Az ember társas lény. Ezzel ugye elég kevesen vitáznának.
Azt pedig most értem csak meg, épp ezekben a napokban, hogy micsoda kín lehet kilépni egy sokéve tartó kapcsolatból. Nem azért, mert nálunk épp ez történik, és remélem, nem is fog megtörténni sosem (majd teszünk érte). De kicsit olyan most ez a hét, mintha nem is élnénk együtt, vagy legalábbis mint akik egy lakásban élnek ugyan, de semmiközük nincs egymáshoz. Mert az van, hogy amikor Balázs elmegy dolgozni, akkor én alszom. Amikor én hazaérek, akkor meg ő alszik. A kettő között pedig vannak a cetlik, az email-ek, meg esetleg egy-egy telefon, és még bónuszként kb. napi két perc face to face találkozás, amikor nem is fér bele semmi, csak esetleg egy összemosolygás.
Mindig utáltam az ilyen napokat, most meg különösen megvisel. Amúgy sem vagyok a legrózsásabb hangulatomban (nincs baj, csak fáradok), és még csak egy normális napunk sincs. Legalább egy fél óra minden nap, amikor nem arról szól, hogy mit kell venni, vagy épp arról, hogy egymásra morgunk kettőt, hogy persze, mert ezt is nekem kellett, mert Te nem csináltad, meg hogy melyik gyerek mikor jön, és hányra kell érte menni. Ez megy cetliken, és levelezésekben, de nekem például nagyon hiányzik az érdeklődő figyelme, amikor mesélek valamit, vagy hogy elmondja, ő hogy látja. Van egy csomó minden, amit ő másképp lát, mint én, és vannak olyanok, amit épp az ő másképp látása miatt értek meg, vagy fogok fel.
Szeretném, ha megnyugtatna, hogy az ismerős rossz érzés semmit nem jelent, csak úgy a semmiből előbukkant.
Egyikünk sem evett még a héten egy jóízű ebédet. Azért sem, mert nem is volt semmi igazán jóféle ebéd, meg azért sem, mert egyikünk sem szeret a másik nélkül enni. Az most tök mindegy, hogy Ő azért, mert én nem "rakom elé", én meg szimplán csak azért, mert mindennél jobban utálok egyedül enni.
Jó lenne, ha nem sok ilyen hét lenne.. mert valahogy mindig nehezebb elviselni.
Ráadásul hány olyan mondat van, ami sosem hangzik el... mert épp akkor lett volna aktuális, amikor nem volt rá lehetőség. Több nap elteltével meg már mindegy is úgyis.
De eltelik ám ez is. Már csak két nap. :) Pont, mint amin túl vagyunk. :)
Dius gondol... mit is?
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzés. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: érzés. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. nov. 12.
2013. aug. 25.
Szép
Magamban egy másfajta bejegyzést fogalmazgattam. Olyasmiről, hogy miket gondolok a közelgő iskolakezdéssel kapcsolatban, meg hogy mennyi mindentől tartok emiatt.
De aztán facebook-oztam még egy kicsit, és szembejött velem egy videó.
Azóta nem érdekel, hogy a következő hét a nyári szünet utolsó hete lesz... mert tudom, hogy úgyis megbírkózunk majd mindennel, ami ránk vár az ezután következő hónapokban.
Valószínűleg pontosan azért, amit Csézy is énekel...
"Volt itt mindig, aki bátran szólt,
mindig voltak nagyot álmodók,
a nincsből is várat építők,
az el nem csüggedők."
Nagyjából mindenki holnap reggel fogja látni ezt a bejegyzést. Remélem, hogy jó napot szerzek ezzel a videóval nektek. (és igen, én is tudom, hogy reklámként készült.. de úgy érzem, több ez annál..)
De aztán facebook-oztam még egy kicsit, és szembejött velem egy videó.
Azóta nem érdekel, hogy a következő hét a nyári szünet utolsó hete lesz... mert tudom, hogy úgyis megbírkózunk majd mindennel, ami ránk vár az ezután következő hónapokban.
Valószínűleg pontosan azért, amit Csézy is énekel...
"Volt itt mindig, aki bátran szólt,
mindig voltak nagyot álmodók,
a nincsből is várat építők,
az el nem csüggedők."
Nagyjából mindenki holnap reggel fogja látni ezt a bejegyzést. Remélem, hogy jó napot szerzek ezzel a videóval nektek. (és igen, én is tudom, hogy reklámként készült.. de úgy érzem, több ez annál..)
2013. máj. 13.
Legleg
Anyaságom legkülönlegesebb fejezete kétségkívül Erik nevéhez fűződik. Minden tekintetben ő viseli a legeket, már a kezdet kezdetétől. Már akkor, amikor még csak egy kósza gondolat volt, azt dédelgettem magamban, hogy az én középső gyerekem nem fogja megsínyleni a középsőségét, mert észre sem fogja venni.
Nos, ez azért nem így lett, de azt hiszem, egyikünk sem tehet erről, hanem csak szimplán így volt ez elrendelve. Neki, hogy épp ő szülessen középre a fiúk sorában, nekünk pedig, hogy épp őt kelljen terelgetnünk középsőként az élet mindenféléjében. Hatalmas feladat ez, nem is mindig a leghálásabb, de mégis.. egy örömóda az egész.
Nem könnyű úgy rendezni, hogy ő ne legyen se kicsi, se nagy, hanem épp az lehessen, aki. Óhatatlanul besorolódik a kicsik vagy a nagyok közé, ha valahova sorolni kell, és minden a helyzettől függ, hogy épp hova is kerül. Van, amiben már óriás, és van, amiben egészen apró kisbaba még.
Az is kétségtelen tény, hogy Ő az a gyerekem, aki a legkönnyebben kihoz a sodromból, de ő az is, aki a leghamarabb megnevettet. A legfurcsább is mind közül, mert míg Patrik a végletekig alkalmazkodó és alázatos az élet minden területén, Roli pedig roppant bájos és kedves minden helyzetben, addig Erik.... hát Ő Erik. :) Nem lehet megtörni, és nem lehet betörni, ha valami nem tetszik neki, hát akkor morog, duzzog, és bömböl is akár. Ahogy a helyzet kívánja. Tombolva hisztériázik valamiért, amit nagyon szeretne. És ugyanilyen kitörő lelkesedéssel örül mindennek, amit megkap. Könnyű lenne vele átesni a ló túloldalára, mert vitathatatlanul az a szeretetnyelve, ha kap valamit. Legyen az egy szem rágó, vagy egy többezer forintos valami. Neki kapnia kell, ha kigondolja, mert az jó neki. És amikor neki jó, akkor mindenkinek jó. :)
De a legkülönlegesebb Ő abból a szempontból is, hogy annyira az apja klónja, hogy ettől néha megijedek, mert máris látom, mi minden vár még ránk emiatt, de ugyanakkor valami rejtélyes módon belőlem is összeszedett ezt-azt.
Kétségtelen tény, hogy megsínylette a középsőségét, mert minden fogadkozásom ellenére mégis úgy lett, hogy észrevette.
Mégis, a sok minden ellenére, amin már a fiatal kora ellenére túl van, egy határtalanul jókedvű, nagyon menő és nagyon macsó gyerek. Aki amúgy magasról tesz arra, hogy ki mit vár el tőle, hogy ki hányszor és mit magyarázott már el, mindig annak a pillanatnak él, amiben épp jelen van, és azt megéli minden idegszálával. Jót, rosszat, egyremegy.. raktározza szorgosan a tanulnivalókat, és néha meglepő bölcsességgel összegzi a tapasztalatait.
Én meg.. itt állok mellette, és amikor ránézek, akkor dúdolom magamban, hogy "Az életem Te vagy, fiam, gond, büszkeség, könny és remény..." És annyira jó, hogy éppen ő a középső. És annyira jó lenne, ha sok év múlva Ő is azt gondolná, hogy milyen jó, hogy épp Ő lett a középső. :)))
(a bejegyzésnek semmi apropója nincs, csak úgy eszembe jutott, amikor még benéztem hozzájuk.... )
Nos, ez azért nem így lett, de azt hiszem, egyikünk sem tehet erről, hanem csak szimplán így volt ez elrendelve. Neki, hogy épp ő szülessen középre a fiúk sorában, nekünk pedig, hogy épp őt kelljen terelgetnünk középsőként az élet mindenféléjében. Hatalmas feladat ez, nem is mindig a leghálásabb, de mégis.. egy örömóda az egész.
Nem könnyű úgy rendezni, hogy ő ne legyen se kicsi, se nagy, hanem épp az lehessen, aki. Óhatatlanul besorolódik a kicsik vagy a nagyok közé, ha valahova sorolni kell, és minden a helyzettől függ, hogy épp hova is kerül. Van, amiben már óriás, és van, amiben egészen apró kisbaba még.
Az is kétségtelen tény, hogy Ő az a gyerekem, aki a legkönnyebben kihoz a sodromból, de ő az is, aki a leghamarabb megnevettet. A legfurcsább is mind közül, mert míg Patrik a végletekig alkalmazkodó és alázatos az élet minden területén, Roli pedig roppant bájos és kedves minden helyzetben, addig Erik.... hát Ő Erik. :) Nem lehet megtörni, és nem lehet betörni, ha valami nem tetszik neki, hát akkor morog, duzzog, és bömböl is akár. Ahogy a helyzet kívánja. Tombolva hisztériázik valamiért, amit nagyon szeretne. És ugyanilyen kitörő lelkesedéssel örül mindennek, amit megkap. Könnyű lenne vele átesni a ló túloldalára, mert vitathatatlanul az a szeretetnyelve, ha kap valamit. Legyen az egy szem rágó, vagy egy többezer forintos valami. Neki kapnia kell, ha kigondolja, mert az jó neki. És amikor neki jó, akkor mindenkinek jó. :)
De a legkülönlegesebb Ő abból a szempontból is, hogy annyira az apja klónja, hogy ettől néha megijedek, mert máris látom, mi minden vár még ránk emiatt, de ugyanakkor valami rejtélyes módon belőlem is összeszedett ezt-azt.
Kétségtelen tény, hogy megsínylette a középsőségét, mert minden fogadkozásom ellenére mégis úgy lett, hogy észrevette.
Mégis, a sok minden ellenére, amin már a fiatal kora ellenére túl van, egy határtalanul jókedvű, nagyon menő és nagyon macsó gyerek. Aki amúgy magasról tesz arra, hogy ki mit vár el tőle, hogy ki hányszor és mit magyarázott már el, mindig annak a pillanatnak él, amiben épp jelen van, és azt megéli minden idegszálával. Jót, rosszat, egyremegy.. raktározza szorgosan a tanulnivalókat, és néha meglepő bölcsességgel összegzi a tapasztalatait.
Én meg.. itt állok mellette, és amikor ránézek, akkor dúdolom magamban, hogy "Az életem Te vagy, fiam, gond, büszkeség, könny és remény..." És annyira jó, hogy éppen ő a középső. És annyira jó lenne, ha sok év múlva Ő is azt gondolná, hogy milyen jó, hogy épp Ő lett a középső. :)))
(a bejegyzésnek semmi apropója nincs, csak úgy eszembe jutott, amikor még benéztem hozzájuk.... )
2013. ápr. 15.
Huhh
Egy lyukas garast sem adtam volna a mai napomért még délelőtt. Valami megmagyarázhatatlan rossz érzés fogott el reggel, és képtelen voltam szabadulni tőle. Ideges voltam és feszült, és akárhogy harcoltam is az érzés ellen, meg voltam róla győződve, hogy ma lesz egy rohamom. Mint valami buborék, úgy pattant szét bennem minden, ahogy ez a gondolat beférkőzött az agyamba, lebénított, és olyan félelemmel töltött el, amitől aztán minden keserű lett.
Így aztán mindez rányomta a bélyegét az egész napomra, mert naná, hogy fájt a derekam, a fejem, és még a gyomromba is olyan szúró fájdalom nyilallt néha, amitől azt gondoltam, hogy mindjárt összeesek. Nem tudom, hogy mi volt ez, és nem tudom, mitől múlt el.. tény, hogy ahogy közeledett a hazaérkezés ideje, úgy lett percről percre jobb.
Hülyeség az egész, ennyi idő után most elkezdeni aggódni, de lehet, hogy mégis ez volt a kiváltó ok. Mert amikor hazaértünk (mindketten délutánosok voltunk ma), a megkönnyebbüléstől, hogy mindenkivel minden rendben van, majdnem sírva fakadtam.
Mostanra lecsengett az adrenalin bennem, már nem dobol a fülem sem, és nincs az a gyomortáji szorítás.
De nem cserélnék ám.. mert amúgy jó ez.. csak most ez így sikerült. Azért, mert ilyen még éppen nem volt (elégszer). :)
Így aztán mindez rányomta a bélyegét az egész napomra, mert naná, hogy fájt a derekam, a fejem, és még a gyomromba is olyan szúró fájdalom nyilallt néha, amitől azt gondoltam, hogy mindjárt összeesek. Nem tudom, hogy mi volt ez, és nem tudom, mitől múlt el.. tény, hogy ahogy közeledett a hazaérkezés ideje, úgy lett percről percre jobb.
Hülyeség az egész, ennyi idő után most elkezdeni aggódni, de lehet, hogy mégis ez volt a kiváltó ok. Mert amikor hazaértünk (mindketten délutánosok voltunk ma), a megkönnyebbüléstől, hogy mindenkivel minden rendben van, majdnem sírva fakadtam.
