Puding

Körülbelül azóta, mióta itthon vagyok betegállományban, nem voltam a kapun kívül úgy, hogy ne vittek volna oda, ahova mennem kellett. Leginkább azért, mert nagy általánosságban vásárolni mentünk, és hát a cipekedést nagyon nem engedte senki.
Na de ma.. nem esett semmi, és gondoltam, hogy akkor én ma délelőtt elsétálok a könyvtárba, mert úgyis lejárt a könyveim kölcsönzési határideje, meg hát amúgy is rám fér egy kis friss levegő. Jól felöltöztem, ahogy az tőlem megszokott az évnek ebben a szakaszában...(két zokni, farmer alá leggings, kardigán alá vékony garbó, az alá trikó) A szél elég hideg volt, de feltettem a kapucnit a fejemre, és már nem is zavart annyira.
Minden tök jó is volt, a könyvtárban is, bár ott volt az az idegesítő fickó, aki szerintem egyáltalán nem való oda, de ha már ott van, az lenne a minimum, hogy nem engedik az emberek közé (de legalább tőlem távol tarthatnák). Miatta még kétszer végigsétáltam a sorok között (hátha addigra eltűnik), ami ugyan nem esett nehezemre, mert mindig jó ott lenni, de persze végül meg kellett alkudnom a sorsommal, és nála kölcsönöznöm. :)
Még egy kisebb vásárlást is megejtettem, tényleg alig vettem valamit, nehogy cipekednem kelljen.
Hát bizony elfáradtam rendesen ebben.. ami tök gáz, mert nem is tűnt fel, hogy ennyire elpunnyadtam volna, főleg, hogy a héten is majdnem minden nap egész napra találtam magamnak itthon tennivalót. Igaz, nem igényeltek komoly fizikai aktivitást, na de mégis.. :)
Legszívesebben délután aludtam volna egyet a kanapén, de csakazértis megerőszakoltam magam, és letörölgettem a port a nappaliban, és két fiókot is rendbe raktam.
Azért most már jó lesz lefeküdni. :)

Büszkeség, Cukiság

Vannak nálunk ezek a gyerek adottságok, és van közöttük olyan is, amivel a két szélső gyerekünk rendelkezik. Ők aztán kaptak rendesen ebből a dologból, és míg egyiküknek már felsőfokú nyelvvizsgája is van, a másik még csak készül a középfokúra. A csak ezesetben erősen idézőjeles, mert én mindig tátott szájjal csodálom ezt az adottságot (egészen biztos, hogy az apjuktól örökölték), amivel rendelkeznek. Olyan könnyed magabiztossággal használják az angol nyelvet, mintha legalábbis úgy születtek volna, hogy tudták.
Rolandnak mindez olyan természetesnek tűnik, hogy ugyan elmesélte, hogy megnyerték a barátjával az angol versenyt az idén is a korosztályukban, de az oklevelet és a jutalomkönyvet csak úgy megtaláltam este a táskájában amikor az innivalós flakonokat kerestem. Annyira nem volt neki fontos a külsőség. Bezzeg nekem.. aki rögtön ország-világnak (és a facebook népének) elbüszkélkedtem vele. :) Meg most nektek is.

A másik pedig egy nagyon cuki dolog..nézzétek meg. :) A videón Antoine Griezmann látható, ahogy a Bajnokok Ligája meccs előtt, még a BL himnusz alatt az őt kísérő kisfiú cipőjét köti. :) Annak a kisfiúnak egy életre szóló emlék lesz, majd még az unokáinak is mesélni fogja. :D (mert amúgy Griezmann a sztárfocisták közé sorolandó)

https://twitter.com/twitter/statuses/1067906754904764416

A mai nap

Ma is olyan ráérősen tettem-vettem itthon, csináltam rakott krumplit, ami pl. dolgozós napokon kizárt dolog, hogy készül itthon, mert egy olyan napon egyszerűen nem fér bele. Na de ugye micsoda remek alkalom ez erre is?
A takarítás is halad. Ma sor került Roland szobájára is.. hát.. nem véletlenül maradt utoljára az övé. A két nagynál is megcsináltam, ha már itthon vagyok, bár megcsinálták eddig is maguknak, de gondoltam, lehetek azért jó fej. Náluk könnyű dolgom van, mert Patrik ugyan gyűjti a piás üvegeket, és azokat le kellett mosni, de Eriknek semmi gyűjtőszenvedélye nincs, így az ő szobája meglehetősen puritán ilyen szempontból. Tiszta apja e téren is. Ő is olyan, hogy ami nem kell, azt rögtön ki is dobja. Nem vacillál, nem rágódik, megy a kukába, mert minek? Bezzeg Roli.. neki van star wars mindenféle gyűjteménye, van rubik kocka gyűjteménye, van üdítős doboz nyitófül gyűjtemény, üdítős doboz gyűjtemény, meg a jóég tudja mi mindennel találkoztam még. Neki van egyébként a legkisebb szobája, de az övével nem végeztem egy nap alatt. :D Jó, oké, annyira alaposan csináltam, hogy még a szanaszét lévő kártyákat is összeszedtem és újra egyesítettem az egy helyre tartozókat, ami azért elvett egy kis időt. De tök jó, mert ez a kártyadolog pl. még azóta várat magára, mióta két éve beköltöztünk. Mert akkor ígértem Rolinak, hogy megcsinálom majd. Érdekes, hogy amennyire elmélyülten képes figyelni egy-egy játékban az apró részletekre is, annyira képtelen erre egyébként a valóságban. Ez, hogy ő egy kupac kártyából kiválogassa, hogy melyik melyikhez tartozik, elképzelhetetlenül megterhelő feladat neki. Nyilván megcsinálná.. körülbelül egy hétig lenne az egész szoba beterítve, mire végezne, mert mindig elkalandozna. :) De ezt el tudom fogadni, mert egy csomó minden másban meg olyan kis fantasztikus fickó.
Holnap folytatom majd. Vagy valami mást csinálok, majd még kiderül. :)

