Rájöttem?

Azon gondolkodom most, hogy vége az X-faktornak, és gyakorlatilag azt az időt úgy töltöttem, hogy semmi gondolat nem volt a fejemben, és tökéletes kikapcsolódást jelentett, hogy ez milyen jó. Máskor is jó ez, most meg kifejezetten kellett.
Ezek után pedig megfogalmazódott a fejemben, hogy akár az is lehet(ett) a baj az elmúlt időszakban, hogy túlságosan tudatosan csináltam mindent. Túlságosan komoly keretek közé szorítva él(t)em az életem. Hiszen hiányzik az a fajta ösztönös élet, ami eddig volt, ez nem vitás. Nem élhetek ösztönszerűen akkor, mikor a gyerekeknek időben el kell jutni a megfelelő intézménybe, és ehhez még heti több alkalommal is hozzájön az, hogy fél héttől fél kilencig gyakorlatilag percre be van osztva az időm. A munkahelyemen nincs semmi gondom, továbbra is klassz minden, mégis ez is igényel olyan fajta önfegyelmet, amit nem annyira szoktam én meg. Nem áll távol tőlem egyáltalán kedvesnek lenni bárkivel is, alapvetően is ilyen vagyok. Szívesen beszélgetek bárkivel, bármikor, bármiről. Viszont nincs meg az a lehetőségem, hogy ha nem tetszik a helyzet, akkor egyszerűen odébbálljak. Nem tehetem meg, hogy azt mondjam a kedves vásárlónak, miután lepakoltatta már az egész polcot, és aztán közli, hogy mégsem felel meg neki semmi még ezek közül, hogy akkor viszonlátás. Mély levegőt kell vennem, és mosolyogva megpróbálkozni a lehetetlennel, hátha mégis találunk valamit, ami jó lesz.
A pénzkezelés is egyfajta stresszforrás még mindig. Nem azért, mintha bármikor is előfordult volna, hogy nem stimmelt minden forintra. De mégis.. nem az én pénzem, így triplán oda kell figyelnem, hogy nehogy rosszul adjak vissza. Hogy jó helyre üssem a pénztárgépben. Hogy oda tegyem záráskor, ahova tenni kell.
A zárás is.. az első két alkalommal kifejezetten gyomorgörcsöm volt tőle. Sőt, az első alkalommal visszamentünk, mert nem voltam benne biztos, hogy beriasztottam az üzletet. Mostanra már nincs gyomorgörcsöm tőle, mégsem jó érzés bezárni az ajtót, és ott hagyni többmilliós árukészletet.
És aztán az itthoni dolgok. Minden átalakult, még akkor is, ha látszólag minden ugyanaz. Nincs már meg az a lazaság, ami régen volt. Mert időre megyek még bevásárolni is. Ha munka előtt kell elintéznem, akkor van rá fél órám. És az alatt mindent el kell intézni, nem kéne elfelejteni semmit, mert ha mégis, az egész nap idegesíteni fog. Szörnyű bűntudatot éreztem hetekig amiatt, hogy senkivel nem vagyok képes ugyanúgy kommunikálni, mint rég. Sem élőben, sem itt, az interneten. Egyszerűen mert nincs annyi időm, és nincs annyi energiám. Ha itt ülök, elveszem az időt máshonnnan. Ha nem ülök itt, sajnálom az időt, amit nem tölthettem itt.
A gyerekeim is adnak bőséggel feladatot. Tettleg is, lelkiekben is. Nehéz ügy most mindhárom. Külön- külön is, együtt is. Patrik a kamaszsága minden gyönyörűségével, Erik a laktózmentes diéta kezdetleges lázadásaival, Roli pedig azzal a fura hozzáállásával épp mindenhez. Nem rosszabbak, mint máskor. Egyáltalán nem. És mióta tart a szobaszemlés időszak, tényleg rendet tartanak, ami igazán a javukra írható. Az iskolában kiválóan teljesítenek. Az oviban Roli továbbra is szárnyal, az úszáson agyon dícsérik, az óvó nénik imádják, vannak barátai. Mégsem az igazi.
Balázs nagyon-nagyon komolyan támogat mindenben. Tudom, nem könnyű neki sem egyébként. Sosem mondta ki, és sosem fogja, mégis tudom, kicsit a saját kudarcának éli meg, hogy nekem is dolgoznom KELL. Mégsem érezteti, mégis támogat, segít, ahol és amiben tud. Most meg aggódik, félt, még talán sosem féltett ennyire. Tudom, motoszkál benne a kérdés, meddig engedheti ezt. Bennem is, tény. Nem tudom, meddig szabad elmennem. Meddig hagyhatom a dolgokat így. Semmiképp nem hagyhatom, hogy eljussak odáig, amikor félnem kell attól, hogy mi fog velem történni abban a négy órában a munkahelyemen.
Na és ami a lényeg. Azt hiszem, ez lehet a baj, így, ez a sokminden együtt. Sok kicsi ezúttal is sokra ment, és ez lett az eredménye. Most még azt gondolom, szar az egész, és megette a fene, mert egy hülye puding vagyok, aki csak ennyit bír. És gondolok olyanokat, hogy jobb, ha nem is öregszem meg, mert addigra teljesen leépülök. De ezt a düh mondatja velem. Az a düh, amelyik nem képes kontroll alatt tartani az egészet.
Ami talán a tanulsága az egésznek, hogy meg kell tanulnom engedni. Úgy engedni mindenből, hogy ne érezzem azt, lemondtam bármiről is. Mert a lemondás az én esetemben a tökéletes kudarccal egyenlő. Meg kell tanulnom úgy élni, hogy elfogadjam, az idő véges, és nem kell, hogy mindig, minden nap minden beleférjen. Tökéletesen elcsépelt mondat, de talán semmi más nem igaz ennyire: Semmi más nem számít, csak az egészség. Az tudja ezt csak, akinek nincs.
Holnap vasárnap. Egy olyan vasárnap, ami tulajdonképpen egy hónapokkal ezelőtt kitűzött határidő. Semmi komoly. Egy pályázati határidő, mesét kellene írni, egy netbook a fődíj. Nagyon szerettem volna megnyerni. Mindennél jobban vágytam rá. De nem tudtam megírni a mesét. Hol időm nem volt, hol szavak hozzá. Ma este eldöntöttem, nem görcsölök rajta. Jó lett volna az a netbook, de nem kell mindenáron. És nem érzem, hogy ez kudarc lenne. Egyszerűen csak így döntöttem.
Remélhetőleg a többi is ilyen egyszerű lesz. És a november több jót hoz, mint az október hozott.
Egy dolog biztos. Ennyire nem adom magam könnyen. Még az epilepsziának sem.