Mostanra lecsengett az adrenalin bennem, már nem dobol a fülem sem, és nincs az a gyomortáji szorítás.
De nem cserélnék ám.. mert amúgy jó ez.. csak most ez így sikerült. Azért, mert ilyen még éppen nem volt (elégszer). :)
2013. jan. 13.
Poros polcok
Ezúttal nem teljesen valóságos polcokra gondolok. Mert ugyan azok is porosak (de majd teszünk ellene), de azzal most nem foglalkozom.
Az idei két hét eddig valami fura állapotban telt. Abban az igazi csüggesztőben, ahol egyébként ismerős dolgok és érzések fogadtak, mégsem éreztem igazán otthon magam. Nézelődtem a polcokon, amit már úgy belepett a por, hogy néha csak nagy erőfeszítések árán sikerült észrevennem egy-egy ottfelejtett érzést. Valahogy semmi nem volt igazán az enyém, még akkor sem, ha valaha teljesen az enyém volt minden. Valaha ezek a porosodó érzések, emlékek, hangulatok mind én voltam. Ott porosodik például egymás mellett a reménytelenség és a haszontalanság. Ezeket akkor éreztem, amikor már minden gyerekem intézményesítve volt, én meg már túl voltam az újabb epilepsziás rohamon, és épp se munkám nem volt, se egészségem. Most leporoltam az érzéseket, mégsem járja, hogy úgy nézzenek ki, ahogy. De már nem az enyémek. Emellett egy rakás minden van még, vágyakozások, félelmek, fájdalmak. Azért persze örömök is akadnak, de valamiért azok a polcok, ahol az örömök laknak nem porosak. Ki érti ezt? ;)
Szóval, porolgattam a polcokon, pakolásztam, tettem-vettem. Néha egy-egy régi polcra azért bekuporodtam, mert épp akkor jól esett. De akárhogy is, már nem tudok ott lakni.
Fura volt, és nem is tudtam mit kezdeni vele, újra és újra visszatértem, mert magam sem akartam elhinni, hogy ez lehetséges. Valamit úgy otthagyni, hogy tudjam, ott van, de ne érdekeljen? Ez eddig nekem nem ment. Minden kis és nagy fájdalmam ott volt tüskeként a mindennapjaimban, és egy apró kis tűszúrással emlékeztetett rá, hogy ilyen is volt. Emiatt néhanap magamba zárkóztam. Emiatt néhanap nem voltam hajlandó beszélni sem róla, hogy mit gondolok. Most meg, szépen becsuktam a polcos szoba ajtaját, és kész. Vannak kincsek, amiket kimentettem onnan már rég. Azokra szükségem van mindig. A többi meg jó helyen van.
Na és miközben ezeken túlestem, valahogy úgy esett, hogy elkezdődött valami érdekes dolog. Mert valami bámulatos módon azt tapasztalom, hogy az emberek igenis segítőkészek, és kedvesek. Most azt nem tudom, hogy ez a kettő mennyire függ össze... mert lehet, hogy csak én vagyok az, aki ezt jobban észreveszi, de az is lehet, hogy csak rajtam látszik az, hogy "fogadóképesebb" vagyok, nem tudom. Az van, hogy mostanában mindig kapok egy-egy üzenetet a facebook-on, amiben munkalehetőséget osztanak meg nekem. Meg keresgélnek helyettem is, és elmentik nekem könyvjelzőnek, hogy nekem már csak küldeni kelljen egy önéletrajzot. De küldenek sms-t, hívnak telefonon. És igen, van, aki nem álláshirdetést oszt meg, hanem csak felhív, és megkérdezi, hogy vagyok. Vagy találkozunk az utcán, és eszébe jut megkérdezni, hogy "találtál már valamit?Én is nyitott szemmel járok,nagyon drukkolok neked." Volt idő, mikor rettenetesen idegesített hogy kéretlen tanácsokkal látnak el. Most még ez is jólesik.
Biztosan előfordul még majd, hogy épp nem leszek a legjobb kedvemben. De úgy érzem most, hogy a legjobb úton haladok afelé, amikor majd azt énekelhetem tökéletes hitelességgel, hogy "szívem táján újra nyár van".
Az idei két hét eddig valami fura állapotban telt. Abban az igazi csüggesztőben, ahol egyébként ismerős dolgok és érzések fogadtak, mégsem éreztem igazán otthon magam. Nézelődtem a polcokon, amit már úgy belepett a por, hogy néha csak nagy erőfeszítések árán sikerült észrevennem egy-egy ottfelejtett érzést. Valahogy semmi nem volt igazán az enyém, még akkor sem, ha valaha teljesen az enyém volt minden. Valaha ezek a porosodó érzések, emlékek, hangulatok mind én voltam. Ott porosodik például egymás mellett a reménytelenség és a haszontalanság. Ezeket akkor éreztem, amikor már minden gyerekem intézményesítve volt, én meg már túl voltam az újabb epilepsziás rohamon, és épp se munkám nem volt, se egészségem. Most leporoltam az érzéseket, mégsem járja, hogy úgy nézzenek ki, ahogy. De már nem az enyémek. Emellett egy rakás minden van még, vágyakozások, félelmek, fájdalmak. Azért persze örömök is akadnak, de valamiért azok a polcok, ahol az örömök laknak nem porosak. Ki érti ezt? ;)
Szóval, porolgattam a polcokon, pakolásztam, tettem-vettem. Néha egy-egy régi polcra azért bekuporodtam, mert épp akkor jól esett. De akárhogy is, már nem tudok ott lakni.
Fura volt, és nem is tudtam mit kezdeni vele, újra és újra visszatértem, mert magam sem akartam elhinni, hogy ez lehetséges. Valamit úgy otthagyni, hogy tudjam, ott van, de ne érdekeljen? Ez eddig nekem nem ment. Minden kis és nagy fájdalmam ott volt tüskeként a mindennapjaimban, és egy apró kis tűszúrással emlékeztetett rá, hogy ilyen is volt. Emiatt néhanap magamba zárkóztam. Emiatt néhanap nem voltam hajlandó beszélni sem róla, hogy mit gondolok. Most meg, szépen becsuktam a polcos szoba ajtaját, és kész. Vannak kincsek, amiket kimentettem onnan már rég. Azokra szükségem van mindig. A többi meg jó helyen van.
Na és miközben ezeken túlestem, valahogy úgy esett, hogy elkezdődött valami érdekes dolog. Mert valami bámulatos módon azt tapasztalom, hogy az emberek igenis segítőkészek, és kedvesek. Most azt nem tudom, hogy ez a kettő mennyire függ össze... mert lehet, hogy csak én vagyok az, aki ezt jobban észreveszi, de az is lehet, hogy csak rajtam látszik az, hogy "fogadóképesebb" vagyok, nem tudom. Az van, hogy mostanában mindig kapok egy-egy üzenetet a facebook-on, amiben munkalehetőséget osztanak meg nekem. Meg keresgélnek helyettem is, és elmentik nekem könyvjelzőnek, hogy nekem már csak küldeni kelljen egy önéletrajzot. De küldenek sms-t, hívnak telefonon. És igen, van, aki nem álláshirdetést oszt meg, hanem csak felhív, és megkérdezi, hogy vagyok. Vagy találkozunk az utcán, és eszébe jut megkérdezni, hogy "találtál már valamit?Én is nyitott szemmel járok,nagyon drukkolok neked." Volt idő, mikor rettenetesen idegesített hogy kéretlen tanácsokkal látnak el. Most még ez is jólesik.
Biztosan előfordul még majd, hogy épp nem leszek a legjobb kedvemben. De úgy érzem most, hogy a legjobb úton haladok afelé, amikor majd azt énekelhetem tökéletes hitelességgel, hogy "szívem táján újra nyár van".
2012. dec. 22.
Aki nélkül
az idén még a karácsony is elmaradna, az bizony nem én vagyok, hanem Balázs. A tegnap történtek tökéletes igazságához hozzátartozik, hogy először azt gondoltam, el sem mondom neki, majd csak az ünnep után. Mert legalább az ő karácsonya legyen jó, ne szomorítsam el. Azt gondoltam egy röpke félóra-óra erejéig, hogy leszek én elég erős ehhez, hogy el tudjam titkolni. Sőt, még haladékot is kaptam, mert naná, hogy még túlórázott is egy kicsit a nagy ünnepi hajrában.
De amikor öt órakor hívott, hogy indul haza, már nem tudtam tovább magamban tartani, és ott, a telefonbeszélgetés közben valahogy csak kibukott belőlem. És persze hogy el is sírtam magam. Az első reakciója az volt, hogy "Ezért sírsz? Igazi karácsonyi ajándék, hogy végre megszabadultál onnan." Ezen aztán kínkeservesen vigyorogtam egyet. Persze azért benne is motoszkált biztos a bizonytalanság érzése, mert két lábbal járunk ezen a földön, és tudjuk, hogy attól, hogy most nincs munkám, még nem egyszerűsödik le a munkakeresés, és lássuk be, az elmúlt két évben sem voltam a legkapósabb jelölt, bárhova jelentkeztem is.
De amiért igazán írom ezt a bejegyzést az az, hogy ugyan mindig tudtam, hogy igazi társam Ő (minden hülyeség ellenére, ami néha előtör belőle is... meg belőlem is). Valahogy észrevétlenül átvette az irányítást tegnap este és ma is. Nekem körülbelül arra volt energiám, hogy elbújjak egy sarokba, és jól kikeseregjem magam, mondjuk úgy egy hétre.. Ő pedig rettenetesen fáradt, az egész hét egy agyrém volt a munkahelyén, sok munka, sőt, rengeteg munka, ami egy csomó plusz problémát és fejtörést hozott magával. Ennek ellenére képes volt rá, hogy tegnap este, tíz perccel azután, hogy hazaérkezett, átlényegüljön, és levetkőzze a saját dolgait. Nem csinált látványos dolgokat, csak hagyott engem. Biztosított arról, hogy egy kicsit sem érzi úgy, hogy hibás lennék bármiben (mert én erre is gondoltam), hisz benne, hogy találok mást, jobbat, mert a hét szűk esztendő után a bőségnek kell következnie.
Ma pedig vásárlás volt beütemezve. Kissé elveszve voltam még ott is, nem sikerült túlságosan odakoncentrálnom a listára sem, amit még itthon megírtam, de gond nélkül átvette a stafétabotot. Mindketten tudjuk, hogy gyűlöl vásárolni. De most még a zöldségeket is ő válogatta össze, és méricskélte le.
És még megannyi apróság történt azóta, hogy úgy kibukott belőlem, hogy hogy jártam.
Hálás vagyok érte, hogy ilyen, amilyen. Mert most nélküle nagyon elveszett lennék. És szívből remélem, hogy sosem kell majd ezt viszonoznom neki, mert az azt jelenti, hogy vele továbbra is minden a legnagyobb rendben lesz minden téren. :)
De amikor öt órakor hívott, hogy indul haza, már nem tudtam tovább magamban tartani, és ott, a telefonbeszélgetés közben valahogy csak kibukott belőlem. És persze hogy el is sírtam magam. Az első reakciója az volt, hogy "Ezért sírsz? Igazi karácsonyi ajándék, hogy végre megszabadultál onnan." Ezen aztán kínkeservesen vigyorogtam egyet. Persze azért benne is motoszkált biztos a bizonytalanság érzése, mert két lábbal járunk ezen a földön, és tudjuk, hogy attól, hogy most nincs munkám, még nem egyszerűsödik le a munkakeresés, és lássuk be, az elmúlt két évben sem voltam a legkapósabb jelölt, bárhova jelentkeztem is.
De amiért igazán írom ezt a bejegyzést az az, hogy ugyan mindig tudtam, hogy igazi társam Ő (minden hülyeség ellenére, ami néha előtör belőle is... meg belőlem is). Valahogy észrevétlenül átvette az irányítást tegnap este és ma is. Nekem körülbelül arra volt energiám, hogy elbújjak egy sarokba, és jól kikeseregjem magam, mondjuk úgy egy hétre.. Ő pedig rettenetesen fáradt, az egész hét egy agyrém volt a munkahelyén, sok munka, sőt, rengeteg munka, ami egy csomó plusz problémát és fejtörést hozott magával. Ennek ellenére képes volt rá, hogy tegnap este, tíz perccel azután, hogy hazaérkezett, átlényegüljön, és levetkőzze a saját dolgait. Nem csinált látványos dolgokat, csak hagyott engem. Biztosított arról, hogy egy kicsit sem érzi úgy, hogy hibás lennék bármiben (mert én erre is gondoltam), hisz benne, hogy találok mást, jobbat, mert a hét szűk esztendő után a bőségnek kell következnie.
Ma pedig vásárlás volt beütemezve. Kissé elveszve voltam még ott is, nem sikerült túlságosan odakoncentrálnom a listára sem, amit még itthon megírtam, de gond nélkül átvette a stafétabotot. Mindketten tudjuk, hogy gyűlöl vásárolni. De most még a zöldségeket is ő válogatta össze, és méricskélte le.
És még megannyi apróság történt azóta, hogy úgy kibukott belőlem, hogy hogy jártam.
Hálás vagyok érte, hogy ilyen, amilyen. Mert most nélküle nagyon elveszett lennék. És szívből remélem, hogy sosem kell majd ezt viszonoznom neki, mert az azt jelenti, hogy vele továbbra is minden a legnagyobb rendben lesz minden téren. :)
2012. nov. 9.
Mit jelent?
