14

14 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon gyönyörűen sütött a nap, hét ágra. Azért tudom ezt ennyire biztosan, mert pontosan ezen a napon, csak éppen tizennégy évvel ezelőtt volt az esküvőnk. Rövid ujjú menyasszonyi ruhám volt, amihez ugyan volt egy pelerin-féle, hátha hideg lesz, de nem volt rá szükség.
Annyi minden történt azóta, hogy itt ülhetnék egy egész hétig, akkor sem tudnék elmesélni mindent. Lettünk két fiatal szerelmesből egy fiatal házaspár. Volt részünk földöntúli boldogságban is, volt nálunk hangos veszekedés, sírás, egymáshoz nem szólás is. Volt egy egészen röpke időre részünk igazán komoly válságban is. Azóta is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mi mindenről maradtunk volna le, ha akkor úgy marad minden... és nagyon hálás vagyok érte, hogy akkor, abban az időben is itt volt mellettem, velem az az ember, aki mindig... és kivárta, és küzdött érte, hogy most úgy legyen, ahogy van. Persze, én is hamar felvettem a fonalat, és onnantól már csak könnyed kis sétagalopp volt az egész. Sőt, leginkább vad és féktelen szárnyalás.
Amikor 14 évvel ezelőtt az összekulcsolt kezünkre került a stóla, és esküt tettünk Isten színe előtt egymásnak, mindketten tökéletesen biztosak voltunk egymásban is, és magunkban is. Ma is ugyanezzel a magabiztossággal állnánk ott ugyanúgy, és tennénk ugyanazt az esküt.
Nem tartottunk nagy ünneplést, annál is inkább, mert mindketten dolgoztunk. De délután négykor, házaséletünk során először, azon a napon, amikor az évfordulónkat ünnepeltük kettesben jöttünk hazafelé a "hídon" a munkahelyünkről. És tudjátok mit? Abban is van valami nagyon-nagyon jó, hogy ez így alakult. :) Menet közben hazatelefonáltunk a gyerekeknek, hogy indulunk. Míg leértünk a kocsihoz, az jutott eszembe, hogy mondhatjuk, hogy most megérkeztünk. Oda, ahova ez alatt a tizennégy év alatt mindig készültünk. Mert ugyan olyan nincs, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lehetünk, legalábbis ami a külső körülményeket illeti, de mégis.. semmi okunk nincs panaszra. Megnyugodhatunk, és hátradőlhetünk, mert annak ellenére is, hogy olyan sokan jósoltak nekünk bukást együtt, mi ketten minden helyzetben kitartottunk egymásért, magunkért, és végül, most, tizennégy évvel később erősebbek vagyunk, mint valaha. (és innen is egy naaagy fityisz mindenkinek, aki szerint én nem vagyok elég jó neki)
Annyiszor elmondtam már itt is, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire büszke vagyok rá, hogy azt mondhatom, a felesége vagyok. Nem tudom ezt jobban szavakba önteni. Akinek része van benne, tudja, mit érzek, akinek nincs, annak szívből és őszintén kívánom, hogy legyen.

Neked pedig, aki nem csak egy vagy az életem szereplői között, hanem Te magad vagy minden:

"Jó érezni, hogy szeretlek. 
Nagyon és egyre jobban, 
Ott bujkálni két szemedben, 
Rejtőzködni mosolyodban. 
Érezni, hogy szemeid már 
szemeimben élnek és néznek, 
S érezni azt, ha szép, veled szép 
És csak veled teljes az élet." (Illyés Gyula)

Minden sikeres férfi mögött...

..erős bástyaként áll egy nő, aki önbizalmát erősítve, és tanácsokkal ellátva nélkülözhetetlen támaszt nyújt neki a hétköznapok harcaiban. Ugye ismeritek Ti is ezt a mondást? De legalább a rövidebb változatát biztosan. Azt gondolom, ez tényleg így van, és a sikeres férfiak mögött tényleg van valaki, aki biztos támaszt tud nyújtani minden helyzetben. Legyen az jó, vagy rossz, egészen biztos, hogy ott van, stabilan, nem kételkedik, nem von kétségbe semmit, egyszerűen elfogadja az épp aktuális valamit, és mindig kihozza belőle a lehető legpozitívabbat. Igen, a negatívból is.
Na de az erős bástya mitől lesz erős bástya? Mert mindannyian ugyanúgy indulunk neki ennek a világnak, egyenlő esélyekkel, hiszen bárkiből lehet bármi. (a körülmények, és az anyagi vonzatú dolgok ez esetben nem számítanak. Szerintem az erős bástya csak akkor tud erős lenni, és rendíthetetlen bástyaként ott állni, ha szeretik. Azt gondolom, nekünk nőknek a lehető legfontosabb dolog az életünkben, hogy a nap minden percében biztosak lehessünk abban, hogy az a valaki, aki szeret minket, mindennél jobban szeret. Kell az a valaki, aki egy fárasztó és stresszes végűre sikerült nap végén megölel, és azt mondja, semmi baj, megoldódik. És akkor a nap hajszájában megrogyott vállam újra kiegyenesedik, a becsípődött valami sem fáj annyira a lapockám körül, és végre előbuggyanhatnak a könnyek, amik annyira jönni akartak már.
Nincsen semmi baj... az energia buzog, csak kicsit elfáradtam. De mivel van valaki, akiről a nap minden percében biztosan tudom, hogy nagyon szeret engem, így aztán a rendíthetetlen bástya is megmarad. Épp ebben a pillanatban abban is biztos vagyok, hogy örökre.

Majdnem minden csak jó

Előszedtem a kis cetlimet, merthogy ma február vége van, és én meg adós vagyok egy történettel. Amit nem felejtettem el, csak vagy munkát kerestem intenzíven, vagy pedig a munkába állást intéztem. És még az is előfordult, hogy már dolgoztam. :) Nem is keveset, éppen ma reggel háromnegyed hattól délután négyig. Úgyhogy szeretnék még pár nap türelmet kérni, mire megszületik az első olyan történet, aminek Ti adtatok címet.
És akkor mesélek mást. A reggeli nehézkes felkelés után egészen vidáman indult a nap. Az már eleve mosolygásra ad okot, amikor együtt megyünk munkába. Tök jó érzés. Igaz, az öltözőknél különválnak útjaink, és akármennyit vagyunk is bent, a legoptimálisabb esetben napi öt, esetleg tíz percünk van, amikor válthatunk pár szót. Na azért nem ám ekkora szigorban vagyunk tartva, hogy nem is beszélhetnénk, de mindkettőnknek akad dolga bőven.
Na de igazán akkor szaladt fülig a szám, amikor az öltözőben az egyik nő odajött hozzám, és azt mondta, hogy "Most már muszáj megkérdeznem, hogy tényleg Te vagy Te?" Tudtam, hogy mire gondol, de azért elvigyorodtam, hogy "Hát, igen, Én vagyok Én." "Najó, hát akkor kimondom, hogy Te vagy a Balázs felesége?" Majd mikor megerősítettem neki a pletykahálózatban terjedő infot, akkor azt mondta: "Hát örülök, szeretjük a Balázst, biztos Téged is szeretni fogunk." Ezen mosolyogtam míg leértem a "helyemre" a raktárban. Hogy milyen evidens, hogy ha Balázst szeretik, akkor engem is. :) Nem mintha velem sok dolguk lenne, maximum összetalálkozunk a dohányzóban. :)
Aztán közvetlenül reggeli után újabb pletykára adtam okot, ha még nem volt elég, hogy ahány Balázs "keze alatt" (bocsánat a kifejezésért) dolgozó ember meglátott, annyi bökte oldalba a másikat, nyilván megosztották egymással a már megerősített info-t. De a kajálásból visszajőve, amikor friss irodából az ottani legnagyobb főnök hatalmas intéssel köszönt nekem, az még újabb pletykára adott okot. Merthogy húha... azt meg inkább el sem mesélem, hogy hány arc fordult felém azonnal az irodából. :D
És ma beírhattunk magunknak újfent egy ötöst szervezésből is. Mert gyermekeim ma is rendesen felkeltek, elmentek a suliba. Aztán 11 körül telefonáltak a suliból. Anyámnak, merthogy épp ő volt elérhető... hogy Erik lázas, és rosszul érzi magát. Szerencsére el tudtak menni érte, meg még az orvost is ott érték az igazolás miatt (egyébként csak vírus) Láza ugyan nem volt délután, de fáj a torka, hányingere van, és elég elesett. Ki sem merem mondani, nemhogy leírni, hogy remélem nem az, ami i-vel kezdőik és nfluenzával fejeződik be.
Aztán azért is beírtam magamnak egy kisötöst, mert tök jól bírtam ezt a mai hosszú műszakot is. Igaz, a talpam fáj, meg a lábujjaim is, de mintha egy nagyon halvány gondolatnyit jobb lenne már.
Ja, és tegnap is kaptam bókot. Azt mondta az egyik kolleganőm, hogy ha nem tudná, hogy Balázs és én férj és feleség vagyunk, akkor is tudná. Merthogy állítólag van egy csomó minden, ami annyira kifejezi az összetartozásunkat, hogy akkor is látszik, ha épp hozzá sem érünk egymáshoz. Ezt tetszik... :) És örülök neki, mert ezek szerint, így, alig egy hónappal a tizennegyedik házassági évfordulónk előtt még mindig bárki számára nyilvánvaló, hogy szeretjük egymást.

Itt és most pedig abba kell hagynom a blogírást, mert ha nem tudnék vakon gépelni, már elég sok fura és érdekes szót írtam volna már le. Csak egy nagyon vékony csíkban látok ki a fejemből.
De holnap végre péntek...

