Kedves fejem!

Nyugodtan megtehetnéd, hogy nem élsz önálló életet, nem gondolkodsz önkényesen, de legfőképp nem intézkedsz, ha Te úgy látod jónak.... Az csak szerinted pihenés, hogy amiatt vagyok kénytelen feküdni, mert fájsz, mint a veszett fene, és ellenállsz minden létező fájdalomcsillapítónak, meg egyéb ilyen-olyan praktikának. Képzeld, nagyon nem pihentető az ilyesmi. Mert ugyan valóban nem tudok csinálni semmit miattad, mert makacs vagy és konok, és csakazértsem múlsz el, de sokkal jobban kimerülök ebben, mintha -ahogy azt terveztem- rendbe raktam volna az iskolás cuccok szekrényét, meg a ruhásszekrényt.
Nem kell Neked lenned a főnöknek, mert tudod, attól még, hogy az irányító szerep általában a tied, az a helyzet, hogy nekem ám szívem is van, és úgyis úgy lesz mindig is, hogy Te meg a szívem együtt hozzátok meg a döntést. És képzeld el, hogy én is tudom, mikor van az a határ, amikor muszáj pihennem, és meg szoktam tenni.
Erre ma... rendesen megszivattál. És most nagyon mérges vagyok. Mert nem végeztem azzal, amivel akartam, és tudom, hogy jövő héten mennyi minden vár rám, és máris elúszott minden reményem, hogy legalább majd már két dolog miatt nyugodt lehetek.
És nem érdekel ám, hogy felhozod mentségedül, hogy az én nyakamban vannak elmeszesedve az erek, meg még hidegfront is jön. Nem fogod mindig másra fogni. Fogd fel szépen, hogy nem kell itt sztrájkolnod. Működjünk együtt inkább, és mindketten jól járunk.

És a fentiek rád is vonatkoznak, kedves parlagfű. Te is szépen elhúzhatsz a pollenjeiddel másfelé. Semmi szükség rá, hogy itt szórjad magad, meg irritálj, meg ilyenek.. Örülj neki, ha megmaradtál, és húzd meg magad... mert megtalállak, és úgy kihúzlak onnan..... és ez ügyben sem érdekel, hogy amúgy egyes vélekedések szerint gyógynövény vagy, mert az én férjemet ki akarod nyírni. Azt meg aztán nem hagyom, még úgy sem, ha jól összefogtatok Te, és az én fejem ellenünk.. De így jártatok... mert résen voltam. :P

Na.. és akkor most, hogy ezt is elmondtam, elmegyek aludni, mert negyed ötkor kelek. Brrrrrr....

Én is jártam Öszödön

De legalábbis úgy csinálok, mint ahogy abban az elhíresült beszédben elhangzott. Hazudok éjjel-nappal.
Nektek is, élőszóban is, magamnak is. Mert itt bizonygatom, hogy minden szuper, minden fasza, erős vagyok, nem érdekel, keresek, lesz hamar másik. Nem sírok, hanem nevetek. Kifelé. Nem omlok össze, hanem a tettek mezejére lépek. És pozitívan gondolkodom, hogy bevonzzam magamnak az újabb munkahelyet.
Ugyanakkor ez mind csak egy felvett viselkedés. Belül tombolok, fáj, zokogok és őrjöngök, amiért már megint én kerültem ebbe a helyzetbe. Félreértés ne essék, nem kívánom én ezt senkinek sem. Továbbra is az van, hogy a tény, hogy most épp nincs hova mennem dolgozni, az a fájdalmas, nem a hely hiányzik. Annyira azért nem vagyok hazug, hogy most hirtelen kiderüljön mennyire szerettem csinálni, amit csináltam.
Ma nettó négy órát töltöttem álláskereséssel az interneten. A szemem jojózott a böngészéstől, és nem találtam egyet sem, amire jelentkezhetnék. Illetve de... Zalaegerszegen. Elképesztően senkinek érzem magam épp. És ne mondja nekem senki, hogy na, most kell kihasználni az időt, és tanulni, legalább nyelvet, mert hogy is tenném, amikor még a keresetem sem lesz? Akkor majd nyelvórákat veszek?
De lehetek direktmarketinges, vagy épp f**d***nt*s, mert ők már megtaláltak. Kellően kétségbeesettnek tűnhetek, így alkalmas lennék. De az megint nem az én asztalom. Válogatós vagyok? És erre is jöhetnek nekem a lenéző, kioktató dumák, hogy nem is akarok igazán dolgozni, mert ha akarnék, akkor kihasználnám a lehetőséget, és most belevágnék, mert semmi nem történik véletlenül, és pont most hétfőn már mehetnék is a tanfolyamra.
És ez még csak a kezdet. Én meg máris kiborultam. És haragszom. A világra is.

No mindegy. Bocs, de hazajöttem Öszödről. Mégiscsak jobb így.. Őszintén.

Valami régi, valami új...

Ma minden tekintetben lehetett volna az én napom. Ajándék volt novemberben a mai időjárás, és én nagyon is örültem neki. Tőlem lehet ilyen az egész tél, igazán nem bánnám. Szóval, sütött a nap, jó idő volt, és a fejem ugyan fájt, de ezt már megszoktam, de még csütörtök is volt. Ami azért jó, mert a hét utolsó előtti munkanapja, és mert ilyenkor délelőttös vagyok, és csak egyig dolgozom. Jó, néha előfordul, hogy ez nem így van, de most így volt.
Ugye ilyen előzményekkel azt kéne írnom, hogy egész nap röpködtem a boldogságtól, és az újrakezdés lázában égtem. De ez nem igaz ám. Nem én lennék, ha egyszer úgy ébrednék, hogy na, akkor bánja kánya az egész mindenséget, mert nekem akkor is jó. Fittyfene. Agyonbonyolítok magamban mindent. Felfedeztem már olyan problémákat, amik amúgy lehet, hogy nem is azok (de majd én csinálok belőlük). Morgok, mint az a bizonyos bolhás kutya.
De ma megálljt kellett parancsolnom magamnak. Történt, ami történt,a lényeg annyi belőle, hogy egy fél órás be nem tervezett plusz bájolgás után szó szerint nem is láttam a méregtől, hogy már megint feleslegesen rabolták az időmet. Aztán még azon, hogy mekkora bamba vagyok megint felhúztam magam, amit sikerült odáig fejlesztenem, hogy egy gyomorfájásból indulva azt hittem, vagy meghalok ott helyben, vagy minimum el fogok vágódni. A fürdőszoba padlóján ücsörögtem, várva, hogy akkor valami legyen. Lecsengett.
Igazából nem is ez érdekel. Nem bántam volna azt sem, ha elájulok, jó ideje "várom" már. A lényeg, hogy ott és akkor, miközben figyeltem magamra, meg arra, hogy milyen érdekesen forog a mosógép, szépen megbeszéltem magammal azt is, hogy itt az ideje befejezni ezt. Túl mélyre fogok süllyedni, ha hagyom ezt így tovább is, és azt nagyon meg fogom szívni.
Arról fogalmam sincs, hogyan lesz majd ez az egész. Keresgélem itt belül azt a régi Diust, aki annyit mosolygott, aki tényleg nem csak túlélte az életét. Remélem, előkerül. Mert az a mostani ez döguncsi.

És mielőtt még azt hinnétek: ez nem egy panaszkodós poszt, sőt....Ez az újrakezdés bevezetője akarna lenni... Vagy mi..

Elég ebből

Egy jó ideje alakoskodom itt is, meg máshol is, úgy teszek, mintha, pedig nem. Csinálhatnám tovább, mert senkit nem bántok vele, de elég volt belőle. Eddig is csak azért tettem, mert gondoltam, úgy biztos jobb mindenkinek. Na de jobb, nem jobb.. azért ha magamban tartom hosszú ideig, akkor szétrág belülről.
Úgyhogy most elmesélem, hogy az elmúlt hónapok kitartó és minden napos állásvadászata mekkora sikertelenséggel is jár nekem. Nem tudom, hány hirdetést olvastam el, naponta több állásportált böngészek folyamatosan, emellett még a szuperinfo-tól kezdve az ilyen-olyan cégek saját honlapjait. Gondosan csak arra jelentkezem, ahova megfelelek. Mindent elolvastam arról, milyennek kell lennie egy jó önéletrajznak, és egy jó motivációs levélnek. Ennek megfelelően minden hirdetéshez újra írom a kísérőlevelet, vadászok utána, hogy személyesen szólíthassam meg a kapcsolattartót.
Hát ehhez képest nemhogy egy nyomorék állásinterjúig nem sikerül eljutnom, de az esetek 99,9 %-ában még csak egy válaszemail-re sem méltatnak. Tisztában vagyok azzal, hogy nem én vagyok a legpiacképesebb ember az álláskeresők közül. De most már nagyon frusztrál, hogy folyton ott motoszkál bennem, hogy még a lidl-be sem vagyok jó egy hatórás pénztárosnak. És ez nem vicc. Tényleg nem. Mert ők abba az egy századnyiba tartoznak, akik küldenek elutasító választ. Mindig.
Emiatt, ettől, és ehhez kapcsolódóan a hangulatom a remektől meglehetősen messze van. Makó közelebb van Jeruzsálemhez, az tuti. Gondolkodom, mit tehetnék, de hülye ördögi kör ez, amiből nehéz kilépni. Szerezhetnék éppenséggel még a meglévő három szakmám mellé egy negyediket, vagy akár ötödiket is, ami piacképesebb a mostaninál. Mondjuk lehetnék cnc marós, mert azt jó sokat keresnek. De ahhoz, hogy ezt tegyem, iskolába kell járni. Ami ugye nekem már fizetős. Amire pénz nincs. Ugyanezen okból nem járok nyelviskolába, vagy nyelvtanárhoz. Ahhoz, hogy normálisan megtanuljak angolul, vagy németül,minimum heti két, de lehet, hogy több órára lenne szükség, nem tudom mennyi ideig. Ne is számoljátok, szerintem a fizetésem nem lenne elég rá. Úgyhogy ezek a lehetőségek kilőve. Az, hogy úgy egyébként mi mindent tudok, amiről nincs papírom, az meg ugye senkit nem érdekel, mert a papír a lényeg.
Annyiszor reménykedem, hogy na, majd most. Már nem szégyellem megkeresni az ismerősöket mindenhol, ahol csak lehet, egy kis hátszél reményében. De mint a mellékelt ábra is mutatja, nekem még az orkán erejű szél is kevés.
Olyan, mintha valami láthatatlan tintával oda lenne írva az önéletrajzomra, hogy "Kukába vele, de azonnal". Rettenetes érzés.
A másik pedig, ami miatt nem vagyok jóban magammal, az az, hogy úgy tűnik, besokalltam.Minden untat, mindent utálok, nyűg a mosás, a bevásárlás, inkább főzni sem főzök, mert csak magamnak kéne.  Minden nap arról ábrándozom, hogy legalább két napra elmegyünk kettesben Balázzsal, és az a két nap olyan lesz, mintha még mindig húsz évesek lennénk, napi rutinfeladatok és napi gondok nélkül. No persze esély sincs rá, hogy ez bekövetkezik.
Hát ez van akkor, mikor őszinte vagyok. Meg amikor egész nap úgy fáj a fejem, hogy már a levágást is fontolóra vettem.

