2014. márc. 31.

Elképesztő

Sőt, ha nem a szemem előtt zajlana, nem is biztos, hogy elhinném. Azt gondolnám, hogy na persze, biztos elfogultak csak vele a végletekig. De az a helyzet, hogy egészen őszinte tudok lenni a gyerekeim terén is, látom a hibáikat is, és elismerem az erősségüket is.
És igen, elképedek azon, amit Patriknál látok, hallok, tapasztalok. Van ez a választási mizéria, aminek lassan ugye vége. És amíg én jobbára azzal sem vagyok teljesen tisztában, hogy ki mindenki lesz azon a listán, ahova én majd tehetem az x-et, addig ez a 14 és fél éves tökéletesen képben van. Begyűjtötte az összes szórólapot, és végigolvasta. Aztán utánaolvasott az interneten. Majd, miután ez még nem volt elég, a korábbi dolgoknak is utánaolvasott. Meg a statisztikáknak. Meg úgy egyáltalán. És a legelképesztőbb, hogy mindezt meg is jegyezte. Mondhatom, képben van, ami a politikai helyzetet illeti. És túl van olyan könyveken, amiket én magam sem biztos, hogy kézbe vennék. Elképesztő éléslátással látta át az egészet.
Kicsit ijesztő is ez. Mert így szembesülök én ezzel, hogy ebből a gyerekből még tényleg BÁRMI lehet. Bármi. Amibe még akár a politika is belefér. És az a helyzet, hogy el is tudom képzelni neki. Mondjuk bármit. Ráadásul azzal is így szembesülök, hogy nem is igazán gyerek már.
És az évfolyam legjobb történelem-dolgozata megint az ő nevéhez fűződik. Szóval.. bármi. Kíváncsian várom, végül mi lesz belőle. :)
Közben meg majd néha felkötöm az állam.

(és azt itt megjegyezném, hogy ezeket a dolgait semmiképp nem örökölte tőlem)

2014. márc. 30.

Végül is..

Na most már elárulom, hogy igazából szerdán dolgoztam utoljára a héten. Eredetileg úgy terveztem, hogy csütörtökön már nem leszünk itthon, hanem szépen meglógunk kettesben Balázzsal, és bepótoljuk a 15 éve elmaradt nászutunkat. Nem volt különösebb oka, hogy végül nem így lett, simán csak így alakult. Kicsit bánom, de azért semmi rossz szájíz nincs bennem.
Azt is terveztem, hogy ha már máshova nem, akkor majd péntek este elmegyünk Tatabányára, ahol Bödőcs-est lesz, de aztán végül ez is elmaradt.
És azt is terveztük, hogy szombaton elmegyünk, és megnézzük az új Kossuth teret és az új négyes metrót, de aztán végül a Békemenet miatt ez is elmaradt.
Mára nem terveztünk semmit, mert Balázs már dolgozott, így aztán nem is maradt el semmi. (dolgozni is ment)
Hogy végül is miért nincs bennem az az érzés, hogy a fene egye meg, bármit akarok, semmi sem úgy lesz, és miért nem akarok toporzékolva szétrobbanni? Egészen egyszerű. Egyrészt, mert nagyon ritkán van olyan, hogy toporzékolva szétrobbanok (úgy húszévente.. és olyankor eltöröm a lábujjamat is), másrészt meg minden adott volt ahhoz, hogy jó legyen nekem. Minden nap jó idő volt, kedvemre tölthettem a napelemeimet, és kedvemre teregethettem a mosott ruhákat is. :) Minden délután legalább egy fél órát szundikáltam is a kanapén, ami, ha széppé nem is tett, de a kedélyállapotomnak mindenképpen jót tett. Eljutottam a fodrászhoz is, amit ugyan senki nem vett észre, de azért nekem sokkal jobb így, hogy megint nem lóg a nyakamba a hajam, és legalább a felét ki is ritkították. :) Elpakoltam a téli kabátokat. Igen. Ilyen optimista vagyok. :) És ma még sütöttem is. Gyümölcstortát és kókuszkockát. Ez utóbbi nem gyakran fordul elő nálunk, pedig mindenki szereti, így aztán roppant népszerű voltam ma a fiaimnál. :)
És hogy miért nincs bennem most az az érzés, hogy jajj, holnap már megint hétfő? Ez is egyszerű. :) Egyrészt még mindig szeretem a munkámat, még akkor is, ha épp most olyat csinálunk, amiért nem túlságosan rajongok (de majd ezen is túl leszünk, és akkor egy évig látnom sem kell majd), másrészt még mindig van harminc nap szabadságom. :) Harmadrészt pedig.. nemsokára május eleje lesz, amikor biztosan itthon leszek megint két napot. :)

2014. márc. 29.

Ez még nem volt

Nem nagyon emlékszem rá, hogy volt e már ilyen. De végül is mindegy is, mert ha nem is volt, akkor most épp van. De csak mert mindig olyan jön, ami még nem volt.
Szóval az van, hogy ma éppenséggel tudnék én miről írni, csak nincsen semmi kedvem sem.


Még a végén kiderül, hogy a napsütés sincs rám elég jó hatással. :)

2014. márc. 28.

Most mondom...

... és majd úgy is lesz ez akkor, amikor annak lesz itt az ideje, hogy én majd olyan nagymama leszek, aki az egyik szobát fenntartja az unokáinak. Akárhányan lesznek is, és ahányszor is akarnak majd itt fognak aludni nálunk. Azért, hogy én kényeztethessem őket, és azért, hogy a szüleik egy kicsit fellélegezhessenek a mindennapokból. Mindegy lesz, hogy épp hány éves az az unoka, és milyen nemű. Az is biztos, hogy minden unokámnak a cinkosa leszek, még akkor is, ha néha majd emiatt egészen biztosan összetűzésbe fogok keveredni a fiaimmal vagy a menyeimmel. De tuti, hogy én majd az a nagymama leszek, akinek el lehet mondani a kisebb-nagyobb stikliket úgy is, hogy tudhatják majd, hogy én segíteni fogok nekik kimászni a slamasztikából, és tőlem soha nem tudják meg a szüleik. De abban is segíteni fogok, hogy úgy tudják bevallani a bevallanivalót, hogy biztosak lehessenek benne, hogy lesz, aki vigasztalja őket majd az esetleges büntetés miatt, és hát.. urambocsá, lehet, hogy még majd nagyon óvatosan néha át is hágjuk a büntetéseket. (de persze szigorúan csak azokat, amik nem nagy vétkekért vannak)
Ne kérdezzétek, miről jutott eszembe ez, hacsak nem arról, hogy pl. a héten a legkisebb királyfi is úgy járt, hogy ketten kétfelől mesélték el, hogy reggel ki akarta játszani a szabályokat, és kabát, pulóver nélkül akart iskolába menni, szimplán póló-farmerdzsekiben. Persze, értem én azt is, hogy aggódtak érte, de csórikámat már megsajnáltam, mikor másodszor is meghallgattam az erről szóló sztorit. :) Én is mindig így jártam, hogy nem volt, aki mellém álljon, aki segítsen elhallgatni valamit, vagy fedezzen, ha hülyeséget csináltam, mert a nagyanyám hamarabb "kevert le két pofont", mint anyám. (ez persze átvitt értelem) Most a gyerekeim is így vannak, ráadásul még nehezített a pálya, mert még a dédik is beszállnak ebbe a játékba. (igaz, ők elég aljas módon űzik ezt, mert csak fennhangon mondogatják, hogy megállj, megmondom apádnak, amíg csak meg nem hallja valamelyikünk.. és akkor kész a ramazuri)
Szóval, én megfogadtam, hogy a leendő unokáimat kárpótolni fogom mindenért, ami kimaradt az én gyerekkoromból, és a gyerekeiméből is.
Ehhez már csak az kell, hogy valamelyik gyerekemnek mégis legyen gyereke. Mert úgy áll a helyzet, hogy Roland az egyetlen, aki nem mondta kerek perec, hogy neki aztán nem kell egy sem. :) Még szerencse, hogy addig azért még eltelik egy csomó idő, és ők is meg fogják gondolni magukat. :)

2014. márc. 27.

