Hát akkor legyen..

..ahogy lennie kell, és ma érjen véget a viszonylagos nyugalom, szabadság, és biztonságérzet is. Kezdődjön a tanév, ha már senki nem merte felvállalni azt a döntést, amit az én véleményem szerint kellett volna. Nyilván nem lehet itthon lenni a végtelenségig, a szülőknek sincs már kapacitásuk a kisebb gyerekekkel otthon lenni, de ...na mindegy is. Én azon a bizonyos én hangom dolgon is kifejeztem ezt a véleményemet.
Megérkezett ma az iskolából a sokadik, és egyelőre végleges verziója a szabályoknak, nyilatkozatoknak, stb. Tudomásul vettem. Kivasaltam Roli fehér ingjét is, mert neki lesz évnyitó a templomban. Az mondjuk ciki, hogy épphogy sikerült találni egy hosszú nadrágot, ami még jó rá, egyszerűen eszembe sem jutott, hogy nagyjából március óta nem volt rajta más, mint rövidnadrág, vagy szabadidő alsó, azóta meg nőtt vagy tizenöt centit, és jó pár kilót is magára szedett. Szóval jobb lett volna, ha legalább az időjárás nem Tami kívánsága szerint alakul rögtön varázsütésre őszivé, hanem hagy egy kis időt, de már mindegy. Még a héten nadrágot is kell vennünk.
Abba csak futólag gondoltam bele, hogy majd ember legyen a talpán, aki felkutatja a mi kontaktjainkat, ha ne adj isten szükség lesz rá. Azért öten tudunk pár embert felmutatni, akikkel kapcsolatban vagyunk/leszünk.
Az új tanévre én most nem is kívánok jó jegyeket, meg a szokásos dolgokat..inkább csak mindenkinek jó egészséget. Vigyázzatok magatokra!

Vasárnap

Ma is úgy ébredtem, mint aki nem is aludt egy percet sem, pedig szó sem volt erről, még csak fel sem ébredtem egyszer sem éjjel. Már kezd egy kicsit idegesítő lenni ez az állapot, de azért még nem aggódom. Főleg azért nem, mert két hét múlva még elmegyünk egy hétre a Balatonhoz, és ott még lesz lehetőség pihenni.
Nagy dolgok nem történtek ma sem itthon, mint a már megszokott napi rutin cselekvések. Az csak az előbb jutott eszembe, hogy éppenséggel délután a tankönyvekre rakhattam volna ilyen öntapadós bigyót, de már mindegy. Majd holnap, ha eszembe jut. Vagy valamikor.
Jövő héten elkezdődik az a nyomonkövetési szakértő képzés is, amire már tavasszal mentem volna. Akkor elhalasztották a vírus miatt, most szerdán kezdődik. Tavasszal még volt kedvem hozzá, most már nincs. Mondjuk ezt nem is kérdezték sem akkor, sem most. Most azzal biztatom magam, hogy végül hátha érdekes lesz.
Lehet mondani, hogy nem vagyok valami kedélybajnok, pedig egyébként nincs semmi baj.

Szombat

Nagyon sokáig aludtam ma, igaz, éjjel egy órától sikerült csak. Nagyon fáradtan feküdtem le, de már addigra rég rájöttem, hogy nagy hiba volt este hétkor sült csülköt enni. Nagyon finom volt, nagyon éhes voltam, de aztán nagyon megülte a fyomromat.
De hiába aludtam közel kilenc órát, azt éreztem, hogy fáradtra aludtam magam, ha egyáltalán létezik ilyen.
Nem volt különösebben aktív napunk, csak a szokásos főzés, mosás volt az igazi tevékenységem nekem is.
Erik négy óra után ért haza a meccsről, csúnyán kikaptak, így aztán nem nagyon jött meg a kedve a folytatáshoz, pedig ma írta alá a szerződését is.
De szerintem úgy van vele, hogy minden lehetőséget megragad a mozgásra, úgysem tudjuk mi vár ránk még az idén.
És most megyek, megpróbálom kialudni magam rendesen.

Végre péntek

Elég régen volt már, hogy ennyire örültem annak hogy péntek van, és hétvége kezdődik. Persze, mindig jó, de ezen a héten olyan mértékben fáradt el az agyam, hogy ma délben már a legegyszerűbb dolgokon sem tudtam gondolkodni. Rövid nap volt a mai, amennyire rövidnek lehet nevezni egy hajnali öttől fél kettőig tartó műszakot.
Már a hazaindulás pillanataiban éreztem, hogy muszáj lesz legalább egy fél órára lefeküdni, mert este még vacsorázni készültünk egy étterembe, attól tartottam, képtelen leszek addigra már arra is egy kis pihenés nélkül, hogy a széken ülve tudjak maradni.
Megvolt a pihenés is, és aztán a vacsora is. Jól éreztük magunkat, finomat ettünk, nagyon szép környéken voltunk (Tarján, Öreg Favágó kicsmája) Vacsora után már csak pihegni tudtunk, de nagyon jó is, hogy egyébként sem kellett már semmi mást csinálni, mint pihenni,

Csütörtök

Ma minden a megszokott mederben zajlott egészen a munkaidő végéig. Utána már nem volt megszokott, mert épp csak kicsit kifújtuk magunkat, átöltöztünk, és indultunk is találkozni Balázs egy volt osztálytársával. Jót beszélgettünk, ettünk a helyi étteremben. Ez utóbbit már régóta ki akartam próbálni, nagyon sokan dicsérték. Valószínűleg emiatt voltak kicsit magas elvárásaim, és épp emiatt okozott némi csalódást, hogy nem nyújtott semmiben sem kiemelkedőt. Finom volt az étel, de nem olyan, amiért majd vissza akarok menni. De természetesen nem bántuk meg, hogy elmentünk. Fél hét tájban már mindketten éreztük a heti alig alvásos-sok munkás napok utáni fáradtságot, mindketten kezdtünk belassulni, és nagyokat pislogni. Eddigre a beszélgetésben is eljutottunk oda, hogy voltak csendes percek, így elköszöntünk, és hazajöttünk.

