Egy kis hétfő

Turbógyorsasággal kellett kezdenünk a hetet. Én jó korán kezdtem a napot, hajnali egytől pontosan óránként keltem, pedig megittam azt a borzalmasan keserű injekció-duót is. Mondjuk hatkor elég nehezemre esett kelni, nem is sikerült, csak negyed hétkor, pedig tudtam, hogy hétre már a fogorvosnál akarok lenni. Akarok? Kell. Mindegy, hála az előrelátásomnak, minden elő volt készítve, csak bedobáltunk mindent a táskákba, megcsináltam két szendvicset a fiúknak, és már indultunk is. Fogorvos bácsinál is igen hétfői hangulat volt, mondhatnám, hogy rémesen morcos volt, de azért visszatette a fogat, úgyhogy nem szólok egy szót sem. Hét óra tízkor már végeztünk is, nagyfiam búsan vette tudomásul, hogy akkor ezek szerint még csak az első óráról késni sem fog. :) Én meg gondoltam egy merészet, és megvártam a háziorvosomat. Nyolctól rendelt, gondoltam, vígan végzek kilencig, és akkor dolgozni is megyek, meg orvosnál is voltam. Hát nyolc helyett nyolc húszkor ért csak oda, de azért én nem adtam fel. Lényeg a lényeg, egy kicsit késtem a munkából, de kaptam egy nagy adag gyógyszert, fortedolt fájdalomcsillapítónak, no-spa fortét görcsoldónak, és rowatinexet kőoldásra, (amiben ugyan nem hisz, de azért bejöhet), meg még egy kúpot extra fájdalomcsillapítónak, ami legalább olyan gyorsan hat, mint az injekció. Ellátott még laborbeutalóval, röntgen beutalóval, és az urológushoz irányított, lehetőleg még ma. Azért hozzá, mert jobban csinálja az ultrahangot. Engem már az is megnyugtatott, hogy van egy szatyor kemikáliám minden eshetőségre, (meg egy olyan háziorvosom, aki maga is többször volt veseköves, így pontosan tudja, milyen fájdalom is ez). Labor holnap, röntgenen voltam ma délután, de nem talált követ. Az urológus nem tudott ma már fogadni, hétig rendelt pedig, de fél hatkor még tizenhárman vártak rá. :( Mindegy, végül is ma csak alig fájt, csütörtökön majd megnéz. Vagy addigra már túl is leszek az egészen... :)
Erik bőröndje megérkezett az iskolába, anyámék jóvoltából, akik leszállították épp a megfelelő időre. :) Holnap reggel indulnak. Lehet nekem beírni egy jó pontot, mert amikor ma este kicsit könnyes szemmel ideállt mellém, hogy "de nekem akkor is hiányzik a házunk, mikor csak iskolában vagyok, szaladok haza... négy napig nagyon fog hiányozni", akkor nem kaptam az alkalmon, és mondtam, hogy halleluja, akkor maradj itthon, hanem mondtam, hogy biztos fura lesz, de olyan jó élmény lesz, hogy később majd szívesen emlékszik rá. Este már jó sokszor elmorfondírozott rajta, hogy "hogy fog ott elaludni",meg hogy "biztos rossz lesz, hogy nem látlak titeket". Remélhetőleg reggel azért majd magával sodorja a határtalan izgalom. Nem mondtam neki egyetlen aggályomat sem, mert nem is tartozik rá. Azt mondtam, jól fogja érezni magát. :)
Roland pedig, ma meghozta a ballagási meghívóját. :) Nagyon közel a búcsú ideje, mindjárt itt a péntek. Ezúttal- bevallom- nem várom.

Ennyi mára. És küldhetitek továbbra is a drukkokat, mert úgy látszik, ez jót tesz. :)

Majdnem visszafeküdtem...

Olyan hülye dolgaim vannak, hogy néha saját magam is a falnak megyek magamtól. Miután tegnap este kis engedelmesként bevettem az emelt adag gyógyszeremet, reggel úgy ébredtem, mintha egész tegnap egyfolytában ittam volna. De mondjuk lehet, hogy az nem ilyen, még sosem rúgtam be. :) Ennek megfelelően kellőképpen imbolyogva és szédülősen pakoltam még be Patriknak a tegnap elcsomagolt ruhák után ma a kajás szekciót. Tulajdonképpen igazán hálás is vagyok az előrelátásomért, mert minden elő volt készítve, elég volt csak gépiesen csinálni, gondolkodást nem igényelt.
Elsőszülött fiam úgy láttam, alig várja, hogy a kapun kívül legyen, nehogy még eszembe jusson esetleg egy vékonyabb kabátot rászuszakolni, vagy egy újabb intelem, jó tanács hangozzon még el. Egy futó puszival búcsúzott, majd hívlak elköszönéssel, és már ott sem volt.
Akkor legszívesebben lerogytam volna a kanapéra olyan vízszintes helyzetben, de erre nem volt idő, készíteni kellett a kis bőgőmasinámat királyfimat az oviba. Érdekes higanymozgásnak éreztem a járásomat, miközben mentünk, és odafelé még elhatároztam, hogy ha hazaérek, lefekszem, mert én ezt nem bírom.
Naigen... mire visszaértem, lejárt a mosógép, amit minden bizonnyal én indítottam el, mert ez az én szokásom, de nem emlékeztem rá. Mindegy, ha már így alakult, akkor kiszedtem, kiteregettem, és még egy adagot elindítottam. Közben Eriknek is adtam reggelit, a kutyákat is újra kiengedtem a hátsó udvarba a dolgukat végezni. Az utolsó ruháknál újfent eldöntöttem, hogy amint végzek, lefekszem.
Bejöttem, de eszembe jutott, hogy meg kell néznem valamit az interneten. Úgyhogy leültem. Aztán kimentem a konyhába, ránéztem a kőre, és már pakoltam is fel a székeket, hogy felmossak.
Mire felszáradt, újra mehettem teregetni. Tele volt a kötél a száradó ruhákkal, gondoltam, na, végeztem, most de jó lenne végre letenni a fejemet, mert olyan, mint egy zsongó méhkas, ráadásul az idő is ideköltözött a nyakamra már megint egy pár napja. Igenám... csakhogy ekkor már fél tizenegy volt, és még a kutyakaka is összeszedésre várt, úgyhogy megcsináltam.
Aztán megint eszembe jutott, hogy még mindig van valami, aminek nem néztem utána. Pillanatok alatt tizenegy óra lett, amikor már majdnem indulni kell dolgozni, úgyhogy csak egy vágyakozó pillantást vetettem a kanapéra, és készülődni kezdtem.
A munkahelyemen majd pihenek, gondoltam... de azért volt mit csinálnom, erre nem jutott idő, csak épphogy.
Mire bezártam, hazaértem, már egészen átlendültem ezen az egészen. Még sétáltunk egyet a kutyákkal, leszedtem-összehajtogattam-elraktam a ruhákat, vacsorát adtam a megfogyatkozott létszámú gyerekcsapatnak. Még hazafelé azzal "dicsekedtem" Balázsnak, hogy milyen érdekes, végre egyszer nem aggódok Patrikért, pedig csak egy sms-t küldött fél tizenegykor, hogy megérkeztek Egerbe.
Aztán estére már kezdtem aggódni. Egyrészt, mert fura volt, hogy nincs itt, mintha a fél karom hiányozna, másrészt mert tényleg nem tudtam mi van vele. Ekkor már nem tudtam mosogatni sem nekiállni, mert vártam, hogy csörögjön a telefonom. De háromnegyed kilenc volt, mire végre... akkor fejezték be a vacsorát. Természetesen minden rendben van vele, jól érzi magát, és nagyon fáradt, de minden "tök jó", és majd holnap hív, ha indulnak. Hát ennyi... :)
Én meg időközben már újfent "belőttem magam", úgyhogy most megint hívogat az ágy. De most már nem jöhet közbe semmi, megyek, és lefekszem, mert nem vagyok ma többre hitelesítve.