De jó

Most, hogy valamelyik nap már túltettem magam végleg ezen a táppénz-para dolgon, elkezdtem élvezni az itthon töltött napokat, és most már örömmel nosztalgiázom. Mert azokra az időkre emlékeztet ez, amikor még itthon voltam a gyerekekkel, és az volt a legfontosabb feladatom, hogy róluk gondoskodjak. A vége időszak már komoly teher volt, mert a sok év alatt untatott, és nem éreztem tőle magam teljes embernek, de most nagyon jó. :)
Annyira jó, hogy ma még a hamburger zsemlét is én sütöttem. Mondjuk azt akkoriban sem próbáltam soha, úgyhogy ez teljes újdonság, de nagy sikert aratott. És én is olyan jól éreztem magam tőle. Akkor is, amikor csináltam, mert jó volt a tésztával bíbelődni, aztán tök jó volt formázni a zsemléket, ráérősen, nem kapkodva. Szerintem látszik is rajtuk, hogy ezek most úgy készültek, ahogy. :)

Ezt már csak akkor jutott eszembe lefotózni, amikor már hárman ettünk :D

És csak esik

Nem is olyan régen volt az, hogy mindenki azt tárgyalta, hogy milyen régóta nem esett, és hogy mennyire kellene a mezőgazdaságnak is az eső.
Azt hiszem, hogy akkor most elégedett mindenki, mert esik szinte megállás nélkül tegnap óta.. bár lehet, hogy most meg majd sok lesz. Ki tudja.. én nem értek hozzá.
Az sem volt régen, amikor még a húsz foknak, meg a napsütésnek örültünk, de ma már én azt éreztem, hogy mintha ezer éve csak ilyen szürkeség meg sötétség lenne.. hihetetlen gyorsan tud hiányozni a napfény.
Voltam ma a háziorvosnál, lerendeztük a papírmunkát, és majd varratszedés után találkozunk. Nem bánom, hogy nem kell mennem addig, mert ugyan sosem voltam kényes fajta, de mostanában egyre jobban tud zavarni az, hogy mindenféle emberek mellém ülnek, attól meg kifejezetten rosszul éreztem magam, amikor az az ember, aki előtte elmesélte valakinek, akivel összetalálkozott, hogy azért jött, mert múlt héten megkapta az influenza elleni oltást, és most meg (őt idézem) taknya-nyála egyben van, és szétszakad a torka, fogta magát, és egészen közel belehajolt az arcomba, hogy megkérdezze, ki után következik. Tudom, hogy hülyeség, de tényleg egyre háklisabb vagyok az ilyesmire. A boltban is annyira tud zavarni, hogy mások után kell megfognom a kosár fülét, vagy a bevásárlókocsi tolókarját, hogy mindig alig várom, hogy hazaérjek, és kezet mossak. Szörnyű pasi lenne belőlem, mert utálnék kezet fogni mindenkivel. Mondjuk túl az én háklisságomon azért szerintem az a minimum kéne hogy legyen mindenkinél, hogy ha olyan náthás, hogy alig kap levegőt, akkor nem hajol a másik arcába.
Erről jut eszembe a kérdés, hogy ti szedtek e vitamint? Nálunk Erik szedi a porcerősítőt orvosi utasításra, de ezen kívül senki semmit. Múltkor ajánlgattam nekik, hogy veszek valamit, hátha kicsit tuningol rajtuk, de Patrik is, és Erik is közölte, hogy felesleges, mert nem fogják beszedni, nem hisznek benne. Erik még mindezt meg is fejelte azzal, hogy "gondolod, ha tényleg olyan szuper dolgok lennének ezek, akkor lennének betegségek?" Így aztán nem erőltettem a dolgot, végül is nem betegesebb egyik sem a nagy átlagnál, gyümölcs rengeteg fogy nálunk, mindenki rendszeresen mozog, elvileg ugye régen sem kellett ennél több. Mondjuk az is igaz, hogy amit ennyire "erőltetve" akarnak ránk tukmálni, mint ezeket a hiperszuper multivitaminokat, az mindig gyanús.

Utózönge

Kifejezetten jó volt, hogy ma nem várt rám semmi extra program, mert igazából most cseng csak le bennem a pénteki nap mindenféle izgalma.
Meg most jött el az is, amikor már komoly bűntudatot érzek amiatt, hogy még két hétig itthon kell lennem. Nem a kollégák miatt, bár kicsit miattuk is, mert tudom, hogy a következő hét nagyon húzós lesz (már csak azért is tudom ennyire, mert tavaly ugyanezt én csináltam végig egyedül). Sokkal inkább letaglózó az egésznek az anyagi vonzata. Nem fenyeget mondjuk olyan veszély, hogy a kiesés miatt nem tudunk befizetni valamit, vagy nem lesz pénzünk ennivalóra, de mégis....Igaz, tök hülye vagyok, mert igazán felesleges egy percet is erre pazarolnom, mert ez pont az a helyzet, amivel nem lehet mit kezdeni. És majd lesz idő egy-két hónap múlva, amikor vágyakozva fogok visszagondolni ezekre a hetekre. Úgyhogy szerintem be is fejezem ezt az önmarcangolást...és inkább a dolog jó részére koncentrálok. Mert van olyan is.

Ha valaki fradista

Akkor az bizony egy életérzés, egy szenvedély, valami, ami köré szerveződik minden, ami azzal a csapattal kapcsolatos, akinek szurkolunk. Így van ez nálunk is, sosem volt titok. Utaztunk meccsre a Balatonról vonattal, mentünk késő este, kora délután, mínusz húsz fokban, és plusz negyven fokban is. Mentünk már úgy, hogy kerekes székben toltuk a begipszelt lábú gyerekünket, vagy épp gipszes kézzel, térdrögzítővel.. ahogy adódik. Bármilyen hétvégi programlehetőség előtt megnézzük, van e meccs éppen. Nem csak mi, felnőttek, hanem a gyerekeink is így szervezik a programjaikat. Nekünk ez így van rendben.
A múltkor valaki megkérdezte, hogy mi lesz akkor, ha esetleg érkezik a családba egy olyan lány, aki nem lesz fradista? Egy darabig értetlenül néztem rá, mert nem nagyon értettem a kérdést, arra gondolva, hogy nálunk mindenki fradista, de aztán leesett, hogy arra gondol, hogy ha a fiúk választottja nem ennek a csapatnak drukkol? Szerintem nem lesz semmi, mert azért ez nem feltétele semminek. Az is lehet, hogy utálni fogja a focit. De szerintem csak addig, amíg annyira szerelmes nem lesz valamelyik fociimádó fiamba, hogy majd amiatt fogja megszeretni a sportot is. :)
Na mindegy, elkanyarodtam az eredeti gondolattól. Szóval.. ma is voltunk meccsen. Ez nem az a műtét volt, ami ma engem távol tudott volna tartani attól, hogy szurkoljak a csapatnak.
Főleg, mert reggel ugyan még kicsit fura volt kinyitni a szemem, de miután levettem a kötést, úgy ítéltem meg, hogy elég szépen néz ki, és ha valaki nem tudja mi történt velem, akár észre sem veszi, mert a szemüvegem is tök jól ápol és eltakar. A felfelé nézés nem jó érzés, meg amúgy van ilyen fura égő érzés még mindig, és kicsit piros is a környéke, de ennyi.
El is készült a szokásos családi szelfi is, ahol bizony látszik, hogy semmi nem látszik rajtam.. :)

