A hét gondolata III.

 

Szerintetek milyen lenne a tökéletes világ? 

Ez a kérdés a hét gondolata. Mióta csak megjelent Altairnál, azóta fogalmazgatom magamban, hogy sikerüljön úgy leírni, ahogy érzem. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy olyan lesz, de szombat este van, úgyhogy nem fogalmazgatok tovább fejben.

Egy tökéletes világban tényleg nem lenne szegregáció, mert fel sem merülne az, hogy bárki a vallási, a faji, vagy épp a nemi hovatartozása miatt más, mint a többiek. A tökéletes világban tökéletes egyenlőség lenne.  A tökéletes világban nem lennének országhatárok, az egész világ valóban egy nagy, egységes világ lenne, és mindenki ott lakna, ahol jól érzi magát. Éppen ezért nem is lennének a szó mostani, klasszikus értelmében vett házaink, hanem csak házak lennének, ahol lakunk. Mert amikor épp a világ másik szegletében éreznénk jól magunkat, elég lenne csak tovább állni egy bőrönddel. :) 

Egy tökéletes világban mindenki végelgyengülésben halna meg, és egyetlen gyerek sem ismerné a betegség szót. Az orvosok azért lennének, hogy statisztikákat készítsenek az életünkről. :)

Ebben a tökéletes világban mindenki azt csinálná, amihez kedve van. Lenne, aki éjjel-nappal dolgozna, mert attól érezné jól magát, és lenne, aki egész nap otthon lenne a gyerekeivel, mert ő meg attól. És senki még véletlenül sem akarna megjegyzést tenni arra, ahogy a másik jól érzi magát az életében. 

A tökéletes világban nem látnánk el egymást életmódbeli tanácsokkal, hanem elfogadnánk mindenkit olyannak, amilyen. Úgyis mindenki folyamatosan fejlődik, ezt pontosan tudnánk, és nem akarnánk senkit sehova siettetni. 

A tökéletes világban lenne idő mindig mindenre, még a temérdek költözés ellenére is. A tökéletes világban újra életbe lépnének a személyes találkozások az email- és facebook-kapcsolatok mellett, és újra felfedeznénk, hogy mennyit is ér egy-egy baráti ölelés. 

A tökéletes világban soha nem fordulhatna elő az, hogy az ország közjogi méltóságát csaláson kapják, mert soha, senkinek sem fordulna meg a fejében csalással előrébb jutni. 

A tökéletes világ szeretet motivált lenne. Lennének mosoly-napok, amikor elég lenne egy mosollyal fizetni bárhol. Lenne ölelés-nap, amikor egy öleléssel megváltanánk minden aznapra tervezett intézni valónkat. Lenne puszi-nap, amikor egy-egy puszival köszönnél mindenkinek, akivel csak találkozol. (és természetesen nem zavarna, akárki is jön szembe, mert ugye nem is merülne fel ilyesmi) Lenne meglepetés-nap is, amikor mindig valaki másnak a titkos vágyát teljesítenéd, mindegy, mekkora és milyen is ez a vágy. Lenne beszélgetés-nap, amikor azzal telne a munkaidő, hogy mindenki meghallgatja a másik összes mondanivalóját. 

Szóval, a tökéletes világ unalomig tökéletes lenne a maga összes jóságával. :) És én is látom, igazán nyálasra sikeredett.. 

De! A tökéletes világ mindannyiunknak épp itt van, amiben élünk, hiszen valami oka van annak, hogy itt vagyunk. Nem sokan váltjuk meg a világot, de nem is ezért jöttünk szerintem. A lényeg, hogy mi is nyomot hagyunk itt. :) Ki így, ki úgy. :) Mindenki a maga tökéletlen tökéletességében. :)