Jajj, mit tettem?

Soha nem estem még ennyire kétségbe fejfájástól, hogy bizony, mikor ma gyógyszert iratni mentem, akkor elpanaszoltam az orvosomnak, hogy most már sokadik napja nagyon-nagyon szenvedek, és már semmi sem használ. (a tegnap esti enyhülés is csak átmeneti volt, már hajnalban egyszer arra ébredtem, hogy újfent tombol) A reggeli kávém mellé rutinszerűen vettem be a fájdalomcsillapítót, és láttam a csillagokat, ha csak megmozdítottam a fejem. Amikor a harmadik félét nyeltem le, akkor mindig enyhült annyira, hogy az elviselhető kategóriába essen már, de el nem múlt teljesen. Szóval, mindezt elmeséltem, doki figyelmesen végighallgatott, megkérdezte, miket szedek, mondtam, hogy advil ultra forte-t, cataflamot, algopyrint, nurofen rapidot. Ezek jó szerek szerinte is. Gyors vérnyomásmérés után (tökéletes 120/80), meg kérdezősködés után, hogy nem volt e bennem kullancs mostanában mondta, hogy még egy ötlete van... van egy szer, aminek a nevére nem emlékszem, baromi drága, de nagyon jó szokott lenni. A drágaság ellen meg úgy tudunk védekezni, hogy felírja a cerucal tablettát, (amúgy epilepsziásoknak nem javasolt, de akut szerként vessük be, megkockáztatva) amihez vegyek aspirint, és algopyrint. A három együtt megfelel annak a drága szernek (közben eszembe jutott a neve:Migpriv). Ha ez sem mulasztja el, akkor vágjam le. Na jó, ő nem ezt mondta, azt mondta, akkor az már a neurológia hatásköre. :) Na szóval, megvettem, kiváltottam, bevettem. És voila, nem fáj a fejem. (csak az idő maradt a nyakamon, de dögöljön meg most már) Szóval, hozzám hasonló fejfájósoknak ajánlom kipróbálásra, ha esetleg még nem...
Egyébként tudtátok, hogy annyira takarékos lett ez az ország, hogy az orvosnál a program szól,hogy még két hétre elég gyógyszered van, nem irathatod fel? Ami azért nem semmi... mondjuk hülyeség is, mert mi van akkor, ha nyaralni mennék mondjuk egy negyedévre, mert rám szakadt a bank? Akkor nem irathatom fel a gyógyszereimet előre, mert a program szerint még nem jár nekem? Értem én, hogy mi lenne a távlati cél, de a jelenlegi rendszer erre még nemigen alkalmas. Főleg úgy nem, hogy én még a saját gyógyszeremet egyetlen egyszer sem tudtam azonnal kiváltani. Mert ahhoz drága,hogy készleten tartsák, ha már fel van írva, és ha már kifizettem előre, akkor megrendelik. Addig nem. Ez mondjuk megint egy érdekes dolog, mert igaz, hogy a 100 db Keppra rendes ára közel 16000 Ft, de itt van egy tizenezres lélekszámú város (ahova lassan csak hálni járnak a lelkek, de ez részletkérdés), ahol a három gyógyszertárból egyben sem kapható. De azok a öt-hat-nyolc ezer forintos marha drága ránctalanító krémek garmadával állnak ott. Ilyen esetben sem működik jól a rendszer. Mert még azt is rányomtatják a receptre, hogy mikortól kiváltható. Na mindegy.
Ez a mai orvoslátogatás-gyógyszerkiváltás hiteles története volt. Kissé unalmas, de hátha tanulságos lehet azoknak, akik rendszeresen "advil ultra mire jó" és "advil fejfájásra?" keresőszavakkal érkeznek hozzám.

RLS+M.Sacer újratöltve

Nem is olyan régen vallottam színt arról, hogy újabb dackorszakomat élem, és megint bepróbálkozom a gyógyszernélküliséggel. Megígértem magamnak, hogy az első jelre visszatérek a kék bogyókhoz. Tegnap délután már éreztem, hogy valami nem teljesen kerek, de még elhessegettem magamtól, mondván, csak attól lehet, hogy nem aludtam ki magam, hogy a szokásosnál másfél órával korábban mentem munkába, és több, mint egy órával később jöttem el, hogy nem ettem főtt kaját, meg ilyesmi. Aztán itthon, miután kimostam egy adag ruhát arra felkészülve, hogy ma is túlórázni fogok (végül mégsem), teregetés közben már komolyan megijedtem attól, hogy hajjajj, mindjárt rosszul leszek. Bekúszott az agyamba a rémület, hogy mi lesz.. itt vagyok tökegyedül, észre sem veszi senki. Szépen, ahogy azt kell, lepörgettem magamban a filmet, amiben természetesen csupa horrorjelenet volt, betört fejjel, meg vérző akármikkel. Kellő rémülettel jöttem le anyáméktól (ott teregetek, náluk van erre a célra egy akkora üres szoba, mint a mi lakásunk), és kezdtem megbarátkozni a gondolattal, hogy elő kell szednem a gyógyszert, mese nincs. Még azért saját magamnál is bepróbálkoztam, de végül az izmaim fokozott készenlétben állása meggyőzött arról, hogy tetszik, nem tetszik, nincs tovább. Azt gondoltam, ennél már előrébb tartok ezzel az elfogadás dologgal, de mégsem. Most is sikerült azonnal levonnom a konzekvenciát, miszerint "ekkora sz.r (igen, ez is az a szó) vagyok, hogy enélkül már egy hónap sem megy". Nem kéne ezzel stresszelnem magam, tudom. De mégis így élem meg. Korlát. Az egész, ahogy van. Este lefekvés után pedig naná, hogy volt két lábrázásom is. Nem hosszú ideig, de jó erősek, még ma is érzem a lábaimban. Egy jóízűt nem tudok nyújtózkodni, mert azonnal begörcsöl mindenem. Pedig sétálok, reggelente, vagy esténként (vagy is-is) a kutyával, néha futunk is. Sétálok a munkába oda-vissza, úgyhogy igazán ki kéne dolgoznia magából a felesleges adrenalint. Tény, tornázni nem tudok eljutni. Akármit próbálnék, időben nem jókor van. Este hattól a többség, ami kéthetente megoldhatatlan, mert nem érnék haza, mire Balázs indulna dolgozni, ráadásul a gyerekeim sem fogadták jól az ötletet, hogy pont vacsoraidőben mennék, amikor egész nap nem is találkozunk. Igazuk van. De ezen azért nem idegeskedek, majd nyáron jobb lesz.
A mai napom kissé nyomott is volt ennek fényében. Utálom az egész gyógyszerszedős marhaságot, mert akármilyen jó is (az előzőhöz képest) ez a keppra, akkor is változtat rajtam. Kicsit elnyom, kicsit leszedál, kicsit kiüt. Egy csomó energiámba kerül ellensúlyozni. Na de ez van... újratervezem magamban ezt az egészet (ki tudja hanyadszor már), és kész.
A fogadalmamat pedig majdnem meghiúsította a netszolgáltató, már épp készültem a falról is leszedni és az ablakon kivágni a modemet, amikor több órás kényszerszünet után végül mégis úgy döntött, rendesen működik.
Akinek pedig emiatt ma nem válaszoltam levelére, üzenetére, stb, attól elnézést kérek, holnap pótolom. :)