15

Egész nap fogalmazgattam magamban, mit is fogok majd ma este írni. Csupa ismétlése lenne önmagamnak, amiket már olyan sokszor elmondtam, megírtam. Minden szava időtálló és igaz ugyan, de azok után, hogy megláttam ezt:

úgy döntöttem, nem kellenek ide szavak. Egyszerűen csak ennyi. Ő boldog, én boldog vagyok, és ennyi az egész. :) Éppen ma 15 éve annak, hogy hivatalosan vagyunk egymással boldogok, és igazán nagyszerű érzés, hogy így, 15 év után is így érez még mindig. Ma nagyon optimistán azt mondtam neki, hogy még hatvan évig akarom ezt így. Aztán utánaszámoltam, hogy akkor én már kilencvenhat éves leszek. :D :D De sebaj, vele még azt sem bánom majd. :)

2014. márc. 26.

Lila nap

Vannak ezek a mindenféle napok, amikor az egyébként snassz hétköznapokban van valami plusz, mert épp valakiknek a napja. Vagy valaminek a világnapja.
Tulajdonképpen nevezhetnénk szomorúnak is, hogy külön nap van arra, hogy felhívják a figyelmet az autizmussal élőkre, a PCOS-sel élő nőkre, és ma épp az epilepsziára. Szomorú, mert minden egyes ilyen arról szól, hogy felfogja mindenki, hogy nem más egyetlen beteg ember sem, még akkor sem, ha valamiért mégis kénytelen másképp élni az életét, mint a nagy átlag. (bár.. ki az, aki meg tudja határozni, hogy él a nagy átlag?) Valamiért úgy van berendezkedve ez a világ, hogy ugyan elviseli és megtűri magában a beteg embereket, nem kerülnek a Taigetoszra, mint annak idején Spártában, de mégis leginkább csak elviseli és megtűri. A betegség, legyen az bármi, riasztó. Ha látszik kívülről is valami, akkor azért, ha meg nem, akkor meg azért. Mert ha nem látszik, az rejtélyes. Ha látszik, akkor azzal kapcsolatban meg nem lehet úgy tenni, mintha nem lenne, és még nehezebb kezelni.
Sokféle embert ismerek. Autistát is, PCOS-st is, mozgássérültet, Down-kórost, hallássérültet, mentálisan sérültet, és még sok-sok mindenkit, akinek a mindennapjait meghatározza valamilyen kór(ság). Tudom, hogy mindenki megküzd a maga módján a minden napokkal, de mindenkit az bánt a leginkább, ha a betegsége, állapota miatt magyarázkodnia kell, esetleg megvetést lát mások tekintetében. Semmi sem olyan nehéz, mint azzal szembesülni, hogy valaki, aki látszólag semmivel sem másabb, mint Ő, kicsit szánakozva néz.
Ma, amikor a lila felsőmben gondolatban minden epilepsziával élő embernek kívántam rohammentes napokat ez is eszembe jutott. :)

2014. márc. 25.

De jó volt...

Amikor az ember főnöke reggel hétkor úgy telefonál, hogy semmit ne csináljak, hanem amint ő megérkezik, menjek is hozzá, az semmi jót nem jelent. Még addig volt majdnem egy fél órám elmorfondírozni azon, hogy vajon tettem e valamit, ami nem volt jó, vagy esetleg nem tettem meg valamit, amit pedig kellett volna. Nem találtam egyikre sem példát az emlékeim között, úgyhogy nyugalomra intettem magam, mondván, majd kiderül nemsokára.
Amikor elővezette, hogy mit talált ki mára feladatként, majdnem kiszaladt a számon, hogy "De én ezt nem tudom megcsinálni". Aztán nyugalomra intettem magam, mondván, ha ő úgy gondolja, hogy alkalmas vagyok rá, akkor az biztosan úgy is van, és majd csak megoldom.
Amikor kiderült, hogy mindehhez a létező legjobb segítséget kapom, akkor már egy pillanatra sem jutott eszembe semmi rossz. Sőt. :)
Az eddig legeslegjobb nap volt a mai, amit munkával töltöttem valaha is. Pedig.. elárulom, ekkora hajcsárral nem dolgoztam még együtt soha. :)
Na de a lényeg. Olyat csináltam, amit még sohasem. És azzal dolgoztam együtt, akivel még sohasem. Igen. A férjemmel. Mi ketten. :) Nagyon jó volt. És nem is tudom elmondani mennyire. Nem nagyon jutott eszünkbe menet közben semmi más, mint maga a munka (két munka hőse...), és őt biztos nagyon idegesítette, hogy én olyan kis bizonytalan voltam (mint aki először csinál valamit életében), de fantasztikus volt. Még az sem zavart, hogy kerek négy órán keresztül nem mehettem ki rágyújtani, meg nem ihattam kávét sem, mert ez a hajcsár, aki tulajdonképpen még nagyon jó tanár is, csak csinálta, és csinálta, és a következő autót is megvártuk, amíg lepakol. Közben fáradhatatlanul intézkedett, magyarázott, mutatta, és azon kaptam magam, hogy az ő lendülete visz engem is.
Az összes kollégánk, és még a főnökeink közül is mind mosolyogva figyelt minket, ahogy fej-fej mellett egyforma cipőben és egyforma kabátban vesszük át az árut. Volt, aki odáig merészkedett, hogy meg is akarta örökíteni. :) (de úgy tudom, erre azért nem került sor)
Ez egy különlegesen jó nap volt. Amire emlékezni fogok. Sokáig. (és majd elmesélem még az unokáimnak is, az egészen biztos)

Egy darabig erre például egészen biztosan mosolyogva fogok nézni minden üzletben:

És el ne felejtsétek, holnap Lila nap lesz. :) Én már előkészítettem a lila felsőmet. 

2014. márc. 24.

Felejthető

A mai nap mindenképpen. Mondhatnám, hogy még véletlenül sem alakult úgy semmi, ahogy én azt terveztem. Sőt, mondom is,mert így volt. És ez először csak nem esett jól, aztán kifejezetten rosszul esett, végül még meg is bántódtam egy kicsikét. Na, semmi komoly amúgy, szimplán csak megint keresztülhúzta a sors a hátam masszírozásának kérdését. Ami nem esett jól, mert végre eljutottam odáig, hogy én magam is alig vártam. De most, hogy ez már sokadszor történik ugyanígy, kezdek gondolkodóba esni, vajon mit jelent ez? Próbára tesznek, mi tart tovább, a sértettség, vagy a szenvedés? Mazochista alkat lévén azt hiszem, győzhet akármelyik. :)
Ha ehhez még hozzáteszem, hogy a napelemeim sem tudtak ma feltöltődni, hát akkor nem is csoda szerintem, ha így érzem magam:

2014. márc. 23.