Ja, és ugye mindenki hallotta már, hogy tegnap este győzött a Fradi..? Történelmi pillanat volt, fantasztikus érzés, elképzelhetetlen siker. Olyan jó volt tegnap este (is) fradistának lenni.

Meccsnap is .

Három órát aludtam az éjjel, és már menni is kellett dolgozni. Nem esett jól, minden porcikám fájt reggel.
Patrik rendben megérkezett, pár perccel még hamarabb is landoltak a vártnál. Nem kellett sokat várni a csomagokra sem, nagyon gördülékeny volt minden. A repülőtér egyébként nagyon tetszik, pedig közel sem láttunk mindent, de amit igen, az nagyon modern, nagyon szép, Egyszer majd megnézzük szerintem nappal is, biztos egészen más olyankor.
Ma még meccsnap is van, BL selejtező meccs, a skót bajnokkal. Mondhatnám, hogy az esélytelenek nyugalmával nézzük, de azért persze komoly reményt adott, hogy viszonylag gyorsan vezetést szereztünk. Az első félidőt sikerült is így lehozni, de már 1-1. Még bármi lehet. Dögfáradt vagyok, de eszemben sincs felállni a tv elől, és bemenni lefeküdni, illetve elmenni fürdeni. Nem sok ilyen alkalom van, és nem olyan persze, mint amikor szurkolók is vannak, de hátha segít az is, hogy itthonról szurkolunk.
Ja, és ma végre fodrásznál is jártam. Már szép lett a körmöm a héten, most a hajam is....már csak egy plasztikai sebész kéne (mondjuk ő nem végezne két óra alatt).
Holnap már csütörtök, és ez tök jó, mindjárt kezdődik megint a hétvége.

Ma megint

Teljes lesz a család. Igaz, már holnap lesz az, ikir tényleg itthon is lesz elsőszülött gyermekünk is, de mivel nemsokára indulunk a repülőtérre érte, én ezt már mának számítom. Az előrejelzések szerint egy több árnyalatnyival szőkébb fiatalember fog megérkezni ma éjjel. Mondjuk nekem aztán az is mindegy lenne, ha fekete lenne hirtelen, az számít csak, hogy épségben hazaér. Nagyon igyekeztem nem aggodalmaskodni, nem láttam el százféle jó tanáccsal minden vészhelyzetet elővizionálva, de természetesen millió dolog megfordult a fejemben, ami megtörténhet. És persze, az embernek nincs egy teljesen nyugodt pillanata sem így, hogy olyan elérhetetlennek tűnő távolságban van, még akkor sem, ha egyébként tudom, hogy talpraesett, magabiztos fiatalember, aki megold bármit.
Érdekes egyébként, hogy majdnem egyszerre indulunk majd, ők Szalonikiből, mi meg itthonról a repülőtérre. Időben kb ugyanannyi lesz nekünk kocsival, mint nekik repülővel.

Ma megérkezett a fiúk középiskolájából a hír (igen, most ketten majd megint ugyanabba a suliba járnak), hogy a padokban egyedül kell majd ülni, maszkot kell viselni egész nap. Nem lehet az iskola előtt bandázni, és lesz hőmérséklet ellenőrzés is reggelente. Hát meglátjuk hogy működik majd ez a gyakorlatban.

És akkor kezdjük

 Ébredhettem volna ezzel az érzéssel is ma reggel, lévén hétfő van, és simán kezdődhetne úgy is a hét, hogy örömmel, lelkesedéssel vágok neki. Persze nem egészen így ébredtem, inkább volt jellemző az a Garfield-féle hétfő érzés, amikor még az ágyamnak is rosszul esett,hogy máris reggel van.

Dolog volt ma is bőven, de a munka része annyira speciális, hogy nem tudnám úgy elmesélni, hogy ne legyen tele nálunk használt, speciális kifejezésekkel, amitől valószínűleg még nagyképűnek is tűnnék, így inkább abba bele sem kezdek. Az biztos, hogy nincs itt egy unalmas perc sem, pedig néha vágyom rá.
Roli volt a suliban, találkozott az új osztályfőnökével, és az osztálytársaival, szimpatikus volt neki mindenki, ami nagy öröm, és  jó kezdet. Remélem ez így is marad a lehető legtovább, és sok jó élménye lesz itt.
Ma voltam körmösnél is, és ugyan szeretek oda menni,mert mindig jókat beszélgetünk, és szeretem a körmeimet is mindig, de néha azért úgy vagyok vele hogy sajnálom az időt rá.

Most épp piros és csigás. 😊

Majdnem

 Ez egy olyan vasárnap volt, amikor majdnem elmentünk a Balatonra. Több oka is volt annak, hogy végül itthon maradtunk. Az elsődleges, hogy reggel olyan irgalmatlan felhőszakadásra ébredtünk, hogy legszívesebben a fejemre húztam volna a takarót, hogy ne is halljam. A másik ok, hogy éppen ma reggel döntött úgy az idén eddig abszolút kordában tartott parlagfű allergia, hogy akkor az eső mellett ő is támad, és Balázst nagyjából pillanatok alatt két vállra is fektette. Abban reménykedem, hogy csak úgy, mint tavaly, ez az egy nap elég is lesz a tombolásra neki, és aztán megint békén hagyja. Meglátjuk. 

