vacsorára a rántott hal, jó hangulatban megvacsoráztunk. 

A fiúktól nagyon szép ajándékokat kaptunk, Patriktól egy május végi (a szülinapom hétvégéje) hétvégét Egerben, Eriktől és Rolitól pedig egy nekünk dedikaltatott Fradi évkönyvet. 

Ma szerencsére nem fejfájásra, hanem húsleves illatra és napsütésre ébredtem, ez azért kellemesebb ébredés volt, mint tegnap. Megcsináltuk az ebédet, bevallom, én mostam is két adagot. Ebéd után olyan szépen sütött a nap, és olyan kellemes idő volt, sétáltunk egy órát. Ezen kívül ettünk bejglit, néztük a tévét, mindenki élvezte a semmittevés örömeit. 

Boldog karácsonyt!

 A vasárnap meggyújtott negyedik adventi gyertya fénye is kialszik és átadja helyét az ötödik, legszentebb gyertyának, melynek felvillanó lángja bevilágí­tja az egész világot. Karácsony, szenteste, a szeretet ünnepe – sorolhatnánk azokat a szavakat, kifejezések, melyekkel évszázadok óta próbálják megfejteni a titkot. Álljunk meg egy pillanatra. Vegyük észre, hogy a Karácsony nem csak egy ünnep, sokkal inkább egy érzés. A szeretet, az emlékezés, az együttlét élménye. Meggyújtjuk a gyertyákat, emlékezünk azokra, akik már nincsenek velünk, gondolunk azokra, akiket szeretünk, de a Karácsonyt nem velük töltjük. Egymásra mosolygunk, mert együtt lehetünk.

A szí­v ilyenkor furcsa játékba kezd. Megpróbál külön válni és elkezd válogatni az emlékek között. Ami rossz volt, ami fájdalmat és keserűséget okozott, annak semmi esélye arra, hogy a karácsony meghitt pillanataiba békétlenséget hozzon. Mert a karácsony tudja egyedül azt, hogy mi kell a szí­vnek, és mi kell a léleknek. Családunk közt, a karácsonyfa meghitt árnyában jövünk rá, hogy ezek a pillanatok, amikor igazán szeretünk, életünk legszebb pillanatai.

Bármilyen utat is választunk, a gondolkodást igen, a szí­vet sohasem téveszti meg az önáltatás hazugsága. A szó szeret megtéveszteni, a szí­v erre képtelen. Soha ne feledjük el, minden szí­vből szóló karácsonyi énekben, a kandalló ropogásában és melegében, az ünnepi ebéd közben, a beszélgetésben és nevetésben, minden képeslapban, amit egy barát vagy a család küldött, minden, amit ebből meghallunk, és ami elgondolkodtat bennünket, az maga a szeretet. Szeretet nélkül nem lehetünk emberek, szeretet nélkül nincsenek ünnepek. Ne féljünk kimutatni, ne féljünk elmondani és ne féljünk azt átadni. Gyújtsuk meg együtt a szeretet gyertyáját.

Boldog karácsonyt kívánok mindenkinek 🌲

Péntek

 Nálunk is megvolt az utolsó munkanap, végre. Na még nem az idei évre, csak így karácsony előtt. Mondjuk ezt jobban nem is lehetett volna kimaxolni, lévén holnap van Szenteste. Nem baj, délután sikerült megvenni mindent, ami még kell (és eszembe jutott), reményeim szerint se éhen nem maradunk, se nem kell holnap menni semmiért. 

Elkészültek a bejglik, várják a tepsikben a holnap reggeli sütést. És elkészült a méteres kalács is, így lehet mondani, hogy van bőven süti is. 

Este tízre fejeztem be, nem mondom, hogy nem tudnék már állva elaludni, mert simán..De örülök, hogy készen van minden, amit elterveztem. 

Csütörtök

 Nagyon elfáradtam. Leginkább a korai kelés az, ami megvisel, szerintem sohasem lesz olyan, hogy én magamtól ébredek reggel nyolc óra előtt. Ahogy arra sem látok nagy esélyt a közeljövőben, hogy úgy ébredek fel, hogy kipattanok az ágyból. 

