Az idei Dal

Több szempontból is más, mint a tavalyi. Az idén nem volt az a kezdettől szeretős nekem, mint tavaly. De mégis jó volt, mert amit néztünk, azt ketten néztük Patrikkal. Akiről így egészen érdekes dolgokat is megtudtam. Nem csak azt, hogy egy az egyben fordítja az angol dalszöveget magyarra, (amiért csak bámulom, komolyan) hanem hogy milyen érdekes ízlése van. Elárulom, Ő a New Level Empire-nek, és a Honeybeast-nek drukkolt. A New Level Empire zeneileg áll közel hozzá, a Honeybeast pedig a nyelvtannáci (ezt ő mondta magáról) énje miatt állt közel hozzá. Legfőképp a refrén tetszett neki: "Te vagy a legnagyobb hős a világon, Én a királynőd és Te a királyom, Hova is rejtsem a szívem előled, Nehogy a végén majd összetörjed".
Aztán ők sajnos egyikőjük sem jutott be az első négybe. Ahogy az én egyik favoritom, Pál Dénes is lemaradt. Maradt Bogi, aki nekem a szívem csücske volt, neki pedig szimpatikus volt, hogy "16 évesen így kiállt, és ilyen jó kiejtése van angolból". Mert amúgy András és Viktor éneke csak ezért tetszett neki, merthogy ők akcentus nélkül tudnak angolul énekelni (naja, könnyen vannak).
Még menet közben megbeszéltünk egy csomó mindent, jobban mondva, ő beszélt, én meg hol okosan csak bólogattam, hol ámulva néztem őt, hol pedig az jutott eszembe, hogy de jó, hogy ilyen kis korkülönbség van köztünk. :) Még egy csomó időm van élvezni, hogy ilyen intelligens fiam van, akit ennyi minden érdekel. :) (csak győzzem majd érdeklődve hallgatni mindig)
Szóval, summa summárum mindketten küldtünk Bogira egy pár sms-t, hogy támogassuk, és hogy ne mondhassuk később, hogy meg sem próbáltuk. :) Sajnos nem ő megy, hanem András. Igen, tudom, Andrásnak fantasztikus hangja van, és éppenséggel meg is érdemli bőven, hogy ő menjen, mégis valahogy nekem maradt egy kis keserű szájízem, amiért egy ilyen (bocsánat ezért) tucatzenével megyünk. Azt gondolom, Alex tavaly azért volt olyan népszerű, mert egyedi és különleges volt. Ami az idén az én érzésem szerint Bogiban volt meg. (meg még esetleg a Honeybeastben is)
Ennek ellenére természetesen drukkolok Andrásnak, szeretném, ha jó eredményt érne el.
És mindenképpen különleges lesz nekem ez a Dal 2014 amiatt, amiket megéltem a fiammal a műsor kapcsán.

Lehull a lepel

Ma végre elmesélhetem, mert már egészen biztos minden, és nem kiabálom el. Elég nehéz volt eltitkolni, de mostanában elég komolyan babonás lettem, így aztán semmit nem bíztam a véletlenre.
Ugye volt az a novemberi balesetünk. Ami után valahogy sehogy sem volt az igazi semmi, és komolyan úgy éreztük, el lett átkozva az autónk a szó szoros értelmében. Mert ami azóta érte, az már több volt a sok(k)nál. Ezek a dolgok, meg még egy csomó egyéb más is vezetett ahhoz, hogy meghoztuk a döntést, ennek az autónak mennie kell. Szerettük, de már nem bízunk benne többé. Minden alkalommal kétségek között indultunk vele, hogy "na vajon most mi történik majd".
Persze, ha másmilyenek a körülményeink, akkor túlléptünk volna ezen, de éppen most, alig tizenegy nappal azelőtt, hogy egy éve lenne annak, hogy kollégák is vagyunk megtehettük, hogy meglépjük a váltást.
A régi autónktól megváltunk múlt hét pénteken. Egy kereskedés vette meg.
Az új pedig ma megérkezett.

Mint egy valóra vált álom, olyan. Tulajdonképpen az is. :) Nagyon büszkék vagyunk, hogy meg tudtuk valósítani, nagyon boldogok vagyunk, hogy itt áll az udvarban, nagyon nagy öröm, hogy a törzskönyv itt van nálunk, és a férjem neve van benne.
Ahogy látszik is, maradtunk a francia autónál, mert az előzővel is meg voltunk elégedve. Ezt az utolsó fél évét meg hamar elfelejtjük majd, és csak a jó dolgokra emlékezünk vele kapcsolatban is.
Az újjal pedig igyekszünk legalább ugyanannyi élményt szerezni magunknak, mint az elődjével. :)

Miért?

