2010. nov. 29.

EEG és további válaszok

Hosszú lenne kommentben válaszolni Anna és Szitya felmerült kérdéseire, na meg akár másban is felmerülhetett bármelyik kérdés is, ám valamiért mégsem tette fel. A kommenteket meg nyilván nem olvassa végig mindenki, úgyhogy nézzétek el nekem, hogy itt fogok válaszolni.
De először is elmesélem, hogy megcsinálták ma az EEG-t, ami negatív lett. Ami jó hír. Egyrészt. Másrészt pedig annyira csak pillanatnyi állapotot mutat, hogy gyakorlatilag nem sokat jelent. De ezzel nem foglalkozom. Azzal foglalkozom, hogy ugyan van valamennyi háttértevékenység, ám szemnyitással jól korrigálható, úgyhogy ha nyitva a szemem, nagy baj nem lehet, ugye? De nem viccelem el. Gyógyszer marad, ám a 3*1 sokkal inkább javasolt terápiaként, mint az eddigi 2*1. Ez a rossz hír része számomra. Szóval, annak ellenére, hogy iszonyatosan idegesítettek az eeg közbeni villogó fények (direkt villog), és meg voltam róla győződve, hogy emiatt aztán biztosan rossz lesz az egész, mégsem lett az. Pedig az egyiknél komolyan meg is ugrottam az ágyon. A másik, ami aggasztott, hogy nem tudok pislogás nélkül csukott szemmel lenni. Nektek is rángatózik a szemetek, ha csukva van? Vagy ez  az én sajátosságom? Lényeg a lényeg, minden marad a régiben, és úgy tűnik, megmaradok ám azért. De ez majd csak január 25-én lesz biztosabb, amikor már az mri vizsgálaton is túl leszek (na, ettől nagyon félek).
És akkor..
Anna, nem Te vagy az egyetlen, akiben felmerült már a kérdés: nem lenne e jobb, ha nem dolgoznék? A válasz egész egyszerűen De, ebből a szempontból. Viszont annyira összetett az egész, hogy mégis még én is azt mondom, aki szenvedő alanya vagyok az egésznek, hogy több a jó benne még, mint a rossz, úgyhogy nem adom fel. Ha feladom, talán vége mindennek. Akkor nem tudom, képes leszek e még valaha becsülni önmagam. Hiszen ez csak egy négyórás munka. És én még csak 32 éves vagyok. Bírnom kell.
Szitya, a terhességek alatt is megvolt már a betegség, 19 éves koromban diagnosztizálták. Erikkel voltam terhes, mikor volt egy nagyrohamom, és Rolival is egy kisebb, de szerencsére egyiknél sem történt semmi baj. Szülhettem hagyományos úton, szóba sem került emiatt a császár. Hosszú tünetmentes időszakaim voltak, gyakorlatilag évekig úgy éltünk, mintha nem is lett volna ez soha.
A gyerekek tudják, mi a neve a betegségnek, tudják, mi a teendő akkor, ha úgy van rohamom, hogy segítségre szorulok.(sajnos látták is már hogy milyen is ez) A legnagyobb félelmünk egyébként, de kénytelenek voltunk nekik elmagyarázni, és megtanítani, hogyan tudnak segíteni. Megbeszéltünk velük egy "forgatókönyv-félét", ki mit csinál, ezzel el is foglalják magukat addig, amíg felnőtt segítség érkezik, és nem félnek annyira. Szerencsére élesben még nem kellett bevetni. Aggódnak értem, ki-ki a maga módján, de mindegyikőjük aggódik. Tisztában vannak vele, hogy ez egy betegség, vannak dolgok, amit anyának nem szabad.
A munkahelyemen nem tudják. Elkövettem egyszer-kétszer azt a hibát, hogy őszinte voltam. Rövid úton meg is szabadultak tőlem az épp aktuális munkahelyemen. Nem másért, leginkább azért, mert féltek vállalni engem. Nem tudták mi ez, mivel jár, az ismeretlentől pedig a többség szabadulni igyekszik, nem megérteni. Elmondhatatlanul fájtak ezek. Azóta pedig úgy védekezem, hogy nem mondom. Tudom, nem szép dolog. Mondjuk nem is titok. Ez egy kisváros, nagyon sokan tudják. Lehet, hogy a főnököm is. Ő nem kérdezte most sem, hova megyek, milyen vizsgálatra, vagy hogy mi a baj.. én meg nem mondtam. (pedig ha megkérdezte volna, nem hazudok, az biztos)

A mai helyzetjelentéshez még hozzátartozik, hogy Rolit hazaküldték az oviból, hőemelkedéssel,és köhögéssel. Voltunk a gyerekorvosnál, aki csak vírusra fogta. Estére 39 fokos láza lett, és nagyon kis bágyadtka.
Holnap pedig Erikkel megyek a Tűzoltó utcába, megnézik ezt a laktóz érzékenységet.

És egy csomó mindennel el vagyok maradva megint. De majd egyszer utolérem magam.

2010. nov. 28.