Nem is bántam meg egy percre sem, hogy ma megint ott voltunk, mert ma is győzött a csapat. :) Az igaz, hogy a csúcsformától ma is messze voltak, de a lényegen ez nem változtat. :) És sokkal óvatosabb duhaj voltam, mint bármikor, mert tartózkodtam az ugrálástól, meg minden olyantól, ami esetleg nem tenne jót, mint ahogy itthon is így tettem. Nem cipekedtem, nem hajolgattam.. szóval azért nem ment el az eszem teljesen, csak úgy gondolom, hogy az élet nem áll meg, és amúgy is.. fradistának lenni egy életérzés. (de ezt már mintha mondtam volna..)

Kisműtét letudva

Értem én az elnevezés lényegét, de attól még, hogy "csak" egy ilyen várt rám, azért nekem tegnap külön jó volt ez az ablakpucolós-függönymosós-vasalós nap, mert legalább nem volt időm túl sokat izgulni. Még azzal is megspékeltem mindezt (de ez nem direkt volt), hogy rögtön reggel az első kávémmal leöntöttem a falat. A mohazöld falat a presszókávémmal. :( Akkor, abban a két órában, amikor a romokat takarítottam, és falat festettem, eszembe sem jutott, hogy ma majd a szemhéjamat

fogják műteni. 

Kellően el is fáradtam ahhoz, hogy az alvással is csak olyan gondom akadjon, hogy kicsit nehéz volt jól elhelyezkednem, mert fájt a derekam. De aztán, amikor ez összejött, akkor aludtam hajnali ötig. Majd aztán még ráhúztam majdnem egy órát, mert ötkor úgy ítéltem meg, hogy még nagyon sötét van, és nagyon korán, meg még ráadásul hideg is van. Meg persze addigra már bőven tudatában voltam annak, hogy hova is készülünk.
Igaz, mostanra olyan szépen lehúzódott a gyulladás, és kifakadt az a nagy hólyag, hogy már egyáltalán nem látszott, csak tapintásra volt érezhető, hogy ott van az a valami, és a családból többen is meg voltak róla győződve, hogy már nem fognak vele csinálni semmit. Balázs még ma reggel is azt mondta, hogy szerinte kilenckor itthon leszünk, mert hazaküldenek majd.
Na.. ehhez képest háromnegyed nyolckor bejelentkeztem a nővérpultnál, és már a kitöltött papírral vártak, és tudták is, hogy én leszek az egyik "huszonnégyórás". Aztán még egy cigit engedélyeztek, és kint kellett várnom, amíg szólítanak a vizsgálatra. Rögtön elsőnek be is hívtak, a doktornő nagyon kedves volt, és nagyon fiatal. Megnézte a szemhéjamat, megállapította, hogy aha, hát ez pont az, aminek diagnosztizálták. Nézett még szemnyomást,amihez csöpögtetett a szemembe valamit, de ettől még én azért automatikusan elhúztam a fejemet, a hogy közelített azzal az izével, de végül megadtam magam, mert közölte, hogy úgyis meg fogja csinálni. Kikérdeztek, van e valami allergiám, szedek e gyógyszert, van e valami betegségem, kaptam e valaha vért, stb. stb, majd aztán közölték, hogy akkor én már ki se menjek, mert mindjárt megmutatják az ágyamat, és akkor ott kell várakozni a műtétre, ami tíz óra körül kezdődik, és várhatóan egy óra körül már mehetek is haza.
Még kimentem Balázshoz, mondtam neki, hogy menjen nyugodtan el, mert úgysem jöhetek ki, ő meg úgysem jöhet be, ahhoz meg még nagyon sok idő fog eltelni, hogy csak úgy ott ücsörögjön a semmiért. Jó, hát persze, azért jó volt a tudat is, hogy ott van, de gondoltam, minek senyvedjünk ott ketten. Elment a decathlonba Eriknek térdrögzítőt venni (ma már újrakezdte az edzéseket), meg egy nyaksálat, aztán mondta, hogy akkor majd jön, de hívjam, ha úgy van, azonnal indul is. Folyamatosan "beszéltünk" egymással messengeren, már rég csúszásban voltunk a tíz órai előrejelzéshez képest, aztán egyszer csak írta, hogy nem megyek ám haza, itt maradok. :)
Talán fél tizenegy táján jöttek, hogy akkor megyünk a műtőbe. Nyolcan voltunk, egy másik épületbe kellett átmenni, mert a műtő ott van. Ott még írtam egy üzenetet Balázsnak, hogy akkor mostantól drukkoljon nagyon, de aztán teljesen elvesztettem az időérzékemet. Át kellett öltözni ilyen kórházi köpenyfélébe, és még hajhálót és lábzsákot is kaptunk. Futószalagon ment a műtét, egy embert bevittek,egyet hoztak. A műtőből telefonáltak mindig abba a szobába, ahol voltunk, hogy "csere". Nagyon hosszú időnek tűnt, mire én következtem, pedig még utánam is voltak hárman. Azt gondoltam, hogy na jó, nem is félek, de abban a pillanatban, ahogy kinyílt a műtő ajtaja, és a beteghordó fiútól átvette a tolószéket a műtősfiú, azért beremegett a lábam.
A műtőben először csöpögtettek a szemembe valami csípős izét, majd mire épp kezdett elmúlni a csípés, meg a könnyezés, akkor még kétszer csöpögtettek. Aztán bekenték a szemem környékét jóddal. Vagyis ez még az előkészítőben történt, mert a műtőbe csak ezután mentem be. Maga a műtőasztal furmányos egy valami azzal a fejtartóval, és baromi idegesítő a lámpa, ami a fejem fölött világított. De ott már annyira igyekeztem csak azzal foglalkozni, hogy végre túl leszek rajta, hogy alig érzékeltem magam körül bármit is. Az injekciónál megmarkoltam az asztal szélét, és nem is engedtem el aztán addig, amíg nem végeztünk. Nem volt kellemes élmény. Az injekció sem, meg az azután következő érzések sem. Nem fájt, csak azt éreztem, hogy húzzák, nyúzzák, kaparásszák, majd aztán a varrásnál a böködést. Kicsit kába is voltam akkor, amikor már rajtam volt a kötés is, meg furcsa is volt, hogy gyakorlatilag nincs perifériás látásom, és csak akkor látom a tőlem jobbra lévő dolgokat, ha arra fordítom a fejem.
Visszaöltöztem a saját ruháimba, majd még meg kellett várni mindenkit, aki utánam következett, hogy aztán együtt menjünk vissza a másik épületbe. Az nagyon jó volt, hogy ahogy oda beléptem, már láttam is Balázst, ahogy ott ül, és vár. :)
Fent az osztályon még meg kellett várni a doktornőt, akinek még befutott egy balesetes műtét is, úgyhogy itt megint volt egy kis csúszás az eredetileg tervezetthez képest. Negyed háromkor még átkötötték a szememet, kaptam receptet egy kenőcsre, amivel holnaptól öt napig kell kenni. Varratszedésre december hetedikén kell mennem (addigra várhatóan a szövettan eredménye is megérkezik)  ami eléggé letaglózott.. nem gondoltam, hogy ennyi ideig bent lesz, de azt mondták, hogy itt annyira vékony a bőr, hogy így biztonságos. Nekem meg szerdán üzemorvoshoz kéne mennem, de szerintem így nem enged dolgozni, két varrattal a szemhéjamban. De ez majd a jövő héten kiderül, hogy egyáltalán megyek e hozzá.
Elfáradtam nagyon a tortúrában, és a várakozásban. Kicsit fáj is a műtét helye, és nem jó érzés nyitva tartani a szememet, de ez azért várható volt. A fájdalomra felkészítettek mindenkit, hogy fog kelleni fájdalomcsillapító. Meg lehet, hogy kicsit be is fog lilulni a műtét helye (zöldnek mondjuk jobban örülnék, ha már..) De a lényeg, hogy túl vagyok rajta, ettől már nem kell paráznom. :) És őszintén remélem, hogy soha többé nem piszkálják a szememet, és a környékét.