Ami még nem volt

Egészen biztos vagyok benne, hogy erre aztán senki nem gondolt, hogy ennyire banális és egyszerű dolog lesz ez, amit már a múlt héten emlegettem. Na mondjuk én nem célozgattam semmire, csak Ti gondoltatok rögtön valami nagy dologra. :P
De most, ahogy már észrevehettétek is, valóban olyan történt itt, ami még nem... mert itt még sosem volt rózsaszín szívecskés akármi, főleg nem Valentin-nap környékén, de ez a macis sablon már január óta várja a sorát és a sorsát, mert első látásra beleszerettem, annyira, hogy még a három hasábról is lemondtam a kedvéért. :) Tudom, tudom... kéritek vissza az előzőt máris, mert az szép volt, meg minden.. és lehet, hogy vissza is fogjátok kapni, de az is lehet, hogy márciusra már majd virágos jókedvem lesz, és másmilyen sablon lesz. :P
Ma olvastam valamit, amit úgy döntöttem, meg is osztok veletek, amolyan Valentin-napi előzetesként... Amúgy tudtátok, hogy a Valentin-nap a legmegosztóbb "ünnep" mind közül? Mert vettünk át mindenfélét innen-onnan, de ez az, ami olyan, hogy vagy nagyon, vagy sehogy... És rendre jól meg is sérti egymást a két tábor. Én azt az álláspontot képviselem, miszerint minden nap Valentin-nap, mert minden nap szeretem a férjemet, de nincs ellene kifogásom, ha valakik szeretik ezt a minden napos szeretetet, szerelmet az év egy napján (és miért ne épp ezen a napon?) még valamivel megspékelni. Rossz dolog semmiképp nem sülhet ki belőle, hát akkor meg hadd legyen. :)
Na de akkor, amit olvastam:


Megható történet zajlott az elmúlt napokban a Facebookon a szemünk előtt: egy utazási irodai kolléga gyűjtést szervezett, hogy az idős házaspár közösen utazhasson a tengerhez. A férj eredetileg csak feleségét tudta befizetni az útra születésnapi meglepetésként, akinek minden vágya az volt, hogy még egyszer láthassa a tengert. A pénz összegyűlt, a pár közösen utazhat, a szakmának emberségből ötös!


Az utazási irodában dolgozó hölgy nevét, aki megmozgatta a közösséget, ismerősöket, ismeretleneket egyaránt, kérésére nem áruljuk el. A megindító történet múlt csütörtökön ezzel a bejegyzéssel indult:

"Tudjátok, nem szoktam ilyeneket, de ezt most muszáj... Ma egy nagyon megható dolog történt velem az irodában. Bejött egy rendkívül udvarias, idős úr, és befizette a feleségét egy tengerparti utazásra. Csak a feleségét, mert - bár ő is szeretne menni - sajnos annyi pénzük nincs, hogy mindketten elmenjenek. Az egész életüket együtt élték le, és régebben közösen utazgattak, és a feleségnek közeleg a szülinapja, és nagyon vágyik még egyszer a tengerpartra... A feleség nem sejt semmit, az úr március 1-jén adja majd át az utat egy csokor virág kíséretében... Én meg csak ültem itt, hallgattam és két dologra koncentráltam:
1. ne bőgjem el magam, míg itt van (sikerült, de mióta elment sírok, annyira meghatódtam, hogy ez mennyire szép)
2. hogyan is élünk a mai világban, hajtunk, állandóan rohanunk, harácsoljuk a pénzt, veszünk egy csomó felesleges dolgot, az igazán szép és értékes apróságok, dolgok és érzések mellett pedig elrohanunk. Ha lenne fölös 150 ezrem, most azonnal befizetném a bácsit erre az útra. Ilyenkor végigfut az agyamon, hogy van 1296 ismerősöm, ha mindenki adna 115 (!) forintot, meg is lenne az út ára."

Az állapotfrissítés futótűzként terjedt a közösségi oldalon. Közel 250 megosztást, majd' 150 lájkot és 107 kommentárt kapott, apránként elkezdetek érkezni a felajánlások is. Az utazáshoz szerkesztőségünk is igyekezett mind anyagilag hozzájárulni, mind pedig azzal, hogy mi is megosztottuk közel 14 000 lájkolónkkal a kezdeményezést, hogy további felajánlókat találjunk a cél érdekében. Nagyon drukkoltunk, de már hétfőn sejteni lehetett, hogy meglesz az összeg. Végül 230 000 forint gyűlt össze, így a házaspár nem csak közösen utazhat, de egy jobb, közvetlenül tengerparti szállodában lakhat majd és még egy kis költőpénzük is lesz.

A kollegina természetes a továbbiakról is beszámolt, hiszen sokan feszülten várták a történet folytatását: "200 000 Ft! El sem hiszem! Köszönet és nagy-nagy ölelés mindenkinek! Ez már bőven több, mint elég... a költőpénzre is... :) Az imént beszéltem az úrral, hogy elfelejtettünk egy papírt aláírni, és be tud-e ugrani hozzám valamikor. A következő lépést még nem találtam ki, de nagyon izgulok és kicsit remegek is....Lécci szurkoljatok a reakciójához!"



Az utolsó bejegyzésből kiderült, a megajándékozottat legalább annyira meghatották a történtek, mint bennünket: "ITT JÁRT AZ ELŐBB A BÁCSI! Remegve bevallottam neki, hogy nincs semmi elfelejtett papír... és mi lenne ha azt mondanám, hogy ő is elutazhat a feleségével Egyiptomba. A válasz szerényen, de mosolyogva, ahogy korábban is: "de nem tudok menni, értse meg, nincs rá pénzünk...." Erre mondtam neki, hogy engem meghatott amikor itt volt, és elmeséltem sok-sok kedves embernek az interneten, és mindenki felkapta a fejét, és mindenki egy kicsivel hozzájárult, hogy ők együtt utazhassanak el. Odaadtam a hotel képeit kinyomtatva, ekkor már ő is meghatódott, de szerintem nem is fogta fel... Kis aranyosan nézett körbe, nézegette a képeket, gyűrögette a zsepijét, és mondta, hogy "de ezt hogy, és ez komoly?!" Mondtam igen, mert ennyi ember összefogott, és sok kicsi sokra megy, így komoly, és tényleg utazhatnak, és ráadásul egy jobb hotelbe, ami a parton van közvetlenül... Látszott, hogy nem is fogja fel, de tényleg... Azt mondta, ez hihetetlen, és hogy ő ilyet még soha, és sehol... Mondtam - már én is könnyes szemmel - hogy én sem, de muszáj elfogadnia, mert annyi sok jó ember annyira jó szívvel adta! Cserébe képet kérünk, ezt meg is ígérte. Majd elment, de visszajött pár perc múlva, irtó zavarban, és azt kérdezte, hogy tudja ő megköszönni ezt ennek a sok embernek, illetve ha ír egy köszönőlevelet, akkor azt eljuttatom-e a segítőkhöz. Megígértem, hogy eljuttatom Nektek!!! Az Isten áldjon meg mindnyájatokat! KÖSZÖNÖM!"

Mi is köszönjük, hogy segíthettünk!

Az eredeti cikk itt olvasható. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy én bizony elsírtam magam miközben olvastam, és sajnáltam, hogy nem vagyok a hölgy ismerőse, és nem voltam részese a segítségnyújtásnak, mert biztos, hogy nagyon jó érzés volt segíteni.
Az pedig, amilyen szeretet lehet ebben a házaspárban egymás iránt hát leírhatatlan. Ilyet kívánok mindenkinek, mert akkor mindegy, ki hogyan ünnepli, vagy nem ünnepli a Valentin napot. Az a lényeg, hogy van kit szeretni. )

Van, vagy nincs?

Néha úgy érzem, akkora lelkem van, hogy egymagam meg tudnám menteni az egész világot. Nem tennék semmi mást, minthogy szépen megölelgetnék mindenkit, hagynám, hogy attól az öleléstől érezze azt, amire a legjobban szüksége van. És rendben is lennénk. De ez egy elég naiv felfogás, mert még ha képes lennék is rá, ami persze eleve nem lehetséges akkor sem hagyná magát mindenki. (az már kérdés, micsoda kihívás lenne elérni, hogy aki nem akarja, az is megkapja végül)
De néha úgy érzem, hogy abszolút lelketlen vagyok már. Mert eljutottam oda, hogy egy csomó dolog nem vált ki belőlem igazi érzelmet. Ijesztő is, meg fura is. De ez van. Elmesélem. Például már hidegen tud hagyni, hogy ha végig kell hallgatnom, hogy milyen tehetetlen is vagyok, mert az álláskeresésnek sem így kell nekiállni, és már rég tanulnom kellett volna valamit. Már nem bánt, amikor alkalmatlannak tartanak dolgokra. Már nem zavar, amiért kevesebbnek gondolnak maguknál, vagy épp lenéznek azért, mert ezer éve nem dolgoztam "igazi munkaidőben". Kismillió apróság van, amiken régen napokat, heteket őrlődtem, és próbáltam változtatni, hogy megfeleljek mindenkinek. Mindenáron jó akartam lenni gyereknek, testvérnek, barátnak, ismerősnek, szülőnek. Arra törekedtem mindenáron, hogy bárki, aki csak egy kicsit is ismer, ne tudjon rám rosszat mondani. De már nem érdekel. Mindenkinek nem lehet és nem is kell megfelelni. Talán senkinek sem kell.
Emiatt ugyan voltak érdekes napjaim, amikor olyan furán éreztem magam attól, hogy nem bántott egy megjegyzés, amitől régen a kardomba dőltem volna. De aztán rájöttem, hogy csak annyi az egész, hogy így, félúton a negyedik iksz felé már végképp túl vagyok azokon a helyzeteken, amikor nekem mindenképp kell az elismerő mosoly mindenkitől. Nem kell. Gondolhat rólam rosszat, ha neki jó az, és gondolhat rólam akármit is. Ha ismer, úgyis tudja mi van a döntéseim mögött, ha meg nem, akkor úgyis mindegy neki.
Tudom, hogy rengeteget változtam, mégsem eleget. Mert még mindig munkálkodik bennem egy bizonyos fokig az a hülye dac, ami az egész életemet megkeserítette, és gyakorlatilag ilyenformán uralja is. De a dacosságom vitt egy csomó mindenben előre, így aztán még önmagam előtt is igazolja magát, amikor szabadulni akarnék tőle végre. De az, hogy már túl vagyok azon a megfelelési kényszeren egészen reménykeltő dac-ügyben is.
Elárulhatom azt is, hogy ehhez is kellett nekem segítség. Észrevétlenül segítettek, vagy legalábbis kimondatlanul. (mert lehet, hogy ő pont így akarta) Sőt, ha belegondolok, biztos, hogy így akarta, és biztos, hogy már meg van komponálva a következő lépés is. De nem bánom, mert úgy tűnik, a legjobb kezekben vagyok ezügyben. Az, hogy sosem gondoltam volna, az egy dolog.... Nem baj, hogy így alakult, nem pedig fordítva, ahogy én azt mindig gondoltam.
És még valamit elmesélek ezzel kapcsolatban. Én már értem, miért használják a kutyákat terápiás célra. A saját két kutyánk is valamiféle terápiát végez rajtam. Mióta csak itthon vagyok, és munkát keresek, mintha csak tudatában lennének, hogy szükségem van napközben is a pozitív megerősítésekre, jönnek, és ketten kétfelől bújnak hozzám. Olyan béke és olyan szeretet árad belőlük, hogy akkor sem tudnék szomorkodni abban a pillanatban, ha épp arra készültem, hogy kivágom a számítógépet is mindenestől, amiért a sokadik önéletrajz is válasz nélkül marad.
Szóval... hagyjátok magatokat szeretni, és sokkal jobb lesz a világ is körülöttetek. Ennyi az egész. (a többi meg majd megoldódik)