Néha azért elgondolkodom mostanában, hogy miért is nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá most vannak nekem is édes-aranyos-totyogós gyerekeim? Jó, emlékszem még, hogy ők is hisztiztek olykor-olykor, meg nem aludtak el az istennek sem, és csináltak hajmeresztő és baromi fárasztó dolgokat, de akkor sem volt az olyan kemény időszak, mint ez a mostani. És nem, nem az idő szépíti meg a dolgokat.
Például azt sem értem többek között, hogy hogy lehet az, hogy Erik, aki kicsi korában a legkönnyebben kezelhető gyerekünk volt (nem vicc, tényleg), aki szépen elaludt, ha letettük a kiságyba, bár néha könyörgött, hogy "ApaBalukivesz", de utána egyedül aludt el. Aki megevett mindent, aki játszott egyedül is akár, aki a világ végére is elsétált velem a kezemet fogva, mikor és hogyan változott át ilyen nemtörődöm, link gyerekké? Keresem az okait, és ugyan sok-sok mentséget találtam neki, (mégiscsak én vagyok az anyja) kezdve az egyáltalán nem zökkenőmentes közösségbe való szocializációjával, a tanulási és részképességzavarain át a középsőségén keresztül a kamaszodásig. Minden van együtt, és még valami. Ami a mi hibánk (is). Mert amiatt, hogy ő ilyen jó gyerek volt, valahogy mindig "elfelejtődött". Mert ott volt a nagytesó, akit örökké foglalkoztatni kellett azzal a SpongyaBob agyával, és ott volt a kistesó, akivel meg örökké foglalkozni kellett, mert különben ön-és közveszélyes volt. És ott volt Erik, aki egy kicsit ellesett innen is, egy kicsit onnan is, mindig épp azt használta, ami neki a hasznára volt, és minden rendben is volt. Eddig.
Mert most, hogy beindultak a hormonjai, és vele együtt az "agyameldobom" kiskamaszkor már nem tudja azt használni, ami épp a javára válik, vagy épp haszna van bele, mert jelenleg esze is alig van. Mind elment. Olyannyira, hogy néha csak lesek, és fogom a fejem, hogy "jajjmileszvelem" meg hogy "úristenmivármégrám". Minden van már a rovásán, ami a bátyjának még csak a fejében sem fordult meg. Minden érdekli is, ami kellőképpen menő, tehát helyből hülyeség (vagy ha nem is hülyeség, akkor majd ő csinál belőle).
Keresgélem még magamban az utat hozzá, mert kell, hogy legyen. Meg kell védenem saját magától úgy, hogy észre se vegye.
Lehet, hogy könnyebb dolgom lenne, ha tudnék rá haragudni. De nem tudok. Csak addig a pillanatig, amíg elkezd remegni a szája, és akármilyen messze is állok tőle épp, érzem, hogy forró is... és olyankor végem van.... és már száguldoznak is a gondolataim mindenféle segítségnyújtás felé.
De azt hiszem, ez így is van rendjén. Elvégre ki legyen vele ilyen, ha nem én?

(de amúgy meg volt egy pillanat, amikor olyat kapott volna, hogy a fal adja a másikat.. mert már megint egy eltitkolt egyesre derült fény... grrrrr)

Amilyen pofa vágsz....

Hát ez esetben én jártam a legrosszabbul. És már akkor azt is tudom, hogy kitől örökölte Patrik a hülyepofátvágokmertfényképeznek abberrációját. Minden bizonnyal tőlem. Pedig én alapvetően még szeretem is, ha fotó készül rólam, ámbár sosem azt adja vissza az elkészült fotó, amit én gondolok magamról. Lehet, hogy túl sokat képzelek magamról? O.o Na majd ezen elgondolkodom még.
A fotókhoz még annyit, a saját mentségemre, hogy anyám volt a fotós, és hát én meg tőle örököltem a fotóstehetségemet, amiről meg már sokszor bebizonyosodott, hogy milyen. :D
Ezzel a három fotóval akkor befejezem a Patrik táncolása körüli éljenzést és örömködést, már csak azért is, mert amúgy is tényleg véget ért az egész, és holnaptól újra a munkás hétköznapok várnak. (és már csak kettőt kell aludni addig, amíg majd lehull a lepel :P)

Anya-Fia tánc

Tánc után.. a ki tud hülyébb fejet vágni verseny indulói...

A jóképű Férjem mellett :)

Hullámvasút

Majd amikor jövő héten lerántom a leplet bizonyos eseményekről (egy perccel sem előbb) akkor majd érthetőbb lesz egy kicsit, hogy most épp azt érzem, hogy ezen a héten folyton egy hullámvasúton ülök. Érzelmileg mindenképp. Elég széles skálán mozog az, amit érzek, amiken gondolkodtam, amik eszembe jutottak. Egyik percben felhőtlen öröm, a másikban végtelen szomorúság. Egyik percben büszkeség, a másikban pedig valami őrült bizonytalanság, hogy biztos jó lesz ez így? A helyzetet bonyolítja, hogy Balázzsal együtt, és egymástól teljesen külön is átéljük ezeket. Az egyikünk tud és akar beszélni róla (én), a másikunk pedig csak hosszas unszolásra mond el két szót (nem én). Emiatt, és a többi egyéb esemény miatt most, a szabadságom vége felé fáradtabb vagyok, mint mikor elkezdődött. :D
Holnap véget érnek Patrik megpróbáltatásai is, este hétkor még táncol egy utolsót, és azzal vége. :) Kicsit sajnálom, mert szép volt, és sosem volt még ilyen, de mivel Ő is nagyon elfáradt az utóbbi három napban, hát azt mondom, elég is lesz ebből ennyi.
Őrült egy hét volt, az egyszer biztos.

Holnaptól..

Na, semmi fogadalom nem következik, bárki bármit gondolt is. Pusztán csak elmesélem, hogy holnaptól körülbelül vasárnap délig még ennyire sem leszek beszámítható, mint eddig. Ugyan nem nagyon sikerült pihennem ebben a két napban, mert mindig volt valami zsizsegnivaló, vagy épp tennivaló, de már mindegy is, nem valószínű, hogy bepótolom, és gyaníthatóan ugyanolyan fáradtan megyek majd egy hét szabi után újra dolgozni, mint ahogy eljöttem, de sebaj. :)
Holnaptól beindul a farsang-dömping nálunk. Roland kezdi, aztán csütörtökön Erik folytatja. Patrik lesz az, aki a legaktívabb résztvevője lesz az egésznek, mert ő aztán minden nap nagyon komolyan kiveszi a részét az egészből. Mert ő a nyolcadikos, aki igazán rendes gyerek, mert végül mégis táncol, nem adta fel a próbákat. Holnap este már a ruhás főpróba lesz, először lesz rajta frakk életében (és gyaníthatóan ez után a pár nap után nem is lesz soha többé). Keringőzni fognak, két párja is van, ami azt jelenti, hogy táncol majd csütörtökön is, pénteken is, és szombaton is Csütörtökön háromkor és hatkor, pénteken háromkor és hatkor, és szombaton este hétkor. Én hessegetem még a gondolatát is, hogy mennyire meg fogok hatódni, pedig így lesz.. és erre nagyon jó lesz az a holnapi főpróba, hogy majd ott túleshetek az első meghatottságon. :)
Csak szóltam, hogy ha hülyeségeket beszélek, vagy ilyesmi, akkor az azért lesz, mert majd nem mindig leszek képben, hogy épp melyik gyerekemmel és milyen rendezvényen vagyok. :) (és igen, várhatóan hozok majd fotót.. és reményeim szerint videót is valamikor)

Majd aki a végén...