Én,a blogger

Aki ilyen írói vénával rendelkezik, annak ebből kéne élnie.- hallottam ezt a héten nem pont ugyanígy, de a lényege ez volt. Ami az írói vénámat illeti, úgy érzem, egyre inkább tűnik el belőlem, mert nagyon sokszor képtelen vagyok arra, hogy leírjam amit érzek, gondolok. Nem találom a szavakat, nem tudom őket összefűzni értelmes mondatokká. Ebből a gondolatsorból született meg a fejemben az a gondolatsor, ami rólam, mint bloggerről szól.
Mert úgy érzem sokat változtam mostanság e téren is. Biztos, hogy mindenkinek feltűnt a változás, még akkor is, ha amúgy ez nem tudatos. Illetve nem minden tudatos. Van, ami az. Akadnak most már tabu-témák. Ilyen az iskola-téma. Nem fogok írni róla, csak és kizárólag akkor, ha nincs mögötte a véleményem, illetve nem szükséges hozzá a véleményem. Nem azért, mert nincs. És nem is azért, mert nem azt írnám, amit akármikor szóban is vállalnék. Egészen más az oka. De így döntöttem. Aztán a mások tabu-téma a betegségek. Nem tárom a nyilvánosság elé ezentúl a problémáimat, akármilyen kicsi, vagy nagy legyen az. Az belefér, hogy megemlítem, hogy fájt a fejem, vagy hogy fáj a térdem, vagy akármi, de ennél több nem.
A nem tudatos változások valószínűleg abból adódnak, hogy kicsit kevesebb időm van az elmélyült gondolkodásra. Így aztán nem születhetnek olyan posztok, amik ezeket a gondolatokat adják át. Kicsit én magam is felszínesnek és semmitmondónak érzem magam mostanában, és voltaképp meg sem lepett túlságosan, amikor azt láttam, hogy már eggyel kevesebben olvasnak rendszeresen. Megértem őt. Én is unnám nap mint nap azt olvasni, hogy már megint fáradt, már megint sokat dolgozott, már megint valamelyik gyerekével valami gáz van. :)
Az, hogy nincs rólam fotó az oldalsávban, nem tudatos, csak elfelejtettem beállítani, aztán így maradt.
Azt remélem egyébként, hogy az írói vénám majd fokozatosan újra telítődik arra a szintre, amikor alig várom, hogy egy-egy téma köré leírhassam az én gondolataimat. Úgy gondolom, jó úton járok most már a változás felé, és azt hiszem, ez majd itt is érezteti a hatását. Ha nem, akkor meg majd marad minden úgy, ahogy mostanság volt. :)
És közben, én a blogger rájöttem, hogy jobban teszem, ha most elvonulok, mert alig pár óra múlva én, a dolgozó nő lesz belőlem, és nagyon rosszul fog esni kialvatlanul menni. :)

2014. márc. 22.

A felnőttek hülyék

A felnőttek nem csak hülyék, de biztos, hogy nem is szeretik a gyerekeket.-állapította meg magában a kisfiú, miközben könnyeit nyeldesve rugdosta a kavicsot. Tudta, hogy majd mindjárt ezért is rászól valaki, hogy ne poroljon, mert ki vannak teregetve a ruhák. De nem érdekelte. Úgyis utálja őt mindenki. Magában megvonta a vállát, majd lopva körülnézett, hogy látta e valaki. Kicsit remélte, hogy igen, mert akkor odamennének hozzá, és megkérdeznék mi a baj. Persze nem mondaná meg, azt mondaná, hogy semmi, de mégis jó lenne, ha mondjuk Anya odamenne, és egy kicsit magához ölelné. Vagy Apa megveregetné a vállát. De ők sem figyelnek, mert haragszanak rá. Mondták is, jó sokszor, hogy el ne felejthesse. Mintha valaha is elfelejtené az arcukat, amikor megtudták. Látta, hogy megint csalódtak, és nagyon rossz volt neki is, de nem tudott mit csinálni. Az iskola is hülye. Meg a tanárok is mind utálják őt. Mindenki utálja őt. Mindig mondják is, hogy tőled többet vártam, neked több eszed van, a bátyád is milyen okos, te is tudnál olyan lenni, mint ő. Meg hogy mit fog szólni anyukád, meg apukád. Nem is mondja senkinek inkább, hogy ő nem akar olyan lenni, mint a bátyja, mert ő sokkal jobb fej nála, és a bátyja csak egy béna kocka, aki egész nap csak ül, és valamit olvas. Ha meg anyának és apának nem mondja el, hogy rossz jegyet hozott, nem is tudnak mit szólni. Mindig megfogadta a múltkor is, hogy majd ma már elmondja, de aztán mégsem tette, mert fáradtak voltak, meg mert valahova menniük kellett. Aztán persze kiderült, és az rossz volt. Meg a büntetés is rossz, főleg, mert hiába akarják annyira hogy jó jegyei legyenek, ha az iskola egy hülye, és nem adnak jobb jegyeket akkor sem, mikor tanul. Két pirospontot esetleg. Sokra megy vele. Semmit sem ér. Ha így marad, egész életében büntetésben lesz. Megint megvonta a vállát. 
Aztán eszébe jutott, amit hallott, és megint elszorult a torka. Mert most megint azzal szembesítették, hogy őt utálják. Mert őt persze nem akarták elvinni, pedig anya biztos elengedte volna, és akkor nem lett volna unalmas a nap sem. De nem, ő nem kellett, csak az öccse. Haha, őt meg nem engedték. Mondjuk az rendes dolog volt anyától meg apától, hogy azt mondták, vagy mindenki vagy senki. De ezt nem fogja elfelejteni. -ökölbe szorította a kezét. 
Az öccse közeledett felé, de lerázta, pont úgy, ahogy őt szokta a bátyja. Pedig hogy utálja érte. De nem baj. Ez a kis hülye is mindig ráakaszkodik, és mindig valamit játszani akar. Most persze bömböl, és megy árulkodni, és majd mindjárt valaki rá fog szólni, hogy miért piszkálta. 
Észrevette a focit, és belerúgott egy nagyot. És végre elkezdtek folyni a könnyei is, majd aztán hangos sírás lett belőle. És anya odajött, és megölelte. Apa is beszélgetett vele. Végül is ők csak egy kicsit hülyék. 
De a többiek azok nagyon.. meg az iskola is. 

2014. márc. 21.

De jó

Roppant hálás vagyok érte, hogy ma már péntek van. Ha még holnap is mennem kéne, szerintem sírva is fakadnék. :D Na nem, biztos, hogy mennék, ha arról lenne szó, de sokkal jobb lesz nekem, hogy itthon leszek.
Még akkor is, ha elképzelhető, hogy a baleseti sebészetet is meg kell látogatnunk. Patrik belerúgott a beton oszlopba, és a beton oszlop legyőzte a lábujját. Nagyon csúnyán belilult, nem tudja mozdítani, és hát fáj, persze. Tudom, akkor sincs nagy gáz, ha eltört, mert nekem is volt már eltörve lábujjam, csak összeragasztották.
Az is elképzelhető, hogy egy csomó mindent fogok itthon csinálni, ami miatt nem sokat fogok "semmittenni", de ez sem baj.
De persze az is elképzelhető, hogy végül semmit nem fogok csinálni, csak fogjuk magunkat, és valahova elmegyünk. (már persze, ha a legnagyobb is képes lesz menni)
Lehet, hogy sütök is valamit.
De lehet, hogy nem.