Hogyan mondjam el...?

Lehet, hogy célszerűbb lenne, ha sehogy sem tenném, de miután dühít, és lehangol a dolog, így aztán itt és most, a virtuális naplómban kidühöngöm magam. Még most van lehetőség a jobb felső sarokban megkeresni a menekülési útvonalat... később megbánhatod, hogy elolvastad.
Nem fogok miatta mentegetőzni, és elnézést kérni, hogy én olyan vagyok, aki bizony nem nagyon szereti a testvérét. Erős kifejezés? Lehet. Azt nem mondom, hogy semmit nem érzek iránta, mert az nem igaz, de nem az az ember, akivel felhőtlen a viszonyom. Valószínűleg ettől van az, hogy egy csomó rossz tulajdonságát látom, és bizony... haragszom rá, amikor neki valami sikerül, ami nekem nem.
Akkor, amikor felépítette a házat arra a telekre, amit valamikor én szerettem volna, meg tudtam volna fojtani.  De persze nem tettem, még csak nem is szóltam egy rossz szót sem. Hiszen mit mondhattam volna? Egyenlőnek kéne lennünk, egyenlő mércével a családunkban, de nem így van, és mivel ő általában jobban keveri a lapokat, ő jön ki jobban minden helyzetből. De mindegy. A telek az övéké lett, a házat felépítették (nem bánom már, jobb ez így, hogy nem adósodtam el egy életre)
Az építkezésük miatt ment tönkre a kapcsolatunknak az a kevés jól működő része is. Mert értem én, hogy valaki ideges, és fáradt, de azt nem tűrhetem el, hogy az én gyerekeimen töltse ki az összes frusztráltságát. Rettenetesen megbántott bennünket, amikor "leszarszülőzött" mindkettőnket, és vérig sértődött, amikor kitessékeltük. Keserű szájíz maradt utána, és még a mai napig is a fülemben cseng, ahogy és amit mondott...
Az, hogy neki kislánya született, majdnem az utolsó csepp volt a pohárban. Rettenetesen szégyelltem ugyan magam érte, de majd belepusztultam, hogy már megint neki sikerült megvalósítani az én vágyamat.
Az, hogy mindketten szülők vagyunk, semmit nem javított a helyzeten, és meglehetősen dühít, amikor hozzám ( a szarszülőhöz) jön tanácsot kérni. Pedig- ahogy azt olyan sokszor hangoztatta- neki diplomája is van gyereknevelésből. Hogy ez mekkora nagyképű duma volt részéről, már tudja... és akarta már a szögre akasztani a diplomáját, mert arra, amit az élet produkál, nem készítik fel az iskolapadban.
De most aztán nagyon mérges vagyok. Oké, hogy az ő szakmája keresettebb és piacképesebb az enyémnél. De hogy őt felvegyék a második megpályázott helyre, ráadásul még úgy, hogy az ő igényeihez igazítsák a munkaidőt, azt én most kikérem magamnak. Rá vagyok mérges, mert nem tudom ki másra legyek. A sorsra? Vagy kire? Fogalmam sincs mit csinálok én ennyire rosszul, ami miatt folyton ő valósítja meg az én álmaimat?
És ez a mostani ügy megint nem fog minket közelebb hozni egymáshoz. Mert ő majd nem mulasztja el megjegyezni, hogy neki két hét alatt sikerült, ami nekem két év alatt sem, én pedig ettől majd megint csak még jobban fogom utálni.
Pedig...ha belegondolok... három éve én mentettem meg az életét, amikor azt javasoltam, vegyen egy tesztet, mert szerintem lisztérzékeny. Nem várok érte köszönetet. Tőle semmiképp. Azért tettem, mert az volt a természetes, hogy segítsek. Azért jó lenne,ha most már találna magának saját életet, és nem az én álmaimat élné... hátha én is felszabadulhatnék.

Fura a helyzet nálunk

Nagyon érdekes korszakunkat éljük most. A múlt heti nagy újdonság a héten fokozódni látszik, máris úgy találtuk magunkat, így hétfőn, ahogyan már négy éve nem. Balázs délutánra ment dolgozni. Nem nagyon sikerült napirendre térnünk fölötte, bevallom, én magamban jót kuncogtam kárörvendve, hogy "hehe, most aztán megtudod, milyen is az, hétfő délutánra menni". Na persze én sem úsztam meg, és én mentem előbb. Itt le is ragadtam én, merthogy elvitt dolgozni, ami pontosan így szokott zajlani, amikor csak lehet.
Aztán mikor hazajöttem, akkor nagyon fura volt, hogy nincs itt. Jó, már az is, hogy nem jött értem, mikor mindig szokott, vagy értem, vagy elém Arthurral. Most meg semmi. Nem is nagyon találtam a helyem, bementem a zöldségeshez, meg a cba-ba, de amikor kijöttem, körülnéztem, őt keresve. Aztán emlékeztettem magam rá, hogy hát délutános. De persze amint hazaértem, azt vártam, hogy majd jön elém legalább a szobából. De semmi. Nagyon-nagyon furcsa érzés volt, körülbelül mintha a fél karomat ottfelejtettem volna valahol. Így, ebben a fura révületben telt az este. Vacsoraidőben sehol, majdnem enni is elfelejtettem emiatt. :D
Ez az egyik, ami fura. A másik, ahogy a gyerekek mostanában keresik a helyüket a világban is, és itthon, családon belül is. Eddig is tudtam róluk, hogy mindenki elég erős és meghatározó személyiség. Mindegyik másképp ugyan, de azok. De eddig a dudások elfértek a csárdában. Mindig voltak csatározások, hol kisebb, hol nagyobb, és hagytam is én ezt, oldják meg, ha lehet. De mostanság belépett ez a szemétkedős-kötözködős harc. Amikor egyik sem enged, még véletlenül sem, és még akkor is odabök, odaszól, amikor a másik már ordít, és én is velük, amiért ilyen szörnyetegek, hogy az ember inkább lakna a Marson, mint ebben a lakásban. (ja, ilyeneket szoktam mondani mérgemben, meg hogy indulok is világgá)
Na és ami a legeslegfurább... az az áldott jó gyermek, aki az elsőszülöttünk olyan mértékben kamaszodik, hogy visszapofázik, szemtelen, nyegle stílusban, amitől az embernek a bicska nyílik a zsebében. Rontott a suliban is, matekból. Ami önmagában nem világrengető tragédia, mert nem a kettesét rontotta le egyesre. A világösszeomlós, égföldleszakadós az, hogy eltitkolta. Pedig erről volt már egyszer szó, úgy a félévi bizonyítványok kapcsán, hogy akármiről is van szó, tudni akarjuk. Mindegy mi, el KELL mondania. Akkor is megmondtuk őszintén, hogy előfordulhat, hogy a fejét leharapjuk, de mindig, minden körülmények között vállalni kell a tettei következményét, és ez ugyanúgy vonatkozik a matek dolgozat jegyre, mint arra, ha kiborította az innivalót. Akkor megértette. Elvileg. Azóta meg elutazott a Marsra, vagy mi (pedig én készültem oda) és úgy érkezett vissza, hogy törölte az előzményeket. És ezzel egy időben elindított egy privát böngészés folyamatot. Nem tudom, mit gondolt, vagy gondolt e bármit is, mert ezt nem sikerült kiderítenünk. A privát böngészés nem jött be, az már biztos. Nagyon nem. Lehet, hogy nagyon zord és szigorú szülők vagyunk, de jelen pillanatban úgy áll a helyzet, hogy a bizalommal való visszaélés a szlovákiai táborba kerül neki. Mert nem megy, most úgy áll a helyzet.
Még ennél is furább, hogy ebbe az egészbe mindkettőnknek (mármint az apjának és nekem) a szíve szakadt bele tegnap este, mert ez a nyeglemodorú, pattanásos kamaszodó fiunk persze hogy kibőgte a két szemét. (én is vele, mikor nem látta, de pssszt) Ráadásul mindketten voltunk ebben a cipőben, amikor még ekkora lábunk volt (jól bírja ez a cipő az évtizedeket) így pontosan tudjuk, milyen a másik oldalon állni. Igaz, engem is, Balázst is egy ilyenért minimum felpofoztak, hogy a "fal adta a másikat". Ez nem követendő példa számunkra. És azzal is tisztában vagyunk, hogy a büdöséletben sem fog senkit érdekelni hanyas volt matekból hatodikban, vagy épp hogy sikerült valamelyik mértani témájú dolgozata. Sőt, még azt is tudjuk, hogy az életben valószínűleg nem fog egy kicsit sem számítani, mikor milyen tanulmányi eredménye volt, még a boldogulása sem biztos, hogy ettől függ majd. De azt most kell megtanulnia, hogy a bizalom, és az őszinteség fontos. Nagyon fontos. És ha ehhez nekünk meg kell keményíteni a szívünket, akkor kénytelenek vagyunk. Pedig nem így akarunk játszani, hiszen demokrácia van nálunk, nem anarchia.
Őszintén szólva, én jobban várom a tanév végét, mint a gyerekeim. Addigra belerázódunk az új menetrendbe, és talán már majd a délutános napokat is megszokom, ráadásul jön majd a lazaság. Amikor nem kell ilyen szigorú szülőnek lennünk.

