Kaptam...

Szil lepett meg vele, és fakasztott könnyekre a kedves szavaival, amikkel az ajándékot kísérte. Azt írta, hogy:
"A csupaszív Dius sorait szintén szeretettel olvasom. Diusból csak úgy ömlenek az érzések: szeretet, jóindulat, elfogadás, igyekezet, kötelességtudat. A sorok közt gyakran megbúvó kételyek zöme alaptalan, mert amiket Dius gondol, azok jó gondolatok. "
Kaptam még ráadásként egy dalt is (Édes kisfiam), amihez szintén tartozott kísérőszöveg is, és ettől már aztán teljesen végem volt:
"Dius, ezt neked küldöm. Ha elbizonytalanodsz bármikor, bármiben csak nézz rá a fiaidra és meg fogsz nyugodni. Te már bizonyítottál, minden amit ehhez hozzáteszel, már ráadás! "

Kedves Szil, köszönöm Neked itt is. :)

Kicsit most szabályszegő leszek, mert a szabály szerint négy olyan bloggernek kéne továbbadnom, akiknél a feliratkozók száma még nem érte el a kétszázat. Tudnék négy ilyet, és az sem túlzottan zavarna, hogy akár már három ilyenje is van, de igazából most nagyon szeretném négy olyan embernek adni tovább, akik nem blogolnak, viszont életem négy legfontosabb és legmeghatározóbb személye ők. És mivel én sem lennék én nélkülük, így aztán a blog sem lenne ugyanaz nélkülük, hát mégis kapcsolódik valahogy a bloghoz is. De ha ez így túl nyakatekert, az sem baj.
Szóval, szeretném ezt a Best díjat adni Balázsnak, aki a legleg minden szempontból az életemben. A legtöbbet tette hozzá ahhoz, ami elvezetett idáig engem az utamon, néha úgy, hogy nem tetszett, de sokkal többször úgy, hogy nagyon is tetszett. Az egyetlen ember az életemben, aki már sokkal régebb óta ismer, mint nem, és mégis ugyanúgy szeret. Már emiatt is kiérdemelné a Best kategóriát, mert ez önmagában nem semmi. Az egyetlen volt, aki megtette értem (és akkor, azokban a napokban tényleg csakis értem), hogy küzdött körmeszakadtáig, hogy minden úgy legyen, ahogy volt. Akkor is mellettem állt, amikor meg sem érdemeltem. Életem legszebb pillanatai kapcsolódnak hozzá, egy csomó első dolgot köszönhetek neki (és igazából kicsit bánom, hogy úgy igazán nem ő volt az első). A legjobb barátom, a legnagyobb támaszom, és a legkomolyabb kritikusom is Ő. :)
Szeretném ezt a Best díjat Eszternek is adni, aki szintén sok mindenért kiérdemelte már ezt a kategóriát. Ő az, aki a legtöbbször hallott káromkodni telefonon keresztül, aki velem együtt hallgatta a csendet, ha épp nem tudtam megszólalni sem, aki tud örülni az örömömnek, és bánkódni is velem. Mikor hogy hozza a szükség, vagy épp az élet. De kiérdemli azért is, mert mindig kivárja, amikor épp ráérek válaszolni az emailre, vagy épp beszélni telefonon. És kiérdemli azért is, mert még eddig mindig megmondta őszintén azt is, ha nem egyezett a véleménye az enyémmel. :)
És szeretném ezt a Best díjat adni Erikának is, (aki nem biztos, hogy olvas, de majd átadják neki) aki az egyetlen olyan barátom, aki hajlandó volt arra is, hogy vállalva a konfliktusainkat, vagy épp a sértődéseimet, a legtöbbet tanította nekem magamról. Abszolút kiérdemelte a Best kategóriát, mert kivárta minden egyes dologgal kapcsolatban, míg megértettem, és nem kért számon akkor sem, amikor "mérgemben" inkább hozzá sem szóltam. Átéltünk együtt egy hatalmas tragédiát, ahogy átéltünk együtt egy csomó minden mást is. Volt, hogy hetente találkoztunk, van, hogy évekig nem. De minden alkalommal, amikor sor kerül egy személyes vagy akár egy virtuális találkozásra valamit tanulok tőle magamról.
És végül, bár épp nagyon mérges vagyok rájuk, azért kiérdemlik a fiaim is a Best díjat. Ők csak úgy attól is a legjobbak, hogy vannak nekem, még úgy is, hogy okoznak komoly fejtörős perceket. De mégis.. nélkülük semmi lennék.

Tegyünk úgy...

.. mintha az élet csodás lenne, mert ugye milyen is lehetne másmilyen. Minden adott hozzá. Család, kutyák, munkahely, viszonylagos anyagi biztonság. Van szeretetháló, vannak barátaim, boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatban élünk, a gyerekeim okosak, szépek. Szóval, az élet csodás.
Ámde ennek ellenére vagy épp ezen túl mégiscsak van egyfajta gyötrő valóság. Amiket néha nehezen viselek, néha besokallok tőle. Több oldala is van ennek.
Amit a legnehezebb eltitkolnom, de azért megteszem nap mint nap a magam és mindenki más érdekében is, az a folyamatos fájdalom, amivel élek már pár hete. A fejem minden nap fáj. Hol úgy ébredek már, hol csak kicsit később kezdődik. Már nem szedek rá fájdalomcsillapítót, és már nem próbálkozom semmiféle hókuszpókusszal. És valamennyire hozzá is szoktam. Tudok nevetni is közben, semmi gond. Ami jobban megijeszt, hogy most már másfél, de lehet hogy kettő hete egyfolytában fájnak az izületeim is. A csontjaim, belül. A lábamban, a kezemben, mindenhol. És a zsibbadást nem is mondom. De nem akarok róla tudomást venni, és nem akarok vele orvoshoz menni, mert nincs nekem most ehhez sem kedvem, sem türelmem. És leginkább vagy legfőképp nem akarok tudni sem róla. Szóval ez így marad még. (és tudom, majd most kapok a fejemre..)
Aztán van az az oldal, ami a környezetemben élők által körülvesz. Mindegy az, hogy mennyire szorosan vesz körül, mert lépten-nyomon azt tapasztalom, hogy (és itt természetesen életbe lép az, hogy a jelenlévők mindig kivételek) ugyan hatalmas divat lett ez a "szeressük egymást gyerekek" életérzés, és mindenki pozitív, és elégedett, és minden... ugyanakkor folyamatosan ömlik belőle a bírálat, a kritika, és az önáltatás. Egy ideig ezeket fel sem vettem. Rántottam egyet a vállamon, és hagytam a fenébe. Legfeljebb nem beszéltem vele többet, vagy nem akartam hozzá szólni. Előfordult, hogy egy őszinteségi roham miatt másnap már nem volt ismerősöm a facebook-on, de aztán újra az lett, bár azóta is kínosan ügyel rá, nehogy kapcsolatba kerüljön velem. Azt hiszem, az volt egy olyan pont, amikor először felhúztam magam ezen az álpozitvitáson. Mert lehetek én akármilyen, ha azt hirdetem magamról mindenhol, hogy micsoda rendes, kedves és elfogadó ember vagyok, akkor nem bírálok senkit két héttel később. És főleg nem sértődök meg rajta, ha az valakiknek nem esik jól. Tele van a világ ilyenekkel. Akik hirdetik, hogy "peace", és miközben az egyik kezük örökké az egyezményes világbéke jelét mutatja, a másikkal dobálják a sarat azokra, akik nem tetszenek nekik.
Volt az ilyen gondolataim miatt több érdekes napom is már. Volt két olyan napom is, amikor napközben gondolatban megírtam az utolsó bejegyzésemet. Gondoltam, most kell elköszönnöm, amíg még tehetem őszintén, alakoskodás nélkül.
De végül sikerült elfogadnom ezt úgy, ahogy van. Hogy ők olyanok, én meg ilyen vagyok. És nem kell nekem mindenáron megértetni mindenkivel, hogy az elfogadás nem csak azt jelenti, hogy nem zavar, ha három szőrszál áll ki a bibircsókból az arca bal oldalán, hanem azt is, hogy nem bánom, ha valaki más, mint én. Már csak azért sem, mert ebben a világban elférünk egy páran.
Úgy egyébként meg, miután minden mindennel összefügg, lehet, hogy abba fájdult bele minden porcikám, hogy ezzel küzdöttem. Végül is irtó nagy meccs volt ám. De továbbra is azt vallom, hogy ha sírni kell, akkor sírjunk, ha örülni kell, örüljünk.

Épp jókor..

Tulajdonképpen nincs miről írnom. Elkezdődött a hosszú hétvége, kicsit nyögvenyelősen, mert mindegyikünk olyan, mint az a bizonyos őszi légy. A gyerekek is, mi is csak úgy voltunk ma, leginkább csak ez esett jól. Fáradtak mindannyian ők is, mi is. Úgyhogy épp jókor jött, hogy meg lehet tenni, hogy nem teszünk semmit. Én már nem hergelem magam azon, hogy nekem hétfőn mennem kell dolgozni, mert úgyis felesleges. Menni kell, hát menni kell. Legalább csak a délelőttöm lesz oda vele, és akkor még mindig lesz másfél nap akármire. :)
De azt azért elmesélem, hogy min gondolkodtam el ma többször. Amellett, hogy többször is felidéződött bennem, hogy van egy fejben megírt posztom, amit talán sosem fogok megírni. Valamiért évek óta tudom, mik lennének azok a szavak, amivel itt bejelenteném, ha babát várnék. A poszt még csak piszkozatba sem került, de nincs is rá szükség, mert ezt biztosan nem fogom elfelejteni. De ma megígértem magamnak, hogy ha sosem lesz aktuális, akkor legkésőbb a klimax kezdetén majd megírom. :) Akkor már majd afféle "levél a meg nem született gyermekemhez" posztként.
Ez csak úgy eszembe jutott, és aztán ennek kapcsán még egy csomó minden más. Például, hogy elfogadtam, hogy mostanában nem lesz több gyerekünk, de még nem fogadtam el véglegesen. Számomra még nincs olyan verzió, hogy soha többé, mert hátha még olyan jóra fordul egyszer minden, hogy mégis esélyt kaphat. És akkor utálnám, hogy még én is azt mondtam, hogy soha többé.
Aztán ennek kapcsán elgondolkodtam azon is, milyen érdekes is az ember. Mert ugyan nem vagyok a legfényesebb időszakomban, mégis időről időre azon kapom magam, hogy már megint terveim vannak. Már megint előre nézek, bizakodom, és reménykedem valami jóban, hátha már kiérdemeltem. És milyen érdekes, hogy minden kisebb és nagyobb kiégés ellenére, vagy épp ezért, mindig többet és többet tudok adni magamból. Olyan érzéseket, amiket nem is gondoltam, hogy léteznek. A tapasztalás a legnagyobb tanítómester, az már biztos.

