Az Én Kedvesem

Mostanában nem Önmaga. Nagyon nem. Körülbelül a baleset idején kezdődött, amit Ő már akkor is egy jelnek tekintett. Akkor úgy gondolta, hogy nem érdemli meg azt a jelölést, és a sors így kívánta őt figyelmeztetni erre. Ahányan tudtuk, annyian tiltakoztunk, és háborodtunk fel a kishitűségén, és onnantól, ha lehet, még jobban drukkoltunk, hogy ennek az ellenkezője bizonyosodjon be. Aztán nem így lett, amivel ugyan baj akkor sem volt, és azóta sincs, de valahogy mégis összekapcsolódott ez benne. Az azóta történtek pedig csak húzták lefelé. A mindennapos kis küzdésekkel még elvan, de minden olyan történés, ami váratlan, és még véletlenül sem tervezhető azonnal csak lök rajta egyet lefelé.
A tegnapi események még erősítettek ezen. Csak ezért gondolom azt, most, utólag, hogy nem kellett volna biztatnom, és nem kellett volna ennyire bizakodónak lennem nekem sem, (franc azt az örök optimista énemet) mert átragadt rá akkor, és nagyobb lett a csalódottság érzése.
Nem tud róla beszélni, sosem tudott (és még blogot sem ír), hiába kérdezgetem, nemigen jutunk előbbre. Persze, ismerem már, és pontosan tudom mi baja van, csak szeretném, ha Ő mondaná ki, mert ettől könnyebb lenne. Ha kimondaná, beszélhetnénk róla, és nem magában őrlődne, és nem építgetné magában azt, hogy "úgysem érdemlem meg", hanem lehetne bizakodóbb, és gondolkodhatnánk egy másfajta megoldáson. Vagy valamin. Akármin.
Sok kis apróság állt össze most egy nagy egésszé. Én meg nézem tehetetlenül, és folyton ezt a dalt dúdolgatom magamban:

Ennyi...

"Fásultan vár, végtelen sorban áll - én vagyok
Hajnalban indul, s a munkára gondol - én vagyok
Egy kórházi ágyból a plafonra bámul
Vagy vigaszt remélve a pohár után nyúl
Vakon keresgél, ahogy te is kerestél - én vagyok"

Teljes és totális csőd és csüggedelem jelzi a mai napot. Jelen pillanatban úgy érzem magam, mint egy rakás sz.r, és nem is értem, hogy vajon minek kellek én ide? Bárhol is van az az itt, jelen pillanatban nem felelek meg sehol sem úgy, ahogy kéne. Mert elfelejtem, mert nem kérdezem meg, mert nem mondom el, mert nem hívom fel, mert nem kérek, nem adok, nem teszek, nem vagyok. Egy hajszál választott el ma többször is valamitől, amitől besz.rtam úgy rendesen, ahogy azt illik, és onnantól kezdve minden gondolatom csak ez volt. De még csak el sem tudom mondani rendesen, sőt, le sem tudom írni. Mert minek? Mást is megijesszek? Más is aggódjon? Nem kell.. a kutató tekintet sem, meg semmisem. El akarok bújni a világ elől, amíg csak elő nem tudok jönni úgy, hogy mosolygok, és nem aggódom. Azt akarom, hogy hazajöjjek, és már tudjam, mit akarok főzni, és meg is főzzem, ne csak nyűg legyen az egész vacsorázás.. Azt akarom, hogy az arc, amit látok ne ez a sápadt-szigorú valaki legyen, hanem én. De fogytán van az energiatartalékom (kérek szépen), és kevésnek is érzem magam.

És akkor itt a másik oldal:
"Plakátokon masíroznak az igazi hősök
Vagy elképzelt lovakon vágtatnak az ismerősök
Nekem Te vagy a hősöm, kire fel kell hogy nézzek
Milliókkal együtt lélegzel, tudom, érzed
Lehetnél Te is, lehetek én is az az egy"

Látom ám az ellenpéldát. Hogy úgy is lehet. És lehet, hogy úgy kell. De már nem tudom neki jól elmondani, hogy értem, érzem és látom-tapasztalom, hogy neki van igaza, és jobban csinálja, mint én (mint mindig), mert ehhez még idebent, legbelül gyerek(es) vagyok. Akarnám átvenni tőle az akaratát, az elszántságát, de én nem vagyok ő. Ő meg nem én. Így aztán néha nem is értjük egymást, és homlokegyenest mást teszünk, mint amit a másik épp szeretne. Pedig micsoda hülyeség ez, mikor az esetek többségében úgy vagyunk, mint a borsó, meg a héja.

Kéne valami, aminek nagyon örülhetnék. Vagy amin nagyon sírnék. Mindkettő felszabadítana, úgy gondolom. De azért örülni jobb lenne.
És még egy kicsit bánatos is vagyok.. mert attól még, hogy az én beleegyezésemmel történt, és tulajdonképpen még egyet is értettünk, attól még nem olyan jó érzés, hogy már nincs saját laptopom. Még akkor is, ha nincs rá semmi szükségem. Annak meg, akié lett, most biztos tök jó. :) Na de azért egy kicsit hadd sajnáljam.

"Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen
Kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben
Folyton csak érez, s a tiéddel dobban
Kivérzik lassan így, ebben a dalban
Lehetek én is, lehetek én is az az egy
Az az egy"



Mondjuk írhattam volna nemes egyszerűséggel csak azt is, ahogy ezt Erik fiam nagyon sommásan mondaná: "Ennyi vagy(ok)."