Hétfő

Délelőtt még kaptam egy adag letolást amiért nem vagyok képes gatyába rázni magam. Azt nem mondom, hogy nem volt jogos, mert így utólag már tudom, hogy tök igaza volt. Akkor, abban a pillanatban meg tudtam volna pofozni, amiért nem ért meg. De nem tettem ilyet, dohogva felkaptam a ruháskosarat (és most már azon röhögök, hogy szólhatott volna rólam a verssor: "ment a szobába, ment serényen.."), és átvonultam a gyerekszobába. Ott pedig levezetésnek kipakoltam a zoknis fiókot, és kidobáltam a lyukas zoknikat. Roppant könyörtelen voltam. Szegény zoknik, pedig igazán megpróbáltak mindent, hogy eltűnjenek, volt, amelyik még ki is fordult önmagából, hátha nem veszem észre. Pár perc tomboló zokniszelektálás után jött a másik szobából a hang, ami megkérdezte, hogy "Na mi van, mit csinálsz?" Itt még morogtam, elvégre én voltam a meg nem értett szegény, szerencsétlen, aki kicsi és fázik.. aztán nem sokkal később már kaptam egy nagy, megértő ölelést. :) (És tessék, Szilvi, az első jó pillanat ma) Ritkán haragszunk egymásra sokáig, mostanában meg még annál is ritkábban.
Délutánra mentem dolgozni, ami a szó szoros értelmében véve délután, mert pontosan tizenöt perccel a déli harangszó után kezdődik a munkaidőm. Csendes beletörődéssel mentem, több réteg zokniban és ruhában, nem is tudom, képes leszek e leszokni erről a rétegezésről majd valamikor.. Azzal vigasztaltam magam, hogy ha a múlt hetet kibírtam, akkor ezt is. Sovány vigasz, de hát nem nagyon volt mihez folyamodnom.
De tényleg kibírtam, és egészen felvillanyozó volt az a tény is, hogy már a leltár 80 %-a készen van.
Itthon pedig lehámoztam magamról a rétegeket, és felmelegedtem egy kád vízben.
Aztán most estére viszontláttam egy ötletemet, ami szintén jó történés és mosolyra fakasztó, úgyhogy végül is most itt ülök döbbentem a felismeréstől, hogy dehát ma hétfő volt. :)

Tízmillió szakértő

.. mondhatnám újratöltve. Mert egyszer már írtam egy ilyen című szösszenetet. Könnyedebb témában, mint ami most következik, az biztos.
Mostanában átalakultunk Magyar Köztársaságból Magyarországgá. Azt továbbra sem értem, mégis mi értelme van ennek, de mindegy is. Nem a név a lényeg.. időközben átalakultunk a tízmillió politikus országává, de még inkább a tízmillió tőzsdeszakértő országává. Biztos vagyok benne, hogy szinte mindenkinek a családjában van valaki, akit érint az euro vagy a svájci frank, esetlegesen még a japán yen árfolyama. Én lélegzet-visszafojtva nézem meg minden nap (vagy napjában többször), hogy épp mennyi is az annyi, és már nem merek utánaszámolni, hogy akkor ez mit is jelent forintban. Olvasom azokat a körleveleket, ami szerint az egésznek semmi köze az árfolyamveszteséghez, amit megfizettetnek velünk, valószínűleg igaz is. Nem mintha tudnék vele mit kezdeni. Ugyan most nem fogom előszedni a hitelszerződést, de majdnem biztos vagyok benne, hogy szerepel ott a "technikai" része ennek... ennyire nem hülyék. Ez egyébként nem "veri ki a biztosítékot" nálam, vagyok már annyira frusztrált ilyesmiben, hogy hagyjam magam.
Attól viszont felrobbanok, amikor értelmes(nek gondolt) emberek olyanokat mondanak, írnak, hogy meg is érdemli a sok devizahiteles, mert biztos fegyvert tartottak a fejükhöz, hogy euroban/svájci frankban adósodjanak el. Nos, akkor elmesélem.. Patrik nagycsoportos óvodás volt 2006-ban, akkor már három gyerekünk volt. Három szobánk sosem volt hozzá, és hiábavaló volt minden ezirányú törekvésünk. Roland öt és fél hónaposan kruppolt be először, amikor mentő vitt minket a Bókayba, Balázs pedig kölcsönautóval jött utánunk. Az után az éjszaka után komolyan autót akartunk. Amikor pedig az ilyen éjszakák még tovább ismétlődtek, és volt, hogy rettegve ültünk hajnali négykor, hogy vajon menni kell, és kit tudunk felébreszteni akkor végérvényesen eldőlt, hogy ezt így nem lehet, kell nekünk egy autó. Valami, amibe befér a három gyerekülés, és nem kell lecserélni egy jó darabig, tehát ne legyen ősöreg. Pénzünk nem volt, így tudtuk, hitelre kell. Pár hónap alatt megtaláltuk a típust, addig nem voltunk restek a Suzuki szalonba sem becipelni az üléseket, hogy tessék, ezeket kéne berakni a hátsó ülésre. Igen, mindet.. :D A típus megvolt, már csak meg kellett hozzá találni az autót. Hihetetlen árkülönbségek voltak akkor az ország nyugati és keleti felén (most nem tudom hogy van ez, mostanában nem akartam autót venni), így az ideálisat Nyíregyházán találtam meg. Balázs Hódmezővásárhelyről érkezett haza arra, hogy én már azt is letárgyaltam, hogy következő nap megyünk autónézőbe, és épp vártam a fotókat, a rétegvastagságmérővel készült adatokkal. Nem hitte, hogy tényleg... de másnap már intéztük a hitelt. No, itt jön az a rész, ami miatt azért nyílik a bicska a zsebemben (mármint nyílna, ha hordanék), amikor azt mondják, miért kellett devizahitel. Egyetlen hitel lehetőség jött szóba. Kitaláljátok? Svájci frankos. Akkoriban 156 Ft volt egy frank , és semmi nem utalt arra, hogy félnünk kéne. A törlesztőrészlet nagysága olyan volt, amiről azt gondoltuk akkor, hogy "ezt bármikor ki tudjuk fizetni". 32 ezerrel kezdtünk. És tényleg jó ideig ennyi is volt. Azóta eltelt már egy pár év, még mindig fizetjük. (Patrik nyolcadikos lesz, amikor letelik). Csak most már 50 ezer fölött törlesztünk. Többször szóba került (épp ma is), hogy lassan eljutunk a teherbíró képességünk végére. Mert csak az autó havi hetvenezer (törlesztés, és egy tank benzin), vissza kéne adni. Igen ám.. de akkor mi lesz? Nem lesz autónk sem, bebuktuk az összes eddigi befizetésünket, és ha nincs szerencsénk, még majd mi tartozunk a banknak. A végtörlesztésbe ugye mi nem estünk bele, lévén nincs jelzálog rajta (az autó a hitel fedezete, de nem jelzáloggal terhelhető), ráadásul az események tükrében azt gondolom, az is egy hatalmas csapda.. mert majd most az MNB kénytelen lesz jegybanki alapkamatot emelni, hogy mentse, ami még menthető (ha egyáltalán megteheti még), akkor pedig ők is ugyanott lesznek, ahol a part szakad.. (de ne legyen igazam).
Szóval, amikor olvasom, hallom ezeket a hatalmas okosságokat másoktól, akkor szívesen elmesélném nekik, hogy az emberek nagyon nagy része nem azért adósodott el más ország valutájában, mert jódolgában épp nem tudott mást csinálni, hanem mert csak így kapott hitelt. (az most gondolom demagógnak minősül, ha idevetem, hogy legkevésbé a magyar bank támogatott bárkit is abban, hogy építhessen, vehessen, a külföldi tulajdonú meg jóhogy nemzetközi valutában ad.. a bankszakma a világ legnagyobb üzlete..) Emberek ezrei, tízezrei vannak ma abban a helyzetben, hogy van egy házuk, autójuk, amit még évekig fizetni kell, de egyre nehezebb. Márpedig ha nem fizetjük, akkor bajban vagyunk, mert azt ugye nem lehet. A saját országunk akkor is cserben hagyott bennünket, meg most is. Ugyan minek nevezzem azt, hogy akkor senki nem avatkozott közbe, amikor ezt a rengeteg valutahitelt folyósították? Pont úgy, ahogy most sem avatkozik közbe senki, amikor épp ma rekordmélységbe repült a forint.
A legszomorúbb mégis az, hogy még mindig az a fontos, hogy "minek vetted fel, Te hülye", ahelyett, hogy egy együtt érző mosolyt adna legalább. Csoda e, ha üresek az utcák, a boltok, és mindenki búskomor? Mától a benzinár is csúcsot dönt megint.
Mi lesz ennek a vége?
De a jó hír az, hogy ma elkészült három új küszöbünk is (apósom hajlította valami lemezből, Balázs rakta a helyére), úgyhogy ha minden kötél szakad, már mindenkinek van egy saját, amit rághat. :))))

Hülye vagy, világ!