Érdekes

Valószínűleg nem jó hozzáállás részemről, hogy úgy akarok írni, hogy ne nyavalyogjak, mert mióta igyekszem ehhez tartani magam a napi látogatottságom majdnem a felére csökkent. Kicsit össze is zavarodtam ettől, de végül vágtam egy érdekes fintort, és nekifogtam az írásnak.
Nyavalyogni nem fogok, de nyilvánosan is bevallok valamit, amit eddig csak szigorúan két ember tudott rajtam kívül. Haha, ez megint egy jó magas labda, ide szúrnám be a kétcsíkos terhességi teszt fotót, ha lenne olyanom, de nincs. :P Ismét gyógyszer nélkül élek. Bár azt "ígértem", ezúttal elfogadok mindent, csak legyen már végre nyugalom, ha szárított tevesz@rt kell ennem ehhez, akkor azt fogok, de végül előbukkant belőlem a "normalitás" iránti vágy, és aznap este nem vettem be. Amúgy is le akartam tesztelni, hogy tényleg attól vagyok e annyira zombi és használhatatlan, már-már depressziós hangulatban. Nos, igen, attól. Igaz, ez is meglehetősen szubjektív dolog, mert már a tudattól is jobb a közérzetem, hogy a kis kék bogyók a kosárban lapulnak. Viszont egyáltalán nem elhanyagolható tény, hogy azóta a sokkal kevesebb alvás is pihentetőbb, sokkal több energiám van napközben mindenfélére, és sokkal több lett az életkedvem.
Azt gondoltam, a december lesz a "tiszta" hónap, és aztán újra szedni fogom. Azzal tisztában vagyok, hogy azt nem lehet, hogy teljesen abbahagyjam. Azzal is, hogy most is vékony kötélen táncolok. De erre most szükségem van. Leginkább arra a plusz energiára, amihez hozzájutottam így. Nem dőlne össze a világ, ha nem takarítottam volna ki a konyhát, vagy épp nem mosnék fel két hétig sem, de sokkal jobb ez így, hogy mindenféle megerőltetés nélkül képes vagyok rá.
Azért azt látványosan észreveszem, hogy mennyire ürül ki belőlem a hatóanyag. Az "ürüléssel" egy időben tértek vissza a fejfájós napok, a frontok sem estek/esnek jól. A holnapi szél lehet, hogy okafogyottá teszi majd az egész bejegyzést, mert lehet, hogy nem fogom jól tolerálni.
Vállalom, hogy olyan vagyok, mint egy három éves gyerek.
Ez egy ilyen félig nyavalygós poszt volt.

Hétfőn doki

Jó ideje hangolódok már erre az orvososdira megint. Jó okom van rá. Egyrészt, annyira szeretnék szabadulni, hogy el sem tudom mondani. Ez azért munkálkodik bennem már egy jó ideje. Volt már olyan verzió (szigorúan magamban), hogy összetépek-elégetek minden egyes leletemet, papíromat, lehúzom a wc-n a maradék gyógyszereimet, és a fejemet a homokba dugva úgy teszek, mintha sose történt volna semmi. Ez egy jó verzió egyébként, mert az "az vagy, amit gondolsz" elv alapján voltak igazán felhőtlen heteim. Amikor tényleg bárki megkérdezte, hogy vagyok, szívből, és nagy mosollyal az arcomon mondhattam, hogy jóóóóól. :) Lubickoltam az érzésben, mert olyan szabadság-feelingje volt. Megcsillantotta előttem az út végét, hogy lehet ezt így, és így is kell, mert ez így nagyon-nagyon jó. Mindamellett, hogy erre az időszakra, ha le nem is húztam, de valóban leálltam az összes létező szerrel, és csak a saját boldogsághormonjaimra hagyatkozva éltem, azért tudatában voltam annak, hogy felelőtlenség is, amit teszek, és vannak korlátaim. Tehát az összes szabadságom kimerült abban, hogy (csakazértse) nem szedtem semmit. Lehet, hogy ez visszamaradt valami ki nem élt dackorszakomból, mert mindig ezzel tüntetek. :D
De aztán, ahogy az általában lenni szokott, a két-három nagyon jó hét után jöttek a jelek. Először csak a hihetetlen fáradékonyság. Aztán az egykedvűség. Ezzel egyidőben kezdtek az izmaim furán viselkedni, mondhatnám hogy néha én magam voltam rongyláb jani, mert a lábaim helyén kb. egy zsáknyi rongy volt csak. Ekkor már gondolkodtam, hogy nyúljak e a gyógyszeres szekrény felé (ami egy polc, de az hülyén hangzik). De még csak a magne b6-ig jutottam. Egy estére. És jobb lett, úgyhogy vállrándítva csináltam tovább. De a jobb egészen egy napig tartott, majd újrakezdődött minden. Itt fáj, ott fáj, zsibbad, fura, remeg, befeszül. Ekkor már tudtam, hogy nem úszom meg, elő kell szednem a kis kék bogyót újfent, mert ez már így nem lesz jó. De még egy napot elhúztam a dolgot, mert hát én vagyok én, és én elhatároztam, és nehogymár a befőtt álljon neki elrakni a nagymamát.
Eddigre már hivogattam az orvost is időpont-ügyben, de megint csak a sokadik napi próbálkozás jött be, úgyhogy még azelőtt, hogy beszéltünk volna, beadtam a derekam, és beszedtem a gyógyszert. Utálom-érzés még mindig. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy kell nekem, bár kétség nem fér hozzá, vannak jótékony hatásai a zsibbadás- remegés- fura érzés dolgokra. Vagy csak simán működik a placebo-hatás.
Na és ennek tükrében, meg mert én még őszinte ember voltam(vagyok, leszek), azon gondolkodtam, hogy is kéne mindezt elővezetnem a dokinak. Mert el kéne mesélnem neki mindezt, de azért bennem van a para, hogy (joggal) leszedi a fejemet, amiért ekkora kísérletezős marha vagyok. Ráadásul a lábrázások ugyan megszűntek, és július eleje óta egy sem volt, helyette vannak igen érdekes ritmuszavaraim. Tényleg nagyon érdekes érzés.. olyasmi, mintha belül a szívemben egy kismadár csapkodna a szárnyaival. Pár másodpercig tart, úgy óránként kétszer-háromszor, és magától helyreáll. Amióta ez van, azóta a pulzusom már csak időnként megy 90 fölé, megmarad olyan hetvenöt és nyolcvan között. A vérnyomásom nem magas. Ez nyilvánvalóan nem a neurológus asztala, de mivel minden bármivel összefügghet, így azt hiszem, jobb, ha tud róla. Meg a nyakzsibbadásomról. Ami néha annyira gáz, hogy fáj tőle a fejem. De ez sem folyamatos.
Na de ha mindezt őszintén elmondom, akkor megint kezdődik minden elölről, egy másik vonalon. Kétféle tipp is kering azok között, akik valamennyit is tudnak rólam, és a nyavalyáimról. Vagy pajzsmirigy, vagy sm. Nos, részemről egyik sem. :D Amúgy meg nem is akarom tudni. De ha nem akarom tudni, és nem mondom el, akkor egyáltalán minek megyek? Szóval.. erőt kell vennem magamon, és elmondani. Tudom. Csak nem könnyű.
Miközben gondolkodtam ennek a tizenötezer-féle verzióján, eszembe jutott, amikor még a múlt évezredben anyám Budapestre hordott egy orosz (ukrán?) doktornénihez a Körtérre. Minden nap kaptam egy injekciót, (fogalmunk sincs, miket, a doktornő saját készletéből való volt) Nem tudom honnan tudta, vagy miből gondolta, de ő akkor ott megmondta, hogy "lesz még annyi bajom, ami másik nyolcnak is elég volna". Nos, egészen eddig nem jutott ez eszembe, csak most. De mondjuk, hogy már meg van a nyolc, úgyhogy részemről befejezném ezt az orvosos-neurológusos-kitudjamégmilyenes dolgot.
Mondja valaki, hogy fogalmuk sincs, és ennyiben maradhatunk. :) De úgyis tudom.. nem ez lesz ám. Kardiológus, ekg, huszonnégy órás vérnyomásmérő, vérvétel, egy kis ez, egy kis az.. közben egy mri kontroll, és úgy december vége felé már végzek is mindezzel.
De sose legyen ennél nagyobb bajom ám. :)