Kutyák és gyerekek

Figyelem itt a kétlábú és négylábú hímneműeket már jó régóta. És azt kell, hogy mondjam, tulajdonképpen nincs is olyan nagy különbség közöttük. Na nem kell felhördülni, mert igen, én is tisztában vagyok vele, hogy a kutya, az kutya, egészen addig, amíg nem Artiról és Freddy-ről van szó. Mert ők bizony nem csak úgy simán kutyák. Na de maradjunk témánál.
Hogy miben is hasonlítanak a kutyák és a gyerekek? Nos, pont ugyanúgy a kajára asszociálnak mindannyian, amikor én megjelenek. A különbség, hogy a gyerekek meg is kérdezik, a kutyáink ezt azért nem tudják, csak igen beszédes tekintettel néznek.
Aztán, pont ugyanolyan pofát vágnak mindannyian, ha rajta kapom őket valamin. A kutyákat általában azon, hogy kicincálták a szőnyeget valamelyik kutyaházból, a gyerekeket akármin. De tutira mindenki, kivétel nélkül őrült nagy szemekkel mozdulatlanul bámul rám, és közben nyel egy nagyot.
És abban is hasonlítanak, hogy amikor Balázs megszidja őket, akkor pár perc múlva jelentkeznek nálam egy kis vigasztalásra. :) Ezt az egyformaságot bírom a legjobban. Egyszer úgy találom magam, hogy mindenki egyszerre érkezik. :D
Ja, és a csokit/sütit/gabonapelyhet/túrórudit stb. is pont ugyanúgy szeretik mindannyian. Itt az a különbség, hogy a gyerekek azért kapnak ilyesmit, a kutyák azonban nem.

De az a legnagyobb hasonlóságuk, hogy a gyerekeimet is, és a kutyáimat is egyformán szeretem.
És ide kéne most egy csoportkép a gyerekeimről, és kutyáimról, ha lenne. De nincs. Úgyhogy ezt képzeljétek el. :)

Most jó

Már tudom, hogy azt a pillanatot, amikor ma este rádöbbentem, hogy mennyire jó is épp minden, sokáig fogom őrizgetni, és sokszor fogom elővenni, amikor épp kevésbé lesz jó.
Nincs rá ésszerű magyarázatom, amiért ma ez történt, hiszen látszólag nem történt semmi különleges. Csak éltünk, ahogy szoktunk. Kihasználtuk a jó időt, és grilleztünk (reméljük nem utoljára az idén, bár vagyunk mi olyan elvetemültek, hogy novemberben is nekiállunk, ha nem esik), ami úgy néz ki, hogy én bepácolom a húst, meg előkészítek mindent, a férfiszakasz apraja-nagyja pedig megsüti. Délután tényleg eljutottunk a cukrászdába, ami azért nem mindennapos nálunk. De biztos vagyok benne, hogy nem a szénhidrát-utánpótlás okozta az érzést.
Már csak azért is, mert ha belegondolok, azért itt motoszkál ez mindig. Hol jobban, hol kevésbé. Ma pedig valahogy mindennél jobban. Amikor kijött a fürdőből borotválkozás után, és rám mosolygott, belém hasított az érzés, hogy "úristen, és ez az ember nekem ígérte az életét". Nem is tudtam mit mondani, mint visszamosolyogni, és egy villámgyors emlékfotót készíteni magamnak a látványról és az érzésről együtt. Ezeket még sok-sok ilyen követte ma. Ugyanazok a megszokott dolgok voltak, és mégsem. Lopott pillantásokkal méregettem, amikor lehetett,és közben magamban is hitetlenkedtem, hogy újra és újra ugyanazt élem át. Egy-egy arckifejezése olyan ismerős, mintha az enyém lenne már, mégis mindig megdobogtatja a szívem.
Egész nap ebben a hangulatban lebegtem, ami hihetetlen mennyiségű pozitív energiával töltött fel. Nem találok rá megfelelő szavakat, mert mindegyik vagy túl kevés, vagy túl nyálas az egészhez.Nem lehet azt elmesélni, hogy közel húsz év után újra és újra beleszeretek, és bármikor újrakezdeném vele az egészet, még akkor is, ha ugyanilyen lenne. Úgyhogy csak azt mondom, most tökéletes. Így, ahogy van.

Kapcsolatok

Az emberi kapcsolatok terén az a legnehezebb, hogy mindig mindenkit úgy fogadjunk el, ahogy van. Nehéz ez a felületes ismeretségeknél is, már csak azért is, mert van az a bizonyos "első látásra" "ítélet", vagy inkább érzés, amitől nem biztos, hogy meg tudunk szabadulni egykönnyen. De még mindig könnyebb ez azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikkel mondjuk csak naponta kétszer összefutunk valahol, mint azokkal, akikkel  szorosabb kapcsolatot ápolunk.
Az összes tapasztalatom azt mondja, hogy a barátság az, ami a leginkább megbocsátó és elfogadó érzelmi állapot két ember között. Nincs benne elvárás, nincs érdekügy, nincs nevelési szándék, szimplán csak a szeretet van egymás iránt. Néha nyilván előfordul egy-egy fuvallatnyi másabb érzés, amikor hirtelen megtorpan az ember, mert nem érti a pillanatnyi helyzetet, de még ezen is sokkal könnyebb átlendülni, mint bármely más kapcsolat esetén.
A szerelem egy egészen sajátságos állapot, és szerelmespár egyik tagjának lenni is az. Mert amikor az ember szerelmes, akkor túlzásokba képes esni. Túlszeret, túlfélt, túlaggódik. Mert szerelmesként a másikból minden kell, az utolsó porcikájáig, lehetőleg úgy, hogy még neki magának se nagyon jusson önmagából. Ha szerencsés a szerelmespár, akkor mindketten egyforma érzelmi szinten vannak, és egyformán űzik ezt. Ha nem, abból baj lehet.
Amikor a szerelmes őrület kicsit már megszelidül, és eljut az ember oda, hogy társa lesz annak a valakinek, akit nemrég még szőröstől-bőröstől a magáénak akart, akkor már ott lebeg a baráti kapcsolat tisztasága és ártatlansága is a végtelen szeretet mellett. Ez az egyik legjobb dolog a világon. Mert már nem akarja az ember mindenáron csak magáénak, és mégis a másik minden gondolata is az övé.
A legeslegnehezebb minden emberi kapcsolat között a szülőség. A legtisztább és legelemibb szeretettel szereti az ember a gyerekét, az első pillanattól fogva. Mégis, mindig akad valami, ami mint afféle elvárás van jelen. Mert a legjobbat akarja az ember a gyerekének. Lehetőleg mindenből. De mindenképp jobbat, mint ami neki magának jutott. Kicsit olyan, mint a szerelem. Ugyanazok a túlzások, mint akkor. Csak másképp. Ha az ember képes a gyereke barátja lenni, onnan már nyert ügye van. Feltéve, hogy úgy egyébként tudja is, milyen barátnak lenni. És feltéve, hogy képes megállni a határon ebben a barátságban. Mert itt elvárások, érdekek nélküli barátságról van szó, de kell, hogy legyen benne nevelési szándék.
Néha úgy érzem, vagyok ilyen barátja a gyerekeimnek. Máskor meg úgy, hogy sosem leszek rá képes. Majd meglátjuk.