Akár ezt így is hagyhatnám, egy üres bejegyzéssel, mert biztos vagyok benne, hogy már a cím alapján is mindenki a saját vérmérséklete, gondolatai, érzései alapján bólintott, felhördült, és továbbgondolta.
De nem hagyom üresen, hanem megosztom veletek a saját vérmérsékletem alapján kialakult érzéseket és gondolatokat.
Egy ideje már vannak pillanatok, amikor olyan, mintha még önmagamat is kívülről látnám, de erről már akkor írtam. Mindig hosszabbak a pillanatok, és időnként társulnak hozzá fura színek, amiket, ha festő lennék, minden bizonnyal meg tudnék mutatni, így, hogy csak írni tudok, az enyémek maradnak.
Ebben a tudatállapotban figyelem a világot mostanában. Válogatás nélkül a világban gyereket, felnőttet, szegényt, gazdagot. Annyira sok őszintétlen ember van a világon, hogy fájdalmas látni. A legfájdalmasabb ebben, hogy a többségük még önmagának is hazudik folyamatosan.
Vannak egy csomóan, akik divatból lettek "pozitív gondolkodók", semmi tartalom nincs az ő pozitívságuk mögött, és semmi ereje nincs is ezáltal. Persze, jó dolog valamiben hinni, de nem jó dolog úgy hirdetni valamit, hogy fogalmunk sincs róla, miről beszélünk. A falra tudok mászni az olyanoktól, akik előadják ezt a "nem mondunk semmi negatívat, mert akkor beteljesül", közben pedig keresik a szavakat, és végül az sül ki belőle, hogy egy igaz mondatuk nincs. Mi értelme van ennek?
Azt gondolom, mindannyian, akik jelen pillanatban felnőtt emberként itt élünk ebben az országban (de akár a világban is) tudjuk és látjuk, hogy valami van. Valami, ami nem tetszik, de hallgatunk, mert félünk megszólalni. Nyeljük a békát, mert az úgy elegáns, ha úgy teszünk, mintha nem okozna gondot hónapról hónapra megélni. Nagyon kevesen vannak, akik emelt fővel be merik vallani, hogy igen, "sz@rban vagyunk",  és nem, fogalmunk sincs róla, miből és hogyan fog megvalósulni a karácsonyi varázslat. Én be merem vallani, hogy jelen pillanatban még halvány lila segédfogalmam sincs róla, hogy lesz e valami plusz forrás erre a célra, vagy abból kell kigazdálkodni, amiből minden mást. Ez utóbbi esetben végtelenül szerény megoldást kell találnunk. Mert most írhatnám azt, és tök magasztos lenne, hogy "de nem baj, mert itt vagyunk egymásnak, szeretjük egymást, és ennél nincs nagyobb ajándék". Még igaz is. Mert mi, felnőttek tényleg úgy érezzük, a legnagyobb ajándékokat már megkaptuk az életünkben, itt vannak a gyerekeink. De még nekünk is fura lenne egy olyan karácsony, amikor maximum egy ünnepi vacsora lenne... a gyerekeink pedig ajándékot várnak, hiszen jók voltak. Megjegyzem, teljesen jogosan vágynak valamire. Ez az egyetlen olyan helyzet egész évben, amikor vágyakozhatnak úgy, hogy ne kelljen azt hallaniuk, hogy "erre most nincs pénzünk".
Ez a hülye világ pedig, ami csak rohan a vesztébe, simán beint majd egy csomó gyereknek. Sokkal kevesebb vágy tud majd teljesülni az idén, mert ki mer manapság a takarója végéig nyújtózni? Ki mer bármit is bevállalni, amikor egyetlen tollvonás elég ahhoz, hogy holnap már ne is ott legyen a takaró vége.
Néha kicsit szúrja a szememet, hogy ilyen kevesen vannak, akik igazán őszinték. Ha kívülről nézelődök, sokkal könnyebben felismerem azt, aki gondosan titkolózik.. és néha kedvem lenne hozzá, hogy azt mondjam neki "csak mondd ki, tudom miről beszélsz". A színekről pedig annyit, hogy sok a sötétlila és sötétzöld különböző árnyalata. Fogalmam sincs, mit jelent, vagy jelent e valamit. Nem szép. Néha haragszom is a világra, amiért idáig süllyedt.Gondolom szükséges a mélypont ahhoz, hogy aztán majd beinduljon a fellendülés minden téren.. gondolom mindet végig fogom én is élni, és csinálni, és még párszor megfordul majd a fejemben, hogy "Atyaég, hova keveredtem?"

Bóvli

Ezek vagyunk mától a Moody's hitelminősítő szerint. Mármint Magyarország. Na, bóvlinak csak a köznyelv hívja, ők "befektetésre nem ajánlott" cimkét raktak ránk. Valljuk be, joggal.
Azt gondoltam, hogy majd akkor most, hogy egy ekkora "név" ad egy ilyen gyatra minősítést, majd elgondolkodnak a narancssárga katonák odafent a Parlamentben. Mondjuk hogy csak ők gondolják úgy, hogy, miniszterlnök úr szavait idézve "Igenis jó úton haladunk, csak még a háztartások nem vették észre." Hát, nem tudom mi a jó út. Vagy kinek mi.. ugye. Tegnap befizettem minden idők legmagasabb kocsitörlesztőjét. 50.450 Ft-ot. Amikor elkezdtem dolgozni, még elég volt a fizetésem rá (ami ennél tizenkétezerrel kevesebb). A benzin 400 Ft. Egy-egy hétvégi bevásárlás, amiben ugyan van hús, felvágott, tej, gyümölcs, zöldség, és joghurt is még, tízezres nagyságrend. Szóval, jó úton haladunk, és valóban, nekem még nem tűnt fel.
Na de ezek után, hogy megjött ez a bóvli minősítés, és természetesen az összes devizaárfolyam hanyatt-homlok megindul felfelé, tartottak egy tanácskozást az ország közgazdászaival. Nagy nevek voltak ott, az MNB volt elnökei, és természetesen a mostani nagy nevek.. Utána meg volt a sajtótájékoztató, aminek a második percében már azt gondoltam, hogy na neeee. Mert még mindig tartja magát ez a minden nagyon jó, minden nagyon szuper dolog. Jó az út, növekszünk, gyarapodunk, csak hát itt a világ összeesküdött a forint ellen. Bahh... elképzeltem, ahogy Amerikában szúrja a szemüket a mi forintunk. És az valahogy úgy zajlott, hogy két amerikai pénzügyi zseni megbeszélte magával, hogy nem jól van az úgy, hogy egy dollárér már csak kétszáz forintot adnak (pontos számot nem tudok, csak saccoltam), gyorsan terjesszünk el valamit, hogy hadd legyen kettőszázötven, és majd akkor megyünk, eszünk téliszalámit, és iszunk hozzá pálinkát. Ugyanmár...
Idegesít engem ez a rengeteg burkolt megjegyzés, harci utalás, nyugtalanít a most már második országos katasztrófa-próba. Folyamatosan azt próbálják velünk elhitetni, hogy az egész világ (és a bankok) összeesküdött szegény kis országunk ellen, és csak egy narancs lobogó alatt lehet ebből kitörni. Szerintem meg belülről rohad ez az egész, nem kívülről.
Nem, nem vagyok ellenzék-hívő, mert az ellenzék sem jobb a kormánypártnál. Nem tudnék megnevezni egyetlen politikust sem, akinek a szakértelmében lehetne bízni. Tulajdonképpen azért drukkolok, hogy ne legyen igazam a rossz előérzeteimmel a jövőt illetően.

(bocsánat a kissé politikai felhangú bejegyzésért, de ez kár lett volna, ha bennem marad...)