Szép

Magamban egy másfajta bejegyzést fogalmazgattam. Olyasmiről, hogy miket gondolok a közelgő iskolakezdéssel kapcsolatban, meg hogy mennyi mindentől tartok emiatt.
De aztán facebook-oztam még egy kicsit, és szembejött velem egy videó.
Azóta nem érdekel, hogy a következő hét a nyári szünet utolsó hete lesz... mert tudom, hogy úgyis megbírkózunk majd mindennel, ami ránk vár az ezután következő hónapokban.

Valószínűleg pontosan azért, amit Csézy is énekel...
"Volt itt mindig, aki bátran szólt,
mindig voltak nagyot álmodók,
a nincsből is várat építők,
az el nem csüggedők."

Nagyjából mindenki holnap reggel fogja látni ezt a bejegyzést. Remélem, hogy jó napot szerzek ezzel a videóval nektek. (és igen, én is tudom, hogy reklámként készült.. de úgy érzem, több ez annál..)

Őszintén mondom

A héten kiállhatatlan vagyok. De nagyon-nagyon. Minél nagyobb bennem a fáradtság, annál jobban. Ma már csak morogtam, és foghegyről válaszoltam, vagy épp bicskanyitogató stílusban. Meg vágtam pofákat is. Ez amúgy nagyon nem én vagyok, és csak lesem, hogy honnan került elő belőlem ez a sárkánylady így hirtelen.
A javát persze az itthoniak kapják, mert odabent csendben maradok, történjen bármi, nem morgok, maximum vágok egy grimaszt, és már ott sem vagyok. Az mondjuk rendesen kiakaszt, hogy úgy gondolom, van valami, amiről kéne tudnom, és nem tudok. Van már tőle egy kis üldözési mániám, ami csak fokozza bennem a morgós kedvet.
Így esett, hogy ma, hosszú-hosszú idő után először (és azt remélem jó darabig utoljára) pont annak szóltam nem épp kedvesen (na jó, ha már egyszer őszintén mondom, akkor nagyon bunkón), aki még talán nálam is fáradtabb, mert neki is jutott a stresszből bőségesen a héten. A mai napja meg tudom, hogy még a szokásosnál is sokkal stresszesebb volt. Én meg, ahelyett, hogy hagytam volna békén lazítani őt is, meg magamat is, még fokoztam a hangulatot. Emiatt aztán persze hogy most bűntudatom van, és szánom-bánom, de visszacsinálni nem tudom.
Mindig vannak olyan illúzióim, hogy majd tanulok az esetből, de nem... mert van a pillanat, ami elragad gondolkodás nélkül ilyenkor, és máris kész..
Épp ezért, a nálam tanulékonyabbaknak hoztam egy videót is a pillanatról. Mert mondjuk az enyém is alakulhatott volna másképp. Ha okosabb vagyok. És átgondoltabb. És kedvesebb. És kipihentebb. És kevésbé hülye.

Ez a Dal

És ma este véget ért a pár hete tartó válogatás. Mondhatnánk, hogy a zenészek sava-borsa gyűlt össze, és csak rostálták, rostálták őket hétről hétre. Azt gondolom, egészen más szempontok alapján választ ki valakit a szakmai zsűri, és egészen más szempontok mozgatják azokat, akik, mint én is, azért hallgatunk zenét, mert zenét hallgatni jó. Azért szeretek egy dalt, mert tetszik a dallama, vagy a szövege, vagy úgy az egész.
Ezen a Dal-válogatáson voltak kedvenceim. Nem egy, és nem kettő. Csalódtam, amikor kiesett Baricz Gergő és Gyurcsík Tibi, mert nagyon szeretem őket, mint előadókat és mint embereket is. Nyilván csak a dalaik alapján, és az x-faktoros szereplésük, valamint a nyilatkozataik alapján ismerem őket, de ettől még... Nagyon szerettem Keresztes Ildikó dalát, mert annyira jól tudta átadni annak minden érzését, hogy a hideg rázott tőle.
Minden alkalommal végigpityeregtem Dénes és Szilvi duettjét, mert náluk hitelesebben ezt a duettet soha, senki nem fogja tudni előadni. Kézzel fogható volt ott az ő dalukban, hogy pontosan tudják is, miről énekelnek, amikor azt éneklik, hogy a szív az mindent lát.
De imádtam Rácz Gergő dalát is, és imádtam magát Gergőt, amiért olyan kis esetlen volt a színpadon. Mondjuk ma este már nem volt esetlen sem. És olyan feje van, mint egy nagyra nőtt gyereknek, amitől képtelenség nem elmosolyodni, ahogy megjelenik.
És rongyosra hallgattam Vastag Tamás dalát is, volt pár nap, amikor végtelenítve ment a Holnaptól... mert épp aktuális volt, és mert ha nem épp a szerelemre gondol az ember közben, még akkor is megállja a helyét. Tamás is egyébként olyan, akit önmagáért is szeretek, mert annyira Ember, ahogy már csak alig páran.
Tetszett Laura dala is, nagyon szépen énekli, és nagyon szépen tudja közvetíteni az érzéseit is, de nem fogott meg csak második nekifutásra.
Természetesen Kállay-Saunders András dala is nagyon szuper, és András vitán felül az egyik legkiválóbb előadó volt harmincuk közül. Előadásban nálam csak Ildikó múlta felül.
Voltak, akik sehogy sem jöttek be, és voltak, akiknek csak a daluk. Mástól hallva nagyon szeretném, tőle nem.
Az abszolút kedvenc pedig igen hamar Alex lett. Alex, aki a majdnem tökéletes ismeretlenségből érkezett, és előadott egy dalt, amire Csiszár Jenő azt mondta először, hogy az egész egy refrén. Hát ez lehet, de olyan ez, mint a Gangnam Style. Amit először utált mindenki, de aztán meghallgatta, megnézte, mert már mindenki erről beszélt. És valamit ezek tudnak.. PSY is, meg Alex is, mert az első meghallgatás után elindítod még egyszer, meg még egyszer, mert elsőre nem hallod, hogy "mi van a tücsökkel?", aztán úgy a harmadik után azon kapod magad, hogy akármerre mész, dúdolod, és miközben dúdolod, mosolyogsz, és arra a valakire gondolsz, aki Neked a kedvesed.
Azt hiszem, ma este a szakmai zsűri talán csalódott. Meg azok is, akik azt gondolták, hogy majd András "megnyeri nekünk" Malmőben. Az emberek viszont, (az az istenadta nép) ezúttal a szívére hallgatott. És Alexet választották. Alexet, aki a maga keresetlen egyszerűségével eljutott mindenki szívéhez, aki minden sallangtól mentesen eldörmögi a dalát a punkfrizurás Zoohacker társaságában.
Én a magam részéről örülök ennek. Örülök, hogy Alex képviseli azt az országot, ahol én is élek. Mert azt szeretném, ha azt gondolnák rólunk (és legjobb lenne, ha így is lenne), hogy mi itt, ebben az országban ilyenek vagyunk, mint ez a dal. Vidámak, őszinték, játékosak, és szeretettel teliek.
Bye Alex... sok szerencsét Neked Malmőben. :)