Ajjajj

És megint csak ajjjajj.
Ma már megint közelebb kerültünk egy fél lépéssel az elkerülhetetlenhez. Legkisebb királyfi, akinek most már meg vannak számlálva a napjai az óvodában, egészen pontosan 43-szor megy még oviba a ballagása napjáig, ma iskolalátogatáson volt. :( Három órára vitték őket az óvó nénik, ahol volt nekik aktív játszóház, majd négy órára vártak minket, szülőket értük. Egész héten ezen ettem a kefét, mindenféle hülyeséget kitaláltam mentségnek, hogy miért is kéne kihagynunk, mire rájöttem, hogy attól még, hogy most nem megyünk el, az iskolába április 16-18. között be kell iratkoznunk. Ha meg muszáj, akkor meg már igazán el is mehetünk ma, legalább látni fogja, milyen is. (ebben az épületben még sosem járt) Így, hogy az egész csoport együtt ment a két óvó nénivel, így meg aztán végül nem is volt kérdés.
Csak reggel mondtam meg neki, hogy mi lesz délután... amit a tőle annyira megszokott kitörő lelkesedéssel fogadott.
Elég fura volt, hogy délután négykor az iskolába megyek az ovisomért, de azért mentem. Ott ültek a tornateremben, az első padokat elfoglalta az igen lelkes macicsoport. Meglátott, és már rohant is oda puszit adni, és nyomta a kezembe az alkotásait megőrzésre. Papírpillangó, zsenília drót emberke vagy mi, meg még valami, amit nem sikerült megfejtenem, micsoda, azt meg elfelejtettem megkérdezni, mégis miféle szerzet az a narancssárga papíros izé.
Ami még furább volt, hogy a köszöntőben az én kicsi fiamra azt mondták, hogy "Kedves leendő elsősök". Bááá, hát nem, nem akarom, hogy beszippantsa őt is a mókuskerék... :( Pedig fogja. Meghallgattuk a kiskórus elődását, ami Rolinak nagyon tetszett, láttam, hogy veri a ritmust a talpával, ahogy énekeltek. Megnéztük a csárdás-táncot a negyedikesek előadásában, meghallgattunk két mesét is gyerekektől, aztán invitálták a szülőket az  igazgató által tartott kampánybeszédre tájékoztatóra. Én úgy döntöttem, látva a gyerekem túlzott pörgését, hogy azt már kihagyom. Gondolom újat úgysem tud mondani már, így, hogy van már két, ebbe az iskolába járó fiam. Ami meg igazán újdonság lesz esetleg, arról is időben értesülni fogok.
Még elmentünk a sparba hazafelé, pont jó volt arra, hogy mire végeztünk, nagyjából leállt az őrült pörgéssel, és már lehetett vele értelmesen szót váltani. Úgyhogy már tudom, hogy neki tetszett az iskola, és úgy gondolja, hogy rögtön a 4/f-be szeretne menni, mert azok a tanító nénik nagyon tetszettek. Valamit tudhat egyébként, mert nekem is épp ők a szimpatikusak.. de persze én tudom, hogy ők jövőre 1/f-esek lesznek, nem lehet rögtön negyedikkel kezdeni.

Na és a másik ajjajj-téma. Csak ma legalább öten mondták, hogy hát ha már Roli is ekkora, akkor most pont jó lenne még egy gyerek. Volt, aki arra "vetemedett", hogy felajánlja, még a kutyákra is vigyáz addig, amíg összehozzuk, nem csak a gyerekeinkre. :D :D Mindezt azután, hogy egy órán keresztül dajkáltam Balázs munkatársának öt hetes kisfiát, és nagyon jó volt. Mit mondjak? Inkább semmit,úgyis tudja mindenki.