Egy biztos. Minden pillanatnak örülni fogok, amikor süt a nap, és jó sokat fogok odakint "szaglászni", mert hihetetlen jó "tavasz-illat" van már.

Ja, és még egy dolog biztos. A hétvégén is fogok blogot írni. :)

2014. márc. 20.

A boldogság világnapja


És hogy mitől volt ez a mai nap nekem boldog?
Attól, hogy:
-reggel együtt kávéztunk
-gyönyörűen sütött a nap
-az udvarra teregethettem a ruhákat
-nem kellett kabátot venni
-vettem egy-egy csokit a fiúknak és Balázsnak, hogy boldogok legyenek ők is :)

És a Ti napotok hogy telt boldogság-ügyileg?

2014. márc. 19.

Tíz perc

Ma nem teljesen arról fogok írni, amiről a legtöbbet gondolkodtam ma. Mert arról nem is tudok jól, és valószínűleg nem is akarok mégsem igazán. Viszont ehhez kapcsolódóan mégis van, amit kiemelnék.
Elszalasztott tíz percről van szó. Gondolnád, mi minden múlik tíz percen? Lehet, hogy semmi. De lehet, hogy egycsapásra minden megváltozik, és más irányba terelődik. Éppen annak a tíz percnek a valamelyikében, amikor nem ott voltál, ahol akartál, akkor huss, megváltozik minden. Megtörténhet, hogy minden átbillen valami egészen másba.
Persze, az is történhet, hogy minden ugyanolyan, mintha az a tíz perc meg sem történt volna. De én nem hiszem. Mert szerintem nincs ilyen, hogy mintha nem is lett volna.. Hiszen volt. Sosem tudjuk meg ugyan, mi az, ami másképp történt volna, ahogy azt sem, hogy miért kellett ennek így lennie. Oka volt, vagy célja, az egészen bizonyos. Legalább annyira, mint az, hogy mi is, mindannyian okkal vagyunk itt a világban. Nem azért,  hogy szépek, okosak, tökéletesek legyünk, hanem csak úgy önmagunkért, az összes létező hibánkkal együtt.
Tíz perc elég ahhoz, hogy ezt többé ne hidd el. Sőt. Ehhez nem is kell tíz perc. Ahhoz viszont legalább ennyi kell, hogy újra elhidd, hogy önmagad is elég vagy.
Tíz perc. Lehet egy örökkévalóság, és lehet egy szempillantás is. És lehet egy olyan időintervallum, amit sosem tudsz visszaszerezni. Eltűnt idő..

2014. márc. 18.

Megosztanivaló

Mindenképp megörökítendő az a tény, hogy ma Melegem volt. :) Ami- tekintve azt a rengeteg pesszimista embert, aki elhitte, hogy még itt hó is fog esni- igencsak jól esett minden tekintetben. :) A nap olyan erővel sütött, hogy azt hiszem, nemsokára eljön majd az én időm. :) Tudom, sűrűn fogtok emlegetni, de nem baj. :)

És hoztam Nektek valamit, amit én is úgy találtam. De mindenkinek jól jön, azt hiszem.

Az idős James K. Flanagan 2012-ben lánya unszolására írt egy levelet, melyben összeszedte azokat az évek során gyűlt bölcsességeket, tapasztalatokat és tanácsokat, melyekről úgy gondolta útravalóként és iránymutatóként szolgálhat majd öt unokájának. A 72 éves James akkor még nem tudhatta, hogy nagy gonddal megírt levele egyben búcsúlevél is lesz: nem sokkal később ugyanis váratlanul, szívroham következtében meghalt.
A levelet később lánya hozta nyilvánosságra, mert úgy érezte, édesapja soraiból nem csak unokái tanulhatnak majd. Most ebből a megható levélből idézünk részleteket:
„Kedves Ryan, Conor, Brendan, Charlie és Mary Catherine,
bölcs és gondos lányom, Rachel már régóta noszogat, hogy írjak nektek néhány sort azokról a dolgokról, melyeket életem során megtanultam. A levélírásnak most 2012. április 8-án, a 72. születésnapom estéjén jött el az ideje.
Ne féljetek...senkitől és semmitől. Mindig legyenek céljaitok, álmaitok még akkor is, ha ezeket a többiek „elérhetetlennek” és „furcsának” találják. Ha ezek a „többiek” nem hoznak nektek meleg levest a betegágyatokhoz és nem állnak mellétek a bajban, akkor nem számít mit mondanak. Kerüljétek a megkeseredett pesszimistákat.
Ha van egy álmotok, lássatok neki a megvalósításának. Ne keressétek a kifogásokat, mert nincs annál rosszabb, mint az életetek végén azokat a dolgokat számba venni, amikért gyávák voltatok harcolni. Vállaljatok kockázatot, és igen, hibázzatok, ha ez kell ahhoz, hogy elérjétek a célotokat.
Ezen a világon mindenki átlagember. Lehet, hogy csicsás kalapba járnak, és az is lehet, hogy komoly rangjuk és (ideiglenesen) hatalmuk van, és úgy csinálnak, mintha a többiek felett állnának. Ne higgyetek nekik! Ugyanolyan kétségeik, félelmeik és vágyaik vannak, mint bármelyikőtöknek. Ők is esznek, isznak, alszanak, sőt még finganak is, mint bárki más. [...]
Csináljatok bakancslistát azokról a dolgokról, amit meg akartok valósítani: utazás, nyelvtanulás, egy találkozás. Mindenről. És minden áldott nap tegyetek a megvalósításáért. Ne halogassatok semmit, ez ugyanis a legbiztosabb módja annak, hogy valamit ne csinálj meg!
Mindenkihez legyetek kedvesek. Sose tudhatjátok ki, milyen fájdalmat cipel magában, és hogy szüksége van-e a támogatásra. [...]
Olvassatok el annyi könyvet, amennyit csak tudtok. Nem kell hozzá se aksi, se töltő, és bárhová magatokkal vihetitek. [...]
Öleljétek meg azokat, akiket szerettek. Mondjátok el, mennyit jelentenek nektek: ne várjatok addig, míg túl késő lesz...”  (forrás)

2014. márc. 17.

Fordult a kocka

Régen a délutános hetet szerettem, mert akkor nem kellett olyan korán kelni, és mert akkor egy csomó mindent meg tudok csinálni munka előtt. Igen ám, csakhogy hetek óta az van, hogy amikor én hazaérek a délutános műszak után, már csak Freddy-vel tudok esetleg diskurálni egy kicsit, mindenki más alszik. Ami persze normális, hiszen este tíz óra van már ilyenkor.
Csak éppen reggel sincs idő két szónál többet váltani.
Így aztán egész héten alig beszélgetünk.
Tehát, sokkal jobb a délelőttös műszak. A maga hajnalban kelésével együtt.
Ráadásul most, hogy jön a jó idő, mennyi mindenről le is maradok, amikor délután dolgozom.
El sem hiszem, hogy ezt én írtam, aki amúgy azt gondoltam, hogy én soha az életben nem leszek képes megszokni sem, nemhogy megszeretni a reggel hattól tartó munkaidőt. És de. :)

2014. márc. 16.