11 óra

A blogolás órája. Na jó, általában ilyenkorra már csak a közzététel gombra kattintás van hátra, de ma is, tegnap is úgy alakult, hogy addig bámészkodtam, olvasgattam máshol, hogy csak mostanra keveredtem haza.   :) Már csak egy óra van vissza a mai napból, úgyhogy már most borítékolható, hogy holnap fogok lefeküdni, nem ma. Mint általában.
De hogy mit is csináltam az elmúlt órákban?
Egyszer már hajnali háromnegyed ötkor fel kellett kelnem, mert Rolandnak ki kellett mennie wc-re, de nem mert. (tegnap bedőltek a youtube-on egy ijesztgetős videónak.. tudjátok, autó a fák között, és a végén a sikítós rém...)
Aztán még negyed nyolcig sikerült aludni egy kicsit.
Kávéztunk, kutyákat megetettem, elvittük őket sétálni egyet, aztán összekészültem a munkához.
Kilenc előtt egy kicsivel kinyitottam.
Kiszolgáltam a vásárlókat, elpakoltam a pakolnivalót, letörölgettem pár régóta ott porosodó ezt-azt, megpucoltam a kirakat üvegeket, hallgattam rádiót, olvastam.
Öt óra után pár perccel bezártam, megszámoltam a pénzt, beriasztottam a boltot, és kulcsra zártam magam mögött az ajtót.
Elmentem a zöldségeshez, meg a cba-ba.
Aztán hazaindultam. Félúton találkoztam a két kisebb fiammal, akik elém jöttek. :)
Itthon lepakoltam, telefonáltam, vacsorát adtam, vacsoráztam, kutyákat megetettem.
Megkerestem a zenét, ami egész nap a fülemben volt a rádió miatt...



Olvasgattam, beszélgettem facebookon,
aztán elmosogattam, elpakoltam a konyhában, és vártam haza Balázst.
Most meg 11 óra. A napi csend óra. Amikor mindenki alszik már, csak én nem.
És holnap, némi változtatással, ugyanez lesz... akárcsak minden hétköznapon.

A sárban

Annyi mindenen gondolkodok mostanában. Csoda e, hogy ennyit fáj a fejem? A kérdés költői, nyilván nem csoda. Sosem férek el a saját fejemben, mindig bekúszik valami új vagy épp rég elfeledett gondolat, vágy, amibe aztán jól belemerülök. Persze, hülyeség, mert a régiekre akkor sem, most sem tudtam választ adni, és zömmel az újak is ilyenek.
A leginkább belesüppedős az már megint a saját énemmel kapcsolatos. Mert Balázs sikere ráébresztett arra, hogy "milyen jó neki", van bennem egy adag "egészséges irigység" (tessék kérem ezt jól érteni), nem azért, mert Ő, hanem amit csinál majd ezentúl. Valami hasonlóra vágynék, nyilván nem ennyire összetettre, de ilyesmi.. Ijesztő érzés volt először, mert kicsit olyan volt, mintha én lennék a világ bunkója, amiért a saját férjemre irigykedem. Aztán, sok-sok gondolkodás után megértettem, hogy nem, dehogy, nem tőle irigylem. Csak én is szeretnék valami hasonlót. Ő is tudja ezt, megosztottam vele, nem nagyon lenne értelme titkolóznom, mert úgyis tudja, ha valami nem kerek.
Újabban megint nagyon nem vagyok jól a saját bőrömben, és nagyon nem tudom, mitől lennék jól. Mert egyrészről hálásnak kell lennem, amiért van munkahelyem, és kapok fizetést. Ráadásul, ha nagyon őszinte vagyok, jelen pillanatban ennél a négy óránál nem sokkal több a kapacitásom.. vagy nem is tudom. Másrészről viszont kicsit olyan, mintha ott ragadtam volna valami hatalmas lápban, ahonnan mennék, lépnék, de nem tudok, mert vagy a cipőm marad ott, vagy én magam is. Olyan nincs, hogy csak úgy simán kiugrok, és máris a szárazon találom magam.
Sokáig azt mondtam, a könyvelés soha többé nem lehet az én világom, mert túlságosan szabad életet éltem már ehhez túl sokáig, hogy újra a szigorú szabályok és rendek rabja tudjak lenni. Egy pár adóbevallás elég volt hozzá, hogy úgy érezzem, ez még mindig az én világom lehetne.
De az a világ is lehetne az enyém, ahol nap mint nap statisztikákkal és listákkal kéne foglalkoznom, mert azt is szeretem.
Sőt, továbbmegyek.. egy olyan világban is jól érezném magam, ahol mindezek mellett még emberekkel is kéne foglalkoznom, mert az embereket még mindig szeretem.
De egy olyan világban is jól tudnék lenni, ahol nap mint nap írnom kéne valamiről. Akár meghatározott dologról is, szerintem menne.
Ezek a világok messze vannak, és elérhetetlenek. Én meg itt állok, közel 34 évesen, három gyerekkel, akik már nem olyan kicsik, hogy feltétlenül szükségük legyen rám a nap minden percében (bár azt gondolom, még majd húsz éves korukban is szükségük lesz rám) és beleragadtam a sárba. Huzigálom kifelé a cipőmet, de nem sikerül. Sehogy sem. Akármerre akarok indulni, mindig megtorpanok.
Egy hajszál választ el a megoldástól, de a hajszál eltűnt ott a sárban. Talán a cipőm talpára ragadt, nem tudom, ennyire még sosem tudtam kihúzni.
Hát ez van.