Egyébként évek óta, mióta az első ilyen allergiás rohama volt próbálok rájönni, hogy mi az a visszatérő dolog ebben az időszakban, ami kiváltja. Azt olvastam már sok évvel ezelőtt, hogy az allergia valamilyen elfojtott düh következménye, és azért jelentkezik mindig ugyanabban az időpontban (nagyjából), mert ugye mindig körforgásban vagyunk. Hát lehet, hogy ez nem igaz, de egyébként saját magam kapcsán sokszor szembesülök azzal, hogy ugyanazok a bajaim ugyanazon időszakokban. Mint ahogy Patrik pl ovis korában mindig március végén volt két hétig lázas. Kivétel nélkül, mind a négy évben, mint valami menetrend szerinti járat, jött ez nála. Úgyhogy akár igaz is lehet ez az elmélet, ennek ellenére nem tudok rájönni a titok nyitjára. Meg egyébként is lehet, hogy hiába is jönnék rá, mert nem tudnám rávenni semmi hókuszpókusz dologra, ami esetleg megszabadíthatná ettől. 

A Balaton helyett itthon voltunk tehát, és folytattam a tegnap elkezdett mindenféle apróságok elvégzését. Így került végre sor a ventilátor kitakarítására is pl. 

Holnap megint kezdődik egy újabb hét, a gyerekeknek a március óta tartó viszonylagos szabadság szabadság utolsó hete. Érthető okokból nemigen várják a szeptember elsejét, furcsa lesz ennyi idő után megint..a csomó új szabállyal, még mindennel. Olvastam az idevágó rendeletet, hát érdekes lesz, hogy oldják meg majd az eltérő csengetési rendet, hogy ne találkozzanak a szünetekben a nem egy osztályba járó gyerekek. De majd kiderül hogy lesz, és hogy meddig lesz úgy. 

Volt egyszer egy szombat

Ha most minden a menetrend szerint zajlana, akkor a mai blogposzt címe meccsnap lenne. De közbeszólt a BL selejtező, és az, hogy szerdán nyertünk. Ennek köszönhetően jövő hét szerdán a skót bajnokkal játszunk, így az nb1es meccset elhalasztották. Nem feltétlenül érték ezzel egyet, de hát nem is kérdeztek meg erről, meg igazából nincs is okom rá, hogy a vezetőedző döntését megkérdőjelezzem. Mégis jobban ért ő ehhez, mint én..

Na szóval a meccsnap elmaradt, és ugyan mehettünk volna helyette Dunaszerdahelyre, de Balázs ugye dolgozott ma, meg hát a vírus helyzet miatt is meg kell gondolni hogy megyünk. Na nem is annyira azért, mert félnénk tőle, hogy valamit elkapunk, de a márciusi dac meccs után két héttel majdnem hazaküldtek minket a munkahelyünkről karanténba. Ha jól emlékszem, egy napon múlt, hogy megúsztuk. Ilyenekre is kell gondolni, ami ugyan furcsa, de majd egyszer már vagy természetes lesz ez is, vagy elmúlik, és csak olyan emlék lesz belőle, amit majd az unokáimnak fogok mesélni. 

Az nekem sosem okozott gondot, hogy elfoglaljam magam itthon. Mindig találok valamit, amit meg kell csinálni. Mondjuk a főzés àltalaban adott program, ahogy a mosás is. Elég ritka az olyan hétvége, amikor kettőnél kevesebb adagot mosok. A főzés és a mosás ma is megvolt. A kutyák is megfürödtek, kihasználtuk, hogy ma még jó meleg volt, így az udvaron rendeztünk kutyastrandot. Egyébként ezt ők kevésbé szeretik, mint amikor a fürdőkádban fürdenek itt fent, de ahhoz nem volt kedvem ma, hogy a fürdőt is takarítsam még utánuk. De persze megoldottuk az udvaron is, biztos, hogy jól is esett nekik, utána kevésbé lihegtek, mint addig. (minden bulldog liheg amint kicsit melegebb van, vagy ha izgatottak, vagy csak úgy bármiért is..) 

Kitakarítottam a sütőt is, most megint szép tiszta és csillogó, és ilyenkor mindig megfogadom, hogy ezentúl ahányszor csak használom, utána rögtön megcsinálom, de persze nem így szokott lenni. 

Holnap készülünk a Balatonra, nem strandolni, csak egyet kirándulni, és Erik névnapja alkalmából eszünk valahol valami jót. Talán szerencsénk lesz, és nem fog esni, bár nagyon azt jósolták holnapra. Na majd meglátjuk. 

Péntek esti elmélkedés

 Panaszkodhatnék, hogy amikor az ország nagy része élvezi a hosszú hétvégét, és vele talán az utolsó igazi nyári meleget (már ugye akinek élvezetet nyújt ez), addig mi ma is dolgoztunk, Balázs holnap is megy, de eszemben sincs ilyet tenni. Még akkor sem, ha egyébként mérő szívás volt az egész hét is, és ez a lazának ígérkező nap is. Tudtuk ezt mi akkor is, amikor itt kezdtünk dolgozni, és az, hogy még sok év után is itt vagyunk, nem véletlen. Nem feltétlenül azért, mert ez álmaink munkahelye, de sokkal több minden szól mellette, mint ellene. 

Az egyébként az idén nyáron megfogalmazódott bennem, és igazi vággyá nőtte ki magát, hogy ha valamikor lesz lehetőségem erre, akkor szeretnék sokat utazni. Nem baj, ha Magyarországon, mert itt is nagyon sok hely van még, amit sosem láttam, sosem jártam ott. A Balatonra hosszú évek óta járunk évente több hétre is, mégis pl sosem voltunk még Tapolcán. Pedig van ott egy lépcső is, amiről láttam egy képet valamikor, és azóta szeretném látni élőben is. 

De most, hogy Patrik elutazott egy (illetve kettő) görög szigetre, és küldi rendszeresen a képeket, már azt sem tartom kizártnak, hogy akkor, amikor megteremtődik ennek a lehetősége, akkor akár repülőre is ülök, csak egyszer láthassam én is azt a tengerpartot, azokat a csodás színeket, és megtapasztaljam azt a fajta lassú, nyugodt életet, amiről Patrik beszélt valamelyik nap a telefonban. 