Köszi E-on

A remek vasárnap délutánt, amikot egy kis szél miatt az amúgy teljesen áramfüggő, és ezért nem kevés pénzt kifizető háztartásunk teljesen áram nélkül maradt.Így nem sült meg a süti, így nem néztünk sem forma 1-et, sem focimeccset.Így nem kávéztunk, nem mostunk, nem csináltunk mást, mint vártunk....és újra és újra bejelentettük a hibát.Most, hét órával azután, hogy utoljára történt meg az a csoda, hogy villanyfénynél lehet pisilni, nem kicsit van tele a hócipőm.Azért a telenornak hálás vagyok, hogy legalább ők szolgáltatják, amiért fizetünk nekik.Csak le ne merüljön a telefon, mert akkor aztán.....


2014. márc. 15.

Igazából

Teljesen elégedett lehetek mindennel, amim van, és mindennel, ami körülöttem van.
Csodás gyerekeim vannak, jófej férjem, aki még mindig szeret. Megvan mindenünk, amit szeretnénk. Jó, van, amiből kicsit kevesebb, de van, amiből meg akár több is.
Szeretem a munkámat, a kollegáimmal is mostanra sikerült egy tök jó viszonyt kialakítani. Nagyképűbb rohamaim alkalmával azt gondolom, végre megismertek, és annak köszönhető, hogy tulajdonképpen most már mindenkivel minden rendben. (na jó, van kivétel, aki erősíti a szabályt)
Szóval, minden a legnagyobb rendben. Látszólag. :) Mert ha csak ezekről a külsőségekről szólna minden, akkor ennyivel el is lehetne intézni. Csakhogy minden mögött ott van még valami. És mint összekötő kapocs a világ és a közöttem, minden mögött ott vagyok én.
Aki- jelen pillanatban úgy érzem- kicsit nagy árat fizetek az elégedettségemért. Mert időközben eltűntem valahogyan, és csak árnyéka vagyok önmagamnak. Gyenge kis utánzat jelen pillanatban, egy béna koppintás csupán. Erőtlen kis senki, akinek folyton fáj minden porcikája, aki mindig fáradt mindenhez. Eltűnt belőlem az a fajta energia, amiből régen olyan sok volt, hogy még másoknak is jutott belőle. Nem azt mondom, hogy itthon is pörögnöm kéne mindig ezerrel, de az, hogy soha, az meg a másik véglet. Így meg főleg, hogy nem érzem jól magam tőle. Szeretnék valamennyit visszakapni a régi önmagamból. Aki szeret sütni. Aki szeret telefonálni. Aki szeret apróságok miatt is telefonálni, csak azért, hogy hallja a másik hangját. Meg aki tud írni, mesélni, örülni, és nevetni. Szeretnék fittebb lenni, olyan, akinek nem fáj a dereka már ébredés után rögtön, hanem még akár este hatkor is szívesen elmegy kutyát sétáltatni.
Apró trükkökkel próbálom visszaszerezni az engergiadús személyemet, keresem a szépségeket, az apró örülnivalókat, de egyelőre hatástalan minden. Bár.. talán valamennyit javult a helyzet, mert a héten csak egyszer kellett lefeküdnöm fél órára délután munka után (régen ez mindennapos volt).
Igazság szerint tudom, hogy időt kell hagynom magamnak, mert az sem két nap alatt történt, amíg idáig eljutottam, a visszacsinálás sem két nap lesz, de annyira türelmetlen vagyok. :)

2014. márc. 14.

Ilyen sem volt még...

...avagy valami van a levegőben. Mindenképpen lennie kell, front jön (ahogy ígérik) vagy nem tudom, de ma este olyan történt, ami még sohasem. Legalábbis azóta biztosan nem, mióta három gyerekünk van.
Képzeljétek csak el, hogy az összes gyerekem fél kilenckor már aludt. És már ahhoz is úgy kellett őket ébreszteni, hogy megfürödjenek. Bárhogy is sajnáltam őket miatta, már nem lehet elbliccelni a fürdést, mint esetleg babakorukban. A babaillat nemhogy messze szállt, de nem is mindig tudom már én sem elhinni, hogy olyan is volt itt. :)
Úgyhogy most akkor, miután nem nagyon tudok mit kezdeni én sem magammal már, csatlakozom a többiekhez, és lefekszem. Mert amúgy ilyen sem volt még mostanában. Sőt, nem is tudom volt e már valaha.
De most már meg van örökítve, nem fog feledésbe merülni. :)


2014. márc. 13.

Mosolygok

Jó sokan mondták már nekem mostanában, hogy keveset mosolygok. És hiányolják a mosolyomat, mert az úgy hozzám tartozik. Igazuk van, bár nekem csak akkor tűnt fel, amikor már szóvá tették. Mert valóban sokkal komolyabb vagyok mostanság, néha még komor is, meg újabban tudok szigorú tekintettel is nézni, meg még egy csomó mindenfélét. Ezek a dolgok vitték el a mosolyomat átmenetileg szabadságra egy kicsit. De azért most már figyelek, és igyekszem többet mosolyogni, jobban kimutatni, hogy azért alapvetően még mindig roppant optimista vagyok. A pohár sosem volt félig üres, mindig is félig tele volt. :) Néha meg túlcsordult, na. :)
Most ásítozás közben is mosolygok, mert holnap péntek lesz.


2014. márc. 12.

Félig alszom

Ma nagyon fáradt vagyok. És még annál is jobban. Olyannyira, hogy már megfürödtem, és minden porcikám az után vágyakozik, hogy végre lefeküdjek, betakarózzak és becsukjam a szemem. Gondolom abban a pillanatban aludni is fogok, ahogy ez megtörténik.
Napi nyavalygós rovatomat olvastátok. :)

2014. márc. 11.

A lista...

Arra értem ma haza, a tomboló fejfájás küszöbén épp, hogy Patrik már újságolta is, hogy a két lista közül az egyik már megvan. Fülig érő szájjal mesélte, hogy a logisztikai szakra első helyen vennék fel, a nyelvi osztályba pedig negyedik helyen kerülne be. De a fő-fő lista még mindig váratott magára. Azért így is megkönnyebbülés volt a tudat, hogy ha ne adj' Isten történik valami, akkor még épp tudunk változtatni a sorrenden, és akkor meg már sima ügy lesz minden.
Valami sugallatra azért én még ránéztem egyszer négy óra után is arra a bizonyos fő-fő listára. És ott volt. :) Amíg nem nyitottam meg, nem mertem szólni egy szót sem.
Aztán meg nem nagyon tudtam.


Igen, jól látszik.. a kiszemelt gimnázium humán tagozatára a második helyen vennék fel. :) Nem tudom elmondani, mennyire vagyok büszke rá, és mennyire örülök neki, hogy így sikerült. Megnyugodhatunk, mert így, ezzel az eredménnyel ez már biztos. :) Elénk már nem kerülhet senki. :)
El sem nagyon hiszem... de lesz egy gimnazista fiam.

2014. márc. 10.

