Az idei Dal

Több szempontból is más, mint a tavalyi. Az idén nem volt az a kezdettől szeretős nekem, mint tavaly. De mégis jó volt, mert amit néztünk, azt ketten néztük Patrikkal. Akiről így egészen érdekes dolgokat is megtudtam. Nem csak azt, hogy egy az egyben fordítja az angol dalszöveget magyarra, (amiért csak bámulom, komolyan) hanem hogy milyen érdekes ízlése van. Elárulom, Ő a New Level Empire-nek, és a Honeybeast-nek drukkolt. A New Level Empire zeneileg áll közel hozzá, a Honeybeast pedig a nyelvtannáci (ezt ő mondta magáról) énje miatt állt közel hozzá. Legfőképp a refrén tetszett neki: "Te vagy a legnagyobb hős a világon, Én a királynőd és Te a királyom, Hova is rejtsem a szívem előled, Nehogy a végén majd összetörjed".
Aztán ők sajnos egyikőjük sem jutott be az első négybe. Ahogy az én egyik favoritom, Pál Dénes is lemaradt. Maradt Bogi, aki nekem a szívem csücske volt, neki pedig szimpatikus volt, hogy "16 évesen így kiállt, és ilyen jó kiejtése van angolból". Mert amúgy András és Viktor éneke csak ezért tetszett neki, merthogy ők akcentus nélkül tudnak angolul énekelni (naja, könnyen vannak).
Még menet közben megbeszéltünk egy csomó mindent, jobban mondva, ő beszélt, én meg hol okosan csak bólogattam, hol ámulva néztem őt, hol pedig az jutott eszembe, hogy de jó, hogy ilyen kis korkülönbség van köztünk. :) Még egy csomó időm van élvezni, hogy ilyen intelligens fiam van, akit ennyi minden érdekel. :) (csak győzzem majd érdeklődve hallgatni mindig)
Szóval, summa summárum mindketten küldtünk Bogira egy pár sms-t, hogy támogassuk, és hogy ne mondhassuk később, hogy meg sem próbáltuk. :) Sajnos nem ő megy, hanem András. Igen, tudom, Andrásnak fantasztikus hangja van, és éppenséggel meg is érdemli bőven, hogy ő menjen, mégis valahogy nekem maradt egy kis keserű szájízem, amiért egy ilyen (bocsánat ezért) tucatzenével megyünk. Azt gondolom, Alex tavaly azért volt olyan népszerű, mert egyedi és különleges volt. Ami az idén az én érzésem szerint Bogiban volt meg. (meg még esetleg a Honeybeastben is)
Ennek ellenére természetesen drukkolok Andrásnak, szeretném, ha jó eredményt érne el.
És mindenképpen különleges lesz nekem ez a Dal 2014 amiatt, amiket megéltem a fiammal a műsor kapcsán.

Lehull a lepel

Ma végre elmesélhetem, mert már egészen biztos minden, és nem kiabálom el. Elég nehéz volt eltitkolni, de mostanában elég komolyan babonás lettem, így aztán semmit nem bíztam a véletlenre.
Ugye volt az a novemberi balesetünk. Ami után valahogy sehogy sem volt az igazi semmi, és komolyan úgy éreztük, el lett átkozva az autónk a szó szoros értelmében. Mert ami azóta érte, az már több volt a sok(k)nál. Ezek a dolgok, meg még egy csomó egyéb más is vezetett ahhoz, hogy meghoztuk a döntést, ennek az autónak mennie kell. Szerettük, de már nem bízunk benne többé. Minden alkalommal kétségek között indultunk vele, hogy "na vajon most mi történik majd".
Persze, ha másmilyenek a körülményeink, akkor túlléptünk volna ezen, de éppen most, alig tizenegy nappal azelőtt, hogy egy éve lenne annak, hogy kollégák is vagyunk megtehettük, hogy meglépjük a váltást.
A régi autónktól megváltunk múlt hét pénteken. Egy kereskedés vette meg.
Az új pedig ma megérkezett.

Mint egy valóra vált álom, olyan. Tulajdonképpen az is. :) Nagyon büszkék vagyunk, hogy meg tudtuk valósítani, nagyon boldogok vagyunk, hogy itt áll az udvarban, nagyon nagy öröm, hogy a törzskönyv itt van nálunk, és a férjem neve van benne.
Ahogy látszik is, maradtunk a francia autónál, mert az előzővel is meg voltunk elégedve. Ezt az utolsó fél évét meg hamar elfelejtjük majd, és csak a jó dolgokra emlékezünk vele kapcsolatban is.
Az újjal pedig igyekszünk legalább ugyanannyi élményt szerezni magunknak, mint az elődjével. :)

Miért?

Néha azért elgondolkodom mostanában, hogy miért is nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá most vannak nekem is édes-aranyos-totyogós gyerekeim? Jó, emlékszem még, hogy ők is hisztiztek olykor-olykor, meg nem aludtak el az istennek sem, és csináltak hajmeresztő és baromi fárasztó dolgokat, de akkor sem volt az olyan kemény időszak, mint ez a mostani. És nem, nem az idő szépíti meg a dolgokat.
Például azt sem értem többek között, hogy hogy lehet az, hogy Erik, aki kicsi korában a legkönnyebben kezelhető gyerekünk volt (nem vicc, tényleg), aki szépen elaludt, ha letettük a kiságyba, bár néha könyörgött, hogy "ApaBalukivesz", de utána egyedül aludt el. Aki megevett mindent, aki játszott egyedül is akár, aki a világ végére is elsétált velem a kezemet fogva, mikor és hogyan változott át ilyen nemtörődöm, link gyerekké? Keresem az okait, és ugyan sok-sok mentséget találtam neki, (mégiscsak én vagyok az anyja) kezdve az egyáltalán nem zökkenőmentes közösségbe való szocializációjával, a tanulási és részképességzavarain át a középsőségén keresztül a kamaszodásig. Minden van együtt, és még valami. Ami a mi hibánk (is). Mert amiatt, hogy ő ilyen jó gyerek volt, valahogy mindig "elfelejtődött". Mert ott volt a nagytesó, akit örökké foglalkoztatni kellett azzal a SpongyaBob agyával, és ott volt a kistesó, akivel meg örökké foglalkozni kellett, mert különben ön-és közveszélyes volt. És ott volt Erik, aki egy kicsit ellesett innen is, egy kicsit onnan is, mindig épp azt használta, ami neki a hasznára volt, és minden rendben is volt. Eddig.
Mert most, hogy beindultak a hormonjai, és vele együtt az "agyameldobom" kiskamaszkor már nem tudja azt használni, ami épp a javára válik, vagy épp haszna van bele, mert jelenleg esze is alig van. Mind elment. Olyannyira, hogy néha csak lesek, és fogom a fejem, hogy "jajjmileszvelem" meg hogy "úristenmivármégrám". Minden van már a rovásán, ami a bátyjának még csak a fejében sem fordult meg. Minden érdekli is, ami kellőképpen menő, tehát helyből hülyeség (vagy ha nem is hülyeség, akkor majd ő csinál belőle).
Keresgélem még magamban az utat hozzá, mert kell, hogy legyen. Meg kell védenem saját magától úgy, hogy észre se vegye.
Lehet, hogy könnyebb dolgom lenne, ha tudnék rá haragudni. De nem tudok. Csak addig a pillanatig, amíg elkezd remegni a szája, és akármilyen messze is állok tőle épp, érzem, hogy forró is... és olyankor végem van.... és már száguldoznak is a gondolataim mindenféle segítségnyújtás felé.
De azt hiszem, ez így is van rendjén. Elvégre ki legyen vele ilyen, ha nem én?