Már egy év is eltelt

azóta, hogy az első kutyás bejegyzés született nálam. Épp az előbb olvastam vissza, és jókat mosolyogtam, ahogy visszaidéztem azt a bizonyos első estét. Akkor csak érzékeltettem, de nem írtam le, hogy azért az a kis incidens, ami akkor előfordult, engem rendesen megijesztett. El tartott pár napig, mire bízni tudtam benne, és el tudtam hinni, hogy tökéletesen ártalmatlan.
Aztán valahogy teljesen észrevétlenül szövődött közöttünk valami. Sosem hittem volna, hogy én képes vagyok rá, hogy így szeressek egy állatot, de igen. Minden pillanatunkban jelen van, és ugyan hallani nem hall bennünket, de mégis biztos vagyok benne, hogy mindent tud. Talán kicsit jobban is, mint mi azt gondolnánk. Olyan kifejező szemei vannak, és olyan kedvesen tudja odadugni a fejét az ember keze alá, hogy rengeteg ember tanulhatna tőle.
Az elmúlt egy év minden napja egy csodás ajándék volt vele. Új szokásokat vettünk fel miatta, programokat igazítottunk hozzá, orvoshoz vittük, fürdettük, játszottunk, aggódtunk érte. Szépen, gond nélkül illeszkedett be közénk, elfogadott mindenkit maga körül, és egy-két nehéz estét leszámítva, amikor kint ordított a saját helyén, mert be akart jönni, olyan, mintha mindig is itt lett volna.
Velem valamiért kicsit másképp viselkedik, mint a többiekkel. Talán tudja, hogy én vagyok a legérzékenyebb, talán csak tudja, hogy én vagyok a legsérülékenyebb, talán csak simán rokonlelkek vagyunk, nem tudom. Ami biztos, szeret engem. Látszik minden pillantásán, ahogy rám néz, ahogy jön utánam, és ahogy hálásan odaül a lábam mellé (szigorúan úgy, hogy hozzám érjen) amikor csak teheti.
Ha tehetném, még sok hozzá hasonló kutyám lenne. Fajtahű lennék, mert nagyon megszerettem őket, és már rég nem zavar, hogy nem szalonképesek egy kicsit sem (fingik, böfög, röfög). Esetleg még egy boxer jöhetne melléjük, vagy egy bullmasztiff házőrzőnek. :)
Egy biztos, Arthurt a legjobb barátaim között tartom számon. És az is biztos, hogy kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes.
Azt remélem, még sok évünk van együtt. :)

Mindig rohan...

Én pedig sohasem fogok ezzel megbarátkozni. Biztos tehetnék ez ellen is valamit, de teljesen sosem tudnék meghasonulni önmagammal, úgyhogy ez már talán így marad.
Annyi emlék kavarog bennem a napokban, képek, jelenetek, mondatok. Mind most történt, éppen tegnap, és mégis olyan nagyon régen volt már. Azt gondolom, mindig jelen vagyok a pillanataimban, de amikor az emlékeim között kotorászok, kiderül, hogy talán nem is.
Az ember kezdettől fogva tudja, hogy az a pici, apró kis valaki, aki eleinte csak van odabent, majd rugdos, és végül előbukkan, egyszer majd fel fog nőni. De amikor még kicsi, el sem hisszük, hogy ez tényleg bekövetkezik. Emlékeim szerint amíg a gyerekeim csak az "enyémek" voltak, lassabban telt az idő, mint az után, hogy tartoztak már máshova is.
Nagyon nehezen búcsúztatok el korszakokat, és nehezen engedem az életembe az új korszakokat, amik értelemszerűen következnek a régi után. Eddig azonban a nehézségek mellett mindig ott volt az, hogy még nem végleg... még mindig van kicsi, aki itthon van, vagy akivel ráérek reggel szöszmötölni, mert csak az oviba megyünk. Mostantól nincs már kicsi, aki itthon van, vagy oviba megy, és rettenetesen nehezen engedem át magam a gondolatnak, hogy hétfőtől mindenki iskolás.
Néztem ma az én kis Rolcsikámat, aki tegnap még pajkosan ücsörgött a mosogatóban olyan másfél évesen, és nagyon békésen engedte magára a vizet. Mára komoly nagyfiú lett, aki várja az évnyitót, és az iskolát, és kedvesen érdeklődik, hogy boldogulok a vagdosós feladattal, jól, rosszul, vagy közepesen? Eszembe jutott, amikor a fürdőbe mentem este, hogy hányszor szökött vissza már pizsamástól, hogy még visszaüljön a kádba... a kanapén ülve azon pityeregtem, miközben az x-faktort néztem, hogy hány éjszakát fagyoskodtunk át ugyanezen a kanapén Kisvakondot nézve, csak hogy enyhüljön már az a kruppos roham. Milliónál is több pillanat emléke él bennem a gyerekeimről, amikor jöttek, és a kis pihe-puha párnás kezeikkel öleltek, vagy csak épp ölelésre vágytak. Vagy gyógyító puszira. Erik annyira gyengéden tudta a két keze közé fogni az arcomat, és puszilni, hogy sosem felejtem el.
Tudom én, hogy nem maradhatnak örökre kicsik, és tisztában vagyok azzal is, hogy az élet rendje az, hogy óvodába, majd iskolába járnak. Mégis, olyan nehéz elhinnem, hogy nincs többé gondtalan gyerekkor senkinek. Belép a legkisebb is a mókuskerékbe, ahonnan többé nincs kiszállás.
Amikor senki nem látta, az új tolltartóját szorongatva sírva fakadtam. Bele akartam pakolni az új ceruzáit, de visszatettem végül. Nem akarom, hogy lássa, én sírok, mert neki öröm az iskolakezdés, és én vele akarok örülni. Azt fogja látni, hogy mennyire büszke vagyok rá, azt nem, hogy mennyire féltem őt. Mert olyan kicsi még... és még mindig olyan könnyen sírva fakad, ha valami nem sikerül. Nem tudom még elképzelni, hogy mindenre tud majd figyelni, igaz, a bátyjairól sem tudtam rögtön elhinni, mégis mindig mindent hazahoztak, vagy épp bevittek, amit kellett.
Menthetetlenül szentimentális és ragaszkodó vagyok, tudom. Ma este még utoljára végignézem a képeket a fejemben. Holnap pedig büszkén kísérem majd a kis első "dé"-st az évnyitóra.
De azért.... egy elsős, egy negyedikes, és egy hetedikes.... hát....nem tudom, mikor lettek ekkorák...

Jó látni..

A mai nap is egy tökéletesen átlagos keddi nap volt. Mondjuk annyiban nem, hogy többször is emlékeztetnem kellett magam rá, hogy kedd van, mert azt hittem, szerda. :D De minden másban stimmelt. Főztem, mostam, dolgozni mentem, ilyenek. Nem sok dolog van a mai napból, ami az emlékdobozomba kerülne. De egy mondat mindenképpen.
Este, épp a szokásos esti kutyasétáltatásból értünk haza, amikor a sógorom megérkezett hozzánk. Ahogy kiszállt az autóból, így szólt: "De jó ezt látni!" Azt hiszem, egyforma értetlenül nézhettünk Balázzsal, mert mi is lehet abban jó látvány, hogy kutyákkal sétálunk, mert folytatta "Hogy 13 év házasság után is kézen fogva sétáltok" Akkor csak mosolyogva elraktároztam magamban az info-t, és magamban kívántam, hogy még negyven év múlva is kézen fogva sétáljunk majd, azóta viszont többször is visszatértem ehhez a mondathoz, és a vele kapcsolatos érzéseimhez, gondolataimhoz.
Azzal kapcsolatban nincsenek illúzióm, hogy nem számítunk statisztikai átlagnak sem mostanság, hogy ennyi éve házasok vagyunk, minden gyerekünk közös, meg ilyenek.. rengeteg olyan családot ismerek, ahol a szülők már nagyon régóta nem egy párt alkotnak, olyat is sokat, ahol már van mindkét oldalról új pár is, új gyerek is. Nem találok ebben semmi kivetnivalót, vallom azt, hogy "ami nem megy, azt nem kell erőltetni". Azt gondolom, ha elmúlik a szeretet, akkor mindenkivel szemben sokkal korrektebb, ha nem nyúzzák egymást a végtelenségig, hanem intelligensen elköszönnek egymástól, és folytatják külön.
Az viszont fura, hogy a sógorom hangjából is azt a fajta "tiszteletet" hallottam ki, amit már oly sokakéból. Mert akik ismertek minket gyerekként, vagy akár kamaszként, és esetleg tanúi voltak annak, amikor ez az egész kezdődött, azok, ha most megtudják, hogy mindez még most is tart, valahogy furán néznek. Mintha csodabogarak lennénk. Sosem tudnám elmagyarázni, és meg sem kísérlem, de ez pedig olyan természetes. Nyilván, mivel emberek vagyunk, voltak és vannak (lesznek is) nehezebb periódusok az életünkben. Volt olyan, amikor pillanatnyilag nem szerettem őt annyira, mint úgy egyébként szoktam, mert megbántott. Ő erről nem beszél, de szerintem nála is volt már ilyen, hogy nem szeretett annyira, mint máskor. Ez normális. Szerencsére nem tartós állapot ez sosem, rövid ideig tart csak. Ennek ellenére habozás nélkül rávágom, hogy biztosan Balázs mellett leszek addig a napig, amíg ezt megtehetem. Nincs kétségem efelől, sziklaszilárdan hiszem, hogy "Isten rendelése szerint.... holtomiglan... mindenféle bajában..."
Az biztos, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért éppen akkor találtunk egymásra, amikor kellett...