Hoppá

A második bejegyzést töröltem vissza az előbb, mert képtelen vagyok bármit is leírni. Nincs nagy baj, nem kell megijedni, nem is fogok nyavalyogni.
Annak ellenére sem, hogy azért tudnék. :P Hosszú idő óta először a legrosszabb formámban talált az este, és még ki tudja mit hoz majd.
Az ilyen estéken nagyon utálok egyedül lenni. A világ legegyszerűbb dolga lenne most felmenni, és elhelyezkedni azon a vállon, ahova pont az én fejem van tervezve. De sebaj, hamar lefekszem, és akkor hamar lesz reggel. :)
Ezt pedig (ciki, vagy sem) régen nagyon szerettem.. és most eszembe jutott.
 

Nem is kell olyan sok...

Amikor a múlt héten a legmélyebb pontján voltam a világvége hangulatomnak, akkor aztán senkinek nem hittem el, hogy majd még akármilyen kis apróság elég lesz ahhoz, hogy átbillentsen ezen. Igazából egészen komolyan meg voltam róla győződve, hogy majd leginkább egy jó nagy fenékberúgás lesz inkább az, amitől helyrebillen az a lökött agyam. És nem.. (ja, nem is billent helyre, meg nem is volt fenékbe rúgás sem)
Szóval.. tegnap délutános voltam, amiben nincs semmi jó, de legalább megszokott (és amúgy sincs jobb a jól megszokottnál..), de öt órakor még világosban sétáltunk haza. Az meg még hab volt a tortán (mondjuk egy csokitortán), hogy nem is fáztam.
Ma reggel már napsütésben mentem dolgozni. És ma délután ahogy sétáltunk haza, kézenfogva, kutyát sétáltatva (tiszta giccs, mi? :P) olyan volt, mintha már itt is lenne a tavasz. És ez elég is volt ahhoz, hogy a világvégét elnapoljam. (újfent)
Szóval... azt gondoltam, hogy akkor itt és most megköszönöm Nektek, akik elviseltétek a mindennapi morgást, nyavalygást. :) Olyat nem ígérek, hogy nem lesz ilyen többet, mert tutira lesz még.

És még arra gondoltam, ha van kedvetek, megint játszhatunk egy olyan szavas játékot. Tudjátok.. mindenki ír egy-két-három (tizenhárom nem ér) szót, és a végén az összesből lesz valami általam kreált történet. Akinek van kedve.. a szavakat ide, hozzászólásban várom mondjuk vasárnap estig. :)

Addig is, azoknak, akik még kicsit (vagy nagyon) szomorkásak, egy dal..

Sírni fogsz

Tegnap délután már mondta nekem Balázs, miközben ettünk, hogy húú, olyan videot látott, amin zokogni fogok. Elmentette nekem könyvjelzőként, de épp akkor nem működött az oldal, így aztán nem sírtam rajta. Nagyvonalakban elmesélte miről szól, és hát úgy gondoltam, na ne viccelj már, ezen aztán igazán nem fogok zokogni, mert ezek tök jó pillanatok lehetnek.
Még szerencse, hogy nem mondtam mindezt ki, mert akkor jól beégtem volna. :D Ma este Erik szólt, hogy megnézhetem, mert ő is látta valahol, és már jó. Leültem. A video tíz perces. Én a tizedik másodpercig sem bírtam könnyek nélkül. Mert amúgy tényleg jó pillanatok ezek, de akinek csak egy kis lelke is van, az elképzeli, mi minden van az ilyen pillanatok előtt. Ráadásul micsoda aggodalom lehet ott egy-egy ilyen pillanat előtt.
Szóval, én sírtam. Gondolom többen is fogtok, de azért megmutatom. Akik nélkülözik épp ezeket a pillanatokat, azoknak azért, hogy reménykedjenek, hamarosan eljön, nekünk, akik pedig vagyunk olyan szerencsések, hogy akár minden nap megadathat ez a pillanat, azért, hogy el ne felejtsünk ezért hálásnak lenni. :)

Emlékszel?