Még a kórházban az első kötéssel (Balázs fotója)

Ez meg már itthon, a szolidabb kötéssel (ez meg egy béna szelfi)

Hálaadás napja

Még mindig nem vettük át ezt az ünnepet Amerikából, pedig annyi mindent (szinte mindent) lemajmoltunk már, hogy nem is értem, hogy miért pont ez maradt ki?
De ettől nekem még minden évben eszembe szokott jutni ilyenkor. Mindenféle, amiért hálás lehetek az idén is.
Az idén úgy adódott, hogy van még egy különleges plusz is, amiért hálás lehetek. Éppen ma húsz éve annak, hogy az eljegyzésünk volt. :) Nem kerestem vissza fényképeket, de nem is kell, mert itt van előttem az akkori önmagunk, és ha csak elképzelem is, elmosolyodom rajta, hogy milyen gyerekek is voltunk. Csak kicsit voltam idősebb, mint Patrik most. :)
Ennek a húsz évnek minden egyes napjáért hálás lehetek. Azokért a napokért is, amik nem a felhőtlen boldogságról szóltak, mert azok is előrébb vittek minket. Az összes többi, ami pedig a boldogságé, a nevetésé, és az örömé volt, mind-mind olyan sokat adott, amit sosem tudok majd eléggé meghálálni.

MMIV

Vannak dolgok, amikben már nem hiszek úgy, mint mondjuk hittem tíz évvel ezelőtt, de azért attól soha senki nem tántorít el, hogy az energia az, ami mindent és mindenkit mozgásban tart. Ez mondjuk gondolom mindenkinek evidens. De én például azt is meggyőződéssel hiszem, hogy az egymáshoz kapcsolódó embereknek van valami közös energiamezeje, amit aztán ki így, ki úgy használ. Van, aki többet ad bele, mások többet vesznek el. Kinek mire van szüksége, vagy ha úgy tetszik, ki mit tud adni. :) (és ugye, mire hajlandó)
Jókat vigyorogtam ma magamban, mert a teóriám igazolódni látszik azzal is, hogy amint tudatosult a kolleganőimben, hogy az odaadott energiám vészesen lecsökkent, és minden bizonnyal azt is érzékelték, hogy már nem is akarok nagyon sokat adni ezentúl, máris bepánikoltak, és ma (hogy-hogynem?) jóformán egymásnak adták át a telefont, és mindenki jelentkezett pár mondat erejéig. Igazából egy mondatban megkérdezték, hogy vagyok, lerendeztük, hogy jól, és máris mindenki elmondta a maga problémáját. Aztán, miután megszerezték maguknak, ami eddig hiányzott, elköszöntek, és biztosítottak róla, hogy pénteken majd gondolnak rám.
Az a jó része, hogy már nincs mindez rám olyan hatással, mint lett volna egy évvel ezelőtt. Akkor nagyon rosszul esett volna, hogy eltelnek úgy napok, hogy senkit nem érdekel, élek e, vagy sem, vagy hogy mi van. Most csak nyugtáztam magamban, hogy olyan lettem, mint a Besenyő Pista bácsi, és már megint igazam lett.
Úgyhogy ma ilyen MMIV Dius voltam. (Már Megint Igazam Van Dius :D :D)

Közben.. csak mert szép ez nagycsaládos lét, és mert ő még nem volt.. ma Roli maradt itthon, mert reggel úgy ébredt, hogy nagyon fájt a hasa, és hasmenése is volt. Természetesen vírus, úgyhogy a héten már nem megy. Rekordidő alatt végeztünk a gyerekorvosnál, még csak épp beléptünk az ajtón, már mehettünk is be. Szerintem ilyen az elmúlt tizenkilenc évben sosem fordult elő, mióta oda járunk hozzá.

Ez a ködös-esős idő meg nem fog ám kibabrálni velem, mert én  holnap akkor is ablakot fogok pucolni, ha esik.