Képek.. más semmi

Beszéljünk csak arról, amire büszke lehetek ma. Semmiképp sem akarom elmesélni, hogy van, amire meg nem. Mint ahogy azt sem, hogy bizony Roland fiam is képes a meglepetéseket hatalmas pofonokká és kérdőjelekké változtatni. Legyen elég annyi, hogy kedves kicsi gyerekes anyukák, örüljetek, amíg kicsik. De tényleg.
Na de... megérkeztek ma a fotók. Amiket majdnem annyira vártam, mint azt az ideiglenes listát, ami még mindig nincs elérhetővé téve. Így aztán ma még csak fotókat nézegettem. Nézzétek el nekem a minőséget, mert a telefonommal (és a nulla fotózási tudásommal) fényképeztem csak azért, hogy meg tudjam őket mutatni.





Ma ez tartott életben. Hogy ide jutunk majd el. Mindenkivel. Holnap meg majd találok valami mást.
Ugye milyen szépek? A képek különlegessége még, hogy négy évvel ezelőtt is készültek róluk hasonlók.. csak akkor még kisebbek voltak, és palotást táncoltak. :)

2014. márc. 9.

De most tényleg

Ma egy csomó minden bepótolódott abból, amit már tegnap is hiányoltam, így egy kicsit jobb a lelkemnek. Kimostam az ágyneműt, lemostam a polcokat, leporoltam könyveket. (el sem mondom, mi volt ott...)
Aztán ebédeltünk a Burger Kingben, majd rögtön ezután meglátogattuk apósomat a kórházban, aki tegnap azt kérte, hogy vigyük magunkkal mindegyik gyereket, mert hiányoznak neki. Így aztán vittük őket. :) Kicsit beszélgettünk, megfegyelmeztük úgy negyvenhétszer Rolit, aki játszótérnek gondolta a kórház udvarát. Aztán felmentünk a Turulhoz, hogy meglegyen a kirándulós rész is. :) A parkoló autók láttán én szívesen vissza is fordultam volna, de akkor már nem lehetett, abból botrány tört volna ki a hátsó üléssoron. Úgyhogy kiszálltunk, sétáltunk egyet, megnéztük, hogy a nagy Madár mit sem változott, a kilátás is még mindig fergeteges (azoknak meg főleg, akik oda mernek menni a szélére is).
Na de ennyi ember között előbukkant belőlem az elveszett szociológus, aki ámulva vette észre, hogy jó sok olyan szülő van, aki jött egy szál kardigánban/pulóverben, esetleg rövid ujjú pólóban egy mellénnyel, a gyereke mellette meg csizmában, bundás kabátban és vastag sapkában. Vajon mire gondol az ilyen ember? Jajj, szegény gyerek meg ne fázzon már ebben a verőfényes 18 fokban? Vagy nem is gondolkodik, csak rutinból ráadja vajon? És vajon eszébe sem jut, hogy csóri gyerek azért nyafog, mert melege van? Vagy hogy csórikámat úgy megfőzi ebben a bundás cuccban, hogy jövő héten tutira beteg is lesz? Meg egyáltalán... hát nem jut eszébe, hogy ha neki melege van, akkor tán a gyerek sem fázik? Tudom én, hogy nem könnyű ilyenkor öltöztetni a kicsiket, főleg, ha esetleg beteg is volt mostanában. Na de akkor sem adjuk rá ugyanazt, amit mínusz három fokban adtunk rá. Vagy nem?
A másik véglet pedig a rövidnadrágos-trikós kamaszok. Akiknek szintén elment az eszük. Meg nyilván nem is hallgatnak senkire.
És amúgy meg a skálán még vagy ezerféle változat keringett. :)

2014. márc. 8.

Elégedetlen én

Úgy nagyjából mindennel elégedetlen vagyok éppen. Mert semmit sem csináltam eléggé, eléggé jól meg aztán pláne nem. Ráadásul mindig minden ugyanolyan is. Vagy ami nem ugyanolyan, az meg csak negatívba tendál, amitől egyébként is agyf.szt kapok már.
Ma nagyon szép idő volt. Ennek örömére kimostam és kiteregettem mindent (meg is száradtak). Ahányszor kint jártam, annyiszor jutott eszembe, hogy de jó lenne most kirándulni valahol. De még várt rám a főzés, meg takarítás, és a gyerekeknek is lecke és tanulás. (ez utóbbiból Eriknek főleg van bőven) Így aztán mély sóhajjal tudomásul vettem, hogy ez most nem fog menni. De a kisördög persze folyton cseszegetett, főleg, mert végül úgy alakult, hogy se a a takarításból nem lett semmi, se másból. És akkor szombat este volt már, és itt ültem magamban dühöngve, hogy persze, mindenkinek van valami programja, csak mi ülünk már megint itthon, mint két zombi, akiknek ahogy leér a fejük, már alszanak is, mindegy, hány óra van. Ebből a hangulatomból aztán már nem is nagyon tudtam kirángatni magam, mert eszembe jutott, hogy mennyi mindent felejtettem el a héten, mennyi mindent terveztem el, és nem lett belőle semmi. Ilyenkor aztán verném a fejem a falba, egyrészt, hogy minek is tervezek bármit, mikor elég ritkán jön össze úgy minden, ahogy szeretné, másrészt meg, hogy miért nem tudom elfogadni, hogy vannak dolgok, amik nem mennek. Azt mondjuk a legnehezebb, hogy látom, mennyi idő megy el a mindennapos hülyeségekre, úgymint bevásárlás, főzés, mosogatás, amik elveszik az időt egy csomó minden mástól, ami pedig épp azt a célt szolgálná, hogy mondjuk a gyerekeim életében képes legyek sokkal intenzívebben részt venni azon kívül is, hogy enni adok nekik, meg mosok rájuk, előkészítem a dolgaikat. A bevásárlást kénytelen vagyok minden nap intézni, mert nincs tároló helyiségünk, így épp annyi van itthon a friss áruféleségekből, amennyire szükségünk van. És igen, hát az is igaz, hogy minden nap el is felejtek valamit, amit másnap pótolni kell. A főzés sem megy több napra előre, mert egyrészt én vagyok a legfinnyásabb, aki utálja a hűtőből melegített ételt (egyszerűen nem olyan íze van, na), másrészt a hűtő kapacitása is véges. Szóval ezt nem nagyon tudom elodázni, esetleg majd a minden másnapos bevásárlást megpróbálom bevezetni.
Sokkal többet szeretnék beszélgetni a fiaimmal, és sokkal többet kéne segítenem Eriknek is. Neki például kitaláltam, hogy is szerezhetne egy-két jópontot a magyar tanáránál, de elfelejtettem neki kinyomtatni amit akartam, ráadásul most fogalmam sincs mikor is fogunk tudni nekiállni.
Arról pedig nem is beszélek, hogy saját magammal kapcsolatban miket gondolok. Mert az egy dolog, hogy örökké fáj valami. Az izületeim újabban folyamatosan kínoznak, és már nem csak a lábam, hanem  kezeim is. A nyakam és a hátam maradt a régiben, Balázs néha masszírozza, és tőle tudom, hogy egymerő csomó az egész. Gondolom emiatt is látom magam mostanság olyan csúnyának. Meg azért, mert megint legalább másfél centis lenövés van a hajamon, a szemöldököm igazításért rimánkodik, minden eddiginél otrombább narancsbőrök vannak rajtam, és egy punnyadt kis izé vagyok. Se izom, se feszesség, csak háj, és narancsbőr, és seprűvénák. Ühüm.. hallom az ötleteket máris, hogy járjak biciklivel vásárolni, de az a helyzet, hogy ehhez meg fáradt vagyok. Ahogy minden máshoz is.
Sorolhatnám még, hogy mivel mi bajom van, de ennyi negatív dolog épp elég egy szombat estére. Sok is már. Megoldást nem tudok. Semmire sem. Pedig biztosan van. Valahol.