Szívós szerda

És nem olyan értelemben, hogy micsoda kitartó voltam ma, és mondjuk szívós munkával elértem valamit. Egyáltalán nem.
Mondhatnám úgy is, hogy hat hete ugyanúgy telik minden szerdánk, de nem egészen, mert mondjuk a múlt hét szerda kimaradt. De ma megint. Minden szerdai hányásunk visszatért. Rolihoz. Ki máshoz. Bevallom, és azóta is szörnyű bűntudatom van miatta, hogy amikor reggel először mondta, hogy fáj a hasa, még nem is hittem el igazán. És amikor öklendezni kezdett, és végül valóban jött is valami, még akkor is azt mondtam, hogy oviba KELL menni. Bár az arca még most is előttem van, ami erre a mondatomra megjelent, és majdnem a szívem szakadt belé. Egyetlen mentségem, hogy voltak kétségeim azirányban, hogy vajon szorong e valamitől, vagy "zsarol" e engem azzal, hogy fáj, és itthon akar maradni, és ezt csak ilyen kegyetlen módon tudtam kideríteni. (bár így a nap végén ez úgy ahogy van, egy hülye gondolat volt, mert semmivel nem tudok többet, mint reggel) Szóval, kegyetlenül elvittem. Az óvó néninek elmondtam, mi volt, megbeszéltük azt is, hogy miért vittem el, és azt is, hogy ha bármi van, hív. Elmentem dolgozni, kinyitottam a boltot, és kb. tíz perccel később már csörgött is a telefonom, a kijelzőjén az óvó néni nevével. És mondta a rossz hírt, hogy egy fél szelet kenyér után a csoportszoba, meg a folyosó, meg a ruhája, meg úgy minden úszott.. úgyhogy akkor vigyük haza. Anyukám volt az ügyeletes, aki ment érte, ezt már megbeszéltük korábban...
Kivételesen szerencsém volt, és leváltottak, így négy helyett kettőkor már indultam haza. És azzal a lendülettel indultunk is a gyerekorvoshoz. Aki megnézte, megnyomkodta a hasát, megnézte a torkát, és közölte, hogy vírus, és akkor a terápia, b6 vitamin, normaflore, bő folyadék, diéta, és ennyi. Én meg mondtam, hogy na neeeem... ebből nekem elegem van, mire nézett rám értetlenül, hogy meghülyültem, vagy mi van. Mire mondtam, hogy ez most már a sokadik hét, ami így zajlik, és már a patika normaflore készletét is felvásároltuk, meg b6 vitamint is, mégis ugyanott tartunk, ráadásul egy olyan gyerekről beszélünk, aki negyedik éve jár ugyanabba a közösségbe, szóval én ezt a vírus-dolgot ezúttal nem nyelem be csak így. Gondolom látta rajtam az elszántságot, mert végül adott laborbeutalót, meg ultrahangra is beutalót, igaz, hozzátette, hogy biztosan nem fognak találni, de ha engem ez nyugtat meg... hát legyen. Ultrahangra november 25-re kaptunk időpontot. Amit nem akartam elhinni, lévén gyerekről van szó, de ott aztán hiába volt minden határozottságom, nem írtak be korábbra. (mondjuk ez ügyben még holnap futok egy kört)
Roli nincs jól, egész délután fájt a hasa, majd mire már épp mondtam, hogy de legalább már nem hányt mióta, akkor megint. Holnap vérvétel... aztán meg majd meglátjuk. Már az is biztos jót fog tenni neki, hogy itthon leszek vele. :) Hátha gyógyító ereje lesz az anyás napnak. :)

Rájuk fér

A jövő heti iskola, óvoda. Mert amíg egész héten azon sajnálkoztam, hogy szegények itt vannak egyedül, előtte egész héten azért sajnáltam őket, mert jajj, szegények, milyen fáradtak máris a nagy iskolai hajtástól. Nos, jelentem ma estére nemhogy nem sajnáltam őket egy fikarcnyit sem amiatt, hogy holnap reggel már suliba és oviba kell menni, de egyenesen alig várom a holnap reggelt. És mostani lelkiállapotomban még lehet, hogy a téli szünetet is eltöröltetem. Na jó, hát ez addigra bőven meg fog változni, ezt én is tudom. Egy biztos. Rendesen egymás agyára mentek a héten. A hétvégén meg a mienkre is. Egyszerűen őrület, hogy ezek hárman együtt mennyit tudnak beszélni. De még ha csak beszélnének... az még hagyján lenne. De nem... kőkemény csaták és viták színhelye a konyha, a szoba, a fürdő, de még az autó is. Mert egyáltalán nem mindegy, ki miért nézett a másikra, vagy épp miért nem. De az sem mindegy, ki miért nem csukta be az ajtót maga után, vagy miért csukta be a másik előtt. Ahogy az sem mindegy, hogy ki látta meg először. Vagy ki hallotta meg először. Meg másodszor. És mindjárt van egy ok, amiért a harmadik, aki bizony lemaradt, máris vádaskodhasson, és dühönghessen. Ki-ki vérmérséklete szerint csinálja. Roli nemes egyszerűséggel sír. Mindenért, igazi könnyekkel, és igazi világfájdalommal az arcán. Kis piszok amúgy, mert ezt úgy tudja előadni, hogy anyja is, apja is bedől ennek egy pillanat alatt. Századszor is. Erik először eljátssza a menő-gyereket, afféle SP-s menőséggel, lazán, macsón. Aztán, ha nem jön be, akkor jön a következő felvonás, amikor visszatér a csecsemő belé, és szájrezegtetve sír. Közben pedig ordítja, hogy mi baja. Egy élmény, komolyan. Egyszer tutira felveszem videora, már csak azért is, hogy ha majd az ő fia is ilyen lesz, akkor az orra alá dörgölhessem, hogy mi is túléltük. Patrik pedig, a lassú víz partot mos gyerekem, újabban átment dühöngő vadállatba, legalábbis ha a testvéreiről van szó. Nem szól, üt. Nagyot. Hatásosat. Aztán ha kérdőre vonjuk, akkor szájal. Egészen új dolog ez, és igen ijesztő. Megkockáztatom, hogy történt itt valami lélekcsere-dolog, mint abban a Meg Cabot könyvben, mert ez a gyerek nem az én gyerekem. Elcserélték. De mindegy, mert itt van, úgyhogy kezelnünk kell a helyzetet. Ami meglehetősen nehéz. És meglehetősen hangulatfüggő is. Mert ébredés után még elnéző vagyok, főleg abban az állapotomban, amit félkómában töltök az első kávémig. Az első kávé közbeni balhénál harapok. Mert az még egy sérülékeny állapot. A nap további részében pedig a fáradtsági szintemtől függően reagálok legyintéssel, süketség-színleléssel (néha úgy irigylem a kutyát amiért nem hall, de komolyan), aztán ha már nagyon elegem van, akkor előbb próbálok szép szóval a lelkükre hatni, majd amikor minden kísérlet kudarcba fulladt, és nyolcszázharmincharmadszorra is összebalhéznak ugyanazon, akkor üvöltve közlöm velük, hogy elég volt, elköltözöm. De minimum hagyjanak békén. Meg egymásról is szálljanak le.
Amúgy értem én őket. Nehéz helyzet ez nekik is. Itt voltak egyedül a szünetben, ráadásul ketten nem voltak a legjobb bőrben. Súlyosbította a helyzetet, hogy ezen a harminckettő négyzetméteren voltak összezárva.
Úgyhogy megállapítom, hogy jó ez az őszi szünet, de jó lesz ez az iskolakezdés is. Éppen rájuk fér.

Már megint

Utálom már magam ezért, de megint nem túl jó hírrel fogok szolgálni. Bahh, nem túl jó? Micsoda megbocsátó hangulatban vagyok, hogy képes vagyok nem túl jónak titulálni valamit, ami, valljuk csak be őszintén egy nagy rakás sz..r.
Éjjel megint volt egy pár lábrázásom. Ami önmagában azért meglepő, bár rögtön utána eszembe jutott, hogy a héten már volt egy, csak sikeresen elfeledtem reggelre. Nos, ezt a mostani éjszakát még most is nyögöm. Mennyivel jobb lenne, ha ezt kissé más értelemben írnám.. bár azt le sem írnám, nyilván. (mi lenne a jó híremmel?) Nem értem amúgy.. azt sem, hogy miért tegnap éjjel, amikor épp már két napja nem is agyaltam túl sokat, és csak kicsit rosszkedvű voltam. Azt sem értem, hogy most akkor eddig minek hitegetett, hogy elmúlik, ha nem is? Azt meg aztán végképp nem értem, hogy micsoda új megjelenési forma ez, hogy gyengébb lábrázás az eddigiekhez képest, de maradványtünetként olyan izomfájdalmaim vannak (igen, még most is), hogy Balázs mikor megpróbálta kimasszírozni, szinte sikítottam a fájdalomtól. Magne B6-ot vettem már be, bekentem izomlazítóval, járkáltam, lábujjhegyen járkáltam, nyomkodtam, simogattam, semmi haszna. Olyan, mintha annyira belül lenne összeugorva valami, amit már semmivel nem érek el.
A kezeim is fájnak, és igen erőtlenek már megint. Ha szatyrot kell fognom hosszú ideig a kezemben, simán úgy maradnak az ujjaim, és marhára fáj kiegyenesíteni őket.
De túl ezeken a testi dolgokon, a lelkem kiáltozik azért, hogy legyen már elég. Elegem van ebből a kiszámthatatlanságból, ebből az örökös reménykedek-pofára esek állapotból. Ennek most megint az lesz a vége, hogy majd emelünk a gyógyszeradagon, amitől már előre tiszta ideg vagyok. Ami meg ugye simán rohamot is csinálhat (mármint az ideg).
Mérges vagyok és csalódott. És még nagyon fájok is. Úgyhogy alszom, hátha nem vár rám semmi szörnyűség az éjjel, és reggele jobb hangulatban leszek.

