Hello, migrén.

 Ma reggel rég nem látott ismerőssel együtt ébredtem. Pedig nekem aztán nem hiányzott egy kicsit sem, de ő valahogy ragaszkodik hozzám, mert időről időre mindenképpen velem akar lenni. Ma is ragaszkodott hozzám, kitartóan velem volt főzés közben, mosás közben, felmosás közben, és nagyjából minden mozdulatomat azzal hálált meg, hogy kicsit ráerősített a fájdalomra. Időnként visszavonulót fújt egy-egy negyed órára, de aztán újra erőre kapott. Némi csoki lecsillapította, de makacsul ellenáll az összes fájdalomcsillapítónak, minden praktikának. Így aztán már feladtam a harcot mára, hagyom, tombolja ki magát, aztán ne is lássam egy darabig..

Nem unatkozunk

 Nincs egyetlen unalmas napunk sem mostanában, annak ellenére sem, hogy sehová nem megyünk. Mégis, akad bőven dolog, tennivalók sora vár ránk még legalább a jövő hét végéig. Érdekesen működünk egyébként, és ezt már akkor is megfigyeltem, amikor a mostani lakásunkat csináltuk. Hulla fáradtan is nagyon komoly hatékonysággal tudunk mindent csinálni. Igaz, abban egyformák vagyunk, hogy mindent úgy csinàlunk, hogy mielőtt nekiállunk, megtervezzük, hogy is lesz. 

Tegnap este mondjuk olyan fáradt voltam, hogy szokatlanul korán (hozzám képest), fél tizenegykor már ágyban voltam, és alig vártam, hogy elhelyezkedjek, és becsukjam a szememet. 

Ma megint volt meccsnap is megint egy döntetlent játszottunk. Az, hogy még így is növelni tudtuk az előnyünket, nem annyira a mi csapatunk nagyszerűségét dícséri, mint inkább a magyar bajnokság színvonaláról árulkodik. Ha ott lettünk volna, biztos többször is infarktust kapunk..

Végre péntek

 Nagyon sok volt ez a hét minden szempontból. Nagyon elfáradtam, az agyam olyan, mint a szita. Minden nap fájt a fejem, ami nyilván köszönhető volt a jó időnek is, de szerintem sokkal inkább a faradtságnak is. 

De nem baj, most lesz két nap itthon, amikor majd legalább az agyam pihenni fog. Jövő héten meg csak három napot dolgozom, az utolsó kettőn szabin leszek. 

Egy ideje már

 ..nem tartom magamban a dolgokat. Megmondom, ha valami nem tetszik nekem, ha nem akarom megcsinálni, ha nem értek egyet.

..nem akarok mindent megoldani.

..nem akarok mindent tudni. 

..nem várom el magamtól, hogy mindent el tudjak intézni 

..nincs bűntudatom attól ha csak fagyasztott krumplit eszünk fagyasztott halszelettel 

..nem erőltetek magamra olyan dolgokat, amik távol állnak tőlem 

..nem akarok más lenni, mint ami vagyok 

..nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam 

Természetesen ettől még nem lett felhőtlen boldogság az életem, de ez nem is volt cél sosem. Szükség van kudarcra is, és kevésbé boldog napokra, mert utána sokkal jobb tud lenni az egészen kicsi jó is. 

Azt egyébként én most nem tudom még elképzelni, hogyan lesz majd akkor, ha valamikor azt mondják, hogy akkor lehet megint ugyanúgy élni, mint valaha. De természetesen kíváncsian várom. 

Itt a tavasz

 Annyira fergeteges tavaszi meleg, és olyan tavaszillat volt ma, hogy öröm volt érezni is mindezt. Nagyon reménykedem benne, hogy Mátyásnak elég volt az a kis deresedés is reggelre, és nem járunk úgy, hogy nem talált jeget, majd csinál. 

Ettől azért rögtön más az ember kedve is, sokkal könnyedebbé vàlik minden. Vajon ha egész évben így lenne, akkor is ugyanilyen hatása lenne, vagy annyira megszoknánk, hogy már ez sem tűnne fel?

Ez a tapasz dolog a lábamon nagy ötlet volt tőlem tegnap este. Hatalmas megkönnyebbülést jelent, már az is, hogy nem érzem azt a folyamatos fájdalmat, az meg főleg, sokkal szabadabb lett a mozgásom. Most majd jól ki kell kísérleteznem, hogy mennyi ideig bírja egy adag tapasz, tudok e közben szünetet tartani fájdalom nélkül, Kicsit mondjuk érdekesen fest most a lábam, kb mint akit a kineziológiai tapasz tart össze, de sebaj. Nadrág alatt nem látszik, csak én tudom, hogy ott van. 

Repül az idő a héten, igaz, borzasztóan fáradt vagyok, és minden nap kitartóan végig velem van egy tompa fejfájás is, de most már szerintem a fülemmel nem lesz gond.  És már csak két munkanap van hátra. 