Az is nagy vágyam, hogy egyszer lássam New Yorkot, a Central Parkot, bármilyen évszakban. 

Lehet egyébként, hogy ezeket a vágyakat az is generálja bennem, hogy egyre inkább úgy tűnik, muszáj lesz országonként távolságot tartani egymástól, és maradni egy ideig magunkban mindenhol. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez sok területen nem lehetséges, de ha azokon a területeken a minimálisra csökkentjük a személyes kontaktokat, azzal is javíthatunk talán a mostani helyzeten. De erről persze fogalmam sem lehet, nem vagyok szakértő a témában. 

Teljesen más téma, de ha most nem írom le, el fogom felejteni. Tegnap este befejeztem a Twilight 2.0-át, amit az írőnő a Twilight tizedik évfordulója alkalmából írt. Amikor kivettem a könyvtárból, nem is voltam teljesen tudatában annak, hogy mit is hoztam el, és bevallom, az előszó elolvasása után majdnem le is tettem a könyvet, hogy na neeee..mert hogy gyakorlati újraírta ugyanazt, csak kicserélte a szereplőket, és itt-ott a szöveget is. Most azt nem tudom megmondani, hogy valóban szöveghű e egyébként, mert nem ellenőriztem le. Kb a könyv harmadáig egyfolytában azt gondoltam hogy nem olvasom tovább, mert ez így hülyeség, de aztán valami miatt mégis magával ragadott, és onnantól ugyanaz volt, mint annak idején az első könyvével. És persze hogy volt benne csavar is mert végül mégsem ugyanúgy alakult a sztori. Úgyhogy aki szerette annak idején az Alkonyat könyveket, annak mindenképp ajánlom ezt is. 

Augusztus 20

 Az idén nem volt erre a napra semmi programunk, tegnap már mindketten olyan fáradtan jöttünk haza a munkából, hogy elég gyorsan rövidre is zártuk a kérdést, hogy csináljunk e valamit, menjünk e valahova, vagy inkább itthon pihi. 

Délután kicsit bántam, hogy így döntöttünk, mert azért ahhoz akkor már lett volna kedvem, hogy vagy a Balaton parton ücsörögjek egy limonádét (vagy aperolt) iszogatva, vagy valahol, valami kis helyes cukrászdában egyek valami jó sütit. 

De persze jól van ez így, ahogy van, mert holnap hajnalban dolgozni megyünk, és Balázsnak még majd holnap délután sem ér véget a hét. 

Meccsnap

 Nem tudom, hogy valamikor is hozzá lehet majd szokni, hogy nem azért van zártkapus meccs, mert büntiben van a csapat valami miatt, hanem mert az UEFA a vírus helyzet miatt így határozott. Valószínűleg nem lehet ehhez hozzászokni sem nekünk, szurkolóknak, sem a focistáknak, egyszerűen csak el kell fogadni. 

Így esett, hogy ma este, ahelyett, hogy teltház előtt lett volna az első BL selejtező meccs, mindannyian a tévé előtt szurkoltunk. Amikor megvolt a sorsolás, és megkaptuk a svéd bajnokot, ők úgy nyilatkoztak, ezt így is akarták, álomsorsolás. Ami persze nem esik jól az embernek, hogy lenézik a csapatunkat már az elején. Én nagyjából semmit nem tudtam róluk, és fogalmam sem volt róla, mire számíthatunk. A múlt pénteki MTK meccs elbizonytalanított, aggódtam, hogy mi lesz, ha nem sikerül átlendülni, és úgy állunk ki, hogy ilyen langyos, semmi focit fogunk játszani. Az ország nem fradista felé ugrásra készen várja ilyenkor, hogy bőszen gúnyolódhasson, ha nem sikerül, ráadásul ugye mindenki futball (és vírus) szakértő is. 

De egy percre sem gondoltam, hogy nem mi győzünk ma este. 

Este hétkor kezdődött a meccs, valahol a lelátón ott voltam teljes kartonfigura valómban, egyébként meg szerte a világon minden Fradi szív együtt dobbant onnantól.

A meccs nem volt olyan nagyon látványos, de mindenképpen eredményesnek nevezhető, hiszen mi nyertünk 2:0-ra. 

Az első feladatot sikerrel végrehajtották. Jövő héten nehezebb feladat jön. Bár azt is hasonló sikerrel teljesítenénk. 

Ez van

 Van egy csomó minden, amit elhessegetek, nem foglalkozom vele, nem csinálom. Azért, mert nincs időm rá, nincs elég energiám hozzá, vagy mert egyszerűen csak nincs kedvem. 

Vannak ezek között abszolút jelentéktelen dolgok, és vannak olyanok is, amiknek lenne jelentősége, fontossága, csak épp olyan szinten kellene a komfortzónámból kimozdulni hozzá, hogy inkább nem. 

Már régóta nem teszek nagy fogadalmakat, azok nekem nem jönnek be. Túlságosan kötelező szaga van, ami engem zavar. Szeretem úgy élni az életemet, hogy minden nap úgy zajlik, ahogy jólesik. Nincsenek kőbe vésett szabályok, ha úgy hozza a sors, akár egész nap is csak ülök itthon, és nem csinálok semmit. (És nem mindig azért, mert fáj a fejem)

 A munkám olyan, ami nehezen leírható, és olyannak, aki sosem járt még raktárban, nem is nagyon lehet elmondani mi az, amit csinálok. Jól leképezi, ha azt mondom, mindent is. Általában komoly pontosságot és szervezettséget is igényel, meg kell hozzá egy bizonyos fajta szemlélet, előre gondolkodás. Ez kb a szöges ellentéte annak, ami nekem jó lenne, mégis pont így jó, ahogy van. Azért csempészek bele mindig egy kis lazaságot, egy-egy szmájlit a levelekbe, egy-egy mosolyra, de akár nevetésre is okot adó megjegyzést egy megbeszélésen. 