Egy kicsit mesélek a kutyákról

Tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy egyetlen röpke gondolatfoszlányt sem mentettem el a hétvégi agymenéseimből sehova. Pedig a telefonom jegyzetfunkciója tök jó erre a célra. De annyira biztos voltam benne, hogy nem fogom elfelejteni, hogy ezúttal elő sem vettem. Hiba volt. Mert természetesen elfelejtettem, csak az érzésre emlékszem, ahogy formáltam magamban tovább és tovább a gondolathullámot. Tudom azt is, hogy néha elmosolyodtam magamban, amikor eszembe jutott, hogy majd erre valaki biztosan reagálni fog. Ilyenkor teljesen kikapcsol az agyam, és fejben folytatok párbeszédeket, amik annyira valóságosak, hogy amikor kizökkenek belőle, akkor csodálkozom is, hogy nem történt meg. De mindegy, mert az egészből ennyi maradt meg. Pedig még arra is emlékszem, hogy a hűtőt még akkor nem töröltem le. :D
Ehelyett most írok egy kicsit a kutyákról, mert már rég nem esett róluk szó. És most épp jókor jön, mert a statisztikában tegnapelőttre ijesztően nagy számú oldalletöltés szerepel, amit még fel kell dolgoznom.. A kutyás bejegyzések meg nem túl népszerűek nálam, ennélfogva meglehetősen biztonságosak is olyankor, ha az ember szép csendben akar megbújni, de mégis írni is szeretne.
Szóval, a kutyák... azt kell mondjam, így, közel öt hónappal Freddy érkezése után, hogy életünk legjobb döntése volt, hogy megvettük őt. Azért is, mert rengeteg szeretetet ad, rengeteg mókás percet szerzett már, de az, ahogy Arthur-t formálta azóta, az akkor sem sikerült volna nekünk, ha most mindketten, vagy akár mind az öten elvégzünk nagy hirtelen valami nagyon komoly tanfolyamot mondjuk Cesar Milan-nál.
Arthur, a maga imádnivaló bölcsességével természetesen kezdettől fogva magával ragadott minket. Csodáltuk, ahogy a süketsége ellenére boldogul, ahogy látszólat teljes életet él. Semmiben nem okozott neki nehézséget egy percig sem. Az sem viselte meg, amikor idekerült hozzánk, az ötödik emeleti panelból a mi kertes házunkba, gyerekmentes környezetből rögtön három gyerek mellé. Mindennek ellenére, meg annak ellenére, hogy rengeteget foglalkoztunk vele mindig is, valahogy olyan kis antiszociális volt. Akár egész nap is el feküdt egy helyen, ha épp úgy adódott, játszani csak és kizárólag a gyerekekkel volt hajlandó, de velük is igen korlátozottan.
Aztán megérkezett Freddy. A maga kiskölyök voltában... aki először végtelenül zavarta Arthurt, gondolom nem tudta mire vélni hogy ő itt van. Voltak nehéz pillanatok az első napokban, de aztán csiszolódtak. Amikor már Freddy is kikerülhetett akár egész napra is az udvarra, mert megkapta az összes oltását, onnan indult az igazán látványos változás. Mert azt vettük észre, hogy Arthur játszik. Freddy-vel, persze, aki addig harapdálta a fülét, amíg ez a nagy mamlasz nem vette a lapot. Ez sem volt egyszerű, az első pár alkalommal rohantunk Freddy-t megmenteni, mert Arti a játék hevében nem nézte, hogy mennyivel kisebb a kicsi. De aztán ez is alakult. Széttéptek egy kutyafrizbit, ami már megvolt egy ideje, csak épp Arthur le sem tojta. Ha Freddy felvette, akkor persze már érdekes volt, úgyhogy megküzdöttek érte. Igazábóla frizbi húzta a rövidebbet. Ma ott tartunk, hogy Arthur kezdeményezi a játékot. Bármikor. :)
A másik, amiben a kicsi tanította a nagyot, azt nehéz szavakba önteni. A gyerekeimet láttam csak testvérekké válni, de azt hiszem, nekik sokkal egyszerűbb dolguk volt, hiszen mi beszélő emberek vagyunk, és ők kezdettől úgy tudták, hogy születik a testvérük.
Arthur és Freddy nem voltak testvérek, sőt.. eleinte úgy gondoltuk, komoly ellenfelek lesznek egymásnak. De aztán a nagy játékok hevében néha a kicsi odabújt a nagyhoz. Bármiért. Fázott, vagy csak épp egy kis bújásra vágyott... eleinte Arthur ezt sem tűrte, mert mit is képzel ez a kis szaros, hogy csak úgy hozzáér. De aztán egyre többször találtuk őket egy házban, összebújva. Vagy épp egy kosárban. Vagy csak fekszenek a kövön, de egymáshoz érnek. Tegnap Freddy úgy aludt (hanyatt), hogy a két hátsó lábát Arthuron pihentette. Ki hitte volna, de úgy tűnik, hogy ez alatt az öt hónap alatt igazi testvérekké kovácsolódtak.
És ami még változott... Arthur előlépett házőrzővé is meg afféle őrző-védő szolgálattá. Bárki jön, azonnal ugat.Még a kaput sem nyitja, már ugatja... süket létére igazán nem semmi. Freddy-ért pedig bárkivel megküzdene. Az összes kutyát megtépné, aki megugatja az ő kisöccsét. Azonnal ott terem, és a hátán felálló szőrrel előbb mordul egyet, majd ugat. Bámulatos. (egyébként harapni nem tudna, már csak a fogsorai elhelyezkedése miatt sem, de ezt ő lehet, hogy nem tudja magáról)
És hogy ki ne felejtsem... a nagytesó bármikor félreáll, ha a kisöccs szemet vet a kaja adagjára. Amit ugyan nem engedünk, mert a kicsinek is van saját kajája... de nem semmi, mennyire önzetlen tud lenni.
Egyébként meg... Arthur kimondatlanul is a kedvenc nagy és süket kutyám, azért, amiért olyan, amilyen. És Freddy is a kedvenc kiskutyám, ő meg azért, mert olyan, amilyen.

Egy híján húsz

Sok mindennel kapcsolatban írhatnám ezt. Például, hogy a fiam között az a legnagyobb különbség, hogy valamelyik mindig tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz. (a harmadik meg a dudáját fújja nagyon...)
De írhatnám az álláshirdetőkkel kapcsolatban is. Mert azok is ilyen egy húron pendülnek. Kivétel nélkül.
De ez esetben tényleg egy híján húsz az, amiről szó van. Évfordulót ünnepelünk, illetve csak épphogy megemlítjük, mert kétszer nem ünnepeljük ugyanazt, és az idén a házassági évfordulónk már volt. Ez a június 22 annak az évfordulója, amióta (nem)hivatalosan együtt vagyunk. :) Éppen tizenkilenc éve lett ma este, hogy elcsattant az a bizonyos csók (ha nem meccset néztük volna, akkor simán reprodukálható lett volna a nagyszüleim lépcsőjén...:D).
Tizenkilenc év nagyon sok. És nagyon kevés is. Nem tűnt ennyinek. Főleg úgy nem, hogy már többet voltunk együtt, mint nem. Egyrészt nagyon is természetes, hogy itt vagyunk egymásnak, annyira, hogy kitaláljuk egymás gondolatait, ugyanazokkal a hangsúlyokkal beszélünk, egy-egy poén előtt elég csak cinkosan összenézni. Másrészt meg bámulatos, hogy ennyi év után még mindig okozunk egymásnak meglepetéseket, főleg azért, mert hiába vagyunk ketten egyek, mégis különböző fejlődési szakaszainkban vagyunk mindig, hol az egyikünk "jár már előrébb", hol a másikunk.
Tizenkilenc évünk egyetlen napja sem volt unalmas. És nagyon keveset töltöttünk külön. Nem voltak nagy csinnadratták az életünkben, sem őrült nagy bulik. Nem szoktunk hangosan veszekedni, csak ritkán, úgyhogy erről sem vagyunk híresek.Voltak adósságaink, amiket már kifizettünk, van, amit még törlesztünk. Voltak munkahelyeink, sikereink, sikertelenségeink. Sőt, mindketten jelen voltunk egymás életében az iskolai záróvizsgák idején is,úgyhogy drukkolhattunk a másiknak, segíthettük a készülődést. Építkeztünk, születtek gyerekeink, lakást bővítettünk, sírtunk, nevettünk, bánkódtunk, örültünk, dühöngtünk is már együtt.
Nem tudom, és nem is akarom kiemelni sem azt, melyik volt a legjobb évünk, vagy melyik a legrosszabb.
Egyik tizenkilenc volt, a másik meg egy híján húsz.
Így volt jó, ahogy volt.
És úgy legyen, ahogy lennie kell... lehetőleg az idők végezetéig. :) (és aztán majd újrakezdjük)