(de amúgy meg volt egy pillanat, amikor olyat kapott volna, hogy a fal adja a másikat.. mert már megint egy eltitkolt egyesre derült fény... grrrrr)

Amilyen pofa vágsz....

Hát ez esetben én jártam a legrosszabbul. És már akkor azt is tudom, hogy kitől örökölte Patrik a hülyepofátvágokmertfényképeznek abberrációját. Minden bizonnyal tőlem. Pedig én alapvetően még szeretem is, ha fotó készül rólam, ámbár sosem azt adja vissza az elkészült fotó, amit én gondolok magamról. Lehet, hogy túl sokat képzelek magamról? O.o Na majd ezen elgondolkodom még.
A fotókhoz még annyit, a saját mentségemre, hogy anyám volt a fotós, és hát én meg tőle örököltem a fotóstehetségemet, amiről meg már sokszor bebizonyosodott, hogy milyen. :D
Ezzel a három fotóval akkor befejezem a Patrik táncolása körüli éljenzést és örömködést, már csak azért is, mert amúgy is tényleg véget ért az egész, és holnaptól újra a munkás hétköznapok várnak. (és már csak kettőt kell aludni addig, amíg majd lehull a lepel :P)

Anya-Fia tánc

Tánc után.. a ki tud hülyébb fejet vágni verseny indulói...

A jóképű Férjem mellett :)

Ez is én...

...avagy be kell vallanom, hogy roppant messze vagyok a tökéletestől mindenféle szerepemben, sőt, újabban még a középszintet sem ütöm meg túl gyakran. Emiatt aztán én utálom magam, mások utálnak engem, amitől undok leszek, és szótlan, vagy épp egy sárkány. Mint ma, amikor Erik teljesen normálisan megkérdezte, játszhat e a telefonommal. Semmi szükségem nem volt rá épp akkor, mégis az első reakcióm az volt, hogy ráförmedtem, hogy "Mindenképp." Ezt persze olyan hangsúllyal, amitől rögtön inkább visszakozott, én meg azonnal megbántam, de akkor már mindegy volt az egész, mert megtörtént. Nincs magyarázat, nincs ok, nincs semmi, amiért ez így történt, pusztán csak az, hogy épp akkor egy sz.rházi voltam vele. Nincs ezen mit szépíteni, ez van.
És akkor még mindig itt van a kereszt a nyakamban, hogy még mindig nem szoktam le a cigiről. Ezer éves téma, ami eddig el-elcsitult kissé, újabban azonban megint minden napos téma köztünk. Nem vagyunk egy véleményen, bár az összes érv, amit felhoz, tökéletesen megállja a helyét (és amúgyis kettőnk közül csak Ő tud így érvelni), és én is tudok elméletben mindent ahhoz, hogy megtegyem. És egyik nap el is határozom, hogy na, ez az utolsó, elég volt, mert tényleg drága, tényleg büdös, tényleg csak megszokás, hülye szokás, és mégsem bírom ki. Jellemtelennek és akaratgyengének tartom magam miatta, de még ez sem elég. Meg semmi sem. Komolyan.. ha lehetne önként vetném alá magam egyheti mélyaltatásnak, és soha többé nem gyújtanék rá. Akkor talán menne. Szörnyű bűntudatom van olyankor, amikor szembesítenek az ezzel kapcsolatos ígéreteimmel, meg egy csomó minden mással, és akkor, abban a pillanatban azt gondolom, rohadjak meg, ha nem tudom megtenni. És fél óra múlva már találok is magamnak mentséget. A pillanatot is elátkoztam ezerszer már, amikor először rágyújtottam.
És az is én, aki képes órákig nem csinálni semmit, és utána órákon át tombolni azon, hogy miért nem csináltam semmit. Meg az is, aki képtelen előre tervezni egy napon túl, és mindig az van belőle, hogy sem időm, sem kedvem már valami normális kaját csinálni, és csak a héten kétszer ettünk virslit. Szégyen.

Szóval csúszom csak lefelé, és lassan, de biztosan a kedves, mosolygós Diusból majd egy morgós banya lesz. De azért odáig csaknem jutunk el.

A félévi bizonyítványok pedig az idén sem fognak elmaradni.. csak épp legkisebb királyfi- alias- FeledékenyRoland ott felejtette az iskolában a tájékoztató füzetét. (két napja azon bőg, hogy biztos egyest kap, amiért nem íratta alá) És ezen is dühöngtem. Én marha. Pedig hétfőn is ugyanolyan lesz, mint pénteken lett volna. Úgyhogy majd ha együtt lesz a három, akkor elmesélem.

Címszavakban

Akarom mondani képekben, mivel én ilyen vagyok épp:

De örömmel jelentem, hogy minden

-ben van. 

Patrik megbírkózott a felvételivel, elmondása szerint a 

nem sikerült olyan jól. 

Egy feladatot nem tudott. (amúgy ezen magamban elcsodálkoztam, de mondjuk én nem szólok... én lehet, hogy hozzá sem tudtam volna kezdeni. 

De a 

 jó lett.

Szerinte ez nagyon könnyű volt, és csak egy-két pontot fog veszíteni. Meglátjuk. 

Én most kezdek 

-ni érte, amikor már túl vagyunk rajta. :D

De azért hiszek benne, hogy gond nélkül bejut majd a kiszemelt gimnáziumba. :)

mindenkinek, aki ma gondolt ránk. :)