"Mindig van új, s még újabb... " Erről szól tulajdonképpen minden. Várni az újabb és újabb csodákra, miközben megéljük azokat a kevésbé csodás pillanatokat is. Mondjuk azért, hogy amikor megtörténik majd a következő akármekkora csoda is (mert vannak egészen aprócskák is), akkor annak még jobban tudjunk örülni.
Azt kérdezte tőlem Anikó, hogy mit jelent az újrakezdés. Ezt jelenti. Hogy újra el tudjam hinni, vannak csodák. Kicsit elfelejtettem. Kicsit elengedtem az életemből azokat a csodás embereket is, akik nélkül pedig elég sz.rul éreztem magam (igen, Ti is szerepeltek itt, kedves bloggerek és bloggerinák). Azt hittem, ha szépen, fokozaton eltüntetem magam, akkor majd tényleg nem is látszom. Azt nem gondoltam, hogy épp ellenkezőleg történik.
Óriási köszönettel tartozom mindenkinek, aki kitartott mellettem ez alatt az idő alatt is. A legnagyobb köszönet illeti azt az embert, aki nézte egy darabig, és aztán úgy döntött, elég volt. Szerintem nem tudta, hogy mekkora hatással volt rám, majd csak most fogja megtudni, amikor ezt elolvassa. Szép lassan csalogatott elő valahonnan nagyon messziről, ahova bujdokoltam magam és a világ elől. Mindenáron meg akartam felelni (már megint) mindenhol, és beletört a bicskám. Amit a dacos énemmel (még mindig) úgy kezeltem, hogy ha nem megy, akkor kész, feladom, mert nekem aztán soha semmi nem sikerül. Szépen módszeresen löktem bele magam a sűrű sötét verembe, és egyszer csak ott találtam magam az alján. Berendezkedtem, mert sajnálni magam nagyon tudom, és hát persze, hogy minél inkább sajnáltam magam, annál inkább volt is miért. Ördögi kör ez. Nagyjából egy időben azzal, hogy én is megijedtem attól, hogy talán sosem jövök ki onnan többet, Balázs is úgy gondolta, itt az idő, hogy kötelet tekerjen a derekam köré, és kihúzzon. Gondolom, ha kicsit értetlenebb vagyok, akár a hajamnál fogva is... de erre nem volt szükség. Hálásan fogadtam a felém nyújtott kötelet, könnyes szemmel a szavakat. Ritka pillanat az, amikor ő szavakkal is ennyire érezteti a gondolatait, érzéseit. Már ez is meghatott. Az pedig, amikor azt mondta, "elvesztettem a társamat" végképp felébresztett. Felébresztette bennem a harcos amazont, aki nem adja fel sosem, aki akkor is mosolyog, és csinálja, ha nem mindig fenékig tejföl minden.
Az újrakezdés tehát tulajdonképpen csak ennyi. Megpróbálni véget vetni az önsajnálatnak, kihozni az adott pillanatokból a legtöbbet. Nem görcsölni semmin, mert úgyis megoldódik minden. És újra előhúzni azt a bizonyos priorizálási képességet, ami már egyszer megvolt.
A blogsablon is valami ilyesmit szimbolizál. A varázshíd a legjelentősebb, amit végig kell járnom. És igen, félelmetes, mert minden varázslata ellenére egy csomó olyan eleme is van, ahonnan zuhanni lehet. Az ablak a világ, ahol a gyertyákkal és a párnákkal hihetetlen nyugalom és családiasság is van, és a függönnyel, hogy néha kizárhassam onnan azokat, amikre nem vagyok kíváncsi. A pillangók a szabadságot, a saját énbörtönömből való szabadulást jelképezik nekem, ahogy szárnyalnak, tele életkedvvel, vidámsággal. A virágok és a ragyogó nap pedig önmagáért beszél. Mindehhez még ez a lila szín, ami a színterápiában is valami újrakezdés-félét jelent.
Az újrakezdés hídján pedig úgyis úgy megyek végig, hogy minden lépésről tudni fogtok. A zuhanásokról is. :)És köszönöm azoknak, akik a zuhanás ellenére is kitartanak, és elhiszik még, hogy lesz itt még móka és kacagás is.
Azt kérdezte tőlem Anikó, hogy mit jelent az újrakezdés. Ezt jelenti. Hogy újra el tudjam hinni, vannak csodák. Kicsit elfelejtettem. Kicsit elengedtem az életemből azokat a csodás embereket is, akik nélkül pedig elég sz.rul éreztem magam (igen, Ti is szerepeltek itt, kedves bloggerek és bloggerinák). Azt hittem, ha szépen, fokozaton eltüntetem magam, akkor majd tényleg nem is látszom. Azt nem gondoltam, hogy épp ellenkezőleg történik.
Óriási köszönettel tartozom mindenkinek, aki kitartott mellettem ez alatt az idő alatt is. A legnagyobb köszönet illeti azt az embert, aki nézte egy darabig, és aztán úgy döntött, elég volt. Szerintem nem tudta, hogy mekkora hatással volt rám, majd csak most fogja megtudni, amikor ezt elolvassa. Szép lassan csalogatott elő valahonnan nagyon messziről, ahova bujdokoltam magam és a világ elől. Mindenáron meg akartam felelni (már megint) mindenhol, és beletört a bicskám. Amit a dacos énemmel (még mindig) úgy kezeltem, hogy ha nem megy, akkor kész, feladom, mert nekem aztán soha semmi nem sikerül. Szépen módszeresen löktem bele magam a sűrű sötét verembe, és egyszer csak ott találtam magam az alján. Berendezkedtem, mert sajnálni magam nagyon tudom, és hát persze, hogy minél inkább sajnáltam magam, annál inkább volt is miért. Ördögi kör ez. Nagyjából egy időben azzal, hogy én is megijedtem attól, hogy talán sosem jövök ki onnan többet, Balázs is úgy gondolta, itt az idő, hogy kötelet tekerjen a derekam köré, és kihúzzon. Gondolom, ha kicsit értetlenebb vagyok, akár a hajamnál fogva is... de erre nem volt szükség. Hálásan fogadtam a felém nyújtott kötelet, könnyes szemmel a szavakat. Ritka pillanat az, amikor ő szavakkal is ennyire érezteti a gondolatait, érzéseit. Már ez is meghatott. Az pedig, amikor azt mondta, "elvesztettem a társamat" végképp felébresztett. Felébresztette bennem a harcos amazont, aki nem adja fel sosem, aki akkor is mosolyog, és csinálja, ha nem mindig fenékig tejföl minden.
Az újrakezdés tehát tulajdonképpen csak ennyi. Megpróbálni véget vetni az önsajnálatnak, kihozni az adott pillanatokból a legtöbbet. Nem görcsölni semmin, mert úgyis megoldódik minden. És újra előhúzni azt a bizonyos priorizálási képességet, ami már egyszer megvolt.
A blogsablon is valami ilyesmit szimbolizál. A varázshíd a legjelentősebb, amit végig kell járnom. És igen, félelmetes, mert minden varázslata ellenére egy csomó olyan eleme is van, ahonnan zuhanni lehet. Az ablak a világ, ahol a gyertyákkal és a párnákkal hihetetlen nyugalom és családiasság is van, és a függönnyel, hogy néha kizárhassam onnan azokat, amikre nem vagyok kíváncsi. A pillangók a szabadságot, a saját énbörtönömből való szabadulást jelképezik nekem, ahogy szárnyalnak, tele életkedvvel, vidámsággal. A virágok és a ragyogó nap pedig önmagáért beszél. Mindehhez még ez a lila szín, ami a színterápiában is valami újrakezdés-félét jelent.
Az újrakezdés hídján pedig úgyis úgy megyek végig, hogy minden lépésről tudni fogtok. A zuhanásokról is. :)És köszönöm azoknak, akik a zuhanás ellenére is kitartanak, és elhiszik még, hogy lesz itt még móka és kacagás is.
2012. nov. 3.
Játsszuk azt,
hogy megállsz egy pillanatra, elcsendesedsz, és hagyod megszületni..... a gondolatot, vagy az érzést, vagy akármit. Mindegy mi az. Engem érdekel, mi lesz belőle, ha most itt ülve becsukod a szemed, és megvárod, hogy minden kiürüljön a fejedből. Ne gondolj azokra a dolgokra, amiket olvastál itt-ott, mielőtt hozzám érkeztél, ne gondolj arra, hogy mi mindent kell még megcsinálnod ma, ne gondolj semmire.
Nem is olyan könnyű, igaz? Mert folyton bedübörög valami kis apró gondolat. Amikor már nagyon erősen koncentrálsz a semmire, akkor is jön valami kis banális gondolat, és már visz is.
De egy idő után sikerül. Tudom. Mert még én is képes vagyok rá. Pedig én aztán tényleg folyton agyalok.
Nekem megvan a magam gondolata, érzése. Meglepett.
Majd ha Ti eláruljátok, hogy mi született, akkor én is. :) Mert ez egy ilyen játék. :)
Nem is olyan könnyű, igaz? Mert folyton bedübörög valami kis apró gondolat. Amikor már nagyon erősen koncentrálsz a semmire, akkor is jön valami kis banális gondolat, és már visz is.
De egy idő után sikerül. Tudom. Mert még én is képes vagyok rá. Pedig én aztán tényleg folyton agyalok.
Nekem megvan a magam gondolata, érzése. Meglepett.
Majd ha Ti eláruljátok, hogy mi született, akkor én is. :) Mert ez egy ilyen játék. :)
2012. okt. 23.
56 éve
Alföldi Géza – Pesti gyerekek
Pesti gyerekek
Mondjátok rám, hogy bolond vagyok,
átkozzatok ki, vagy nevessetek,
kimondom én, ha száz halál jár érte,
töviskorona hull az igazság fejére:
hősök vagytok pesti magyar gyerekek!
Magyarok, ti, akik az ifjúság hitében
ott álltatok ezer halállal szemben
Pest utcáin, Buda romjai között,
míg bomba bömbölt a romváros fölött:
a haza hitében rendíthetetlen.
Tizenhat évesek, fiúk és lányok,
katonák, asszonyok, németek, magyarok,
hogy megállítsátok a szennyes hordát,
megfordítsátok Európa sorsát,
mely halált ordítva ma rátok acsarog!
Szentek vagyok pesti barikádok,
kiégett házak, romba dőlt falak,
mert itt torpant meg kelet szennyes árja,
tüzes esőt, száz halált okádva,
mint annyiszor már Buda fala alatt!
Áldottak vagytok sötét, dohos pincék,
oltárrá szentelt védőitek vére.
Tömegsírok, hol üveges szemekkel,
fegyver agyára ráfagyott kezekkel
hullottak ezrek az anyaföld ölére.
Áldottak vagytok budapesti kövek,
ti védtétek a harc marok kis népét,
s ti köztetek lángolt fel hősen,
halált megvetve, büszkén, eszelősen
az ezeréves magyar dicsőség!
Hitetlen világ, hajolj meg előttük,
csoda történt itt, Isten tett csodát,
hogy megállítsa a Sátán gőgösségét,
a szép, a jó, az igaz örök végét,
s Isten nevében a magyar katonák.
Felöltöm lelkem ünneplő ruháját,
s bár mondjon mást még egy bomlott tömeg,
szentségtek hírét az égre kiáltom,
sírotokra szórom minden szál virágom,
Pest védői s ti meggyalázott kövek!
S álljon ma felette dicsőítő szobra
a szennynek, az ördög sötét hatalmának,
lent a mélyben új erők gyürkőznek,
új ereje támad a halott erőnek,
s Isten nevében új hajnalfény támad!
Felvirrad még a reggel romra, sírra,
egy világ hull térdre előttetek,
budapesti kiégett házsorok,
s kiket ma sírva hősnek álmodok,
Pest védői, ti magyar gyerekek!
Nézd, a zászló újra leng az ormon!
Halott százezrek arca felragyog!
Megzendül az Isten orgonája,
hogy világgá szórja örök, szent csodára:
ti voltatok a leghűbb magyarok
A vershez nem kell kommentár, azt hiszem. Ma rájuk emlékeztünk, és a dédipapára, aki részt vett benne, segített. Azt remélem, egyszer majd büszkén mosolyog odafentről a dédunokáira. És azt remélem, tudja, hogy akárhogy is volt akkor az én családomban, ha ott lettem volna, én egy másik utat választottam volna. Azt a segítőst. :)
És még valami: az Alaptörvénybe bele kellett volna írni, hogy egyik nemzeti ünnepünket sem szabad felhasználni senkinek kampánycélokra, vállveregetésre. Mert ezek az ünnepek az emlékezésről szólnak. Legalábbis úgy kéne...
2012. okt. 6.
Most jó
Már tudom, hogy azt a pillanatot, amikor ma este rádöbbentem, hogy mennyire jó is épp minden, sokáig fogom őrizgetni, és sokszor fogom elővenni, amikor épp kevésbé lesz jó.
Nincs rá ésszerű magyarázatom, amiért ma ez történt, hiszen látszólag nem történt semmi különleges. Csak éltünk, ahogy szoktunk. Kihasználtuk a jó időt, és grilleztünk (reméljük nem utoljára az idén, bár vagyunk mi olyan elvetemültek, hogy novemberben is nekiállunk, ha nem esik), ami úgy néz ki, hogy én bepácolom a húst, meg előkészítek mindent, a férfiszakasz apraja-nagyja pedig megsüti. Délután tényleg eljutottunk a cukrászdába, ami azért nem mindennapos nálunk. De biztos vagyok benne, hogy nem a szénhidrát-utánpótlás okozta az érzést.