Mi a jó hír, aranyom?

Ha Gryllus Vilmos is az olvasóim között lenne, már biztos ideénekelte volna nekem.. És énekelhetném, hogy "sárgulhat a kalapom" De kalapom nincs, így ez nem fog bekövetkezni.. igaz, ettől még énekelni énekelhetem.
Na de komolyra fordítva... kedden nagy utazást tettünk Pécsre. Őszintén bevallhatom, már előző éjjel alig aludtam az izgalomtól, meg a félelemtől, meg úgy egyáltalán. Fogalmam sem volt róla, mi vár rám, sem arról, mit fognak velem csinálni, sem arról, mit fognak mondani. Abba egyáltalán nem voltam képes belegondolni, vagy felkészülni rá, hogy esetleg valami nagyon rossz derül ki.
A hosszú út nekem maga volt a kínzás. Eleve nem bírok hosszú ideig egy helyben ülni, nem túlságosan vagyok alkalmas arra, hogy sokszáz kilométeren keresztül ücsörögjek tétlenül. Párszor eszembe jutott, hogy legalább kötni tudnék.. Az M6-os autópálya sok mindenre jó, nézelődésre nem igen.. mert sehol semmi. Az út legizgalmasabb része az alagút volt.
Mivel igen előrelátó emberek vagyunk, így majdnem másfél órával hamarabb megérkeztünk Pécsre, mint ahogy az időpont miatt kellett volna. Sétáltunk egyet, jól is esett a mozgás. Végül mégiscsak eljött az idő, hogy bemenjek. A klinika parkjában szemmel láthatóan komolyan beteg emberek ücsörögtek, elkapott a jól ismert "mit keresek én itt" érzés, de azért nagyon bátor módon nem fordultam vissza.
Bejelentkeztem, egészen jól leszereltem a recepción ülő hölgyet, aki közölte velem, hogy akkor, ha nincs beutalóm, akkor a professzor úr fogja fizetni a bérüket? Mondtam, ezt én nem tudom, talán vele kellene megbeszélnie. Leültem a padra, várakoztam. Közben ezerszer végigfutott az agyamon, hogy én ide be nem megyek, inkább hazamegyek.. de azért maradtam. És már szólítottak is.
A professzor (aki ehhez a címhez meglehetősen fiatal, legalábbis eddig csak meglehetősen idős professzorokat ismertem) kezet fogott, bemutatkozott, majd elkezdte tanulmányozni a leleteimet (van egy pár). Megnézte az mri-ről kapott cd-felvételt, kérdezgette, milyenek voltak a rosszullétek pontosan. Majd áthívott egy doktornőt, konzultálni. Doktornő is elolvasta amiket a professzor összegyűjtött a leletekből, meg a válaszaim alapján, majd közösen megbeszélték, hogy ez semmiképp nem sm (fanfárok, megkönnyebbülés, nagy sóhaj), ámde szerintük nem is epilepszia. Ami persze nem lehet biztos, hogy nem az, mert semmi sem biztos.. de csak egyetlen pozitív eeg-m van szemben egy jópár negatívval, ráadásul a rosszullétek utáni halottsápadt arc sem az epilepszia jellemzője. Az éjszakai lábrázásokra sem nagyon van magyarázat, de esetleg amiatt készülhetne egy éjszakai videos eeg, hogy lássák, hogy is néz ez ki.
Valamint, az általuk gyanított vasovagalis syncope miatt menjek el kardiológushoz, csináltassak szívultrahangot, 24 órás ekg-t, és nézessem meg a pajzsmirigyemet is. Addig pedig szedjek rivotrilt, és semmiképp ne a keppra-t, amit a tatabányai dokim javasolt. És slusszpassz, viszontlátásra.
Míg a rendelőből kiértem a kocsiig, máris eldöntöttem, hogy én aztán tuti nem fogok parancsra, videora aludni. Még a kardiológiai vonalat végigjárom, megnézetem a pajzsmirigyemet is, és végeztünk, hatszáz.
No persze Balázs rögtön közölte, hogy nemúgyvanaz... mert majd azt nem én fogom eldönteni, mert utána kell járni. Aztán este Eszter mondta ugyanezt szinte. Tudom, hogy mindketten aggódnak, féltenek, és ezért szeretnék.
De én meg rettenetesen unom, hogy másról sem szólnak a napjaim, minthogy orvost hívogatok időpont miatt, vagy épp ott ülök nála, és nem történik semmi, mert se nem ez, se nem az.. se nem semmi, csak rázom a lábam éjszakánként.
Hála az égnek, nem vagyok beteg.
Most épp arra gyúrok, hogy jó pár hétig elkerüljenek a lábrázások... hogy ne is akarjon senki rávenni sem arra a videos eeg-re. Szedem esténként a magneB6-ot, ártani nem árthat.
Úgyhogy... "Jó a hír, jó a hír, Isten hozott gólyahír.. " :)

Ezúton is szeretném még egyszer megköszönni Eszternek, hogy lelevelezte nekem a professzorral, hogy fogadjon. Nagyon komolyan megnyugtatott afelől, hogy szó nincs szklerózis multiplexről. :)

Most épp....