Képek forrása: google

A két nagyról

Sosem gondoltam volna éppen Patrikról, hogy majd ennyire izgul a felvételi miatt, mint amennyire teszi ezt, de így van. Azt sem gondoltam volna sosem, hogy majd ennyire készül rá, mint amennyire teszi ezt. De így van, és én csak esek egyik ámulatból a másikba, miközben zajlanak az események, és az én elsőszülött fiam teszi a dolgát ezügyben. Elég határozott elképzelései voltak arról, hova akar menni, így aztán a jelentkezési lapon is egyedül írta be a sorrendet, amit mi majdnem csak aláírtunk. Azért csak majdnem, mert egy sorrendi változtatást kértünk tőle, amit ő szó nélkül meg is tett. (aztán, ha szükséges lesz, majd élünk még ezzel a jogunkkal)
Én roppant optimistán tekintek erre az egészre, és úgy állok hozzá, hogy ugyan kit vennének fel ebbe a humán gimnáziumba, ha nem az én fiamat, aki múlt héten írt egy 38 pontos normál felvételi tesztet, és egy 44 pontos tehetséggondozósat is. Azért még egy kicsit aggódik, de most épp leginkább a matekon. Mert abból csak a gyakorlók voltak meg, tesztfelvételit nem írtak (helyette vizsgáztak egyet).
Teljes erővel erre koncentrál, és megértem, hogy nem érdekli most a technika négyes, meg a fizika négyes (ami ugye azért nem lett ötös, mert nem élt a javítási lehetőséggel... ami amúgy négy esszé lett volna megadott témakörökben). Meglep a tény, hogy minden feszültségét úgy vezet le, hogy tőle roppant szokatlan módon órákat képes beszélni az iskoláról, az ott elhangzottakról, arról, hogy ki kinek mit mondott, ki hova jelentkezik, és ilyenek. Ezt sem gondoltam volna soha. Úgy gondoltam, belőle majd harapófogóval kell kihúzni minden információt. De nem... inkább az ellenkezője következett be. Amit nem bánok egyébként, még akkor sem, ha az én szita agyamból némelyik információ úgy hullik ki, mintha csak lyuk lenne ott. De nem gáz, mert elmondja többször is. :)
És ennek egyébként Erik kicsit az "elszenvedője" most. Mert sehogy sem fér az ember fejébe, hogy van itt egy ilyen agilis, motivált, és tanulni akaró báty, akkor hogyan lehet az, hogy az öccse meg ennyire az ellenkezője? Főleg mivel annyira irigyli a bátyját. De lehet, hogy pont ezért. Néha nagyon sajnálom Eriket, mert nagyon magas a mérce előtte, még úgy is, ha a mércétől mi el tudunk tekinteni (nem mindig sikerül). Érzem, és értem, hogy ő meg azért olyan, amilyen, mert Patrik az ilyesmire nem alkalmas. A macsó ebben a családban Erik. A bevállalós is Erik. Az átverős is Erik. És érzem a szívem mélyén, hogy ő erre büszke, hogy ebben különbözik, és épp ezért nem érti, hogy nekünk mi bajunk van vele. És egyébként meg annyira szeretem érte, hogy ilyen kis hülye, hogy néha azon kapom magam, drukkolok, hogy legközelebb úgy sikerüljön átvágnia, hogy rendesen. :) Ne bukjon már le csórikám, mert annak mindig büntetés a vége, és azt ugyan tölti zokszó nélkül, de én már néha sajnálom. :) (de csak magamban)

Most van itt a perc

A tegnap történtek még mindig motoszkálnak bennem, és újfent csak emlékeztettek arra, hogy mennyire nem jól csinálom a dolgokat. Mert egy csomó lényegtelen dologgal töltöm az időmet, ahelyett, hogy azokra szánnék kevesebbet az egyébként értékes szabad perceimből. Elgondolkodtam egy pár percre azon, hogy mi maradna utánam, ha én ilyen hirtelen elmennék? Mire emlékeznének a gyerekeim és a férjem?
Hát.. valószínűleg előjönne belőlük egy csomó szép emlék is, és biztosan ezek kerülnének előtérbe, már csak azért is, mert ilyen az emberi elme, hogy ezeket keríti elő. De aztán, idővel lehullna a lepel, és eszükbe jutna, hogy volt idő, mikor csak nyűgös voltam, és folyton morogtam. Hogy nemet mondtam mindenféle kérésre, mert nem volt hozzá kedvem, vagy épp csak lusta voltam rá. Hogy mosolygás helyett is morogtam, hogy nem volt türelmem végignézni, végighallgatni, megcsinálni. Hogy elfelejtettem megvenni, felhívni, megcsinálni, előkészíteni. Hogy folyton fájt a fejem, és folyton elaludtam a tévé előtt... Hogy elfelejtettem megkérdezni, éhesek e.
Na.. ezeken kell változtatni. Amúgy is többet kell mosolyognom (mert többen is mondták már, hogy régen sokkal többet mosolyogtam), és amúgy is azt gondoltam, ez az év a lazaság és az öröm éve lesz. Hát itt az idő elkezdeni lazulni, örülni és mosolyogni.
Egy csomó helyen pótolható vagyok akár egyik napról a másikra, de itt nem. A családomnak csak én vagyok egyedül. És ha én most nem teszem meg, vagy nem hallgatom meg, vagy nem mondom el neki, soha többé nem lesz erre alkalom, mert az az adott pillanat elszaladt, és nem is jön vissza már. Nincs két egyforma pillanat, és nincs két egyforma nap sem. De ha nem hozom ki minden napból a létező legjobbat, amit lehet, akkor azt bánni fogom.
Megpróbálok változni, változtatni, leginkább visszaváltozni. Mert amúgy ők nem változtak semmit, csak én. Illetve most már, az én változásomhoz igazodva talán ők is. De minden visszafordítható, de legalábbis újra előhozható.
Még én is. :)

Advent negyedik vasárnapján

... amikor egyszerre ég az adventi koszorún mind a négy gyertya, és boldogan emlékezhetünk meg arról, hogy megszületett Jézus Krisztus, nekünk adva végtelen szeretetét....
...nos, nekem ez a nap (sem) nem sikerült túl jól. Pedig jónak indult. Azzal a lendülettel, hogy ez az utolsó teljes napom, amikor még pótolhatok valamit azokból, amik miatt hiányérzetem, bűntudatom van, és nem tud szabadulni a lelkem a gyötrő, önostorozó gondolatoktól sem. Úgy keltem reggel, hogy elterveztem, hogy fogok este hatig kipipálni egy csomó mindent a listámon, és aztán nekiállok bejglit sütni. Ez egy kicsit megnyugtatott. Mert olyan kivitelezhetőnek tűnt minden, még akkor is, ha egyébként többször is húzott volna a kanapé, hogy gyere, ülj le egy kicsit, vasárnap van. Még akkor sem estem kétségbe, hogy eltérek az eredetileg tervezett dolgoktól, amikor szinte az utolsó utáni pillanatban valahonnan eszembe jutott egy ajándékötlet anyáméknak, és útnak is indultunk, hogy megvegyük. Amikor a második barkácsáruházban és az első hipermarketben sem találtunk belőle még csak nyomokban sem, akkor már kezdtem elveszíteni a bizakodásomat is, a türelmemet is, és újra előjöttek a sötét gondolataim.
A második hipermarketben (és ez az utolsó is volt mára) aztán beütött a krach. Maga Grincs érkezett közénk, és ellopta azt az egyetlen kis szalmaszálat, amibe kapaszkodtam napok óta. Mert Balázsnak volt meglepetés-ajándék. Egészen a mai napig. Amikor megszereztem, akkor olyan nagyon örültem neki, hogy megvan, hogy megoldottam, és olyan biztos voltam benne, hogy nagy lesz az öröme a fa alatt... Aztán itt is ilyet keresett, és kénytelen voltam bevallani, hogy ne keresse már, mert otthon van már. Első pillanatban felvillanyozódott, míg aztán két kérdés után rögtön le is törtünk mindketten, mint a bili füle. Mert nem jót vettem. Nem olyat, ami neki kell, mert ehhez amit én szereztem még kéne más is, ami neki nincs (és drága is lenne venni). Így aztán nemhogy oda a meglepetés, de az eddig cinkosan bújó ajándékból egy konc lett a nyakamon. Amikor ezzel szembesültem, nem csak egy világ omlott össze bennem, de majdnem rosszul is lettem a csalódottságtól, meg attól a mindenfélétől, amit akkor éreztem, gondoltam. Fájt piszkosul, hogy még ez sem sikerült, és miközben arra koncentráltam, hogy nehogy kibuggyanjanak a könnyeim az áruház kellős közepén, nagyon szédültem, de tettem szépen egyik lábamat a másik után, ne nézzenek már valami flúgos nőnek.
Innentől aztán veszett fejsze nyele volt az egész. És anyáméknak sem kaptunk végül semmit.
A bejglihez kevés a dió, neki sem tudtam állni még.
És még az egyik kávéscsészémet is összetörtem ma. Mondjuk akkor kellett volna figyelnem jobban... biztos egy jel volt az is. De nem számoltam meg, hány darabra hullott, nem akarom tudni hány évig leszek most akkor szerencsétlen.
Nincs veszve semmi. Csak épp minden olyan zavaros. De innen szép nyerni.