Egy nap

Néha előfordul velem, hogy bemegyek pihenni a munkahelyemre. Na jó, túl sűrűn nem, főleg mostanában, amikor szezonváltás van, úgyhogy van mit pakolni bőségesen. Igaz, lenne is kedvem már felgyújtani minden egyes ruhadarabot itthon is, de már látom a fényt az alagút végén, úgyhogy kitartok. De az például majdnem minden reggeles műszakomnál úgy zajlik, hogy az első fél órában kipihenem az itthoni reggelt.
Azért nem egyszerű három gyereket, két kutyát meg még magamat is útnak indítani. Ja, nem, a kuttyok maradni szoktak, nekik csak egészségügyi körök vannak, még szigorúan csak külön, és nem is egy helyen, csak hogy ne legyen egyszerű, meg enni kapnak. Freddy nagyon szeretne játszani is reggelente, bepróbálkozik minden létező dologgal, amit csak lát, de sajna arra nincs időm. Semmi extra nincs az egészben egyébként, és tudom, hogy a legnagyobb hibát azzal követem el, hogy még mindig este vagyok legény, akarom mondani leány, reggel meg majdnem hét óra van, mire kirugdalom magam a takaró alól. De háromnegyed héttől fél kilencig erőltetett menetben nyomom... A napokban azon is gondolkodtam, hogy mennyire Szabóné-s vajon, amit csinálok? Merthogy onnantól, hogy felkelek, minden perc és mozdulat meg van komponálva. Abszolút átgondolva készítem a fiúknak a tízórait a suliba, közben főzök egy adag kávét. Amíg a kutyák pisilnek, addig én is megiszom a saját kávémat. Aztán amíg Rolandot noszogatom, hogy ugyan térjen már magához, mert sietni kéne, addig összepakolok, mindig épp ott, amerre járok, és bepakolom a saját hátizsákomba a kávéadagomat, a könyvemet, a pénztárcamat. Mindeközben folyamatosan jár az agyam, mit is kell még elintézni, vagy épp mi lesz délután, van e valami, amit elő kell készíteni hozzá. (mondjuk, amikor először voltak ezek a jó idők, akkor még reggel beprogramoztam a mosógépet, hogy mire hazaérek, csak teregetnem kelljen) És természetesen minden harmadik percben szólok Rolandnak, egyre ingerültebben, hogy készülődjön, öltözzön, igyekezzen. Minden ötödik percben rendre utasítom Freddy-t, közlöm vele, hogy "Helyedre", és már rohan is, elvetődik a kutyakosárban, és büszke bulldog-pofával várja a dicséretet. Hogy aztán az "okos" dicséret utáni második percben újra osonjon utánam. :D Mire nyolckor elindulunk az oviba (plusz minusz öt-tíz perc) már rendesen ki van kalkulálva, hogy abban a tíz percben, amire még hazatérek munkába indulás előtt, mit fogok csinálni. A héten felmostam még indulás előtt, úgyhogy mielőtt oviba mentünk, még gyorsan felpakoltam a székeket. Épp belefért amíg Roland felvette a kabátját.
Amikor már mindent megkomponáltam, és bezárom magam után az ajtót, akkor még úton a munkahelyem felé fél úton azon töprengek, hogy vajon kikapcsoltam e a kávéfőzőt, meg vajon meddig hagyja Freddy aludni Balázst. Úgyhogy pont jókor érek oda nyitni ahhoz, hogy addigra már nagyon komolyan szükségem legyen egy fél óra szusszanásra. Kinyitok, iszok egy kávét, megírom az sms-eket, amiket esetleg írni akarok, aztán átmegyek a pékségbe a reggelimért. És végre, reggeli közben leülök. Na persze csak látszólag nem csinálok semmit, mert addigra már fejben épp azt tervezem, mit hogy és hova fogok pakolni, hogy normálisan el is férjen, meg ha lehet, akkor a lehető legkevesebb átpakolással járjon (ez általában esélytelen)
A következő három órában átállok cumiboltos üzemmódba, hogy aztán a munkaidő utolsó fél órájában már azt kezdjem el tervezni magamban, hogy itthon mit hogyan fogok csinálni.
Aztán itthon meg semmi sem úgy van, mert ilyenkorra Szabóné átvedlik Diussá, aki simán talál magának okot és indokot a lógásra, egyrészt, mert minden megvár, másrészt, mert egy lusta dög vagyok, ha olyan kedvem van.

Hogy ezt miért is meséltem el, arról halvány fogalmam sincs, mert nincs is benne semmi érdekes. :D De már mindegy. :)

Mi legyen?