Hát így, ennyi mára. Zűrös és zavaros, tudom. Épp ilyenem van. :)

Ez az Ő napja

Igen, igen. Csak és kizárólagosan azé az emberé, akit a létező legnagyobb Ő-nek mondanék. Minden valaha volt hullámvölgyünk ellenére mindig jobban szeretem.
Mától lecserélhetném két 18 évesre, mert az eredmény pontosan ugyanannyi lenne, de eszemben sincs ilyesmi. :)
Miközben délelőtt az általa nagyon szeretett Rigó Jancsit készítettem update változatban, meg-megálltam, gondolkodva, számolgatva, hogy vajon hanyadik születésnap is ez, amikor köszönthetem? Minden számításom szerint ezt már több, mint két évtizede tehetem meg, mert annyi ideje ismerjük egymást. Köszöntöttem őt a barátom barátjaként, köszöntöttem a barátomként, köszöntöttem őt a vőlegényemként, köszöntöttem őt a férjemként, és köszöntöttem már, mint a gyerekeim apját. Változott e valami ennyi idő alatt? Természetesen igen. Mostanában már úgy köszöntöm őt, mint azt az embert, aki tökéletesen a részem, aki attól függetlenül, hogy szinte mindenben más, mint én, és egy abszolút önálló ember,mégis valaki belőlem is. Lepergett pár szülinapja előttem, olyanok is, amiket rég elfeledtem már, de mégis itt élnek emlékként. Mindig szerettem őt meglepni, pedig nagyon nem szereti a meglepetéseket. (azért lesz majd az a kerek szülinap pár év múlva, akkor nem ússza ám meg) Kisebb-nagyobb dolgokkal mindig sikerült. Néha a tortája volt meglepi, néha egy apró ajándék, és néha valami, ami saját készítés volt.
Kicsit el is szomorodtam ma, amikor eszembe jutott, hogy a szülei nem köszöntik ma fel. Ők, akiknek köszönheti (meg én is) azt, hogy egyáltalán itt van, mindketten hátat fordítottak végül. Mindig azt kérdezi, ilyen rossz ember vagyok én, hogy a saját szüleimnek ennyit érek? Én tudom, mert itt voltam végig, hogy nem rossz ember Ő. Csak vannak, akiknek nem lehet úgy megmondani az igazat, hogy ne fordítson hátat. Ha nem erről a szituációról beszélnék, azt mondanám, az ilyenekért nem is kár. Így ezt nem mondhatom, de a véleményem mindig az marad, hogy akik ezzel a helyzettel igazán sokat veszítettek, azok nem mi vagyunk. Még csak nem is Balázs. Mert bennünk, a fiúkban is, és bennem is, az ő valaha volt szeretetérzésüknek minimum az ezerszerese van, amit nem félünk soha, semmilyen helyzetben megmutatni, és nem félünk megbocsátani sem az esetleges hibáit.
A mai születésnap minden csorbasága ellenére is tökéletes volt. Mert róla szólt, úgy, ahogy szerette volna. Elmentünk ötösben a Burger Kingbe, ettünk, beszélgettünk. A Rigó Jancsi ugyan szép nem lett, de nagyon finom, örült neki. Ami nekem fontos volt, láttam az arcán az elégedett boldogságot. Amihez elég volt ennyi. :)

Azt szeretném, hogy még sok-sok évig köszönthessem őt ugyanúgy, mint ma is.

Boldog Születésnapot!

A legfontosabb,

hogy bármit csinálunk, az örömet okozzon. Amikor ezt a mondatot hallottam ma Roli tanító nénijétől a szülői értekezleten, akkor még az a nagyon kevés maradék kis féltés és aggodalom is szépen szertefoszlott. Pedig addigra már szépen pukkantak ki az aggodalom-lufik körülöttem. Reggel még persze, hogy nagyon odavoltam, amiért már mindenki az iskolába indul. Mert hát megszokott ez a két nagytól, na de hogy Roli is... Valahogy megszokhattam volna már tőle, de mégsem sikerült, hogy ugyan harmadikként született, mégis az olyan dolgokban az első helyen áll, amikor örömmel vár valamit, ami idegen. Egyikünk sem ilyen, mondhatom, az egész család szorongó rajta kívül, csak mindegyikünk másképp mutatja ezt ki. Roli nem... neki az egész élet egy nagy kaland, és ugyan minden megtett kilométer után könnyes búcsút vesz a mérföldkövektől, de a következő útszakaszt is nyitottan és boldogan várja. Az iskola is egy nagy kaland, végre valami, amiben megint egyforma lesz a bátyjaival, mert neki is van már üzenőfüzete, meg csomagolt reggelije, és (micsoda öröm) ő is a menzán eszik.
Reggel teljesítette a bátorságpróbát és felment egyedül az osztályba (második emelet). Lazán odaintett, hogy Szia, anya.. és indult. Erik még toporgott egy kicsit, ő maradt volna még, de mégis húzta az osztály, mert ott voltak a rég nem látott osztálytársak. Végül ő is ment, de megbeszéltük, felmegyek még. Rolihoz is bekukkantottam, békésen iszogatott, cseppet sem zavarta, hogy ő most tulajdonképpen egy tök idegen helyen egy tök idegen helyzetben van, és pár megszokott arctól eltekintve vadidegenek veszik körül. Bánta is ő, abban reménykedett, hogy akár már ma megtanítják írni, mert azt még nem tud.
Nos, ez nem jött össze egy nap alatt, de használták az interaktív táblát, játszottak az udvaron, rajzoltak, ebédeltek, és ahogy délután a szülői értekezleten láthattuk a ma készült fényképeken, még egy kis csendes pihenő is volt ebéd után.
Délután Patrik volt az első, aki jelentkezett az iskola végeztével. Már leckét is kapott, kémiából...és minden nap hat órája lesz, heti hat matek órával, plusz egy kötelező matek szakkörrel, úgyhogy nem ígérkezik könnyű évnek. Nem is túl lelkes miatta, de az osztályfőnökének megfogalmazott idei célja: "Javítani matekból." Én szívből kívánom neki, hogy sikerüljön. :)
Aztán jöttek a kicsik, akikért a mamáék mentek, de bejöttek hozzám a boltba. Jöttek? Roland, mint egy kis energiabomba, úgy robbant be, és nagyon boldogan újságolta, hogy nagyon jó volt, és már alig várja a holnapot.
Erik fülig érő szájjal újságolta, hogy "Képzeld anya, mehetek emelt magyarra is,és emelt matekra is." És micsoda megkönnyebbülés, nem is olyan rossz fej ez az új tanító néni, mert aerobicozni fognak vele, és megígérte, hogy fognak webkamerázni Á. nénivel is majd. (és akkor ez az a pont, ahol gondoljuk azt, milyen jó is, hogy így beszivárgott a technika az iskolákba is)
A sokféle adrenalin-löket, ami egész nap dolgozott bennem a gyerekeimre gondolás közben, meg a mindenféle mai délután négyre már igen lefárasztott, de még várt rám egy maratoni szülői értekezlet. Nem baj, gondoltam, essünk túl rajta.
És tudjátok mit? Mindig van új a nap alatt, mert voltam már egy pár szülőin, de ilyenen még nem. Szó nem volt a mindenféle dátumokról, azt majd kinyomtatva megkapjuk a tájékoztatóban, szó nem volt elvárásokról, meg arról, hogy mi mindent fognak év végére elérni. Neeeem. Szó volt viszont arról, hogy "a legfontosabb, hogy bármit csinálunk, az örömet okozzon." Rengeteg közösség-kovácsoló ötletük van, ami tetszik. Ilyen például, hogy nincs ültetés, helyette minden héten más mellett kell ülni, és mindenki mellett kell ülni egy hétig.  Az adventi szalmajátékozás, amikor minden jótett után egy szalmaszál kerül a bölcsőbe. Azt mondták, az, hogy igazi, egymást segítő és egymásra figyelő közösség legyen belőlük, majdnem fontosabb, mint az írás, olvasás, számolás. Mert ezeket mindenki megtanulja, csak a mód, az a nem mindegy. Mert ha most úgy járnak iskolába, hogy megszeretik, akkor később majd minden könnyebb lesz.
Csak úgy hullottak le a mázsás kövek a szívemről minden ilyen után. Mert tudom, hogy attól, hogy nem az a tipikus teljesítménykényszeres tanító nénik ők, még tökéletesen át fognak adni minden tudást minden tantárgyból. De hatalmas nagy kincs lesz Rolinak, hogy olyanoktól kapja, akik ilyen szeretettel adják. :)
Ja, és nem utolsó sorban a gyerekek is, szülők is nagyon jó fejek.
Ezzel az Erik-féle emelt csoportos tanulásal pedig megcsillant Erik előtti is a remény, hogy egy kicsit nívósabb közösségbe is belekóstoljon. De ezt még nem döntöttük el, nem tudtuk ma átbeszélni Balázzsal.