Jövőre elutazunk az ünnepekre. Ha kell, egész évben erre fogok spórolni. Huszonharmadikán fogunk indulni, és huszonnyolcadikán érkezünk csak haza.

Fel sem tűnt

Olyan észrevétlenül elrepült az idő.. és ezt most nem csak úgy mondom. Mert tényleg nem tűnt fel, hogy több, mint tizennégy évvel ezelőtt volt az, amikor született az első fiam. Nagyon nehezen szokom meg, hogy ekkora fiaim vannak, akikkel egészen komoly dolgokról is lehet beszélgetni. Akik pl. elmesélik nekünk vacsorázás közben, hogy a 300 című film címe azért volt éppen ez, mert 300 spártai katona indult harcba. Igaz, egyet visszaküldtek, és így csak kettőszázkilencvenkilencen csatáztak, az az egy meg vitte a hírüket. Valószínűleg amúgy én is tanultam ezt ennek idején, de bevallom őszintén, ez nekem most új info volt. Szerintem sosem hallottam még. (hát égő, de ez van)
De nem csak ilyenek.. hanem simán intézik a maguk dolgait, akármiről is van szó. Lassan úgy járunk, be is vásárolnak maguknak, nekem csak főznöm kell. Azt mondjuk sokat, és még annál is többet, mert hihetetlen mennyiségű kajahalom tűnik el.
És már a kicsi is mindjárt kilenc lesz.. már ő sem kicsi, még ha én hajlamos vagyok is ezt elfelejteni.
Amúgy meg azt sem tudom megszokni, hogy folyton tudnak mindenről, folyton beszólnak, beszélnek, egymással csatáznak.
Patriknak meg vannak olyan új tulajdonságai, amik miatt azt gondolom, nem is az én fiam. Mert ez az áldott jó, csendes gyerek kérem szépen káromkodik, mint a kocsis, hisztizik, mint egy kétéves, és még ki is röhög alkalomadtán.
Igazából azt hiszem, és ezt ma este fogalmaztam meg magamban, hogy nagy mázli, hogy éppen mostanra lett egy ilyen munkahelyem.. mert különben simán bediliznék tőle, hogy így elrepült az idő. :) Így meg mire majd igazán észreveszem, lehet, hogy a diplomaosztóra készülünk épp. :) ;)

Utolsó előtti szabadságos nap

De voltaképpen az utolsó az idén, mert a tényleges utolsó az éppen Szenteste napján lesz, amikor hivatalosan délutános lennék, de aznap már ilyen szak nem lesz. :)
Nem mondhatom, hogy lábat lógatva töltöttem ezt a mai napot, de azt sem mondhatom el, hogy minden megvan, amit akartam, hogy meglegyen. Van, ami nincs meg. Mondjuk nehéz is lett volna beszerezni,mert még fogalmam sincs róla, hogy mi lesz a valami. De lesz, az azért tuti.
Reggel az okmányirodában kezdtünk, mert múlt héten egy hőhullám-lökettel kísérve szembesültem vele (ijedtemben leizzadtam), hogy Patriknak lejárt a személyi igazolványa. Röhögjetek nyugodtan hangosan, de most, decemberben sikerült felfognom, hogy ez a gyerek elmúlt 14 éves. Abban a pillanatban, ahogy felfogtam, máris eszembe jutott, hogy te jó ég, lejárt a személyije is. Villámgyors internetes időpontfoglalást követett el Balázs, és ma reggel már mehettünk is intézni.
Ezek után ő elment a suliba, mi meg elindultunk vásárolni. Már megint. Céltudatosan mentünk valamiért, amit persze nem kaptunk. Így aztán rendesen elvesztettük a kedvünket is az egésztől, de én morogtam, mint a bolhás kutya, hogy bezzeg már megint nem veszünk semmit, mire Balázs előkapta az összes éppen fellelhető kreativitását, hogy felrázzon a dühöngő állapotomból, és elvitt a Burger Kingbe ebédelni. Kb. ezer éve nem voltunk kettesben enni sehol, így már ez a tény is igazi csúcsérzés volt. A whopperről meg ne is ejtsünk szót. Sőt.. az utána következő belga gofriról se... ami csokiöntettel, és tejszínhabbal... nyamm..
A dühöngő állapotom elmúlt, így aztán még mentünk tovább. A sokféle vásárolnivalóból egyet sikerült megvenni, ami némi megnyugvással töltött el, mert legalább egy már van. :)
Jobb híján hazajöttünk, további ötletek híján.
Hogy aztán itthon kutyakakát takarítsak, majd majdnem ottfelejtsük a gyereket az iskolában. :D
De még mindig nem volt vége a mai vásárlókörútnak, mert a legnagyobbnak kellett ruhákat venni (a fa alatt lesz, de nélküle már nem lehet), röpke fél óra alatt abszolváltuk a dolgot. Itt kell megjegyeznem, hogy minden képzeletet felülmúlóan együttműködő volt. :)
És ha azt gondolnátok,ez már épp elég volt a mai napra, hát elárulom, még nem... Mert még várt ránk egy decathlonos kör. Ahova Erik jött velünk. Ott megvettük, amit akartunk, meg még olyat is, ami nem volt betervezve, így újabb pipa került egy-két pont mellé a listán. De elárulom, még egy kicsit több a pipa nélküli, mint ami már jelölve van. De ami késik nem múlik.
Fogalmam sincs, hogy mikor lesz meg, de meglesz, az tuti. Addig még dolgozom egy keveset.. aztán hátha közben megszáll az ihlet.

Megérzés...