Az mindig sokat segített, hogy alapvetően optimista, életszerető, mosolygós ember vagyok. Nehezen hoznak ki a sodromból, de akinek sikerül, őt sem bánom sosem. Olyankor elcsendesedek, vagy morgok egy sort, és kész. 

Igyekszem azt a hibát nem elkövetni, hogy bárkit is, vagy akár magamat is hibáztassam azért, ahogy épp most élem az életem, zajlanak a mindennapok. Őszintén hiszem, hogy minden okkal történik az életünkben, és mindenből tanulunk is valamit. 

Hagyom, hogy minden történjen meg, aminek meg kell történnie, és közben megengedem magamnak a változást is, amit ezek a történések hoznak magukkal. 

És majd meglátjuk, hogy mindez hova vezet..

És csak esik..

 Tegnap este is úgy feküdtem le, hogy szakadt az eső, sőt, szó szerint ki kellett ugranom a fürdőkádból, amikor rákezdett. Balázs elaludt a kanapén a nappaliban, a tetőablak meg nyitva volt a hálószobában. Aztán reggel is esett, meg délelőtt is..

Volt egy kis szünet és jó idő addig, amíg tartott a munkaidő, aztán már borult be megint..este hatra késő esti sötétséggel, és baljós felhőkkel megérkezett a következő vihar. Gyakorlatilag három órája egyfolytában esik, dörög, villámlik..

Nem mintha nekem most nem lenne mindegy, hogy milyen idő van, de azért most is eszembe jutnak azok, akik most nyaralnak esetleg egy pont ilyen helyen, ahol napok óta ilyen az idő. Pihenésre persze teljesen jó ez is, de bent lenni a házban egész télen lehet..kirándulni, élményeket szerezni, strandolni meg csak ilyenkor. Miattuk is, magam miatt is drukkolok, hogy ne tartson ez már sokáig. 

Patrik nagyon szép helyen van, csak bámulom a képeket, amiket küld. Nagyon jó fej, minden nap telefonál, felváltva hív bennünket az apjával, és annak ellenére, hogy ő nem az a fényképezős fajta, már nagyon sok képet küldött mindenféléröl. 

Vasárnap

 Hajnali negyed hatkor arra ébredtem (legnagyobb rémületemre), hogy fáj a fejem. Már megint ugyanúgy. Felkeltem, begyógyszereztem magam, ittam egy kávét, és visszafeküdtem. Megkerestem azt a helyzetet, ahogy jó volt a fejemnek, és azt mantrázgattam magamban, hogy ha még alszom egy kicsit, akkor el fog múlni. 

Láss csodát, fél nyolckor ébredtem újra, és még magamnak is alig akartam elhinni, hogy tényleg nem fáj. Óvatosan mozdultam, nehogy majd attól beinduljon újra, de aztán végül csak felbátorodtam annyira, hogy felkeltem, felöltöztem, mosakodtam. A fésülködés minden migrénes roham után egy isteni érzés, ennélar csak a hajmosás tud jobb lenni, főleg, ha a fodrász csinálja. 

A fájdalommentesség hellyel-közzel kitartott, néha ugyan bekóstolt, de már nem olyan intenzíven. Így esett, hogy a vasárnap nem pihenéssel telt, hanem a az összes tegnap elmaradt házimunka pótlásával. De nem volt ezzel semmi baj, örültem neki, hogy meg tudtam csinálni, mert biztos nagyon frusztrált volna holnap reggel, ha úgy kell mennem dolgozni, hogy ezek elmaradtak. 

A koronavírus dolog számomra megint az aggódós fázisba lépett, és én attól tartok, hogy ami most vár ránk, az durvább lesz, mint tavasszal volt. Ne legyen igazam, nagyon szeretném, hogy ne legyen, de én úgy látom, hogy egyre kevésbé veszik az emberek komolyan. Már azok sem, akik az elején még igen. Mi is voltunk már sok helyen, de hordjuk a maszkot, használjuk a kézfertőtlenítőt folyamatosan, és igyekszünk a szociális távolságot is tartani. A Balatonon is minden gond nélkül ment ez, a strandon nem töltöttünk el órákat, mindenhol úgy választottunk ülőhelyet, hogy leginkább magunkban legyünk. 

A mai nap

 Feláldozódott a migrén oltárán. Nem szabadon választott program volt, még csak nem is szívesen látott vendég. De mint általában, ez azért nem akadályozta meg abban, hogy ha már itt van, akkor ne csak észrevetesse magát, de legyen ő a főszereplő. Kisebb szünetekkel ez így is volt, voltak fél óràk is, amikor azt gondoltam, na ez már biztosan a vég lesz. Igaz, mostanában el voltam kényeztetve ebből a szempontból, mert nagyon rég volt már, hogy ennyire megkínzott. Lehet, hogy pont emiatt viseltem olyan nehezen 

Így aztán ez a szombat egy tökéletesen elpocsékolt nap lett. Remélem, hogy azért holnap nem így kell megint ébrednem.

Meccsnap

 Ma délután, vagy kora este inkább elkezdődött a bajnokság újra. Vártuk, hogyne. Nem otthon kezdtünk, hanem idegenben, rögtön a frissen feljutott (üdv nekik újra az nb1ben) MTK-val. Ez mondjuk lehet egy jó ómen, amikor legutóbb így kezdődött a bajnokság, akkor jó vége lett. 😊 

Az nem volt jó ómen, hogy nem tudtunk a vendégszektorba jegyet venni, mert pillanatok alatt elfogyott. Vettünk az egyik hazai szektorba, vállalva ezzel, hogy ott nem szurkolhatunk a csapatunknak csak magunkban, és nem is vehetünk fel semmilyen Fradi mezt, pólót, nem vihetünk sálat sem. Nem sok ilyen meccsen voltunk eddig, és azokon mindig döntetlent játszottunk. 