Sose rosszabb napot a gyerekeimnek az iskolában. És különben is, már csak 181 nap, és vége a tanévnek. :D

Unalmas kis semmi

Megint elröppent a hétvége, pedig mintha még el sem kezdődött volna. Na nem kell azt gondolni, hogy rommá dolgoztam volna magam, és azért telt ilyen hamar. A világon semmi extrát nem csináltam, vagyis valamit igen, de erre jövő hét péntekig várnotok kell. Majd akkor elárulom. :P De ezen kívül csak főztem, mostam, és mérgelődtem a gyerekeimmel. Ja, és még valamit csináltam.. élveztem a napsütést. Mert nem csak sütött a nap, hanem még ereje is volt, és kilépve a lakásból, olyan tavasz-illat van már. Na, az az, amire azt mondom már, hogy ez így alakul.. A hó szépen tűnik el, ezzel egyenes arányban nő a pocsolyák, és sáros területek száma, de sebaj..most ezt már kibírom addig, amíg felszárad. Inkább takarítok ötször annyit. Annyit megér, hogy nem fázom.:) Úgy egyébként kissé megvisel a front, de már ez sem érdekel.. ez melegfront, nem hideg..
A gyerekeim pedig, ahogy ma rádöbbentem, többé egyáltalán nem kicsik már. Hogy miért pont ma jöttem erre rá, azt nem tudom. Tegnap Roli névnapi buliban volt. Már ez is hozzátett ehhez az érzéshez. De ma csak felerősödött. Gyakorlatilag semmihez nem kellek már úgy igazán, csak kaja legyen. Jó, hát ez az élet rendje, tudom én is. Nőnek, ügyesednek, okosodnak. Egyébként többnyire élvezem ezt, mármint hogy már ekkorák, és egyrészt ki sem nézik belőlem,másrészt meg még nem vagyok az a vén banya, hogy ne tudjak örülni is annak, hogy már aludhatok egész éjjel bármikor, mert akármit elintéznek maguk.Igen.. még a hányást is akár.. elintézik, utána szólnak,hogy hánytam. :D Már rég túl vagyunk azon, amikor minden tél arról szólt, hogy egyik köhögős vírusból estek a másik orrfolyósba, és sokáig másról sem szóltak a januári éjszakák, mint ágyneműhúzás, pizsama-csere, itatás, mert már megint hányt valaki a köhögéstől. Vagy a kruppos rohamok, amik még ugyan vannak,de mindig enyhébbek. Persze azért igaz a mondás, hogy kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Mert amellett, hogy ezek már eltűntek az életünkből, jöttek helyette azok a szájkaratés jelenetek, amiket bármikor becserélnék egy átvirrasztandó éjszakára.
Néha azon kapom magam, hogy Rolit próbálom visszatartani a fejlődésben azért, hogy legalább valaki legyen már kicsi is. De persze nem lehet őt sem visszafogni. Nagyfiú.. nagy szívvel, nagy lélekkel.
Amúgy meg fogalmam sincs, mikor lettek ekkorák.. vagy hogy hol voltam én addig. :D :D :D

A múlt terhei I.

Valamelyik nap, miközben a babás blogokat olvastam komoly kényszert éreztem arra, hogy majd egyszer én is megörökítsem azokat a meghatározó érzéseket, élményeket, amiket a babázós éveimben szereztem. A szoptatás volt talán mind közül az, ami egyik gyerekemnél sem változott érdemben.
Természetesen én is úgy készültem már Patriknál is, hogy szoptatni fogom. Lelkesen és aktívan olvastam a kismama magazint a témában is, és tökéletesen osztottam azt a szemléletet, hogy minden babának az az ideális táplálék, és a legeslegjobb az igény szerinti szoptatás. 21 éves voltam akkor, amikor a fiam megszületett, tele optimizmussal, bizakodással. Már a kórházban beleért a bilibe a kezem.. amikor szembesültem azzal, hogy nekem lapos és befelé forduló mellbimbóim vannak, a gyerekemnek meg az átlagosnál rövidebb nyelvfékje, úgyhogy nem voltunk egy szerencsés páros. Sem én, sem ő nem tudtuk, mit is és hogy is kéne csinálnunk. Bababarát kórházban szültem, segítettek is, de csak és kizárólag a kézzel fejést tanították, ami nekem nem igazán ment. Hazajöttünk, bénáztunk, de itthon már csak Balázs volt, aki támogatott, mindenki más azon sopánkodott, hogy jajj, szegény gyerek, éhen hal, mert csak és kizárólag azért sírhatott, mert éhes. Három hetes korában már tejtesója is volt. Egészen a hat hetes nagy vízválasztó időig azért kitartottunk. Akkor beütött a végső krach, ami miatt éveken keresztül hittem magam igazi szaranyának, mert onnantól kezdve fizikai rosszullétet éreztem minden szoptatásnál. Egyenes út vezetett ahhoz, hogy két hónaposan már csak a tejtesótól kapott tejet igya.
Aztán vártuk Eriket. Még elszántabban készültem a szoptatásra, mert addigra már még inkább tudtam, hogy tényleg a legjobb, a legkényelmesebb. Beszereztem a bimbókiemelőt, hordtam lelkesen. Megszületett Erik, és annak ellenére, hogy egy hétig csak három óránként találkoztunk, nagyon egymásra voltunk hangolódva. Minden úgy működött, mint ahogy az a nagykönyvekben meg van írva. Szopott, elégedetten aludt, majd bizonyos idő elteltével újra. Hazajöttünk, itthon is ugyanígy... annak ellenére is, hogy Patrik hihetetlen féltékenységi jeleneteket produkált minden szoptatási időnél. Tele voltam egészséges önbizalommal, büszke voltam magamra, hogy naugye... akartam, megcsinálom. És akkor megint csak elérkezett a hat hetes választóvonal. És a történelem ismételte önmagát. Mindennek ellenére többet nem szerettem szoptatni, és ugyan tudatosan próbáltam tenni ellene, szoptatási tanácsadóval konzultáltam, meg újra elolvastam mindent, mégis.. már csak három, vagy négy hétig tartottam ki, addigra belefáradtam az ördögi körbe.. eszik, ordít, pótlás, megnyugszik. Neki is volt tejtesója. És én újfent szaranyának éreztem magam, amiért nem szopatok, ráadásul lépten-nyomon kikerekedett szemekkel fogadták, ha azt mondtam, hogy már nem szopik..
Roland a maga nem éppen felhőtlen pocakos léte után nagyon gyors születéssel ajándékozott meg. Fel voltam vértezve minden tapasztalattal, nagyon-nagyon akartam végre valakinek az igazi anyja lenni. Vele sem volt könnyű kezdet, de a tapasztalat átsegített a kezdeti nehézségeken. Másfél napos volt, amikor már itthon voltunk, belesimult az életünkbe, angyal üzemmódban létezett, aki aludt, három óránként körülbelül megtömte a pocakját, majd újra aludt. Egészen sokáig ebben az állapotban voltunk, még akkor sem változott semmi, amikor három hetesen bárányhimlős lett, és felhőtlen örömet éreztem, amiért még semmi gond nem jelentkezett. Sőt, most először egészen komoly mennyiségek kezdtek gyűlni a fagyasztóban anyatejből. Már-már elbíztam magam, amikor... igen, újra elérkezett a hatodik hét. Naná, hogy minden ugyanúgy történt. Tizenkét hetes koráig sikerült "kibírnom", de az utolsó héten minden szoptatást sírva abszolváltam, úgyhogy úgy döntöttem, elég volt, rosszabb ez így, mintha tápszert enne.
Csak ekkor mertem előhozakodni az orvosomnak a gondommal. Aki azt mondta, nem igen hallott még ilyenről, de lehet, hogy az az oka, hogy kevesen merik elmondani a mostani szoptatáspárti világban. Ő arra gondolt, hogy a hormonjaim a hatodik hét után nem velem voltak, hanem ellenem...és ez okozta a nagy "pálfordulást" az érzéseimben.
Őszintén szólva évekig tartott feldolgozni, évekig tartott, amíg be mertem vallani, hogy nemhogy évekig nem szoptattam egyiket sem, de csak hetekig tartott. Nem gondolom, hogy bármelyikük is kevesebb lenne ettől, de ehhez el kellett telnie egy csomó időnek, hogy ezt el is tudjam hinni.
Egy teher lerakva. :)

A mai jó pedig: meglátogatott minket Balázs kollégája, aki Svájcba ment dolgozni és lakni, és nagyon jót beszélgettünk, a fiúk pedig eredeti, Svájcból származó svájci bicskával gazdagodtak.

A rossz pedig: estem egy marha nagyot a csúszós járdán, úgyhogy reggel lehet, hogy nyögni fogok a felkelésnél.

Be kell látnom

végre, egyszer s mindenkorra, hogy ez az út, amin épp haladok, nem csak nem vezet sehova, de ráadásul sokkal inkább visszafelé visz, mint előre. Ha nem lennének barátaim, akik időről időre figyelmeztetnek erre, ki-ki a maga módján, ha nem lenne itt mellettem Balázs, aki hihetetlen kifinomult radarokkal kezeli helyén a hisztijeimet, akkor még nem tartanék itt sem, hogy egyáltalán tudjam ezt.
Az egész hetem arról szólt, hogy keseregtem, dühöngtem, morogtam, zokogtam, könnyeztem, csapkodtam, de leginkább sajnáltam magam. Az lenne a legjobb, ha most megráznám magam, és mindezen tudnék egy jót nevetni. Lehetne ilyen egyszerű is, de nem az. Vagyok annyira hülye, hogy itt üljek összezavarodva, azon gondolkodva, hogy most akkor mi is van? Fogalmam sincs mit akarok. Jelen pillanatban nagyon vágyom arra, hogy egy hétig szabadságon legyek. Nem leszek, esetleg a tavaszi szünetben van erre esélyem. Épp készültem rá, hogy elindítsam magamban a nagy "rohadjon meg az egész világ, amiért nem ért meg" hisztimet, aztán rájöttem, hogy tök felesleges felhergelni magam ezen, úgysem oldok meg vele semmit, esetleg még a fejem is megfájdul. (ez az irányítás?) Azt nem mondom, hogy nem esik rosszul, hogy mégsem tombolok és szitkozódom magamban, (helyette Kárpátiát hallgatok) de értékeljük egy javuló lépésnek. Igazából magam sem értem magam, mert azon túl, hogy mindig majd megfagyok, igazán semmi okom nem lehet panaszra. Még fizetésemelést is kaptunk, mindketten. Ami azt jelenti, hogy kevesebb bevételünk azért nem lett. És ez máris jókedvre kéne, hogy okot adjon. De nem volt elég. Telhetetlen vagyok?
A gyerekek is jól vannak, már ennek is illene örülnöm, mikor már szinte mindenki túl van minimum egy felső légúti nyavalyán. Szóval,ez is örömforrás.
Patrik farsangi jelmeze is elkészült végül. Igaz, hogy én tegnap éjjel fél tizenkettőkor úgy vágtam oda az asztalra amerikai zászlóstól, hogy ha nem póló lett volna, csak úgy csattan, de ma délelőtt Roli óvó nénijének hathatós közreműködésével be lett fejezve. És hogy kárpótoljon a mérgelődésért a sors (najó, a saját bénaságom idegesített leginkább), megnyerték a "jelmezversenyt", úgyhogy holnap is mennek, újra bemutatják. :D Mondhatjuk, hogy ez is öröm. :)
Ma láttam megint a táncosokat is. Sőt, míg tegnap csak a negyedikeseket, ma a nyolcadikosokat is. :) Mondjuk az egészen fura érzés ám, hogy ezekre a gyerekekre emlékszem az oviból, meg a babakocsijukból, most meg látom őket frakkban-báli ruhában. Nem is értem, hova rohannak úgy ezek a gyerekek... ;)
Holnap még megünneplem a hét utolsó munkanapját egy kevés túlórával. Az egész napot bevállaltam volna, ha megkapom cserébe a hétfő délutánt, de nem volt jó ajánlat, legalábbis nem éltek vele. Így háromig maradok. Munka után még azért ezen tomboltam egy órát, de mostanra feldolgoztam...vagy legalábbis belenyugodtam, hogy újabban minden péntek ilyen..
Szóval, egy lehiggadós-elfogadós-belátós hétvégének nézek elébe, remélhetőleg. De azzal is beérem, ha csak a lehiggadás jön össze. :)
Már csak kettőt kell aludni, és szombat reggel lesz. :) Na, ez a jó.. :) Holnap pedig nem kell egyedül aludnom, sallalla.