Válaszok.. avagy helyzet mifelénk

Itt és most válaszolnék az előző kommentekre is, amire még nem.. meg pótolom a heti hiányosságaimat is egyben. Legalább nagyjából.
Dokinál voltam szerdán. Kedves volt, bár kissé őrültnek néz ki ő is, mint az általam ismert neurológusok zöme. De a kinézetét elnézem neki, mert elég alapos is volt. Kérdezősködött, milyen is a rosszullét, ki látta, hogy zajlik, elharaptam e a nyelvemet, ért e egyéb baleset közben, mi történt mostanában, történt e valami, ami nagyon felzaklatott, voltam e bulizni mostanában, ittam e alkoholt, többet számítógépezek e, meg ilyenek. Megállapította, hogy nem kisrohamok ezek, ahogy én gondoltam, hanem az a bizonyos GM-ként jelölt nagyroham. És akkor itt mesélem el, elsősorban Szityának, másodsorban pedig mindenkinek, aki azok közé a szerencsések közé tartozik, akik nem ismerik a betegséget, hogy milyen is egy ilyen nálam. Én magam is legalább háromféle rohamot különböztethetek meg mióta csak találkoztam vele. Sőt, ha jobban belegondolok, négyet. A legelsők, amikor a betegségem először jelentkezett, egyforma menetrendet követtek. Hasgörcs, rohanás a wc-re, majd ott kb. két pillanat alatt olyan rosszullét, amiről tudtam, hogy úristen, el fogok ájulni. Az ájulás teljesen hétköznapi volt, és minden esetben rövid idő alatt magamtól észhez tértem belőle, épp csak annyi időre, hogy utána kb. három másodperc múlva jöjjön az a fajta nagyroham, amitől görcsben volt kezem-lábam, feszítettem az állkapcsomat, és annyira rángatóztam, hogy kétszer is kimozdítottam a helyéről a wc kagylót. A második esetben a lábaimat is annyira megfeszítettem, hogy másnap nagyon nehezen tudtam csak mozdítani, mindkét lábfejemben olyan izomláz volt, hogy majd belepusztultam.
Aztán van az a fajta roham, amikor nem kell wc-re rohanni, de iszonyatos gyomorgörcsöm van. A fájdalom csúcsán pedig jön a roham. Eleinte azt hittem, összefüggésben van a fájdalom nagyságával. Azóta tudom, hogy nincs, mióta vesekövem volt. Annyira még semmi nem fájt, mint az, akkor mégsem volt rohamom. A roham ilyenkor is ugyanúgy zajlik, mint az első esetben, azzal a pici különbséggel, hogy nincs ájulás, és utána roham, csak a rángatózós-feszítős-nyögős roham.
A harmadik fajta az, ami mostanában van. Lefekszem este, érzem a lábszáraimon, hogy nagyon fáznak. Aztán van egy idegesítő érzés, ami nem viszketés, de hasonló. Jól bebugyolálom magam, és épp mire elalszom (doki szerint nem feltétlenül az elalvás pillanata, hanem simán beleájulok a rohamba) arra eszmélek, hogy az egész testem ritmusosan rángatózik. Nem tudok megszólalni még, de már ébren vagyok, és átélem, hogy nem bírom abbahagyni, várnom kell, míg elmúlik. Elmúlik, vagy magától, vagy azért, mert Balázs nem bírta tovább, és megfogja a lábamat.
A negyedik fajta pedig a kézremegős. Amikor semmi más nem történik, csak hirtelen nagyon remeg a kezem.
Ami közös az összesben, az az, hogy utána nagyon fázom.
Soha nem habzott a szám, soha nem pisiltem össze magam (ez is jellemző lehet sajnos), soha nem haraptam el a nyelvem, és szerencsére még soha nem ütöttem meg magam annyira, hogy mentőt kelljen hívni hozzám.
De azért azt gondolom, Szitya, pont olyan borzongatóak, mint ahogy képzeled. Én sem láttam még ugyan, de elég látni a rémületet mások szemében akár egyszer is, örökre bevésődik.
Szóval, doki GM-nek gondolja. És kért egy eeg-t, amire holnap reggel 8-ra kell mennem Tbányára (kibuliztam, ne kelljen Fehérvárra mennem),  és adott beutalót mri vizsgálatra is, amit 12 év alatt még sosem csináltak. Erre még nem kértem időpontot, mert már úgyis jövőre lesz csak..
Gyógyszert egyelőre békén hagyta, gondolom majd az eeg után többet tud már. Szerdán (elsején) pedig mennem kell hozzá megint. Addig ajánlott a sok pihenés, lazítás, ilyenek.
És hogy hogy vagyok? Hol így, hol úgy. Néha jobban, de legtöbbször kb., mint a lekváros palacsinta. Semmi erőm, a kezeim nagyon gyengék, nem bírok bennük túl sokat cipelni, nem bírom sokáig felemelve tartani sem. Néha nagyon félek, máskor meg nagyon komolyan dühös vagyok, hogy miért hagyom magam.
Munka közben szerencsére még nem volt gond. Ne is legyen, mert arra vonatkozóan nincs semmi tervem, hogy oldanám meg.

Holnap jelentkezem a hírekkel.

2010. nov. 21.

Még egyet nyavalyoghatok?

Ja, hogy ez az én blogom, ahol annyit nyavalygok, amennyit csak akarok? (legfeljebb elveszítem az olvasóimat)
Azt gondolom, hogy ritkán figyeltem még ennyire oda arra, hogy rendszeresen egyek, igyekszem kevesebb kávét inni, igyekszem elegendő időt szánni az alvásra, becsületesen szedem azt az átkozott gyógyszert. Figyeltem a szénhidrát-bevitelre. Több sütemény-félét, és tészta-félét ettem mostanában, mint valaha.
Igyekszem sokkal kevesebbet stresszelni magam hülyeségeken, még a munkahelyemen is bűntudat nélkül olvasok is, ha épp nincs vásárló, és nekem nincs kedvem hajtogatni.
Balázs is odafigyel rám is, ránk is, segít, türelmes, elmegy helyettem bevásárolni, pékségbe, hogy ennyivel kevesebb legyen nekem.
És nem elég. Semmi nem elég. Tegnap éjjel megint volt kettő rohamom egymás után. Nem is maga a roham készített már ki igazán, hanem az egész tehetetlen helyzet. Ma reggel úgy keltem fel, hogy megfogom, és kivágom a kukába az összes gyógyszeremet, és soha többet hallani sem akarok róla. Mert ennek a szemét nyavalyának semmi sem elég... ez mindent akar. Felőrli az én idegeimet, felőrli a családom idegeit, mert mindenki árgus szemekkel les és félt. Balázs, ha itthon van, éjszakákat nem alszik, mert minden mozdulatomra felriad, hátha megint az jön.. Ha dolgozik, minden pillanatban attól retteg, mire jön haza. Végül persze nem dobtam ki, sőt, megemeltem az adagomat immár újfent napi háromra. Nem tudok elég okos lenni. Persze, nem is lehetek, nincs a nevem előtt dr.
Szerdán megyek egy új neurológushoz. Jelen pillanatban nagyon nagy elvárásaim vannak felé. Azt szeretném, ha csodát tenne. Mindegy, milyen áron, de szeretnék olyan epilepsziás ember lenni, aki tünet nélkül élhet. És az sem érdekel, ha ezért sárga bogyónak álcázott kutyaszart kell szednem, csak már történjen valami, mert ez a helyzet tönkretesz.

Azért.. ha ezt néha sikerül elfelejtenem rövid időre, akkor jól vagyok.

2010. nov. 19.

Figyelj!

Mert amit az előbb találtam Virágnál , még Neked is hasznos lehet bármikor.
Úgyhogy nézd meg, és aztán cselekedj belátásod szerint. 

Szabadnap Dius módra

A héten megint dolgoztam össze-vissza. Hétfőn csak a rendes négy órás műszakom volt, kedden is, de munka után rögtön mentünk Erikkel a nevelési tanácsadóba, ami azért ráhúzott rendesen a napomra. Szerdán egész nap voltam, tegnap szintén. A mosógép programozva mosott, mire reggel ébresztett a telefonom, addigra le kellett járnia. Szerencsére így is történt. (örök hála annak, aki feltalálta az előre programozható gépeket) A kaját hozta a gastroyal, az előző hétvégén pedig végeztem a takarítás oroszlánrészével, így csak fenntartani kellett a rendet. Ami azért sikerült.
A heti két rohamot stabilan tartom, emiatt alakul a mai szabadnap olyanná, amilyenné. Most már félig indulásra készen írok, el kell mennem ugyanis még valamit venni az anyukámnak és a nagymamámnak (mindketten Erzsébetek, és ezúton is hálás vagyok érte, amiért én nem lettem az :D), aztán elmegyek a háziorvosomhoz, akivel megpróbálok valami okos dolgot kitalálni rohammentesítés céljából. Aztán ez vagy sikerül, vagy nem.
Délután negyed háromra pedig fogorvoshoz van időpontom, ez is a rohamok következménye. A sok fogcsikorgatás, és szorítás (az állkapcsom is belefeszül ezekbe) eredményeképp a felső egyes fogamból letört egy darab. Ami hát nem szép. És nem is akarok így maradni, még akkor sem, ha azért kicsit félek ám... ki szeret fogorvoshoz menni? A másik meg, szerdán délután már voltam ott, csak nem tudott fogadni, akkor nagyon megvigasztalt, azt mondta, egyek nyugodtan, mert  ha le akar még törni belőle, akkor a fúróval úgyis letöri majd. Bahh... még a hideg is ráz a gondolatra.
Ha pedig már majd mindennel végeztem, akkor még jönnek a köszöntések itt-ott, amihez bevallom, most épp semmi kedvem sincs, főleg, hogy valószínűleg még el leszek zsibbadva, meg se nem ehetek, se semmi, de mindegy..
Szóval ilyen egy szabadnap. De remélem ez csak kirívó eset. (bár a többi is ilyen volt)

2010. nov. 16.