Szombat este óta mindig bevillan egy-egy pillanat abból az x-faktoros duettből. Akkor is végigvigyorogtam, meg azóta már vagy tizenötször. Aztán továbbgondoltam... mert annyira megragadott annak a két fiatalnak a fiatalsága, a szemmel látható érzelmek a szemükben, arcukon, hogy kicsit még irigy is lettem. Nem azért, mert én olyan öreg vagyok (bár Veránál már kétszer is idősebb vagyok, de ez nem azért van, mert én vagyok öreg, hanem mert ő szemtelenül fiatal). De ez a fajta rajongó szerelem már elmúlt. Vagy legalábbis másmilyen lett. De azért még emlékszem ám arra, amikor minden pillanat olyan torokszorító volt, amikor egy pillantásától azonnal a mennybe repültem. Amikor mosolygott, akkor meg még azon is túl. Most, sok-sok év távlatából is bizsergeti a lelkemet az érzés. Várni őt, várni rá, nyújtani a percet, hogy még ne kelljen mennie. Még egy utolsó csók, amit még fél órán keresztül követett további ki tudja mennyi. Olyan igazi tiniszerelem volt a mienk. Emlékszem arra, hogy képes voltam abban a fél órában, amíg vártam tizenötször átöltözni, miközben rohangáltam az ablakhoz, meg füleltem, hallom e már a motorja hangját. Ha lett volna akkoriban mobiltelefon, azokban a fél órákban legalább negyven sms-t küldtem volna. Nem volt. Telefon sem. Internet sem. Mégis annyira jó volt, minden egyes pillanata. Hálásak voltunk minden percért, ami jutott, azokért meg külön, ami kettesben jutott.
Szombat este az összes ilyen perc és pillanat visszaköszönt. Kicsit megkönnyeztem ezt a két "gyereket", és nagyon hálás voltam nekik, amiért segítettek emlékezni ezekre a percekre, amik a nagy hétköznapi rohanásban már egy kicsit megkoptak, feledésbe merültek. Az érzés ugyanaz, de egészen más.
Nézzétek meg a videót, és meséljétek el, mi minden "jött vissza" tőle.

Rövidke

Ma van az, amikor a fejemben lévő egyik témáról sem tudok írni igazán, úgyhogy nem is fogom megtenni. Annyira fáj a torkom, hogy gondolkodni sem nagyon tudok tőle, és már nagyon bánom, hogy bedőltem annak, hogy délelőtt semmi bajom nem volt, így aztán nem is mentem délután orvoshoz sem. Most már mondjuk mindegy, kár is erre gondolatot is pazarolni.
Azt azért leírom, hogy tudják odafent, hogy most van meg az az álláshely, ami kell nekem. Szóval, kedves mindenki odafent, segítsetek, hogy ők is tudják, én kellek nekik.
Addig pedig, amíg kevésbé fájós torokkal visszatér az írókám, hallgassátok ezt...

Szavakból történet

Párszor eszembe jutott ez a rész a héten. :D De mondhatjuk, hogy megvan a történet.. :D