A bevásárlással nagyon nem állok jól. Azt hittem, hogy ma délután megveszek mindent, de aztán úgy jártam, hogy olyan migrén kapott el a spar kellős közepén, hogy nagyon gyorsan inkább a kasszák felé indultam. 

De ma lett megint szép új körmöm, karácsonyos. 

Már szerda

 Továbbra is száguld az idő, ami egyébként meglepő módon most nem zavar. Valamiért most az történik, hogy ahogy telik az idő, és közeledik az ünnep, úgy leszek egyre nyugodtabb. Most már mindenkinek van ajándék is, a Fradi tegnap este elkezdte árulni a jegyeket az EL nyolcaddöntőre. Meg is vettük, ki is van nyomtatva, ez nagyon jó ajándék mindannyiunknak. Emellé még mindenkinek sütök valami kedvére valót, a linzer és az isler ugye már készen van, a zserbó is már csak a csokimázra vár. Lesz bejgli is, és méteres kalács is. Aztán még meglátjuk lesz e valami ezek mellé, 

Kaptunk ma egy igazán sokkoló hírt az egyik kolleganőnkről, aki két hónapja betegállomànyban van. Azt már a múlt héten is mondta a fia (ő is nálunk dolgozik), hogy úgy tűnik, agydaganatot találtak nála, ami nem műthető. Mostanra azt is tudjuk, hogy nem csak nem lehet műteni, de semmi mást sem, és már több is van, negyedik stádium...maximum három hónapot jósoltak. Annyira sokkoló ez az egész, hogy egész nap nem megy ki a fejemből. Mert ő odafigyelt magára, rendszeresen járt ellenőrzésekre, figyelt mit eszik, mozgott, régesrég leszokott a dohányzásról. És úgy tűnik, hogy ez is kevés, mert mégiscsak úgy lehet, hogy van egy ilyen megírt történetünk itt a földi êletünkben. 

Na megnézem kihűlt e már a zserbó, hátha még meg tudom rá csinálni a csokit is. 

Ma

 Kicsit kevésbé volt hideg, mint tegnap, aminek ék részemről nagyon tudok örülni. 

Délelőtt a főnököm tartott egy érdekes tájékoztató jellegű, és valami évértékelő féle beszédet. Hát kevés embert ismerek, aki úgy motivál, hogy közben leginkább a sárga földig lehord. Amúgy tök jól tud beszélni, de az ilyesmiben rémesen gyenge. Ahogy láttam, mindenki úgy érezte magát utána, hogy legszívesebben mindannyian sarkon fordultunk volna, és indultunk volna haza. De mindegy, hát ezt is elrakjuk emlékbe. 

Délután voltam a könyvtárban. Már nagyon hiányzott az a nyugodt csend, ami csak ott van. Majdnem úgy jártam, hogy nem is a könyvekkel foglalkoztam, annyira élveztem ott a céltalan kóborlást a polcok lözött. Ha egy kicsit melegebb lett volna, akkor biztos, hogy még tovább is maradtam volna, de így is nagyon jó volt. 

Az van

 ...hogy nagyjából két órát aludtam, négy után kelni kellett, mert ötre mentünk dolgozni. Úgy egyébként lefeküdtem én 11-kor, csak épp úgy jártam, hogy képtelen voltam elaludni. Csak forgolódtam, próbáltam megtalálni azt a pózt, ami majd elég kényelmes lesz ahhoz, hogy végre tudjak aludni. Persze amikor hajnalban kelni kellett, akkor már tudtam volna bármeddig aludni. 

Egész héten ilyen korán megyünk, cserébe fél kettőkor már jöhetünk haza. Van is még dolog bőven, azon nem is aggódom, mert tudom, hogy meglesz minden. 

Azon viszont aggódom, hogy az idén nem sikerül megtalálni azt az egy valamit, ami meglepetés lehet, és igazi örömöt szerez. Borzasztóan bánt és frusztrál, mert nagyon szeretném, ha legalább egy-egy ilyen valami lenne mindenkinek. 

Balázs ezt nem igazán érti, ő kategorikusan kijelentette, hogy nem veszünk senkinek semmit, mert majd lesz itt még El meccs, meg nyaralás, ez mindegyik ajándék. Ami egyébként igaz, természetesen, és én sem toronyórát gondolnék, csak valamit, amitől mindenki arcán lesz egy olyan igazi mosoly. 