És ma meccsnap is volt. Ott lettünk volna...de most kivételesen nem olyan nagy baj hogy nem lehettünk ott, és nem kellett végignéznünk, ahogy a csapatunk kiesik a magyar kupából. Nincs nagy jelentősége, de azért sosem jó látni egy vereséget. 

Kedd

 Nem nagyon találom még a helyemet visszatérve a munkába. Igaz, ebben vastagon benne van a bizonytalanság amiatt, hogy időnként még "érzem" a fülemet, előfordul még egy-egy nyilallás, és az egész napos maszkviselés sem a legjobb érzés így. És persze, az sem a legjobb érzés, hogy Balázzsal pont váltottuk egymást, ő most van itthon három napig. A főnököm ugyan mindent elkövet, hogy nagyon gyorsan újra felpörögjek, nagy hirtelen annyi mindent zúdított a nyakamba, hogy nem győztem pislogni. Szerintem alig várta már, hogy menjek dolgozni, és az elmúlt két hétben minden nap kigondolt valamit, amit must így egyben, csomagban gyorsan át is adott. Vannak komoly kihívást jelentő részei is a feladatoknak, ami elsőre mindig ijesztő, és kicsit le is tud ez hangolni, de aztán majd amikor elkezdek ezen gondolkodni, akkor menet közben jönnek az ötletek, és végül majd meg fogom oldani. 

Itthon mindenkivel minden rendben, a folyamatosan melegedő idő jót tesz mindenkinek. Roli is előbújt a csigaházából, és újabban sokkal többet kommunikál, sokkal többféle dologban, mint az elmúlt hetekben. Írt egy nagyon cuki motivációs levelet magyarból, amire a tanára úgy adott ötöst, hogy azt is leírta, hogy "Kedves Roland, sajnos cégem nincs hogy felvegyelek, pedig megtenném így csak egy ötössrl tudom ezt jutalmazni." És egyébként mindketten ezt mondtuk az apjával, hogy bizony, mi is felvennénk, mert sugárzott az önbizalomtól, amit írt. 

A lábam továbbra is fáj, ma este eszembe jutott, hogy ki kéne próbálni rá a kineziológiai tapaszt. Felraktam magamnak én jobb híján, ami természetesen nem ugyanolyan, mint ha olyan ragasztotta volna, aki tanulta ezt, de határozottan jobb érzés most. 

Hétfő

 Így, közel két hét betegeskedés után ma reggel olyan volt dolgozni menni, mintha a vesztőhelyre mennék. Nem aludtam valami jól, nagyon sokszor felébredtem, fájt a lábam, fájt a derekam fölött valamelyik csigolyámnál. Borzasztóan idegesítő àllapot ez, hogy mindig van valami, ami fáj, mint valami ősöregnek. 

Egyébként éppen ma van annak nyolc éve, hogy itt kezdtem el dolgozni. Stílusos ezt munkával ünnepelni. Elolvastam az összes levelemet, megcsináltam az összes extra sürgős és fontos dolgot, ami megvárt. Holnapra is van már yen dolog, ehhez ma még volt egy rövid megbeszélésem a főnökömmel, de zöld utat kapott az egyik fontos projekt egyik eleme (röpke másfél hete vártak a válaszára). Na, ezzel kell holnap kezdenem. 

Voltam munka után masszíroztatni is. Hát rendesen megszenvedtem, mire minden csomót kimasszírozott, én sziszegtem időnként, ő hümmögött nagyokat. Most sokkal jobb, fürdés után meg még jobb lesz. 

Sok volt ez egyébként így elsőre, nagyon elfáradtam. 

Vasárnap

 Nagyjából tipikus vidéki vasárnapot tartottunk, húslevessel, rántott hússal, amit ahogy azt illik, délben már ettük is. Na nem ez az általános, pedig én így nevelkedtem, nálunk délben mindig ebéd volt, ha esett, ha fújt, de a legnagyobb nyári kánikulában is. Néha azért nekem is összejön ez, de sokkal jellemzőbb, hogy valamikor egy és kettő között van ebéd az asztalon. 

Még a nagymamám is büszke lett volna rám, mert egy órakor már el is volt mosogatva. Ő volt az, aki mindig halálra stresszelte magát azon, hogy időben kész legyen az ebéd, és még nagyjából az utolsó falat a szájában volt, amikor már állt a mosogató mellett. Neki ez volt az élete, és meggyőződésem, hogy emiatt került akkor annyira demens állapotba, amilyenben azóta is él, mert már nem volt rá olyan mértékben szîkség, mint előtte egész életében. Azóta is így van egyébként, fogalma sincs semmiről, de él, ha ezt annak lehet nevezni. 

Délután pakolásztunk, zsemlét és kiflit sütöttem. És hangoltam magam a holnapi munkanapra. Nem túl nagy sikerrel, de majd ott már könnyebb lesz ráhangolódni. 