Miután napok óta tanácstalankodok magamban, úgy döntöttem, hogy a fene gondolkodik ennyit egymaga, mikor itt vagytok Ti, jó sokan, majd megkérdezem tőletek. Na nem kell megijedni, semmi eget rengető dologról nincs szó. Simán csak azon dilemmázok, miközben gőzerővel közelít a hóvége, az idő meg még mindig ül a nyakamon, hogy mi legyen ezzel a blogsablonnal? Mert ugye azt mondtam, minden hónapban új, és majd a végén kiderül, melyik volt a legnépszerűbb. Az biztos, hogy eddig ez. :)
Na de van ez olyan népszerű, hogy itt maradjon mondjuk akármeddig? Vagy inkább kíváncsiak lennétek rá, milyen lenne a következő? Ezt egyébként még én sem tudom. Ha a hangulatomra alapoznék, akkor lenne benne rózsaszín, jó sok, és lenne benne szürke is. Meg még esetleg egy kis fekete. De az csak úgy a tónusok miatt, hogy nyomatékosabb legyen.
Kíváncsi vagyok a véleményetekre, úgyhogy ne fogjátok vissza magatokat. :)

13

Semmi számmisztika. Évforduló van. Ma 13 éve, hogy összeházasodtunk. 
Azon gondolkodtam, miközben képes voltam arra, hogy visszaolvassam az előző években írtakat (itt, itt és itt), hogy ugyan mi az, ami még mindig ilyen bizsergető és szívmelengető ennyi év után? 13 éve vagyunk házasok, és a nyáron 19 éve lesz annak, hogy elcsattant az első csók (ja, nem, az első csók valamikor áprilisban csattant..).
13 év alatt gyarapodtunk három gyerekkel, és két kutyával.
Vettünk két motort, és egy autót. Már csak az autó van meg. :)
Vettünk fel folyószámlahitelt, volt hitelkártyánk, és áruhitelünk. És igen, svájci frankos hitelünk is van. De már csak egy áruhitel és egy svájci frankos hitel van. :)
A lakásunkban az utolsó szögig minden ott van, ahova mi szerettük volna, és az utolsó szögig mindenen ott van Balázs keze munkája. Bárhova nézek, mindenről eszembe jut, ahogy és amikor csinálta.
13 év alatt mindketten egészen komolyan felnőttünk, mindketten külön-külön és együtt is rengeteget változtunk, fejlődtünk.
Szerencsések vagyunk, mert valahogy mindig sikerült egyfelé mennünk.. Még akkor is, ha nálunk is volt törés. Egyszer. Egyetlen egyszer csak, de olyan mély nyomot hagyott, olyan mély érzelmeket szabadított fel, hogy ennyi év után már néha azt gondolom, talán épp akkor az kellett nekünk.

Nem vagyunk az a pár, aki nagy csinnadrattával ünnepel ilyenkor. Nem is hangzottak el nagy szavak. Igaz, ennyi év után nem is mindig kell beszélnünk ahhoz, hogy tudjuk, mit is gondol a másik. Elég egy pillantás, és tudom. Mert minden benne van.
Ajándékot már kaptunk. Közös életünkben egy jó fordulópont következik, ami hatalmas meglepetés volt mindkettőnknek, de erről majd a maga idejében fogok beszélni. Ajándéknak tökéletes. :) Ha mindenáron ragaszkodnánk valami új ajándékhoz.
De nem ragaszkodunk hozzá. Ajándéknak minden nap itt vannak a gyerekeink, és mi magunk. Minden pillanatunk ajándék együtt, amit mindig igyekszünk jól kihasználni. Van, amikor nem sikerül. De ritkán.. és egyre ritkábban. :)




Nem is tudom, meg merjem e mutatni, mekkora nagy csokor rózsát kaptam... De megmutatom. Csak hogy lássátok, mennyire szeretnek engem. :)  (telefonos kép, bocs)

Ezt pedig így a végén csak NEKED. Neked, aki lettél a minden...
"Sorsunk egybeforr,
együtt megyünk tovább,
az élet viharában Te vigyázol reám.
Köszönöm, hogy szeretsz,
s hogy hiszel nekem,
hogy megosztod az életed velem. " 