Advent negyedik vasárnapján

 A sötét gondolataimtól megkímélek mindenkit. Majd lehet, hogy egyszer, valamikor a jövő héten elmesélem, de ma koncentráljunk arra, hogy az idén, először a futballtörténelem során aranyvasárnap rendezték a vb döntőt. 

Nálunk természetesen mindenféle programot és minden egyebet úgy időzítettünk, hogy délután négyre, amikor kezdődik, már mindenki nyugodtan le tudjon ülni a tv elé. Én félretettem a linzerek kenegetését, gondoltam, majd a meccs után befejezem. Argentína és Franciaország játszotta a döntőt, az első félidő olyan argentín fölénnyel zárult, hogy még arra is gondoltam, a második félidőt már majd csak hallgatom az étkezőből, és nekiállok a többi linzer lekvározásának is. Még szerencse, hogy nem így tettem, mert lemaradtam volna egy csomó izgalomról. A második félidő végére 2:2 volt az eredmény, és a kétszer 15 perc hosszabbítás is úgy alakult, hogy mindkét csapat szerzett egy-egy gólt. Tizenegyesek döntöttek, ebben pedig ezúttal Argentína volt at eredményesebb, így ma este ők lettek a világbajnokok Lionel Messi vezetésével. Azt hiszem, ilyen karácsonyi ajándékot még sosem kaptak Argentínában. 

Szombat

 Ma reggel arra a meglepetésre ébredtem, hogy miután szerdán elfogyott a gyógyszer, amit kaptam, már vége is megint a kellemesen gondtalan napoknak, és kezdődik megint elölről minden. Igazából egy hét sem volt, ami teljesen jó volt, de mindegy. Sejtethettem volna már a tegnapi migrénemből, hogy ez lesz. Mindegy, igyekszem összekapni magam, és nem aggódni, vagy belesüllyedni ebbe az egészbe, de megmondom őszintén, azért ez most nem olyan könnyű. 

Van még ajándék vásárlási restanciàm is, de a legkevésbé sincs kedvem kimozdulni. A kettő együtt nem a legnyerőbb páros, de majd lesz valami. Mindig volt...

Délutan a vébé bronzmeccset fél szemmel, fél füllel követtem csak, mert közben sütöttem a linzert, Örülök a horvátok győzelmének, leginkább Modric miatt, akinek szinte biztos, hogy ez volt az utolsó vébéje, jó, hogy bronzéremmel vonul vissza. Holnap délután az is kiderül, hogy vajon Messinek megadatik e pályafutása egyetlen vb győzelme?

❤️

 

Ma búcsúztunk

 Múlt héten kaptuk a megrendítő hírt, hogy apósom sógora délelőtt összeesett, és sajnos hiába érkezett gyorsan orvos, mentő, és mentőhelikopter is, nem tudtak már segíteni rajta. Nem volt már fiatal, 81 éves korában ment el, de azt senki nem gondolta, hogy így, egy pillanat alatt történik ez. 

Ma délután kettőkor volt a gyászmise, háromkor pedig a temetés. Sajnos az utóbbi években minden évre jut legalább egy temetés (ahogy Roli nagy bölcsen megállapította: ebből is látszik, hogy öregszünk, mert régen egy temetésen sem voltam, most meg már ez a harmadik).

A mai szertartás annak ellenére is nagyon megérintett, hogy sokszor nem tudtam rendesen figyelni, mert nagyon fáztam. Ez a pap olyan szépen beszélt, amit nem csak a tartalomra vonatkozóan gondolok, hanem arra is, hogy milyen szépen ejtette ki a szavakat, milyen kellemes hangja volt. 

Géza bácsi bányász volt, mielőtt a sírba leengedték a koporsót a sírgödörbe, a bányászhimnuszt is lejátszották neki. Nagyon különleges volt. 

Azt még itt elmesélem ennek az eseménynek a kapcsán, hogy milyen büszke vagyok arra, hogy mindegyik fiunknak természetes volt az is, hogy jönnek, az is, hogy inget és zakót vesznek fel, nem kellett őket erre sem kérni, sem figyelmeztetni, hogy ezt így illik. Egyszerűen tudják. 