Murphy úr és mi épp a Ki nevet a végén társasjátékkal játszunk. Mondjuk már tegnap is utaltam rá, hogy én eléggé unom már a dolgot, sőt.. De Ő fáradhatatlanul játssza. Csak dobálja a hatosokat, és valahogy folyton úgy járunk mostanában, hogy ő az, aki kétszer dob, aki nem marad ki egyetlen dobásból sem, aki előre léphet jutalomból akárhány mezőt is, és naná, hogy Ő ér be előbb a célba is. Ott meg aztán visszafordul, és röhög.
Akkor is, ha körmünkszakadtáig küzdünk, most már igen komolyan véve a játékot, és minden helyzetet igyekszünk azonnal megoldani. Ha hatost dob, akkor mi is. Hatot lépünk rögtön utána. Ma visszakerült a fog. Felhívtam a mosógépszerelőt (aki majd holnap jön). Egészen fel is szabadultam tőle, hogy ugyan egész délelőtt ezt-azt intéztem (és ez lett volna a lógós napom, az a bizonyos visszafekvős), de legalább jól haladtam, és újra közeledett a mínusz a nullához. Sőt, már majdnem pozitívnak is éreztem a mérleget egy pillanatra, amikor Murphy, ez a k.cs.g simán két dobókockával is hatost dobott. Egyszerre! Hú, hogy mennyire utáltam. Egy pillanatra gondoltam, hogy na most megfogom a játéktáblát, ráborítom, és agyondobálom a figurákkal-dobókockákkal, meg még mindazzal, ami épp akkor a kezem ügyébe akad. Hogy mit tett ez a dög? Aljas módon járt el, és ott támadott, ahol egyszer már járt, mit egyszer, minimum kétszer az elmúlt hónapban. És ez már nem a Ki nevet a végén, hanem a Mortal Combat, vívjuk a halálos harcot. Melegen ajánlom neki, és magamnak is, hogy ne játsszuk végig, hanem nyírjam ki idő előtt, mielőtt ő végez velem.
Szóval.. ma úgy kellett hazahúzni a kocsinkat. Soha nem történt még ilyen. De most igen. Murphy bekeményített. De nem az övé a végső győzelem. Mert én már tudom, amit ő még nem. És én leszek az, aki nevet a végén. :)

Kedves Murphy úr!

Igazán kellemes és hasznos perceket töltöttünk el az Ön társaságában. Megtudhattunk magunkról olyan dolgokat is, amikre nem is voltunk igazán kíváncsiak, mióta Ön itt van nálunk. Eleve nem is számítottunk arra, hogy vendégségbe érkezik, így aztán az, hogy ennyi ideig marad, mostanra- bocsássa meg nekem- de igazán nagy terhet kezd jelenteni. A szó mindenféle értelmében.
Kedves Murphy úr, minden bizonnyal szereti a társaságunkat, még akkor is, ha amúgy elég szűkösen vagyunk, de értse meg, most már tovább kell állnia, mert mióta Önt látjuk vendégül, azóta
-összetört az autónk
-elromlott a férjem órája
-elromlott az autóban a termosztát
-elromlott a mosogatógép
-tönkrement a fiaim számítógépében a winchester
-hengerfejes lett az autó

És mire mindebből fellélegezhettünk volna, hogy akkor végre vége, erre most mi történik? Na mi?
-elromlott a mosógép
-kiesett a fiam műfoga

De komolyan, kedves Murphy úr, ma még szép szóval és kedvesen kérem, hogy legyen olyan rendes, és menjen haza. Ne várja meg, amíg teljesen dühbe gurulok, és ki fogom dobni innen, mert az mindkettőnknek rossz lenne. Nekem elegem van Önből, és nem akarom, hogy itt legyen az otthonomban, és csak romboljon. Nem kell ez.. nem kell a mi nyugalmunkat megzavarni ilyenekkel. Legyen elég már.
Kedves Murphy úr, menjen, és foglalja el magát.. írja le a törvényeit, vagy ilyesmi. És nem mondom, hogy a viszontlátásra, mert az isten mentsen meg tőle. De Isten áldja Önt.

Az Én Kedvesem

Mostanában nem Önmaga. Nagyon nem. Körülbelül a baleset idején kezdődött, amit Ő már akkor is egy jelnek tekintett. Akkor úgy gondolta, hogy nem érdemli meg azt a jelölést, és a sors így kívánta őt figyelmeztetni erre. Ahányan tudtuk, annyian tiltakoztunk, és háborodtunk fel a kishitűségén, és onnantól, ha lehet, még jobban drukkoltunk, hogy ennek az ellenkezője bizonyosodjon be. Aztán nem így lett, amivel ugyan baj akkor sem volt, és azóta sincs, de valahogy mégis összekapcsolódott ez benne. Az azóta történtek pedig csak húzták lefelé. A mindennapos kis küzdésekkel még elvan, de minden olyan történés, ami váratlan, és még véletlenül sem tervezhető azonnal csak lök rajta egyet lefelé.
A tegnapi események még erősítettek ezen. Csak ezért gondolom azt, most, utólag, hogy nem kellett volna biztatnom, és nem kellett volna ennyire bizakodónak lennem nekem sem, (franc azt az örök optimista énemet) mert átragadt rá akkor, és nagyobb lett a csalódottság érzése.
Nem tud róla beszélni, sosem tudott (és még blogot sem ír), hiába kérdezgetem, nemigen jutunk előbbre. Persze, ismerem már, és pontosan tudom mi baja van, csak szeretném, ha Ő mondaná ki, mert ettől könnyebb lenne. Ha kimondaná, beszélhetnénk róla, és nem magában őrlődne, és nem építgetné magában azt, hogy "úgysem érdemlem meg", hanem lehetne bizakodóbb, és gondolkodhatnánk egy másfajta megoldáson. Vagy valamin. Akármin.
Sok kis apróság állt össze most egy nagy egésszé. Én meg nézem tehetetlenül, és folyton ezt a dalt dúdolgatom magamban:

A hétről

Tudnám nagyon röviden azt mondani ma, hogy egy sort sem írok, mert őrülten fáradt vagyok. Ez a hét maga volt az őrület ezzel az örökös hideggel, amit még mindig nehezen bírok elviselni (szerintem ez már nem is fog változni), meg a többszöri szülői értekezlettel, a felvételi miatti feszültséggel.
De nem fogom ennyire rövidre, mert azért azt mindenképpen el akarom mesélni nagyvonalakban, hogy milyen rossz érzés az, amikor valamit eltervez az ember, akarja, minden akadályt elgördít az útból, és aztán mégsem sikerül. És nem is annyira az az adott dolog a rossz, hogy az most épp nem, hanem hogy az illúzió(?) is eltűnik ilyenkor. Lehet, hogy csak az Ego harca ez, mert ebben az esetben is volt bizonytalanság, tipródás, vádaskodás, meg minden, és megint megmutatták nekünk, hogy na tessék, akkor ilyen az, amikor Ti későn döntötök, mert addigra másnak a sziklaszilárd elhatározása már beérkezett.
Ezzel kapcsolatban meg még az is eszembe jutott, hogy milyen érdekes, hogy nekem látszólag semmim nincs. Legalábbis a nevemen. Ja, de. A telefonom. De ezen kívül tényleg semmi. Még csak saját bankszámlám sincs. :) Igazából soha nem is vágytam rá, csak ma valahogy eszembe jutott, hogy jéééé, milyen béna vagyok. :D
Azt is elmesélem még, hogy ma dolgoztam le azt a munkanapot, ami az utolsó volt a próbaidős munkanapok sorában. Minden idők leghosszabb próbaideje járt le éppen ma. :) Éppen ideje volt. :)

A tegnap és a ma

A tegnapi esti "vallomásom" akkor még mázsás súlyként ült a vállamon, és minden bizonnyal éjszaka is bőszen dolgozott, mert emlékeim szerint legalább három lábrázásra ébredtem. De reggelre eltűnt mindez, és úgy keltem, hogy akárhogy is van, a mai napból kihozom a legtöbbet, amit bírok. Nem kesergek azon, amire nem lesz idő, hanem majd annak örülök, amire épp van.
Ment is a dolog, annak ellenére is, hogy egész nap Erikért aggódtam, akinek fáj a gyomra, és nem reagált semmilyen görcsoldóra vagy fájdalomcsillapítóra sem. Csak feküdt sápadtan-görnyedten, néha sírva a fájdalomtól, és ez idegesített. Végigmentem azon a témán is gondolatban, hogy vajon mennyire vagyunk sárosak a gyomorfájásban, vajon mennyi mindent "nyelt le" tőlünk mostanában a rossz jegyek kapcsán. Ha őszinte és szigorú vagyok önmagunkkal, akkor nyakig vagyunk a slamasztikában, mert bizony, okozhattuk ezt mi is nála. Mint ahogy akár egy vírus is, ami nem tudja teljesen leteríteni, és nem jön ki a klasszikus fo..s és hányás, hanem csak fáj. Naná, hogy épp holnap rendel délután a gyerekorvos, amikor nekem is délutánra kell mennem (csak holnap, amúgy délelőttös leszek), így aztán naná, hogy már megint itthon fogom hagyni egyedül, és majd valaki elkíséri a gyerekorvoshoz. Nem is gondoltam ebbe mélyen bele, inkább csak úgy, hogy majd ezt is megoldjuk, mert örülök, hogy van hova mennem dolgozni, és kész.
Az, hogy végül ma este mégis egy mázsás súllyal a vállamon fekszem le az éppenséggel megint csak magamnak köszönhető. Majd egyszer megtanulom az összes leckét, és akkor jó lesz. Hát vagy nem.

Címszavakban

Akarom mondani képekben, mivel én ilyen vagyok épp:

De örömmel jelentem, hogy minden

-ben van. 

Patrik megbírkózott a felvételivel, elmondása szerint a 

nem sikerült olyan jól. 

Egy feladatot nem tudott. (amúgy ezen magamban elcsodálkoztam, de mondjuk én nem szólok... én lehet, hogy hozzá sem tudtam volna kezdeni. 

De a 

 jó lett.

Szerinte ez nagyon könnyű volt, és csak egy-két pontot fog veszíteni. Meglátjuk. 

Én most kezdek 

-ni érte, amikor már túl vagyunk rajta. :D

De azért hiszek benne, hogy gond nélkül bejut majd a kiszemelt gimnáziumba. :)

mindenkinek, aki ma gondolt ránk. :)