Nem a ruha teszi

.. az embert. Tartja a mondás. Én is azok közé tartozom, akik ezt azért teljesen mély értelemben nézve maradéktalanul osztom. Mert tényleg, a legkevésbé sem számít, hogy néz ki valaki. Beszélgettem én már órákat olyan emberekkel, akiket még sosem láttam. Lehet, hogy báli ruhában ült épp, olyan gyönyörű sminkkel, amit egy hónap alatt sem tudnék magamra applikálni. De az is lehet, hogy koszos-foltos szakadt ruhában volt. A legkevésbé sem számít ez az értékes embereknél. Ami számít, az ott van belül.
Ennek ellenére mégis van abban valami, hogy a ruha is teszi az embert. Mert akárhogy is, azért csak megakad az ember szeme egy csinosan felöltözött nőn, de férfin is. A férfiak talán hajlamosabbak elkényelmesedni ruházkodás terén, igaz, nincs is akkora bőségzavar a nekik készült ruhadarabok között, mint nálunk. Ami érdekes, egy férfit előbb találunk sportosnak talpig szabadidőruhában az utcán, mint egy nőt. És ha már a ruhadarabok bőségzavarához eljutottam, akkor jöjjön, amiről igazából írni szándékozom. Nekünk, nőknek valamiért különös gondot kell fordítanunk a kinézetünkre. Ez valami társadalmi elvárás, ami igen mélyen belénk épült, és ki tudja, szabadulhatunk e valaha is tőle. Vannak azok a szerencsések, akik bármit ehetnek, bármennyit nassolhatnak, a hasuk mindig lapos, a fenekük feszes, és még a bőrük is szép. Ők vannak a legkevesebben. Már csak azért is, mert mi nők sosem vagyunk elégedettek magunkkal. De vannak azok a kevésbé szerencsések, akiknek van "takargatnivalójuk". Zsírpárnák, kis mellek, nagyobb pocak, ami evés után még fel is fújódik, és hétszentség, hogy azonnal megjegyzi valaki "Csak nem ...?" Ehhez a kimondatlan kérdéshez persze titkos kacsintás is jár. Mi, akik a kevésbé szerencsések közé tartozunk, mindent elkövetünk azért, hogy legalább ne látszódjon. No, hát mi vagyunk az a tökéletes fogyasztói célcsoport, akinek mindent el lehet adni, ami azt ígéri, hogy optikailag reményünk van arra a vágyott tökéletességre. Kezdetnek ott van rögtön a push up melltartó. Ami egy igazán jótékony találmány. Az icike picike cicikből is pillanatok alatt kívánatos keblet varázsol. Aztán van az alakformáló bugyi. Többféle verzióban létezik. Van, ami a fenekünket "emeli" meg, van, ami a hasunkat szorítja le. De ugyanez van harisnyában is.
Ez eddig rendben is lenne.. mert felkapja a ember a push up melltartót meg a hasleszorítós bugyit, és már fel is veheti a feszülős felsőt, azt is, amiből esetleg kivillan végre valami, ha még valami jó kis harisnyát is sikerült beszerezni (lehetőleg nem túl világosat, hogy takarja az ilyen-olyan bőrhibáinkat), akkor még egy szoknyába is beleugrunk. És voila.. a tükörből valami jó alakú nő néz vissza. Itt, ezen a ponton azonnal az arcunk mélyreható vizsgálatába kezdünk, és azonnal rohanunk korrektorért, barnító krémért, szempilla-göndörítőért, meg még kismillió akármiért, ami azonnali átváltozást ígér. Ha már magunkra kentünk mindent, és még mindig kapunk levegőt a hasleszorítós alatt, akkor indulhat a buli..
Minden szép is, jó is, mert attól még, hogy nem a ruha teszi az embert, ha ilyen "csalóként" végigmegy akárhol, akkor megnézik. Mert ugye a legkevésbé sem számít az, milyen emberek vagyunk, ha jól nézünk ki, hát jól nézünk ki. Csakhogy... a sokat tapasztalt párunk is meglepően csininek találhat bennünket így. És ilyenkor kezdődhet a kellemetlen pár perc. Amikor azon gondolkodunk, hogy lehetne feltűnés nélkül megszabadulni az alakformáló bugyitól, ami ugyan roppant hasznos ruhadarab, de a legkevésbé sem szexi. Erre nem gondoltak a tervezői..
Nos, hogyan szabadulnátok meg tőle?
(még mielőtt bárki hamis következtetéseket vonna le, nem élő helyzetből merítettem ihletet...:P)

Hülye vagy, világ!

Akár ezt így is hagyhatnám, egy üres bejegyzéssel, mert biztos vagyok benne, hogy már a cím alapján is mindenki a saját vérmérséklete, gondolatai, érzései alapján bólintott, felhördült, és továbbgondolta.
De nem hagyom üresen, hanem megosztom veletek a saját vérmérsékletem alapján kialakult érzéseket és gondolatokat.
Egy ideje már vannak pillanatok, amikor olyan, mintha még önmagamat is kívülről látnám, de erről már akkor írtam. Mindig hosszabbak a pillanatok, és időnként társulnak hozzá fura színek, amiket, ha festő lennék, minden bizonnyal meg tudnék mutatni, így, hogy csak írni tudok, az enyémek maradnak.
Ebben a tudatállapotban figyelem a világot mostanában. Válogatás nélkül a világban gyereket, felnőttet, szegényt, gazdagot. Annyira sok őszintétlen ember van a világon, hogy fájdalmas látni. A legfájdalmasabb ebben, hogy a többségük még önmagának is hazudik folyamatosan.
Vannak egy csomóan, akik divatból lettek "pozitív gondolkodók", semmi tartalom nincs az ő pozitívságuk mögött, és semmi ereje nincs is ezáltal. Persze, jó dolog valamiben hinni, de nem jó dolog úgy hirdetni valamit, hogy fogalmunk sincs róla, miről beszélünk. A falra tudok mászni az olyanoktól, akik előadják ezt a "nem mondunk semmi negatívat, mert akkor beteljesül", közben pedig keresik a szavakat, és végül az sül ki belőle, hogy egy igaz mondatuk nincs. Mi értelme van ennek?
Azt gondolom, mindannyian, akik jelen pillanatban felnőtt emberként itt élünk ebben az országban (de akár a világban is) tudjuk és látjuk, hogy valami van. Valami, ami nem tetszik, de hallgatunk, mert félünk megszólalni. Nyeljük a békát, mert az úgy elegáns, ha úgy teszünk, mintha nem okozna gondot hónapról hónapra megélni. Nagyon kevesen vannak, akik emelt fővel be merik vallani, hogy igen, "sz@rban vagyunk",  és nem, fogalmunk sincs róla, miből és hogyan fog megvalósulni a karácsonyi varázslat. Én be merem vallani, hogy jelen pillanatban még halvány lila segédfogalmam sincs róla, hogy lesz e valami plusz forrás erre a célra, vagy abból kell kigazdálkodni, amiből minden mást. Ez utóbbi esetben végtelenül szerény megoldást kell találnunk. Mert most írhatnám azt, és tök magasztos lenne, hogy "de nem baj, mert itt vagyunk egymásnak, szeretjük egymást, és ennél nincs nagyobb ajándék". Még igaz is. Mert mi, felnőttek tényleg úgy érezzük, a legnagyobb ajándékokat már megkaptuk az életünkben, itt vannak a gyerekeink. De még nekünk is fura lenne egy olyan karácsony, amikor maximum egy ünnepi vacsora lenne... a gyerekeink pedig ajándékot várnak, hiszen jók voltak. Megjegyzem, teljesen jogosan vágynak valamire. Ez az egyetlen olyan helyzet egész évben, amikor vágyakozhatnak úgy, hogy ne kelljen azt hallaniuk, hogy "erre most nincs pénzünk".
Ez a hülye világ pedig, ami csak rohan a vesztébe, simán beint majd egy csomó gyereknek. Sokkal kevesebb vágy tud majd teljesülni az idén, mert ki mer manapság a takarója végéig nyújtózni? Ki mer bármit is bevállalni, amikor egyetlen tollvonás elég ahhoz, hogy holnap már ne is ott legyen a takaró vége.
Néha kicsit szúrja a szememet, hogy ilyen kevesen vannak, akik igazán őszinték. Ha kívülről nézelődök, sokkal könnyebben felismerem azt, aki gondosan titkolózik.. és néha kedvem lenne hozzá, hogy azt mondjam neki "csak mondd ki, tudom miről beszélsz". A színekről pedig annyit, hogy sok a sötétlila és sötétzöld különböző árnyalata. Fogalmam sincs, mit jelent, vagy jelent e valamit. Nem szép. Néha haragszom is a világra, amiért idáig süllyedt.Gondolom szükséges a mélypont ahhoz, hogy aztán majd beinduljon a fellendülés minden téren.. gondolom mindet végig fogom én is élni, és csinálni, és még párszor megfordul majd a fejemben, hogy "Atyaég, hova keveredtem?"