Itt ül az idő a nyakamon

Szó szerint. Kértem már szépen, hogy menjen, keressen magának más elfoglaltságot, de az a helyzet, hogy ez az idő, itt a nyakamon, nem elég, hogy nagyon komoly túlsúllyal rendelkezik, még süket is szegény. Mert akármit is beszélek, egyszerűen nem áll tovább.
Már második hete kínoz. Eleinte azt hittem, csak rosszul feküdtem. De aztán nem.. mert a nap legkülönbözőbb pontjain képes rámtörni úgy istenigazából. Először csak zsibbadt egy kicsit, ami ugyan nem kellemes, de még bőven az elviselhető kategória. Aztán a zsibbadás mellé jött egy olyan "tarkónvágtak" érzés, ami sokkal rosszabb, mert a fejem is fáj tőle. Aztán ez a kettő valahogy állandósult. Összeházasodtak, vagy mifene.
Pénteken röhögtem magamban, hogy na, nesze neked, Te idő, itt a nyakamon, majd holnap jól átállítjuk az órát, és így jártál, mehetsz, amerre akarsz. Hát... végül is az nevet, aki a végén nevet. És ez nem én vagyok jelen pillanatban.
Épp azon tűnődöm, hogy kéne szereznem egy olyan "sansz-gallér" nevű izébigyót, mert az tök jól esik, ha tartom a nyakam a kezemmel. Minden egyéb esetben fáj, zsibbad. Én meg ettől türelmetlen vagyok, és szédülök, és tele a hócipőm.
De most, kedves idő a nyakamon, menj el. Nem kellesz nekem ide.

Purple Day

Időben szólok, mert holnap is csak estefelé fogok idekerülni, és bejegyzést írni, addigra meg már késő lesz ehhez.

Holnap Purple Day, azaz lila-nap. 2008-ban kezdődött azzal, hogy az akkor nyolc éves Megan Cassidy egy iskolai felvilágosító óra után kiállt az osztálytársai elé, és elmondta, hogy ő epilepsziával élő gyermek. Elmesélte, hogy ő is ugyanolyan hétköznapi ember, mint bárki más.
Arra kért mindenkit legyen epilepsziával élő, vagy hozzátartozó, vagy csak egy ember aki nem fél az epilepsziától, aki szimpatizál velünk, hogy minden év március 26-án öltözzön valami lilába, vagy tegyen fel egy lila kiegészítőt, vagy egyszerűen tűzzön ki egy lila szalagot. (a lila a levendula színe, ami pedig az epilepszia jelképe)
Az idén különösen fontos lett pár héttel ezelőtt, hogy sokak figyelmét hívjam fel én is arra, hogy mi, akik körülbelül 50 millióan vagyunk a világon, valóban ugyanolyanok vagyunk, mint bárki más. Azt is elmesélem, hogy miért.
Akaratlanul lettem fültanúja egy nem éppen kedves jelenetnek pár hete egy péntek délutánon. A buszmegálló háta mögött dolgozom, épp felmostam a boltban, vártam, hogy száradjon a kő, kint az ajtó előtt. A buszmegállóban várakozott egy fiatal nő és egy fiatal férfi. Egy szintén fiatal srác közeledett a járdán, mire megállították, kérdezték tőle, hogy "Na mi van, kirúgtak?" A hangnemre kaptam fel a fejem, mert nem tűnt egy cseppet sem együtt érzőnek, márpedig ilyen esetben, ha valakit kirúgnak, nem szokás örülni neki, vagy ilyesmi. A srác mondta, hogy "Igen, ki, de nem hagyom annyiban." Mire a fiatal férfi igen csúnyán közölte vele, hogy "De mi a f...t vártál? Az ilyen, mint Te, ne dolgozzon... " Ennél a pontnál még fogalmam sem volt róla, hogy miről van szó, de a vérnyomásom már emelkedett. A fiatal nő még rákontrázott, hogy "Aztán ha ott rángatóznál, akkor mi a k...any...at csinálnék veled? Még engem hurcolnának meg, ha összevernéd magad?" Itt már tökéletesen világos volt, hogy miről van szó. A srác próbált védekezni, és elmondta, hogy "Attól, hogy epilepsziás vagyok, még én is ugyanúgy tudok dolgozni, mint Ti." Persze, kötötték az ebet a karóhoz, hogy nem tud, és nem alkalmas ugyanarra, amire ők. Elhangzott a selejt, és az agybeteg szó is, amire majdnem a torkuknak ugrottam. Azt még hallottam, hogy azt mondta ez a srác, hogy "Azért nem mondtam el nektek az elején, mert az üzemorvos is azt mondta, elég neki tudnia, inkább ne is mondjam.." Jött egy vásárló, úgyhogy be kellett mennem. Mire ő elment, addigra a busz is megérkezett, és elment ez a gyönyörű páros. Lett volna kedvem pedig eléjük állni, és megkérdezni, látnak e rajtam valami furcsát? Látják e, hogy selejt és agybeteg vagyok, aki nem alkalmas ugyanarra, amire ők?
Nagyon nehezen léptem túl a történeten, mert annyira jellemző ez. Lehet akármilyen felvilágosult ez a huszonegyedik századi társadalom, ahol elfogadjuk a melegeket, a transzvesztitákat, ahol már nem rekesztik ki a fogyatékkal élőket, ahol tudjuk, mi a Down-szindróma, az epilepszia még mindig egy árnyékvilág. Árnyék, ahonnan nem szabad kilépnünk, mert ijesztőek és félelmetesek vagyunk, nem kiszámíthatóak a sokféle kis- és nagyrohamainkkal.
Mégis, azt hiszem, nagyon sokan vagytok, akik elfogadjátok, hogy ez is csak egy olyan állapot, amivel meg kell tanulni együtt élni.
Arra kérlek benneteket, ha nem okoz túl nagy gondot, akkor holnap, ezt reprezentálandó, tűzzetek ki egy lila szalagot, vagy viseljetek valami lila színű ruhadarabot. És ha megkérdezik, miért, hát meséljétek el, hogy azért, mert szolidárisak vagytok az epilepsziával élő emberekkel. (vagy épp így erősítitek a saját öntudatosságotokat, mert ezzel a betegséggel éltek)
Remélem jó sokan leszünk. :) (ha megtennétek, hogy egy rövid megjegyzést hagytok, ha kitűztétek a szalagot, nagyon hálás lennék érte)