Mintha csak tudtam volna tegnap, hogy most van még alkalom arra, hogy erőt gyűjtsek, és nemhogy csak adódott az alkalom, de egyszerűen muszáj kihasználnom, és aludni, pihenni, semmit sem csinálni. Valahonnan belülről jött a késztetés, hogy "ne kelj fel, pihenj". Én meg hallgattam rá.
Aztán este, még miközben az x-faktort néztem (ne is kérdezzetek róla, nagy csalódás az egész...) valahonnan a semmiből termett az az érzésem, hogy valakivel valami baj van. Anyámra tippeltem, mert ő volt az egyetlen, aki nem volt otthon még akkor, hanem munkából jött. Nem tudtam semmire sem alapozni, csak úgy éreztem, hogy valami történt, vagy fog.. magam sem voltam biztos semmiben, de idegesített.
Semmi logika nincs benne, de kikapcsoltam éjjelre a telefonomat, gondolván, egész héten ment non-stop, ráfér egy kis szünet. És velem egyidőben, de tőlem teljesen függetlenül Balázs is kikapcsolta éjjelre. Pedig legalább az egyiket hagyni szoktuk. Most nem. Pedig még akkor is kísértett a rossz érzés, amikor elhelyezkedtem az ágyban.
A következő pillanatban (ami a valóságban egy kis idővel később volt, csak nekem tűnt a következő pillanatnak) Balázs kiáltására riadtam, aki azt kiabálta nagyon ijedten, hogy "Mi van?" Első pillanatban azt sem tudtam kinek kiabál, vagy hova megy, mert addigra már félúton volt lefelé a galériáról, és nyitotta a szobaablakot. És hallom a sógorom hangját, hogy "Fatert mindjárt viszi a mentő, infarktusa van. Jössz velem?" A szívem majd' kiugrott a helyéről az ijedtségtől, magam sem tudom most már, mitől ijedtem meg jobban.
Balázs és a sógorom elmentek a mentő után, én meg visszakapcsoltam a telefonomat, és vártam. Hogy majd vagy hazajönnek, vagy hívnak, vagy valami. A nagy várakozásban leragadtak a szemeim, pedig előtte még végignéztem a Discovery-n a nagy 21 napos kihívást, amiben meztelenül kell túlélni a dzsungel kellős közepén (wtf?).
Négy órakor riadtam a telefonra, Balázs volt, hogy engedjem be.(ha Vilma lennék, az ajtót döngette volna, milyen szerencse, hogy nem vagyok az) Nagyon aggódva mesélte, hogy az apjának valóban infarktusa van, de még a sürgősségi intenzív részlegén várja, hogy átvegye a kardiológia, mert egyelőre nincs ágy. Oda nem mehettek be vele, így hazajöttek.
A történet ma folytatódott. Hosszú ideig csak toporgott egy helyben minden, csak vártuk a telefont, hogy végre sor kerül rá a katéter-laborban, és aztán megkaphatja a helyét a kardiológián. Több szempontból is aggasztó volt a hosszú várakozás.. egyrészt, mert féltünk, nehogy nagyobb baja legyen még a meglévőnél is, másrészt neki idegörlő volt, mert nem tudott pihenni, nem ehetett, mi meg már attól voltunk idegesek, hogy nem tudunk menni, mert nem engednek be... és mert miért nem történik már valami?
Végül fél négykor elindultunk, mondván, lesz ami lesz..
Fél hatkor hozták ki a katéter laborból, és helyezték el a coronaria örzőben. Kapott egy fémhálót az elzáródott koszorúér(be)hez, és még több kisebb elzáródást is megoldottak.
Ijesztő volt látni, és hallani a gépet, ami még akkor rá volt kötve, mikor hozták csak az osztályra. Ráadásul ijesztő látni ebben az elesett állapotban is. Nem jellemző ez rá.
36 óra fekvés vár rá. Szerencsére. Mert lehetett volna ez rosszabb is.
(és az előrealvásnak máris huss....mintha sosem lett volna)

Hülye világ

Igazából arra gondoltam, hogy az elég nagy paradox, hogy örökké bűntudatot érzek valamiért, amire nem volt időm, nem tudtam megcsinálni, vagy csak simán nem volt már hozzá sem kedvem, sem energiám, miközben úgy egyébként meg valahol a lelkem mélyén "kikérem magamnak", hogy az alapján minősítsen bárki is, hogy mi az, amit megcsinálok, elintézek, meg ilyesmi.
Azt meg nem is értem, hogy amikor elhangzik a központi felvételire való jelentkezési lap kitöltésekor, hogy még több és még több felvételi feladatsort csináljon meg a gyerek, akkor mindenki bőszen bólogat rajtam kívül (na jó, volt még egy-két ilyen elvetemült, mint én), hogy persze, még töltünk le. Oké, időm sincs arra, hogy ezzel nyúzzam, meg nem is találkozunk annyit hét közben, hogy nyúzni tudjam vele, de úgy őszintén... még hányféle feladatot kéne a nyakába sóznom? Négy előtt csak egyszer ér haza a héten, és olyankor áll neki a kötelező feladatainak. Amivel végez, amikor végez.. addigra éppen tele a hócipője mindenkivel (meg amúgy is ebben a korban van), és akkor még vegyen elő egy baromira unalmas feladatsort, és gyakoroljon napestig? Na ne... Ezt csinálják a felvételi előkészítőn, sőt.. már tavaly is ilyeneket csináltak. Nem várunk tőle csodát, én legalábbis tisztában vagyok vele, hogy azok a feladatsorok timbuktu gyerekeknek készültek, lehetőleg úgy, hogy 90 %-osan se lehessen megírni, mert vagy idő nincs rá, vagy annyira kacifántos, hogy tutira elrontja a nagy igyekezetben.
De látva a nagy igyekvőket megint, akik egymást túllicitálva jelentkeznek a jobb és még jobb nevű, erős, és még erősebb gimnáziumokba, ezerféle tagozattal.. a megszokás miatt kicsit összébb húztam magam, merthogy nincs ilyen ambíciónk. Azt szeretném csak, hogy sikerüljön neki az, ahova a legjobban szeretne menni, és aztán a következő négy év alatt majd akadjon rá valami őt érdeklő területre, ahol majd végigdolgozhatja az életét. (legjobb lenne, ha nem kéne így tennie, de mivel ez az élet rendje, vele is ez fog történni)
Most meg leginkább már szeretnék túl lenni a félévi bizonyítványon, hogy egy kicsit lélegzethez jusson már ez a gyerek.. a lelket is kihajtják belőle. Tudom, mindenki csak jót akar vele. Csak épp azt szokás elfelejteni, hogy az, amit valaki jónak hisz, még nem biztos, hogy jó is. Ő meg most gyerek. És soha többet nem lesz az.
Ráadásul ezzel a tempóval húsz év múlva majd Ő is tele lesz bűntudattal, ha nem tudja a maximumot hozni mindenhol.

November utolsó napján

Na még ma, az utolsó novemberi napom hagytam magamnak a csapongást, hogy aztán hátha sikerül majd idebent szépen, fokozatosan lecsendesíteni mindent decemberben, amikor úgyis annak van itt az ideje.
Ma még azért adtam magamnak hideget-meleget minden értelemben. Alig négy és fél óra alvás után keményen odatettem magam a mai munkanapon is, hogy haladjunk. Elfáradtam, és alig vonszoltam magam mire hazaértünk, mert minden porcikám fáj. A saját hülyeségem és a hideg miatt elég rendesen kiszáradtam, és most ott tartok, hogy több ujjam hegye van kirepedve, és épp csak ujjheggyel tudok gépelni is. Házi feladatul adtam magamnak, hogy minél többet igyak. És valahogy odabent is rá kell vennem magam, hogy nem felejtsem el. Ugyanakkor még mindig képes voltam azon ostorozni magam, hogy mi minden nincs megcsinálva. Tudom, hogy fizikai képtelenség lett volna ma mosni, amikor még száradnak a ruhák a szárítón, úgyhogy nincs is hova teregetni, de azért utáltam a szennyestartóból kifolyó ruhák látványát. Azt is tudom, hogy az adventi díszek padlásról lekerülésére sem volt semmi esélyem egész héten, de azért szidtam magam rendesen, amiért tegnap elfelejtettem szólni, hogy legalább ma délelőtt hozza le valaki, mert akár már délután nekiállhattam volna. Ami még így, leírva is megmosolyogtatott még engem is, mert ahányszor csak leért a fenekem délután, a fejem már aludt is. Kétszer is sikerült tíz percre elbóbiskolnom.. és aztán persze még az x faktor reklámblokkjaiba is belealudtam.
De ezek a külsőségek nem is annyira számítanak. Ezek majd szép sorban a helyükre kerülnek, és lesz, ami lesz. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.. és mindig összekaptam magam az utolsó pillanatban legkésőbb.. és olyankor van az, hogy egy nap alatt megváltom a világot, kitakarítok, sütök vagy négyfélét.. és lenyugszom. :)
Sokkal jobban számít, hogy azt szeretném, hogy mire december végén nagyjából túl leszünk az őrült hajtásokon, ami még vár ránk munkailag, meg iskolailag, ne úgy töltsük a karácsonyt, hogy egymást méregetjük csupa indulattal, mert mindannyian olyan fáradtak vagyunk, hogy egy rossz szóért, vagy egy elbaltázott reakcióért leharapjuk a másik fejét. Mondhat bárki bármit, ennek az oroszlánrésze is az én feladatom itthon. Nem elvárásból, hanem mert én vagyok annyira diplomatikus, és empatikus (már amikor nem vagyok önző h.p), hogy tudom, kinek hogy lehet elmondani, mire is gondolt a másik.
Magammal szemben is csak annyi követelményt támasztottam, hogy legyek türelmesebb, és elnézőbb. Talán menni fog. Ha meg nem, majd csak valaki figyelmeztet...