Ria mindig egy különc lánynak számított a faluban, ahol élt. Már amikor huszonhárom évvel ezelőtt megszületett, akkor is. A falubéli asszonyok több hétig nem hitték el, hogy tényleg így hívják, Ria. Volt, aki győzködte az anyukáját még a keresztelő előtt változtassa meg a kislány nevét, mert mégsem járja neki felnőni egy ilyen névvel. Hiszen majd azt sem tudják, fiú e vagy lány, érveltek. De Ria anyukája hajthatatlan volt, és a név maradt. A keresztségben azért választottak neki egy tisztességes nevet is, Máriának keresztelték, így az asszonyok megnyugodtak kissé. Nem túl sokáig, mert Ria már egészen apró kislányként is érdekes dolgokat művelt, ami ebben az elhagyatott faluban igazán fura volt. Amikor három éves korában először kérdezték meg tőle hogy mi leszel, ha nagy leszel hetykén felvágta az állát, és rávágta, hogy boszorkány. Az asszonyság, aki a parókián takarított, egy álló hétig vetette szorgosan a kereszteket, ahányszor csak meglátta Riát vagy az anyukáját, és minden falubélinek elmesélte, hogy Ria egy igazi kis szörnyeteg.
Ahogy teltek az évek, Ria mindig furcsább lett, és mindig jobban féltek tőle. A gyerekeket távol tartották a szüleik, még az iskola padban is egyedül ült, mert akárkit ültettek is mellé, attól féltek, hogy Ria furcsasága fertőző lehet. A lányt csak egy rövid ideig zavarta ez, később megtanulta, hogyan zárja ki ezeket a gyerekeket a világából, és a többiek számára teljesen érthetetlen módon békés derűvel üldögélt a tanítás alatt, ráadásul rendre az övé lett a legjobb dolgozat, és ő lett az osztályelső is. Már az utolsó évüket töltötték együtt, a lányok már folyton a fiúkról pusmogtak, ő még mindig magányos volt, és elérhetetlen. A többiek nem nézték jó szemmel. Féltek tőle, és igen jó szórakozásnak találták, ha összefogva borsot törhettek az orra alá. Egy-egy ilyen alkalommal semmitől nem riadtak vissza. Előfordult, hogy arra érkezett az iskolába, hogy egy borzot rejtettek a tornazsákjába. Szegény borz jobban megijedt, mint ő, amikor előbukkant a zsák mélyéről, és Riának minden erejére és önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön. Vad vágyat érzett ilyenkor, hogy legalább egy pillanatra megmutathassa, mire képes, de tudta, nem szabad.  Anyukája mindig ezt mondogatta, hogy ne fedje fel idejekorán a tudományát, mert biztosan lennének, akik igen hamar alávetnék mindenféle kísérletnek, aminek pedig soha többé nem lenne vége. Így aztán Ria tűrt, és csak a szeme szikrázásból látszódott, ha dühös volt. Valami lehetett ebben a szikrázásban is, mert aki látta, gyorsan hátrált inkább két lépést.
Ria élete akkor volt a legboldogabb, amikor elkerült a városba tanulni, ahol senki nem ismerte. Továbbra is zárkózott maradt, és igyekezett elkerülni minden feltűnést, ami cseppet sem volt egyszerű már. Gyönyörű vörös haja úgy vonzotta a tekinteteket, mint a mágnes. Mire főiskolás lett, már nagyon sokan szemet vetettek rá, de még akkor is hallgatott az anyjára, aki óva intette mindentől. Kerülnie kellett azokat a férfiakat, akiknek a szemében kéjvágy csillant, pedig eljött az idő, amikor már ő is nagyon vágyott valakinek a szeretetére.
Egy ködös reggel annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre az autó közeledését, csak ara eszmélt, hogy egy aggódó szempár nézi őt, homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, és Ria csak arra tudott gondolni, hogy milyen szép ez az ember. Arra a kérdésre, hogy jól van e, először nem tudott felelni, csak bámulta az embert, mert ő még ilyen szép férfit sosem látott. Tökéletes volt, tudta. Amikor újra aggódva megkérdezte, fel tud e ülni, mert mindjárt megérkezik a mentő, hogy ellássa a sérüléseit, hirtelen éber lett, és talpra ugrott. A férfi még nagyobb aggodalommal egyenesedett ki mellette, és azonnal a karjáért nyúlt. Ria egy pillanatnyi gyengeségében engedélyezte magának, hogy kiélvezze az érintés okozta sosem tapasztalt bizsergető érzést, majd végigsimítva a szoknyáján, ezzel is időt nyerve az önuralma visszaszerzéséhez mosolyogva elköszönt a férfitől, mondván, köszöni, jól van, és mennie kell, mert elkésik a munkából. A férfi tétován engedte el, és Ria már több lépésre eltávolodott, mire utánaszólt, és megkérdezte hol találja meg. A lány egy hetyke mosollyal visszapillantott, és azt mondta, keresse Ria internet blogját. Hevesen dobogó szívvel sietett el, maga sem hitte el, hogy mindezt kimondta. Az első gondolata az volt, hogy bemegy a legközelebbi internet kávézóba, és törli a blogot. A második, miközben belépett a fényképész-műhelybe, ahol dolgozott, hogy legalább kiderül, amit érzett, igaz lehet e. Ha ez az idegen eltéved a blogoldalára, lehet, hogy soha többé nem akar majd szóba állni vele. Ha meg igen, ott is felvehetik a kapcsolatot. Főnöke különleges ember volt, különleges fotókat készített, Ria nagyon szeretett vele dolgozni. Afféle mindenes volt, aki néha fényképezett is, főnöke nagyon szerette az ő egyéni látásmódját, de az esetek többségében inkább asszisztens volt. Ma különös fotózásra készültek, egy különleges megrendelőnek, aki a fejébe vette, hogy olyan állatképekkel díszített naptárt fog ajándékozni a férjének, amilyet még sosem látott. Ráadásul volt ennek a férjnek egy csomó kedvenc állata, így hát azokból kellett összeállítani valamit. Már túl voltak az állatkert-látogatáson, ma egy kisbéka lesz a modell. Ria tegnap egész délután őt kutatta fel, mert mindenképpen szép, szabályos leveli békára volt szükségük.
A munka jól lefoglalta a gondolatait, nem volt ideje arra, hogy elmerüljön az álmok  birodalmába. Ebben a birodalomban már jó ideje egy férfi és egy pár kisgyerek foglalta el a legelőkelőbb helyet. Ráadásul, a képességeinek köszönhetően az arcukat is látta. A férfi arcát pedig épp ma reggel látta valóságosan.
Hirtelen egy éles villanásra lett figyelmes, és a következő pillanatban látta az anyját, ahogy gombaszedés közben fájdalmasan összegörnyed, majd elesik. Ria egy pillanatig volt csak zavart, majd szélsebesen rohanni kezdett a táskájáért. Főnöke csak nézte, mire gyorsan odaszólt neki, hogy mennie kell, mert az anyja haldoklik. Nem törődött az értetlen tekintettel, csak rohant. A pályaudvaron volt csak egy pillanatnyi ideje arra, hogy keresse az anyját, de látta, hogy még mindig ugyanúgy fekszik ott. Az aggodalom mellé bekúszott a makacs tény, hogy későn érkezik, de nem vett róla tudomást. A vonatról szinte száguldott hazáig, majd meg sem állt, és ahogy csak bírt, futott a falu szélén lévő erdő felé. Az asszonyok, aki már gyerekkorában is összesúgtak a háta mögött, most szájtátva nézték a gyönyörű felnőtt nővé érett Riát, ahogy rohan, majd indultak utána, ahogy voltak, kosárral a kezükben, vagy épp egy darab kalácsot szorongatva, ami az imént még épp azt volt hivatott jelképezni, micsoda fantasztikus háziasszony is a készítője. Mire utolérték, Ria az anyja testét ölelte, szemeiből patakzottak a könnyek, hiszen tényleg későn érkezett. Hiába tudta, hogy sosem szűnik meg közöttük a kapocs, mégis nagyon fájt.
Később, miközben a gyerekkori piros pettyes bögréjéből kortyolgatta a kakaót, azon tűnődött, mitévő legyen most. Sosem lett volna szíve kitenni a házra, hogy eladó, de még nem volt rá készen, hogy hazajöjjön.A gépeket eladom, határozta el. Azokat a gépeket, amikkel az apja földet művelt, a rotációs kapát, a traktort, és az összes szerszámot is a fészerből. Utána berendezem magamnak, határozta el.  Ahhoz, hogy sikeres lehessen idehaza is, hogy többé ne tekintsék fura csodabogárnak, még el kellett végeznie az utolsó két évet is.Addig pedig szépen, apránként megcsinálja a felújítást.  Utána végre hivatalos gyógyító lesz, olyan, aki nem orvos, mégis gyógyít. Ahogy erre gondolt, szívében megjelent a kép, ahogy az a szép, idegen férfi homlok ráncolva olvassa az ő blogját, majd pillanatnyi habozás nélkül arra a gombra kattint, ami fölé az van írva, "írj nekem".
Ria elmosolyodott, és az anyját szólította, hogy még lássa, hogy megérkezik a boldogság az életébe. Anyja lágyan megölelte, és a fülébe suttogta, amit mindig az élete során: Az én különleges kincsem vagy, tudom, hogy boldog leszel.