 

Amúgy...hogy vagy?

 Van ez az egyébként már-már idegesítően sokat játszott reklám a Telekomtól. Ami nálam már első látásra-hallásra is betalált, a buszsofőr hölgy katakterét különös érzékkel, és érzékenységgel választották ki. Abban a pillanatban, ahogy először meglátja az ember, süt róla a szeretetéhség, a magány, és szívfacsaró, ahogy túllépve a saját nyilvánvaló "lelki nyomorán" mindenkihez van egy kedves szava, ha több nem is, hát megkérdezi, hogy vagy? Olyan mély érzések vannak ebben a rövidke, összevágott reklámban is (én megnéztem a hosszabb verziót már, az méginkább belesodor egy érdekes érzelmi állapotba), hogy az valami elképesztő. A végén pedig ott van egyfajta csattanóként a fiatal fiú, (aki egyébként egy szétszórt, szeleburdi kamasz, aki folyton elhagyja a telefonját) akinél bezárul az érzelmi kör, és végre, elsőként a sok mindenki közül, viszonozza az érzelmi törődést, és megkérdezi"Amúgy hogy vagy? Az az a pillanat, amire lehet mondani, hogy szavak sincsenek rá, ahogy a hölgy arcán megjelenik az az érzés, ami olyan jó, mert azt érzed, hogy valakinek fontos vagy, és törődik veled. 

És ami miatt mindezt elmeséltem, az az a döbbenet, ami akkor ért, amikor a sokadik embertől hallottam erről a reklámról úgy nyilatkozni, hogy csak idegesíti, zagyvaság az egész, semmi értelme, stb. Tényleg ennyire mélyen vagyunk, mi, emberek, hogy nem jut el ez az üzenet, csak a felszínt látják? Ez is szívfacsaró. 

Többször kéne, de akkor most megkérdezem, amúgy hogy vagytok?

Legyen tánc

 Annyi mindenen jár folyamatosan az agyam, és ahogy látom, mindenki így van ezzel. Nem magasröptű, fennkölt gondolatok ezek a többségnél, hanem inkább számolgatás, folyamatos újratervezés, latolgatás. Nem lehet egyébként szerintem semmit sem eltervezni igazán, a legkevésbé sem lehet a megszokott mederben élni az életünket. Simán bele lehet bolondulni abba, hogy napról napra változik mindennek az ára, és miközben azt látom, a vásárlók nagy része igenis nézi az árakat, addig a másik oldalon mintha ez fel sem tűnne senkinek, és csak gyártják a struccszalámitól kezdve a borsópüréből készült vega (vegán?) húshelyettesítő izét. 

De közben bennem most már ott van az a kis motoszkáló hang, ami azt mondja, na elég ebből, nem akarok energiát adni ennek a rengeteg negatív érzésnek, legyen végre valami zene, és legyen akkor már tánc is. 

Vagy épp legyen egy jó vébé elődöntő...vagy egy jó forralt bor, valami finom süti, akármi, ami bármennyi időre is jó érzéseket ad. 

Brrrr

 Van nekem ez a tél utálatom, ami valahogy mindig csak fokozódik. Persze, szép a havas táj, meg a karácsonyi hangulat is csak ilyenkor van, ami különleges, és nagyon szeretem. De a fázás kikészít. Az idén szerintem sokkal többen értik már, és érzik át, milyen kínlódással is jár, hogy hideg van, vagy hogy mit jelent az, hogy dupla zokniban is lefagy az ember lába, és még levegőt is óvatosabban vesz, ne pazaroljunk arra sem energiát. Ez az energiaár mizéria csak még jobban megutáltatja velem, mert mindenhol épp csak a minimum fűtés van, és ettől minden olyan rideg-hideg. Ahányszor beérünk dolgozni, és megyünk a jéghideg lépcsőházban és folyosón, eszembe jut József Attila verse. 

TÉL

"Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!"

Az öröm vasárnapja

 Ma meggyújtottuk a harmadik gyertyát is az adventi koszorún. Teljesen hagyományos módon nálunk is három lila és egy rózsaszín gyertya van a koszorún, ma a rózsaszínt gyújtottuk a két lila mellé. 