Most nyugalom van

Esküszöm, hogy én soha egyetlen percre sem voltam teljesen tudatában annak, hogy mennyire fel van zaklatva a lelkem. Csak most értem meg, és érzem, hogy mi is az, amiről pl. Balázs is beszélt nekem nem is olyan rég, hogy nem vagyok önmagam. Most már látom, mert mióta itthon vagyok, azóta olyan békesség és nyugalom vesz körül, hogy szívem szerint sosem hagynám elveszni. Érdekes dolgokra láttam rá ebben a csendességben. Nem, nem akarok hibást keresni. Még magamat sem szeretném hibáztatni, mert az hiszem, mindannyian csak sodródunk folyamatosan egy érdekes, mesterségesen generált minivilágban. És igen, olyan ez, ami egy idő után befészkel még az ember bőre alá is, és nem tudja levetkőzni akkor sem, ha itthon van. Mindig nehezebb a kikapcsolás, mindig nehezebb az elengedés, és mindig nehezebb kiszakadni a körből. De ebből elég is ennyi, hogy látom már, hol van a kutya elásva. Már "csak" annyi lenne a dolgom, hogy az egészből kihozzam azt, ami nekem jó. Mert az biztos, hogy máshova nem megyek. Maradok, és kivárom azt, amit szeretnék, mert tudom, hogy eljön az én időm, és akkor, ha elég türelmes vagyok, akkor idővel jó lesz nekem, és ha szerencsém van, akkor az a jó akár az enyém is maradhat, amíg csak szeretném.
"Szerencsére" még van pár napom itthon, és közben van időm átgondolni, hogy mit és hogy szeretnék, hogy aztán majd amikor itt lesz az ideje, akkor már kész terveim legyenek.

Hétfő volt

Mára már azért voltak terveim, hogy majd mit is fogok megcsinálni itthon. Nem volt semmi kőbe vésve, mert úgy voltam vele, hogy majd amihez kedvem lesz..
Aztán a kedv helyett a fejfájás elintézte az egész napomat, mert semmit nem hagyott csinálni. Az a fajta volt, amit sokan ismertek.. amit nem mulaszt el sem fájdalomcsillapító, sem görcsoldó, sem semmi, hanem egyszer csak eltelik annyi idő, amikor azt mondja, hogy na jó, itt eleget voltam, és abbamarad. Itt még most sem tartok, de azért vannak már előjelei annak, hogy lassan a távozás mezejére lép.
Ha szerencsém van, akkor holnap már nem lesz a vendégem.
De azért a mai napban volt jó is, mert olyan is történt, ami nem is tudom, hogy mikor történt utoljára. Amióta itt lakunk, azóta biztos, hogy nem... úgyhogy itt volt ennek az ideje. Ma délután Rolival kettesben néztünk egy filmet a kanapén ülve. :)

Újabb pipa

A bakancslistán. Az enyémen is, és Erikén is.
Ma este a magyar válogatottnak szurkoltunk a Groupama Arénában. A finnek ellen játszottunk, és nyertünk is.
A meccs maga nem nyújtott olyan élményt, amit vártam tőle, nem adott annyit, mint egy fradi győzelem. Nem tudom elmagyarázni, hogy miért, de biztos, hogy köze van hozzá annak is, hogy a lelátón messze nem olyan a hangulat, nem olyan egységes a szurkolás, mint ahogy a tévén keresztül tűnik.
A kezdés mindenképpen azok közé a percek közé tartozik, amiket megjegyeztem örökre, a Himnuszt énekelni egy ilyen rendezvényen könnyfakasztó pillanat. Ahogy a meccs utáni pillanatok is ilyenek voltak.
Hálás vagyok érte, hogy megadatott ez is, nagy élmény volt.

Bevallom

Azért azt be kell vallanom így, a hét vége felé, hogy kifejezetten jó itthon lenni. Azon kapom magam, hogy szépen lenyugodott a lelkem, és nem háborog minden másodpercben valami igazságtalanság, stb miatt. Igaz, néha eszembe jut, hogy majd mennyit fogom én ezt hallgatni decemberben, de most azt gondolom, hogy nem fog érdekelni. Más kérdés, hogy majd akkor és ott nem ezt fogom érezni, de most arra koncentrálok, hogy erősítgessem magamban azt, amit az itthonlét okoz. Ilyen szempontból a huszonnegyedik órában nőtt a szemhéjamra ez a ciszta. Még éppen megláttam, hogy milyen is vagyok én valójában. ;)

Jó

Erik füle, akarom mondani hallójárata úgy tűnik, végre valahára rendbe jön. Ha minden igaz, akkor most egy jó időre búcsút mondtunk a fülészetnek. Ma már csak gyógyszeres csíkot kapott, az utolsót remélhetőleg.
Látszik is rajta, hogy sokkal jobban van, mert hét elején még a nap nagy részében feküdt, alig evett, addig ma már szó sem volt étvágytalanságról, vagy ágyban fekvésről.
Ezen kívül nincs említésre méltó történés. Állítólag ma volt az utolsó ilyen zavartalan napsütéses nap, és vasárnapra már az első hópelyheket is beígérték. Na majd meglátjuk.

Betegeskedős-lustálkodós

El fogok lustulni szerintem. Semmi komoly dologba nem fogtam bele még a héten, fejben már pucoltam ablakokat, meg mostam függönyöket is, de még nem léptem a tettek mezejére. Egyrészt azért, mert a délelőttök mindig elmennek azzal, hogy Eriket elkísérem a fülészetre. Nagyon cuki, hogy azzal a nem is tudom hány centi óriásságával, meg a negyvenhetes lábával kéri, hogy menjek be vele, mert attól, ahogy leszívják a fülét, retteg. Én meg persze, hogy megyek vele, miért is ne mennék? Ha fél, és ez megnyugtatja, akkor ott a helyem. Egyéb esetekben nyilván se nem kérne ilyet, se nem merül már fel nagyon.
Roli egyébként az egyetlen olyan gyerekünk, aki makkegészséges, és gond nélkül indul minden nap (egy szál pulóverben, mert meleg van, anya!) iskolába. Ma angol versenyen volt, azt mondta, jó volt. :)
Patrik sincs a legjobb formában. Már legalább két hete bajlódik egy kisebb megfázással, ami nem tűnt komolynak, de jól elhúzódik. Fáradt is nagyon, reggelente alig bír kikászálódni az ágyból, és olyan is előfordult a héten, hogy nem is sikerült, mert fájt mindene. Kedden eljött ugyan velem a háziorvoshoz, de végül nem tudta kivárni a sort, mert a kötelező órákra be kellett mennie, ahhoz meg a vonatot el kellett érni. Azóta meg még nem jutott rá ideje. :( Gondoltam, hogy esetleg meg kéne próbálkozni valami vitaminnal, de azt mondta, ő nem hisz ezekben. Ahhoz akkor nem volt türelmem, hogy megkérjem, ugyan fejtse már ki, hogy érti ezt, de majd alkalomadtán kifaggatom.
Még holnap is lesz egyébként fülészetes kör délelőtt, aztán remélem, hogy nagyon hosszú időre el is felejtjük a fülészeket.