Már csak azért is, mert ha belegondolok, azért itt motoszkál ez mindig. Hol jobban, hol kevésbé. Ma pedig valahogy mindennél jobban. Amikor kijött a fürdőből borotválkozás után, és rám mosolygott, belém hasított az érzés, hogy "úristen, és ez az ember nekem ígérte az életét". Nem is tudtam mit mondani, mint visszamosolyogni, és egy villámgyors emlékfotót készíteni magamnak a látványról és az érzésről együtt. Ezeket még sok-sok ilyen követte ma. Ugyanazok a megszokott dolgok voltak, és mégsem. Lopott pillantásokkal méregettem, amikor lehetett,és közben magamban is hitetlenkedtem, hogy újra és újra ugyanazt élem át. Egy-egy arckifejezése olyan ismerős, mintha az enyém lenne már, mégis mindig megdobogtatja a szívem.
Egész nap ebben a hangulatban lebegtem, ami hihetetlen mennyiségű pozitív energiával töltött fel. Nem találok rá megfelelő szavakat, mert mindegyik vagy túl kevés, vagy túl nyálas az egészhez.Nem lehet azt elmesélni, hogy közel húsz év után újra és újra beleszeretek, és bármikor újrakezdeném vele az egészet, még akkor is, ha ugyanilyen lenne. Úgyhogy csak azt mondom, most tökéletes. Így, ahogy van.
Nincs rá ésszerű magyarázatom, amiért ma ez történt, hiszen látszólag nem történt semmi különleges. Csak éltünk, ahogy szoktunk. Kihasználtuk a jó időt, és grilleztünk (reméljük nem utoljára az idén, bár vagyunk mi olyan elvetemültek, hogy novemberben is nekiállunk, ha nem esik), ami úgy néz ki, hogy én bepácolom a húst, meg előkészítek mindent, a férfiszakasz apraja-nagyja pedig megsüti. Délután tényleg eljutottunk a cukrászdába, ami azért nem mindennapos nálunk. De biztos vagyok benne, hogy nem a szénhidrát-utánpótlás okozta az érzést.
Már csak azért is, mert ha belegondolok, azért itt motoszkál ez mindig. Hol jobban, hol kevésbé. Ma pedig valahogy mindennél jobban. Amikor kijött a fürdőből borotválkozás után, és rám mosolygott, belém hasított az érzés, hogy "úristen, és ez az ember nekem ígérte az életét". Nem is tudtam mit mondani, mint visszamosolyogni, és egy villámgyors emlékfotót készíteni magamnak a látványról és az érzésről együtt. Ezeket még sok-sok ilyen követte ma. Ugyanazok a megszokott dolgok voltak, és mégsem. Lopott pillantásokkal méregettem, amikor lehetett,és közben magamban is hitetlenkedtem, hogy újra és újra ugyanazt élem át. Egy-egy arckifejezése olyan ismerős, mintha az enyém lenne már, mégis mindig megdobogtatja a szívem.
Egész nap ebben a hangulatban lebegtem, ami hihetetlen mennyiségű pozitív energiával töltött fel. Nem találok rá megfelelő szavakat, mert mindegyik vagy túl kevés, vagy túl nyálas az egészhez.Nem lehet azt elmesélni, hogy közel húsz év után újra és újra beleszeretek, és bármikor újrakezdeném vele az egészet, még akkor is, ha ugyanilyen lenne. Úgyhogy csak azt mondom, most tökéletes. Így, ahogy van.
2012. jún. 8.
Elballagott...
Nyilván mindenki tudta, hogy ma erről fogok írni, úgyhogy igazán nem okozok ezzel senkinek semmi meglepetést.
Tudja az ember úgy a kezdettől fogva, hogy egyszer majd ovis lesz, aztán meg iskolás, és aztán középiskolás, meg egyetemista, meg felnőtt.. Mégis.. amikor idén tökéletesen tudatosult bennem, hogy akkor most már akármi is lesz, várhatóan ez az utolsó ovis évünk családilag is, nem csak az épp aktuális ovisomnak, akkor az letaglózott, megdöbbentett, és hihetetlen volt. Ennek megfelelően úgy tettem, hogy nem is hittem el. De azért amikor beiratkoztunk az iskolába áprilisban, akkor már kénytelen voltam elhinni. Hiába rossz érzés, hiába minden, az idő menthetetlenül telik, és neki is el kell búcsúznia az ovitól.
Roland esetében különösen nehéz a búcsú, mert neki olyan különleges kincs jutott az oviban, mint keveseknek. Annyira igazán jó helyen volt ott ennek a négy évnek minden pillanatában, hogy nem csak mi tekintettük szinte családtagnak az óvó néniket, hanem ők is az összes gyereket. De minden nehézség és fájdalom ellenére elkerülhetetlen volt, így aztán május közepétől szerveztük szülői körben is az elköszönést, meg a gyerekek is készültek a ballagásra. Gyakoroltak, gyakoroltak, gyakoroltak, néha izgatottak voltak, néha fáradtak, néha pedig nagyon szomorúak.
Ma pedig eljött a nap, amikor mindenki hazament ebéd után, hogy aztán öt órakor ünneplőbe öltözve elköszönjön az óvodától. Már tegnap, amikor a búcsúajándékba szánt albumokat csináltam (vagyis kettőt a négyből) olyan kis szomorkás voltam. Sőt, tegnapelőtt este potyogó könnyekkel írtam a verset is, amit a két óvó néni, és a dajka néni kapott. Ma délelőtt megérkezett a szalag, amit Rolandnak rendeltünk. Egy maci,kezében borítékkal (maci csoportos volt, és boríték a jele) a hátulján pedig a dédi papától vett idézet: "Tanulj, tanulj kisfiam, mert tudni végtelen nagyszerű dolog!" Mindegyiket ezzel az üzenettel engedtük az óvodából az iskolába, így ezt azért jó érzés volt látni. :)
Roland nagyon fel volt pörögve amikor hazahoztam ebéd után, még gondoltam is, hogy Te jó ég, sosem állítom le ma délután. De aztán ahogy közeledett az idő, úgy csendesedett le. Igaz, egy órával a ballagás előtt még hajat vágtunk, aközben meg igazán nincs ideje virgonckodni (mert ha mégis, akkor kopasz lesz). Nagyon hamar fél öt lett, és menni is kellett, mert még az albumokat be kellett rakni az ajándék zacskóba, a virágokra rákötni a szalagot.
A ballagási "műsor" a tőlük megszokott színvonalon zajlott most is. Majdnem egy órás volt, énekeltek, körjátékoztak, meséltek, szavaltak, a négy évszakot körbejárva. Ősszel kezdődött... és már akkor is tudtam, hogy ez esetben nem várom majd a nyarat. És persze hogy beigazolódott a sejtelmem, mert ahogy megérkezett a műsorban a nyár, már énekelték is, hogy "Kedves óvodám, sok víg nap után..."
Édesek voltak, ahogy a kis pöttyös batyukkal énekeltek, integettek. Megkapták az óvó néniktől az ajándékaikat (egy-egy könyv, a csoport névsora jelekkel, meg egy ballagó maci laminálva, egy macis kép), aztán a szülőktől a virágokat.
Ez után a csoportban búcsúzkodtunk az óvó néniktől. Ez volt a nehezebb. Mindenkinek. Pár ovis csoporttal már volt "dolgom", de még olyat sosem láttam, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon. Se gyereké, se szülőé, se óvó nénié.
Nem is tudom én ezt jól leírni, ehhez még nagyon friss az élmény. Élénken dolgozik bennem minden pillanata, mégis ködös az egész, mintha nem is lettem volna ott.
Ha meghallgatjátok majd ezt a zenét, azt hiszem, érthetőbb lesz, mit szeretnék mondani.
Tudja az ember úgy a kezdettől fogva, hogy egyszer majd ovis lesz, aztán meg iskolás, és aztán középiskolás, meg egyetemista, meg felnőtt.. Mégis.. amikor idén tökéletesen tudatosult bennem, hogy akkor most már akármi is lesz, várhatóan ez az utolsó ovis évünk családilag is, nem csak az épp aktuális ovisomnak, akkor az letaglózott, megdöbbentett, és hihetetlen volt. Ennek megfelelően úgy tettem, hogy nem is hittem el. De azért amikor beiratkoztunk az iskolába áprilisban, akkor már kénytelen voltam elhinni. Hiába rossz érzés, hiába minden, az idő menthetetlenül telik, és neki is el kell búcsúznia az ovitól.
Roland esetében különösen nehéz a búcsú, mert neki olyan különleges kincs jutott az oviban, mint keveseknek. Annyira igazán jó helyen volt ott ennek a négy évnek minden pillanatában, hogy nem csak mi tekintettük szinte családtagnak az óvó néniket, hanem ők is az összes gyereket. De minden nehézség és fájdalom ellenére elkerülhetetlen volt, így aztán május közepétől szerveztük szülői körben is az elköszönést, meg a gyerekek is készültek a ballagásra. Gyakoroltak, gyakoroltak, gyakoroltak, néha izgatottak voltak, néha fáradtak, néha pedig nagyon szomorúak.
Ma pedig eljött a nap, amikor mindenki hazament ebéd után, hogy aztán öt órakor ünneplőbe öltözve elköszönjön az óvodától. Már tegnap, amikor a búcsúajándékba szánt albumokat csináltam (vagyis kettőt a négyből) olyan kis szomorkás voltam. Sőt, tegnapelőtt este potyogó könnyekkel írtam a verset is, amit a két óvó néni, és a dajka néni kapott. Ma délelőtt megérkezett a szalag, amit Rolandnak rendeltünk. Egy maci,kezében borítékkal (maci csoportos volt, és boríték a jele) a hátulján pedig a dédi papától vett idézet: "Tanulj, tanulj kisfiam, mert tudni végtelen nagyszerű dolog!" Mindegyiket ezzel az üzenettel engedtük az óvodából az iskolába, így ezt azért jó érzés volt látni. :)
Roland nagyon fel volt pörögve amikor hazahoztam ebéd után, még gondoltam is, hogy Te jó ég, sosem állítom le ma délután. De aztán ahogy közeledett az idő, úgy csendesedett le. Igaz, egy órával a ballagás előtt még hajat vágtunk, aközben meg igazán nincs ideje virgonckodni (mert ha mégis, akkor kopasz lesz). Nagyon hamar fél öt lett, és menni is kellett, mert még az albumokat be kellett rakni az ajándék zacskóba, a virágokra rákötni a szalagot.
A ballagási "műsor" a tőlük megszokott színvonalon zajlott most is. Majdnem egy órás volt, énekeltek, körjátékoztak, meséltek, szavaltak, a négy évszakot körbejárva. Ősszel kezdődött... és már akkor is tudtam, hogy ez esetben nem várom majd a nyarat. És persze hogy beigazolódott a sejtelmem, mert ahogy megérkezett a műsorban a nyár, már énekelték is, hogy "Kedves óvodám, sok víg nap után..."
Édesek voltak, ahogy a kis pöttyös batyukkal énekeltek, integettek. Megkapták az óvó néniktől az ajándékaikat (egy-egy könyv, a csoport névsora jelekkel, meg egy ballagó maci laminálva, egy macis kép), aztán a szülőktől a virágokat.
Ez után a csoportban búcsúzkodtunk az óvó néniktől. Ez volt a nehezebb. Mindenkinek. Pár ovis csoporttal már volt "dolgom", de még olyat sosem láttam, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon. Se gyereké, se szülőé, se óvó nénié.
Nem is tudom én ezt jól leírni, ehhez még nagyon friss az élmény. Élénken dolgozik bennem minden pillanata, mégis ködös az egész, mintha nem is lettem volna ott.
Ha meghallgatjátok majd ezt a zenét, azt hiszem, érthetőbb lesz, mit szeretnék mondani.
2012. máj. 21.
Az én Fényemberem
Úgy telnek a napok, mintha örökké valami rohadt mókuskereket hajtanánk, pedig már gyerekkoromban is utáltam vele játszani. Akkor még csak azért, mert roppant béna voltam, és ha már nagyon gyors volt, akkor egyszerűen képtelen voltam kontroll alatt tartani magam, és előbb-utóbb már nem bírtam tartani magam. Soha nem estem le, de ez csak a vakszerencsének volt köszönhető, meg annak, hogy inkább kerültem messzire. (és ezzel egy újabb titkot árultam el magamról)
Ma este vacsora közben egy ártatlanul feltett kérdés kapcsán sok mindenről beszélgettünk (a kérdésre nem kaptam választ amúgy, és tudom, nem is fogok soha), aminek a végén megint ugyanoda jutottam, ahova már annyiszor. Nem lényeg, hogy miről volt szó, mert akármiről van szó, konstatálom magamban, hogy míg itt körülöttem a férfiszakasz apraja-nagyja rendesen megéli és átéli az élete minden egyes napját, addig én csak hagyom magam sodródni. Elvben azt gondolom magamról, én vagyok a kikötő nekik, a biztos pont, gyakorlatban pedig már régóta csak egy bója vagyok, ami ide-oda himbálózik, és nem mozdul, mert jól rögzítették. Jobb ez most így, mert úgysem tudnám, merre is mozduljak.