Azért jó,

Azt mondta tegnap Erik, hogy azért is jó, ha az embernek kutyája van, mert akkor sosem rosszkedvű. Mert csak kimegy a kutyához, simogatja, játszik vele, és már nem is szomorú.
És tényleg így van ám. Bár nem túl népszerűek a kutyás bejegyzéseim, de azért leírom, hogy mennyire igaz ez, amit ez a tíz éves bölcselkedett. Mostanában nem vagyok a helyzetem magaslatán, elég sokféle problémát sikerült gyártanom magamnak. Némelyikbe rendesen belesüppedtem, ahogy az tőlem megszokott, másokat meg talán túl gyorsan pattintottam le magamról. Na de ez nem lényeg most. Ami a lényeg, hogy legyen bármilyen szar napom, vagy legyen épp akármilyen borongós, lábfájós reggelem, ha a kutyákhoz kimegyek, azokra a percekre minden a legnagyobb rendben van. Mintha nem is lenne a világon semmi probléma, de szó szerint semmi sehol. Elég ehhez, hogy Freddy már a szúnyoghálós ajtó kattanására azonnal rohan, és szemmel láthatóan irtó boldog attól, hogy ott vagyok. Az ő ajtajuknál már türelmetlenül vár, és nem is tudja eldönteni, hogy előbb mindent kövessen el azért, hogy biztosan megsimogassam, vagy azonnal rohanjon pisilni, mert már nagyon-nagyon kell. Általában azért abban maradunk, hogy kéri a simogatást, és utána rohan. Egy kis kobold még, csintalan és játékos, akárcsak egy ovis gyerek. De nagyon szeret minket, kivétel nélkül mindenkit, nagyon örül mindennek, amit kap, legyen az jutalomfalat, vagy simogatás, esetleg egy kis féktelen játék. A legnagyobb jutalom mostanában kétségkívül az, amikor bejöhet a lakásba, olyankor azonnal körbejár az asztal alatt, hátha akad ott egy-két morzsa legalább, majd berohan a szobába, és már fekszik is a kanapé előtt hanyatt, és várja, hogy valaki vakarássza meg a hasát. Az az eksztázis, amiben ilyenkor van, az leírhatatlan. Külön pofákat tud vágni egy csomó mindenhez, ami néha nagyon mókás, mert olvasni lehet az arcából. Kis harcikakas is tud lenni, a madarakat, mint repülő izéket nem tűri maga körül, ugat, amíg csak a madár tovább nem áll. Szóval, Freddy a kis kobold-fiú, aki mindig vidám, és azonnal vidámságot varázsol maga köré.
És van nekünk egy Arthurunk is, aki mostanában szintén érdekesen játékos lett, ami tőle igen szokatlan, de nagyon örülünk neki. Én mégis azt a részét szeretem a legjobban, amitől olyan, mint egy buddha. Kézjelekkel kommunikálunk vele, ha a feje fölött tartva a kezemet, a mutatóujjamat és a középső ujjamat egyszerre behajlítom, leül. És ilyenkor ül, mint a szfinx, mozdulatlanul, egy pillanatra sem eresztve tekintetével az enyémet. Ott van a szemében minden gondolatom visszatükröződése. Tudom, hogy tudja, amikor bánatos vagyok, mert olyankor egy-két pillanat után óvatosan közelebb férkőzik, hogy hozzám érjen. Tudja azt is, amikor dühös vagyok, mert olyankor a nemlétező farkát is (nem levágva van, gyárilag nincs) próbálja behúzni, amíg ki nem derül számára, hogy nem rá haragszom. Mindig beszélek is hozzá, én is, meg végül is mindenki, annak ellenére, hogy nem hallja, amit mondunk. Igaz, szerintem a hangunk rezgéseit ismerheti.De leginkább a testbeszédünkből és talán az arckifejezéseinkből tájékozódik. Ő is nagyon szereti ha vakargatják a hasát, és ő nagyon szeret bújni is. Azt a nagy, busa fejét az ölembe hajtja, és ha kell, akkor akár órákon keresztül ott marad. Egymást vigasztaljuk ilyenkor, azt hiszem. Bár leginkább ő engem, mert ő talán (őszintén remélem) szeret nálunk lenni.
Mostanában már abban is biztos vagyok, hogy bármikor megvédene bennünket. Freddy fejlesztette benne ezt az ösztönt, egyszer csak azt vettük észre, hogy a Freddy-nek rontó kutyákat figyeli séta közben, és amikor úgy ítéli meg a helyzetet, hogy Freddy nem boldogulna az ellenféllel (nyilván itt kerítések mögötti szájhősökről van ám csak szó), akkor rögtön ott terem, és a kicsit félrelökve megmutatja magát. Alapvetően egyáltalán nem agresszív (pedig kicsit félelmetesen néz ki), de úgy tűnik, a szeretteiért ő is megharcol, ha a szükség úgy hozza.
Mindezt csak azért meséltem el, hogy tudjátok, én is pont így gondolom, mint Erik. Azért is jó, hogy itt vannak ezek a kutyák, mert sosem vagyok igazán szomorú. :)

Már ekkorák?

Volt ma nálam egy régi ismerősünk vásárolni. Épp a harmadik gyereküket várják a párjával. Mindegy, hogy miért jött, de ha már ott volt, pár szót váltottunk, kérdezte, hogy van Balázs (réges régen, még a múlt évezredben együtt dolgoztak.....), és aztán megkérdezte, és a gyerekek? Mekkorák is? Én meg a szokásos természetességgel mondtam, hogy Patrik 13 éves lesz nyáron, Erik 10 volt most tavasszal, Roland pedig hét a télen. Kicsit kikerekedtek a szemei, hogy ennyi idő eltelt volna? Mondtam, hát bizony.. akkor, a múlt évezredben én még csak 17 éves voltam... most meg épp a duplája. Bölcsen megállapítottuk, hogy nem is tűnt fel, hogy tényleg ennyi idő eltelt. :D
Aztán ma többször is eszembe jutott ez, hogy már ekkorák a gyerekeim. Néha kérdőjellel, mintha magam sem akarnám elhinni, néha hatalmas felkiáltójellel, hogy emlékeztessem magam. Kérdőjel van ott olyankor, amikor az ovis búcsúzkodásra készülünk, és megrendelem Rolandnak is a már hagyománnyá vált szalagot. Ugyanazzal a kis idézettel attól a dédipapától, akit sajnos sosem ismerhettek, mégis velünk van így olyankor. De kérdőjel van olyankor is,ráadásul jó sok kérdőjel, amiben van féltés, félelem, aggodalom, és kétség is, amikor Erik hozza a listát, ami az erdei iskolához kell. Tegnap volt, hogy sírva kapaszkodott belém az ovi ajtóban, ma meg erdei iskolába készül. Kérdőjel van olyankor is, amikor Patrikkal telefonon megbeszélem, hogy ezúttal ő segít ki engem, és visz helyettem haza valamit, nem pedig fordítva.
A felkiáltójelek pedig ott vannak, amikor újra és újra azon kapom magam, hogy már megint/még mindig a csőrös pohárba csináltam kakaót az iskolába készülő hét évesnek, pedig már réges régen búcsút kellett volna neki mondani. De hatalmas felkiáltójel van ott akkor is, amikor kihegyezem helyettük a ceruzákat, mintha még mindig első osztályosok lennének. És ugyanilyen hatalmas felkiáltójelek éktelenkednek, amikor erőt kell vennem magamon, és le kell teremtenem őket de úgy istenigazából, mert már megint az ágyban, ágy alatt maradt a szennyes ruha, már megint el akarták kummantani a fogmosást, már megint pankrációs mutatványokat végeznek egymáson, mikor tudják, hogy mindennél jobban utálom.
Néha ilyenkor eszembe jut ez a vers:

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

Jól van ez így egyébként, hiszen az élet rendje, hogy nőnek, okosodnak, tapasztalatokat szereznek, feszegetik a határaikat. Csak ne történne ilyen nagyon gyorsan, hogy idő sincs felfogni, mikor történt mindez.
És a kérdőjelek, felkiáltójelek mellett még azért ugyanilyen arányban szerepelnek a büszkeség írásjelei is. Mert igen, büszke vagyok rá, hogy én még csak ennyi, ők meg már ekkorák. :) Ha szerencsém van, még dédi is lehetek... :D

Az én Fényemberem

Úgy telnek a napok, mintha örökké valami rohadt mókuskereket hajtanánk, pedig már gyerekkoromban is utáltam vele játszani. Akkor még csak azért, mert roppant béna voltam, és ha már nagyon gyors volt, akkor egyszerűen képtelen voltam kontroll alatt tartani magam, és előbb-utóbb már nem bírtam tartani magam. Soha nem estem le, de ez csak a vakszerencsének volt köszönhető, meg annak, hogy inkább kerültem messzire. (és ezzel egy újabb titkot árultam el magamról)
Ma este vacsora közben egy ártatlanul feltett kérdés kapcsán sok mindenről beszélgettünk (a kérdésre nem kaptam választ amúgy, és tudom, nem is fogok soha), aminek a végén megint ugyanoda jutottam, ahova már annyiszor. Nem lényeg, hogy miről volt szó, mert akármiről van szó, konstatálom magamban, hogy míg itt körülöttem a férfiszakasz apraja-nagyja rendesen megéli és átéli az élete minden egyes napját, addig én csak hagyom magam sodródni. Elvben azt gondolom magamról, én vagyok a kikötő nekik, a biztos pont, gyakorlatban pedig már régóta csak egy bója vagyok, ami ide-oda himbálózik, és nem mozdul, mert jól rögzítették. Jobb ez most így, mert úgysem tudnám, merre is mozduljak.
Már-már csodálattal nézem sokszor a férjemet, mert az a hatalmas változás, amin keresztülment az elmúlt egy év alatt, az valami bámulatos. Nem biztos, hogy képes leszek jól megfogalmazni az érzéseimet, és a tapasztalataimat ezzel kapcsolatban, de megpróbálom. Szóban neki elmondtam már, az sem volt szerintem teljesen érthető. Szóval.. az elmúlt egy év volt a majdnem két évtizedes történelmünk során a "fény éve", ha lehet ilyen nyálas szóösszetételt használni rá. Ő lett a fény. Afféle fényember, csak hogy stílusosan felhívjam a figyelmet a könyvre is, amit olvasok. :D Én pedig az árnyék, aki nem tud és nem is akar mozdulni a fény mellől, nélkül. De nem csak nekem ilyen. Azon kapom magunkat, vagy inkább őt, hogy egyre többen keresik a társaságát, vagy keresik újra a társaságát, pedig nem arról híres, hogy szereti az ilyesmit. Sőt. Ennek ellenére mégis. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy nem csak az én elfogult, szerelmes szívem látja rajta, hogy micsoda hihetetlen erő és pozitív energia árad belőle, hanem mindenki, akivel találkozik. Valami olyasmi ez, hogy ránézek, és annyira jó érzés az is, hogy csak ott áll, és néz, és annyira látványosan élvezi az életét, hogy ettől még nekem is jó lesz a legrosszabb napjaimon is. Vannak mondatai, kérdései, amiket sosem tett fel, vagy mondott ki azelőtt. Érzéseket tud megosztani, és kifejezni, amire még sosem volt példa. Velem szemben nem kell kimondania sem, mert én látom és érzem akkor is, ha meg sem szólal. Azt sosem gondoltam, hogy másoknak is ennyire nyilvánvaló, de most már biztos vagyok benne, mert volt, aki meg is fogalmazta, hasonlóképp, mint én. Szavakat ő sem talál erre az egészre.
Gondolkodtam azon, hogy mit csinált ő az elmúlt egy évben, amitől ilyen lett, hátha sikerül leutánoznom, és legalább feleolyan életerősnek, életvidámnak lennem, mint ő. Másra nem tudom fogni a dolgot, mint hogy elégedett magával. :) Ami keveseknek sikerül mostanában, az neki maradéktalanul.
Néha minden szeretetem ellenére utálom érte, hogy hazajön egy végtelen fárasztó nyolc és fél, kilenc órás műszakból, ahol közel hatvan embert irányított, tanult mellette, mindenféle bonyolult képletet jegyzett meg, meg ilyenek, és mégis sugárzik. El nem tudom képzelni hogy csinálja, és a legkézenfekvőbb ilyenkor, hogy én magamba roskadok, hogy bezzeg én a kis nyomorult négy órás munkámba is belegebedek.
Félreértés ne essék, nagyon örülök neki, hogy épp ilyen ő most, amilyen. Fényember. Nekem világít. :) Talán az utat mutatja, talán csak azt a biztonságos kikötőt világítja meg, amit ő jelent. Egyetlen félelmem van csak, hogy ha sokáig világít ő, én pedig vagyok a sötétségben, még a végén érkezik valaki, aki felér hozzá, én meg menthetetlenül beletaszítódok a sötét lyukba.
Büszke vagyok rá, hogy mellette lehetek ilyenkor is. :) És büszke vagyok rá, hogy annyi viszontagság után mégis itt tart, ahol...