Akkor és most

Avagy nem is tudom, mit gondolok még... úgyhogy csak leírom.
Erikkel ma a nevelési tanácsadóban jártunk. Ő úgy ment iskolába, hogy fejlesztésre szorult, emiatt kellett most is mennünk. A tanítók, az iskola fejlesztőpedagógusa már a tavalyi tanév első negyedéve végén azt mondták, nemigen tudnak rajta mit fejleszteni, így aztán mivel rajta kívül rengeteg olyan gyerek van/volt az iskolában, akiknek viszont nagyon nagy szükségük volt rá, ő nem járt.

Na de.. álljon itt az akkori szakvélemény:
A vizsgálatot a szülő kérésére végeztük el P. Erik Márk iskolaérettségének megállapítása céljából.
Vizsgálatunk során Erik együttműködő, de pszichésen, emocionálisan még éretlen kisfiú benyomását kelti. Feladatérettsége, feszültségtűrése esetenként gyenge. A vizsgálat egész ideje alatt nyitott szájon történő légvételt figyeltünk meg, amelyre felhívtuk az anyuka figyelmét is, javasolva szakorvosi rendelés felkeresését. A két kéz, két láb egyidejű összehangolás problémát jelent Erik számára, ami a szenzomotoros integrációk gyengeségére utal.
Ábrázoló-kifejező készség:
Emberrajza jelentős elmaradást mutat az elvárható életkori szinthez képest (fej-láb emberke), testsémája kialakulatlan. Lapkitöltése gazdaságtalan.
Ceruzafogása helytelen (2 ujjpozíciós), nyomatéka gyenge, eszközhasználata bizonytalan. Adott ábra másolása esetén haladási iránya jó. A másolt ábrák jelentős formai és tartalmi eltéréseket mutatnak (részletezettség, arányok, formahűség, vonalvezetés, esztétikum)
A szegélydísz készítés feladatában szabályfelismerése és alkalmazása jó, munkatempója megfelelő ( a háromszög rmegrajzolása azonban gondot okoz)
Mennyiségfogalom:
Mennyiség-állandósága kialakult. Adott mennyiség szimután-, akusztikus felfogására és reprodukálására képes. A mennyiségi relációkat ismeri és alkalmazza. Meghatározott műveletek közül a pótlási művelet elvégzése eszközös segítséggel is problémát jelent.
Megfigyelőképesség és emlékezet:
Vizuális és megtartó auditív emlékezete egyaránt fejlesztésre szorul. A formaemlékezet és reprodukálás feladatát sikertelenül oldja meg.
Beszédkészség:
Adott képről történő szövegalkotás esetén bővített mondatokban fejezi ki magát oksági összefüggések felismerése mellett. Szókincse életkorának megfelelő. Beszéde alakilag hibás, tartalmilag ép.
Általános ismeretei megfelelőek
Gondolkodás:
Gyakorlati élethelyzetben való problémamegoldó képessége jó.
Analógiás összefüggések felismerésére képes.
Kauzális gondolkodást igénylő feladatokban sikerrel teljesít.
Az analizáló-szintetizáló képességet feltételező feladatokat hibásan oldja meg.
Összegezve: Vizsgálatunk során Erik néhány területen gyengén teljesített. Az egyes feladatokban nyújtott gyengébb teljesítmény oki hátterében prszichés-szociális, emocionális éretlenség, valamint egyes részképességek gyengeségek áll.
Vizsgálatunk során megállapítottuk, hogy Erik a beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel küzdő gyermekek (BTM) csoportjába tartozik.(közoktatási tv. 35. § (4), 30. § (7) bekezdés)

A majdani sikeres iskolai teljesítmény eléréséhez az alábbi részképességek egyéni megsegítését látjuk indokoltnak:
-vizuális észlelés
-vizuális, verbális-akusztikus (megtartó) emlékezet
-vizuomotoros koordináció
-grafomotorium
-analízis-szintézis
-számolási készség
-téri orentáció
-testséma
-nagy- és finommozgások koordinálása

Szükségesnek tartjuk további idő biztosítását a pszichés, szociális, emocionális folyamatok érése számára.
Javaslat: További óvodai nevelés egyéni felzárkóztatás mellett.

A közoktatási törvény 3. számú melléklet II/3. pontja alapján a létszámban 2 főként vehető figyelembe.
A szülő a javaslattal egyetért.

2008.08.11.

És akkor most:

A vizsgálat során megállapítottuk, hogy a fent nevezett tanuló:
-beilleszkedési, tanulási, magatartási nehézséggel (BTM) küzdők csoportjába tartozik.
Anamnézise a nehézség(ek) kialakulásával összefüggésbe hozható adato(ka)t tartalmaz.

Nehézségei hátterében valószínűsíthető:
-egyenetlenül fejlett részképességek
-nyelvi területek érintettsége

Raven tesztben elért pontszáma 10 pp

A vizsgálat alapján javasoljuk:
-Nehézségeinek figyelembe vételét, differenciált bánásmódban való részesítését
-Méltányos értékelését az iskolai élet során
-Eszközhasználat lehetőségének biztosítását matematikából
-Tantárgyi felzárkóztatását, korrepetálást szükség szerint.

Fejlesztő, felzárkóztató foglalkoztatásra jogosult intézménye keretein belül, egyéni fejlesztési terv alapján. Ellátása a közoktatási törvény 30. § 7. és 52. § 7,. 11/c pontjai szerint szervezhető. A megsegítést igénylő területeket részletes szakvéleményünk tartalmazza.

A tanulói létszám meghatározásakor 2 főként vehető figyelembe (közoktatási törvény 3. számú melléklet II/3 pont)

Felülvizsgálatát az iskola kezdeményezésére a szülő/gondviselő beleegyezését követően a 2012/2013. tanévben végezzük.
A felülvizsgálat időpontjáig véleményünk érvényes.

2010.11.16.

Jelen kiadványunk tájékoztató jellegű. Hivatalos iratként később postázott részletes szakvéleményünk használható.