Szombat (és meccsnap)

 Már nem is sóhajtok fel amiatt, hogy ezen a meccsen sem lehettünk ott, épp ma ebéd közben beszélgettünk arról, hogy valószínűleg már nem megyünk májusig, amikor vége a bajnokságnak. Ha nagyon nagy szerencsénk van, akkor az utolsó meccsen, a bajnokavatáson mégis ott lehetünk, de ehhez pl kellene, hogy addig megkapjuk az oltást, és mondjuk legyen olyan engedmény, hogy így már lehet. De ha nem, hát akkor nem, már akármi is lesz, kibírjuk. (És ma is nyertünk)

Az biztos, hogy ennek az egész helyzetnek továbbra is a legnagyobb hősei azok a középiskolás/egyetemista diákok, akik közel egy éve vannak távoltartva mindentől. Épp ma olvastam is erről egy cikket, amiben pont erről volt szó, mélyen egyetértettem minden sorával. És hősök ők azért is, mert nem sírják tele az összes létező internetes felületet a bajaikkal, nem bírálják felül az összes intézkedést, és nem hülyéznek le lépten-nyomon mindenkit, ahogy azt látom mindenhol a korombeliektől, illetve igen sok korosztály részéről. Rengeteg ismerősöm oszt meg olyan gondolatokat, amik miatt szívem szerint én kérnék elnézést (de inkább csak beállítom, hogy ne lássam). 

Én részemről nagyon régen eldöntöttem már, hogy a szakembereknek hiszek. Pont úgy, mint amikor az autónk elromlik, akkor autószerelőhöz visszük, ha beteg vagyok, orvoshoz megyek. Ha fáj a fejem, veszek be fájdalomcsillapítót, és nem kérdezem meg az internet népét, hogy szabad e szerintük azt a fajtát bevennem, vagy előbb nézzem meg, ki gyártotta, mikor, és mennyi emberen tesztelték. Ez ügyben is az orvosomra hallgatok. De hiszek a hentesnek is, amikor a pultban tartott hús mellett a kis táblán a magyar zászló van, nem gyanúsítom meg, hogy át akar verni. 

Ez a lassan egy éve tartó helyzet olyan, amivel nem találkoztunk még. Nem hiszem, hogy jól lehet csinálni, mert mindig van, akinek nem fog tetszeni valami. Én őszintén bízom abban, hogy több embernek van még józan esze, mint amennyinek nincs. Véleményem szerint ez lesz a kulcs a végső meneküléshez. 

Péntek

 Elég ritka az ilyen, hogy a péntek is ugyanolyan volt, mint a hét összes többi napja. Majd jól el is raktározom magamban ezt az érzést, jövő héten biztos jól fog jönni. 

Egyébként arra is rá kellett jönnöm, hogy soha életemben még nem voltam ennyire magányos, mint mostanában. Tény, hogy kicsit el vagyok veszve a világban, nyilván ugyanazon okok miatt is, mint mindenki más mostanában. De azzal is szembesültem már elég sokszor, hogy most épp nem nagyon van rám szükség sehol. A gyerekeim tök jól boldogulnak nélkülem, mindent el tudnak intézni, ami persze, jó dolog, és igazolja, hogy nem volt felesleges egyetlen perc sem eddig. A testvéremmel sosem voltunk igazán egy hullámhosszon, gyerekként sem (és vadidegen emberek nem is hiszik el, hogy testvérek vagyunk), mostanra viszont már alig van olyan téma, amiről szívesen beszélgetünk. A barátaim mind élik a maguk életüket, már nem is biztos, hogy mindenki barátként gondol rám.

Na mindegy is. Lassan jön a tavasz, és akkor majd a jó idő, a napsütés, és a madárcsicsergés jobb kedvre derít. Vagy majd kitalálok valamit. 

Már jó

 Már a tegnap is hasonlított arra, amikor csak úgy itthon vagyok szabadságon, de még azért ott nyomokban éreztem, hogy ez bizony betegállomány. Főleg, mert reggel a háziorvosnál kezdtem, akit még győzködnöm kellett egy kicsit, hogy hétfőn már elég jól leszek ahhoz, hogy engedjen dolgozni. Szent ígéretet kellett tennem, hogy ha mégis bármi változás van, el sem indulok dolgozni. Ugye..egy "kis" fülgyulladásról ki gondolná, hogy eltarthat hetekig is a teljes gyógyulás, és többfajta antibiotikumot kell hozzá beszedni. Mondjuk ez utóbbi lehet, hogy csak az én egyéni sajátosságom..Beszéltünk az oltásról is, örömmel hallotta az álláspontunkat, és fel.id jegyezte magának. Én pedig végképp megnyugodtam e téren, mert vele kapcsolatban biztos vagyok abban, hogy semmiképpen nem adna be semmi olyat, amit magának nem. Egészen elérhető közelségbe is helyezte az időpontot, remélem, hogy valóban igaza is lesz. 

Ma viszont már tényleg olyan volt minden, mintha szabadságon lennék. Na, semmi extrát nem csináltam, csak főztem, mostam, bevásároltam. Igaz, azért elfáradtam a folyamatos tevékenységekben, de nem baj, majd ez is alakul még. 