Szeretnék egy jó kis utolsó bejegyzést írni az idén. De az nem most lesz, mert jelen pillanatban így, este háromnegyed tizenegykor 38,7 a lázam. :( És nagyon fáj a hátam. Meg a derekam. Meg a lábaim.
Jó, hát nem kellett volna ma temetésre mennem (ha nem a nagyapám testvére halt volna meg, akit születésem óta ismertem, aki mindig megtisztelt engem is a látogatásaival, mindegy volt, épp gyerekem született, vagy csak beteg voltam, így illett tőle ott végső búcsút venni, ahol végső nyughelyet talált)
Meg valószínűleg jobban tettem volna, ha hallgatok a megérzéseimre, és a héten beteget jelentettem volna, ahelyett, hogy mentem a 12 fokos üzletbe köhögve, prüszkölve.
Na de régi kor árnyain visszamerengni mit ér? Így jártam. Méltó befejezése egy ilyen puding évnek ez így.
De még álmodozom arról, hogy most beveszek egy rubophen-algopyrin kombót (kéretik nem nagyon felszisszenni), alszom, és reggel úgy ébredek, hogy az álommanók elvitték a kórságot jó messzire.
Ha meg nem.. hát majd akkor is lesz ám valahogy.
Babonából pedig még nem kívánok senkinek semmit, mert még írni fogok csakazértis.

Még egyet nyavalyoghatok?

Ja, hogy ez az én blogom, ahol annyit nyavalygok, amennyit csak akarok? (legfeljebb elveszítem az olvasóimat)
Azt gondolom, hogy ritkán figyeltem még ennyire oda arra, hogy rendszeresen egyek, igyekszem kevesebb kávét inni, igyekszem elegendő időt szánni az alvásra, becsületesen szedem azt az átkozott gyógyszert. Figyeltem a szénhidrát-bevitelre. Több sütemény-félét, és tészta-félét ettem mostanában, mint valaha.
Igyekszem sokkal kevesebbet stresszelni magam hülyeségeken, még a munkahelyemen is bűntudat nélkül olvasok is, ha épp nincs vásárló, és nekem nincs kedvem hajtogatni.
Balázs is odafigyel rám is, ránk is, segít, türelmes, elmegy helyettem bevásárolni, pékségbe, hogy ennyivel kevesebb legyen nekem.
És nem elég. Semmi nem elég. Tegnap éjjel megint volt kettő rohamom egymás után. Nem is maga a roham készített már ki igazán, hanem az egész tehetetlen helyzet. Ma reggel úgy keltem fel, hogy megfogom, és kivágom a kukába az összes gyógyszeremet, és soha többet hallani sem akarok róla. Mert ennek a szemét nyavalyának semmi sem elég... ez mindent akar. Felőrli az én idegeimet, felőrli a családom idegeit, mert mindenki árgus szemekkel les és félt. Balázs, ha itthon van, éjszakákat nem alszik, mert minden mozdulatomra felriad, hátha megint az jön.. Ha dolgozik, minden pillanatban attól retteg, mire jön haza. Végül persze nem dobtam ki, sőt, megemeltem az adagomat immár újfent napi háromra. Nem tudok elég okos lenni. Persze, nem is lehetek, nincs a nevem előtt dr.
Szerdán megyek egy új neurológushoz. Jelen pillanatban nagyon nagy elvárásaim vannak felé. Azt szeretném, ha csodát tenne. Mindegy, milyen áron, de szeretnék olyan epilepsziás ember lenni, aki tünet nélkül élhet. És az sem érdekel, ha ezért sárga bogyónak álcázott kutyaszart kell szednem, csak már történjen valami, mert ez a helyzet tönkretesz.

Azért.. ha ezt néha sikerül elfelejtenem rövid időre, akkor jól vagyok.