Sírni fogsz

Tegnap délután már mondta nekem Balázs, miközben ettünk, hogy húú, olyan videot látott, amin zokogni fogok. Elmentette nekem könyvjelzőként, de épp akkor nem működött az oldal, így aztán nem sírtam rajta. Nagyvonalakban elmesélte miről szól, és hát úgy gondoltam, na ne viccelj már, ezen aztán igazán nem fogok zokogni, mert ezek tök jó pillanatok lehetnek.
Még szerencse, hogy nem mondtam mindezt ki, mert akkor jól beégtem volna. :D Ma este Erik szólt, hogy megnézhetem, mert ő is látta valahol, és már jó. Leültem. A video tíz perces. Én a tizedik másodpercig sem bírtam könnyek nélkül. Mert amúgy tényleg jó pillanatok ezek, de akinek csak egy kis lelke is van, az elképzeli, mi minden van az ilyen pillanatok előtt. Ráadásul micsoda aggodalom lehet ott egy-egy ilyen pillanat előtt.
Szóval, én sírtam. Gondolom többen is fogtok, de azért megmutatom. Akik nélkülözik épp ezeket a pillanatokat, azoknak azért, hogy reménykedjenek, hamarosan eljön, nekünk, akik pedig vagyunk olyan szerencsések, hogy akár minden nap megadathat ez a pillanat, azért, hogy el ne felejtsünk ezért hálásnak lenni. :)

Emlékszel?

Szombat este óta mindig bevillan egy-egy pillanat abból az x-faktoros duettből. Akkor is végigvigyorogtam, meg azóta már vagy tizenötször. Aztán továbbgondoltam... mert annyira megragadott annak a két fiatalnak a fiatalsága, a szemmel látható érzelmek a szemükben, arcukon, hogy kicsit még irigy is lettem. Nem azért, mert én olyan öreg vagyok (bár Veránál már kétszer is idősebb vagyok, de ez nem azért van, mert én vagyok öreg, hanem mert ő szemtelenül fiatal). De ez a fajta rajongó szerelem már elmúlt. Vagy legalábbis másmilyen lett. De azért még emlékszem ám arra, amikor minden pillanat olyan torokszorító volt, amikor egy pillantásától azonnal a mennybe repültem. Amikor mosolygott, akkor meg még azon is túl. Most, sok-sok év távlatából is bizsergeti a lelkemet az érzés. Várni őt, várni rá, nyújtani a percet, hogy még ne kelljen mennie. Még egy utolsó csók, amit még fél órán keresztül követett további ki tudja mennyi. Olyan igazi tiniszerelem volt a mienk. Emlékszem arra, hogy képes voltam abban a fél órában, amíg vártam tizenötször átöltözni, miközben rohangáltam az ablakhoz, meg füleltem, hallom e már a motorja hangját. Ha lett volna akkoriban mobiltelefon, azokban a fél órákban legalább negyven sms-t küldtem volna. Nem volt. Telefon sem. Internet sem. Mégis annyira jó volt, minden egyes pillanata. Hálásak voltunk minden percért, ami jutott, azokért meg külön, ami kettesben jutott.
Szombat este az összes ilyen perc és pillanat visszaköszönt. Kicsit megkönnyeztem ezt a két "gyereket", és nagyon hálás voltam nekik, amiért segítettek emlékezni ezekre a percekre, amik a nagy hétköznapi rohanásban már egy kicsit megkoptak, feledésbe merültek. Az érzés ugyanaz, de egészen más.
Nézzétek meg a videót, és meséljétek el, mi minden "jött vissza" tőle.

Sosem gondoltam volna

Egy csomó ilyen van. Amiről azt gondoltam, hogy ilyen nincs. Meg hogy na, ez velem nem történhet meg. Sőt, olyanok is, hogy én aztán biztosan nem. Olyan ez, mint az a bizonyos mondás, hogy az "embernek előbb elvei vannak, aztán gyerekei". Ebben- akárki találta is ki, most lusta vagyok már utánanézni- nagy igazság van.
De például sosem gondoltam volna, hogy valaha egy töritanárról azt fogom gondolni, hogy jó fej. És most, jelen pillanatban már három jófej töritanárt is tudok. Sőt, azt az általam leginkább utált töritanárt is jófejnek tartom most. (de akkor ő már a negyedik)
Mint ahogy azt sem gondoltam soha, hogy ennyifelé is képes vagyok megfelelni, ha kell. És jelen pillanatban úgy tűnik, egészen jól abszolválom az összes szerepemet. Na persze, miután emberből vagyok, így van, hogy az egyik sokkal jobban szuperál a többinél, de ez normális szerintem.
Azt sem gondoltam soha, hogy egyszer még ebben az életben örülni fogok annak, ha azt mondják, hogy "ez a baja". És basszus, hihetetlen, még nekem is, még mindig, de ez történt. Végre tudom mi ez, és ez jó.
Aztán azt sem gondoltam volna, hogy képes leszek valaha is nemet mondani bármire. És már azt is megtapasztaltam, hogy ha nemet mondtam sem dőlt össze a világ, és megoldották nélkülem is.
Azt meg aztán végképp nem gondoltam volna soha, hogy valaha képes leszek arra, hogy "kihelyezzem" magam a saját testemből, és úgy nézzek mindent körülöttem, mintha valaki más lennék. És ezt is meg tudom tenni. Azt elárulom, hihetetlen felismeréseket képes tenni így az ember másokról is, saját magáról is.
Mert amit leginkább sosem gondoltam volna, így kívülről nézve magamat, van bennem valami... még nem tudtam megfogalmazni, mi is az, de most, jelen pillanatban azt érzem, hogy még valami jó is kisülhet ebből, mert akár végre abban is biztos lehetek, hogy amit nagyon akarok, azt úgyis megcsinálom.
Sosem gondoltam volna, hogy ilyesmi megeshet. És mégis.. Gondoltátok volna? Vagy Ti sem?

Gyerekek

Általánosságban elég régen írtam róluk. Vagyis hát csak róluk. :) Úgyhogy épp itt az ideje. Túl a tanévkezdés minden nehézségén, úgy tűnik, mindenki rendezte sorait. Vagyis majdnem mindenki. De ne szaladjunk ennyire előre.
Patrik minden nehézség nélkül ott folytatta az iskolai dolgait, ahol tavaly év végén abbahagyta. Semmi gondot nem okoz neki továbbra sem a tanulás, a leckét is önállóan megírja, mondani sem kell, első dolga a hazajövetel után. Remélem, hogy ez így is marad, nagyon nagy segítség ez nekem. Az idei év kicsit feszesebb lesz, annak ellenére, hogy igazából tényleg ez a "leglazább" felső tagozatos tanév. Cserében sokkal több a külön dolog, amit szintén önállóan intéz. Kedden matek szakkör (ez az idén már nem úgy kötelező, mint tavaly, de erősen ajánlott, és ráadásul az összes versenyre itt tudnak csak felkészülni) a hetedik órában. Na, ezt utálja. Amit meg tudok érteni, de tudom, hogy a javára válik, hogy eljár, így ráparancsoltam, hogy ne legyen lusta, és bírja ki. Becsületére legyen mondva, csak egyszer próbált meg vitázni, aztán látta, hogy ezügyben nem lesz igaza, visszakozott is. Csütörtökön gyógytesi, szintén a hetedik órában. Ezt is utálja. Mert kötelező, és rugalmatlan, és mert nehogymár beleszóljanak a tesi-jegyébe. :D De azért elmegy. :) Pénteken úszó szakkör, háromnegyed négytől háromnegyed ötig. Ezt szereti. (juhéé) Remélem, hogy a lelkesedés kitart nagyon sokáig, mert jót fog neki tenni.
Az emelt matek mellett belépett az emelt magyar is, de ezzel csak azt értük el, hogy mostanra két kedvenc tantárgya van, a történelem és a magyar irodalom. :) A töriért továbbra is csodálom csak.
Nagyon felelősségteljes lett, talán rajta változtatott a legtöbbet Arthur belépése az életünkbe. Azért a kamaszos dühkitörések már igen komolyan jelen vannak, de leginkább a két öccse hozza ki belőle. Úgy tűnik, az osztály is sokkal inkább együtt van, mint valaha, eddig nincs klikkesedés, jókat bandáznak közösen a suliban is, azon kívül is. :)
Erik is kb. ott folytatta, ahol abbahagyta. Nevezetesen ő az, aki nagyon utálja az iskolát. Aki nagyon bizonytalan a saját képességeit illetően. Egy fél másodperc alatt el lehet bizonytalanítani afelől is, amit tutira nagyon tud. Ezen változtatnunk kellene, csak nem tudom hogyan. Sokat reméltem Arthur-os kapcsolatától, de abban is megvan ez a bizonytalanság. Nagyon szereti, nagyon szeretne vele úgy játszani, mint a nagyok, de azért van benne félsz. A 37-38-as lába ellenére is egy nagy csecsemő még mindig, aki azonnal rohan vigaszért, segítségért. Talán ez az igazi hiányérzete a sulival kapcsolatban is. A harmadik tanévre sem lett egyik tanító néni sem biztos támasz neki.
A fakultációkat továbbra is szívből utálja, főleg, mert csupa olyanon vesz részt, amit ő nem akart, csak beosztották. Ráadásul komolyan ki is van máris merülve. Ami nem csoda. Hétfőtől péntekig reggel nyolctól délután háromig egyfolytában fegyelmezik, figyel, és viselkedik. Ami roppant életellenes szerintem. A szünetek sem a kikapcsolódásról szólnak, mert már kezdődik a nagy integrálás következménye, szünetekben komoly bandába verődve félemlítik meg társaikat azok a cigánygyerekek, akik tavaly is ebbe az épületbe jártak. Ezek meg félnek, a tanítók meg közlik velük, hogy "kerüljék el őket". Ennyivel el is van intézve.
A nagy újdonság nála az, hogy egyedül jár haza, helyi járattal. Erre nagyon büszke. Én meg első két alkalommal cikkcakkosra aggódtam az idegeimet, mire hazaért, mert legyen ám ez előítélet vele szemben, de belőle bármit kinézek.
Neki egyelőre csak egy angol-szakkör van külön, és max. még valami sport jöhet mellé. (ő az iskolával úszik, tanórán egy héten egyszer)
A héten "beteg" volt, úgyhogy pihent. Nagyon is jól kipihente magát, mert ma már nagyon unta magát. :)
Roli életében csak annyi változott, hogy belépett egy csomó (vele egykorú) nő. :) Az új csoporttársak mind lányok, épp ma szemtanúja voltam, ahogy udvarolt az egyiknek. :) Mit mondjak... a testbeszéde sem semmi, lesz még belőle azt hiszem, valami. Továbbra is elbűvölő és édes, és bújós kisbaba, én meg továbbra is rettentően elfogult vagyok. :) (vállalom) Nagycsoportra értük meg, hogy ő is megy "különórára", egy héten egyszer megy majd "kosárovira", ami inkább játékos labdás mozgás, de jól hangzó neve van, és ő menni akart. :) Úszni ő is jár az ovival, hétfőnként.
Ami érdekesség vele kapcsolatban: minden szót azonnal tud visszafelé mondani. Szinte látszik, ahogy látja maga előtt a szóképet (így hívják ezt?), arra gondolok, ahogy a szó kinéz leírva, és "olvassa" visszafelé. A számok birodalma sem okoz gondot. Nagyon nem. Csak hogy érzékeltessem: ma boltba mentünk. Ő vásárolt, a saját pénzéből, én csak a gardedám voltam. Vett egy zacskó "kukit" (extrudált kukoricapehely) hetven forintért. Elkezdte kirakni az aprót. Elővett egy húszast. Majd mellé egy tizest. Nyugtázta, hogy az akkor harminc. Előkerült egy ötforintos is. Mire lerakta, már mondta is, hogy harmincöt. Aztán a kezébe akadt egy ötvenes. Amikor lerakta, és eltűnődött egy pillanatra, még majdnem izgultam is érte, hogy jól ki tud e jönni ebből, vagy segítséget kér majd. Mire én idáig eljutottam, a tizes és az ötforintos már visszakerült a pénztárcájába, mert "Így hetven. Ötven meg húsz az hetven, mert öt meg kettő is hét." Noigen. Hát ilyen egyszerű ez. :)
Erőszakos, mint a piaci légy. És gátlástalan is kissé. Ami néha már fárasztó és idegesítő. Leginkább a két bátyjának. De ők ilyenkor ellátják a baját. Úgyhogy minden jó tulajdonsága mellett már csepp-por és ütésálló is. Igazi webkettes gyerek...
Hát ilyenek ők most. :)