Az egyébként érdekes, hogy mióta itthon vagyok, nagyon keveset foglalkoztam a munkámmal. A leveleimet időnként elolvasom, mert néha van, amit továbbítanom kell a kollégáknak. Párszor hívtak segítséget kérve, de ennyi. És most ez is teljesen rendben van így. 

Még van egy hosszú hétvégém itthon, amit jól ki is fogok élvezni. 

Aki(k)ért érdemes

 A múlt héten érkezett meg Erik tablóképe, csak akkor még épp bírkóztam a mindenféle bajaimmal, aztán meg elfelejtettem, hogy ugyan többször is megcsodáltam már, de nem mutattam meg.

Olyan szép, olyan mosolygós itt is, mint ami jellemző is rá mindig. Ő az, aki nem tud úgy rám nézni, hogy ne mosolyodjon el. Aki minden mondatát, minden üzenetét úgy kezd, hogy: "Anya!" Nagyon érdekes személyiségű fiatalember lett belőle, hihetetlen érdeklődése van a hírek iránt, mindent elolvas, mindennek utánajár. A foci természetesen vezet továbbra is az érdeklődési ranglistán, de már nem vesz stoplis cipő focistaként. Sok minden vezetett ehhez a döntéséhez, nem tudtunk nem egyetérteni vele. De azt hiszem, lesz még más kapcsolódási pont a focihoz, de előbb legyen túl az érettségin. Hihetetlen egyébként, hogy már itt tartunk..a kicsi Erik, akit úgy fejtettek le rólam a csoportszoba ajtajában az oviban ilyen jóképű fiatal felnőtté nőtte ki magát. 

Kikívánkozott

 Csak kikívánkoznak belőlem gondolatok a hónapok óta zajló háttéresemények kapcsán, amik meghatározzák a mindennapjainkat, és akkor is itt munkálkodnak bennünk, amikor látszólag nem ezzel foglalkozunk, hanem éljük az életünket, és tesszük a dolgunkat. 

Sosem csináltam abból titkot itt sem, és egyébként a valóságban sem, hogy mindkettőnknek van keresztje valamelyik szülőjével kapcsolatban. Nyilván sosem volt mindegy egyikünknek sem, hogy ezek a kapcsolatok gyakorlatilag semmissé váltak, és csak biológiai értelemben nevezhetjük őket a szüleinknek, de az eltelt évek alatt elfogadtuk, feldolgoztuk, és már nem is fájt a hiányuk egy percre sem. A gyerekeink így nőttek fel, de azt gondolom, nem is feltétlenül tudatosan, tudtuk pótolni a sosem látott nagyszülők szeretetét mi magunk is. 

Azt gondoltam, hogy ez akkor már így marad, és egyszer csak majd abban a helyzetben találjuk magunkat, hogy arról értesülünk, hogy valamelyik érintett szülő nincs már többé, és valaki, valamilyen formában nekünk szegezi a kérdést a végső búcsúval kapcsolatban. Én a magam részéről már eldöntöttem, hogy nem lesz rám szüksége az apámnak azon a bizonyos utolsó útján sem. Nem érzem szükségét annak (jelen pillanatban), hogy ott legyek, mert nem érzek már iránta semmit. Olyan vadidegen ember lett számomra, mint akikkel nap mint nap találkozom az utcán, de nem tudok róluk semmit pont úgy, ahogy ők sem rólam. 

Arra sosem, a legvadabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy bármelyikünk is kerülhet ezekből a semmi kapcsolatokból olyan helyzetbe, ami álmatlan éjszakákat, értetlenkedést, és még egy csomó minden furcsa érzelmet vált ki. Megtörtént. Valószínűleg naivak vagyunk, vagy talán túl jóindulatú emberek is, de sosem feltételeztük azt, hogy okot adtunk volna arra, hogy a semmiből hirtelen olyan vádak hangzanak el, olyan borzasztóan degradáló mondatok, amiket nem is lehet zsebre tenni. Nem foglalkoztunk az elmúlt 22 évben semmi mással, mint hogy a saját családunk boldogságát és boldogulását megteremtsük. Lehet, hogy itt követtük el a hibát, mert közben szükség lett volna arra is, hogy valami aljasképzőt is elvégezzünk, és akkor ez a helyzet most nem küldött volna padlóra minket. 

A kezdeti döbbenet után azért természetesen összeszedtük magunkat, és végiggondoltunk mindent. Nem kellemes dolgokkal szembesültünk, de azt gondolom, most ott tartunk, hogy ezt is le fogjuk győzni. Azzal az összefogással, ami ránk jellemző már nagyon sok éve, olyan támogató közegben, amit a gyerekeink biztosítanak nekünk. És adja nekünk a jóisten, hogy ez legyen az utolsó ilyen nagy próbatételünk. 