Hát ez lett belőle. Nem volt egyszerű, de ha minden igaz, minden szó benne van, amit írtatok. :) Hogy tetszik?

Na mit csinálunk?

Elmondjam? Kíváncsiak vagytok rá?

Énekeljen helyettem inkább Judit és a zenemanók (sose növöm ki őket)... én meg majd jelentkezem azért menet közben néha-néha..
Annak a kedves valakinek, akinek pedig mindez köszönhető, egyszer, remélhetőleg viszonozni tudjuk majd ezt a hihetetlen nagylelkű ajánlatot. :))

A jelentkezésig pedig legyetek jók... :)))

November 1.

Lehet, hogy kicsit más a kapcsolatom a halállal, és az elmúlással, mint a többségnek. Lehet, hogy a többség normális, és én nem vagyok az. Rengeteg ember van, akire már csak emlékezem, mert máshol vannak. Ki már sok-sok éve, ki pedig épp csak nemrég ment el. Természetesen szomorú vagyok miatta, de sokkal inkább sajnálom magamat, mint őket. Hiszen az én "hitem" szerint ők mindannyian azért mentek el épp akkor, amikor, mert nagyobb szükség van rájuk máshol.
A temetők lehangolnak emiatt, mert tudom, nincsenek ott. Soha nem is voltak. De kell egy hely mindenkinek, ahova letehet egy-egy szál(csokor) virágot, és egy gyertyát, ahol emlékezhet.
Én másképp emlékszem. Ezen a napon is. És bár voltam a temetőben is, és elszorult a torkom nézve a fejfán a neveket, akiknek más volt a sorsuk, és már nem ismerhették a dédunokáikat. Mégis ma miközben itthon égnek a mécsesek, arra gondolok, jó nekik ott, ahol vannak. Tudom, hogy jó. És hiszem, hogy még találkozunk valahol, valamikor.
Így aztán nem is búcsúzom tőlük soha. Csak emlékezem. Arcokra, hangokra, mozdulatokra, illatokra, mondatokra, együtt töltött percekre. És miközben pereg az emlékek filmje, folyton csak motoszkál a fülemben a dal.. "Mindazokért, kiket nem láttunk már régen...."