A csapat még szezon eleji formában játszott, és valószínűleg nem is hajtották ki magukból a maximumot, szerdán BL meccset meccset játszunk, oda jobban kell az energia, és az egészséges játékos. Nem voltam teljesen elégedett a látottakkal, de lesz ez még jobb. 

Természetesen elkészült a hagyományos meccsszelfi is. 

Csütörtök

 Jól megviccelt tegnap este ez az új bloggerfelület..megírtam a posztot, majd aztán szokás szerint gondoltam, oké, akkor mehet a közzététel. De a cím lemaradt, vissza kellett lépnem, hogy beírjam, és másodszor már nem kattintottam a közzététel gombra. Még nem néztem meg, hogy laptopról milyen ez a felület, mindig telefonról írok már..Ez egyébként szimplán csak lustaság, mert így akár az ágyban fekve is írhatok. 

Az ágyban fekvés meg egyébként is jó barátom a héten, sehogy sem sikerül felülemelkedni ezen a fáradtság dolgon. 

Végre személyesen is voltam a könyvtárban. Hát hogy milyen jó volt ott lenni. Találtam egy csomó tök jó könyvet, felkészültem minden eshetőségre, jó párat hoztam el. 

Patrik túl van a gyökér kezelésen, nagyon megszenvedett. Mire végeztek, majdnem elájult. Tök érdekes ez nála, van egy bizonyos fájdalom küszöb, ami fölött így reagál a szervezete. Még most is fáj neki, jelen pillanatban bánja, hogy elment, mert egyébként már két napja nem fájt. Remélem holnapra azért már jobb lesz, és most csak amiatt fáj, hogy megbolygatták. 

Megrendített

 Valahogy a mindennapjaink része lett már egy csomó rossz hír. Szinte már rezzenéstelen arccal olvassuk/hallgatjuk a mindenféle balesetekről szóló híreket, tényszerűen megállapítva a sérültek, ne adj' Isten, halottak számát. Minden napra jut egy földrengés, robbanás, lövöldözés, erőszak. 

Épp csak akkor állunk meg egy-két percnél tovább, ha személyesen is ismerjük az érintetteket. Természetesen nem is kell minden egyes embert, akivel valami rossz történik meggyászolni, de az tény, hogy már semmi meglepő nincs ezekben. 

Ma azonban engem teljesen letaglózott a felhívás, ami a céges belső felületen jelent meg. Egy fiatal, húsz éves fiúnak kértek segítséget véradás formájában. Pont ugyanaz a vércsoportja, mint nekem, nem volt kérdés, hogy megyünk, és adok neki. Kicsit később derült ki, hogy ő az a fiú, akit akkor ért baleset, amikor nyaralni voltunk. Balázs és Erik végnézték, ahogy a mentősök küzdöttek érte, és ahogy a mentőhelikopter elvitte. Majdnem egy hónap telt el a baleset óta, és ez a fiú még mindig az intenzív osztályon van. 

Borzasztó még belegondolni is, min mennek keresztül..és nagyon remélem, hogy legalább egy picit sikerül hoztátennem ahhoz, hogy felépüljön.

Hát nem tudom

 ..még magamnak sem megmagyarázni, hogy vajon mi történik velem, de már napok óta sehogy sem igazán jó semmi. Nem tudok eleget aludni, alig bírok kikecmeregni az ágyból reggelente. Nincs kedvem bemenni dolgozni, és amikor ott vagyok már, akkor sem tudok àtlendülni ezen az érzésen, és csak végigszenvedem a napot. Pedig most lenne időm egy csomó olyan dologra is, amire egyébként nem.

Bármit eszem, mindentől olyan furcsa a gyomrom, ma mondjuk konkrétan már fájt is. Ugyanakkor sokkal többször vagyok éhes, mint valaha..

A talpán is fáj még mindig, igaz, az csak a munkahelyi cipőben. Délutánonként megváltás levenni. 

Szóval ilyen szenvedős napjaim vannak.

Hétfő

 Megint megkezdődtek a munkás hétköznapok. Semmi izgalmat nem jelent egyik ilyen nap sem, nagyjából robotizálva is csinálhatnánk, annyira egyforma tud lenni minden. 

Patrik fogával még nem történt semmi, várt két órát a fogorvosnál, nagyjából a semmiért, mert kellett röntgent csinálni, ami nálunk helyben nincs, fel kellett mennie Bp-re megcsináltatni. Majd holnap reggel állítólag hívni fogja az orvos, hogy mit mutat a röntgen, hogyan tovább..

Vasárnap

 Miután tegnap nem voltunk itthon, így mára maradt mindenféle..mosás, vásárlás..stb

 Azért arra természetesen figyeltünk, hogy semmit ne vigyünk túlzásba, így maradt idő "csak úgy" lenni is, pihenni, tévézni. 

Patrik szegény szenved a fogfájástól, tegnap éjjel egyik pillanatról a másikra kezdődött. Elvileg nem lyukas fog, de ki tudja? Holnap megpróbál bejutni a fogorvoshoz, remélem sikerül is neki, és viszonylag egyszerű módon megoldható lesz a baj, és megszabadul a fájdalomtól. 

Még sok ilyet..

 A reggeli felkelés okozott egy kis nehézséget Balázson kívül, mert ő aztán bármilyen napon hajnali négytől abszolút éber tud lenni. 

De aztán mindenki összeszedte magát, és háromnegyed hét körül útnak indultunk. Balázs már tegnap este megvette a vonatjegyeket Boglárig. A kocsit Őrmezőn hagytuk a P+R parkolóban. 