Hétfő

 Hát szóval ma az van, hogy most, hogy elkezdtem a második adag antibiotikumot szedni, nincs is nagy kedvem írni semmiről sem. A fülem jobb egyébként, most az arcüregemem van a sor. Gondolom lassan azért körbeér a fejemen ez a valami, és akkor majd végül mégiscsak megszabadulunk egymástól. 

Egyébként jó itthon lenni, nincs ezzel semmi bajom, csak hát na..

Vasárnap

 Ma semmi különös nem történt. Mondhatnám azt is, hogy végre, de az kissé álszent lenne, mert a heti történések zömmel inkább csak merő szenvedést jelentettek. Kivéve ugye a tegnapot, amire még ma is jó volt visszagondolni. 

Az mondjuk ma eseménynek számított, hogy hajat festettem, és mostam. Nagyon óvatosan, a fülem környékére úgy vigyáztam, mint a hímes tojásra. Nagyon rám fért már mindkettő, úgy néztem már ki, mint egy banya. 

Volt ma meccsnap is. Vezettünk, aztán valahogy sikerült ellazáskodni, így "csak" egy döntetlen lett belőle, de nincs semmi baj, továbbra is vezetjük a bajnokságot. 

Gyógyító csoda

Mindenki tudja rólam, hogy nem szeretem a telet. Azt is mindenki tudja rólam, hogy a Balatont, annak is a déli partját, és különösen Balatonboglárt viszont nagyon szeretem. Bármikor, az év minden napján. Esőben, szélben, viharban, hidegben..

Amit ma láttam ott, az pedig maga volt a csoda. Mert még sosem láttam jeges Balatont. Ma megadatott..úgy mentünk, hogy mindenkinek szüksége van egy kis kimozdulásra, valami élményre (Roli megint hetek óta nem volt az utcán sem, csak az online oktatás és a mindenféle őt érdeklő videók, játékok háromszögében mozog lakáson belül, illetve a kutyák ellátása mindig az ő feladata), egy kicsit levegőn lenni. Így jött az ötlet, hogy akkor menjünk a Balatonra. 

Sütött a nap, rajtunk kívül rengetegen sétáltak, fényképeztek, töltődtek a körülöttünk lévő csodákból. 

Nem sokat sétáltunk, nem mertem kockáztatni, hogy megfázzunk (pedig volt rajtam sapka 😂), de nagyon jól esett, nagyon jó délután volt. 

Cudar világ

 Megtaláltam a pozitív oldalát is annak, hogy beteg vagyok éppen. Így menekültem meg attól, hogy ki kelljen mennem hajnalban ebbe a farkasordító hidegbe. Csak annyi időre megyek ki, amíg nagyon muszáj. A legkevésbé sem való ez nekem, főleg nem február közepén. 

Mától szert tettem egy sapkára is, így most már anélkül nem is lépek ki a lakásból sem. Azt nem mondom, hogy hú, de jól nézek ki benne, de nem is ez a lényeg ebben az esetben..

A szelfizés továbbra sem.az erősségem, és az is jól látszik, hogy még hiányzik az arcomról az egyébként nagyjából állandó tartozék mosolyom.

Meg még azt is próbálgatom, hogy hogy is lenne ez rajtam a legjobb. Mondjuk azt nem bánnám, ha már nem sokáig kéne gyakorolnom. 

 

Nincs szabadulás

 Legalábbis még ma semmiképp nem jött össze. Nem akarom a blogot fülfájós naplóvá alakítani, de az elmúlt napokban nem nagyon tudtam másra gondolni sajnos. Minden energiát felemészt a folyamatos plusz figyelem arra, hogy meghalljam, amit mondanak nekem, hogy megpróbáljam "belőni" a saját hangerőmet, mert amit én hallok, aszerint már hangos, egyébként meg nem értik, amit mondani akarok. És természetesen az is jó sok energiát követel, hogy a fájdalmakat elviseljem. Próbálom minél kevesebb gyógyszerrel megoldani, legalább napközben. Éjszaka nem kérdés, ha arra ébredek fel, hogy fáj, akkor már indulok is a gyógyszeres fiókhoz. 

Ma délután még megkínoztak kicsit, leszívták a váladékot. Ez elég horror sztori, nem is mesélem el. Túl vagyok ezen is. Megkaptam a cuki csíkjaimat, elláttak mindenféle jó tanáccsal a hétvégére (holnap nem lesz rendelés), és hétfőn várnak újra szeretettel. Ma ugyanaz a doki volt, aki kedden, meg is jegyezte, hogy kedden nem tűnt ez ennyire csúnyànak, mint ami lett belőle. 

Azért az jó hír, hogy ma már képes voltam kimosni, elpakolni a ruhákat. Apró örömök, ugye. 

Ez a jeges szél sosem volt a barátom, most egyenesen rettegek tőle. Utoljára kisiskolás koromban hordtam sapkát, de most nem merem a lakásból kitenni a lábam sem úgy, hogy ne legyen a fejemen valami. Rettegek, hogy a fájós fülembe belefúj a szél. És most nyert értelmet nálam az, amikor a nagyanyám testvére mindig mesélte, hogy amint elkezdődik az ősz, ő már "köti is be a fejét" (kendőt hordott), mert félti a fülét. Gyerekként és fiatal lányként nem nagyon értettem a problémáját, de most már nagyon is. 