Hétvége

Őszintén? Ritka szar hétvégém volt. Az olyan hétvégék közül való, amikor már annyira nem jön össze semmi, hogy azon gondolkodom, Isten komolyan ki akart szúrni azokkal, akik ismernek, csakis ezért küldött engem ide.
Na persze, nem lehet mindig minden rózsaszín, ezt tudom. És nem is várom el, hogy az legyen. Na de amikor lépten-nyomon falak vannak, feketék ráadásul, attól kiakadok. És ha kiakadok, akkor egyrészt az összes izmom görcsben van, másrészt lezsibbad a nyakam és a fejem, harmadrészt pedig hibát hibára halmozok. De ez utóbbit nagyon komolyan űzöm. Mert hétszentség, ha egyvalami nem úgy sikerült, ahogy kéne, akkor onnantól kezdve már semmi nem fog sikerülni. De csak mert annyira akarom, hogy sikerüljön, hogy vagyok akkora lúzer, hogy ne így legyen. Mindeközben morgok, néha kiabálok, és küzdök a felszínen maradni. Csak ma megszámlálhatatlanul sokszor ültem és titkoltam, hogy mennyire szarul vagyok. Titkolózásban jó vagyok, vagy épp csak tényleg ennyire nem is számítok, mert senkinek nem tűnt fel, hogy mi van. Még az sem, amikor teregetés közben a szárítókötél állított meg két tántorgás között (nem ittam, eskü). A gyerekek megkérdezték, még mindig fáj e fejem, és amikor azt válaszoltam, hogy igen, legalább ők, kerek öt percig a hangos röhögés és viháncolás helyett hangosan suttogtak egymásnak, és csak a visszafogott kuncogások hallatszottak.
Ja, és a kutyának is feltűnt, mert ő többször is vigasztalóan odadugta a fejét, hogy "oké, bánatos vagy, de akkor legalább simogass meg, hogy jó legyen nekem"
Ma először gondolkodtam el azon, vajon feltűnne e ha nem lennék. Vagy csak az, hogy nincs kimosva? Olyan keserű érzés az egész, hogy el sem tudom mondani.
A nagyszüleim utálnak, mert holnapra lomtalanítást kértem, és jó sok zsák cuccot kipakoltunk. Na nem a ház elé, csak a kapuba.. mert sokkal jobban lehet majd utálni, amikor hajnali ötkor mártírkodva nekiáll kicipelni a zsákokat. A nagyapám kőkeményen nekem ugrott, amikor arra a feltételezésre, hogy ha nem viszik el (nem is értem, miért ne vinnék?), akkor majd MEGINT NEKI KELL visszacipelnie mindent, én azt válaszoltam, hogy ne tegye. Hagyja ott, és ha hazaérek a munkából, majd én beviszem. És erre én voltam a bunkó (amúgy meg megszoktam, ki más?), aki nagyon jól ki tudja osztani. Anyám meg mindezek hallatán sarkon fordult, és otthagyott. Amikor meg utána mentem, hogy megköszönjem, hogy kiállt mellettem, nem értette. Mert ez őt nem érdekli. Na hát értem én..vagyis nem. De mindegy.
Most mondhatnám, hogy épp rossz a csillagállás, meg ilyesmi, és én vettem mindent túlságosan magamra, de szerintem rohadtul nem így van. Úgy van ez az egész, hogy nem fogadnak el engem, csak annak, akinek látni akarnak. Az egész család.... ahogy van.. egyként szépen összeborulhat, és vállon veregethetik magukat, egymást, meg bánom is én még kit.. mert mindenkinek akkor és úgy vagyok jó, ahogy ő gondolja.
Nekem meg ebből marhára elegem van. Az is én vagyok, aki három napnyi fejfájás (és meg sem mondom mennyi fájdalomcsillapító után) kilenckor épp csak ki tud támolyogni az ágyból. Meg az is én vagyok, akinek az egyik pár cipőt eszébe jut kimosni, a másikat nem. Meg az is én vagyok, aki kétnaponta képes hétezret kajára költeni. Meg az is, aki azonnal ugrik mindenkinek, hogy segítsen. Aki biztat, aki azt mondja, hogy "olyan jó ember vagy.. minek az az álarc mindig?", aki aggódik minden éjjel, és nappal is.. Akitől senki nem kérdezte meg azóta sem, hogy "és hogy vagy?".
Nem gáz. Bevillant ma egy kép, ahogy annak idején apámnak megpróbáltam megmutatni egy írásomat. Nagyon szeretett olvasni, rengeteget olvasott, gondoltam, majd ő megmondja, milyen. Bele sem nézett, azt mondta, ilyen marhaságokra nincs ideje. Na, azóta is ez van. Ilyen marhaságokra senkinek nincs ideje.
De holnap hétfő. Egy újabb nap. Hátha leomlanak a falak.. vagy ilyesmi..

(Ja, és péntek éjjel volt egy darab lábrázásom. Semmi komoly, de volt. Amit gondolom a mai akármikkel együtt célszerű lenne feljegyeznem a gondozási naplómba.)

Nem tetszik...

Már nem friss téma ez, amiről írni fogok. Csak eddig rágtam-fogalmazgattam magamban, hogy hogy is kéne ezt leírni... aztán most úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, írom, ahogy jön. Nem fogom átírni, ezerszer átgondolni, mert akkor már úgysem olyan lesz az egész.
Ovis-téma. Nem hálás feladat jutott osztályrészül annak idején, már nem is tudom pontosan hány évvel ezelőtt, mikor az ölembe pottyant a szülői szervezet elnöki pozíciója. Sosem akartam, ám tény, sosem merült fel bennem, hogy ne csináljam. Illetve, de, néha voltam olyan mérges és tehetetlen, hogy felmerült gondolati szinten, hogy "kelleznekem?", de végül valami mindig továbbvitt. Valami? Nyilvánvaló, hogy mi. Azért vállaltam el, mert képesnek és hajlandónak éreztem magam arra, hogy a nevelőkkel-szülőkkel közösen kialakítsunk egy jobb kapcsolatrendszert, egy barátságosabb hangulatú óvodát. Természetesen voltak/vannak ennek a pozíciónak nemszeretem oldalai is. Hivatalosan nekem kell minden egyes változtatáshoz hozzájárulnom, nekem kell aláírnom a csoportlétszám-túllépéses papírt, és a többi. És az idén, a múlt hónapban minden eddiginél nehezebb feladatot kaptam. Ugyanis lejár az óvodavezetőnk megbízása augusztus 15-én, így aztán annak-rendje módja szerint megpályáztatták az állást. A határidőig kettő darab pályázat érkezett, az egyik a mostani vezetőé, a másik egy óvónénié az egyik nem túl távoli faluból. A szülői szervezetnek el kellett olvasnia a pályázatokat, majd véleményeznie kellett. Tartottunk értekezletet, ahol elolvastuk mindkét pályázatot, az "idegen" pályázó mérhetetlen felháborodást váltott ki belőlünk azokkal a megjegyzéseivel, amik belekerültek a pályamunkába. Teljesen egyértelmű volt, hogy kit támogatunk. Egyrészt a pályamunka pontosan olyan szakmai hozzáértésről, tapasztalatról, hivatásszeretetről árulkodott, mint amit megszoktunk tőle, másrészt pedig abszolút úgy gondoltuk/gondoljuk, hogy az ovi jól működik, az integráció miatt pedig nagyon nagy szükség lesz arra a munkára, amit ő tud nyújtani. Mondhatjuk, hogy tökéletesen stabil hátországot jelent a nevelőtestületnek/alkalmazotti közösségnek (ez utóbbiban a dajka nénik és a technikai személyzet is benne van már) is, és a szülőknek is. Ismer minden gyereket, gyerek szülőjét, tudja, melyik csoportba jár, kinek jár támogatás, kinek fog lejárni, stb. stb.
Mielőtt Patrik Rétyre indult, még részt kellett vennem a pályázók személyes meghallgatásán, majd fel kellett olvasnom a szülői szervezet véleményét a pályázatokról. Őszintén mondom, nem volt könnyű megírnom, mert ha mindent beleírok, amit a szülőtársak mondtak a másik pályázóról, akkor nincs pofám végigolvasni. Így erősen cenzúráztam, de mégis tudattam vele is, és mindenki mással a véleményünket. Több óvónéni megkönnyezte azokat a sorokat, melyben a szülői szervezet minden óvónénit a védelmébe vesz "Az óvoda nevelői állományára tett személyes megjegyzéseit a szülői szervezet elutasítja. Mindannyian elégedettek vagyunk a gyermekeink óvónőivel, akik maximálisan megtesznek mindent a rájuk bízott gyermekek testi-lelki-szellemi fejlődéséért. " Azon pedig végképp pityeregtek, amikor az utolsó szó jogán szintén a "másik" pályázó költői kérdésére reagáltam még (muszáj volt megtennem, megígértem a szülőknek). A költői kérdés így szólt: Vajon mit érezhet az ide belépő kisgyerek? Nos, elmondtam neki, hogy a gyerekeink nagyon szeretnek idejárni, szeretik az ünnepeiket, az óvónőiket, várják a különböző ünnepek/évszakok kapcsán megjelenő dekorációkat, és bizony... néha alig akarnak hazajönni.
Lényeg a lényeg, az nevelőtestület, az alkalmazotti közösség, a szülői szervezet is 100 %-ban támogatta a mostani vezető pályázatát. Így került a képviselőtestület elé. A végső döntés ugyanis az övék.
Én naiv módon tényleg azt hittem, nem az számít, hogy ki milyen pártállású, hanem a szakértelem. Azt hittem, 28 év szakmai tapasztalat (ebből 17 év vezetői tapasztalat is) simán elég. Azt hittem, számít a véleményünk.
A Balatonon kaptam a hírt, hogy nem számított. Semmit. A képviselőtestület nem fogadta el egyik pályázatot sem, és szeptemberben új pályázati kiírás lesz. (addig a vezető-helyettes veszi át a vezető feladatait)
Mikor a pályáztatás során több ízben is beszéltem a mostani vezetővel, azt mondta nekem, hidd el, Dia, ki fognak rakni. Már csak azért is.. mert szálka vagyok a szemükben.. mert legyőztem egyszer a másik óvodavezetőt egy pályázaton.. és ő most ott ül az atyaistennek jobbja felől döntéshozók között, és már előre dörzsöli a markát. Akkor azt mondtam neki: Áááá, ne viccelj már, ezt azért nem lehet csak így megcsinálni.
Őszintén? Sokkolt a hír. Azok a képviselők, akik közül egy az iskola igazgatója, egy a másik ovi vezetője, egy olyan szülő, akinek négy gyereke nevelkedett a mostani vezetőnk "keze alatt", többen ovisai voltak, mind-mind képesek voltak nem-mel szavazni.
Az első gondolatom az volt, még onnan, a balatoni teraszról megírom az egészet az indexnek.. aztán ezt gyorsan elvetettem, nem szokásom hirtelen felindultságból cselekedni. Aztán igyekeztem elhessegetni magamtól az összes ilyen típusú gondolatot, mégiscsak nyaralunk. A telefonok csak jöttek, hol egy óvó néni, hol egy szülő.. ugye nem hagyod? ugye csinálsz valamit? megígérted, hogy nem hagyod szó nélkül...
Tény, megígértem. És tény, nem akarom szó nélkül hagyni. Több okból sem. Egyrészt szeretném tudni, van e értelmes ok arra, hogy miért vetették el a pályázatot? Másrészt érdemel annyit az a 200 gyerek, aki a képviselőtestületnek semmit nem számít, hogy legalább megpróbáljunk valamit.
Még kicsit várnom kell mindezzel. Uborkaszezon van, polgármester, jegyző szabadságra ment (micsoda időzítés).
Egy biztos. Vár még rám a szülői szervezet elnökeként egy fájdalmas búcsúztató megszervezése, egy tiltakozás(válaszkérés) megszervezése, talán az új pályázatok véleményezése is.. de ebben a legutolsóban már nem vagyok biztos. És aztán dacára annak, hogy már csak egy tanév lenne... lemondok. Bármihez nem adom a nevem, és a támogatásom. Szeretnék reggelente úgy tükörbe nézni továbbra is, ahogy eddig is.