Már-már csodálattal nézem sokszor a férjemet, mert az a hatalmas változás, amin keresztülment az elmúlt egy év alatt, az valami bámulatos. Nem biztos, hogy képes leszek jól megfogalmazni az érzéseimet, és a tapasztalataimat ezzel kapcsolatban, de megpróbálom. Szóban neki elmondtam már, az sem volt szerintem teljesen érthető. Szóval.. az elmúlt egy év volt a majdnem két évtizedes történelmünk során a "fény éve", ha lehet ilyen nyálas szóösszetételt használni rá. Ő lett a fény. Afféle fényember, csak hogy stílusosan felhívjam a figyelmet a könyvre is, amit olvasok. :D Én pedig az árnyék, aki nem tud és nem is akar mozdulni a fény mellől, nélkül. De nem csak nekem ilyen. Azon kapom magunkat, vagy inkább őt, hogy egyre többen keresik a társaságát, vagy keresik újra a társaságát, pedig nem arról híres, hogy szereti az ilyesmit. Sőt. Ennek ellenére mégis. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy nem csak az én elfogult, szerelmes szívem látja rajta, hogy micsoda hihetetlen erő és pozitív energia árad belőle, hanem mindenki, akivel találkozik. Valami olyasmi ez, hogy ránézek, és annyira jó érzés az is, hogy csak ott áll, és néz, és annyira látványosan élvezi az életét, hogy ettől még nekem is jó lesz a legrosszabb napjaimon is. Vannak mondatai, kérdései, amiket sosem tett fel, vagy mondott ki azelőtt. Érzéseket tud megosztani, és kifejezni, amire még sosem volt példa. Velem szemben nem kell kimondania sem, mert én látom és érzem akkor is, ha meg sem szólal. Azt sosem gondoltam, hogy másoknak is ennyire nyilvánvaló, de most már biztos vagyok benne, mert volt, aki meg is fogalmazta, hasonlóképp, mint én. Szavakat ő sem talál erre az egészre.
Gondolkodtam azon, hogy mit csinált ő az elmúlt egy évben, amitől ilyen lett, hátha sikerül leutánoznom, és legalább feleolyan életerősnek, életvidámnak lennem, mint ő. Másra nem tudom fogni a dolgot, mint hogy elégedett magával. :) Ami keveseknek sikerül mostanában, az neki maradéktalanul.
Néha minden szeretetem ellenére utálom érte, hogy hazajön egy végtelen fárasztó nyolc és fél, kilenc órás műszakból, ahol közel hatvan embert irányított, tanult mellette, mindenféle bonyolult képletet jegyzett meg, meg ilyenek, és mégis sugárzik. El nem tudom képzelni hogy csinálja, és a legkézenfekvőbb ilyenkor, hogy én magamba roskadok, hogy bezzeg én a kis nyomorult négy órás munkámba is belegebedek.
Félreértés ne essék, nagyon örülök neki, hogy épp ilyen ő most, amilyen. Fényember. Nekem világít. :) Talán az utat mutatja, talán csak azt a biztonságos kikötőt világítja meg, amit ő jelent.Egyetlen félelmem van csak, hogy ha sokáig világít ő, én pedig vagyok a sötétségben, még a végén érkezik valaki, aki felér hozzá, én meg menthetetlenül beletaszítódok a sötét lyukba.
Büszke vagyok rá, hogy mellette lehetek ilyenkor is. :) És büszke vagyok rá, hogy annyi viszontagság után mégis itt tart, ahol...
Ma este vacsora közben egy ártatlanul feltett kérdés kapcsán sok mindenről beszélgettünk (a kérdésre nem kaptam választ amúgy, és tudom, nem is fogok soha), aminek a végén megint ugyanoda jutottam, ahova már annyiszor. Nem lényeg, hogy miről volt szó, mert akármiről van szó, konstatálom magamban, hogy míg itt körülöttem a férfiszakasz apraja-nagyja rendesen megéli és átéli az élete minden egyes napját, addig én csak hagyom magam sodródni. Elvben azt gondolom magamról, én vagyok a kikötő nekik, a biztos pont, gyakorlatban pedig már régóta csak egy bója vagyok, ami ide-oda himbálózik, és nem mozdul, mert jól rögzítették. Jobb ez most így, mert úgysem tudnám, merre is mozduljak.
Már-már csodálattal nézem sokszor a férjemet, mert az a hatalmas változás, amin keresztülment az elmúlt egy év alatt, az valami bámulatos. Nem biztos, hogy képes leszek jól megfogalmazni az érzéseimet, és a tapasztalataimat ezzel kapcsolatban, de megpróbálom. Szóban neki elmondtam már, az sem volt szerintem teljesen érthető. Szóval.. az elmúlt egy év volt a majdnem két évtizedes történelmünk során a "fény éve", ha lehet ilyen nyálas szóösszetételt használni rá. Ő lett a fény. Afféle fényember, csak hogy stílusosan felhívjam a figyelmet a könyvre is, amit olvasok. :D Én pedig az árnyék, aki nem tud és nem is akar mozdulni a fény mellől, nélkül. De nem csak nekem ilyen. Azon kapom magunkat, vagy inkább őt, hogy egyre többen keresik a társaságát, vagy keresik újra a társaságát, pedig nem arról híres, hogy szereti az ilyesmit. Sőt. Ennek ellenére mégis. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy nem csak az én elfogult, szerelmes szívem látja rajta, hogy micsoda hihetetlen erő és pozitív energia árad belőle, hanem mindenki, akivel találkozik. Valami olyasmi ez, hogy ránézek, és annyira jó érzés az is, hogy csak ott áll, és néz, és annyira látványosan élvezi az életét, hogy ettől még nekem is jó lesz a legrosszabb napjaimon is. Vannak mondatai, kérdései, amiket sosem tett fel, vagy mondott ki azelőtt. Érzéseket tud megosztani, és kifejezni, amire még sosem volt példa. Velem szemben nem kell kimondania sem, mert én látom és érzem akkor is, ha meg sem szólal. Azt sosem gondoltam, hogy másoknak is ennyire nyilvánvaló, de most már biztos vagyok benne, mert volt, aki meg is fogalmazta, hasonlóképp, mint én. Szavakat ő sem talál erre az egészre.
Gondolkodtam azon, hogy mit csinált ő az elmúlt egy évben, amitől ilyen lett, hátha sikerül leutánoznom, és legalább feleolyan életerősnek, életvidámnak lennem, mint ő. Másra nem tudom fogni a dolgot, mint hogy elégedett magával. :) Ami keveseknek sikerül mostanában, az neki maradéktalanul.
Néha minden szeretetem ellenére utálom érte, hogy hazajön egy végtelen fárasztó nyolc és fél, kilenc órás műszakból, ahol közel hatvan embert irányított, tanult mellette, mindenféle bonyolult képletet jegyzett meg, meg ilyenek, és mégis sugárzik. El nem tudom képzelni hogy csinálja, és a legkézenfekvőbb ilyenkor, hogy én magamba roskadok, hogy bezzeg én a kis nyomorult négy órás munkámba is belegebedek.
Félreértés ne essék, nagyon örülök neki, hogy épp ilyen ő most, amilyen. Fényember. Nekem világít. :) Talán az utat mutatja, talán csak azt a biztonságos kikötőt világítja meg, amit ő jelent.
Büszke vagyok rá, hogy mellette lehetek ilyenkor is. :) És büszke vagyok rá, hogy annyi viszontagság után mégis itt tart, ahol...
2012. jan. 27.
Eszembe jutott
Érdekes dolgokon gondolkodtam ma. De csak azért, mert nagyon ráérek. Például reggel eszembe jutott, hogy milyen fura, hogy amikor valami valamiért "beépül" a mindennapjaimba, mondjuk egy-két napig ugyanúgy csinálom, akkor harmadik nap már automatikusan úgy csinálom. Hogy mire gondolok? Eddig mindig, amikor reggel felkeltem, felöltöztem, és rögtön a kávémat melegítettem, amihez automatikusan ugye rá is gyújtottam. Most felöltözöm, és előbb megcsinálom a gyerekek tízóraiját, elpakolom az innivalókat, és csak mikor már minden kész, megyek kávézni. Fura, mert évek hosszú sora óta nem így csináltam.
Szóval, ilyen apróságok észrevétlenül épülnek be és kopnak el.
A másik, amin gondolkodtam, hogy mekkora hatalma van az érintésnek. Egy kósza simogatásról jutott eszembe, ami semmi több nem volt, mint egy apró érintés a hátamon. Persze, nekem azonnal kifejezte az elköszönést, mert az érintő épp aludni ment, meg persze azt az összetartozós szeretetet is. Erről a kis apróságról eszembe jutott, hogy anélkül, hogy tudatában lennénk, micsoda hatalmunk van. Mert ugye vannak szavaink, amikkel kifejezhetünk bármit. Van fülünk, amivel meghalljuk a szavakat. Van szemünk, amivel meglátjuk a dolgokat, legyenek azok szépek, vagy csúnyák. És vannak a kezeink, amikkel talán még ezeknél is nagyobb dolgokat vagyunk képesek tenni. Mert simogatunk velük, ölelünk velük, tehát kifejezünk egy csomó pozitív érzést, és negatívat is tudunk, mert olyankor lökünk, feltartott tenyérrel megálljt parancsolunk, vagy csak dühösen legyintünk. Az érintés nekem többet szokott jelenteni a szavaknál. Egy ölelésben jobban el lehet merülni, és őszintébb is, mint a szavak, amiket keresgélünk, hogy elég kifejező legyen. Egy kézfogásból tudható, milyen emberrel is hozott össze a sors. Nekem nem szimpatikus emberrel még nem esett jól a kézfogás. Egyébként meg arra gondoltam, mire idáig eljutottam, hogy minden bizonnyal ezért kézrátétellel gyógyítanak az ehhez értők. Mert ők tudják csak igazán, micsoda jó dolog is az érintés.
Szóval, ilyen apróságok észrevétlenül épülnek be és kopnak el.
A másik, amin gondolkodtam, hogy mekkora hatalma van az érintésnek. Egy kósza simogatásról jutott eszembe, ami semmi több nem volt, mint egy apró érintés a hátamon. Persze, nekem azonnal kifejezte az elköszönést, mert az érintő épp aludni ment, meg persze azt az összetartozós szeretetet is. Erről a kis apróságról eszembe jutott, hogy anélkül, hogy tudatában lennénk, micsoda hatalmunk van. Mert ugye vannak szavaink, amikkel kifejezhetünk bármit. Van fülünk, amivel meghalljuk a szavakat. Van szemünk, amivel meglátjuk a dolgokat, legyenek azok szépek, vagy csúnyák. És vannak a kezeink, amikkel talán még ezeknél is nagyobb dolgokat vagyunk képesek tenni. Mert simogatunk velük, ölelünk velük, tehát kifejezünk egy csomó pozitív érzést, és negatívat is tudunk, mert olyankor lökünk, feltartott tenyérrel megálljt parancsolunk, vagy csak dühösen legyintünk. Az érintés nekem többet szokott jelenteni a szavaknál. Egy ölelésben jobban el lehet merülni, és őszintébb is, mint a szavak, amiket keresgélünk, hogy elég kifejező legyen. Egy kézfogásból tudható, milyen emberrel is hozott össze a sors. Nekem nem szimpatikus emberrel még nem esett jól a kézfogás. Egyébként meg arra gondoltam, mire idáig eljutottam, hogy minden bizonnyal ezért kézrátétellel gyógyítanak az ehhez értők. Mert ők tudják csak igazán, micsoda jó dolog is az érintés.
2012. jan. 18.
Furcsa könyvajánló
Olvasom a Fábián Janka féle Emma sorozatot. (majd el ne felejtsem végre lecserélni az oldalsávban is) Az első könyvet igen hamar kiolvastam, még úgy is, hogy napközben egy-egy félórát lopok el erre, többnyire munkaidőben, és este, a fürdőkádban is körülbelül ennyi időt (vagy csak egy fél órát) töltök el ezzel. Tudtam, hogy nekem való könyv lesz, mert szeretem az ilyen családregényeket. Valahonnan innen eredhet az is, hogy nagyon szeretem mások blogjain nyomon követni a családok életét.
A történet az ezerkilencszázas években kezd el játszódni. Azon kaptam magam, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy mennyire egyszerű is volt még az életük, majd egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan csodálkozásba estem, amikor arról olvastam, hogy pl. levelet küldtek Párizsba, hogy megbetegedett a mama. Én hülye, az első ilyennél még gondoltam rá, hogy de minek levelezni.. miért nem hívták fel? Aztán rájöttem, hogy jaaaa, hát telefon sem volt még.
Mire az első kötet véget ért, addigra már túl voltunk az első világháborún. Az egy külön misét megér, milyen furcsa gondolataim voltak akkor, mikor arról olvastam, hogy a férfi főszereplő hónapokat töltött teljesen ismeretlenül, gyakorlatilag lebénulva egy olaszországi kórházban, miközben Emma, aki a női főszereplő, mit sem tudott róla. El sem tudom képzelni, hogy ilyen lehetséges. Mert ma ugye, a világ bármelyik pontjáról fel tudjuk hívni egymást. Bármikor. És beszéltem én már úgy a barátnőmmel, hogy ő egy svájci hegycsúcs közelében volt. Pont ugyanúgy beszélgettünk, mintha csak a szomszéd szobában lett volna. De ha nem telefon, hát ott az email. Vagy a facebook. Vagy skype (bár neki továbbra sem vagyok barátja), msn, twitter, akármi.
Mi egy ilyen világba nőttünk bele. És ami a legérdekesebb.. annak ellenére csodálkoztam mindezen, hogy én még úgy töltöttem a gyerekkoromat, hogy vezetékes telefonunk sem volt. És kályha volt a szobákban. Olajkályha. Még ha nagyon akarom, érzem a szagát.. és hallom, ahogy pattogott éjszakánként, és majd betojtam tőle.