Ma egyébként azon is elkezdtem izgulni, hogy nehogy esetleg úgy járjak, hogy kaphatnám az oltást, és most majd emiatt nem adják be. Bár vannak még előttem a sorban bőven, de ki tudja..

Párosan szép

 A fülgyulladás is. Éjszaka aludtam, csak egyszer kellett felkelnem újabb adag fájdalomcsillapítót bevenni. Már akkor is éreztem, hogy valami a jobb fülemmel sem stimmel, de gyorsan elhessegettem még a gondolatát is. Aztán reggel felkeltem, és éreztem, hogy na, basszus, ott is szúrkàl, viszket, meg mintha kicsit váladékozna is. Még szerencse, hogy ma reggel kellett mennem a csíkozásra, sok időm nem volt gondolkodni. A dokinál szépen, töredelmesen bevallottan, hogy hát bizony még nemhogy nem jobb a helyzet, de gyanús nekem a másik fele is. És tényleg...ott csak hallójárat gyulladás, de ott van. Így aztán úgy jártam, hogy mindkét fülembe került ilyen csík, és onnantól a nap nagy részében nagyjából teljesen süket voltam, és emiatt nagyjából normális beszédre képtelen is. Hát megmondom őszintén, borzalmas élmény volt ez így, folyamatosan a saját lélegzetemet hallani, tisztára, mintha egész nap Darth Vader magyar hangja lettem volna. 

A fájdalom sem múlt még el, a fájdalomcsillapítók és én jó barátok vagyunk az elmúlt napokban, és nagyjából kétóránként össze is futunk. Ha esetleg nem figyelném az időt, arra éles, szúró fájdalmak figyelmeztetnek, és nagyon érdekes módon ilyenkor nem tudom rendesen kinyitni a számat sem. A rágás is kellemetlen, úgyhogy nem viszem túlzásba az evést sem. 

A holnaptól azért most már remélek némi javulást, mert több fülem nincs, ami még produkàlhatna valamit, így logikusan a javulásnak kell következnie.

A helyzet fokozódik

 Már éjszaka is voltak komoly fájdalmaim, de akkor még másfél óra alatt hatott a cataflam-v és ibumax 600 duó. Reggel úgy keltem, hogy ugyan a bal fülemre teljesen süket voltam, és érzékeny is volt, de bőven az elviselhető tartományban maradt. Akkor még nem sejtettem, hogy ez milyen gyorsan meg fog változni, és gyakorlatilag óráról órára rosszabbodik a helyzet. Dél körül már nem hatott a fájdalomcsillapító, és nem csak a fülem fájt, hanem a fogam is, és gyakorlatilag az arcom bal oldala egy fájdalomtömb lett. Fél kettő körül elszakadt a cérna, és már csak sírni tudtam a fájdalomtól, és a tehetetlenség érzésétől. Telefonáltam a rendelőbe, de a kartonozóban nem tudtak segíteni, minden időpont foglalt volt mára. A rendelés háromkor kezdődik, mondták, hívjam az orvost közvetlenül, hátha szerencsém lesz, és fogad. Akkor azt gondoltam, nem bírom már ki azt a másfél órát sem , és rettegtem a gondolattól, hogy elutasító választ kapok. 

Szerencsére nem így történt, valószínűleg hallotta az asszisztens hölgy a hangomon, hogy nem viccelek, tényleg nagy fájdalmaim vannak, ráadásul addigra úgy feldagadt a fülem mellett az arcom is, hogy már nehezemre esett a beszéd is, a számat sem tudtam rendesen kinyitni. 

Abba most ne menjünk bele, hogy egy teremtett lélek nem volt rajtam kívül a rendelő azon részén, mert mindegy is..bejutottam, megkaptam a gyógyszeres csíkot a fülembe, antibiotikum receptet a felhőbe, diagnosztizáltak mindenféle csúnya gyulladást. Holnap mennem kell újra, kicserélik a csíkot benne. 

Még volt pár kemény óràm, amikor nem enyhült a fájdalom, de most, így este tízre talán lenyugszik kicsit, és ha szerencsém van, aludni is tudok majd. Mondjuk nem fogom kizárólag  a szerencsére bízni magam, lefekvés előtt még veszek be fájdalomcsillapítót. A gyógyszerszintem már úgyis mérhetetlenül magas..

Ha nem.lenne elég a hétfő

 Akkor még ezt meg lehet koronázni azzal, hogy a fülfájás megint olyan borzasztó méretűvé növekedett, ami kissé már túlmegy az elviselhető határán. Nem is olyan kissé egyébként, mert időnként ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy berontsak egy orvosi rendelőbe, és semmitől sem visszariadva kényszerítsek rá egy orvost, hogy csináljon valamit, de azonnal. Vagy volt már arra is késztetésem, hogy sikoltozzak. 