Mire leírtam, eszembe jutott, hogy gyakorlatilag ez a gyerek, ha én nem kardoskodok, hat éves korában elmehetett volna úgy iskolába, hogy a kutya senki nem vonta volna kétségbe az iskolaérettségét. Az óvodai felmérésen az egyik legjobb eredményt érte el. Rajzolni sosem szeretett, amit elintéztek azzal, hogy van ilyen.. De ha én úgy gondolom, beirattam volna a suliba, és el van intézve. Így, hogy nem gondoltam úgy, maradt egy évet, járt fejlesztőpedagógushoz ímmel-ámmal, szorgosan színeztünk, feladatoztunk, megtanult biciklizni, ami hatalmas mérföldkő volt. Az iskolában pedig ilyen és ilyen véleményeket kaptunk róla. És úgy tudjuk, az osztály első három legjobbja között van matekból is, magyarból is. Úgyhogy kicsit most ezen megdöbbentem. Bár nem baj, hogy van egy ilyen papírja, ha mégis fejlesztéshez jut, kára nem lesz belőle. Ha meg nem jut hozzá, hát nem dőlök a kardomba szerintem.
Azért azt a kérdést csak úgy költőiként teszem fel, hogy ha ő két főnek számít, akkor a lelkiterrort alkalmazó, verekedős, gátlástalan osztálytárs hány fő? :D
Majd a részletes szakvéleményt is leírom, ha megérkezik. Egyébként láttam a munkáit. Olyan hibái voltak, hogy sietségében lefelejtette az ékezeteket egy-két helyről. Névnap helyett szülinapra emlékezett valami mesében. Túl gyorsan olvasott. A ceruzafogását is kifogásolták.
Matekból pedig az volt a legnagyobb hibája, hogy az ujján számolt.
A Raven teszt állítólag valamiféle IQ teszt, amin ő átlag alatt teljesített. De tele volt téri orientációs feladatokkal, amiben ő valóban nem remekel.
Szóval ennyi. Nagyobb baja se legyen soha.

2010. nov. 15.

Nem is csoda..

Ma, miközben kissé unalmasra sikeredett munkaidőmet töltöttem, azon gondolkodtam, hogy is lehetséges az, hogy amikor odakint november kellős közepén is tombol a tavasz, ragyogó napsütés van, tehát minden adott lenne ahhoz, hogy repessünk a boldogságtól, és repedjünk az örömtől, lépten-nyomon megfáradt, elgyötört arcokba botlok?
A blogvilág berkein belül is uralkodik valamiféle általános "neszóljatokhozzám, és nemírokmostinkább" hangulat (nem kritika, nehogy félreértse bárki), és a való világban is ezt látom. Be vagyunk gubózva, magunkba vagyunk zuhanva. Pedig tényleg örülhetnénk ennek az időjárásnak. Mert hihetetlen érzés november közepén vékony kabátban, és vékony felsőben munkába sietni, és közben olyan melegen süt a nap, hogy majd megsülök. Tök jó, hogy kimosom a ruhát, és a kötélen két óra alatt megszárad (najó, nem a farmer). Tök jó, hogy megpucoltam az ablakot, és még nem esett az eső, úgyhogy pont úgy ragyog, mint mikor készen lett. Tök jó, hogy spórolhatunk a fűtésszámlán is.
És mégsem tök jó semmi. Valamiféle általános "lélegzetvisszafojtott" hangulat van a világban. Agyongyötört emberek, mert mindenkinek van valami keresztje, amit cipel. Agyonhajtott szülők, akik már most azért aggódnak, mi lesz a karácsonnyal.
Annak ellenére, hogy nem ildomos itt politizálni, vagy állást foglalni, azért én elmondom, mit is gondolok. Már csak azért is, mert ez itt az én gondolataim tárhelye. És az én véleményem kell, hogy ide íródjon. Ami van, és ugyan lehet, hogy kicsit sem tanácsos elmondani, mégis megteszem. Szóval, arra jutottam, hogy nagyon nagy százalékban ludas ebben a hangulatban az ország vezetése. Aki hozzájuk tartozik, szerintem már az is csalódott, mert messze nem az történik, amit megígértek. Vagyis hát nem is ígértek semmit, csak sugallták. Aztán a sugallatokat elvitte a szél. Nagyrészt. Sokan vagyunk csalódottak a magánnyugdíjpénztáras intézkedés miatt is. Én is, ez nem titok. Nem annyira az összegért, ami nekem felgyűlt 12 év alatt, mert az nem olyan sok. De mindig úgy gondoltam, hogy én úgysem fogom megérni, hogy felhasználjam, de legalább a gyerekeimé lehet, nem vész "kárba". Aztán úgy gondoltam, hogy oké, egye fene, vigyék, úgy tekintem, hogy odaadtam anyámnak, aki alig várta azt a szavazást, ami a negyven év munkaviszony után nyugdíjba menésről szólt. De az sem egészen úgy lesz. Mert az iskola mégsem számít akkor bele. Úgy meg még akkor a három helyett hat éve van, amit szegény, sírva vett tudomásul, mert annyira reménykedett. Úgyhogy most már nem gondolom azt, hogy "egye fene". De mindegy, mit gondolok, mert csak egy választásom van, belenyugodni.
Aztán belegondoltam én azonnal a bankadó és kereskedelmi adó vonzatába is. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, többszörösen fogjuk mi ezt kifizetni helyettük. Ráadásul, mivel Balázs az egyik legtöbbet fizető kereskedelmi láncnál dolgozik, emiatt még a 13. havi fizetés is komoly veszélybe kerül.
A devizahitelesek napról napra aggódva nézik az épp aktuális árfolyamot. És annyira kiszámítható volt, hogy nem marad az olyan jó helyen.. és máris 206 Ft-nál jár megint a svájci frank. A benzin és a gázolaj is drágább lesz holnaputántól hat-hat forinttal.
Ezek mellett pedig még nézhetjük, olvashatjuk nap, mint nap a rosszabbnál rosszabb híreket, ki mennyire volt korrupt, ki kit ölt meg, kit vert át, milyen botrány robbant ki, melyik iskolában van terror, hol van épp természeti katasztrófa, ki halt meg, ki beteg, kinek van szüksége anyagi segítségre, mert földönfutó lesz különben.
És akkor ez még csak ami kívülről jön. Emellett mindenkinek van gondja-baja, intéznivalója, gondolkodnivalója.
Nem is olyan nagy csoda, hogy nem tudunk örülni ennek a novemberi tavasznak. Kicsit olyan, mint a vihar előtti csend. Bárcsak ne lenne igazam.. és bárcsak ne lenne vihar.
(de ennek a továbbgondolt, ezoterikusabb vonalon továbbvitt gondolatait majd legközelebb...)

Ha

... igazán jó anya lennék, akkor most ott ülnék az iskolai nyílt napon, és nem blogbejegyzést írnék épp.
... igazán jó anya lennék, akkor már hatkor felkelnék, hogy nyugodtan tudjunk készülődni reggelente.
... igazán jó anya lennék, akkor nem felejteném el odaadni a verseny-nevezési díjat.
... igazán jó anya lennék, akkor nem vittem volna ma reggel oviba a legkisebbet, mert fájt a hasa.
... igazán jó anya lennék, akkor sütöttem volna meggyes muffint, mert kérték.
... igazán jó anya lennék, akkor jól tudnám kezelni azokat a helyzeteket, amikor épp utálják egymást a gyerekeim.
... igazán jó anya lennék, akkor tudnám, mitől is jó fej Justin Bieber, és L.L. Junior.
... igazán jó anya lennék, akkor nem felejtettem volna el a logopédia füzetes mondókát gyakoroltatni.
... igazán jó anya lennék, akkor segítettem volna megcsinálni a matekpéldákat, nem morogtam volna amiatt, hogy már megint az utolsó napra hagyta.
... igazán jó anya lennék, akkor már tudnám, mit fog hozni a Mikulás, és a Jézuska.