Holnap pedig már december. Advent első napja lesz (köszönt és minden jót kíván egy csíz a csupasz körtefán.., mondom csupasz...). És még valami. :) Na ki tudja mi? De nem baj ám, ha nem tudjátok, mert el fogom árulni.

Elég jó?

Azon gondolkodtam ma este, hogy mennyire nehéz is szülőnek lenni. Még elég jó szülőnek is. Jónak meg aztán nem is tudom...
Mert annyiféle elvárás van (lenne) felénk, aminek azért illene megfelelni, legalább olyan hetvenöt százalékosan. Az már talán ér egy közepes jegyet.. és az elég jóhoz az jó. :) Itt van a továbbtanulás kérdése, és nemhogy időm és energiám nincs iskolát keresgélni, még csak fel sem fogtam, hogy ez a gyerek nyolcadikos. Ideje lenne felfognom, mert mindjárt le kell adni a jelentkezéseket a központi felvételire, de még mindig csak azt tudom, hogy azt majd megírja. Elvárás lenne mindenféle iskola részéről, hogy elmenjünk a nyílt napra hozzájuk, ha már egyszer szervezik ugye. És persze elvárás a gyerekemtől is, mert egyrészt kíváncsi, másrészt igazán jó alkalom arra, hogy aznap nem kell a saját iskolájába menni. Most kedden épp megyünk majd ide, de aztán azt hiszem, ennyiben ki is merül majd az iskolák látogatása. Volt, ahol már a múlt héten lezajlott, amikor én délelőttös voltam, és már nincs szabim. Mindegy, ezt megnézzük, és részemről bőven elég. (még sok is lesz, de hát egye fene...)
Na és akkor a nyolcadikossággal járó mindenfélét még nem is említem. Mert majd táncolnak a farsangon. Meg majd lesz szóbeli felvételi. Meg az írásbeli eredményei. Meg majd lehet, hogy módosítani kell a felvételi adatlapon az írásbeli eredmények tekintetében. Meg még nem is tudom mennyi minden... Mind-mind időt, és legfőképp fejtörést okozó dolgok.
A legnehezebb most, hogy tulajdonképpen mi leszünk, akik helyette döntünk, mert ő nem tudja mit szeretne. Mi sem tudjuk, hogy mit szeretnénk, vagy hogy egyáltalán mit tanácsoljunk neki, de mi vagyunk a felnőttek, ráadásul a szülei, így aztán majd igyekszünk egy elég jó döntést hozni.
Mellette még van ugye két testvér. Egy ötödikes, aki ugyan jól veszi az akadályokat, de igenis néha oda kell pirítani, vagy váratlanul számon kell kérni, hogy ne lazuljon be nagyon. Néha elfelejtem én is, mert ezer a dolgom, ezerfélével van tele a fejem, és mert még én sem szoktam meg.
És van egy másodikos, aki álmodozik, hisztizik, és mindenáron kiharcol magának mindent. Rá most azért kell figyelni, hogy megértse, fel kell nőnie önmagához. Mert okos, és ügyes, ha épp ez az eszébe jut. Ha nem, hát akkor szétszórt a végtelenségig.
És ez csak az iskola-rész. Mellette van egy csomó minden, amivel folyamatosan traktálnom kell őket, hogy okosodjanak. De néha úgy érzem, kevés vagyok, mint sünben a dauer. Még az elég jóhoz is. :)
Pedig épp nem is történt semmi, csak úgy eszembe jutott a közelgő nyílt nap kapcsán.

Még mindig

Nem nagyon sikerült még túllépnem a tegnapi eseményen. Még nem csengett le bennem, annak ellenére sem, hogy ma este már itthon alszunk, holnaptól meg aztán minden gyorsan visszakerül a régi kerékvágásba, mert Balázs hajnalban dolgozni megy.
Mióta tegnap este megérkezett az akkori "otthonunkba" (ott van az otthonunk, ahol mindannyian együtt vagyunk...) és végre meg is ölelhettem az sms-váltások és a telefonok után, még az addiginál is komolyabb emlékfolyam rohant át rajtam. Ugyan meg sem állt a jakuzzi-ig, és még úszott is pár hosszt (gondolom valahogy ki kellett adni magából a feszültséget), mégis... nálam megállt az idő akkor. És emlékeztem arra a napra, amikor újra itt kezdett dolgozni (volt már itt még a múlt évezredben). Eltelt azóta egy csomó év, mégis emlékszem mindenre... az első napok-hetekre, amikor ő is pont úgy szenvedett a talpaival, mint én. Az első éjszakás műszakjára, amikor én majd betojtam itthon egyedül.. és hányszor sajnáltam akkor a három műszakos munkarendért, de mindig ő biztatott, hogy "De most ezt kell szeretni" Így akkor azt szerettük. Emlékszem, hogy amikor először mondta, hogy már annyira rutinszerűen csinálja amit csinál, hogy néha unja, akkor nem sokkal később megkeresték egy másik ajánlattal. Amire én először mérges voltam. És majdnem csak könyörögtem neki, hogy ne vállalja el az állandó éjszakásságot, mert nem ér annyit, amennyivel többet fog így keresni.
Ért annyit. Minden tekintetben. Ugyan fel kellett építeni akkor egy újfajta életet, de megcsináltuk. Amikor az egyikünk épp feladta volna, mert kicsit nehezebb volt valamiért, akkor a másikunk továbblendítette. Mindig találtunk valamit, amivel biztatni tudtuk egymást. Rettenetes napok is voltak itt, amikor az iskolában szünet volt, én is dolgoztam, és ő sem tudott napi két-három óránál többet aludni. Egymásra semmi időnk nem volt, meg még annál is kevesebb.. De amit akkor elrontottunk, azt is közösen hoztuk helyre, és nemhogy csomó nem maradt azon a fonálon, amivel mi össze vagyunk fűzve, de valahogy minden addiginál szorosabb lett a kötelék.
A legvégsőkig kitartott, de a legjobbkor jött az előrelépés, amikor már elérte a fizikai határait az állandó éjszakás léttel. Azt az első napját sem felejtem. Úgy izgultam, mint ő. Vagy jobban. Lestem minden apró rezdülését, és biztattam, amikor azt gondolta, hogy neki ez nem fog menni. Elárulom, mára csukott szemmel is megcsinálja. Vagy éjjel kettőkor a legszebb álmából felriasztva.
És végül eljutottam oda is az emlékeim között, ami már a közelmúlt. Megszámlálhatatlanul sok kollégánk állított meg a raktárban, a dohányzóban, az öltözőben, vagy kifelé menet, hogy megosszák velem, örülnek, hogy ő a jelölt, és drukkolnak. :) Mindig elmeséltem neki, és mindig a fejét csóválta hitetlenkedve. Mert nem hisz magában.
Szerintem még mindig nem. Pedig... Az összes emlékem mutatja tisztán és élesen, hogy ha valaki, hát ő tökéletes jelölt volt.