Kontroll

Szóval, mint ahogy azt már az előző röpke bejegyzésemben említettem, tegnap volt esedékes az éves epilepszia-rendelésen való megjelenésem. Lejárt a javaslatom, amivel a háziorvosom felírhatja a gyógyszeremet 90 %-os támogatással, és ehhez el kell mennem Székesfehérvárra, hogy újra kiállíthassák. Kicsit bonyolult rendszer, szerintem lehetne sokkal egyszerűbben is, főleg, miután tudjuk, egy olyan betegségről van szó, ami nem gyógyítható a tudomány mai állása szerint, csak jól kordában tartható a szerencséseknek. Na mindegy. Ha menni kell, hát menni kell.
Megígértem Balázsnak, hogy őszintén bevallom a lábrázást is, és elmondom azt is, mennyire megviselnek a frontok, egy-egy markánsabb hidegfront alkalmával még az is előfordult, hogy nem bírtam megmozdulni sem. És ha megígértem, be is tartottam. Elmondtam.
Dokibácsi pedig meglepett kissé, mikor soványnak titulált, egy pillanatra el is tűnődtem, hogy vajon melyikünknek van gond a látásával, de aztán elmagyarázta. Sovány vagyok, abban az értelemben, hogy lehetnék akár öt-hat kilóval is nehezebb, akkor sem lennék kövér még. És minél soványabb vagyok, annál nagyobb esélyem van rohamokra, vagy épp túlzott reakciókra is, mint ahogy reagálok a frontokra. A túlzott reakciók esetemben mind-mind kisrohamnak minősülnek. És egy-egy ilyen kisroham (és nagyroham esetén is) a vércukorszint leesik. Ha sovány vagyok, ugye könnyebben, mert kevesebb a tartalék. És nyilván az idegvégződéseim sem ugyanúgy vannak beágyazódva, mint mondjuk egy nálam 10 kilóval nehezebb embernek (nem véletlenül olyan nyugodtak és mosolygósak a kövér emberek). Úgyhogy olyat hallottam orvostól, amit még soha. Nevezetesen: egyek több szénhidrátot. Csokit, sütit, vagy ami tetszik. Ha front közeledik, akkor fokozott figyelemmel pótoljam a szénhidrátot, és ezeken a napokon a gyógyszeradagomat is meg kell emelnem a napi 600mg-ról 900 mg-ra (2*1 helyett 3*1). Azzal bocsátott el, hogy vigyázzak magamra, nagyroham esetén azonnal menjek (nem mintha ez kivitelezhető lenne az időpontos rendszerben), egyébként pedig találkozunk egy év múlva.
Kicsit kábán jöttem ki. Ehhez hozzájárult ez, amit hallottam tőle. Meg az is, hogy a váróban egy fiatal párral beszélgettem. A fiatalember faggatott engem a betegségről, mindenféle érdekelte, csupáncsak aggódásból a párja iránt. Leginkább a gyerekvállalás és az örökletességi rizikó érdekelte. Ez utóbbira én nem tudtam neki felelni. Nincs szűrővizsgálat, így csak akkor derül ki, hogy örökölte e tőlem valamelyik fiam, ha ne adj isten jelentkezik nála egy roham. Meg az is nagyon érdekelte, hogy Balázs hogy tud engem elfogadni, hogy tudta feldolgozni, látott e már roham közben. És feltette a nagyon hülye kérdést is. És én rendes voltam, mert nem vágtam szájon érte. :D Csak nyugodtan rámosolyogtam, és elárultam, hogy nem, még sosem habzott a szám.
Aztán ma, miközben a munkahelyemen a meleg pizsamákat hajtogattam és pakoltam fel a polcokra, azon tűnődtem el, hogy nyilván nem véletlen, hogy épp nekem kell(ett) megtanulnom ezzel a betegséggel együtt élni. Nekem, akinek ellensége a rendszeresség, aki képtelen időre enni, aki képtelen jóllakásig enni, aki szeret mindent spontán elintézni, és megélni. Valószínűleg épp azért kaptam ezt, hogy megtanuljam, a rendszeresség lehet jó is. És nem ősellenség, hanem segítő társ, ha jól kezeljük. Mert fontos a rendszeres evés, fontos a rendszeres pihenés, fontos az, hogy ha elfáradtunk, ne hajtsuk magunkat tovább. Értelme nincs. Sem hajtani, sem kikészülni.
Azt hiszem, azok után, hogy átéltem a rohamok sokféle formáját, elmondhatom, hogy már értem. Meg kellett tanulnom elfogadni mindent a maga egyszerűségében. Örülni, ha annak van itt az ideje. Sírni, ha épp annak. És dühöngeni, ha épp az a helyzet adódott.
Lesz még biztos olyan is, mikor emlékeztetnem kell erre saját magamat. Akkor is, amikor megint jön egy hullám, amikor felmerül bennem, hogy nem akarom szedni a gyógyszert (mert utálom a korlátokat).
Jelen pillanatban képesnek érzem magam arra, hogy elfogadjam, és belenyugodjak, ennek az életemnek a végéig évente egyszer megjelenek egy szakorvosi javaslatért, és naponta kétszer (esetleg háromszor, ha muszáj) be kell vennem egy-egy gyógyszert.
Most jött el az idő, hogy elmondhatom: Epilepsziával élő ember vagyok, és boldog. Mert nem vagyok kevesebb senkinél. De több lettem, mert nyertem egy nagy csatát önmagammal szemben. :)

"Lábrázást kapok tőle..."

Gondolom páran már hallottátok ezt a félmondatot ilyen-olyan szövegkörnyezetben. Én is hallottam, viszont sosem használtam. Valahogy nem is illik hozzám.
Mégis úgy jártam, hogy szó szerint lábrázást kaptam. Galád módon megint nem szedtem a gyógyszeremet, több okból is. Egyrészt, annyival nem jobb vele, mint amennyivel esetleg rosszabb lenne nélküle. Najó, kimondom kerek perec, sokkal több mindenben gátol, mint amiben segít. Másrészt meg próbáltam levetkőzni azt a fajta betegségtudatot, amit egy állandó gyógyszerszedés generál az emberben, legyen bármilyen tudatos és elfogadó is. Az epilepsziámat nehezen fogadom el, tisztában vagyok vele. Így aztán nagyon nehezen kezelek minden olyan helyzetet, aminek köze van hozzá. A baleset utáni pillanatokat is e miatt a hülye elegáns nyavalya miatt kellett úgy átélnem, ahogy. Meg még kismilliót.
Tudom, butaság és felelőtlenség nem szedni a gyógyszert, ami tulajdonképpen azt hivatott megelőzni, hogy rohamom lehessen. És igen, voltak apró rohamok, mikor semmi más nem történt, csak a kezem remegett egy bizonyos ideig, és csak én tudtam, hogy mi ez, senki észre sem vette. Tisztában vagyok vele, hogy az egyre sűrűsödő fejfájások miatt is észbe kellett volna kapnom. Sőt, azt is tudom, hogy nem éltem túl nyugodt életet mostanában, na de ki az, aki nyugodt bármikor is ebben az országban devizahitellel a nyakában?
Az történt, hogy hétfő este mikor lefeküdtem, éreztem, hogy valami nem stimmel. Furcsa volt minden izmom, olyasmi érzés, mint mikor biciklizés után jól ki vannak fáradva a vádlijaim. Néha beremegett, aztán elmúlt. A kezem nem remegett, de ugyanúgy furcsa érzés volt. A fejemnek is jól esett a fekvés, bár a jobb szemem sarkában is olyasmi érzésem volt, mintha "húzná a görcs". Körülbelül két órát is "elvergődtem" így az ágyban, nagyon igyekeztem, hogy Balázst ne ébresszem fel, pedig már minden bajom volt, hogy miért nem tudok elaludni. Aztán végre kezdtem érezni, hogy nehezülnek a szemeim, és jött a jólismert "jajjdejómindjártelalszok" érzés. Ez volt az egyik pillanatban. A másikban pedig a lábaim önálló életre keltek, és nagyon erősen elkezdtek remegni. (nem tudom szavakkal kifejezni a milyenségét) Balázs abban a pillanatban ébren volt mellettem, és megfogott. Ijedten kérdezte, hogy mit álmodtam? Mondtam, semmit..még nem is aludtam. És tényleg nem. Ránéztem az órára (éjjel két óra volt), még percek sem teltek el azóta, hogy azt képzeltem, mindjárt alszom.
Mindketten tudtuk, rohamom volt. Mindketten kellőképpen megijedtünk. Balázs felkelni sem engedett, hozott nekem inni, és hozta az annyira utált gyógyszeremet is. És közben aggódva figyelt, kérdezgetett. Nem volt kellemes érzés ez sem, de az sem, hogy megint "félbemaradt". Nem tudom ugyan, mi lett volna belőle, úgyhogy lehet, hogy jobb így.
Még másnap is meglehetősen bizonytalanul álltam a lábaimon, főleg délelőtt. Ijedtemben kértem időpontot az epilepszia rendelésre, épp esedékes a kontrollvizsgálat.
Arra pedig nem gondolok (túl sokat), hogy Őrangyalom megint résen volt, mert lehettem volna az éjszaka kellős közepén egyedül is, mint ahogy legtöbbször. Ez épp az a hét, amikor nem. És a gyerekek is aludtak, mit sem sejtettek semmiről.
Azóta ismét jókislány vagyok, és szedem a napi 2*1 Trileptalt, ahogy az elő van írva. És napi kétszer háromnegyed órában szédülök, hányingerem van, és zsibbadok. De sebaj, majd megint megszokom. Csak nehogy lábrázást kapjak tőle... :D