HufnágelPisti

Már többször eszembe jutott, hogy erről a témáról kéne írnom egyszer, de mindig elhessegettem. Eddig. Mert tegnap, mikor az én "kislányom" kicsit suttogva megkérdezte, hogy "milyen volt nekem az első szex" (abba most ne menjünk bele, helyes e 15 és fél évesen ezzel foglalkoznia, tiszteletben tartom a szülei felfogását, és hát.. lehet, hogy én sem csinálnám másképp) megint csak eszembe jutott. Mármint a HufnágelPisti. Akit én, személy szerint sosem emlegetnék úgy, mint a Mézga családban Paula, de mindenkinek van egy HufnágelPistije. Ugye? Vagy az első, akivel átesett a tűzkeresztségen, vagy az, aki esetleg a legnagyobb fájdalmat okozta. Lehet, hogy az, akinek okoztuk a legnagyobbat. Gondolom ez is mindenkinek a saját egyéniségétől függ. Az én HufnágelPistimnek ma van pl. a születésnapja. És (hangozzon bár igen hülyén) a mai napig baráti kapcsolatban vagyunk. Balázsnak akkoriban a legjobb barátja volt. Nekem meg a HPisti, na. :P Vannak vele kapcsolatban érdekes-nosztalgikus érzéseim, bár mostanában elnézve, néha elhűlök magamon, hogy hogy voltam képes rá...? A mostani énje annyira nem jön be nekem, valahogy túlságosan "puha és formálható", ami számomra igen férfiatlan tulajdonság. Pedig sosem buktam az izomagyúakra. Volt már, hogy gondolkodtam azon, vajon mennyivel lenne másabb az életem HufnágelPistivel mint Balázzsal? De mindig egy ilyen unalmas fap...nak gondolom magam mellette (elnézést a vulgáris szóért), úgyhogy jobb ez így.
Még akkor is, ha épp nem vagyunk túl harmonikus kapcsolatban (nem a Pistivel), nemhogy nem vagyunk a borsó meg a héja, de leginkább a kutya meg a macska viszonya jellemző.
Azért, bevallom, felsóhajtottam titokban, hogy "ha csak egy kicsivel HufnágelPistisebb lenne... " :D :D :D
És Ti? Megvan a saját HufnágelPistitek? Szoktatok gondolni rá, találkozni vele? Nagyon kíváncsi vagyok ám.. :P

Egy év után..

Meglepő, de eltelt egy év azóta, hogy elkezdtem dolgozni. Az akkori felhőtlen, szinte földöntúli boldogság, amit azért éreztem, hogy végre-valahára dolgozhatok én is, elég hamar szertefoszlott, és inkább valamiféle belenyugvás lett belőle. De nem, ez így nem teljesen igaz, mert néhanapján még most is szeretem csinálni. Vannak napok, amikor meg annyira nem, hogy azt sem értem, mit keresek még mindig ott. Tudom, rajtam múlik, hogy mit hozok ki belőle, és az is, hogy merre és mikor lépek tovább. Az biztos, hogy még nem lépek semerre. Na, ez a belenyugvás. Mégsem érzem sem áldozatnak, sem másnak. Mert az a néhány kegyetlenül rossz nap megéri nekem, hogy itt vagyok helyben, mondjuk hogy "kéznél", ha a gyerekekkel bármi történik az iskolában/óvodában. Most, hogy vége a nyárnak, talán egy fokkal kiszámíthatóbb lesz újra a munkaidőm is, ami bevallom, rám fér.
Az egy év alatt sok-sok kedves emberrel találkoztam. (találkoztam igazi bunkókkal is, de ők szóra sem érdemesek) Vannak, akik hozzám szeretnek visszajárni. És vannak, akik kifejezetten hozzám küldik az új vásárlókat. Szívet melengető és egész napot felvidító érzés, amikor valaki, aki számomra vadidegen, kedves mosollyal köszön, mégpedig úgy: "Jajj, hála istennek, hogy Te vagy itt, a barátnőm mondta, hogy csak hozzád jöjjek cipőt venni, mert Te biztosan segítesz!" Ilyen bevezető nélkül is segítettem volna szívesen, de ez még adott hozzá egy kis pluszt. A gyerekek a szemem láttára lesznek újszülöttből kisgyerekek, és van olyan is, akinek tavaly ilyenkor jöttek az első cumijáért, most meg már szandit vettek.. :)
Szeretem, amikor az iskolás gyerekek naponta beköszönnek, miközben a buszra várnak. Megkönnyeztem őket, mikor a nyári szünet előtti utolsó napon sorban bejöttek elköszönni, és mély, együtt érző sóhajokkal hallgatták, hogy bizony, nekem a nyáron is kell dolgoznom. Volt közülük, aki a múlt héten pótvizsgázni jött, és amint végzett, jött hozzám a boltba, boldogan újságolta: "Átmentem, mert úgy csináltam, ahogy mondta, minden nap tanultam egy kicsit.''
Ezek azok a dolgok, amiért nem bánom, hogy "ittragadtam". Az, hogy nem igényel túl sok agymunkát az, amit csinálok, csak egy kis része annak, ami miatt kicsit mehetnékem van mindig. Nagyképűség, de többre tartom magam ennél. Más kérdés, hogy realistaként tudom, ebben a mostani világban örüljek ennek is, mert ahol sokdiplomás munkanélküliek vannak, mit is akarok én azzal a középiskolai érettségimmel?
Az is biztos, hogy tökéletesebb munkahelyet nem találhattam volna abból a szempontból, hogy igazán jó kis lépcsőfok az évtizednyi itthonlét után. Mert olyan itt is vagyok, meg ott is.. ráadásul ugye csak négy óra. Ami testvérek között is ideális a három gyerekes anyukáknak.
Az egy év alatt, vagy inkább mire véget ért az egy év, sikerült helyre tennem magamban ezt az egészet. Hiszem, hogy sok minden más mellett ez is kellett ahhoz, hogy megszűntek a lábrázásos éjszakáim. Az az időszak egyfajta menekülési útvonal előkészítés volt, még akkor is, ha soha nem voltam ennek akkor tudatában, tehát egyáltalán nem direkt csináltam. Arra viszont jó volt (és majd egyszer megfejtem, hogy miért jó ez nekem, hogy mindig ilyen utakat járok :P), hogy megismerjem ezt az oldalamat is.
Summa summárum eltelt egy év (ennyivel közelebb kerültem a nemlétező nyugdíjamhoz), gazdagabb lettem az ez alatt az idő alatt megkeresett pénzegység mellett egy csomó tapasztalattal, ami nélkül ma nem ugyanez az ember lennék. Mert ha nem csinálom ezt egy évig, akkor sosem tudtam volna meg, hogy képes vagyok egy egész napi fagyoskodás után még elmenni fogadóórára, hogy képes vagyok azért hatkor kelni, hogy megfőzzek, mielőtt munkába indulok. Sosem tudtam volna meg, milyen érzés dolgozó nőnek és főállású anyának lenni egyszerre. Igaz, azt sem tudnám, micsoda marcangoló bűntudatot tud érezni az ember, mikor itthon hagyja egyedül a beteg gyerekét. De, magamnak is meglepő módon mindent meg lehet oldani egy kis bűvészkedéssel, itt-ott egy kis nemtörődömséggel.
Abszolút ide illő elcsépelt frázis, hogy "ami nem öl meg, az megerősít." Erősödtem, és ezzel az erővel és tapasztalattal vágok neki a következő évnek.. mert egyszerre mindig csak egy kicsit.. majd aztán merek egyszer nagyot is álmodni.. :)

Eltelt fél év..