2014. márc. 7.

Pénteki rövidke

Nem nagyon tudok mit mesélni nektek ma este. A nagy, világmegváltó gondolataim rég az enyészeté lettek már, még valamikor fél nyolc tájban. :) Nem mintha lettek volna egyébként, mert mostanában nincs túl sok ezekből. A világ túlságosan nem érdekes most nekem. Vagy csak nem veszek részt benne annyira, hogy érdekes legyen. Nem tudom.
Amúgy meg azt reméltem, ma már lesz ideiglenes lista a suliban, és megtudhatom belőle, hogy mire is számítsunk, de persze még mindig nincs. Na de majd csak eljön ennek az ideje is.
És végre az egész hétvége szabad lesz. :)

2014. márc. 6.

Mindennapi apróságok

Azért próbálok mindenféle apró örömöt csempészni a mindennapokba. Azért, mert azt gondolom, hogy az öröm érzet energiát is ad, meg simán csak azért is, mert örülni jó. :)
Vannak, amikre csak vágyom, és van, ami már meg is van. Ilyen például a banános-étcsokis kézkrém, ami nem csak nagyon kellemes érzés a kezemre kenve, hanem még veszettül jó illatú is. :)
A többiben pedig csak gyönyörködöm, néha vágyom is rá, hogy legyen ilyenem... de többnyire beérem a nézegetéssel is. :)






2014. márc. 5.

Még keményebb...

Erik. Most szívem szerint azt írnám, hogy ki más?, de akkor magamat is utálnám érte, hogy még én is beskatulyázom őt valahova. De egyelőre csak vele vannak ilyen problémák, így aztán éppenséggel most ezt érzem. Hogy már megint ő. Még mindig ő. És közben meg, hogy miért pont ő? 
A februári jegyei igen katonásra sikeredtek. :( A rosszabb az egészben, hogy megint igen érdekesen derült rájuk fény. Haragszom is rá, meg csalódtam is benne, meg nem is értem. Semmi sem lassan. Sem azt, hogy miért nem tanul, sem azt, hogy miért nem mond igazat, és azt sem, hogy miért nem tanul a saját hibájából legalább? 
Az első haragom elmúlt már, és most azon agyalok, hogy tudnék neki segíteni. Hogy tudnám azt elérni, hogy legalább bízzon bennünk annyira, hogy segítséget kérjen. Vagy nem is tudom, egyáltalán eljut e idáig, hogy felmérje, mikor nem megy valami annyira, hogy segítséget kelljen hozzá kérni. Ó, igen, tudom.. ötödik osztályos, és ezt már rég tudnia kéne. De nem tudja. Ahogy a mellékelt ábra mutatja. 
Beszéltem ma az osztályfőnökével telefonon. Aki szerint Erik egy nagyon jófej gyerek. Még annak ellenére is, hogy épp most vannak gondok. De a gond nem egyedi, ahogy tőle hallom, az egész osztály megőrült. De ez nem vigasz, és nem mentség Eriknek. Aki az osztályfőnöke szerint olyan szinten önbizalomhiányos, hogy amikor éles helyzetben számot kell adni a tudásáról, akkor magának sem hiszi el, hogy tudja. Így aztán persze nem is tudja. Még azt sem, ami már ment egyszer.. Ő egyébként (mármint az osztályfőnök) nem aggódna annyira, mint mi, de természetesen megteszi, amire kértem (ültetés), és természetesen ő is beszélget majd Erikkel. 
Én egy kicsit leragadtam az önbizalomhiánynál. És nem értem. Az az énje, akit mi itthon ismerünk, magabiztos és jó kiállású, határozott, és erős akaratú. El sem tudom róla képzelni, hogy olyan, amilyennek az osztályfőnöke jellemezte. És el sem tudom képzelni (de inkább nem is akarom) mi vezetett odáig, hogy ott szögegyenesen az ellentéte legyen saját magának. 
Egyébként meg, ha meg kell őt mentenem saját magától is, meg tőlünk is, akkor bevallom, hogy elég komolyan összemixeltük őt magunkból is. Mert én vagyok ilyen feladathalogatós, én vagyok az is, aki azokat a dolgokat, amik érdektelenek, képtelen vagyok megjegyezni. Balázs az, aki úgy áll az emberekhez, hogy "amilyen az adjonisten..", és Balázs az is, aki komolyan alulértékeli magát. És én voltam az is, aki pont ilyen rémült tekintettel néztem a szüleimre, amikor rossz jegyet kaptam. 
Lazábban akartam venni ezt az egész iskola-témát. És annyira szeretném ehhez tartani magam. El tudnám fogadni, ha tényleg ennyi lenne benne, hogy ilyen a teljesítménye. Ha nem lenne többre képes, akkor egy szót nem szólnék, hiszen nem lehet mindenki ötös, vagy négyes. De amellett nem mehetek el szó nélkül, ha a saját linksége áldozata lesz. 
Meg kell találni már végre a kulcsot ahhoz, hogy tudjon örömmel is tanulni, vagy legalább hogy ne gyűlölje ennyire ezt az egészet. Akkor szüksége van sikerre, és elismerésre, mint még soha. És nagyon szeretném neki megadni. 

Az, hogy mi minek a következménye, vagy minek az árát fizetjük, az most mellékes. Mert igazából úgyis mindig a most az, ami van, és azzal kell foglalkozni. 

2014. márc. 4.

Kemény....