Mindezt továbbgondoltam.. az én gyerekeim is abszolút beleszülettek a technikába. Pont, mint a többi gyerek gond nélkül kezeli a számítógépeket, használja az internetet, simán elboldogul akármilyen telefonnal, kezébe fogja a távirányítót, amit akkor vettünk ki a dobozból, és máris tudja, melyik gombbal mit csinál. Egy kattintással megosztják a világgal a gondolataikat, megfelelő eszközzel akárhonnan. Jó ez végül is.. mert azért én nem felejtettem el azt sem, mennyi idő volt, amíg megtanultam az egeret normálisan használni. :D
Na de visszakanyarodva a könyvekhez.. ami a leginkább elbűvölő (amellett, hogy nagyon jól van megírva is), hogy miközben olvasom, lelassul az idő. Olyan szép lassan telik, mintha lovaskocsival mennék a Balatonra. Ráérősen elidőzünk a kor jellegzetességeinél, nem túl hivalkodóan, és nem is túl nyálasan, olyan pont jól. Mindent, ami "rossz", azt gondolom tudatosan rövidre vett az írónő. Mondanám, hogy nagyon jól is csinálta, mert nem is süppedtem bele a világháború hangulatba. Egyszerűen csak megírta, hogy milyen volt, írt az élelmiszerjegyekről is, meg mindenféléről, de nem volt központi téma.
Elkezdtem a második könyvet ma. Emma fiai. Magamban mosolygok.. mert három fia van. És épp babát vár, aki (tudva a harmadik könyv címét) lány. Az ilyeneket mindig égi jelnek tekintem. Ráadásul Emma sok-sok minden után végül beteljesítette a gyerekkori álmát még az első könyv végén.. írónő lett.
Amikor mindezt már összegeztem magamban, végül fel kellett tegyem magamnak a kérdést. Végül is mi is tetszik annyira ebben? Reménykedem, hogy én is lehetek Emma? Vagy csak hálás vagyok érte, hogy olvashatom, meg lecsendesíti bennem a háborgó indulatokat a világ ellen. Hiszen ott van leírva, feketén-fehéren, hogy minden helyzetben boldogul az ember. :)
Akik már olvasták, azoktól szívesen venném, ha leírnák, mit is gondolnak róla, akik pedig még nem, azoknak szeretettel ajánlom.
A történet az ezerkilencszázas években kezd el játszódni. Azon kaptam magam, hogy eleinte fel sem tűnt, hogy mennyire egyszerű is volt még az életük, majd egy idő után azon kaptam magam, hogy folyamatosan csodálkozásba estem, amikor arról olvastam, hogy pl. levelet küldtek Párizsba, hogy megbetegedett a mama. Én hülye, az első ilyennél még gondoltam rá, hogy de minek levelezni.. miért nem hívták fel? Aztán rájöttem, hogy jaaaa, hát telefon sem volt még.
Mire az első kötet véget ért, addigra már túl voltunk az első világháborún. Az egy külön misét megér, milyen furcsa gondolataim voltak akkor, mikor arról olvastam, hogy a férfi főszereplő hónapokat töltött teljesen ismeretlenül, gyakorlatilag lebénulva egy olaszországi kórházban, miközben Emma, aki a női főszereplő, mit sem tudott róla. El sem tudom képzelni, hogy ilyen lehetséges. Mert ma ugye, a világ bármelyik pontjáról fel tudjuk hívni egymást. Bármikor. És beszéltem én már úgy a barátnőmmel, hogy ő egy svájci hegycsúcs közelében volt. Pont ugyanúgy beszélgettünk, mintha csak a szomszéd szobában lett volna. De ha nem telefon, hát ott az email. Vagy a facebook. Vagy skype (bár neki továbbra sem vagyok barátja), msn, twitter, akármi.
Mi egy ilyen világba nőttünk bele. És ami a legérdekesebb.. annak ellenére csodálkoztam mindezen, hogy én még úgy töltöttem a gyerekkoromat, hogy vezetékes telefonunk sem volt. És kályha volt a szobákban. Olajkályha. Még ha nagyon akarom, érzem a szagát.. és hallom, ahogy pattogott éjszakánként, és majd betojtam tőle.
Mindezt továbbgondoltam.. az én gyerekeim is abszolút beleszülettek a technikába. Pont, mint a többi gyerek gond nélkül kezeli a számítógépeket, használja az internetet, simán elboldogul akármilyen telefonnal, kezébe fogja a távirányítót, amit akkor vettünk ki a dobozból, és máris tudja, melyik gombbal mit csinál. Egy kattintással megosztják a világgal a gondolataikat, megfelelő eszközzel akárhonnan. Jó ez végül is.. mert azért én nem felejtettem el azt sem, mennyi idő volt, amíg megtanultam az egeret normálisan használni. :D
Na de visszakanyarodva a könyvekhez.. ami a leginkább elbűvölő (amellett, hogy nagyon jól van megírva is), hogy miközben olvasom, lelassul az idő. Olyan szép lassan telik, mintha lovaskocsival mennék a Balatonra. Ráérősen elidőzünk a kor jellegzetességeinél, nem túl hivalkodóan, és nem is túl nyálasan, olyan pont jól. Mindent, ami "rossz", azt gondolom tudatosan rövidre vett az írónő. Mondanám, hogy nagyon jól is csinálta, mert nem is süppedtem bele a világháború hangulatba. Egyszerűen csak megírta, hogy milyen volt, írt az élelmiszerjegyekről is, meg mindenféléről, de nem volt központi téma.
Elkezdtem a második könyvet ma. Emma fiai. Magamban mosolygok.. mert három fia van. És épp babát vár, aki (tudva a harmadik könyv címét) lány. Az ilyeneket mindig égi jelnek tekintem. Ráadásul Emma sok-sok minden után végül beteljesítette a gyerekkori álmát még az első könyv végén.. írónő lett.
Amikor mindezt már összegeztem magamban, végül fel kellett tegyem magamnak a kérdést. Végül is mi is tetszik annyira ebben? Reménykedem, hogy én is lehetek Emma? Vagy csak hálás vagyok érte, hogy olvashatom, meg lecsendesíti bennem a háborgó indulatokat a világ ellen. Hiszen ott van leírva, feketén-fehéren, hogy minden helyzetben boldogul az ember. :)
Akik már olvasták, azoktól szívesen venném, ha leírnák, mit is gondolnak róla, akik pedig még nem, azoknak szeretettel ajánlom.
2011. dec. 4.
Ajándékok
Mielőtt ma este leültem a gép elé, hogy válaszoljak egy email-re, meg aztán elolvassam az olvasásra váró blogokat, motoszkált a fejemben egy téma. Aztán tátott szájjal néztem, hogy Heninek is motoszkált valami hasonló a fejében, ő már írt is róla.
Nyilván nem nehéz mostanában ilyesminek eszünkbe jutnia, hiszen gőzerővel közeledik a karácsony. Minden magasztos érzése mellett azért, akárhogyan is, de szól az ajándékokról. A gyerekeknek nyilván van mindig. Mindig van valami vágyuk is, (bár tavaly még ez sem volt igaz) ha szerencsénk van, teljesíthető. Ha nincs, és túl nagy a kérés, az első nagy feladat, hogy megfelelő lobbi-programmal terelgessük a gyereket valami olyan felé, ami még belefér a budget-be. Amit az idén már el is kezdtem... lévén, Roland egy pandát szeretne. Még ott tartunk, hogy de ha nem lehet kapni bambuszt, akkor biztos megeszi majd a füvet is... szóval, jó projekt lesz ez.
A nagycsaládban nevelkedő gyerekek kivételes helyzetben vannak, speciálisan kivételesben. Egyfelől kevesebb jut nekik egymaguknak, másfelől a több kevés mégiscsak sok lesz a végén, és úgyis mindenki játszik előbb-utóbb mindennel. Szóval, ami az elején nem olyan buli, az a végén mégis az lesz. De ehhez azért nem árt, ha kapnak játékot.
Nálunk minden december úgy indul, hogy kijelentjük, hogy ide aztán játékot egy darabot sem... aztán végül én kezdem a szokásos "nótát", hogy "de Te minek örültél gyerekkorodban?" És végül aztán mindenkitől kap mindenki csak egy kis valamit.. a kis valamik a végére a fél szobát elfoglalják. :) De még eddig mindig akkora boldogság volt az arcukon minden újabb játék után, hogy tartok tőle, az idén is lobbizni fogok érte, hogy láthassam. :) Végül is, már nem lesznek sokáig ennyire kicsik.. és talán az utolsó igazán titokzatos karácsonyunk ez... ha Patrik előáll a farbával, azonnal Erik is tudni fogja (nem azért, mert Patrik elmondja neki, hanem mert olyan kíváncsi, hogy hallgatózni fog :D), és akkor már soha nem lesz semmi sem ugyanolyan. (ide kívánkozik egy újabb mély vágyakozó sóhaj, bárcsak még két kicsi jönne utánuk, nem csak egy...)
Aztán továbbgondoltam ezt, hogy milyen érdekes, hogy most mennyire tisztában vagyunk vele, hogy melyik gyerekünket mi teszi igazán boldoggá, mi lesz az, amitől talán soha többé nem múlik el a mosolya. Közben meg a szüleinknek velünk kapcsolatban erről már fogalma sincs. Anyám már kérdezte úgy egy hónapja, hogy mit vegyen. Én meg erre a kérdésre automatikusan rávágom, hogy semmit. Nem azért, mert ilyen jól nevelt vagyok, hanem mert vagyok még annyira gyerek, hogy szeressem a meglepetéseket, kiváltképp karácsonykor. Tényleg mindenünk megvan, és mindent meg is szerzünk, amit nagyon szeretnénk, előbb-utóbb össze szokott jönni a rávaló. Azért remélem, hogy majd amikor az én gyerekeim lesznek ennyi idősek még mindig fogom tudni a szívük vágyát, akkor is, ha már lesz melléjük egy-egy lányom is, aki biztosan sokat fog rajtuk még formálni-alakítani, hogy igazán jó pár lehessenek.
Szerintetek elmúlik ez a fajta gyerekre hangolódás, ha felnőnek? Vagy csak simán "ebben sincs szerencsém" és csak nálunk múlt el?
Nyilván nem nehéz mostanában ilyesminek eszünkbe jutnia, hiszen gőzerővel közeledik a karácsony. Minden magasztos érzése mellett azért, akárhogyan is, de szól az ajándékokról. A gyerekeknek nyilván van mindig. Mindig van valami vágyuk is, (bár tavaly még ez sem volt igaz) ha szerencsénk van, teljesíthető. Ha nincs, és túl nagy a kérés, az első nagy feladat, hogy megfelelő lobbi-programmal terelgessük a gyereket valami olyan felé, ami még belefér a budget-be. Amit az idén már el is kezdtem... lévén, Roland egy pandát szeretne. Még ott tartunk, hogy de ha nem lehet kapni bambuszt, akkor biztos megeszi majd a füvet is... szóval, jó projekt lesz ez.
A nagycsaládban nevelkedő gyerekek kivételes helyzetben vannak, speciálisan kivételesben. Egyfelől kevesebb jut nekik egymaguknak, másfelől a több kevés mégiscsak sok lesz a végén, és úgyis mindenki játszik előbb-utóbb mindennel. Szóval, ami az elején nem olyan buli, az a végén mégis az lesz. De ehhez azért nem árt, ha kapnak játékot.
Nálunk minden december úgy indul, hogy kijelentjük, hogy ide aztán játékot egy darabot sem... aztán végül én kezdem a szokásos "nótát", hogy "de Te minek örültél gyerekkorodban?" És végül aztán mindenkitől kap mindenki csak egy kis valamit.. a kis valamik a végére a fél szobát elfoglalják. :) De még eddig mindig akkora boldogság volt az arcukon minden újabb játék után, hogy tartok tőle, az idén is lobbizni fogok érte, hogy láthassam. :) Végül is, már nem lesznek sokáig ennyire kicsik.. és talán az utolsó igazán titokzatos karácsonyunk ez... ha Patrik előáll a farbával, azonnal Erik is tudni fogja (nem azért, mert Patrik elmondja neki, hanem mert olyan kíváncsi, hogy hallgatózni fog :D), és akkor már soha nem lesz semmi sem ugyanolyan. (ide kívánkozik egy újabb mély vágyakozó sóhaj, bárcsak még két kicsi jönne utánuk, nem csak egy...)
Aztán továbbgondoltam ezt, hogy milyen érdekes, hogy most mennyire tisztában vagyunk vele, hogy melyik gyerekünket mi teszi igazán boldoggá, mi lesz az, amitől talán soha többé nem múlik el a mosolya. Közben meg a szüleinknek velünk kapcsolatban erről már fogalma sincs. Anyám már kérdezte úgy egy hónapja, hogy mit vegyen. Én meg erre a kérdésre automatikusan rávágom, hogy semmit. Nem azért, mert ilyen jól nevelt vagyok, hanem mert vagyok még annyira gyerek, hogy szeressem a meglepetéseket, kiváltképp karácsonykor. Tényleg mindenünk megvan, és mindent meg is szerzünk, amit nagyon szeretnénk, előbb-utóbb össze szokott jönni a rávaló. Azért remélem, hogy majd amikor az én gyerekeim lesznek ennyi idősek még mindig fogom tudni a szívük vágyát, akkor is, ha már lesz melléjük egy-egy lányom is, aki biztosan sokat fog rajtuk még formálni-alakítani, hogy igazán jó pár lehessenek.