Ez van mostanában

Az volt a tervem, hogy nem írok mostanában erről a témáról. Nem nagyon tudom megmagyarázni az okát, talán nincs is. Kicsit bemagyaráztam magamnak, hogy nyavalygás mindig ugyanazt hajtogatni, és ráadásul másoknak dögunalom is lehet ugyanaz a téma szegről-végről. De az, hogy nem írok, úgy tűnik, nem jó. Vagy nem is tudom, jó e, vagy épp mindegy a dolog. Mindenesetre most azt találtam ki, hogy kipróbálom az írás terápiás erejét, és hátha azzal, hogy írok róla, meg is szüntetem a problémát. Vagy legalább egy kicsit jobb lesz tőle.
Szóval... mióta volt május elején az a bizonyos történés valahogy semmi sem kerek. Eltelt lassan másfél hónap is már, sőt, mindjárt kettő is, és messze nem nyertem vissza a régi formámat. Eljutottam a neurológushoz, akit sikerült igazán tanácstalanná tennem azzal, hogy mindennek ellenére ismét negatív lett az eeg-m.
Ha emlékeztek rá, akkor felajánlotta a segítségét Eszter, aki doktornő. Szerzett is nekem egy időpontot, jövő hét kedden megyek Pécsre a Neurológiai Klinikára, hozzá. Eszternek már most is nagyon hálás vagyok, és nagyon nagy reményekkel megyek, hátha végre kiderül valami.
Na és hogy azt is eláruljam mitől vagyok így kibukva... Szóval... a lábrázásos éjszakák nem szűntek meg, sőt, egyre gyakoribbak. Múlt héten volt egy igazán gázos éjszakám, amikor 13 ilyen rángatózás is volt. Nem fájnak ezek, csak reggelente vannak komoly izomfájdalmaim. De tudom, hogy ez nem normális. A heti egy sem, meg az éjszakánként egy sem. Nem értem, mitől vannak. Pedig próbálok rájönni az okára, hogy ki tudjam iktatni. De tökmindegy, hogy dolgozom, vagy nem. Mindegy, hogy sokat ettem, vagy keveset, mindegy, hogy mennyit aludtam. Mindegy, hogy hétköznap, vagy hétvége, mindegy, hogy van e front, vagy nincs. Apropó, front. Ha még az is nehezíti az életemet, akkor komoly gondban vagyok, mert akkor még a fejem is szétszakad. A múlt hétvége is egy ilyen "nagy fejfájás hétvége" volt, amikor egyszerűen nem hagyta abba, és nem szűnt meg semmilyen fájdalomcsillapító hatására sem.
Sokszor vannak napközben is olyan érdekes jelenségek az életemben, mint "lezsibbad az egész fejem", vagy épp csak a bal kezem.
Be kell valljam, most már nagyon elegem van, és nagyon türelmetlen vagyok. Zavar a saját "bénaságom", zavar, hogy még mindig csak egyhelyben toporgunk, és semmit nem léptünk előre. Ja, de... van egy újabb beutalóm mri vizsgálatra. Amire kaptam is időpontot... október 12-re. :D Egy vicc..
Szóval.. ez van most. Teljes zavar és káosz az egész. Még él bennem a remény, hogy nemsokára lesz, aki kibogozza a szálakat.

Na, akkor elárulom...

... hogy annyira tele van a hócipőm, mint még talán soha. Nem tudom megmondani hol és mikor kezdődött az egész folyamat, de úgy tűnik, megállíthatatlan. És nem, nem rajtam múlik.
Valahogy onnan kezdődött az egész, hogy pénteken kaptam egy beszólást a munkahelyemen. Nem az első volt, és nyilván nem is az utolsó. Le sem írom inkább, mert übergáz. Az is, amit mondott, és az is, hogy én meg eltűröm. Azért valahogy túltettem magam rajta. Vagy inkább arrébb rugdostam.
Aztán a háromnapos hétvégének csúfos veszekedés lett a vége. Ami elkerülhető lett volna, ha kicsit kevésbé vagyok csapnivaló szakácsnő. De tényleg.. egy halálegyszerű tócsnit is el lehet rontani, de nagyon.(mondjuk ha túl sok olajban sütöd, és a végeredmény egy olajtól csöpögő gusztustalan izé)
Aztán tegnap, miután megtudtam, hogy lehetnék sokkal lelkesebb is, és elmentem elintézni az ideiglenes lakcímemet (erről majd később), mehettem vissza dolgozni. És végül du. 1 helyett du. 5-kor mentem haza. Iszonyatos fejfájással, mert nálunk tegnap orbitális vihar volt.
A fejfájásra még tett egy-egy lapáttal mindhárom fiam, mert nemkicsit voltak hangosak és idegesítőek, és még véletlenül sem azt csinálták, amit kértem. De még csak el sem árulhattam nekik, hogy azt akarom leginkább, hogy hagyjanak békén, mert annyira fáj a fejem, hogy majd' összeesek, mert akkor azonnal bepánikolnak, hogy biztos rosszul is leszek.
Éjszaka produkáltam két lábrázást.
Aztán ma reggel elrohantam az iskolába a leadandó papírokkal (tankönyvtámogatós), kijavíttattam a rosszul kitöltött iskolalátogatási igazolást (EU tb-kártyához), és miután mindezt abszolváltam, már rohanhattam is dolgozni. Nyitástól-zárásig (mertazjó) Hogy elég lelkesnek tűnjek, gyakorlatilag a fenekem sem tettem le egész nap, hajtogattam, sorba raktam, törölgettem, kiszolgáltam, mosolyogtam, csevegtem. Közben egyszer elsírtam magam, mert eszembe jutott, ahogy Roli reggel könyörgött, hogy menjek érte ebéd után az oviba. Aztán összekaptam magam.
Volt egy vásárló ma, aki nem ismert meg. És ezen is elsírtam magam. Mert az illető a nagyfiam keresztanyja. :(
És aztán fél egykor, mikor Patrik hívott, hogy "megyünk haza az Erikkel" megint eltörött a mécses. Nem tudom miért.
Bezártam, hazajöttem, hívtam a főnökömet, hogy tudjam, mikor megyek holnap dolgozni. Nem vette fel. Írtam neki sms-t, nem válaszol. Mindjárt nyolc óra, és még fogalmam sincs, hogy reggelre megyek e, vagy délutánra, esetleg megint egész nap.
Amúgy meg megint fáj a fejem, és nem is jó semmi. Elegem van. Utálom, hogy le sem ...ják a fejemet, utálom, hogy számonkérnek olyan dolgokért, amit nem én követtem el, sőt, közöm sincs hozzá. Utálom, hogy mindig aggódnak értem. De azt is utálom, hogy miután bementem összetört képpel dolgozni, azután sem, még soha nem kérdezte meg, hogy és hogy vagy? Utálom, hogy nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy itthon legyek a gyerekeimmel nyáron. Utálom, hogy a nagyanyám már ma azon morgott, hogy milyen hosszú lesz a nyári szünet, és hova menjen inkább, mint hogy a gyerekeimet kelljen hallgatnia. Meg azt is utálom, akinek első dolga volt mindezt visszamondani.
Szóval.. ez egy ilyen utálkodós bejegyzés lett. Mert ilyen a hangulatom. Konkrétan ölni is tudnék egy frankó kis itthonról újságírós melóért.

Összetört a szívem

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a bejegyzés a nyilvánosság elé fog kerülni, mint ahogy azon is rágódtam tegnap este is, ma is, hogy egyáltalán írjak e róla. Merjem e leírni? Vagy ez akkora szégyen, hogy jobb ezt a négy fal között tartani, és elbujdokolni a szégyentől.
Hajlok arra, hogy ez akkora szégyen, hogy el kéne vele bujdokolnom. Meg hajlok arra is, és erre talán inkább, hogy mindenen túl.. ez itt nem arról szól, hogy minden rózsaszín, és mindig minden happy. Egyáltalán nem. Őszinte ember lévén, pont úgy beismerem, és megosztom az örömeink mellett a gondjainkat, és most a szégyent is. Még akkor is, ha egy pillanatra majd mindannyian a szívetekhez kaptok.