"Én hősöm"

Aki azt hitte, hogy a mai bejegyzés címe az lesz, hogy "végre péntek". De mekkorát tévedett ezúttal, mert ma még csak fontolóra sem vettem. Sőt, fogalmam sem volt róla, hogy miről fogok ma írni. Egészen addig, amíg a kanapén ülve nem mondott nekem valamit. Amin meglepődtem. Mert az egy dolog, hogy olvas engem, de egyébként azt hittem, hogy igen gondosan lepleztem, hogy olyannyira ki vagyok bukva, hogy már-már itt is van a világvége. De tudta. Végig tudta, és ugyan menet közben is próbálkozott mindig egy-egy építő jellegű megjegyzéssel (ami vagy bejött, vagy nem), de azért békén hagyott. Mígnem ma, azt mondta, (nem ezekkel a szavakkal) hogy itt az ideje, hogy ezt befejezzem. Azt mondta, priorizáljak (ezt ezzel a szóval). Ne csak nullás, ötös és tizes legyen, hanem legyen szépen nullás, egyes, kettes, stb. stb. És ha már priorizáltam, akkor tartsam is magam ahhoz. Mert le lehet sz...ni azokat, amik az alsó régióban vannak. Könnyek szöktek a szemembe, mert abban a pillanatban tényleg úgy is éreztem, ahogy kimondta, hogy "De én ezt nem tudom így... én ezt sosem csináltam így." Még ezt is rám hagyta. Nem mondta, hogy akkor változzak meg. Csak elmondta, hogy hetek óta mikor volt az az egyetlen önfeledt, magamrólmegfeledkezős órám.
Na, ott, akkor érdekes dolgot éltem át. Mert az sosem volt kérdés, hogy mennyire szeretem. Az sem, hogy ő is szeret engem. Még a legvadabb zöldszeműs rohamaim közepette is tudtam mindig, hogy ez így van. De most először fordult elő a majdnem két évtizedes "történelmünk" során, hogy azt éreztem, annyival előrébb jár nálam azon a "tudatos" úton, amit most mindenkinek járnia kell, hogy talán végzetesen lemaradtam. Ráadásul most először fordult elő a saját majdnem harmincnégy évem alatt, hogy az, hogy lemaradtam, nem bántott, hanem inkább próbálok tanulni belőle, tőle.
Az este további részében, amikor a felszínen minden ugyanúgy zajlott, ahogy szokott, bennem azért egy vad folyó sebességével zubogtak az érzelmek. Emlékek bukkantak elő ebből az elmúlt közel húsz évből, olyanok, amik egyszer már feledésbe, de legalábbis valahova jó mélyre kerültek az emlékdobozomban. Egy közös volt ezekben, és tényleg nem értem, hogy nem tűnt eddig fel... mindig, minden pillanatunkban Ő volt, aki miatt, által tovább tudtunk lépni minden élethelyzetünkből. Mondhatnám, hogy tök tipikus a felállás, ő az erős Férfi, én pedig a gyenge Nő. És amolyan klasszikus módon, a Férfi segíti, támogatja a Nőt. Azért ennyire nem tipikus a dolog, de majdnem.
Úgyhogy most azt hiszem, nem elég már, ha megköszönöm neki. Szavakkal úgysem tudom, ehhez szegényes a szókincsem. Ennyire finomat főzni sem, sütni sem tudok. De már tudom, mi az, ami talán elég lesz köszönetként.
Megfogadom a tanácsait. És figyelek. Nagyon figyelek ezentúl. :)
Amikor pedig majd már büszke lesz rám, és én is büszke lehetek magamra, akkor az nagyon - nagyon jó lesz. Mert a jót mindig lehet fokozni.:)
De azért még ha kevés is... Köszönöm Balázs. :)

A szüleim...

Úgy egy órája is van már, hogy beléptem, és ahogy szoktam, elolvastam a kommenteket, válaszoltam rájuk, majd kattintottam a statisztikára (igeeen, újabban minden nap megnézem). Aztán, ahogy az normálisan lenni szokott, máris kattintottam a bejegyzések gombra, hogy előbukkanjon a szép fehér papír (akarom mondani ablak) amire írhatok. Aztán megnyitottam új ablakban mást. Elolvastam. Onnan tovább kattintottam, azt is elolvastam. Közben kimentem a konyhába, párologtattam egy kis konyakos meggyet (Eszter, ez isteni..), majd megettem három kocka fehér csokit. Eszembe jutott, hogy nem néztem meg valamit, hát bejöttem, megnéztem. Aztán válaszoltam egy email-re. Megint kimentem, elszívtam egy cigit (ciki, de igen, még mindig), közben százkilencvenkilencedszerre is elhessintettem a gondolatot arról, hogy miről írjak. Bevallom, kevés sikerrel. Mert még kétszázadjára is visszatért, úgyhogy most már aztán lesz, ami lesz belőle, csak nekilátok.. (különben még itt ér a reggel)
Szóval, a felnőtté válásom kapcsán gondolkodtam azon is, hogy amíg idáig sikerült eljutnom, ahol épp most vagyok addig mennyi mindennel gazdagodtam a felmenőim által. Csak mostanában sikerül az eddig negatívnak gondolt tapasztalataimat, öröklött tulajdonságaimat úgy tekintenem, mint egyfajta tanítás.
Anyámra nagyon sokáig haragudtam. Olyan dolgokért, hogy örököltem tőle az ősz hajamat (mert micsoda dolog már nyolcadikból ősz tinccsel ballagni), meg mert mindig úgy gondoltam, a húgomat jobban szerette, mint engem. Nem átallottam a fejéhez vágni sem ez utóbbit (ja, az elsőt is már), amire ő természetesen sírva fakadt. Én meg perverz örömöt éreztem amiért végre kimondtam, és megbántottam. Nem a szavak embere, sosem fogom megtudni, mennyire bántottam meg ezzel, hacsak majd egyszer bocsánatot nem kérek miatta. Időközben, ahogy sikerült "függetleníteni" magam tőle, és elfogadtatni vele (nagyjából), hogy már nem vagyok gyerek, és a döntéseimért képes vagyok felelősséget vállalni, legyen az jó, vagy rossz döntés valahogy lecsitultak bennem ezek a dacos haragok. Tudom, hogy mik azok benne, amit én nem szeretnék viszont látni magamban. Tudom, hogy minden hasonlóságunk ellenére is teljesen különbözőek vagyunk. Amitől igazán képes voltam arra, hogy elengedjem az összes vélt és valós sérelmemet a gyerekkoromból, az leginkább az, hogy látom benne a nagyszüleim gyerekét. Ebbéli "pozíciójában" nincs könnyű dolga. Harmadik gyerek, ráadásul lány. Jelen pillanatban a legfőbb támasza a nagyszüleimnek, és hát igen, a nagybátyáimnak is. Se nem gyerekük, se nem testvérük már, afféle mentor. Azt is világosan látom benne, hogy annak ellenére, hogy szuperérzékeny és hihetetlen áldozatkész, mégsem tudja ezt jól kommunikálni. Csak egy példa erre, hogy ha nem vagyok jól, és tudomást szerez róla (nem mindig mondom el), akkor képes napjában tízszer is felhívni, és megkérdezni, hogy "Nem voltál sz...ul?", de ha szemtől szemben állunk egymással, akkor nem kérdezi, hogy vagyok. Tudom, hogy komoly törést okoztunk neki azzal, hogy a húgom családja és az én családom gyakorlatilag "elidegenedett" egymástól, de nem is olyan rég elmeséltem neki, hogy vannak dolgok, amiket hagyni kell... nem kell mindent megoldani. Azt is tudom, retteg attól, hogy végül egyszer valóban elmegyünk innen, és magában őrlődik a megoldáson. Nem tudok ebben segíteni, és lehet, hogy kegyetlen voltam akkor, amikor azt mondtam, a gyerekeinkért meg kell majd tennünk, hogy továbblépünk, amint lehetőségünk lesz rá (nagyjából a kocsitörlesztés letelte után). Talán hibája, talán csak így nevelték, de nem tud változtatni. Én meg örökké változom, nehezen követi.
De ma már nem haragszom rá egyáltalán, hiszen tudom, minden pillanatban úgy döntött, ahogy akkor a legjobbnak tartotta. Tudom, hogy amikor azt mondja, "De mennyit vittelek orvostól orvosig mire végre kaptad az injekciókat" azt akarja kifejezni, hogy szeret. Kimondani nem tudja.
Apám is rengeteg energiát rabolt tőlem az elmúlt években. És érdekes, amennyire a harag a legjobb kifejezés arra, amit sokáig éreztem, annyira mégsem igaz. Nem is tudok jó szót találni erre. Talán a világon senkiben nem csalódtam még akkorát, mint benne. Elvesztettem egy pillanat alatt valakit, aki a leginkább értette a "lelkemet", és sokáig nem is értettem, mi fáj ebben annyira, mikor legalább annyiszor rúgott belém, mint ahányszor simogatott. Mégis.. amikor úgy döntöttem, többé nem találkozom vele, elveszett a személyiségem egyik fele. És tudom, az én döntésem volt, amit ő elfogadott, mégis, ezért haragudtam rá a leginkább. Meg sem próbált változtatni rajta, szépen belenyugodott, hogy akkor eggyel kevesebb lánya van. Slusszpassz. Mintha nem is lettem volna. Soha többé nem köszöntöttük fel egymást születésnapon, névnapon, sosem ünnepeltünk többé együtt karácsonyt. Nem nyújtottam a kezem felé, amikor férjhez mentem, és nem akartam, hogy a tanúja legyen. Nem akartam tőle semmit. Soha. Többé. Amikor Patrik született, kaptam tőle egy dísztáviratot, P-né M. Diána címzéssel, valami olyasmi szöveggel, hogy "Gratulálok az unokám születéséhez." Éktelen haragot éreztem, és majdnem széttéptem. Sok-sok idő eltelt azóta, egészen más ember lettem. Ő is. Kétszer beszéltünk azóta, egyszer a húgom esküvőjén, egyszer pedig akkor, amikor a húgoméknál villanyt szerelt az építkezésen. Ajtót nyitottam neki, járt a lakásunkban. Egyszer. Soha többé nem akart. Karácsonykor, amikor itt járt a szomszédban a húgoméknál, otthagyta a fiúk ajándékát, mert nem voltunk itthon. Álltak a kapuban, amikor mi hazaértünk, szemmel láthatóan nem ismert meg bennünket. (talán a kutya zavarta meg?) Dühöngtem rajta egy kicsit, azóta lenyugodtam. Tudom, hogy soha, egyetlen lépést nem tett azért, hogy másoknak jó legyen. A gyerekkorom jó része abban az árnyékban telt, amit ő kénye-kedve szerint növelt, vagy épp csökkentett. Ritkán, nagyon ritkán együtt voltunk, de leginkább nem. Sosem jött velünk sehova. Sosem tudott örülni semminek. Ült a hatalmasra duzzadt egojával a vállán, cigizett, piált, és ugráltatott mindenkit. Hihetetlen hangulatváltozásokkal tartott bennünket sakkban, volt olyan Szentesténk, hogy mindenki sírt, csak ő ült elégedetten, mert mindenkit eléggé megbántott. Szóval, mire mindezt végignéztem a moziban, úgy döntöttem, tőle is tanultam egy csomó mindent. Megtapasztalhattam az emberi érzések legalját, amikor az embert a saját szülője tekinti levegőnek, de nem törtem meg tőle, tanultam belőle. Már tudom, ha valaha ilyen helyzetbe kerülnék bármelyik fiammal, minden erőmmel azon lennék, hogy meg tudjuk beszélni. Ugyanakkor hálás vagyok azért, amiért ő az apám. Nélküle valószínűleg sosem végeztem volna el a közgazdasági szakközépiskolát (de csakazértis, mert ő azt mondta, annak kell lennem), nélküle nem lennék epilepsziás (tőle örököltem), és egy csomó mindent kihagytam volna amit ennek kapcsán tanultam, nélküle nem szeretném ennyire a könyveket, és nem lennék ennyire grafomán sem. Sosem fogom már tudni szeretni őt, legalábbis feltétlen szeretettel nem.. és már nem is akarok neki mondani sem semmit. Mit mondhatnék? Sajnálom...? Mindketten hibásak vagyunk ebben, ő legalább annyira, mint én. Egyszer elengedem ezt a béna kötelet is, ami még hozzá köt, és ami miatt még egy csomó minden itt van, aminek már rég nem kéne itt lennie. Akkor, amikor erre képes leszek, akkor majd visszakapom azt az emlék-apát is, aki most nincs.
És itt most elég is.. pedig nem kerültek sorra a nagyszüleim, akik mióta élek, szerves részei minden napomnak. De majd lesz ilyen bejegyzés is.