Nem volt semmi különleges ezen a napon nálunk, borzasztó hideg lett mára, és nagyon erős szél fújt, de nem havazott. Ebéd után megnéztünk két részt a Koronából. Már az ötödik évad megy nálunk is, amitől kicsit féltem, annyi rosszat olvastam már róla, de nekem eddig semmi bajom vele. Talán Károly az egyetlen, akinek szerintem túl jóképű színészt találtak, de a többiekkel nincs bajom. 

Végre arra is rávettem magam, hogy a spájzba folyton csak "behajigált" dolgokat kicsit rendberakjam. Messze nem tökéletes, de már sokkal jobb, ezzel is elégedett vagyok jelenleg. 

Megint

 Ez már megint egy olyan szombat volt, amikor még az is megfordult a fejemben, hogy inkább lett volna munkanap. Azzal a jóféle fejfájással ébredtem, ami általában kitart egész nap. Tudtam már reggel is,hogy ez lesz, és kicsit sem dobódtam fel ettől. Hiába is próbáltam elmulasztani, így aztán inkább alkalmazkodtam ehhez, és úgy csináltam mindent, ahogy és amikor tudtam. Borzasztóan lassan ment minden, de ez van. 

Volt egyébként napközben pár érdekes gondolatom, amiről azt gondoltam, hogy majd este írok róla, de csak ennyi van meg ezekből, már fogalmam sincs mik voltak azok. 

És már péntek

 Igaz, nem lehet mondani, hogy felhőtlen lehetett az öröm amiatt, hogy ez a hét utolsó munkanapja. Már csak azért sem, mert hajnalban köd volt, aztán meg rákezdett az eső, és nem is hagyta abba már. Végülis úgysem készültem semmilyen kinti programra, eső nélkül sem, úgyhogy mindegy is milyen idő van. 

Egész nap fájt a fejem is, gondolom ez nagyban köszönhető volt az időjárásnak is, de lehet bármi mástól is. 

Itthon kellett egy-két óra, hogy kicsit átmelegedjek, a brazil-horvát meccset még úgy néztem, hogy be voltam takarózva. Én a braziloknak szurkoltam, mert a legtöbb meccsük nagyon jó volt, szeretem ezt a fajta focit nézni, amit ők játszanak, így csalódott voltam, amikor mégis Horvátország jutott tovább tizenegyesekkel. De ez a foci ilyen sport, nem érdemek szerint van a győzelem, hanem azok nyernek, akik több gólt rúgnak. 

Már majdnem péntek

 Nagyon gyorsan telik ez a hét is, már majdnem ijesztő is az idő száguldása. Szerencsére most épp a hétvége felé robog, de nincsenek illúzióim, hogy majd amikor holnap délután elkezdődik a hétvége, akkor lassul valamit. Egy-egy napba így aztán annyi minden zsúfolódik bele, annyiféle feladat van, hogy nincs lehetőség sem arra, hogy az adventi várakozást igazán át tudja élni az ember. 

Felfokozott érzelmi állapotban van mindenki, aminek biztosan köze van a teliholdhoz is, meg egy csomó minden máshoz is. Természetesen mindenkinek a maga baja a legfontosabb, a legnagyobb, az övé élvez elsőbbséget. Én próbalok uralkodni magamon, bár néha előjön belőlem az undok sárkány, vagy akár a hisztis pi.a. de olyankor gyorsan elvonulok.egy kicsit. 

Szerda

 Nem is tudom mit tudnék írni. Elég átlagos nap volt, munkával, vásárlással. Az elég lehangoló, hogy reggel még sötétben indultunk háromnegyed hét előtt pár perccel, délután meg már sötétedett, amikor négy után hazaindultunk. Igaz, a karácsonyi fények ilyenkor kicsit javítanak a helyzeten. 

Mifelénk egyébként nagyon sok helyen vannak karácsonyi fények az ablakokban, a házakon, kertekben, szeretem ezeket nézegetni. 

Rajtam kívül mindenki utálja az ilyen bámészkodást, még jobban a céltalan lődörgést, íhy aztán esélytelen, hogy valaha is elmenjünk egy adventi vásárba. Illetve ez így nem igaz, egyszer sikerült Siófokon rávenni őket. Az az emlék marad ezzel kapcsolatban. 