Ez van

Van az úgy, hogy az ember hoz egy döntést. Akkor, pillanatnyilag a körülményeket, és érzéseket figyelembe véve látszólag egy jó döntést. Mérlegelve minden előnyét, hátrányát, vállalva minden kockázatát.
Aztán ugye általában úgy van, hogy az ember, felszabadulva lubickol egy jó ideig. Mert úgy tűnik, minden jó, minden szuper, és "ugye megmondtam", hogy így is lehet.
És aztán van az úgy is, hogy egyszer csak kezd összeomlani a kártyavár. És előbb jönnek kis, apró jelek, figyelmeztetésként.. amit ugye a nagy lubickolásban igen nehéz észrevenni. Vagy még ha észre is veszük, egy kézlegyintéssel el lehet intézni, mert ugyan mi probléma lehet szabad emberként, mikor olyan jó döntést hoztam?
De van az úgy, hogy a kis apró figyelmeztetések sokkal nagyobbak, és sokkal sűrűbbek lesznek. Amikor már nem lehet legyinteni, és meg kell állni egy kicsit a nagy lubickolásban.
És újfent dönteni kell. Cseppet sem felszabadító módon, ám mérlegelve minden előnyét, és hátrányát, vállalva minden kockázatát, ám nem vállalva azt a továbbiakban, hogy mi történik, ha tovább lubickol.
Így aztán.. holnap reggel újra előszedem a gyógyszeremet, mert három hónap után be kell látnom... nem jól van ez így. Makacsul tagadhatom, és titkolhatom bárki elől, de magamnak nem hazudhatok. Nem vagyok jól nélküle (sem).
Nem élem meg kudarcként (még?), megpróbáltam, adtam esélyt, de eddig ment.

Elkiabáltam..

...ezt a fejfájás-dolgot, de nagyon. Igaz, most épp az időjárás zavarta össze a rendszert, de annyira, hogy most már második napja szünet nélkül fáj. Nem tudnám szavakkal kifejezni a fájdalmat, körülírni tudom, hogy egyszerre hasogat, és görcsöl, és szúr. Néha annyira, hogy össze tudnék esni. Nem reagál egyik fájdalomcsillapítóra sem. Sem önmagukban, sem kombinálva. Nem jó a fekvés, nem jó a félhomály, nem jó a csend, nem jó, ha eszem, ha iszom, nem használ a kávé sem. Reménykedtem, hogy kialszom. Hát nem. Pont ugyanazzal a fájdalommal ébredtem, mint amivel lefeküdtem. Hiába vettem be azonnal egy fájdalomcsillapító-görcsoldó duót, hátha majd ez... semmi. Konkrétan meg tudom mutatni, hol van az agyam hibás része, a fejem jobb oldalán hátul, alul egy tenyérnyi részen. És isten bizony, ha "tartom", akkor jobb. :D Vagy elviselhetőbb.
Tudom, ilyenkor, mikor front van, és hó jön, az nincs rám jó hatással. Tudom azt is, hogy a nyakam igen komoly mértékben elmeszesedett csigolyái sincsenek ilyenkor nagy segítségemre. Nem fogok már több gyógyszert bevenni, mert semmi értelme.
Tűrök, és kivárom, amíg az idő megoldja. Még jó, hogy nem vagyok hisztis tőle... mert akkor világvége lenne itt, az tuti. :D

Gyógyszer nélkül

élek már lassan egy hónapja. A téli szünet előtti napokban mély levegőt vettem, és megunva az örökös délelőtti mellékhatásokkal eltöltött félórákat, nem vettem be. Gondoltam, a téli szünet adta viszonylagos nyugalom mellett nem is lesz rá szükség, hogy ezzel tompítsam magam. És nem is lett, mert az, hogy a gyerekek azért gondoskodtak az idegrendszerem karbantartásáról, az egy dolog. De nem kellett korán kelni, nem kellett rohanni hol ide, hol oda, hogy mindenkiért megfelelő időben odaérjünk.
Aztán úgy gondoltam, hogy ha már két hétig tök jó volt nélküle, akkor miért ne lehetne ez így a továbbiakban is? Úgyhogy azóta felelőtlen módon nem szedem. És valóban sokkal jobban érzem magam nélküle. Nem hiányzik, hogy a délelőtt felét valami kábulatban töltsem. Mondjuk ettől még el tudnék tekinteni, ha egyébként meg azt érezném, hogy így, gyógyszer nélkül bizonytalanabb vagyok, vagy esetleg többször fáj a fejem, többször remeg a kezem, vagy bármi. De szerencsére nincs különbség ebben sem. Sőt, gyorsan lekopogom, hogy mostanában megint nem fáj olyan sűrűn a fejem, jól alszom, de nem úgy, mint akit leütöttek. Van, hogy egy-egy percre lezsibbadok, vagy épp önkéntelenül remegni kezd a kezem (kisroham?), de ilyen is volt gyógyszer mellett is, és ilyenkor elég, ha egy félórára nyugalomba helyezem magam.
Azt ugyan nem tudhatom, hogy ha esetleg beütne egy nagyroham (nem fog), akkor okolnám e magam, és gondolkodnék e azon, hogy ja, ha szedtem volna, ez nem következhetett volna be. Most nem is érdekel. Azt gondolom, ura vagyok a helyzetnek, a betegségem nem is betegség, csak egy állapot, ami az életem része. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom egy-egy fura érzéses pillanatban, de nem hagyom, hogy ez uralkodjon felettem.
Egyelőre jó így. Azt is tudom, képes vagyok belátni, ha már nem lesz jó, vagy ha változtatnom kell rajta.

Na ugye...