Ma is sokszor felejtettem rajta a szememet így is, ilyen szemmel. Ő már túl is lépett az egészen. Nem foglalkozik vele, mert az élet megy tovább.. dolog van, vagy épp pihenés. Mikor mi.
Az biztos, hogy nagyon jó volt ezt az egészet együtt átélni. Az év egyik csúcspontja volt ez a két nap. Még a Balatont is láttuk. :) Sőt... utaztunk is a Balatonon keresztül. :)

És hogy mit szóltak a gyerekek? Örülnek. Egyedül Erik kicsit csalódott, mert ő annyira azt akarta, hogy nyerjen, hogy még nem fogadta el ezt a döntést. El fogja.. és büszke is az apjára.. csak épp annyira büszke rá, hogy neki meg sem fordult a fejében, hogy nem ő lesz a nyertes.
Én meg holnap fogyókúrázni fogok. A büszkeségtől hízni kezdtem. :)

Ha én..

... azt most el tudnám mesélni ami a fejemben jár.. De most még nem tudom, mert majd csak akkor lesz értelme elmesélnem, amikor már nem előtte járok az eseményeknek, hanem utána leszek. Addig magamban vagyok még az én kis gondolataimmal... kavarog mindenféle egyébként, csupa érdekes emlék.
Na de ezekkel az érdekes emlékekkel kapcsolatban jutott eszembe, hogy mennyi minden kitörlődött átmenetileg az emlékeim közül. Meg egyszerűen összefolyt, és nem is tudom néha hogy ez vagy az az esemény mikor is volt. Általában segít, hogy úgy azonosítom ezeket, hogy volt e már egyáltalán gyerekünk, vagy hogy hány gyerekünk is volt akkor. :) De még így is menthetetlen némely dolog, mert olyan is van, hogy épp a gyerekeimet keverem... mert bizony, az ő kicsi gyerekkoruk is összefolyt itt-ott, homályos emlékeim vannak csak, és próbálom a felvillanó képekből azonosítani, hogy kiről is volt akkor szó. Ilyenkor döbbenek rá, hogy tényleg mennyire hasonlítanak
Mondjuk erre a hasonlóság-dologra most délután is rácsodálkoztam, amikor Rolandot vártuk az iskola előtt. Aki jött, Erik kinőtt kabátjában, és Patrik arcával. :) Igazi kis időutazás volt hirtelen, mert amúgy ezek az időszakok elég tisztán megvannak. Amikor még Erikre  jó volt pl. ez a kabát, meg amikor Patrik volt második osztályos.
De azt el tudom mesélni, hogy milyen jó érzés, hogy a munkámban egyre biztosabb tudással rendelkezem, már nem állok tanácstalanul egy-egy problémás esetben, és gond nélkül fordulok bárkihez a probléma megoldása miatt, akár írásban, akár szóban. :) Még mindig van, aki megtalál mindig valamivel, és próbál bántani, de egyre kevésbé hagyom. Jókat röhögök rajta magamban, mert tulajdonképpen szánom őt egy kicsit. Nem lehet jó így vetélkedni valakivel, főleg úgy nem, hogy a kiszemelt vetélytárs nem akar sem játszani, sem harcolni. De én kivárom, amíg megunja. Türelmes vagyok, a végtelenségig is, ha kell. Meg különben is, ha mérlegre teszem a munkahelyemmel kapcsolatos jó és rossz dolgokat, nagyon komolyan a jó dolgok vannak többségben. Nem is kicsivel. Így aztán az a kevés rossz bele is fér.. :)

Holnap pedig (vagy holnapután) elmesélem majd mitől volt a katyvasz a fejemben ma.

Utálom...

Néha önmagamat is meglepve tudom "utálni" a gyerekeimet. Jó, az utálat az nagyon hülye kifejezés erre, de nem találtam jobbat. Azért tettem idézőjelbe, hogy érthető legyen. Tudom, hogy értitek.....
Végtelenségig és unalomig sorolt elcsépelt mondatok hangzanak el örökké, mint valami folyamatosra állított lejátszón, hogy pl.
-kicsit halkabb legyél már
-pakold el
-mosakodj meg rendesen
-mosd meg a fogad
-nem mostál fogat
-már megint eszel?
-szappannal!!!
-állj neki a leckének
-vegyél kabátot
-ne hagyd itthon
-hozd haza
-már megint ezzel a sz...ral játszol?
-halkítsd le
-nehogy elindítsd még egyszer, mert kivágom veled együtt
-megetted?
-fejezd már be a feleselést
-ne piszkáld az öcsédet
-N E S Z Ó L J V I S S Z A!!!

De persze ők
-hangosak
-elöl hagyják (vagy bepakolják az ágy alá)
-tessék-lássék végighúzzák magukon a szappant
-elsinkófálják a fogmosást
-lebuknak, hogy elsinkófálták a fogmosást
-mindig esznek
-nem szappannal mosnak kezet
-húzzák az időt leckeírás előtt
-nem vesznek kabátot (meleg van)
-itthon hagyják
-otthagyják
-azzal a sz..ral játszanak
-nem halkítják le
-örökké ugyanazt hallgatják
-megeszik (egymásét)
-feleselnek
-egymást szekálják
-mindig az övéké az utolsó szó

Na, az ilyen esetekben gondolok arra, hogy Te jó isten, vajon hogy fogom túlélni, és egyáltalán túlélem e a következő röpke hét-nyolc évet, ami még hátravan az össznépi kamaszodásból nálunk? Utálom magam, amiért folyton morgok valamiért, és emiatt aztán velük kapcsolatban is van ez a hülye érzés.
Pedig amúgy nem is szólhatnék rájuk sok rossz szót.. Csak mégis... a mindennapok apró-cseprő idegesítő dolgai megkeserítik az egyébként jelen lévő elégedettséget és boldogságot, amit velük kapcsolatban érzek.
Kemény évek lesznek....