Karácsonyi ajándék ügyben igen csehül állunk, mondjuk nincs is egyetértés még közöttünk abban sem, hogy hogy is legyen. Majd valami kompromisszumos megoldás csak lesz.  

Eriknek már múlt héten megérkezett az értesítés, hogy a téli szünet után online oktatásra állnak át. Rolinál egyelőre nincs erről szó, de még ez is változhat. 

Mikulás

 Hiába vannak itt jórészt felnőttek (mondjuk mindig az én kisfiaim lesznek), itt is járt a Mikulás. Hozott mindenkinek ajándékot, és ugyanúgy az éj leple alatt csempészte be, mint régen. 

Természetesen már nem azzal az izgatottsággal várják, mint kicsi korukban (hogy szerettem azt a varázslatos időszakot), de még mindig meglepetés, amit kapnak. Így működik a varázslat, és mindig azt remélem, hogy majd ők is ezt viszik tovább, és ők is ilyen varázsvilágot teremtenek.az ő gyerekeiknek. 

Patrik egyébként a héten emlegette az adventi naptárat, mint hianyzó dolgot az életéből. Erre már valóban évek óta nem fordítok semmi energiát, de megpróbálom megjegyezni, hogy jövőre készüljek ezzel is. Végül is, ezzel is csempésznénk a mindennapokba valami plusz jót is, ami mindig jól jön. 

Volt már ennek előzménye

 Írtam is róla már, ebben a posztban. Igyekeztem azért odafigyelni is magamra, a jelekre, a történésekre. Sohasem volt ennyire részletes a menstruációs naptáram. Egy-két éve még az is előfordult, hogy elfelejtettem bejelölni a kezdőnapot, vagy épp az utolsót, mert annyira nem volt tényező. Egy-egy komolyabb migrénes roham volt csak, ami ilyenkor megviselt. Aztán az idén ez teljesen megváltozott. Már oda kellett figyelni mindenre, nyár óta kb folyamatos készenlétben vagyok bármire és mindenre, de még magamnak sem akartam sem beismerni, sem elhinni, hogy bizony, a hormonjaim úgy döntöttek, elegük van már belőlem, meg abból a normális, kiszámítható működésből, Mondjuk örültem volna egy kölcsönös, kompromisszumképes megoldásnak, de nem volt ebbe semmi beleszólásom. 

A hétvégi történéseket, és a ramaty állapotomat is most már úgy gondolom, a mai történés okozta. Az volt az igazi tárgyalás ebben a fogalmazásban, aminek sem címet nem adhattam, de még csak a bevezetőt sem írtam meg. Egyszerűen csak ott találtam magam a tárgyalás kellős közepén, mindenféle túlzófokot jelölő szavakkal és felkiáltójelekkel teletűzdelt mondatokban. 

Tegnap este már gyanús volt azért, hogy a november közepén kezdődött ciklusom, ami tulajdonképpen normálisan azóta sem ért véget, fogja magát, és újrakezdődik, ami elég hihetetlennek tűnt, és azt gondoltam, à, biztos csak amiatt van, hogy nem vagyok jól. Az csak ma délelőtt tudatosult bennem, hogy éppen fordítva lehetett ez, és emiatt nem voltam jól, merthogy zajlott ez a velem nem egyeztetett fogalmazás írás. Amikor ez tudatosult, és ijesztő valósággá vált a munkahelyi mosdóban, az első sokk után ki is gondoltam, hogy a befejezést már én írom majd, lesz, ami lesz. 

Szerencsére kaptam időpontot ma délre sürgősséggel. Szerencsére a munkából el tudtam jönni. Szerencsére Balázs éppen nem dolgozott, és el tudott jönni értem. Szerencsére egy nagyon kedves doktornő volt. Szerencsére volt még választási lehetőségem, nem kell azonnal műtéten gondolkodni. A gyógyszeres kezelést választottam, egyrészt, mert félek a másik megoldástól, másrészt azt remélem, még ez is elég lesz. Van egy hét rá, hogy kiderüljön. Ha ez a hét pozitív változást hoz, akkor három hónapig ez a gyógyszer lesz a barátom. (norcolut) Ha nem, akkor jövő hét hétfőn másik befejezést kell írnom. 