A vonatút első része unalmas volt, de onnantól kezdve, hogy először látszott a Balaton, már volt látnivaló bőven.

Fél tíz után értünk Boglárra, ahol úgy szálltunk le a vonatról, mint akik hazaértek. Furcsa is volt, hogy az állomásról nem a házhoz indultunk, hanem a strandra, mint ahogy az is furcsa volt, hogy a strandon öltöztünk át. A víz sokkal hidegebb, mint ahogy egy hete otthagytuk, de eszembe jutott, hogy azóta volt pár kevésbé meleg nap, és a Balatonnál tegnapelőtt vihar is volt. Ennek ellenére mindannyian voltunk a vízben, nem is keveset. A strandon ebédeltünk, nagyon finom ciganypecsenyét és brassóit. 

A háromnegyed hármas vonattal indultunk vissza, öt órára Budapesten voltunk, háromnegyed hatra pedig már itthon. 

Nagyon jó kis nap volt, bármikor megismételhetjük. Igaz, sokkal komfortosabb kocsival menni, de így, vonattal volt egy sokkal különlegesebb feelingje az egésznek. Olyan icipici nyaralás feeling. 

Ma így

 Három fájdalomcsillapítóval és egy görcsoldóval dolgoztam végig a napot. Nem látszott rajtam semmi, szokás szerint...ebben jó vagyok. Az nagy szerencse volt, hogy ma csak kettőig dolgoztam, és már tízkor biztos voltam benne, hogy ha hazajövök, lefekszem, és semmit nem fogok csinálni.

Így is tettem. Lefeküdtem, megtaláltam azt a pózt, ahogy semmi nem fájt, és igyekeztem nem mozdulni. Bő egy óra után kezdtem azt érezni, hogy még a végén jó is lesz ez, és lehet, hogy mégis el tudok menni a könyvtárba. Meg is néztem a honlapjukon a nyitvatartást, de ott azt találtam, hogy ma csak délelőtt voltak egy órát nyitva. Na sebaj..majd jövő héten valamelyik délután sort keríteni rá. 

Közben a fiúk szervezni kezdték a holnapi programot, vonattal megyünk strandolni a Balatonra..így erőt vettem magamon, és mégis elmentem a dm-be, mert vasárnap nincs nyitva, 

A nap hátralévő részében aztán már tudtam azért tenni-venni, nem nagy dolgokat, de nagyjából mindent, ami szükséges. 

Holnap meg feltöltöm a napelemeket..

Nahát

Nem tudom mi történt ma délelőtt velem, de olyan kilenc óra magasságában lecsapott rám valami irgalmatlan, ólmos fáradtság. Alig egy óra múlva már fájt az összes porcikàm is mellé, és azt éreztem, kettő perc elég lenne hozzá, hogy elaludjak. 

Ennek következtében nem voltam ma a leghatékonyabb munkaerő, leginkább az kötötte le az energiám maradékát, hogy túléljem a napot. 

Ez az állapot ki is tartott estig, úgy vonzott az ágy, mint a mágnes. Többször is lefeküdtem, de végül aludni nem tudtam. 

Most is fáj még mindenem, úgyhogy el is megyek fürdeni, hátha az csodát tesz a fájós tagjaimmal, és utána alszom reggelig. 

Ez rosszabb

Szerintem a koronavírusnál is rosszabb, és ráadásul sokkal gyorsabb ütemben is terjed annál, az a veszélyes dolog, amit én itthon, magunk között csak úgy hívok:"itt mindenki vadbarom". 

Elképesztő, hogy mennyi megkeseredett, rosszindulatú ember él ebben az országban (lehet, hogy máshol is, csak ugye ott nem vagyok jelen, így nem tudom) 

Igaz, elsősorban az interneten huszárkodnak csak, de ott nagyon komolyan veszik magukat. Borzalom, hogy a legártatlanabb kérdés miatt is mindjárt az ember torkának esnek. Mindenki jobban tud mindent, és mindenki a másik dolgával van leginkább tisztában. 

Nagymama korú emberek oltogatnak mindenkit olyan alpári stílusban, amitől az ember elszégyelli magát még olvasás közben is. Ilyenkor, amikor ezeket látom, mindig eszembe jut, hogy miért kritizálják a fiatalokat, amikor ők maguk sem tudnak viselkedni. 

Ez vajon már így marad? Vagy van még visszaút?

Szülőség

Ma kétszer is belefutottam ugyanabba a témába, egyszer élő szóban, egyszer pedig online is. A gyerekek büntetéséről volt szó. Reggel elmesélte az egyik kollégám, hogy a kislánya csinált valami butaságot, és ezért most nem telefonozhat, nem tévézhet, és nem mehet sehová a barátnőivel sem. Ahh..hát nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy egy dolog miatt három dologgal kell büntetni egyszerre? Nagyon büszkén kihúzta magát, hogy persze, mert majd must megtanulja, és különben is, bezzeg az ő idejében...

Sok mindenen túl vagyunk mi is a gyerekeinkkel kapcsolatban, de ilyesmire sosem vetemedtem. Sokszor még Balázzsal sem értettünk egyet, és volt, hogy össze is vitatkoztunk ezen, de sosem voltam az ilyen büntetések híve. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy azért, mert gyerekként elég sokszor kaptam szobafogságot, vagy épp lelki terrort is (hetekig hívott a saját apám botlábúnak, mert elestem, és kiszakadt a nadrágom..anyám meg meg jól elvert miatta) olyan dolgokért, amiket nem jól csináltam. 

Én mindig a megbeszélés híve voltam. Mindig akartam tudni, hogy miért csinálta, mindig elmondtam, én mit érzek ezzel kapcsolatban. Volt, hogy nem beszéltem az adott gyerekkel mérgemben, volt, hogy kisírtam a szemeimet a csalódottságtól. 