A tegnapi nap jól indult, fél nyolckor még nem is gondoltam volna, hogy ez hétfő. A Mikulás igazán rendes volt, és jól telepakolta az ablakot, gyerekek pedig most az egyszer nagyon időben ébredtek, mert nagyon kíváncsiak voltak. (ablakról fotó később, feltéve, hogy nem felejtem el) A két nagy ugyan bepróbálkozott némi hisztivel, miszerint ha Rolinak nem kell még oviba menni, akkor nekik se kelljen már suliba, mert ők is köhögnek, és ez nem igazság. De azért elmentek. Roli még szabadságon van, de átvittem az oviba a Mikulás-jövetelre, meg előtte bábelőadás volt nekik.
Délben elmentem dolgozni, amihez semmi kedvem nem volt, és már az érkezésem utáni második percben szívesen vissza is fordultam volna, de ez mellékes. Fél ötre időpontunk volt a bőrgyógyászatra, munka után egyenesen oda mentünk. Ellátott bennünket mindenféle recepttel, kinek egy kis enyhébb szteroid kell, kinek egy kis alkoholos ecsetelő, kinek erősebb szteroid, és így tovább..
Az igazi sz@r ezután következett csak. Felhívott Erik osztálytársának az anyukája. Aki elmesélte, hogy letámadta őt az osztály rémének anyukája, szó szót követett, mikor is szóba került, hogy az ő gyerekét lopásra kényszerítette többször ez az osztályréme kölyök, anyukája persze kikérte magának, és közölte, na, lopásról meg a P...r gyerekről tudnék mesélni. Letettem a telefont, és még igazán végig sem gondoltam, mit kérdezzek most Eriktől, amikor már meg is kérdeztem. Annyira reménykedtem, hogy majd néz értetlenül.. de nem. Nézett azokkal a nagyon nagy barna szemeivel, lesütötte, nyelt egy nagyot, és bevallotta. Két hónappal ezelőtt volt az iskolában "vásár" (mindenfélét áruló bácsi ott ül egész nap, és rásózza a gyerekekre a cuccait), és onnan ő, ötödmagával elvett egy-egy kulcstartót. Aztán ez az osztály fenegyereke Erik tolltartójára tette a kulcstartót, mire annak rendje-módja szerint le is buktak. Tanító néni visszavitette velük, gondolom (vagy csak remélem) el is beszélgettek erről, de az üzenőfüzetbe nem került be a dolog, mert "Azt mondta az Ági néni, nem akar anyának álmatlan éjszakát okozni."
Ott és akkor összedőlt a világ. Kettészakadt a szívem, és nem tudtam, mit tegyek. Balázs ült velem szemben szintén magába roskadva, és egyikünk sem tudta, hogy most akkor.....? Két jól irányzott pofonnak ennyi idő után semmi értelme már..pedig hú, de viszketett a tenyerem. Mindkettőnkben komoly indulatok ébredtek, Balázs eszmélt előbb. Ő tartott először hegyibeszédet, amitől Erik percről percre zsugorodott össze.. Nem tudnám megmondani, mi járt a fejében, csak azt láttam, hogy nagyon szégyelli magát. Ez egy kicsit megnyugtatott, legalább afelől nyugodt lehettem, hogy azért érzi, hogy ez mennyire nem helyes. Én is elmondtam, ami eszembe jutott, felelősségvállalásról, helyes viselkedésről, őszinteségről, meg amit csak el tudtok képzelni. Nem bírtam sírás nélkül, de ő csak állt, és hallgatta, egyre megtörtebben.
Isten látja lelkemet, talán én jobban belehaltam az egészbe, mint ő. Nekem jobban fájt, hogy kemény szavakkal kellett leteremteni, hogy olyan dolgokat is kellett mondanom neki, amire azt reméltem, sosem kerül sor.
Azóta is tele vagyok kérdésekkel a tanító nénit illetően. Miért mondta azt a múlt hónapban, hogy minden rendben van, mikor volt egy ilyen eset? Miért nem tudok én erről? Mit nem tudok még?
Erik azt mondta, azért nem mondta el, mert félt. Ami érthető egy nyolcévestől, ámbár nem bírtam ki, hogy ne vágjam rá, bezzeg elvenni nem féltél. Akkor fasza gyerek voltál, csak vállalni érte a felelősséget, az nem megy?
Nekem azóta is komoly lelki teher ez. Ma fogadó óra, és bemegyek, hogy feltegyem a kérdéseimet, és megkérjem a tanító nénit, nemhogy egy ilyet, de ennél kisebb dolgot is szeretnék tudni. Mert másképp nem tudom megvédeni Eriket, leginkább saját magától, csak úgy, ha minden lépéséről tudok.
Kerestem a hibát magamban (ne mondjátok, hogy nem  kell, minden anya ezt tenné először), magunkban, benne, a körülményeinkben. Felmerült bennem a kérdés, ott kell e hagynom a munkámat érte? Vagy bízzak abban, hogy megtanulta egy életre a leckét?
Nem tudom.. nem tudom.. mert Patrikkal is akadnak gondok.. de erről majd máskor.

Még egyet nyavalyoghatok?

Ja, hogy ez az én blogom, ahol annyit nyavalygok, amennyit csak akarok? (legfeljebb elveszítem az olvasóimat)
Azt gondolom, hogy ritkán figyeltem még ennyire oda arra, hogy rendszeresen egyek, igyekszem kevesebb kávét inni, igyekszem elegendő időt szánni az alvásra, becsületesen szedem azt az átkozott gyógyszert. Figyeltem a szénhidrát-bevitelre. Több sütemény-félét, és tészta-félét ettem mostanában, mint valaha.
Igyekszem sokkal kevesebbet stresszelni magam hülyeségeken, még a munkahelyemen is bűntudat nélkül olvasok is, ha épp nincs vásárló, és nekem nincs kedvem hajtogatni.
Balázs is odafigyel rám is, ránk is, segít, türelmes, elmegy helyettem bevásárolni, pékségbe, hogy ennyivel kevesebb legyen nekem.
És nem elég. Semmi nem elég. Tegnap éjjel megint volt kettő rohamom egymás után. Nem is maga a roham készített már ki igazán, hanem az egész tehetetlen helyzet. Ma reggel úgy keltem fel, hogy megfogom, és kivágom a kukába az összes gyógyszeremet, és soha többet hallani sem akarok róla. Mert ennek a szemét nyavalyának semmi sem elég... ez mindent akar. Felőrli az én idegeimet, felőrli a családom idegeit, mert mindenki árgus szemekkel les és félt. Balázs, ha itthon van, éjszakákat nem alszik, mert minden mozdulatomra felriad, hátha megint az jön.. Ha dolgozik, minden pillanatban attól retteg, mire jön haza. Végül persze nem dobtam ki, sőt, megemeltem az adagomat immár újfent napi háromra. Nem tudok elég okos lenni. Persze, nem is lehetek, nincs a nevem előtt dr.
Szerdán megyek egy új neurológushoz. Jelen pillanatban nagyon nagy elvárásaim vannak felé. Azt szeretném, ha csodát tenne. Mindegy, milyen áron, de szeretnék olyan epilepsziás ember lenni, aki tünet nélkül élhet. És az sem érdekel, ha ezért sárga bogyónak álcázott kutyaszart kell szednem, csak már történjen valami, mert ez a helyzet tönkretesz.

Azért.. ha ezt néha sikerül elfelejtenem rövid időre, akkor jól vagyok.

Már megint...

Gondoltátok volna, hogy azt, amiről itt írtam, lehet még fokozni? Hát én sem. Pedig tegnap éjjel megtapasztalhattam, hogy lehet. Lehet ezt úgy is, hogy jókislány módjára szedem a gyógyszeremet azóta is, sőt, fejfájós hónapomban szedtem azt a napi hármat, amit erre az esetre javasoltak. Sőt, a szénhidrát-mennyiséget is emeltem.
Mégis.. ez most sokkal alattomosabb volt, mint az előző. Semmi, de semmi előjele nem volt az égvilágon. Csak feküdtem, és aludtam békésen(?), amikor arra eszméltem fel, hogy Balázs teljesen rémülten rázogat és kelteget. Az ő elmondásából tudom csak a történteket. Nem csak lábrázás volt. Teljes testre kiterjedő igazi nagyroham öntudatlan állapotban.
Balázs szegény rettenetesen megijedt. Gondolom nem épp vágyai netovábbja senkinek sem erre ébredni, hogy a felesége rángatózik mellette az ágyban. Én annyira nem. És nem éreztem magam rosszul sem. Vagyis kicsit fura és bizonytalan érzés volt lenni is, de ez nem rossz.
Ma nem volt semmi probléma azon kívül, hogy kicsit fáradtabb vagyok az átlagosnál.
Ami tény, kissé dühös vagyok. Mert szemét dolog ez, hogy még így sem hagy nyugton, hogy tényleg becsületesen szedem a gyógyszeremet, eszem rendesen, próbálok keveset stresszelni. Szóval, úgy érzem, megteszek mindent annak érdekében, hogy elkerüljem ezt. És nem. Én meg nem értem.
Mondjuk - mint akkor is- most is hálás vagyok a sorsnak, amiért éjszaka történt, amiért nem voltam egyedül éjszaka, és amiért a gyerekeim most sem láttak semmit az egészből.
Most pedig megyek aludni. Nehogy ezen múljon bármi is..