Ezen a poszton egyébként gondolkodtam egy darabig, megírjam e vagy ne, de végül úgy gondoltam, vannak itt páran, akik fiatalabbak (vagy szerencsésebbek) nálam, nekik még akár jó is lehet, hogy valaki ezt is elmesélte. 

A Remény gyertyája

 Ma már a második gyertyát gyújtottuk meg az adventi koszorún. Ma már együtt égett a Hit és a Remény gyertyája. 

Talán az én életemben még sosem volt szükség ennyire arra a sziklaszilárd Hitre, hogy a Remény valóban elérkezik hozzánk.

 Olyan sok minden történt az elmúlt években, amikor azt gondoltam, hogy hát ennél rosszabb, nehezebb, reménytelenebb már biztosan nem lehet, elérjük azt, ahonnan már csak felfelé van. És nem. Pár hónap alatt itt találtuk magunkat a 21. század minden fejlettségével, gazdagságával, elképesztő tudással felfegyverkezve valahol a múlt század elején. Ijesztő a jövőkép is, de ijesztő a jelen is. Minden értelemben ijesztő. Pedig én optimista vagyok, és úgy gondolkodom, hogy megoldunk bármit, amire szükség van. Remélem, hogy ez az optimizmus kitart. 

És reménykedem abban, hogy ez a nem igazi beteg, de nem is jó állapotom most már más irányt vesz, leginkább afelé kéne változnia, hogy minden rendben. 

Lusta nap

 Egészen mást terveztem mára, mint ami végül lett. Lett volna egy csomó elintéznivalóm a szokásos hétvégi rutinokon kívül. 

Ehhez képest a délelőtt a kanapén fekve telt, mert ugyan nem volt hőemelkedésem, de olyan borzasztóan betegnek éreztem magam, minden porcikám fájt, még a bokacsontom is. Kedvem lett volna sírva fakadni, de próbáltam azért összeszednj magam. 

Balázs hozott covid tesztet, negatív. 

A semmittevés ellenére estére megint hőemelkedésem volt. Pedig nagyon nem szeretnék újra betétállományba menni, úgyhogy remélem ma éjszaka meglátogat valami karácsonyi tündér, és bármi is ez, kivarázsolja belőlem. 

Remélem nem

 Ma reggel úgy ébredtem, hogy nagyon fura volt a torkom, amikor nyeltem. Akkor azt gondoltam, hogy biztos csak kiszáradt az éjszaka, 

Napközben is voltak furcsaságok, a fejem tompán fájt, néha éreztem a torkomat, párszor tüsszögtem is (mondjuk ez nálam azért mindennapos), fáztam is. 

Összeszedtem magam annyira, hogy rendesen végigcsináltam a napot, ami nem is volt annyira nehéz, ma már kettőkor jöttünk haza. 

Voltunk tankolni, aztán vásárolni. Itthon még tettem-vettem, de hat körül már egyre furább volt minden. Kíváncsiságból megmértem a lázam, 37,4. Ez épp csak egy kis hőemelkedés, de remélem, hogy nem is lesz belőle több, nem beteg leszek megint, hanem csak elfáradtam a héten. 

Ennek kell most drukkolni.

Ma van

 14 évvel ezelőtt íródott a legelső bejegyzés ezen a felületen. Ez nagyon sok idő, és azóta nem csak a világ változott meg, hanem vele együtt a blogolók közössége is. Kár érte, mert különleges volt akkoriban bekerülni ide, és csodás "utazásokat" tettünk egymás életének egy-egy kalandja kapcsán. 

Mostanra annyi olyan felület van, ahol valamilyen módon kifejezheti bárki az érzéseit, vagy megoszthatja a legfontosabb dolgait, ráadásul a legtöbb már sokkal kevesebb idő és energia ráfordításr igényel, hamarabb érkezik visszacsatolás is, így népszerűbb lett, mint ez a nagyon hagyományosnak mondható forma. 

Én szeretem a kezdetek óta, még akkor is, ha sok minden változott bennem is, amióta az az első poszt megjelent. 

Azt hiszem ez még így marad egy darabig, és jövő ilyenkor kiderül az is, lesz e ennek a blognak 15. szülinapja is.