A hét gondolata II.

Majd amikor a sokadik ilyen "gondolatos" szombat lesz, akkor már mondhatom azt, hogy "ahogy szoktam", most is arról írok, amit bloggertársam kitalált nekünk, vállalkozó kedvűeknek a hét közepén.
Most még csak másodszor írom, úgyhogy még nem hagyomány, de minden hagyomány úgy teremtődik, hogy egyszer elkezdik.
A hét témája a Hobbi. :) (nem lövöm el azt a poént, hogy hobbitok..) Először azt gondoltam, hogy na, basszus, ezt én kihagyom. Mert mégis mit írhatnék, mi az én hobbim? Tulajdonképpen semmi. :) Na de vagyok olyan elvetemült, hogy megnéztem a gugliban, mi is tulajdonképpen a hobbi. Végül Google barátnője, Wiki volt az, aki elmondta: "A hobbi (eredeti angol írásmóddal hobby) a korábbi „passzió” vagy a szabadidőben végzett, pihenést, kikapcsolódást szolgáló tevékenységek gyűjtőneve."
Hát passzióim akadtak már szép számmal. Azt nem mondanám, hogy nagyon kitartó vagyok, vagy épp szuper tehetséges, mert egyik sem igaz.
A kézművesség nem az én világom, soha nem is volt az, és ugyan nem mondom, hogy soha, de szinte biztos, hogy már nem is lesz. Egyetlen formája az, amit nagyon szerettem régen, az a tortasütés, díszítés. Órákig képes voltam pepecselni a marcipán, vagy épp pillecukor díszítésekkel, hihetetlen micsoda türelmem volt hozzá. Aztán, amikor elkezdtem dolgozni, ez valahogy megszűnt. Időhiányban már egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor akár két napot is rá tud szánni az ember. Így most van olyan, hogy inkább nem sütök semmit. Pedig mondhatjuk, hogy a tortasütés a hobbim volt.
Mostanra egyetlen hobbim maradt, pedig pihenést, kikapcsolódást szolágló tevékenységeim azért vannak. :) Mindig nagyon szerettem olvasni, és zenét hallgatni, most is így van ez. Ha valahova le kéne írnom, csak három szóban, hogy mi a hobbim, akkor az lenne ott, hogy írás, olvasás, zenehallgatás.
De mégis, a legfőbb hobbim az írás. A blogírás. A legkomolyabb kikapcsolódást jelen pillanatban ez jelenti, még akkor is, ha néha átcsap egyfajta kötelességbe, de ez nagyon-nagyon ritkán fordult elő még csak.
Ha tehetném, sokakat meggyőznék róla, hogy kezdjen el írni, mert az írásnak még a kibeszélésnél is nagyobb ereje van. Nem hiszem,hogy ehhez bármi tehetség szükségeltetik, az ember csak leül, és ahogy hallja a saját gondolatait a fejében, úgy írja le őket. Az, hogy más emberek olvassák, és esetleg hozzá is szólnak, az már csak hab a tortán. Mert a hozzászólásokból már komoly kapcsolatok születnek, így aztán mondhatjuk, hogy a blogírás egyfajta kommunikációs tréning is. Nehezített pályán, mert az írott szöveg nehezebben kommunikálható, mint a kimondott szó. Mert itt nem halljuk egymás hangsúlyait, nem látjuk az esetleges grimaszokat. Mégis.. a lehető legjobb döntés volt akkor, azon a decemberi napon, hogy nekiültem.
Szóval, nekem ez a nem túl látványos dolog a hobbim. :)