Egyébként múlt héten pénteken szembesültem azzal, hogy micsoda összeget vontak le tőlem tb járulék címén. Erre ma, amikor már a munkahelyemen szenvedtem a fájdalomtól, és próbált valami gyors és instant megoldást találni (mert ugye, nincs idő a fájdalomra, meg a szülők amúgy sem mennek betegszabadságra), akkor közölték, hogy legkorábban szerda délelőtt mehetek orvoshoz. Szerdáig nagyjából kétféle verzió lesz: vagy tényleg berontok valahová, hogy lássanak el, vagy gyógyszermérgezést fogok kapni. 

De azért addig holnap megpróbálom bekönyörögni magam az orvoshoz, hátha létezik még a covid járvány közben, és az időpontos ellátás sűrűjében is némi együttérző lélek, meg gyógyításra való törekvés. 

Vasárnapi meccsnap

 Minden ilyen napon elmondom, hogy mennyire rossz ez most már, de ma különösen nagyon fájt, hogy megint itthonról nézzük. A legnagyobb riválisunk érkezett ma, tudtuk mindannyian, ha őket ma este legyőzzük, 16 pont előnyünk lesz, innen már csak mi tudjuk elrontani, senki nem veheti el. 

Azért, hogy ne is gondoljak rá, egész nap jól elfoglaltam magam, délelőtt főztem, ebéd után sütit sütöttem, rögtön kétfélét is..kókuszkockát, és almás muffint citrommázzal. Megsült a mindennapi kifli is. Felmostam, kitakarítottam a fürdőt és a wc-t, hajat mostam. Pont a meccs kezdetére végeztem mindennel, ahogy azt terveztem. 

Onnantól meg már nem is kellett mást tenni, mint őszintén, szívből örülni annak, hogy ma este is bebizonyosodott, hogy mi vagyunk a jobbak. 

Ha ott lehettünk volna, elképesztő hangulat lett volna, abban biztos vagyok. 

Még az sem vette el a kedvemet egy kicsit sem, hogy menet közben, délután megfájdult a fülem. Van itthon fülcsepp, csepegtettem bele, vettem be fájdalomcsillapítót, most sokkal jobb. A holnapi napot valahogy kibírom, kedden egyébként sem megyek, aztán majd meglátjuk. Ha nem javul, valahogy úgyis orvoshoz kell mennem. 

Te miben hiszel?

 Néztem ma a Bakancslistát, nem tudomsr hanyadszor, nem is ez a lényeg. Maga a film is lenyűgöz mindig, mindkét főszereplő egyébként is nagy kedvencem, minden filmjükben maradandót alkottak. De ma megragadt bennem a kérdés, amit ott feltettek egymásnak: "Te miben hiszel?" 

És aztán egész este itt motoszkált bennem, hogy én miben hiszek. 

Természetesen hiszek Istenben. Nem kérdőjelezem meg a létezését, nem keresek válaszokat a furcsa dolgokra, egyszerűen csak hiszek benne. 

De hiszek a sorsban is. Hogy minden okkal történik az életünkben, mindennek célja van, és mindenből tanulunk. A rossz dolgokból legalább annyit, mint a jókból. 

Hiszek abban is, hogy az emberek is okkal jelennek meg, és tűnnek el az életünkből. Minden életszakaszomban voltak erre példák. 

Hiszek a halál utáni életben. 

Hiszek abban, hogy mindent meg lehet beszélni. Nagyon nehéz kimondani azokat a dolgokat, amik fájnak egy másik embernek, de meg lehet tanulni. 

Hiszek abban, hogy mindenki megtalálja a maga számára a fontos dolgokat, hogy mindenki tehetséges valamiben. Hiszek abban, hogy ehhez nem kell más, mint hagyni mindenkit kibontakozni. 

Hiszek abban, hogy létezik életre szóló szerelem. Nem lángol örökké, és sokat kell tenni érte, de létezik. 

Hiszek a család fontosságában. 

Hiszek abban, hogy kitartással és türelemmel mindent el lehet érni. 

Hiszek abban, hogy az ölelés, a szeretet, és a szex minden problémára enyhülést hoz. 

Hiszek a mesékben. 

Hiszek a mosoly, és a nevetés erejében. 

Hiszek magamban. Bármire és mindenre képes vagyok. 

Hiszek a kávé erejében. 

És hiszek abban, hogy a Fradi az idén is bajnok lesz, és teltházas meccsekre megyünk a BL csoportkörben. 

És ti, miben hisztek?

Végre péntek

 Borzasztóan fáradt voltam ma reggel is, pedig azzal a délutáni alvással azért sokkal többet aludtam, mint szoktam Mégis, alig bírtam felkelni, még az is megfordult a fejemben, hogy telefonálok, hogy ma nem megyek. De aztán persze erőt vettem magamon. 

Bent mindig gyorsan telik az idő, mert mindig van egy csomó dolog, amivel foglalkozom. 