Képek forrása: google

A két nagyról

Sosem gondoltam volna éppen Patrikról, hogy majd ennyire izgul a felvételi miatt, mint amennyire teszi ezt, de így van. Azt sem gondoltam volna sosem, hogy majd ennyire készül rá, mint amennyire teszi ezt. De így van, és én csak esek egyik ámulatból a másikba, miközben zajlanak az események, és az én elsőszülött fiam teszi a dolgát ezügyben. Elég határozott elképzelései voltak arról, hova akar menni, így aztán a jelentkezési lapon is egyedül írta be a sorrendet, amit mi majdnem csak aláírtunk. Azért csak majdnem, mert egy sorrendi változtatást kértünk tőle, amit ő szó nélkül meg is tett. (aztán, ha szükséges lesz, majd élünk még ezzel a jogunkkal)
Én roppant optimistán tekintek erre az egészre, és úgy állok hozzá, hogy ugyan kit vennének fel ebbe a humán gimnáziumba, ha nem az én fiamat, aki múlt héten írt egy 38 pontos normál felvételi tesztet, és egy 44 pontos tehetséggondozósat is. Azért még egy kicsit aggódik, de most épp leginkább a matekon. Mert abból csak a gyakorlók voltak meg, tesztfelvételit nem írtak (helyette vizsgáztak egyet).
Teljes erővel erre koncentrál, és megértem, hogy nem érdekli most a technika négyes, meg a fizika négyes (ami ugye azért nem lett ötös, mert nem élt a javítási lehetőséggel... ami amúgy négy esszé lett volna megadott témakörökben). Meglep a tény, hogy minden feszültségét úgy vezet le, hogy tőle roppant szokatlan módon órákat képes beszélni az iskoláról, az ott elhangzottakról, arról, hogy ki kinek mit mondott, ki hova jelentkezik, és ilyenek. Ezt sem gondoltam volna soha. Úgy gondoltam, belőle majd harapófogóval kell kihúzni minden információt. De nem... inkább az ellenkezője következett be. Amit nem bánok egyébként, még akkor sem, ha az én szita agyamból némelyik információ úgy hullik ki, mintha csak lyuk lenne ott. De nem gáz, mert elmondja többször is. :)
És ennek egyébként Erik kicsit az "elszenvedője" most. Mert sehogy sem fér az ember fejébe, hogy van itt egy ilyen agilis, motivált, és tanulni akaró báty, akkor hogyan lehet az, hogy az öccse meg ennyire az ellenkezője? Főleg mivel annyira irigyli a bátyját. De lehet, hogy pont ezért. Néha nagyon sajnálom Eriket, mert nagyon magas a mérce előtte, még úgy is, ha a mércétől mi el tudunk tekinteni (nem mindig sikerül). Érzem, és értem, hogy ő meg azért olyan, amilyen, mert Patrik az ilyesmire nem alkalmas. A macsó ebben a családban Erik. A bevállalós is Erik. Az átverős is Erik. És érzem a szívem mélyén, hogy ő erre büszke, hogy ebben különbözik, és épp ezért nem érti, hogy nekünk mi bajunk van vele. És egyébként meg annyira szeretem érte, hogy ilyen kis hülye, hogy néha azon kapom magam, drukkolok, hogy legközelebb úgy sikerüljön átvágnia, hogy rendesen. :) Ne bukjon már le csórikám, mert annak mindig büntetés a vége, és azt ugyan tölti zokszó nélkül, de én már néha sajnálom. :) (de csak magamban)

Ma volt

Majdnem poszt nélkül maradt mindenki, annyi időt elvacakoltam azzal, hogy találjak egy másik blogsablont a karácsonyi helyett. Ez sem az igazi, de még majd keresgélek, addig meg beérem ezzel. :) Mert amúgy nem rossz ez sem, csak már megint elképzeltem valamit, és csak azt keresem... :)
De azért mindenképpen meg kell ma örökítenem, hogy micsoda fergetegesen jó idő volt. Szépen, jobban mondva gyönyörűen sütött a nap, még ereje is volt rendesen. Így aztán hosszú idő után először ma délután sétálni voltunk a kutyáinkkal.
Az egy külön misét megér, hogy Freddy mit művelt. maradjunk annyiban hogy majdnem vissza is fordultunk vele, mert azt gondoltuk, ha már a szája is habzik izgatottságában, lehet, hogy nem kéne messzire vinnünk. :) (a habzó száj inkább rengeteg nyálat jelent, mint bármi mást.. ) De aztán csak mentünk, és ugyan folyamatosan zsizsik volt, és lepisilt minden szóba jöhető fűcsomót, bokrot, fát, villanyoszlopot, de szemmel láthatóan nagyon élvezte.
Arthur is nagyon örült a sétának, bár ő meg folyamatosan röfögött, eleinte ő is az izgatottság miatt, később talán már a fáradtságtól is. Egyszer le is hasalt az út közepére egy kicsit pihenni. :D
Úgy elfáradtak, hogy délután háromtól gyakorlatilag mozdulatlanul alaudtak, és este is csak enni keltek fel. :)

De jó lenne, ha minden hétvégén ilyen napsütés lenne. :)

A Ravasz, az Agy, és (két) füstölgő puskagolyó

Avagy megint szerepváltáson estek át a fiaim. Hol van már a három nyúl belőlük, akik összebújva, békességben aludtak szépen? De mostanra már a három muskétáson is túlestünk.. de még mindig nem tartunk a három testőr fejezetnél. Most épp a címben említett filmben statisztálnak.
(és szól ez a bejegyzés minden kicsit kétségbeesett szülőnek, különösen Anikónak, aki mindig azt hiszi, hogy csak náluk van ilyen...)
Szóval.. a Ravasz. Aki Erik fiam, ezt egész biztosan kitaláltátok azonnal. Mert rafinált, és mindent elkövetett azért, hogy ne tudjuk meg.. csakhogy nekem egészen véletlenül (és erre, hogy véletlenül nem vagyok ám büszke) eszembe jutott, hogy ezer éve nem láttam az ellenőrzőjét. Nos, nem véletlenül nem láttam. És jobb is lett volna nem látnom, mert ahogy lapozgattam benne, majdnem ott helyben stroke-ot kaptam. Mert szerepel benne mindenféle jegy, ami csak adható. Egy egyes természetismeretből, felszereléshiány miatt. Egy egyes angolból, dolgozatra. (wtf) Egy egyes angolból szintén felszereléshiány miatt. És egy rajzból is van ugye, ugyanezért (de az az én saram volt akkor) Aztán kettes dolgozat természetismeretből. Hármas magyarból. Jó, szerencsére vannak négyesek is, és a matekjegyei meglepően jók. Mégis.. igyekeztem lazán kezelni, ahogy ezt meg is fogadtam (és nem felejtettem el), de csaknem hagyhattam szó nélkül. Nem is hagytam. Nem is tette zsebre, amit hallott tőlem. Aztán okulva a tavalyi hibámból, még azon melegében, felzaklatott állapotomban megírtam Balázsnak is emailben, hogy mit találtam. (Ja, és van tanári figyelmeztetése is, mert zavarja az órát.. gondolom vihog) Úgyhogy este Balázs is elkérte az ellenőrzőjét, és azt sem tette zsebre, amit tőle hallott. Egyelőre el van tiltva a számítógéptől (igen béna büntetés, de ez az egyetlen, amit tényleg büntetésnek él meg), és minden nap referálnia kell a tanultakról.
(azt, hogy mi minden fordult meg a fejemben ennek kapcsán az én hibáimról, majd egy másik bejegyzésben)