Szerintetek elmúlik ez a fajta gyerekre hangolódás, ha felnőnek? Vagy csak simán "ebben sincs szerencsém" és csak nálunk múlt el?
2011. dec. 3.
Elfelejtettem...
..pedig egész hét elején számon tartottam, mint életem egyik fontos dátumát. Aztán aznap sikeresen megfeledkeztem róla. És tegnap is. Ma este egy villanással beugrott, hogy húha, elmúlt már elseje. Aznap lett a blog három éves. :)
Az első bejegyzés óta hihetetlen változáson mentem keresztül, ezt még én magam is látom. Egyetlen egy olvasóm van, aki az első betűtől kezdve olvas mindig, azt hiszem, az előző mondatommal egyet fog érteni. Akkor egyik nagyon búskomor időszakomat éltem meg, hatalmas segítség volt kiírni magamból. Azóta már sok-sok jobb és rosszabb pillanatnál éreztem ugyanezt. Nem tudom, enélkül is ugyanez lennék e, vagy valaki más. Szegényebb lennék, az biztos. Azok közül, akikkel bármilyen módon is már kapcsolatba kerültem az írásaim révén, senkit nem ismernék ha csak a valódi világomban mozognék, és nem élnék itt, a virtuális valóságban is.
Néha félelemmel írok őszintén, máskor büszke vagyok az őszinteségemre. Vannak ugyan dolgok, amikről soha nem írtam, és nagy valószínűséggel nem is fogok. Nem azért, mert nem vállalható, azért, mert annyira nem csak rólam szól, hogy úgy már nem. Magammal kapcsolatban azt hiszem, kiadtam már mindent. Tudjátok rólam, hogy nem tudok főzni, és nem is szeretek. Tudjátok, hogy nem szeretek korán kelni, és van, hogy nem is tudok. Azt is, hogy milyen betegségeim vannak, és azt is, hogy mennyire nehéz ezt elfogadnom. Tudjátok, hogy a gyerekeimért bármire képes vagyok, de azt is, hogy a gyerekeim mennyire az idegeimre tudnak menni. Tudjátok, hogy sírok akkor is, ha bánatom van, de akkor is, ha örülök. Tudjátok, hogy az érzelmeimet olyan szinten élem meg, ami néha fájdalmas. Többet tudtok rólam, mint sokan a személyes ismerőseim közül.
Nem tudok most olyat írni, amivel meglepnék bárkit is. Magamat megleptem már számtalan alkalommal a bloggal kapcsolatos kitartásommal, még én magam is azt gondoltam, hamar rá fogok unni. Nem így lett.
A mai a 798. bejegyzés. De ha ezt a kettőt nem számoljuk, ami túl van már az elsején, akkor 796. bejegyzés született a három év alatt, 1524 komment. (ebben szerepelnek az enyémek is) 28 rendszeres olvasóm van, akiknek külön köszönöm, hogy vállalják, hogy olvasnak. A legtöbb látogató Szilviéktől érkezett, összesen 5160-an.
Nem tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy KÖSZÖNÖM. :)
Az első bejegyzés óta hihetetlen változáson mentem keresztül, ezt még én magam is látom. Egyetlen egy olvasóm van, aki az első betűtől kezdve olvas mindig, azt hiszem, az előző mondatommal egyet fog érteni. Akkor egyik nagyon búskomor időszakomat éltem meg, hatalmas segítség volt kiírni magamból. Azóta már sok-sok jobb és rosszabb pillanatnál éreztem ugyanezt. Nem tudom, enélkül is ugyanez lennék e, vagy valaki más. Szegényebb lennék, az biztos. Azok közül, akikkel bármilyen módon is már kapcsolatba kerültem az írásaim révén, senkit nem ismernék ha csak a valódi világomban mozognék, és nem élnék itt, a virtuális valóságban is.
Néha félelemmel írok őszintén, máskor büszke vagyok az őszinteségemre. Vannak ugyan dolgok, amikről soha nem írtam, és nagy valószínűséggel nem is fogok. Nem azért, mert nem vállalható, azért, mert annyira nem csak rólam szól, hogy úgy már nem. Magammal kapcsolatban azt hiszem, kiadtam már mindent. Tudjátok rólam, hogy nem tudok főzni, és nem is szeretek. Tudjátok, hogy nem szeretek korán kelni, és van, hogy nem is tudok. Azt is, hogy milyen betegségeim vannak, és azt is, hogy mennyire nehéz ezt elfogadnom. Tudjátok, hogy a gyerekeimért bármire képes vagyok, de azt is, hogy a gyerekeim mennyire az idegeimre tudnak menni. Tudjátok, hogy sírok akkor is, ha bánatom van, de akkor is, ha örülök. Tudjátok, hogy az érzelmeimet olyan szinten élem meg, ami néha fájdalmas. Többet tudtok rólam, mint sokan a személyes ismerőseim közül.
Nem tudok most olyat írni, amivel meglepnék bárkit is. Magamat megleptem már számtalan alkalommal a bloggal kapcsolatos kitartásommal, még én magam is azt gondoltam, hamar rá fogok unni. Nem így lett.
A mai a 798. bejegyzés. De ha ezt a kettőt nem számoljuk, ami túl van már az elsején, akkor 796. bejegyzés született a három év alatt, 1524 komment. (ebben szerepelnek az enyémek is) 28 rendszeres olvasóm van, akiknek külön köszönöm, hogy vállalják, hogy olvasnak. A legtöbb látogató Szilviéktől érkezett, összesen 5160-an.
Nem tudom mit mondhatnék azon kívül, hogy KÖSZÖNÖM. :)
2011. nov. 29.
Morbid
Éltem már át olyan szívmegállós pillanatokat egy párat, főleg mióta gyerekeim vannak.
Legelőször akkor, mikor Patrikot szájon csípte egy darázs, és kb. százszorosára dagadt a szája .
Aztán mikor Eriknek születése után a fejébe tették a branült a kékfényes kezelés miatt.
De végignéztem például, ahogy stoplis cipővel tapostak a gyerekem csuklójára, és jó mély levegőket vettem, miközben rohantam érte, hogy el ne ájuljak ijedtemben. Utána őt támogattam, hogy el ne ájuljon a fájdalomtól.
Rohantam már a fürdőszobába gyereket menteni, akiből csak az láttam, hogy csöpög a vére, de fogalmam sem volt honnan. Komoly lélekjelenléttel nyugtattam meg azonnal, hogy abbahagyja a sírást, és kerestem meg, honnan is ered... aztán már-már higgadtan szóltam az apjának, hogy szerezzen kocsit, mert indulunk...szétnyílt az álla.
Néztem végig enyhe fitymaszűkűlet-felrántást is, háromszor. És utána napokig borsózott a hátam minden egyes kamillázástól.
A pálmát kétségkívül az viszi, amikor Patrik fogát próbálták visszatenni. Szörnyű volt. És morbid.. ahogy tuszkolták, ő sikított, én meg csak drukkoltam, hogy sikerüljön.
Azt hittem, mostanában megkímélnek minden morbid élménytől, mégiscsak karácsony közeleg, meg ilyesmi. Erre ma hazaállít a nagy fiam.... a szívem megállt abban a pillanatban, ahogy nyitotta az ajtót. A kezében hozott egy kezet. Ami kétségkívül az ő keze volt. Arról fogalmam sincs, mit gondoltam, de az tuti, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam. Pedig minden józan felfogás szerint nem jönne a saját lábán, ha.... Nem is emlékszem már rá, hogy mit mondtam, de Patrik jól kiröhögött. Technika órán készült a remekbe szabott darab, viaszból és gipszből. (innen is csókoltatom a pihent agyú technika tanárt) Amúgy tényleg remek, mert tökéletes 3D-s lenyomata a kezének (és majd amikor ő lesz a pénzügyminiszter, nagyon sokat fog érni ez a jobb kéz :P), minden vonal megvan, a körmei, szóval nem semmi. De engem még mindig a hideg ráz tőle. A gyerekeim meg már mindhárman kiröhögték a "betoji" anyjukat (na de majd megtudják ám, mikor ők aggódnak a sajátjaikért).
Hát így jártam a technika-órával. Sosem volt a szívem csücske, ezek után meg már félek is, mivel állít még haza.... :D
Legelőször akkor, mikor Patrikot szájon csípte egy darázs, és kb. százszorosára dagadt a szája .
Aztán mikor Eriknek születése után a fejébe tették a branült a kékfényes kezelés miatt.
De végignéztem például, ahogy stoplis cipővel tapostak a gyerekem csuklójára, és jó mély levegőket vettem, miközben rohantam érte, hogy el ne ájuljak ijedtemben. Utána őt támogattam, hogy el ne ájuljon a fájdalomtól.
Rohantam már a fürdőszobába gyereket menteni, akiből csak az láttam, hogy csöpög a vére, de fogalmam sem volt honnan. Komoly lélekjelenléttel nyugtattam meg azonnal, hogy abbahagyja a sírást, és kerestem meg, honnan is ered... aztán már-már higgadtan szóltam az apjának, hogy szerezzen kocsit, mert indulunk...szétnyílt az álla.
Néztem végig enyhe fitymaszűkűlet-felrántást is, háromszor. És utána napokig borsózott a hátam minden egyes kamillázástól.
A pálmát kétségkívül az viszi, amikor Patrik fogát próbálták visszatenni. Szörnyű volt. És morbid.. ahogy tuszkolták, ő sikított, én meg csak drukkoltam, hogy sikerüljön.
Azt hittem, mostanában megkímélnek minden morbid élménytől, mégiscsak karácsony közeleg, meg ilyesmi. Erre ma hazaállít a nagy fiam.... a szívem megállt abban a pillanatban, ahogy nyitotta az ajtót. A kezében hozott egy kezet. Ami kétségkívül az ő keze volt. Arról fogalmam sincs, mit gondoltam, de az tuti, hogy egy pillanatra levegőt sem kaptam. Pedig minden józan felfogás szerint nem jönne a saját lábán, ha.... Nem is emlékszem már rá, hogy mit mondtam, de Patrik jól kiröhögött. Technika órán készült a remekbe szabott darab, viaszból és gipszből. (innen is csókoltatom a pihent agyú technika tanárt) Amúgy tényleg remek, mert tökéletes 3D-s lenyomata a kezének (és majd amikor ő lesz a pénzügyminiszter, nagyon sokat fog érni ez a jobb kéz :P), minden vonal megvan, a körmei, szóval nem semmi. De engem még mindig a hideg ráz tőle. A gyerekeim meg már mindhárman kiröhögték a "betoji" anyjukat (na de majd megtudják ám, mikor ők aggódnak a sajátjaikért).
Hát így jártam a technika-órával. Sosem volt a szívem csücske, ezek után meg már félek is, mivel állít még haza.... :D
2011. nov. 26.
Csak egy vélemény
Azon gondolkodtam mostanában, hogy vajon hányan vannak olyan hétköznapi emberek, akik, mint például én is, élnek valahol a világban, és igazán nem tartoznak sehova. Elmagyarázom. Vagyunk egy páran, akik hiszünk Istenben, de nem úgy élünk, hogy minden, amit teszünk, nem teszünk, történik, azonnal elfogadásra kerül, mert Isten bízta ránk, nyilván nem történt véletlenül. Vagyunk egy páran, akik tisztában vagyunk azzal, hogy ha túl sok szénhidrátot eszünk, akkor el fogunk hízni, ha gyorskaját eszünk, az egészségtelen, mégsem akarunk, vagy tudunk mindent megvonni magunktól. Vagyunk egy páran, akik bízunk a szeretet erejében, mégsem tudunk mindig, minden helyzetben szeretettel teliek lenni.
Csak kapkodom a fejem a világban, amikor azt látom, hallom, hogy mindenki hülye aki sózza az ételét, aki fehér lisztet használ, aki még egyetlen gramm kristálycukrot is használ. Sőt, vannak olyan rétegek is, akik egyenesen a főzést magát is hülyeségnek tartják, mert az ősemberek nem a főtt ételre voltak berendezkedve.
Nézek nagyokat a facebook-on, amikor azt látom, hogy rengeteg ismerősöm bólogat bőszen az OSHO idézetekre, és hirdeti a világbékét, amúgy meg tudom róla, hogy korántsem ilyen. Még ezt csak el tudom fogadni, mert hisz magáról, amit akar, de az már erős nekem is, amikor "osztja az észt" a témában.
Minden témának van több nagy szószólója, mert az egészséges étkezéstől kezdve a testi-lelki egészségen keresztül életünk minden területére tudja valaki a tutit. Természetesen ha valaki elég időt, energiát szán rá, rájöhet, hogy ezeknek a gyökere nagyjából ugyanaz. Csak KisJózsi a balra tartó gyökérbe kapaszkodott, NagyMaris meg a jobbra tartóba. És mindenkihez csatlakoztak egy páran, mindenki hozzátett egy kicsit, elvett valamit, aztán terjedt.
Tudom, hogy sok mindennek itt van az ideje. Változnunk kell, hogy túlélhessük saját magunkat. Nincs akkora hitem semmiben, hogy fenntartás nélkül tudjam hinni, hogy jó lesz. Bízom benne, sokkal inkább a gyerekeimért, mint magamért, hogy bármi történik, nem lesz már nagyon fájdalmas. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha valaki holnap jönne, és elmondaná akár napra pontosan, hogy mikor mi fog történni, azzal kapcsolatban is lennének kételyeim. (mert honnan is tudhatná előre?)