A péntek az egy jó nap...

...mert nem dolgozunk holnap. És nem, tényleg nem, annak ellenére sem, hogy holnap elvileg nem is szombat lesz, hanem péntek, ezzel helyettesítik a múlt heti pénteket, ami szombat volt. Ugye mekkora hülyeség ez? :D Na mindegy, lényeg, hogy nálunk nem kell iskolába menni sem, mert igazgatói szünet volt a múlt hét péntek. Így aztán nekem sem kell mennem dolgozni. Igaz, Balázs megy majd este, de ez (sajnos) teljesen természetes. Ha nem szombaton menne, akkor vasárnap. Ilyenformán meg végül is mindegy, hogy a hétvége melyik napja van elrontva. :)
De azért is jó nap volt ez a péntek, mert
tök jó idő volt. Végre-valahára nem fáztam harisnya nélkül (mondjuk már majdnem egész héten nem vettem fel), és egy vékony hosszú ujjú felső is elég volt. (rövidujjú azért nem, mert amikor fújt a szél, akkor azért az nem esett jól)
délelőttös voltam. Ami jó, mert hamar "túl vagyok" a dolgon, és egykor már végzek is. És ilyenkor hétfő délig gondolnom sem kell a munkára.
volt időm bemenni a könyvtárba, ahol negyed óra alatt is sikerült találnom pár könyvet. Mondhatnám, jöttek szembe az olvasnivalók. :)
megkaptuk Freddy törzskönyét, ami éppen két nappal ezelőtt érkezett a MEOE-től, úgyhogy még egészen friss, és ropogós. Még össze sincs hajtva. :) Innentől már csak majd egyszer el kell intézni, hogy a nevünkre kerüljön, és kész. (csak papírmunka, semmi több)

Más jó, így hirtelen nem jut eszembe. A fejem még ma is szórakozik velem, de már nem foglalkozom vele. Majd elmúlik, ha akar. Gyógyszermérgezést nem akarok kapni, úgyhogy már nem veszek be több fájdalomcsillapítót sem.

Szóval, jöhet a hétvége. Részemről.