Ajándékok

Mielőtt ma este leültem a gép elé, hogy válaszoljak egy email-re, meg aztán elolvassam az olvasásra váró blogokat, motoszkált a fejemben egy téma. Aztán tátott szájjal néztem, hogy Heninek is motoszkált valami hasonló a fejében, ő már írt is róla.
Nyilván nem nehéz mostanában ilyesminek eszünkbe jutnia, hiszen gőzerővel közeledik a karácsony. Minden magasztos érzése mellett azért, akárhogyan is, de szól az ajándékokról. A gyerekeknek nyilván van mindig. Mindig van valami vágyuk is, (bár tavaly még ez sem volt igaz) ha szerencsénk van, teljesíthető. Ha nincs, és túl nagy a kérés, az első nagy feladat, hogy megfelelő lobbi-programmal terelgessük a gyereket valami olyan felé, ami még belefér a budget-be. Amit az idén már el is kezdtem... lévén, Roland egy pandát szeretne. Még ott tartunk, hogy de ha nem lehet kapni bambuszt, akkor biztos megeszi majd a füvet is... szóval, jó projekt lesz ez.
A nagycsaládban nevelkedő gyerekek kivételes helyzetben vannak, speciálisan kivételesben. Egyfelől kevesebb jut nekik egymaguknak, másfelől a több kevés mégiscsak sok lesz a végén, és úgyis mindenki játszik előbb-utóbb mindennel. Szóval, ami az elején nem olyan buli, az a végén mégis az lesz. De ehhez azért nem árt, ha kapnak játékot.
Nálunk minden december úgy indul, hogy kijelentjük, hogy ide aztán játékot egy darabot sem... aztán végül én kezdem a szokásos "nótát", hogy "de Te minek örültél gyerekkorodban?" És végül aztán mindenkitől kap mindenki csak egy kis valamit.. a kis valamik a végére a fél szobát elfoglalják. :) De még eddig mindig akkora boldogság volt az arcukon minden újabb játék után, hogy tartok tőle, az idén is lobbizni fogok érte, hogy láthassam. :) Végül is, már nem lesznek sokáig ennyire kicsik.. és talán az utolsó igazán titokzatos karácsonyunk ez... ha Patrik előáll a farbával, azonnal Erik is tudni fogja (nem azért, mert Patrik elmondja neki, hanem mert olyan kíváncsi, hogy hallgatózni fog :D), és akkor már soha nem lesz semmi sem ugyanolyan. (ide kívánkozik egy újabb mély vágyakozó sóhaj, bárcsak még két kicsi jönne utánuk, nem csak egy...)
Aztán továbbgondoltam ezt, hogy milyen érdekes, hogy most mennyire tisztában vagyunk vele, hogy melyik gyerekünket mi teszi igazán boldoggá, mi lesz az, amitől talán soha többé nem múlik el a mosolya. Közben meg a szüleinknek velünk kapcsolatban erről már fogalma sincs. Anyám már kérdezte úgy egy hónapja, hogy mit vegyen. Én meg erre a kérdésre automatikusan rávágom, hogy semmit. Nem azért, mert ilyen jól nevelt vagyok, hanem mert vagyok még annyira gyerek, hogy szeressem a meglepetéseket, kiváltképp karácsonykor. Tényleg mindenünk megvan, és mindent meg is szerzünk, amit nagyon szeretnénk, előbb-utóbb össze szokott jönni a rávaló. Azért remélem, hogy majd amikor az én gyerekeim lesznek ennyi idősek még mindig fogom tudni a szívük vágyát, akkor is, ha már lesz melléjük egy-egy lányom is, aki biztosan sokat fog rajtuk még formálni-alakítani, hogy igazán jó pár lehessenek.
Szerintetek elmúlik ez a fajta gyerekre hangolódás, ha felnőnek? Vagy csak simán "ebben sincs szerencsém" és csak nálunk múlt el?

Emlékszel?

Szombat este óta mindig bevillan egy-egy pillanat abból az x-faktoros duettből. Akkor is végigvigyorogtam, meg azóta már vagy tizenötször. Aztán továbbgondoltam... mert annyira megragadott annak a két fiatalnak a fiatalsága, a szemmel látható érzelmek a szemükben, arcukon, hogy kicsit még irigy is lettem. Nem azért, mert én olyan öreg vagyok (bár Veránál már kétszer is idősebb vagyok, de ez nem azért van, mert én vagyok öreg, hanem mert ő szemtelenül fiatal). De ez a fajta rajongó szerelem már elmúlt. Vagy legalábbis másmilyen lett. De azért még emlékszem ám arra, amikor minden pillanat olyan torokszorító volt, amikor egy pillantásától azonnal a mennybe repültem. Amikor mosolygott, akkor meg még azon is túl. Most, sok-sok év távlatából is bizsergeti a lelkemet az érzés. Várni őt, várni rá, nyújtani a percet, hogy még ne kelljen mennie. Még egy utolsó csók, amit még fél órán keresztül követett további ki tudja mennyi. Olyan igazi tiniszerelem volt a mienk. Emlékszem arra, hogy képes voltam abban a fél órában, amíg vártam tizenötször átöltözni, miközben rohangáltam az ablakhoz, meg füleltem, hallom e már a motorja hangját. Ha lett volna akkoriban mobiltelefon, azokban a fél órákban legalább negyven sms-t küldtem volna. Nem volt. Telefon sem. Internet sem. Mégis annyira jó volt, minden egyes pillanata. Hálásak voltunk minden percért, ami jutott, azokért meg külön, ami kettesben jutott.
Szombat este az összes ilyen perc és pillanat visszaköszönt. Kicsit megkönnyeztem ezt a két "gyereket", és nagyon hálás voltam nekik, amiért segítettek emlékezni ezekre a percekre, amik a nagy hétköznapi rohanásban már egy kicsit megkoptak, feledésbe merültek. Az érzés ugyanaz, de egészen más.
Nézzétek meg a videót, és meséljétek el, mi minden "jött vissza" tőle.