Amikor decemberben útjára indult az esemény-sorozat, akkor sem hittem el egészen, hogy ez igaz. Az egyik felem mindig úgy érezte, hogy áááá, ez nem ilyen komoly, hogy infarktus, meg katéterezés, meg szűkület, meg háló. Mostanra fogalmazódott meg bennem, hogy miért is éreztem végig ezt. Hát mert az ilyenek öregekkel történnek. Legalábbis bennem ez volt, annak ellenére is, hogy a nevelőapám alig múlt húsz, amikortól műbillentyűje van, tehát tudnom kellene tudatosan, hogy az ilyesmi bármikor előfordulhat. Mégis.. apósom annyira fiatalos, és annyira nem lehet róla megmondani, hogy hány éves, hogy egy rossz viccnek tűnt az egész. Akkor elég flottul túlesett az egészen, és ez bennem csak megerősítette, hogy igen, hát ő egy fiatal ember, sitty-sutty felépül, és kész. Tudtuk, hogy február végén újabb katéterezés vár rá, mert nem tudták decemberben az összes beszűkült eret helyrehozni. Becsülettel végigcsinálta a rehabilitációt is Tatán, az összes diétával, meg egyébbel együtt (amitől én sikítva hazarohantam volna).
Azt azonban nem gondoltam volna még a legvadabb rémálmomban sem, hogy most, március elején nem épp annak örvendünk, hogy megvan az újabb katéterezés, és minden rendben van. Hanem éppen szívműtét időpontjára várunk. A katéterezést elkezdték a múlt héten, de sajnos nem csinálták meg, mert a decemberben kitágított ér (koszorúér) is hatvan százalékkal visszaszűkült már, így nincs értelme újra megcsinálni. Ki kell cserélni az eret, ami már komoly szívműtét annak összes kockázatával, és minden velejárójával. Már eleve ez a szó is olyan komoly, és olyan gyomorszorító, hogy leginkább ki sem mondjuk.
Apósom jelenleg Tatabányán várja, hogy végigcsinálják az összes vizsgálatot, majd referáljanak az eredményekről a Városmajor utcai professzornak. Majd csak ezután lesz műtéti időpont.
Addig megy a harc a mindennapokkal. Neki ott, influenza miatt zárlat alá helyezve, nekünk meg itt. Áldás ebben az esetben is a telefon, mert legalább így azért van közöttünk valami kommunikáció.
Akkor szorult el legelőször igazán a torkom, amikor egy ilyen telefonbeszélgetésünk közben elárulta elcsukló hangon, hogy nagyon fél a műtéttől. Biztattam, hogy ne féljen, olyan sokan túlestek már ezen szerencsésen, hogy nincs mi miatt aggódnia, és biztos, hogy még majd a dédunokáit is viheti iskolába, úgy helyrerakják. Mit is mondhatnék mást? (főleg, mert tényleg így gondolom)
Persze, én is aggódom. Félelmetes ez az egész, és néha olyan érzés még mindig, mintha nem is lenne valóságos. Nem velünk, nem vele történik. Balázs és én nemigen beszélünk erről, pedig látom rajta, ő is majd belepusztul ebbe az egészbe, de tartja magát.. és amiről nem beszélünk, az nincs is.
Kemény menet vár ránk, mire majd megnyerjük a meccset. De eddig is becsülettel végigküzdöttünk minden egyes mérkőzést, ezután sem lesz másképp. Az a dolgunk, hogy segítsünk, támogassuk, biztassuk, és mellette legyünk.
Pedig istenem.. micsoda furcsa állapot ez.. eddig mindig fordítva volt.

2014. márc. 3.

Ez se..

Valahogy ezen is változtatni fogok, hogy mindig ilyen késő este írok, mert ez így nem jó. Mire idekerülök, hullafáradt vagyok, és bizony, előfordul, hogy csukott szemmel íródik egy-egy poszt. Félő, hogy egyszer belealszom a saját gondolataimba. :D Az meg aztán elég ciki lenne. (bár csak én tudnám azt is)
Ma amúgy sem vagyok egy kedélybajnok, és nem foghatjuk a hétfőre, mert eszembe sem jutott, hogy milyen nap van ma. Csak úgy simán a borongós idő hangulatát vettem át.
Mindjárt kinyílik a kedvenc tavaszi virágom. Akarom mondani az egyik kedvenc.



Kár hogy nem nálam. :) De akármerre megyek, mindenhol megcsodálom, ahol csak tehetem. :)

2014. márc. 2.

Én vagyok a hülye

Amikor ma délután, egy egészen jó kis nap után egyik pillanatról a másikra úgy éreztem magam, mint akin átment az úthenger, és pillanatok alatt jelentkezett a már ismerős fájdalom a nyakamban, majd igen gyorsan átterjedt a fejemre is, és ehhez még betársult a gyomrom is, akkor már magamnak is be kellett vallanom, hogy ez itt nem csak egyszerű fáradtság.
Már egy ideje gyanakszom, hogy én vagyok a hülye, és magamnak csinálom a bajt folyamatosan, de ez mostanra egészen biztossá vált. Figyelem magam, és igen, kritikus is vagyok magammal szemben, még akkor is, ha amúgy a hülyék között is király lehetek, mert nem vagyok képes a saját hibámból tanulni, és másképp csinálni.
De tessék, hamut szórok a fejemre, és elmesélem, mi mindent csinálok rosszul. Még az is előfordulhat, hogy majd lesz valakinek okos ötlete, hogy is lehet ezeken változtatni úgy, hogy ne tűnjön annyira muszáj-dolognak az egész. Pedig amúgy muszáj, mert ha így folytatom, akkor nagy baj lesz.
Szóval. Rettenetesen keveset iszom. Ha jól összeszámolom a napi folyadékbevitelemet, akkor be kell valljam, hogy az utóbbi időben elég ritkán fordult elő, hogy ittam egy litert. Sőt.. ha a kávéivás miatti folyadékvesztést le kell számolni, akkor voltak olyan napjaim, amikor ez a bevitel és a kávéivás szépen ki is ütötte egymást. :( Pedig egyre kevesebb kávét iszom feketén.
Hetekig is előfordul, hogy nem eszem gyümölcsöt. Semmit. Pedig itt van, elérhető közelségben most is. Alma, narancs, banán, szőlő. De nem kell. Egyszerűen nem bírom rávenni magam, hogy megegyem.
Ugyanez a helyzet a levessel. Úgy átlag kéthetente megkívánom, és akkor jólesik, de egy lépést nem teszek érte egyébként.
Tejtermék is egyre kevesebb fogy általam. Nem kívánom a joghurtot, se gyümölcsös, se ivójoghurt formában. Nem szeretem a kefirt. A savóital az egyetlen, amit még úgy-ahogy megiszok, de azt meg nem lehet kapni sehol mostanában. A tejtől undorom van. A sajt az egyetlen, amit napi rendszerességgel eszem.
És akkor még nem szóltam az evésről... ami sosem volt az erősségem. Eléggé finnyás vagyok, úgyhogy ebből következően amúgy is elég egyoldalú az étkezésem. De az utóbbi időben még ebben is negatív rekordot döntöttem, mert volt olyan, hogy egy hétig is sült krumplin éltem. Az gyorsan megvolt, és mivel csak magamnak kellett kaját csinálnom, pont ennyi vesződséget szántam a dologra. A legfontosabb szempont, hogy gyorsan készen legyen, keveset kelljen vele törődni, és ne koszoljak vele csak maximum két edényt. Így nem készülnek remekművek a konyhában. Mondjuk azok amúgy sem nagyon szoktak, de mostanság még annyi sem, mint régebben.
Ennyit ezekről..
És még ott van az a dolog, hogy hiába pihenek, mégsem teszem azt, mert fejben mindig valamit csinálok. Nincs olyan, hogy amikor fekszem, akkor azt gondtalanul teszem, mert minden pillanatban motoszkál valami megoldandó probléma bennem, vagy simán csak eszembe jut, hogy mit kellene csinálni, mit kell venni, ilyesmi.
Végiggondolva nem csoda, hogy úgy érzem magam, ahogy.. És az is biztos, hogy sürgősséggel kell ezeken változtatnom. Fogalmam sincs hogyan, mert a vízivó alkalmazás sem jött be a telefonomon.. egész egyszerűen kikapcsoltam, amikor már idegesített. :)
Jajj, nekem.. mert amúgy meg olyan ramatyul érzem magam.

2014. márc. 1.

Minden rendben. Stop

Sürgősen alvásra van szükségem, de előtte még távirati stílusban elmondom, hogy
-Patrik szerint a felvételi jól sikerült
-kérdezgették pár dologról (miket olvas, mit dolgoznak a szülei)
-megdicsérték a szókincsét
-ma is megfogadtam, hogy egy darabig nem vállalok hat napos munkahetet
-ki vagyok ütve
-nincs kedvem semmihez
-egész nap fájt a fejem

Holnapra pedig valami csodának kell történnie. Annyi dolgom van, hogy nagyon kipihenten kell ébrednem. :)