Nos, nem vagyok az, mert ezek közül egyiket sem tettem meg, és ezek közül egyiket sem tudom.  Viszont továbbra is nyűgös vagyok és fáradt, továbbra is aggódnak értem, mert nem vagyok jól. Továbbra is utálom a reggeli hajcihőket induláskor, és simán elfelejtem megnézni az ellenőrzőt/üzenőt.
De valószínűleg azért még épp megfelelő vagyok nekik, mert még egyikőjük sem akart magának másik anyukát. 

2010. nov. 12.

Fogadó óra II.

Miután Patrikot agyondícsérgették, még mindig voltak előttem ketten is Erik osztályánál. Pedig akkor már jó későn volt, de gondoltam, most már mindegy, ha már eddig itt voltam, ezt a kis időt még kibírom. A várakozás idejét arra használtam fel, hogy próbáltam összeszedni mi mindenről is kell beszélgetnem Erik tanító nénijeivel. Sok téma gyűlt bennem szeptember óta, szinte minden héten volt valami, amit feljegyezhettem a listára.
Na de hogy világos legyek valamennyire. Van az osztályában egy csomó olyan gyerek, akik valamilyen problémával küszködnek. A két legkirívóbb eset egy fiú és egy lány, akik mindketten komoly magatartászavarral küzdenek. Semmi önfegyelmük, gátlástalanok, vadak. És mindketten szinte rajonganak Erikért. Aki pedig felnéz rájuk a gátlástalanságuk miatt. Mert neki ez valamiért imponál. Nem is lenne bajom ezzel, ha Erik fiam képes lenne az eszét használni velük kapcsolatban, főleg a fiúval kapcsolatban. A lány rajongása kicsit zavarja már, ő talán túlment egy határon. A fiú viszont egyre inkább eldurvul.. minden naposak az olyan verekedései, ahol valaki komolyabban megsérül, lelki terror alatt tartja több osztálytársát is. Én meg nagyon féltem ettől a gyerekemet. Nyilván attól is, mi történik, ha ő keveredik majd verekedésbe ezzel a fiúval. Minden elvemmel ellenkezik, hogy én azt mondjam, védje meg magát bármi áron, de még lehet ebből kénytelen leszek engedni. Ez az osztálytárs gátlástalanul lop is, és még ez is imponált az én fiamnak is. Meg is próbálkozott vele. És nagyon büszke volt magára, egészen addig, amíg nem kellett szembesülnie azzal, hogy sem én, sem az apja nem értékeljük ezt egy kicsit sem. Sőt.... nem tette zsebre, amit kapott.
A matek felmérői sem sikerültek olyan jól, mint ahogy az első. Még ez is ötös, de határozottan kisebb ötös, mint az előző. Magyarból nem rontott, bár néha látszott a külalakján is, hogy nem igazán kiegyensúlyozott. Ehhez még hozzájött a laktózmentes diéta, ami egy jó ideig komoly dacot váltott ki belőle.
Kicsit összeszűkült gyomorral mentem be tehát Ági nénihez, és Emese nénihez. De várakozásaimmal ellentétben nem hallottam semmi rosszat. Ők is látják, tudják róla, amit én. Mondjuk tudniuk is kell, sok mindent megbeszéltünk már a tavalyi év során is Erikkel kapcsolatban. Féltik ők is, hogy a saját énje rovására megy a befolyásolhatósága, de igyekeznek rajta tartani a szemüket. A tanulmányi eredményével nincs a világon semmi gond, a hibái csak figyelmetlenségből adódnak, arra kell megtanítanunk, hogy az önellenőrzést fontosságát megértse, és tudja majd jól használni. Magyarból továbbra is nagyon ügyes, még mindig a legjobban olvasó gyerek az osztályban, az írása szép, itt is olyan gondok vannak csak, hogy lefelejti az ékezetet, vagy elfelejti kitenni az írásjelet a mondat végén. A világról való tájékozottsága messze az osztálytársai fölé helyezi, néha a tanító néniket is ámulatba ejti, hogy miket tud. Szeretik azért, hogy akárcsak a bátyja, ő is nagyon szépen és nagyon választékosan beszél. A versmondó versenyre önként jelentkezett, nagyon gyorsan megtanulta a verset, és nagyon szépen hangsúlyozott is végre. Azon ugyan kicsit megsértődött, hogy nem lett helyezett, de Emese néni mondta,  hogy viszont őt külön említette a zsűri, hogy mennyire tetszett nekik a verse. (azt meg még nem akarom neki elmondani, hogy ez is egy olyan iskola, ahol mindig megvan előre a helyezések sorrendje) Meglepő módon, amennyire utálja a technika és a rajz órákat, annyira szeret varrni, és hímezni. Ági néni azt mondja, nagyon ügyes is.
Összességében tehát elégedettek vele, és igenis legyek büszke rá. Természetesen nem kérdés ez egyetlen percig sem. Büszke vagyok rá, még talán sokkal jobban is, mint a bátyjára, mert neki sok mindent kellett leküzdenie már ahhoz, hogy most itt tartson, ahol..
Abban megegyeztünk, hogy továbbra is rajta tartjuk a szemünket, amennyire csak lehet távol tartjuk tőle ezt a két kis renitenst, és továbbra is kitalálunk neki mindenfélét, hogy megértse, mi a különbség a jó barát és a rossz barát között.
Aggódó tekintettel várt, mikor beléptem este nyolckor a lakásba. Nézett azokkal a gyönyörű barna szemeivel, és őszinte aggodalmat láttam. Ami úgy gondolom, jó. Mert talán érzi már egy kicsit a határokat. Amikor rámosolyogtam, megnyugodott. Mondtam neki, nagyon büszke vagyok rá, mert nagyon sok jót hallottam róla. Erre a mondatomra pedig egy olyan mosollyal válaszolt, amitől ha nem este lett volna, még a nap is kisüt. Úgyhogy úgy döntöttem, azért , aki ilyen őszintén tud mosolyogni, nem is kell olyan nagyon aggódnom. :)

Fogadó óra I.