Ami szúrja a szememet, az leginkább az, hogy minden csoporttal kapcsolatban azt érzékelem, hogy csak azt tudják elfogadni, amiben ők hisznek. Akárhogy is, kötik az ebet a karóhoz... egészen addig, amíg már tényleg kezdi az ember nagyon rosszul érezni magát önmaga miatt, amiért ilyen balga.. és még a végén majd miatta omlik össze ez az egész.
Viszont nagyon bölcs dolgokra tettem már szert sok-sok ismerősöm által. Tudom már, hogy nem lehet enni szinte semmit, hogy nem lehet negatívakat gondolkodni (még akkor sem, ha épp fellógatnak, mert még a végén tényleg..), hogy minden ami történik, azért történik, mert mi vonzottuk be. Tudom azt is, hogy minden betegség a saját tudatunk miatt van. Meg még egy csomó ilyet.
Mindnek van igazság és valóság alapja. A pozitív gondolkodás hihetetlen erőket tud megmozgatni az emberben, és valóban jó dolgokat tud szülni. De nem szabad elhitetnünk azt senkivel, hogy az ellenkezőjétől akár rákos beteg is lehet, mert az szörnyű.
Ráadásul, bevallom őszintén, mindezek azért is bántanak, és fájnak kissé, mert nálunk a családban volt már rákbeteg gyerek is. Akire ezek közül semmi nem lehet igaz, mert gyerek volt még. Épp akkor lett volna felnőtt, mikor meghalt.
Valószínűleg sosem írtam volna le ezeket a gondolataimat, ha nem látnám, hogy többeknek többet ártott már, mint használt az, hogy nem tartoznak sehova. De nekik innen üzenem: az a fontos, ami odabent van. Nem mindenki tudja összegezni, elmondani, leírni, de ez nem baj. Attól még ők is ugyanolyan fontosak a világban, mint azok, akik tartoznak valahová.
Csak kapkodom a fejem a világban, amikor azt látom, hallom, hogy mindenki hülye aki sózza az ételét, aki fehér lisztet használ, aki még egyetlen gramm kristálycukrot is használ. Sőt, vannak olyan rétegek is, akik egyenesen a főzést magát is hülyeségnek tartják, mert az ősemberek nem a főtt ételre voltak berendezkedve.
Nézek nagyokat a facebook-on, amikor azt látom, hogy rengeteg ismerősöm bólogat bőszen az OSHO idézetekre, és hirdeti a világbékét, amúgy meg tudom róla, hogy korántsem ilyen. Még ezt csak el tudom fogadni, mert hisz magáról, amit akar, de az már erős nekem is, amikor "osztja az észt" a témában.
Minden témának van több nagy szószólója, mert az egészséges étkezéstől kezdve a testi-lelki egészségen keresztül életünk minden területére tudja valaki a tutit. Természetesen ha valaki elég időt, energiát szán rá, rájöhet, hogy ezeknek a gyökere nagyjából ugyanaz. Csak KisJózsi a balra tartó gyökérbe kapaszkodott, NagyMaris meg a jobbra tartóba. És mindenkihez csatlakoztak egy páran, mindenki hozzátett egy kicsit, elvett valamit, aztán terjedt.
Tudom, hogy sok mindennek itt van az ideje. Változnunk kell, hogy túlélhessük saját magunkat. Nincs akkora hitem semmiben, hogy fenntartás nélkül tudjam hinni, hogy jó lesz. Bízom benne, sokkal inkább a gyerekeimért, mint magamért, hogy bármi történik, nem lesz már nagyon fájdalmas. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha valaki holnap jönne, és elmondaná akár napra pontosan, hogy mikor mi fog történni, azzal kapcsolatban is lennének kételyeim. (mert honnan is tudhatná előre?)
Ami szúrja a szememet, az leginkább az, hogy minden csoporttal kapcsolatban azt érzékelem, hogy csak azt tudják elfogadni, amiben ők hisznek. Akárhogy is, kötik az ebet a karóhoz... egészen addig, amíg már tényleg kezdi az ember nagyon rosszul érezni magát önmaga miatt, amiért ilyen balga.. és még a végén majd miatta omlik össze ez az egész.
Viszont nagyon bölcs dolgokra tettem már szert sok-sok ismerősöm által. Tudom már, hogy nem lehet enni szinte semmit, hogy nem lehet negatívakat gondolkodni (még akkor sem, ha épp fellógatnak, mert még a végén tényleg..), hogy minden ami történik, azért történik, mert mi vonzottuk be. Tudom azt is, hogy minden betegség a saját tudatunk miatt van. Meg még egy csomó ilyet.
Mindnek van igazság és valóság alapja. A pozitív gondolkodás hihetetlen erőket tud megmozgatni az emberben, és valóban jó dolgokat tud szülni. De nem szabad elhitetnünk azt senkivel, hogy az ellenkezőjétől akár rákos beteg is lehet, mert az szörnyű.
Ráadásul, bevallom őszintén, mindezek azért is bántanak, és fájnak kissé, mert nálunk a családban volt már rákbeteg gyerek is. Akire ezek közül semmi nem lehet igaz, mert gyerek volt még. Épp akkor lett volna felnőtt, mikor meghalt.
Valószínűleg sosem írtam volna le ezeket a gondolataimat, ha nem látnám, hogy többeknek többet ártott már, mint használt az, hogy nem tartoznak sehova. De nekik innen üzenem: az a fontos, ami odabent van. Nem mindenki tudja összegezni, elmondani, leírni, de ez nem baj. Attól még ők is ugyanolyan fontosak a világban, mint azok, akik tartoznak valahová.
2011. nov. 23.
Úgy jártam,
, hogy sosem látott magasságokból egy pillanat alatt zuhantam akkorát, hogy szerintem még kisebb földrengést is okoztam. Nem tudom megmondani mennyi időt és energiát fordítottam arra, hogy a mostani békémet elérjem. Rengeteget mindkettőből. Keresgéltem mindenfelé, jártam az utakat, néha eltévedtem, néha zsákutcába jutottam. Sokszor volt, hogy csak ücsörögtem, mint egy rakás szerencsétlenség egy kereszteződés kellős közepén, mert fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Amiben hihetetlen szerencsém volt, hogy mindig, minden körülmények között ott állt mellettem valaki. Minden utamon jött velem, észrevétlenül támogatott, hol azzal, hogy békén hagyott, hol azzal, hogy nem. Ez utóbbit végtelenül utáltam mindig, és kicsit mindig belehaltam. Mostanra értem, miért haltam bele. Mert mindig előcsalogatta egy-egy ilyen az egomat, és nem hagyta, hogy oda jusson el a mondanivalója, ahova kéne. Természetesen mindig a legmélyebben meg voltam arról győződve, hogy ÉN sokkal előrébb tartok nála fejlődésben (lelki síkon értem), és néha még arra is vetemedtem, hogy kissé fennkölten gondoljak rá, hogy "hahh, mire ő eljut idáig..."
Egy ideje néha úgy éreztem, tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk e téren is. Mondhatjuk úgy is, hogy teljesen tökéletesen ő volt a yin, én meg a yang. Minden tekintetben. Ami az egyikünkben kicsit kevésbé van jelen, az ott dominál a másikban. És fordítva is.
Aztán ma legnagyobb döbbenetemre tükröt tartott elém. A maga módján, de tökéletesen tudatosan szerintem. És ezúttal akkora hatással volt rám, hogy épp oda ért el, ahova kellett. Az egomnak arra sem volt ideje, hogy egy gúnyos kacajt hallasson odabenn. Amellett, hogy nemkicsit elszégyelltem magam azért, amit mondott, mert igaza volt teljes mértékben, és sajnos több dologban is, rádöbbentett, hogy hol is van ez a hiányzó láncszem, amin annyit gondolkodtam már. Mert tudtam én, hogy a kerek egészhez még egy körcikk hiányzik. Naná, hogy épp a legfontosabb. Mert én hülye, addig keresgéltem itt magamat, meg az utamat, a békességemet, a helyemet, hogy megfeledkeztem arról, ami a legfontosabb. Az, hogy jön velem nem evidens. Kézen kell fognom, hogy együtt menjünk. :)
De legalább már tudom, miért éreztem akkora késztetést a múlt héten egy bizonyos könyv letöltésére... (de erről majd akkor, ha elolvastam)
Egy ideje néha úgy éreztem, tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk e téren is. Mondhatjuk úgy is, hogy teljesen tökéletesen ő volt a yin, én meg a yang. Minden tekintetben. Ami az egyikünkben kicsit kevésbé van jelen, az ott dominál a másikban. És fordítva is.
Aztán ma legnagyobb döbbenetemre tükröt tartott elém. A maga módján, de tökéletesen tudatosan szerintem. És ezúttal akkora hatással volt rám, hogy épp oda ért el, ahova kellett. Az egomnak arra sem volt ideje, hogy egy gúnyos kacajt hallasson odabenn. Amellett, hogy nemkicsit elszégyelltem magam azért, amit mondott, mert igaza volt teljes mértékben, és sajnos több dologban is, rádöbbentett, hogy hol is van ez a hiányzó láncszem, amin annyit gondolkodtam már. Mert tudtam én, hogy a kerek egészhez még egy körcikk hiányzik. Naná, hogy épp a legfontosabb. Mert én hülye, addig keresgéltem itt magamat, meg az utamat, a békességemet, a helyemet, hogy megfeledkeztem arról, ami a legfontosabb. Az, hogy jön velem nem evidens. Kézen kell fognom, hogy együtt menjünk. :)
De legalább már tudom, miért éreztem akkora késztetést a múlt héten egy bizonyos könyv letöltésére... (de erről majd akkor, ha elolvastam)
2011. nov. 22.
Pont jó
Azon kaptam ma magam, hogy lenyugodtam. :D Vicces, nem? Nem is voltam ideges. De lehet abban valami, amit Bartos Erika mondott itt már nekem többször is, és amit Erika is már úgy kb. tizenháromezerszer hozta a tudtomra az elmúlt években. Az a pillanat, amikor először feküdtem le úgy a múlt héten, hogy nem azon morfondíroztam, hogy mi az, ami nem jó, vagy mi nem tetszik, hanem örültem annak, hogy az a nap is egy jó nap volt, épp mindenki egészségesnek volt mondható. Még hálás is voltam azért, mert akárhogy is nézem, ez egy jó év. De ez majd az év végi összegzésből derül ki igazán. De az biztos, hogy minden nehézség ellenére jó ez így.
Na és aztán ez után az este után minden nap egy kicsit nyugodtabb keretek között zajlott. Előfordult, hogy konkrétan elvesztettem az időérzékemet is, annyira "alfában" éltem. Természetesen nem én lennék, ha ilyenkor még a gondolataim is nyugton maradnának. Így esett, hogy azon kaptam magam, hogy jelen időt használva jelentek ki dolgokat, amik csak a fejemben jelentek meg. Ezek után pedig azon kaptam magam, hogy úgy teszem a dolgomat ebben a jelenben, hogy előkészítem a terepet a következő jelenemhez. Zárok és nyitok egyszerre. Gyakorlatilag meg nem csinálok semmit.
De ez most jó.
Mindemellett végre én is észbe kaptam, hogy a hétvégén advent első vasárnapja van (hihi, és majd kezdődik a játék minden vasárnap, amikor én közlöm, hogy csíz a csupasz körtefán, és Balázs akkor is rá fogja mondani, hogy csíz a körtefán, ha már tudja egy éve, hogy nekem van igazam). Magamban tervezgetem az ajándékokat, aztán még addig százszor elfelejtem, meg újratervezem. De nem írom fel, mert már rájöttem, hogy nekem ebben ez a móka. :D Kicsit mazochista vagyok e téren.
Mindenesetre, most épp jó. Még így is, hogy közben Patriknak fáj a torka, Rolinak délutánra fájt a hasa (nem is mertem említeni, hogy holnap milyen nap lesz) , és még mindig tele van kiütéssel a tegnapi uszodás-szörfdeszkás móka után, Erik pedig amúgy is minden gondolatomban benne van.
Na és aztán ez után az este után minden nap egy kicsit nyugodtabb keretek között zajlott. Előfordult, hogy konkrétan elvesztettem az időérzékemet is, annyira "alfában" éltem. Természetesen nem én lennék, ha ilyenkor még a gondolataim is nyugton maradnának. Így esett, hogy azon kaptam magam, hogy jelen időt használva jelentek ki dolgokat, amik csak a fejemben jelentek meg. Ezek után pedig azon kaptam magam, hogy úgy teszem a dolgomat ebben a jelenben, hogy előkészítem a terepet a következő jelenemhez. Zárok és nyitok egyszerre. Gyakorlatilag meg nem csinálok semmit.
De ez most jó.
Mindemellett végre én is észbe kaptam, hogy a hétvégén advent első vasárnapja van (hihi, és majd kezdődik a játék minden vasárnap, amikor én közlöm, hogy csíz a csupasz körtefán, és Balázs akkor is rá fogja mondani, hogy csíz a körtefán, ha már tudja egy éve, hogy nekem van igazam). Magamban tervezgetem az ajándékokat, aztán még addig százszor elfelejtem, meg újratervezem. De nem írom fel, mert már rájöttem, hogy nekem ebben ez a móka. :D Kicsit mazochista vagyok e téren.
Mindenesetre, most épp jó. Még így is, hogy közben Patriknak fáj a torka, Rolinak délutánra fájt a hasa (nem is mertem említeni, hogy holnap milyen nap lesz) , és még mindig tele van kiütéssel a tegnapi uszodás-szörfdeszkás móka után, Erik pedig amúgy is minden gondolatomban benne van.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)