Furcsa

Elég furcsa egyébként itthon lenni. Annyiszor gondoltam rá az elmúlt hónapokban, hogy milyen jó lesz, amikor újra lesz olyan, hogy több napra el tudok jönni, és majd eszembe sem fog jutni senki és semmi ...
A várt katarzis az elmaradt, és azért bőven vannak olyan pillanatok, amikor arra gondolok, mit csinálnék most bent, vagy hogy vajon hogy bírják nélkülem.
Nem vagyok teljesen normális...ezt mindig mondtam.
Egyébként a tegnapi volt a 3333-dik bejegyzés a blogon. Tök jó szám.

Megy ez

Majdnem az egész délelőttöt azzal töltöttem, hogy a telefon a fülemre volt nőve, és próbáltam intézni az időpontot arra a bizonyos kisműtétre. Nem untatok mindenkit azzal, hogy mennyi sikertelen próbálkozásom volt, mindegy is már, mert végül a fáradozás meghozta az eredményét.
Először a kartonozóval beszéltem Fehérváron, ahol mondták, hogy nem kell időpont a szemészetre, fél kilenctől van rendelés, oda kell menni, és akkor ahogy sorra kerülök, úgy ellátnak. Megköszöntem, letettem. Aztán magamban számolgattam, hogy mikor lehet majd az, hogy nagy biztonsággal úgy mehetek oda, hogy már akár hozzá is lehet nyúlni. Közben még próbálkoztam másik szálon is, mert gondoltam, ha ismerőssel próbálkozom,az előrébb visz majd.
Aztán, miután ő nem vette fel, végül eszembe ötlött, hogy milyen hülye is vagyok, azért a szemészeti rendelőt is felhívhatnám Fehérváron, és megkérdezhetném, hogy hogy is megy az ilyesmi.
Nagyon kedves hangú doktornő vette fel, akinek elmondtam a problémát, és feltettem neki a kérdést, hogy valóban csak odamegyek, és megcsinálják? Mire mondta, hogy dehogy.. azért ez nem így megy. De nekem "szerencsém" van, mert a jövő hét péntekre szóló időpontját valaki lemondta, ezért oda engem be tudnak írni. Mondta, hogy átkapcsol az osztályra, ahol nyugodtan hivatkozzak rá, és irassam be magam. Így is lett, a kedves hangú doktornő után egy kedves hangú Nóri vette fel, aki be is írt jövő péntekre, elmondott minden tudnivalót.
Úgyhogy nem is olyan sokára megoldódik ez a dolog.

Erik füle továbbra is nagyon nincs jól. Ma is leszívták, és tettek bele ilyen gyógyszeres izét, ma már írtak fel neki antibiotikumot is. Holnap is menni kell megint, meg holnapután is. Szegény, nagyon megjárta.. nagyon fáj neki.

Neve is van

A kis bigyónak, persze... miután minden kollégàm, aki öt percnél több időt eltöltött a társaságomban kellőképpen elszörnyülködött rajta, hogy vajon mi ez, és mitől fog elmúlni, stb stb..., délután célba vettem a bőrgyógyászt.
Őt jól meg is leptem azzal, hogy elsősorban a saját problémámmal mentem hozzá. Aztán megnézte a szemhéjamat, szisszent egyet, és mondta, hogy ez faggyú mirigy ciszta, és a szemészetre kell mennem vele, mert majd ők fogják felnyitni. Ettől a megjegyzésétől kisebb sokkot kaptam, de azért még irattam a fiúknak is kenőcsöt.
A szemészeten nagyon sokat vártam, két órát ültem a váróban, mire behívtak.
Ugyanazt mondta, amit a bőrgyógyász, csak kevésbé jófej modorban. Kaptam kenőcsöt, amivel naponta háromszor--négyszer kell bemenni, és párakötést tenni rá egy-egy órára, hogy lehúzzuk a gyulladást. Kaptam beutalót is  arra a kisműtétre, amivel majd ezt a cisztát leszedik.
Úgyhogy holnaptól kényszerpihenőn vagyok...

Eriknek hallójarat gyulladása van....holna h vissza kell mennie.

Ez sem volt még

Ez az idei év úgy látszik egy olyan év, amikor olyan dolgok történnek velem, ami még sosem. Ugye volt az a fülizém, hallójárat gyulladás, vagy mi, amikor nekem még soha életemben sem volt baja a fülemnek (bezzeg azóta..), aztán most meg a jobb szemhéjamra nőtt valami izé. Fogalmam sincs mi az, egy-két hete vettem észre, hogy valami nőtt oda, mint valami kis szemölcs, vagy mi. Nyugtáztam is magamban, hogy majd alkalomadtán azért megmutatom valakinek, hogy kell e vele foglalkozni, vagy hagyjuk, ahol van, és még az is megfordult a fejemben, hogy lehet, hogy ilyen vándorvalami, és majd ahogy jött, úgy el is múlik.
Hát.. ma hazajött Balázs, rám nézett, és kissé rémülten megkérdezte, hogy "úristen, mi lett a szemeddel?" Én meg pislogtam csak, hogy mi baja lehet a szememmel, még reggel megvolt mindkettő, semmi szokatlant nem láttam rajta. Aztán már éreztem, hogy az a furcsa valami, amit éreztem többször is délelőtt, miközben főztem-sütöttem, mosógépet pakoltam ki-be, az lehet, hogy az a ránőtt valami? És akkor megnéztem.. hát tényleg úristen, mi lett a szememmel? Merthogy ez nem vándorvalami, hanem növekedővalami, és most nekiállt nőni. Közben a szemhéjam úgy kb. a duplája lett, mint eredetileg. Nem viszket, de ha  hozzáérek, akkor ilyen érdekes fájdalomérzet van.. egyébként meg a jobb szemhéjamnak azon a részén, ahol ez a kisbigyó (aki nagybigyó szeretne lenni a jelek szerint), olyan égő érzés.
Azért igyekeztem nem foglalkozni vele, meg nem a kardomba dőlni, csináltam a dolgomat délután is. A konyha ki van takarítva, a ruhák kimosva, megszárítva, összehajtogatva. Fel van mosva, szaniterek kisikálva, lefertőtlenítve.
Közben Erik (akivel versengünk a ki a nagyobb lúzer címért) épp csak felépülőben van a térdsérüléséből, erre most meg fáj a füle. Az apja ugyan közölte vele, hogy mész iskolába, de az a mentsége, hogy akkor még nem tudta, hogy estére harmincnyolc fölé megy a láza. Így meg nem megy, hanem reggel a fülészetet veszi célba. Arra én nem is gondoltam, csak az osztályfőnöke írta, amikor szóltam neki, hogy ne várja holnap mégsem, hogy a tavaszi kiütéses hosszadalmas nyavalya is így kezdődött, egy fülfájással, úgyhogy reméljük, ez nem az lesz.
Azért abban reménykedem, hogy a kisbigyó, aki nagybigyó szeretne lenni ott a szemhéjamon, nem kap majd vérszemet attól, ha lefekszem aludni, és nem indul komoly növekedésnek, mert az elég gáz lesz, ha reggelre nem látok majd ki a saját szememen.