Szerdán volt aktuális az éppen következő fogadó óra az iskolában. Amire már készülök egy ideje, Erik miatt. Illetve nem annyira miatta, mint inkább az érdekében.. de erről majd még külön is írni fogok, ha már egyszer végre képes leszek kibogozni én magam is ezt az egész bonyolult és szövevényes dolgot körülötte.
Nem sok kedvem volt menni, mert egész délután esett az eső, én zártam a boltot, és már sötét volt akkor is, de mivel az iskola csak pár percre van a munkahelyemtől, és mert egyébként is be kellett mennem a főnökömmel beszélni két szót, hát gondoltam, megnézem mennyien vannak, és meglátom, ki tudom e várni a soromat.
Hát.. Erikéknél hatan álltak sorban, és csak egyesével lehet ilyenkor bemenni, de gondoltam, mindegy, ha már rászántam magam, várok. Miközben ott vártam, benéztem az ebédlőbe a felsős tanárokhoz, ahol sokkal kevesebben voltak. Így aztán először leültem Joli nénihez, aki Patriknak magyar irodalmat és magyar nyelvtant tanít. Kicsit félve, mert ugyan nincsenek rossz jegyei magyarból, de rettenetesen csúnyán ír. Bemutatkoztam, ő rám mosolygott, és elmondta, hogy nagyon-nagyon szereti Patrikot, mert nagyon aktív, nagyon közreműködő, láthatóan olvasott, jó a kifejezőkészsége, nagyon szép hangja van, és nagyon szépen beszél. A csúnya írásra vonatkozó közbevetésemet elintézte egy kisebb kézlegyintéssel, miszerint nem láttam én még csúnya író gyereket.. de heti egyszer egy órában elmegy hozzá korrepetálásra, ahol megpróbálja megértetni vele, hogy lehet lassabban is írni, és akkor szebb lesz. A korrepetálás kapcsán még elmondta, hogy hihetetlen élménnyel gazdagította a fiam, amikor először ment hozzá, mert akkora örömmel ment, mint még soha, senki. Mosolygott, örült, büszke volt. És neki akkor és ott visszaadta a hitét abban, hogy jó ez, amit ő csinál.
A magyar tanár után következett a matek tanár, aki már engem is tanított a matematika rejtelmeire, és tudom róla, hogy a matematika mindenek felett álló tantárgy az életében. Ettől hajlamos azt hinni, hogy másoknak is. Kicsit nyakbehúzva ültem le mellé, vártam, hogy közli velem "kijavította a csodálatos irományomat", de nem volt ilyesmiről szó. Ő nem dícsérte agyba-főbe Patrikot, de elégedett vele, szépen felvette a tempót, ahogy ő fejezte ki magát: "megérkezett a felső tagozatos emelt matematika csoportba". Magára talált, felvette a tempót, már nem bizonytalankodik. Az eszével soha nem is volt gond, néha a szorgalmát kicsit noszogatni kell, de alapvetően úgy gondolja, ki tud hozni magából bármit, ha akar. Ő tanítja az angolt is neki, erről a tantárgyról annyit mondott, nagy biztonsággal használja a tanultakat, nem fél megszólalni sem, és megért mindent, amit tanultak.
Ezek után még felkerestem Laci bácsit, aki történelmet tanít neki, és hozzá jár íjász-szakkörre. Laci bácsi pedig majdnem megríkatott. Na nem.. nem azért, mert olyan rosszakat mondott. Sőt. Tudtam, hogy a dolgozata a legjobb lett az évfolyamon, mert ezzel már az őszi szünet előtti utolsó napon boldogan jött haza. Már akkor is nagyon büszkék voltunk rá. Én meg még kicsit fel is nézek rá, bevallom, soha életemben nem kaptam ötöst ebből a tantárgyból. Na de ne kanyarodjunk el Laci bácsitól. A szám tátva maradt attól, ami elhangzott a szájából. Először is tökéletes jellemzést adott a fiamról, miszerint afféle "meg nem értett zseni" ebben az osztályban, mert kicsit kilóg a többiek közül. Nem elég vagány, viszont túl okos. Úgyhogy egyik igazi klikk sem fogadja be csak ideig-óráig. (még ez eddig nem okozott neki gondot, addig meg én sem aggódom) És aztán jött, amire igazán nem számíthattam. A dolgozata nemhogy az évfolyam legjobbja volt, de neki a négy évfolyamon nincs jelenleg még egy hozzá fogható tanítványa, mert olyan esszét írt neki, amitől leesett az álla. Nem csak a tudása van messze az átlag felett, de mindezt olyan stílusosan, olyan összeszedetten, szórakoztatóan tudta leírni, hogy azóta is csodájára jár. Őt idézve, komolyan meglepődött azon, hogy ezt egy olyan gyerek írta, aki ráadásul nincs is "menedzselve". Azt mondta nekem, ennek a gyereknek még nagyon sokáig kell tanulnia, és aztán pedig publikálnia kell. Megvan benne minden ahhoz, hogy a népet tanítsa. Lehetne az új Kossuth Lajos. De ne legyen politikus, ahhoz Ő túl őszinte. És gratulált nekünk, hogy ilyen fiunk van.
Én pedig nem is tudom elmondani, milyen érzésekkel álltam fel attól az asztaltól. Szívesen megöleltem volna ezt a Laci bácsit, ha nem nézett volna ki hülyén. Az tuti, hogy ott és akkor híztam hirtelen két kilót. És megbocsátottam ennek a "Kossuth Lajosnak", hogy annyira kiskamasz, hogy néha sírva tudnék elmenekülni tőle. Ugyanakkor kicsit megijedtem, mert túl fog nőni rajtam. Észben mindenképp. Tudom, hogy okosabb nálam. Ami nem baj. Sőt, nagyon büszke vagyok rá. Nagy feladat lesz őt jól terelgetni, vagy legalább jól támogatni az útján. Megadni mindent, hogy ami megvan benne, azt ki tudja hozni magából, de mégsem elé tálalni, mert őszintén hiszem, hogy akkor lesz igazán sikeres, ha meg kell küzdenie érte.
Na de ez a távoli jövő. Most még sütkérezem egy kicsit a büszkeségben, raktározom a mondatokat, hogy majd akkor is emlékezzek mindegyikre, mikor rosszabb napok jönnek.

No comment

Nem kommentálnám. Csak megosztom. Mert minden eddiginél aktuálisabbnak érzem, még akkor is, ha nem ildomos (ez nem két l, tényleg?) politizálni, és nem is nagyon szoktam. Csak magamban morgok.


 
Babits Mihály - Jobb és bal
I.
Láng, láng, meddig cibálnak badar
         szelek
jobbra és balra? Hajlik a láng jobbra,
      hajlik balra de mit neki
   jobb és bal: ki csak fölfelé tör?
         Melyik égtáj
mondhatja őt övének? Jobbra vagy
      balra csak rokont keres,
kit áttüzesítsen, s magával röpítsen!
II.
         Ki állíthat
   jobbra vagy balra engem?
   Labdázzatok, mindenkié vagyok!
      Csak majd az Isten
   ha az Itélet trombitája szól,
      állítand jobbra vagy balra.
A többi: játék. (Noha sírnom kell rajta.)
III.
A többi: játék! bolond, noha véres,
vad játék olykor, melyben a szegény
méla gyerek szédülten, ütlegek közt
ing, míg el nem jő Apja, s kézenfogva
   el nem viszi... ing, mint a báb
         dülöng
   bizonytalan színpadán.
IV.
         S tán
ilyen báb vagyok én is - de a bábot
drótjai tartják; s tudjátok meg, izmos
      drótjaimat nem kétfelülről
   rángatják, hanem Valaki fölülről
         igazítja
      kimondhatatlan ujjal.

2010. nov. 8.

Munkából jelentem...