Szerencsére ma rövid nap volt, már kettőkor jöttem haza. Itthon mostam, elpakoltam a ruhákat, kiflit sütöttem, és mostanra alig bírok már magammal. 

De jó, hogy holnap nem kell menni. 

Csütörtök

 Ma tényleg érkezett egy kis tavasz. Sütött a nap, érezni lehetett a levegőben is megint egy kis tavasz illatot is már. Egészen másképp süt a nap már egyébként, mint például két hónappal ezelőtt, nekem ez már a remény arra, hogy nemsokára elfelejthetjük a téli kabátokat. 

A tavasz ígéretével együtt nálam meg is érkezett a tavaszi fáradtság is, és ma délután órákat aludtam munka után. Még az idén nem volt ilyen, mert eddig tök jól tartottam magam, de ma semmi N tudott ébren tartani. Nem baj, biztosan kellett is ez. 

Kicsit fura a torkom, nem fáj, nem kapar, csak úgy érzem, hogy van torkom, ami ugye általában nem tűnik fel. Remélem, hogy nem leszek beteg, ha már március óta ilyen jól tartottam magam, most már akkor maradjon ez így. 

Meccsszerda

 Az még szomorúbb ezekben a fotelszurkolós napokban, hogy úgy össze van sűrítve a meccsnaptár az EB miatt, hogy rengeteg meccsről maradunk le, nem szurkolhatunk élőben. Pedig most már aztán játékos, szurkoló egyaránt ki van éhezve arra, hogy újra visszatérjen az élet a rendes kerékvágásba. Hogy ez mikor lesz, ki tudja...addig is ma este egy derbit szurkoltunk végig a tévé előtt. 

És ez a ma este a miénk volt, és olyan jól esett a lelkemnek is egy ilyen győzelem..

Még...még..még..

 Nehezen tudom megfogalmazni, amit szeretnék, mert most már úgy érzem "kiabálnék, hallja meg a világ", mégsem írhatom le úgy, ahogy azt gondolkodás nélkül írnám. 

Azt hiszem, soha, senki és semmi nem tudja felkészíteni az embert a létező legnagyobb csalódásra, ami érheti akkor, amikor nem csak azt kell megtapasztalnia, hogy a szeretetlenség, ( amit még csak-csak elvisel)mellé gonoszság, abból is a legaljasabb és legalantasabb is társul. 

Mint ahogy arra sem készíti fel az embert semmi, hogy végig kelljen nézni tehetetlenül, hogy mindezt az az ember szenvedi el, aki a legfontosabb. 

Nincs ilyen képzés, nem volt ilyen tantárgy az iskolában, és nem is mesélt erről soha, senki, hogyan kell viselkedni egy ilyen helyzetben. 

Így aztán a szívemre hallgatok, és csak szeretem..mindenki helyett, az egész világ helyett is akár, szívem minden szeretetével. Azzal a reménnyel, hogy ez elég lesz mindenre, elég kapaszkodó, és elegendő támasz is most. 

A felelősség

 Ha jól emlékszem, tavaly a pandémia volt az év szava, legalábbis rémlik valahonnan valami ilyen hír. Az idén szerintem a vakcina lesz, pedig tavaly is, és az idén is jó nagy betűkkel a felelősség kéne, hogy legyen az a szó, amit mindenkinek jól meg kéne tanulni. 

Arról jutott ez eszembe, hogy ma több helyen is kellett intéznem ezt-azt. A munkahelyemen is, ugye kellett az a szerződés másolat. Mentem érte, egy, a raktártól jó messze lévő irodába. Talpig maszkban, természetesen. Abban az irodában, ahová mentem, senkin nem volt. Pedig jó sokan voltak ott egy légtérben, egymás mellett...aztán a közjegyző irodájában szintén maszk nêlkül dolgoztak a hölgyek. 

Mindkét esetben eszembe jutottak a gyerekeim, akik közel egy éve vannak "bezárva" itthon, mondván, felelősek azért. Hogy ne terjedjen a vírus rohamtempóban, ellenőrizhetetlen módon. Jogos ez, sosem vontam kétségbe a szakemberek döntéseit (akkor sem, ha nem mindig értek egyet velük), de azért álljunk már meg egy szóra...hogy tényleg, tanult, felnőtt emberek ennyire félvállról veszik ezt az egészet? Tényleg nem volt elég ez a közel egy év ahhoz, hogy értsék, egymásért is felelősséggel tartozunk, miközben magunkra vigyázunk. Mennyi idő kell még vajon, mennyi korlátozás, mennyi tönkrement élet és család, hogy túl tudjanak azon látni, hogy nem kényelmes maszkban lenni egész nap. Nem az, sőt, vannak napok. Amikor kifejezetten kínzásnak tűnik. De ha kell, akkor hordom. Nincs kint az orrom belőle, megtanultam levegőt venni így is. 

De azt kikérem magamnak az összes középiskolás és egyetemista fiatal nevében, hogy az állítólagos felnőttek ilyen gyerekesen viselkednek.