Furcsa szombat

Lehet mondani rám, hogy igazi fradista vagyok, mert annyira össze vagyok hangolva a csapattal, hogy ma az én napom pont olyan volt, mint az ő meccsük.
Volt elképzelésem, hogy mit szeretnék. Volt taktikán is, hogy hogy fogom megvalósítani. Csak közben rettenetesen türelmetlen voltam, mert igazából semmi nem úgy sikerült, ahogy kellett volna, meg ahogy én azt elvárnàm magamtól. Meg még pont úgy, ahogy ők is, folyton csak belekényszerítve éreztem magam egy San helyzetbe, ahol mindenki engem hátráltat. Az tuti, hogy ha nekem lehetőségem lett volna tizenegyest rúgni, én is kihagytam volna.
Szóval nem volt egy szívderítő szabadnap ez a mai, és a Fradi is kikapott..
De a konyhaszekrény felső részei úgy ragyognak, mint újkorukban.
Holnap folyt.köv. Remélem több sikerélménnyel, mint ma. Bár..."mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk"

Megint péntek lett

Már tegnap is azt hittem többször is, hogy péntek van, mert az, hogy nem a saját műszakomban dolgozom, leginkább csak pénteken szokott előfordulni. Még éjszaka is, amikor egyszer felébredtem, azon gondolkodtam, hogy most vajon reggel kelni kell, vagy már hétvége van?
Aztán persze ma délelőtt a helyére került minden, és annak rendje és módja szerint délutánra még dolgozni is bementem. Ma sem hiába természetesen, mert zajlottak az események bőven, még a szokásosnál is komolyabb mértékben.
De most már nem foglalkozom semmivel, ami oda köthető, mert végre elkezdődött a hétvége. Van tennivaló bőven itthon is, remélem, hogy a terveim nagy részéhez lesz kedvem és energiàm is. De meglátjuk.

Ez is megvolt

Mindig az van, hogy azok a napok, amiket olyan kis lazának gondolok, és még ráadásul időre is kell munka után ott lenni valahol, azok lesznek a leghúzósabbak.
Balázs szerint én vagyok a hülye, mert mindig mindent bevállalok, és megcsinálom, és így persze a problémák nagyon nagy százaléka is nálam jelentkezik. Ebben is van igazság, de a mai sztorira nem volt teljesen ráhúzható.
És ugyan volt egy próbálkozásom, amikor tíz perccel a megbeszélt hazaindulás előtt még jött a főnököm, hogy akkor menjünk a másik főnökhöz, hogy "dehát nekem tíz perc múlva mennem kell", mire leintett, hogy majd onnan egyenesen mehetek, de akkor most induljunk...Tudtam én, hogy nem tíz perc lesz az, és azzal is tisztában voltam, hogy érdemi segítséget nem fogunk kapni, de legalább főnöki utasításra végighallgattam, amit már amúgy is tudtam, mert próbáltam magamtól is megoldani, meg mástól is segítséget kérni. És persze, nem tíz perc volt, hanem huszonöt. És ott tartottunk, ahová saját kútfőből is eljutottam már azelőtt egy órával. Na de mindegy is...mivel késésben voltunk, enni már nem volt idő, csak felvettük itthon Eriket, és mentünk tovább.
A térdorvos nagyon szimpatikus ember volt, a röntgen szerencsére semmi csúnya dolgot nem látott. Kicsit az oldalsó szalagok megnyúltak, és még jó sok folyadék is van a térdében, de ez helyre jön beavatkozás nélkül, ha pihenteti. Nincs foci, nincs tesi még legalább két hétig. Nagyon csúnyán kattog is a térde, úgyhogy három hónap porcerősítő kúrára fogta. Tablettát kell szedni, napi kettőt. Ha három hónap múlva semmi javulás nem lesz, akkor injekciókat fog kapni a térdébe.
Úgyhogy most már megnyugodtam, mert normálisan megvizsgálták, semmi kapkodás nem volt, és végül is nincs nagy baj.
Még egy gyors vásárlást kellett tartani, de fél hat után már haza is értünk, és végre ehettünk is.

Rövid lesz

Amikor nyáron jó sokszor így volt, hogy egyik nap délutános voltam, a következő nap még már reggeles, az jó volt. Holnap is így lesz, de most nem hiszem, hogy jól fog esni. Rövid lesz az éjszaka, és holnap hosszú lesz a nap. De azért van benne jó is, mert pénteken még már újra délután megyek dolgozni, és így egy kicsit olyan, mintha a két munkanap között lenne egy szabadnap.

Csak ennyi

Az azért nem rossz, hogy mostanában nem történik semmi rendkívüli. Igaz, hogy vannak végtelenül unalmas napok is, meg olyanok, amik folyton ismétlődnek, de azért alapjáraton nem vágyom arra, hogy folyton valami miatt lázban égjek.
A nap jó híre, hogy Eriket csütörtök délután megnézi egy térdorvos (milyen jó, hogy ennyi mindenkit ismerek), és még el is tudtam cserélni a műszakomat, így el tudok vele menni. Volt b terv is, hogy ha esetleg se én, se az apja nem tud elmenni vele, akkor a sógorom elvitte volna.