Nem az én napom

Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy pi..ba az egésszel. De azért azt mégsem.. így elkezdtem írni cím nélkül, aztán majd lesz valami.
Azt hiszem, megfejtettem én azt a titkot, hogy miért is van sokkal több vezető beosztású férfi, mint nő. Nem azért, mert ők okosabbak nálunk, még csak azért sem, mert többen vannak esetleg (nem is tudom amúgy, hogy többen vannak még?), még csak nem is azért, mert ez a beidegződés. Egész egyszerűen azért, mert ők sokkal jobban tudják csinálni elmélyülten és jól amit csinálnak, mint az átlag nő. (azért nem írtam azt, hogy mint a nők, mert biztosan van egy csomó kivétel) Vagy mondjuk mint én. Jelen pillanatban egy nagy marék lepkének (amúgy ide is egy csúnya szót akartam...) érzem magam, és éppen ott tartok, hogy beveszek három levél lesz.rom tablettát egyszerre.. Olyan nagyon fáradt vagyok, és mégis azt érzem, hogy soha nem csinálok semmit. Mert sosincs semmi befejezve, meg mert mindig minden ugyanolyan.. ugyanazokat csinálom vég nélkül... akár nem is kéne már ott lennem, akkor is menne magától minden. Nincs látszata semminek, se itt, se ott. Mert mire egyvalamit megcsinálnék, addigra másik háromféle terem ott, amivel már végezni kéne. Hiába mondogatom magamnak, hogy megvár minden.. és semmi nem történik akkor sem, ha nem csinálom, egy idő után én magam sem hiszem el.
Így aztán a pihenés sem olyan sosem, mint amilyennek lenni kéne. Mert pattanásig feszült idegekkel pihenek.. folyamatosan azon jár az agyam, hogy milyen hülye vagyok, ennyi idő alatt már ezt vagy azt megcsináltam volna.
Nincs türelmem semmihez. A gyerekeimhez sem. Vagy hozzájuk a legkevésbé, mert folyton beszélnek, amikor én csendet szeretnék magam körül, folyton éhes valaki, folyton kell valakinek valami. Csak mondják, és mondják.. én meg szeretném befogni a fülem, és nem hallani.. sem azt, hogy nyílt nap lesz a héten.. és a háromból ketten néztek rám reménykedve, hogy "ugye eljössz?" Nem tudom... szeretnék nekik örömet okozni, és valószínűleg ez lesz majd a döntő érv, amikor ezt el kell döntenem, de olyan sok energiámba fog ez kerülni, hogy lehet, hogy abban a pillanatban megbánom majd.
És akkor még ott van a bizonytalanság, hogy akkor hogy lesz majd két hét múlva. Úgy biztosan nem, ahogy szeretném, és már barátkozom a gondolattal, hogy ne húzzam a számat, vagy legalább ne látványosan, hanem majd csak simán örüljek annak, ami következik.
És igen, azzal is szembesültem, hogy alig 47 nap múlva karácsony lesz. Amit nem lesz egyszerű kivitelezni. Akkor sem, ha a végletekig leegyszerűsítek majd mindent.
Szóval, mindezek kapcsán eszembe jutott, hogy valószínűleg a férfiaknak azért könnyebb, mert nem agyalnak feleslegesen mindenfélén, hanem mindig épp az adott helyzetre koncentrálnak, és azt oldják meg. Nem előre gondolkodnak, meg nem utólag azon, hogy "mi lett volna, ha". Gondolom amikor pihennek, akkor eszükbe sem jut, hogy "hú, a tesicuccot nem mostam ki", vagy hogy "már megint nem vettem mosogatógép tablettát, és úgy a pihenésből tényleg relax és feltöltődés lesz.
Közben azért csendben és titkon arról álmodozom, hogy lesz még az idén minimum egy olyan napom, amikor csend lesz és nyugalom, és én majd pihenek... meg olyan ízig-vérig nőnek érzem magam. Nem tudom mitől lenne ez így, de hátha..
Addig meg kiáztatom a hidegfrontot érző izmaimat a kádban. Mindenhol görcsöl és fáj már, éppen ideje lesz. :) (és gondolom ettől még sokkal inkább nyűgös vagyok, mint csak úgy szimplán lennék)

Időben...

"De ma aztán feküdj le időben..." -hangzott az intelem úgy fél nyolc tájban. És még a megerősítés is mellé, hogy biztosan komolyan vegyem: "Komolyan mondom!"
Én meg komolyan is vettem. De tényleg. És aztán még kiszedtem a mosógépet.  (és menet közben eszembe jutott, hogy Eriknek szívószál kell holnap rajz órára) Kiteregettem. Meg leszedtem az előző mosás után megszáradt ruhákat. (jó, ez fordított sorrendben történt, de mindegy). Aztán még kivittem a szemetet, meg az üres flakonokat. Bekészítettem a kutyáknak a reggelit (Patrik túl sokat ad nekik.. és Freddy inkább neki sem áll, ha tele van előtte a tál). Majd bepakoltam a mosogatógépet. (Itt megint eszembe jutott a szívószál, ami Eriknek kell rajz órára) Lemostam a konyhaszekrény tetejét (ez tulajdonképpen lehetne a pult?), elmostam a kávéfőző alkatrészeit. Összekomissióztam az összes iskolatáskából az összes italos flakont, leraktam a frissen lemosott konyhaszekrény tetejére (t.i. a pult), majd visszatértem Roland úrfi iskolatáskájához, ami két nap iskolába járás után már erősen hasonlított a kommunális hulladékgyűjtőre. Kiszedtem egy félig megevett saját, és egy félig megevett idegen (wtf?!) szendvicset, még egy flakont (gyanús volt ma reggel, hogy mintha neki nem ez lett volna tegnap), egy kisollót, három rajzot, két másmilyen papírfecnit, a tájékoztató füzetet, az üzenő füzetet, két megrágott ceruzát (a szendvics meg ugye félig, még az idegen is...), egy vonalzót, és egy játékot. Ha már így kiszedtem, és megtaláltam a ceruzákat, belenéztem a tolltartójába is.(és itt megint eszembe ötlött a szívószál, ami Eriknek kell holnapra rajz órára)  Na.. mély sóhajjal felszámoltam az atomrobbanás minden maradványát, kihegyeztem az összes tompa és hegytelen ceruzát, szépen elrendeztem (a színskáláról évekkel ezelőtt lemondtam.. pedig azelőtt mindig képes voltam szépen sorba rakni szín szerint). Visszapakoltam a táskájába, ellenőriztem az úszós hátizsák tartalmát.
Felraktam a telefonjainkat töltőre. Kivettem a vajat a hűtőből, hogy majd mire szendvicset kell csinálnom, már kenhető legyen.
Végre kihúztam a fiókot a szívószál után kutatva. És van. Rögtön kettő is. Kikészítettem a konyhaszekrényre (t.i. a pult..), rögtön Balázs cuccai mellé.
Aztán leültem ide, megnéztem mi újság a nagyvilágban és a blogvilágban.
És közben eszembe jutott, hogy Patriknak kell egy ezres holnapra.
Meg hogy megint nem jutott időm a hajmosásra. De talán még egy szemöldökigazítás belefér.
Áááá, de nem, azt ígértem, hogy ma korán lefekszem.
De addig még fürdök, lefőzöm a kávét reggelre, csinálok szendvicseket, kikészítem a reggelit.. és utána máris megyek az ágyba.
Csak még előtte kikészítem az ezrest is. Meg leveszem a telefonokat a töltőről, hogy majd ébresszenek.
Úgy kábé háromnegyed óra múlva már ágyban is leszek. Ha nem jut eszembe semmi más.
Az még időben van vajon? :D