Aztán, az Agy. Aki Patrik. Mondhatnám a kötelességtudó Agy. Aki nagyon becsületesen készül a felvételire, nagyon komolyan veszi anélkül, hogy nógatnánk miatta. Emellett még felkészült a matek vizsgára is becsülettel, és ma ötösre abszolválta. Pedig életében először izgult. Tegnap este kérte, hogy mindenképpen gondoljak rá ma, mert még sosem félt vizsgától, de most ettől nagyon. Megértettem, amúgy.. én is biztos rettegtem volna. És ez az Agy amúgy egyáltalán nem készül matematikai vonatkozású pályára. Sőt, alig várja, hogy ne kelljen ennyit matekozni. (mi lenne,ha még szeretné is?) Az Agy hihetetlen mennyiségű információt tárol magában, és megfelelő helyzetekben mindig elő is szedi ezt a tudást. Aki csak azért nem lesz ötös fizikából, mert nem volt ideje négyféle plusz feladatot megcsinálni az ötösért. (és mi egyet is értettünk vele ebben, hogy hagyja a fenébe, nincs ennyi idő a világon sem) És ez az Agy az egyik (gyakorló) magyar felvételi feladatsort  38 pontosra írta. A negyvenből. Az jó. :) Az Agy jövő szombaton élesben is írja, és én nagyon izgulok érte, hogy minden úgy sikerüljön, ahogy szeretné.

És a füstölgő puskagolyó szerepében még mindig Roland. Jobb napjain simán kitesz kettőt is, gond nélkül. :) Egy kicsit őrült a gyerek, és nem kicsit fárasztó. Még mindig azt a korszakát éli, amikor mindenáron rá kell figyelni, és bármivel el akarja ezt érni. Pedig ki kéne már nőnie így a kilenc évesség küszöbén. A kis puskagolyó napokig képes fárasztani a trükkjeivel, és megsértődik, ha nincs kedvem hozzá. De ez a puskagolyó még mindig esik-kel, egészen biztosan szerez minden héten valami sérülést, és bármelyik pillanatban megtörténhet, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. De akkor vagy zokog kétségbeesetten, vagy dühöng, mint egy őrült. :D Egyébként meg még mindig a Ravasz és az Agy tökéletes keveréke. Mert hol így, hol úgy van nála.. Mikor milyen kedve van. :)

Mi pedig minden nap lesünk csak, mint Rozi a moziban.. és néha nem is hisszük el, hogy ezek a mi gyerekeink. De azért jó ám még ez is. :) Csak néha kiborulunk. :D