Mióta dolgozom, azóta csak még inkább erősödött bennem az érzés, hogy milyen jó is az, hogy nem vagyunk egyformák.
Alapvetően kedvesnek, és barátságosnak gondolom magam. Mégis, többen voltak már, akik eddigi eladói pályafutásom alatt majdnem kihozták belőlem az állatot. :D Persze nem, visszafogtam magam, igen komoly önfegyelemről tettem tanúbizonyságot.
Tegnap, miközben a mosdót takarítottam (ez a kis megjegyzés külön Szityának a mikor és hol is száll meg az ihlet gondolataihoz) jutott eszembe, hogy meg kéne örökítenem azokat, akik eddig vitték a pálmát.
A dobogó harmadik helyén többen is osztoznak. Ők azok, akik általában nem vásárlási szándékkal jönnek, hanem csak a buszra várakozás idejét szeretnék eltölteni valahogy. Bejönnek, nézelődünk csak felkiáltással. Aztán eszükbe jut valami, és lepakoltatnak mindent. És fitymálják. Vagy az árát, vagy a színét, vagy a mintáját. Vagy túl lányos. Vagy nem elég lányos. Szóval, akiknek semmi sem jó. Akik aztán egy igen fárasztó negyed óra (húsz perc, stb.) hirtelen ránéznek az órájukra, és köszönés nélkül kimennek. Ők azok, akiknek olyankor nem bronzérmet akasztanék a nyakukba, hanem sokkal inkább egy kolompot, hogy mindenki tudja, merre is járnak. Vagy utánuk vágnám a kuplerájt, amit hagytak. Egyetlen egy ember volt ebből a fajtából, akinek sikerült lekerülni már a dobogóról, mert fél óra idegörlő válogatás után megtaláltuk a ruhákat, amiket keresett, és meg is vette. Addig, míg sikerült megtalálni mondjuk tényleg komoly indulatokat generált bennem. Fiúnak keresett olyan ruhát, amiben elmehetnek valahova... de ne legyen farmer. Ne legyen barna színű sem. És ne legyen rajta zseb. És ne legyen a kardigánban se szürke, se barna. És egyszínű felső kell a kardigán alá. Nem ing, de nem póló. A garbót meg nem szereti. Végül sikerült kielégítenem minden igényét egy sötétkék kordnadrággal, és fehér galléros nyakú hosszú ujjú pólóval és egy kék-fehér-piros csíkos kardigánnal. Mit mondjak? Örültem, mikor végre az ajtón kívül volt, és nagyot sóhajtottam.
A dobogó második fokán is osztozhatnak egy páran. Hülyeség ellen ugye, mint tudjuk, nincs orvosság. Nem is tudom, ki akasztott ki jobban. Az, aki olyan szinten "illatozott", hogy egyrészt alig vártam, hogy elmenjen végre, és kiszellőztessek, meg egyáltalán merjek végre levegőt venni. Vagy az, aki bejött "vicces, színes harisnyát" venni, meg egy télikabátot a kislányának. Ez utóbbi érdekes élmény volt. Lánykabátot keresnek, de nem túl lányosat. Nem kell, hogy nagyon rózsaszín legyen, meg ilyesmi. Megmutattam a legszolidabb rózsaszínt, ami elég sportos fazon, meg a narancssárgát, meg a pirosat, mindegyikre fintorogtak, mondván, túl lányos ez nekik. Na, ehhez képest, miután megtaláltuk a vicces vidám harisnyát, megvették a lehető legcsajosabb kabátot, ami nem csak rózsaszín és lila, de prémes, és még ilyen kézmelegítő muff (vagy hogy hívják) is van rajta. De simán dobogót kaphatna az a rendszeresen visszatérő hölgy, aki mindig mindent félrerakat, és aztán még jön tizenháromszor átszámoltatni. Aztán rájön, hogy nincs rá pénze, a felét kipakoljuk, másnap újra jön, és keresünk mégis, valami olcsóbb kardigánt, mert az is kéne.. mindeközben végighallgattam már a teljes élettörténtetét. Meg a férjéét, meg a gyerekéét. És vicces, mert a főnököm lányának meg előadta, hogy ő egyedül neveli a gyerekét. :D Szóval, simán ő is kaphatna ezüstérmet.
Az arany viszont abszolút a múlt heti vásárlómat illeti meg. Aki tulajdonképpen nem is vásárolt. Csak jött beváltani a felicitas kuponját. Egyszerre a várandós mama kupont, és a babakupont. Ami oké, előfordul, a többség nem is figyeli, hogy van várandós mamás is, és csak a babakuponnal együtt kéri el, hogy "ha már van..". De ő nem. 26. hétre született a kislánya 620 gramm-mal. Egy héttel azelőtt, hogy ő jött a kuponokért. Őszintén szólva, nem nagyon tudtam jól reagálni. Természetesen jó egészséget kívántam a babának, de egész nap azon tűnődtem, hogy vajon, mi késztette arra, hogy szülés után egy héttel neccharisnyában elrohanjon kiváltani a baba-kupont is (ami egyébként négy hónapos kortól ajánlott). Annyira fura volt, és annyira megviselt (engem), hogy minden vásárlói hülyeség elé kellett, hogy helyezzem. Nem értem, de tényleg. Tudom, hogy mindannyian másképp reagálunk vészhelyzetekre.Valószínűleg nem lehet ott a kórházban a nap huszonnégy órájában. Meg nem is mindenki bírja. De akkor is.. Nem ítélkezem, de tényleg. Vagy mégis. Hát hogy lehet valaki ilyen hülye, hogy ez a legfontosabb? És annyira fontos volt, hogy a várandós mama kupont visszadátumoztatta, hogy megkaphassa.
Ilyenek fűszerezik a mindennapjaimat azokban a négy órákban, amit ott töltök. Természetesen meg kell azért említenem az olyan vásárlókat is, mint az a másfél éves kisfiú, aki egy reggelemet aranyozta be azzal, hogy annyira kedves volt, és olyan örömmel próbálta fel a cipőt is, a sapkát is, hogy csuda. És azt is, aki visszament a főnökömhöz, és elmondta, őt még soha, senki nem szolgálta ki ilyen kedvesen, mint én, és köszöni szépen, mert nagyon jól esett neki. (hozzám akart visszajönni, de én már nem voltam ott) Tehát vannak pozitív élmények is, szép számmal. Szerencsére. Különben simán meg lehetne bolondulni. :D

2010. nov. 7.

Péntek este

Ők már fodrászkodás után... én még előtte. :)
És egy fiam hiányzik is a képről. De azért nekem tetszik. :)

2010. nov. 5.