Miután eltelt már fél év azóta, hogy "cumiboltos" lettem, azt hiszem, bátran nekifoghatok, hogy kielemezzem az ezzel kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet. Még akkor is, ha tulajdonképpen értelme nem sok van.
A kezdeti fergeteges örömöt, amit az jelentett, hogy végre van munkám elég hamar felváltotta az az érzés, hogy jajjistenem mit keresek én itt? Bevallom, szégyen ide, vagy oda, kissé degradálónak is éreztem a dolgot. Jó, persze, ez elég nagyképűen hangzik, mert mit válogatnék.. de soha nem készültem ilyen pályára. Mondhatom, hogy ennél azért többre tartom magam képesnek agyilag. Na de ez jutott, be kell érni vele, gondoltam, és meg kell próbálnom kihozni ebből a legtöbbet.
Az első hónapokban minden energiámat elvette, hogy mindent áthajtogattam, és méretsorrendbe pakoltam, mert halálra idegesített a rendetlenség, és a rendszertelenség. Ebből az időből szereztem be azt a "szakmai ártalmat", hogy minden ruhában megnézem a cimkét, keresem a méretet. Ettől a hajtogatásból úgy november tájékára sikerült igazán megcsömörlenem, akkor is leginkább azért, mert elég jó forgalmaink voltak, és mire valaminek a rendberakásával végeztem, addigra jött valaki, akinek mindent szét kellett hajtogatni, majd újra mindent visszahajtogatni.
Rettenetesen nehéz volt megtanulnom megtalálni azt a fajta kiszolgálási egyensúlyt (nem találok rá jobb kifejezést), amivel észreveszem azt, ki az, aki elvárja, hogy körülrajongják, és ki az, aki saját maga szeretné végignézni a kínálatot, és csak útmutatást kér. Én magam jobb szeretek úgy vásárolni, ha békén hagynak, de hihetetlenül sokan vannak, akik azt szeretik, ha mindent eléjük tárnak.
A főnökömmel is különös viszonyban vagyok. Azt nem tudom, ő mit gondol rólam, és tulajdonképpen annyira nem is érdekel. A munkámmal biztosan meg van elégedve, és ennyit kell tudnom. Számomra vannak fura dolgai, olyannyira furák, hogy egy csomó minden egyenesen taszít benne. Sok-sok munkám van benne, hogy ezeket a dolgokat képes legyek távol tartani magamtól.
A legnagyobb nehézséget azonban mégis az jelentette, és jelenti a mai napig is, hogy tudjak mindkét "állásomban" ugyanolyan színvonalon teljesíteni. Már egy ideje nem másoknak akarok megfelelni mindenáron, és a saját elvárásaimat is sokkal lejjebb vettem magam felé, de azért van egy minimum szint, ami alá nem szeretnék menni, ameddig csak lehet. Ez pedig sok munkát igényel. Nem fizikai erőfeszítést nyilvánvalóan, hanem lelki felkészülést, és komoly agymunkát. Eleinte a négy órás munkaidő leteltével is úgy jöttem haza, mint akin az úthenger átment. És nem volt erőm semmi másra, mint lerogyni, és meg sem mukkanni. Ahogy telt az idő, úgy vettem mindig könnyebben egy-egy napot, az, hogy itthon viszont mondjuk öt perc alatt átlényegüljek anyává, feleséggé, testvérré, gyerekké az nem volt ezzel egyenes arányban. Rettenetesen bántott, hogy nem tudok olyan kedves és türelmes lenni a gyerekekkel, mint kéne, sokkal többször förmedtem rájuk apróságok miatt, mint az normális lenne. Az egésznek a csúcspontja talán Erik félévi bizonyítványakor érkezett el. Amikor mérlegre kellett tennem egy csomó mindent, és addig pakolásznom mindenfélét, amíg nem lett egy legalább megközelítőleges egyensúly.
Naiv módon hosszú hónapokon keresztül hittem azt, hogy semmi sem változott, csak az, hogy napi négy órát máshol töltök. De ez nem igaz. Semmi sem ugyanolyan már. A napi négy órás munka is komoly szervezést igényel. Nem tudok itt állni minden percben afféle védőbástyaként, mint régen.A család férfitagjai sokkal könnyebben álltak át, mint én. Ez ugyan a férfiúi mivoltukból fakad, mégis kicsit irigyeltem őket. Néha úgy tűnt, nem is hiányzok. Akkor azért voltam kiakadva. Máskor jobban ragaszkodtak hozzám, mint valaha, akkor meg azért. Még mindig messze van a tökéletes egyensúly munka és család között, ha egyáltalán létezik, de mostanában azért már kezdek önmagamra találni valahol ott középen. A munkahelyemre néha pihenni megyek, itthon pedig néha már örömmel állok neki este pizzát sütni.

Nem is csoda..

Ma, miközben kissé unalmasra sikeredett munkaidőmet töltöttem, azon gondolkodtam, hogy is lehetséges az, hogy amikor odakint november kellős közepén is tombol a tavasz, ragyogó napsütés van, tehát minden adott lenne ahhoz, hogy repessünk a boldogságtól, és repedjünk az örömtől, lépten-nyomon megfáradt, elgyötört arcokba botlok?
A blogvilág berkein belül is uralkodik valamiféle általános "neszóljatokhozzám, és nemírokmostinkább" hangulat (nem kritika, nehogy félreértse bárki), és a való világban is ezt látom. Be vagyunk gubózva, magunkba vagyunk zuhanva. Pedig tényleg örülhetnénk ennek az időjárásnak. Mert hihetetlen érzés november közepén vékony kabátban, és vékony felsőben munkába sietni, és közben olyan melegen süt a nap, hogy majd megsülök. Tök jó, hogy kimosom a ruhát, és a kötélen két óra alatt megszárad (najó, nem a farmer). Tök jó, hogy megpucoltam az ablakot, és még nem esett az eső, úgyhogy pont úgy ragyog, mint mikor készen lett. Tök jó, hogy spórolhatunk a fűtésszámlán is.
És mégsem tök jó semmi. Valamiféle általános "lélegzetvisszafojtott" hangulat van a világban. Agyongyötört emberek, mert mindenkinek van valami keresztje, amit cipel. Agyonhajtott szülők, akik már most azért aggódnak, mi lesz a karácsonnyal.
Annak ellenére, hogy nem ildomos itt politizálni, vagy állást foglalni, azért én elmondom, mit is gondolok. Már csak azért is, mert ez itt az én gondolataim tárhelye. És az én véleményem kell, hogy ide íródjon. Ami van, és ugyan lehet, hogy kicsit sem tanácsos elmondani, mégis megteszem. Szóval, arra jutottam, hogy nagyon nagy százalékban ludas ebben a hangulatban az ország vezetése. Aki hozzájuk tartozik, szerintem már az is csalódott, mert messze nem az történik, amit megígértek. Vagyis hát nem is ígértek semmit, csak sugallták. Aztán a sugallatokat elvitte a szél. Nagyrészt. Sokan vagyunk csalódottak a magánnyugdíjpénztáras intézkedés miatt is. Én is, ez nem titok. Nem annyira az összegért, ami nekem felgyűlt 12 év alatt, mert az nem olyan sok. De mindig úgy gondoltam, hogy én úgysem fogom megérni, hogy felhasználjam, de legalább a gyerekeimé lehet, nem vész "kárba". Aztán úgy gondoltam, hogy oké, egye fene, vigyék, úgy tekintem, hogy odaadtam anyámnak, aki alig várta azt a szavazást, ami a negyven év munkaviszony után nyugdíjba menésről szólt. De az sem egészen úgy lesz. Mert az iskola mégsem számít akkor bele. Úgy meg még akkor a három helyett hat éve van, amit szegény, sírva vett tudomásul, mert annyira reménykedett. Úgyhogy most már nem gondolom azt, hogy "egye fene". De mindegy, mit gondolok, mert csak egy választásom van, belenyugodni.
Aztán belegondoltam én azonnal a bankadó és kereskedelmi adó vonzatába is. Nem vagyok annyira naiv, hogy ne tudjam, többszörösen fogjuk mi ezt kifizetni helyettük. Ráadásul, mivel Balázs az egyik legtöbbet fizető kereskedelmi láncnál dolgozik, emiatt még a 13. havi fizetés is komoly veszélybe kerül.
A devizahitelesek napról napra aggódva nézik az épp aktuális árfolyamot. És annyira kiszámítható volt, hogy nem marad az olyan jó helyen.. és máris 206 Ft-nál jár megint a svájci frank. A benzin és a gázolaj is drágább lesz holnaputántól hat-hat forinttal.
Ezek mellett pedig még nézhetjük, olvashatjuk nap, mint nap a rosszabbnál rosszabb híreket, ki mennyire volt korrupt, ki kit ölt meg, kit vert át, milyen botrány robbant ki, melyik iskolában van terror, hol van épp természeti katasztrófa, ki halt meg, ki beteg, kinek van szüksége anyagi segítségre, mert földönfutó lesz különben.
És akkor ez még csak ami kívülről jön. Emellett mindenkinek van gondja-baja, intéznivalója, gondolkodnivalója.
Nem is olyan nagy csoda, hogy nem tudunk örülni ennek a novemberi tavasznak. Kicsit olyan, mint a vihar előtti csend. Bárcsak ne lenne igazam.. és bárcsak ne lenne vihar.
(de ennek a továbbgondolt, ezoterikusabb vonalon továbbvitt gondolatait majd legközelebb...)

Rájöttem?