Lujzi komolyan gondolja, és társa is van

De nem ám akármennyire komolyan, hanem úgy, ahogy azt csak lehet. Már tudjuk, mi történt vele, meg is nézhettem, ahogy Lujziban egy IC (ami ez esetben nem az InterCity rövidítése) szó szerint felrobbant. Annak nem tudom, hogy örül e Lujzi, hogy amikor ezt megláttam, az én ic-m is felrobbant egy pillanat alatt. Főleg, amikor az is kiderült, hogy Lujzi igen fifikás fajta.. és nem hagyja magát csak úgy akármivel kezelni.. neki csak és kizárólag a saját ic-je lesz jó. Amit nem is olyan könnyű megszerezni, mert szükség van hozzá a szériaszámra. Lehet röhögni, de felkutattam szó szerint a padláson az összes dobozt, a lakásban minden mappát, dobozt, és mindent megtaláltam, de Lujzi papírjai közül csak a használati utasítás került elő, amin természetesen ez a szám nincs rajta. Amúgy minden megvan, még a rég tönkrement etetőszék használati utasítása is, csak épp ez nincs. Szerepel még ez a szám az ajtón is. Belül. Ahonnan nyolc év vizes használat után annak rendje-módja szerint lekopott. Elhúztuk többször, hátha valahol mégis fel van tüntetve még, de nincs. Kezdett reménytelenné válni a dolog, de aztán (hála Neked Internet) találtunk egy ilyen szériaszámot, amire ráfogtuk, hogy jó lesz ez is nekünk. Szépen leadtuk a szerelőnek, hogy akkor rendelje meg az alkatrészt, és mi meg buzgón imádkozunk, és bízunk a csodában. Ma aztán szembesültünk vele, hogy Lujzi komolyan gondolja ezt az egészet, mert NEM lehet hozzá alkatrészt kapni. Nyolc éves gépről beszélünk.. és igazából magamban ki is kérem magamnak, hogy egy ilyen kis körömnyi bigyó miatt dobjam ki a gépet, ahogy van. Mérgemben majdnem megkérdeztem a szerelőt, hogy és akkor Te mégis minek is vagy, ha most azt tanácsolod, hogy "kuka?". Ennyire könnyen azért nem adjuk magunkat, szerdán megnézi még valaki.. bár már a telefonban sem volt valami bizakodó ő sem.
(minden Indesit gép tulajdonosnak mondom: MOST rendeljetek kis bigyókat a nyolc évnél fiatalabb gépeitekhez, mert később hátha nem lesz kapható)
Amúgy, ha nem úgy állna a helyzet, hogy Lujzival egyszerre sztrájkolna Citri is, akkor most egy percig sem haboznék már, és azt mondanám, hogy én bizony let...om, és nem költök húszezret egy kis bigyóra, ami majd vagy jó lesz, vagy nem, vegyünk egy újat, és Lujzinak fel is út, meg le is út, majd rájön, hogy pótolható, és még visszasírja a jó dolgát nálunk. De Citri is szórakozik velünk. Elkezdte melegíteni a vizet, de úgy nemnormális módon. Túlságosan is. Pedig mondtuk, hogy a levest nem neki kell főznie, főleg nem azon az áron, hogy miközben főzi, elmegy a fűtés. Nem hallgatott ránk, így gondoltuk, na, majd móresre tanítjuk, és kicseréltettük benne a termosztátot. Úgy volt, hogy akkor most majd megtanulja, hogy semmi főzés, csak működjön szépen normálisan, ahogy azt kell, pillanatok alatt jól melegítse be az autót nekem hajnalban, hogy ne fagyjak meg benne munkába menet. Ment is ez kis ideig, aztán megint csinálta. A kis alattomos dög mindig a legváratlanabb pillanatokban jött elő ezzel a művelettel, húzva ezzel Balázs idegeit. Előfordult, hogy bevásárlási körút közben az út szélére kényszerített bennünket, mert nagy, piros betűkkel kiírta, hogy STOP. Szerintem ezt nagyon bírta, hogy ilyenkor ő volt a főnök, mert azonnal meg is álltunk, ahogy ő jelezte. Amint kielégítettük ezt a vágyát, pár perc alatt megnyugodott, és mehettünk is tovább. Igenám.. de ez mégsem normális viselkedés, úgyhogy őt is visszavittük a szerelőhöz. Aki lelégtelenítette, és mondta, hogy most majd jó lesz, ha meg mégsem, majd vigyük vissza. Hát a mégsem jött be.. és addig-addig, amíg most kiderült, hogy igazából a hengerfejjel van baj.. úgyhogy most Citri is parkolópályán van, és várja a január hatodikát, hogy a szerelőhöz kerüljön.
Szóval, ha Citri nem igényelne olyan félszázezres beruházást, akkor most én igényelnék magamnak Lujzi helyett egy vadiúj akármilyen nevűt.
De majd valahogy úgyis lesz..

Akár Vele is helyettesíthetném...

Ő lenne a Csúcsbefutó. :)

Kicsit szögletes, de azért jöhetne..

És őt is elkerülgetném itt..

Idei első

És szó szerint tegnap is volt. :D Muszáj volt ezt a képet idelopnom, mert csak ma stílszerű, utána már béna lenne poénnak is. :)
Rendhagyó január elseje volt nálunk, malacsült nélkül. Mert nem kaptunk már malacot. És különben is... az év végi balszerencse-sorozat miatt kissé be vagyunk sértődve, így aztán kit érdekel, hogy lencse, meg malac, meg minden, mikor sosem jön be. Így mos renitensek voltunk, és ettünk töltött dagadót. :) Annyira nem hiszek ezekben a babonákban, hogy aggódjak miatta egy percig is, viszont mosogatógép nélkül még örültem is ennek az egyszerűsített változatnak. :) Aztán ha túlságosan kísértettük a sorsot, majd azt is megtudjuk. :)
Nem születtek fogadalmak, legalábbis remélem, hogy Balázsé sem komoly. :) Mert Ő volt az egyetlen, aki mondott valamit, mit fogadott meg az új évre.
Én személy szerint nem fogadtam meg semmit, okulva abból, hogy mindig ezeket a legnehezebb betartani, amiket ilyen "kötelezőnek érez" az ember. Vannak terveim, amiket szeretnék megvalósítani, de nem mindenáron semmit sem. Szépen lassan majd alakítgatok mindenfélén, és meglátjuk, hova jutok vele. :)
Kicsit még magamon is van alakítanivaló, a szó minden értelmében, de erre sem fogok rágörcsölni, majd ahogy lesz, úgy lesz...

Szóval, ez egy ilyen év lesz.. ilyen meglátjuk majd mi lesz belőle. :) De szerintem jó év lesz. Nekem valamiért tetszik ez a szám. :)

Lujzi fel akar mondani.

Lujzi nagyon régóta velünk van.Elismerem, hogy nem a legjobb sorsú háztartási alkalmazott, mert nem elég, hogy neki jut a konyhai munka kevésbé gusztusos oldala, még ehhez hozzáadódik,  hogy tízből nyolcszor éjszakai műszakra van beosztva, mert olyankor nem zavar senkit már, mi békésen alszunk. Sosem panaszkodott, sosem emelt ez ellen kifogást,  úgy tűnt elfogadta a feltételeket, és jól érzi magát nálunk. Azért igyekeztünk időről-időre a kedvére tenni, hol valami különleges betevő feladattal, hol mással. Egyáltalán nem tekintettem rá alkalmazottként, sőt minden nap újra és újra elmondtam, mekkora segítség ő nekem, és milyen hálás vagyok érte, hogy itt van.

Fogalmam sincs róla, hogy mikor és mivel bántottam meg, vagy hogy mennyi ideje őrlődött már magában, de ma elege lett, és sztrájkba lépett. Pedig nappalos szakban lett volna.De hiába vártak rá a koszos edények, megmakacsolta magát, és egy pittyenő hang kivételével mást nem volt hajlandó sem tenni, sem mondani. Pedig azonnal megkezdtem az engesztelő hadműveletet. De Lujzi rettentően mérges lehet, mert semmi nem hatott rà.Még az sem, hogy megcsináltam helyette a munkáját, Ő pedig olyan szép tisztára varázsolódott, mint már rég nem. De csak hallgat továbbra is makacsul.