Végre van egy félórám. Illetve nem feltétlenül lenne, ha nem döntöttem volna úgy, hogy majd csak azután állok neki a főzés felemelő pillanatainak, és a fürdő polcainak lepakolásához, miután jól megérdemelten itt ültem.
Tegnap megint állásinterjún voltam. Vagy nem is volt ez igazi interjú. Tájékoztató volt leginkább, mert egy most induló vállalkozásról van szó. Aztán volt mindenkivel egy személyes pár perces beszélgetés. Ahol megtudhattam, hogy az adminisztrációs feladatokat nekem szánták. (halleluja) Örültem neki, egyrészt, mert jól esett, hogy a többszöri beszélgetésünk e témában az illetővel nem olyanok voltak, hogy egyik fülén be, a másikon ki. Másrészt örültem neki, mert ugyan nem halnék bele dobozokba pakolni olajat, májkrémet, meg mittudomén még mit, de a másik rész valóban közelebb áll a szívemhez. A "mindenképpen benne vagy a kezdő csapatban" pedig szintén jól esett. Végre valami, ahol nekem volt "hátszelem". Nem is érzek miatta bűntudatot. Annyit mérgelődtem rajta, hogy mindig mindenhol másnak van, hogy épp itt volt az ideje, hogy most én érezzem magam ettől "nyeregben". Nem fogok jól keresni, de a nullánál azért jóval többet. Meg persze, mint minden induló vállalkozásnál, itt is benne van a pakliban, hogy nem úgy jön be, ahogy tervezték, és akkor megint ugyanoda kerülök, ahol a part szakad, de én optimista vagyok. Aztán meg majd úgyis meglátjuk. Úgyhogy úgy tűnik, unalmas napjaimnak hamarosan vége. Nem gondolok bele... csak megteszem a szükséges óvintézkedéseket. Mától ismét jókislány leszek, és beszedem a 2*1 Trileptalt, ami elő van írva. Már csak azért is, hogy bizonyítsak, én is képes vagyok helytállni hosszú távon. Bizonyítsak mindenkinek, de elsősorban magamnak. De nem akarok mindenáron utolsó lehelletemig bizonyítani. Be fogom látni, ha sok, vagy ha az egészségem lesz a tét. Akkor képes leszek azt mondani, hogy oké, én ennyit bírok, fogadjatok el ilyennek. (majd légyszi emlékeztessetek erre a mondatomra :D)
Szóval, úgy tűnik, mégiscsak igaz lehet ez, hogy minden évben újraéljük ugyanazokat az eseményeket, mert tavaly pont ugyanígy októberben kezdtem dolgozni. A november meg remélhetőleg elmarad. A 25-e mindenképp.

Ez van

Nincs semmi baj.. ez csak olyan iskola/óvoda előtti utolsó hét. Amikor is tényleg eszembe jutott, hogy húúúú, az ünneplős ruhák, húúú, a tornacipők, és jajj, hova is tettem a tornanadrágokat? Meg szekrényrendezés, ruhapróbálás... ami iszonyat három fiú gyerekkel...

Így telnek a napok. És nyűgös vagyok. Meg ideges. Meg fáradt. Meg mégis inkább visszacsinálnám, és kezdődjön most a nyári szünet. Vagy nem is tudom. Mert azért már fárasztó egész nap hallgatni a mindenféle gondolataikat, vitáikat, egész nap enni adni, inni adni, vigasztalni, döntőbírónak lenni, és még egy csomó minden...

Na, és a hab tortán. Szedem a gyógyszeremet, így aztán újfent előkerült a viszketés, mint rég nem látott és egyáltalán nem hiányolt ismerős, ismét átélem nap mint nap a "vízalattiság" érzést is.

Egy év szabadság...

Nehezemre esett reggel felébredni, már csak azért is, mert tudtam, hogy mi is vár rám. Bevallom, próbáltam kitalálni magamban valamit, ami miatt el lehetne halasztani. Aztán meggyőztem magam, hogy semmi értelme, ha menni kell, hát menni kell. Így aztán elindultunk. Drága Eszter barátnőm, szerintem idelát, mert abban a pillanatban kaptam tőle "Gondolok rád" sms-t, ahogy beültem a kocsiba. :) Fehérvárig úgy egyébként nem olyan rövid út vezet, bár kissé unalmas. Most túl hamar értünk oda, nekem még akkor semmi kedvem nem volt hozzá, hogy máris ottlegyünk. Na de az egész félelmem olyan gyerekesnek tűnt még nekem is, hogy győzködtem magam, hogy minden rendben lesz, gyorsan sorra kerülök, aztán még gyorsabban végzek odabent, és kész is. Párom a gyerekekkel célbavett egy játszóteret, már csak azért is, mert a fiúk folyton kérdezősködtek egész úton, hogy bizos, hogy nem kell ottmaradnom? Biztos, hogy nem csinálnak velem semmit? Így aztán, bár kivételesen sokkal szívesebben ücsörögtem volna a játszótér padján, egyedül indultam legyőzni a mumust.
A váróban a megszokott hangulat fogadott. Szokás szerint megint én voltam a legfiatalabb (lesz, amikor irigykedve fogom nézni a nálam fiatalabbakat biztos), és szokás szerint mindenkin látszott valami... És ilyenkor mindig úgy reménykedem, hogy rajtam azért nem... Mindenesetre belemerültem a könyvembe inkább, nehogy elkapjon a hangulat... és valami látható nyoma legyen annak, hogy az idegosztályon jártam. :D Na, viccet félretéve. Jó sokat vártam, aztán ahogy bejutottam a rendelő külön várójába máris nagy meglepetésben volt részem (de erről szól majd a következő post). Doki a szokásos kézfogással, és érdeklődő kérdéssel várt, miszerint: "Hogy van?" Mondtam jól. Roham nem volt? Nem volt. Egyéb? Izomgörcsök, zsibbadás, fejfájás? A kérdés után bevallottam (pedig jajj, de nem akartam), hogy bizony, a nagy hidegfrontok annyira megviseltek, hogy úgy fájt a fejem, hogy mozdulni sem tudtam. Nem lepte meg, sőt, közölte velem, hogy még örülhetek, hogy így megúsztam, mert igen sok betegtársamat (a hideg kirázott ettől a szótól, de ő mondta így) vitte a mentő akkor. Mondjuk tényleg, így nézve hatalmas mázlim volt. Még megnézte a reflexeimet, amik szokás szerint a jobb oldalamon eltúlzottak, meg kellett érintenem csukott szemmel mindkét mutatóujjammal egyszerre az orromat (ez nem ment), aztán kitartott kézzel csukott szemmel egyenesen állni, hogy szédülök e közben (kicsit). És még meg kellett szorítanom a kezét mindkét kezemmel (a ballal feleannyira sem tudtam). De összességében ezzel elégedett volt, semmi nem lett rosszabb, mint eddig, és ez is valami. Még megkérdezte, mikor voltam eeg-n, és mikor megtudta, hogy decemberben, akkor mondta, hogy oké, akkor ennyi. Megkaptam a gyógyszerem felírására vonatkozó javaslatot 1 évre, és elbocsátottak egy évre. Jelentkeznem akkor kell, de akkor KELL, ha roham jelentkezne. Akkor haladéktalanul. Ha sérülés érne, azonnal. Ha nem, megvárhatom a rendelést. De ilyen nem lesz. Jövő augusztusban szándékozom menni arrafelé, addig nem. :)
Azért amit olvastam róla abban, amit belinkeltem, nagyot nőtt a szememben. :) Lehet, hogy legközelebb kevésbé fogom már mumusnak tekinteni... :)
A fiaim pedig megkönnyebbülhettek, hogy tényleg hazajöttem velük, és tényleg csak papírt kaptam. :)