Azon gondolkodom most, hogy vége az X-faktornak, és gyakorlatilag azt az időt úgy töltöttem, hogy semmi gondolat nem volt a fejemben, és tökéletes kikapcsolódást jelentett, hogy ez milyen jó. Máskor is jó ez, most meg kifejezetten kellett.
Ezek után pedig megfogalmazódott a fejemben, hogy akár az is lehet(ett) a baj az elmúlt időszakban, hogy túlságosan tudatosan csináltam mindent. Túlságosan komoly keretek közé szorítva él(t)em az életem. Hiszen hiányzik az a fajta ösztönös élet, ami eddig volt, ez nem vitás. Nem élhetek ösztönszerűen akkor, mikor a gyerekeknek időben el kell jutni a megfelelő intézménybe, és ehhez még heti több alkalommal is hozzájön az, hogy fél héttől fél kilencig gyakorlatilag percre be van osztva az időm. A munkahelyemen nincs semmi gondom, továbbra is klassz minden, mégis ez is igényel olyan fajta önfegyelmet, amit nem annyira szoktam én meg. Nem áll távol tőlem egyáltalán kedvesnek lenni bárkivel is, alapvetően is ilyen vagyok. Szívesen beszélgetek bárkivel, bármikor, bármiről. Viszont nincs meg az a lehetőségem, hogy ha nem tetszik a helyzet, akkor egyszerűen odébbálljak. Nem tehetem meg, hogy azt mondjam a kedves vásárlónak, miután lepakoltatta már az egész polcot, és aztán közli, hogy mégsem felel meg neki semmi még ezek közül, hogy akkor viszonlátás. Mély levegőt kell vennem, és mosolyogva megpróbálkozni a lehetetlennel, hátha mégis találunk valamit, ami jó lesz.
A pénzkezelés is egyfajta stresszforrás még mindig. Nem azért, mintha bármikor is előfordult volna, hogy nem stimmelt minden forintra. De mégis.. nem az én pénzem, így triplán oda kell figyelnem, hogy nehogy rosszul adjak vissza. Hogy jó helyre üssem a pénztárgépben. Hogy oda tegyem záráskor, ahova tenni kell.
A zárás is.. az első két alkalommal kifejezetten gyomorgörcsöm volt tőle. Sőt, az első alkalommal visszamentünk, mert nem voltam benne biztos, hogy beriasztottam az üzletet. Mostanra már nincs gyomorgörcsöm tőle, mégsem jó érzés bezárni az ajtót, és ott hagyni többmilliós árukészletet.
És aztán az itthoni dolgok. Minden átalakult, még akkor is, ha látszólag minden ugyanaz. Nincs már meg az a lazaság, ami régen volt. Mert időre megyek még bevásárolni is. Ha munka előtt kell elintéznem, akkor van rá fél órám. És az alatt mindent el kell intézni, nem kéne elfelejteni semmit, mert ha mégis, az egész nap idegesíteni fog. Szörnyű bűntudatot éreztem hetekig amiatt, hogy senkivel nem vagyok képes ugyanúgy kommunikálni, mint rég. Sem élőben, sem itt, az interneten. Egyszerűen mert nincs annyi időm, és nincs annyi energiám. Ha itt ülök, elveszem az időt máshonnnan. Ha nem ülök itt, sajnálom az időt, amit nem tölthettem itt.
A gyerekeim is adnak bőséggel feladatot. Tettleg is, lelkiekben is. Nehéz ügy most mindhárom. Külön- külön is, együtt is. Patrik a kamaszsága minden gyönyörűségével, Erik a laktózmentes diéta kezdetleges lázadásaival, Roli pedig azzal a fura hozzáállásával épp mindenhez. Nem rosszabbak, mint máskor. Egyáltalán nem. És mióta tart a szobaszemlés időszak, tényleg rendet tartanak, ami igazán a javukra írható. Az iskolában kiválóan teljesítenek. Az oviban Roli továbbra is szárnyal, az úszáson agyon dícsérik, az óvó nénik imádják, vannak barátai. Mégsem az igazi.
Balázs nagyon-nagyon komolyan támogat mindenben. Tudom, nem könnyű neki sem egyébként. Sosem mondta ki, és sosem fogja, mégis tudom, kicsit a saját kudarcának éli meg, hogy nekem is dolgoznom KELL. Mégsem érezteti, mégis támogat, segít, ahol és amiben tud. Most meg aggódik, félt, még talán sosem féltett ennyire. Tudom, motoszkál benne a kérdés, meddig engedheti ezt. Bennem is, tény. Nem tudom, meddig szabad elmennem. Meddig hagyhatom a dolgokat így. Semmiképp nem hagyhatom, hogy eljussak odáig, amikor félnem kell attól, hogy mi fog velem történni abban a négy órában a munkahelyemen.
Na és ami a lényeg. Azt hiszem, ez lehet a baj, így, ez a sokminden együtt. Sok kicsi ezúttal is sokra ment, és ez lett az eredménye. Most még azt gondolom, szar az egész, és megette a fene, mert egy hülye puding vagyok, aki csak ennyit bír. És gondolok olyanokat, hogy jobb, ha nem is öregszem meg, mert addigra teljesen leépülök. De ezt a düh mondatja velem. Az a düh, amelyik nem képes kontroll alatt tartani az egészet.
Ami talán a tanulsága az egésznek, hogy meg kell tanulnom engedni. Úgy engedni mindenből, hogy ne érezzem azt, lemondtam bármiről is. Mert a lemondás az én esetemben a tökéletes kudarccal egyenlő. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy elfogadjam, az idő véges, és nem kell, hogy mindig, minden nap minden beleférjen. Tökéletesen elcsépelt mondat, de talán semmi más nem igaz ennyire: Semmi más nem számít, csak az egészség. Az tudja ezt csak, akinek nincs.
Holnap vasárnap. Egy olyan vasárnap, ami tulajdonképpen egy hónapokkal ezelőtt kitűzött határidő. Semmi komoly. Egy pályázati határidő, mesét kellene írni, egy netbook a fődíj. Nagyon szerettem volna megnyerni. Mindennél jobban vágytam rá. De nem tudtam megírni a mesét. Hol időm nem volt, hol szavak hozzá. Ma este eldöntöttem, nem görcsölök rajta. Jó lett volna az a netbook, de nem kell mindenáron. És nem érzem, hogy ez kudarc lenne. Egyszerűen csak így döntöttem.
Remélhetőleg a többi is ilyen egyszerű lesz. És a november több jót hoz, mint az október hozott.
Egy dolog biztos. Ennyire nem adom magam könnyen. Még az epilepsziának sem.

Álmodozás... és a rideg valóság

Napok óta motoszkál a fejemben az a pár kis jelenet, ami zajlott köztem és különböző családtagjaim között. Annyira tipikus volt, hogy már-már röhejes is lenne, ha tudnék rajta nevetni.
Azok után, hogy múlt héten végigsikáltam kicsi, ámde minden sarkot kihasználó lakásunkat, és újfent, kitudja hanyadszor szembesültem azzal, hogy semmi sem fér el, valamelyik este, csak úgy szívfájdításként körülnéztem az egyik ingatlanos honlapján. Megdöbbentem az árakon. Mert hihetetlen, hogy mennyit mentek lefelé. Igaz, még így is túl sok nekünk, és még mindig elérhetetlen, de mégis, olyan jólesett kicsit eljátszani a gondolattal. Persze, megtaláltam az abszolút nekünk valót, a maga kis 5 és fél szobájával, két fürdőszobájával, és a 21 nm-es ebédlőjével "mindössze" 19 millióért. Csak összehasonlításképp, még mielőtt Erik született (2002-ben) egy hasonló méretű ház 22 milliónál kezdődött.
Mutattam a páromnak, aztán közösen is átéltük a vágyakozást, elképzeltük, ahogy lenne minden gyerekünknek külön szobája, ahogy nem kéne sorban állni esténként a fürdőszobában, vagy akár a legkisebb helyiségért. Én álmodozva képzeltem el, hogy végre nem zsákokban mindenfelé kéne tárolnom télen a nyári ruhákat, nyáron meg a télieket, mert elférne. És igen, azt is elképzeltem, hogy ugyan sokkal többet kéne takarítanom adott esetben, vagy sokkal több ablakot kéne pucolnom, de még ez sem tántorítana el.
Aztán délután beszélgettünk a húgommal, mindenféléről, és megemlítettem neki is. A házat, amit láttam, meg azt a mindenfélét, ami kapcsolódik hozzá most épp a lelkemben, fejemben. Persze, utólag már nem értem az akkori pillanatnyi döbbenetemet, mert annyira jellemző rá ez a fajta gondolkodásmód. Az első reakciója az volt, hogy hát, ha nem lettek volna ilyen korán gyerekeink, most biztos lenne egy olyan és akkora házunk már. A második pedig az, hogy vagy most, ha találnék magamnak munkahelyet, egy-két évig a fizetésemet az utolsó fillérig félre kéne tennünk, mintha nem is lenne (mert ugye most is élünk valahogy), és akkor belevághatnánk. És persze még a végén azért szúrt egyet-kettőt, azokkal a megjegyzésekkel, hogy azért biztos nagyon rossz lesz a gyerekeknek, ha nem lesz egy külön zug nekik soha, meg különben is, ahogy nőnek, nemsokára a cipőjük elfoglalja a fél konyhát.
Aztán este következett az anyukám. Aki meghallgatta, amit elmeséltem, és aztán a maga pesszimista realizmusával közölte, hogy "már a rezsit sem tudnátok kifizetni".
Ezek után hamar visszazuhantam a valóságba. Nem mintha sok időt töltöttem volna a rózsaszín felhők között, mert tudom, hogy nem tudunk bevállalni egy tizenmilliós kölcsönt huszonévre. A kocsit még fizetjük négy évig.
Nem is az bánt, hogy senki nem volt képes osztozni az érzéseimben. Mert végül is, mint utólag beláttam, tényleg tipikus volt mindkettőjüktől. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy bánt ez az egész, mondjuk azért eltöltöttem némi időt ennek elemezgetésével.
Azért én még mindig azt gondolom, hogy bármi lehet... nem hinném, hogy ölünkbe hullik bármikor is bármi, de annyi mindenért megdolgoztunk már, akár még ez is beleférhet.