Ebben a helyzetben nem volt más választásom, felhívtam Lujzi orvosát, segítsen a továbbiakban, mert mi nem tudunk nélküle élni, de ő meg nem akar velünk.

Hétfőre várjuk a mosogatógép szerelőt.Ő folytatja a további tárgyalásokat, mi meg majd mindent elfogadunk a cél érdekében.



És közben lett egy két éves bulldogunk, aki továbbra is imádnivaló cukipofa.

.
Ééésssss.....tadamm.... ma végre leesett, hogy van még egy böngésző, amit nem töltöttem le a telefonomra, pedig lehet hogy azzal működne a blogger.És igen.Működik. Úgyhogy ez az első poszt a telefonomról.Fél év alatt igazán ideje volt.


 Csak Lujzi gondolja meg magát....

Karácsony végén

El is múlt, mintha itt sem lett volna. Nincs ezzel semmi baj. Jó volt, szép volt, pihentető volt, de még akkor is, ha amúgy holnap már egészen mást fogok gondolni, most egy kicsit örülök, hogy holnap mással fogok foglalkozni, nem pedig itthon ülök. És nem, nem vagyok munkamániás, és de, jó volt itthon, és igen, rám fért a pihenés, meg a láblógatás, azért ez az elképesztő hangzavar amit ez a három jómadár tud rendezni itthon, na, az kiborító ám időnként.
Ráadásul igen tömény adagban kapjuk Rolandtól a bűvészmutatványokat, lévén kapott egy bűvészdobozt. Nem túlzás, ha azt mondom, hogy egész délután trükköket mutatott be. És semmi más baj nincs ezzel, csak az, hogy mindig el is magyarázza hogyan csinálja. Hiába mondom, hogy én nem akarom tudni, mert én csodálkozni akarok, csak legyint egyet, és elmagyarázza. Néha kínosan unom már. :D
Holnap majd túlesünk hamar a "kipihented magad?" kérdéseken, meg a "És mit kaptál karácsonyra?" kérdéseken is. Biztos mindenki elmeséli, mit és mennyit sütött-főzött, és hogy hányszor ette magát degeszre a két nap alatt. Én majd nagyokat hallgatok. :) Mert olyan úri sorom volt, hogy szentestén kívül semmit nem kellett főznöm. És akkor sem vittem éppenséggel túlzásba azzal a pár szelet hallal meg a sült krumplival. Apósom főzött nekünk tegnap, kissé elméretezte az adagot, így még ma is azt ettük. :) Jól laktunk, de nem ettük magunkat degeszre, épp csak annyit, mint egyébként is. :) A bejgliből még van, mondjuk elfogyott vagy hat kiló mandarin két nap alatt, de ezt leginkább Erik és Roland pusztítja. Patrik még véletlenül sem eszik egyet sem, a szagát sem bírja.
A degeszre evés meg amúgy sem pálya, mert nézek én azért tükörbe is, és hát.. hmm.. most lenne itt az ideje annak, hogy valamit tegyek magamért, mielőtt végzetesen szaporodásnak indulnak rajtam a zsírpárnák és a narancsbőrök. Még nem tudom mit és hogyan, mert egyetlen sport sem áll túl közel hozzám.. ámbár felmerült bennem, hogy lehet, hogy nem véletlenül kaptam már a második pár futócipőt? Talán futnom kéne benne? Nekem.. aki a fedettpályás távolbanézés olimpiájára készülök? Hát nem tudom. Majd még gyűjtök ehhez némi kedvet, meg valami inspirációt.
Szóval holnap hattól négyig after party (vagy páré, azt hiszem, így a menő most) lesz a munkahelyemen, hogy aztán megint itthon legyek két napig. (és elnézve az úszógumimat, még a végén tényleg nem sütök szombat délután semmit) Talán lábat lógatok majd, talán nem. Ki tudja ezt így előre?

A tanulságok

Tényleg fura egy karácsony nálunk ez az idei. Olyan, mintha minden nap itt állt volna a fa (amúgy tényleg, csak nem idebent, hanem odakint), és mintha nem is lett volna az a megelőző idegeskedés, feszültség, és semmi. Csak úgy hirtelen Szenteste lett, és már el is múlt.
Ezt kéne elraktároznom, hogy emlékezzek rá, bár egyelőre sziklaszilárd az az elhatározásom, hogy jövőre nem töltjük itthon a karácsonyt. Aztán majd meglátjuk, persze. Nincs soha semmi kőbe vésve.
Egyébként meg az a legfurább, hogy azt vártam, hogy majd tényleg "összedől a világ", amiért nincs millió ajándék a fa alatt, és csak egyféle sütemény sült, de nem. Még csak meg sem rengett a világ, nemhogy összedőlt volna. Utólag naná, hogy nem értem, mit voltam annyira oda, de tuti, hogy majd a következő ilyen alkalomnál is ugyanez lesz, hiába mondja majd mindenki, hogy nem fontos, ne törődj vele.
Bár a jövő évi feladataim egyike lesz, hogy megtanítsam magam lazábbnak lenni, mert így, ahogy most csinálom elég hamar kicsinálom magam, és idő előtt valami életunt, frusztrált zombi leszek. 2014 a lazulás és az öröm éve lesz. :) Nem akarok egyetlen percet sem idegeskedni feleslegesen, semmin.. mindig annyi minden van, amin órákat, napokat, heteket rágódok. Pedig minek? Ha becsúszik egy rosszabb jegy a suliban valakinek, vagy épp itthon marad valami, akkor sem történik semmi. Kijavítja majd, pótolja, elviszi másnap, és kész. :)
A legfontosabb az, és az volt most is, hogy itt voltunk együtt, öten. Mindenki egészséges, mindenki jól érzi magát. Ez a lényeg. Minden más a sallang és a körítés. Meg a megfelelni akarás mindenáron mindenkinek.

Csak tanuljam már meg úgy igazán végre ezt a leckét. Még majd a ráncaim is kisimulnak a végén. :)