A kütyü megvonás, internet megvonás, és társai sosem voltak szimpatikus büntetések. Egyrészt szerintem bármikor ki tudják játszani már egészen kicsi kortól ezeket (egész egyszerűen sokkal előrébb tartanak a technika vívmànyainak használatában,ismereteiben, mint mi), másrészt nem tudom hogy lehet beárazni a mindenfélét..mennyi idő például telefon nélkül egy csúnya beszéd?) 

Nem büntettem őket a rossz jegyekért sem. Nyilván nem dicsértem agyba-főbe egy kettes dolgozat miatt, de nem dől össze tőle a világ. Nem tökéletes kis robotokat nevelünk, hanem embereket. Ha tudja, érdekli, akkor ki fogja javítani. Ha nem, hát nem..

De természetesen mindez nem azt jelenti, hogy nálunk mindenkinek lehetett mindig mindent. Vannak alap dolgok, amiket mindenkitől elvárunk, és vannak olyan extra dolgok, amik egyesével jellemzőek rájuk. Mindenkire valami más, de mindenkinek van. Nálunk pl nagyon ritkán fordul elő, hogy bárki is telefonozik az asztalnál, amikor közösen eszünk. Nem kellett ezért külön harcokat vívni, egyszerűen mi sem tesszük, ők sem, ilyenkor beszélgetünk egymással. 

A huszonegy év anyaságom után azt gondolom, egyetlen dolog számít igazán: az odafigyelés. Rá kell szánni az időt és az energiát, hogy a gyerekeinket megismerjük, kell velük mindig beszélgetni (igen, ilyen bazi unalmas témákról is akár, mint a rakétakilövés), hagyni őket sületlenségeket is elmondani, megosztani a saját mindenféle butaságunkat, és akkor kialakul egy olyan viszony, ahol nincs szükség büntetésre, verésre, mert tudni fogja, hogy épp szomorúságot készül okozni, és inkább meg sem teszi. 

Az apró hazugságok, eltitkolt lógások, lopva kipróbált cigi, meg at egyéb kamasz stiklik pedig bele kell, hogy férjenek, mert az nem ellenünk van, hanem értük. 

De persze ez csak az én véleményem, mások másképp csinálják. 

Az első munkanap

Tulajdonképpen jobb volt, mint vártam. Mondjuk fel voltam készülve a létező legrosszabbra is, biztos, ami biztos. Csak hatszáz levelem volt, de szerencsére legalább kétszáz olyan volt közülük, amit csak olvasottá tettem, és több dolgom nem volt vele. Az volt a keményebb munka a levelekkel kapcsolatban, hogy nem csak elolvastam őket, de meg is kellett találnom azokat, amikkel már foglalkoztak, és kiválogatni, amivel még van dolgom. Ezzel elment pár óra, de végül rendberaktam mindent, legalábbis úgy, ahogy én már eligazodok köztük.

Mindig megdöbbenek azon, hogy mennyien vannak, akik csak ott, a munkahelyen élnek, itt van nekik minden. Onnan vannak az emberi kapcsolataik, a többség sajnos csak panaszkodik, gyűlölködik. Azt hiszem, ezek a dolgok azok, amik miatt nem olyan jó ott lenni. 

Na de majd újra hozzá fogok szokni, és pár nap múlva már sokkal jobban fog menni az is, hogy elengedjem ezeket a fülem mellett. 

Addig is, hogy felvidítsam magam, délután a körmösnél megint sikerült olyan körmöket csináltatnom, amikre ha ránézek, mosolyogni tàmad kedvem. 

Még nyújtom a percet...

..még magam vagyok. Sosem növöm ki, hogy mindenről és bármiről eszembe jut egy dalrészlet. De most ehhez a ma estéhez ez a részlet tökéletesen illik, még akkor is, ja maga a dal teljesen másról szól, mint amire én most gondolok. 

Ez a mostani szabadság olyan tökéletes kikapcsolódást jelentett, hogy nagyon nehéz elszakadni az érzéstől. Utoljára iskolás koromban utáltam ennyire szünet után megint menni, mint ahogy most érzem magam. Olyan nehéz lesz visszatérni abba a másik kerékvágásba, a mindennapos taposómalomba, újra ugyanazokat a problémákat megoldani újra és újra. Olyan jó volt ez a két hét, amikor távol tudtam tartani magamtól mindent, és mindenkit, ami és aki negatív érzéseket vált ki belőlem. Olyan jó volt úgy élni a mindennapokat, hogy azt csináltuk, amihez kedvünk volt, akkor csináltuk, amikor kedvünk volt. Abszolút értem azokat az embereket, akik azért élnek így, mert megtehetik. Én is megtenném, szemrebbenés nélkül, ha lenne rá lehetőségem. Régen azt gondoltam, unalmas lehet, ha nincs munkahely, ahová be kell járni dolgozni, ma már biztos vagyok benne, hogy úgy is tudnám hasznosan tölteni az életemet, ha nem lennék rákényszerülve  pénzkeresésre. 

Kiélvezem az utolsó pillanatokat is még ebből a szabad érzésből, és majd igyekszem ezekből az érzésekböl táplálkozni a dolgos hétköznapokban is. 

Itthonról

Ma reggel nagyon furcsa volt a saját ágyamban ébredni. Ilyen furcsa volt mondjuk már tegnap este lefeküdni, és elaludni is. Az is nagyon furcsa volt, hogy megjöttünk a nyaralásból, de ma reggel nem mentünk dolgozni. És hát igen...főzni is nagyon furcsa volt újra. 

Ilyen sok furcsaság mellett azért sikerült majdnem mindent kimosni ma, csak a törölközők maradtak holnapra, minden más már a szekrényben van újra. Az ágyneműs komód majdnem üres volt még ma reggel, hát már nem az..

Még van egy kis hiányérzetem, meg van bennem némi mehetnek is..de gondolom majd szépen elmúlik.