Tehetségkutatók

Nem titok, hogy én bizony nézem őket. A Csillag Születik kivételével. Azt az egyet nem szerettem. De néztem az összes Megasztárt, minden szériában voltak kedvenceim, akik vagy nyertek, vagy nem. Most is nézem a Megasztárt is, meg az X-faktort is. Itt is vannak kedvenceim. Mindkét sorozatban.
Nem tudnám megmondani, mit szeretek annyira benne, mert azért vannak igazán szörnyű élmények is mire eljutunk odáig, hogy már jó. Valószínűleg leginkább a kíváncsiság hajt ezzel kapcsolatban is. De miután nagyon szeretem a zenét, így az sem elhanyagolható szempont, hogy itt aztán van zene, minden mennyiségben és minden műfajban. Balázst persze halálra idegesítem minden péntek és szombat este ezzel, hogy nézem, mert ő nem bírja. Egyrészt utálja ezt az egész show-bizniszt, ami körüllengi, másrészt az enyémnél sokkal kifinomultabb a zenei ízlése, és még jó hallása is van hozzá, úgyhogy neki akár fájdalmas is egy-egy rosszabb produkció. De ez nem gátol abban, hogy nézzem. Van a galérián is tv, és van hozzá fülhallgató. Na, nem az az enyém. :D
Igazán jó alany vagyok a tévétársaságoknak, bár szavazni még nem voltam hajlandó. De ki tudja? (mondjuk akkor országos botrány fog kitörni nálunk, ezt borítékolhatom) De jó alany vagyok abból a szempontból, hogy az alatt a pár hónap alatt, amíg tart a küzdelem, olyannyira képes vagyok a szívembe zárni versenyzőket, hogy velük együtt sírok, amikor menniük kell. Már a mostani Megasztár szériában is megsirattam Csonka Andreast, aki ugyan lehet, hogy nem a legnagyobb tehetség (de én ezt nem tudom megítélni, mert botfülem van), de annyira szimpatikus ember volt, és annyira pozitív személyiség, hogy szerintem nem lehetett nem szeretni.
Az X-faktor egyébként jobban tetszik. Kicsit igényesebb, mint a Megasztár. Bár én összegyúrnám a kettőt. És ott Tilla és Balázs lenne a két műsorvezető, Mester Tamás, Presser Gábor, Geszti Péter és Nagy Feró lenne a négy zsűritag. A versenyzők maradhatnának. Csak azt a két Nyári lányt raknám ki szerintem. Mert ők nem igazán jönnek be. És nem a hangjuk miatt, mert az valóban káprázatos.
A sok-sok adás közben óhatatlanul is eszembe jutott már, hogy hogy lehet az, hogy ennyire sokan erre teszik fel az életüket. Mert tényleg, nagyon sokan vannak közöttük, akik nagyon tehetségesek. De hogy arra tenni fel mindent, hogy ez sikerüljön? Mikor olyan nagyon kicsi az esély. Vagy nem? Az meg aztán még ennél is "magasabb", hogy lehet szülőként ilyesmire benevezni a 10-11 éves gyerekeinket? Vagy biztatni egyáltalán erre? Lehet, hogy szupertehetség, és gyönyörű is, de szerintem egy ilyen megmérettetés még nem egy ekkora gyereknek való. Mondom ezt úgy, hogy nem tudom milyen lehet az, ha ilyen tehetsége van a gyerekemnek, és szinte biztos, hogy önerőből nem tudom messzire juttatni.
Így viszont jó nézni, hogy számomra mindez csak szórakoztató pillanatok sokasága. Szeretem nézni, ahogy hétről hétre valami újat mutatnak, ahogy látványosan fejlődnek. Velük együtt izgulok minden szavazáskor, és igen, ahogy már írtam is, velük együtt tudok sírni is. A Megasztár széria minden búcsúdala megérintette amúgy is a lelkemet, úgyhogy azokon minden tét nélkül is képes vagyok sírni egyet. Az X-faktor első döntője még épp tart, úgyhogy fogalmam sincs, itt milyen lesz a végkifejlet. Épp a párbaj után vagyunk. De megvártam... nem volt búcsúdal, csak a legjobb pillanataik visszatekintésével búcsúzott Mimi és Gergő. És igen, megkönnyeztem. Sőt...
Ma este ő volt a kedvencem.



És így a végén elárulom, hogy ciki, avagy nem.. de a valóságshow-kat is néztem. :D Ez az én perverzióm. :D

34

Nem mindig tudom már kapásból megmondani, hanyadik születésnap ez, amit közösen ünneplünk. De ha jól utánaszámolok, akkor mondhatom, hogy az élete felét együtt éltük már le. Hihetetlen néha, ahogy ránézek, hogy már 34 éves. Sokkal kevésbé látványosan öregszik, mint én. Mondhatnám, hogy semmit nem változott az eltelt évek alatt, de azért az nem igaz. Rengeteget változott. Az a kisfiús arc megvan még, csak már van mellette egy igazi felnőtt férfi, akire bármikor számíthatok. Olyan érdekes a mi kapcsolatunk. Mindketten keressük a másikban az elvesztett szülőt, ugyanakkor szenvedélyesen szeretjük egymást, és mégis jóbarátok is vagyunk.
Együtt öregszünk, mégis ugyanolyan kamaszok vagyunk, mint az első közös születésnapon.
Szeretnék még nagyon sok születésnapi tortát sütni neki. Szeretnék még nagyon sok boldog, kisfiús mosolyt látni az arcán. Szeretném még nagyon sokszor átölelni. Szeretnék nagyon sok mindent. Mindent, akár. Együtt, így, ahogy most. Mert ez így jó.
Boldog Születésnapot Neked. :) 



Ezt pedig azért, mert én is ezt e zenét kaptam Tőled. Engem könnyekig meghatott, és akkor megfogadtam, viszonzom. Hát most..

Nyárvégi röpke

Ez itt az augusztus utolsó bejegyzése. Most már biztosan nem lesz rá időm és energiám, hogy ebben a hónapban írjak arról, hogy jártam ma kontrollon az epilepszia rendelésen, mint ahogy arról sem tudok már írni, hogy milyen gondolatokat indított el bennem egy viszonylag ártatlan beszélgetés. De már azt sem tudom összefoglalni, csak pár szóban, hogy milyen is volt nálunk ez a nyár. Ha pár szóval kell jellemeznem, akkor őrült, szabad, és őrületesen hangos. Emögött pedig rejtőzik egy csomó tartalom.
Arra még azért van most időm, hogy leírjam, ma már az évnyitó is megvolt. Így holnap már iskola. Holnaptól hivatalosan is van egy ötödik osztályos, egy második osztályos és egy nagy-középsős  fiam. Nem mondom, hogy nem vagyok ettől kissé szomorú, mert de. Mióta "intézményesítettük" a gyerekeinket, azóta mindig gyorsabban öregszenek.
Ennyit augusztusra. A többit pedig szeptemberben, és októberben, meg majd még az után is...
A nagy klasszikussal pedig kívánok minden iskolásnak egy jó tanévet, az ovisoknak pedig sok-sok gondtalan játékkal töltött percet, meg egy csomó klassz foglalkozást. :)
A szülőknek pedig mindehhez kitartást.... már csak 10 hónap. :D