Orvosos

Szeretnék egyszer egy nemzeti konzultációt arról, hogy ha tehetném, mennyit fizetnék be a nagy közös egészségügyi ellátás kalapba, és mennyit szánnék arra, hogy annak fizessek, akit választok arra, hogy az adott problémámmal foglalkozzon.
Erikkel ma sebészeten jártunk. Gondolom a fentiekből kiderül, hogy a legkevésbé sem vagyok elégedett az ellátás színvonalával. Leginkább elégedetlen vagyok, csalódott. És még ki is vagyok akadva. Mert adott egy tizenhat és fél éves térdsérült, aktív sportoló fiú. Meg az orvos. Aki meghallgatta a problémát, majd gyakorlatilag szemre diagnosztizálta, hogy nincs itt semmi baj, holnap lehet menni iskolába, addigra jó lesz ez.. Arra a kérdésemre, hogy mégis hogy gondolta ezt, gyakorlatilag nem kaptam már választ, mert addigra ott tartott, hogy saját magát veregette vállon, amiért megtalálta a programban, hol kell igazolást írni.
Semmiféle vizsgálatot nem tartott szükségesnek, közölte, hogy ha még fáj majd, akkor forduljunk a traumatológushoz.
Úgyhogy ha lenne ilyen nemzeti konzultáció, simán mondanám, hogy inkább a magánorvos, köszi. Mert úgyis ott lyukadunk ki...

Mai semmi

Ma aztán tényleg olyan nap volt, amikor nem történt semmi említésre méltó sem. Bár azt a tényt mindenképpen meg kell örökítenem, hogy na, november negyedikén is húsz fok felett járt a hőmérséklet, és a déli órákban gond nélkül el lehetett lenni egy szál pólóban. Akármennyi vészmadár van is, én akkor is amondó vagyok, hogy ezerszer elviselhetőbb és élhetőbb lenne ez a klíma, mint azok a borzasztó mínuszok. Azt nem tudom, mire milyen hatással lenne, mert ezügyben végtelenül önző vagyok, és csak magammal foglalkozom. Nekem jó lenne, és kész. 

Erik meghosszabbította az őszi szünetet, miután kénytelen mankót használni a járáshoz, így nem tud iskolába menni. A buszmegállóhoz itt is, és az iskolánál is pár perces séta vezet. Az így bajos... Holnap délelőtt elmegyünk a sebészetre (úgyis rég voltunk már), aztán meglátjuk, okosabbak leszünk e, vagy csak igazolást szerzünk. 

Meccsnap

A lehető legjobbkor lett szombat, ráadásul olyan szombat, amikor este meccs van.
Tudom, hogy unalmas, de minden ilyen szombat különleges, mert már egész héten is sokszor gondolok rá, hogy milyen lesz, de ezen a napon már reggeltől várom a készülődés pillanatait. Nem úgy, hogy csak ülök, és lesem az órát, mert pont úgy teszem a dolgomat, mint bármelyik másik szombaton. Csak közben hallom a bevonuló zenét, látom magam előtt, ahogy a kezdés időpontjára szépen megtelik a szektorunk. Indulás előtt fél órával még a tiszta ruhákat hajtogattam, de már vártam a pillanatot, amikor mindent elpakolok, és előveszem a szekrényből a mezeket, sálakat.
Ma is nagy élmény volt minden pillanat, onnantól, hogy megérkeztünk, becsekkoltunk, maris éreztem, hogy na, most minden jó. Úgy volt, ahogy elképzeltem, szépen telt meg a szektor, készültek a tábor tagjai a koreóra. Érkeztek a már ismerős arcok, ezerféle mezben, mindenféle sállal. Mindenki ugyanazért jött.
És megkaptuk.....mert győzött ma is a csapatunk, egy jó meccset láttunk, felejthetetlen pillanatokkal lettünk gazdagabbak. Ma is minden olyan volt, ami tökéletesen kikapcsolt, és minden ilyen alkalom után sajnálom, hogy vége lett.
Természetesen elkészült a szokásos családi szelfi is.

Nem tudja senki

"hogy honnan jöttem.. hogy hányszor volt sötét az ég fölöttem.."
Mostanában sokat dúdolom és énekelgetem magamban ezt a dalt, nagyon sok mindenben igaz rám.
Megint átélek egy nem könnyű, és nem egyszerű időszakot, valami olyasmit, amikor sehol, semmi nincs rendben.
Tele voltam kérdéssel, vádakkal, felkiáltójelekkel, és mindenféle negatív gondolattal. Többféle módját is kipróbáltam annak, hogy megoldás szülessen, próbáltam beavatkozni, próbáltam megmondani, próbáltam elengedni, és próbáltam lesz.rni is. Igazából egyik sem vezetett célra, úgyhogy ideje levonnom a megfelelő konzekvenciákat, helyére tennem magamban mindent, és új fejezetet nyitni. Nem olyat, ahogy azt a dacos heteimben gondoltam, mert ugyan kétféle megoldás is volt a fejemben, de egyik sem én vagyok, és mindegyik sokkal több kérdést és kételyt ébresztett bennem már gondolati szinten is, mint jó érzést, így azt inkább hagyom is azoknak, akiké az az út.
Valahogy úgy lesz, ahogy a fent említett Follow the Flow dalban is van: "Lehet a zsebemben teltház, vagy csak lyukas garasok, ez egy hullámvasút és én utas maradok."
Majd amikor a mostaninál sokkal több türelmem lesz megfogalmazni mindent úgy, hogy érthető is legyen, de mégse legyen konkrét, akkor azt is meg fogom tenni.

Furcsa nap

Ma már sokadszorra kell újra és újra emlékeztetnem magam arra, hogy nem szombat van, hanem csütörtök, és bármilyen rossz lesz is, hajnalban kelni kell, és menni kell dolgozni. :) Na de az jó lesz, hogy egyet megyünk, és máris jön a hétvége. :)
Mára kirándulást terveztünk, és újfent megállapítottam, hogy nem szabad előre eltervezni semmit, mert olyankor nem valósul meg. Most is itthon maradtunk, mert Erik térde ugyan nem lett rosszabb állapotú, de jobb sem. Ő ugyan erősködött, hogy menjünk csak, majd jön a mankóval, vagy akár ő itthon is maradhat, de hát az milyen lett volna már?
A temetőbe azért kimentünk, meggyújtottuk a mécseseket, letettük a koszorúkat. Nekem továbbra is minden porcikám tiltakozik a temetők ellen, és kicsit sem érzem úgy, hogy ott tudok emlékezni azokra, akikre szeretnék, de ez nem rólam szól.
Azt nagyon félve írom le, mert magam sem akarom sem elhinni, sem továbbgondolni, hogy este Erik furcsa kiütéseket mutatott a kezén.. :( Remélem csak valami múló furcsaság, és reggelre nyoma sem lesz.

54 nap múlva karácsony lesz. Azért ez nem semmi...