Atópiás dermatitis

Már 11 éve él velünk ez a nyavalya, úgyhogy igazán egymáshoz szokhattunk, már-már családtag is. Kevés meglepetést tud már okozni, mégis van még azért, amin még nekem is sikerül fennakadnom. Pedig ennyi év után már "szagról" megmondom, melyik krémben van elocom, melyikben ftorocort. Ránézésre tudom, melyik fajta pöttyre kell szteroid, de azonnal, és melyik az, amelyik el fog múlni pár nap múlva. Tudom azt is, hogy a nyár ekcéma-szempontból maga a kánaán, olyankor alig-alig fordul elő. A késő ősz, és a tél pedig a lehető legrosszabb. Rosszul viseli a bőrük a hőmérséklet-különbségeket, ami a kinti levegő, és a benti fűtött szoba között van. Nehezen bírja a bőrük tolerálni a sok réteg ruhát is, még akkor is, ha nem hordanak műszálast.
Emlékszem, mikor először jelentkezett, hetekig nem bírtuk Patrikról leszedni. Az arca örökké lángolt, a testén pedig minden zsírozás ellenére is olyan száraz volt a bőre, mint a smirgli. Kentük, gyógyszereztük, mire hetek múlva végre kezdett javulni. Másfél éves sem volt még ekkor, és nagyon nehezen értette meg, hogy nem szabad vakarni. Főképp azért nem, mert a kezéről vitte tovább mindenhova. Az első két évben gyakorlatilag minden második héten ott ültünk a bőrgyógyászaton, egy kisebb vagyont hagytunk a patikában, mire megtanultunk együtt élni vele. Erik is igen korán meglátogatta az időközben szinte családtaggá vált bőrgyógyászunkat, alig pár hónapos korában vittem először. És Roland sem kerülhette el a sorsát. Sosem felejtem el a dokinak azt a mondatát, mikor megkérdezte, a kicsi végre lány lesz? Mondtam, nem, őt is fiúnak várjuk. Erre mondta, pedig, ha lány lenne, még talán esélye is lenne, hogy ne legyen a betegem.
Szóval, 11 év. Van a hátunk mögött rengeteg iszonyatos pillanat. Véresre repedt kéz- és lábujjak. Újdonságként kapott nem szteroidos krémtől sikítva vakarózás. Iszonyatos idegrohamok, mikor már nem bírták tovább a viszketést. Hihetetlen mennyiségű krémes doboz.
Szemét egy betegség ez amúgy. Nem találtunk okot. Nincs (kimutatható) táplálékallergiájuk, nincs semmi, amire azt mondhatnánk, hogy na, ez az oka. Hibás gének. Jobb híján. Ha szerencséjük van, a kamaszkori nagy hormonváltozáskor elmúlik. Ha nincs, rosszabb lesz.
Nem tulajdonítunk neki túl nagy jelentőséget, az életünk része a "kenekedés", a bőrgyógyászhoz járás. Néha viszont kiborulunk. Együtt is, külön-külön is. Van, hogy csak én. Mint most is. Eriken fura pöttyök jelentek meg. Volt már ilyen, emlékeim szerint. Nem is egyszer. És mikor először hallottam a diagnózist, majdnem elsüllyedtem szégyenemben. De aztán az orvosunk megvigasztalt, nincs ezen mit szégyellni. Szóval, Erik rühes. (rühös?) Elsősorban közösségekben terjed, de az egyébként is gyengébb bőrű gyerekek hamarabb "szedik össze", mivel sokkal kevésbé képes védekezni, mint egészséges társaiké. Van rá krémünk, amivel le kell kenni többször, ágyneműt, pizsamát minden nap lehúzni, mosni, vasalni, és elvileg megszabadulunk tőle a hétvégére. És imádkozom, hogy a többieken ne jelenjen meg, mert akkor kezdhetjük elölről majd.
Patrik lábujjai pedig annyira csúnyán sebesek, hogy nem is elég, hogy csak bekenjük. Bekenjük, és folpack-kal körbetekerjük. Így marad reggelig.
Így vagyunk most.
Én meg tegnap éjjel ismételten rohamot produkáltam. Ismét lábrázós, rázkódóst. Nem tudom, mikor lesz már végre vége.

Őszi szünet

Másodszor fordul elő a gyerekeim életében, hogy szünet van az iskolában, óvodában, és nem én vagyok velük itthon, hanem az apjuk. Szerencsére egészen időben eszünkbe jutott, hogy ő kiirassa a szabadságát, így aztán nyugodtan várhattuk az október végét ebből a szempontból. A fiúk sem ágáltak ellene, hogy nekem dolgozni kell mennem, csak olyan kívánságaik voltak, hogy készítsem ki a ruhájukat, készítsem oda reggel a tejeskávét, és hogy siessek haza. :)
Patrik rettenetes mennyiségű leckét kapott. Szerencsére időben megtudtam, így aztán hamar rávettem, hogy minden nap csináljon meg belőle valamennyit, hogy hétvégére már ne maradjon más, mint a herbárium, amit természetismeret órára kell elkészíteni. Kellett is ez a napi szintű foglalkozás a leckével, a matekfeladatok így is napi több órát vettek igénybe.
Erik viszonylag gondtalanul pihenhetett, bár neki is van egy kevés leckéje, de ő meghagyhatta a hétvégére.
Roli pedig számolja a szabadnapokat, számon tartja mennyi telt már el, és akkor mennyi van még hátra. De nagyon élvezi, hogy itthon lehet a tesóival.
És hogy milyen volt? Egy őrült rohanás. Minden napra jutott valami elintéznivaló. Kellett mennünk sürgősséggel a bőrgyógyászatra, vissza kellett vinni a könyvtárba a könyveket, minden napra jutott egy kis bevásárlás.
Mégis sajnálom azért, hogy már csak a hétvége van belőle. Mert mégis sokkal szabadabb volt minden. Nem kellett időre menni, nem kellett olyan korán kelni. Jó idő volt, így aztán kimehettek akármennyit.
És jutottak eszembe az otthonoktatók. Hogy milyen jól is csinálják. Mert megmaradhat a szabadság is a tanulás mellett.
De nekünk jó ez így. Nemsokára téli szünet. Amikor majd nem rohanunk. Mert nem lesz nyitva a bolt, nem lesz orvosi rendelő, nem lesz posta, nem lesz semmi. Csak mi. Itthon.

2010. nov. 1.

November 1.

Lehet, hogy kicsit más a kapcsolatom a halállal, és az elmúlással, mint a többségnek. Lehet, hogy a többség normális, és én nem vagyok az. Rengeteg ember van, akire már csak emlékezem, mert máshol vannak. Ki már sok-sok éve, ki pedig épp csak nemrég ment el. Természetesen szomorú vagyok miatta, de sokkal inkább sajnálom magamat, mint őket. Hiszen az én "hitem" szerint ők mindannyian azért mentek el épp akkor, amikor, mert nagyobb szükség van rájuk máshol.
A temetők lehangolnak emiatt, mert tudom, nincsenek ott. Soha nem is voltak. De kell egy hely mindenkinek, ahova letehet egy-egy szál(csokor) virágot, és egy gyertyát, ahol emlékezhet.
Én másképp emlékszem. Ezen a napon is. És bár voltam a temetőben is, és elszorult a torkom nézve a fejfán a neveket, akiknek más volt a sorsuk, és már nem ismerhették a dédunokáikat. Mégis ma miközben itthon égnek a mécsesek, arra gondolok, jó nekik ott, ahol vannak. Tudom, hogy jó. És hiszem, hogy még találkozunk valahol, valamikor.
Így aztán nem is búcsúzom tőlük soha. Csak emlékezem. Arcokra, hangokra, mozdulatokra, illatokra, mondatokra, együtt töltött percekre. És miközben pereg az emlékek filmje, folyton csak motoszkál a fülemben a dal.. "Mindazokért, kiket nem láttunk már régen...."