Csütörtöki röhögés... (rajtam)

Éppen ideje, hogy már csütörtök van. Mondjuk egészen komoly időzavarban szenvedek, ma reggel egészen komolyan gondolkodóba estem, hogy most akkor tényleg csütörtök van már, vagy még csak szerda, és csak szeretném ezt a csütörtök-dolgot. De neeem, tényleg az volt.
És ez jó, mert holnap már péntek lesz megint. Most abba ne menjünk bele, hogy mennyire rohan az idő, és épp ma, mikor már képbe kerültem, hogy milyen nap is van, sikerült rájönnöm arra is, hogy aztaaaa, mindjárt húsvét. Jó, hát múlt hétvégén volt a kezemben a karácsonyfa is, amikor a garázst pakoltuk, úgyhogy igazán elnézhető nekem ez a nagy rácsodálkozás.
A tegnapi és a ma délelőtti fejfájás elpusztított újabb párezer agysejtemet, amik vélhetően igen nehezen fognak újratermelődni, ha egyáltalán még valaha is pótolhatóak lesznek. Elnézve magamat, inkább az a sanszos, hogy már nem... és ezzel kapcsolatban eszembe jutott egy sztori, amit akkor valamiért elfelejtettem elmesélni, pedig nagyon vicces. Persze, az én káromra nevethettek, de hát ha lúzer vagyok is néha, azt is bevállalom. Az biztos, hogy Balázsnak szereztem már akkor is, és azóta is pár derűs percet (mondjuk ki, konkrétan napokig rajtam röhögött).
Soha, semmi gondom nem volt a tecnhikával. Tetszenek, és tetszettek az újabb és újabb kütyük, szívesen használom az új dolgokat. (csak a fényképezőgéppel vagyok rosszban) Egészen hamar el is szoktam sajátítani mindenfélét. Ha őszinte akarok lenni, akkor azért van hanyatlás e téren, mert újabban már több idő kell hozzá, mire valamit felfogok, de még mindig mindent megoldottam.
Ilyesmi újítás (nekem) a bankoknál az ajtónyitó rendszer. Tudjátok, amivel zárás után is be lehet jutni a bankfiókba pénzt kivenni az automatából. (merthogy ezek a falba épített atm-ek szép lassan eltűnnek) Elég ritkán megyek úgy pénzért, hogy már ne legyen nyitva a bankfiók, ennek az az egyik oka, hogy munkaidő előtt, vagy után intézem az ilyesmit, a másik pedig az, hogy mióta Roli óvó nénijével megtörtént, hogy csak levonták a pénzt a számlájáról, de egy fillért nem látott belőle, azóta ez a rémálmom. Akkor együtt mentünk Balázzsal, de mivel csak nálam volt kártya, így én mentem be. Azaz, csak mentem volna. A falon volt egy bigyó, fölé írva, hogy ajtónyitó. Én gondolkodás nélkül előkaptam a kártyámat, és próbáltam lehúzni. De nem volt hol.Pedig megpróbáltam a bal és a jobb oldalán is. Kissé hülyén néztem egy pillanatig az okos kártyámra.. aztán lopva körülnéztem, hogy vajon látják e sokan, hogy fogalmam sincs, hogy lehet bemenni, aztán nagyon okosan kifumiztam, hogy akkor megmutatom ennek a szerkentyűnek a kártyát. Mutattam alul, felül, le sem tojta, hogy milyen szép zöld (azóta már sárga lett). Kicsit kétségbeestem, hogy mostmilesz, nem tudok bemenni, nem kapok pénzt. De mire idáig eljutottam, Balázs már kisegített, kiszólt a kocsiból, hogy nyomd már meg azt a gombot. Merthogy én itt mutogattam, huzigáltam... egy közönséges kapcsoló előtt. :D :D :D :D
Balázs még tegnapelőtt is ezen vigyorgott, mert valamiről eszébe jutott. Nekem meg erről eszembe jutott, hogy na majd ezt elmesélem nektek. És akkor tuti, hogy a következő pénzfelvételeteknél eszetekbe fogok jutni. :))))

Azért azt remélem, hogy a bank biztonsági kamerájáról már rég letörölték a bénulásomat, és nem látom viszont egyszer a youtube-on, vagy a napiszar-on. :D :D :D :D

Ez van...

Tegnap is, ma is, egymástól teljesen függetlenül kerültem ugyanolyan beszélgetésbe emberekkel. Több témában is, de ami igazán gondolkodásra késztetett, az az volt, amiről most szó lesz.
Tegnap egy régi barátnőm keresett meg, segítségre volt szüksége apeh-ügyben (vagyis nav, de sosem fogom én ezt az új nevet megjegyezni). Ha már beszéltünk, szóba kerültek a gyerekek is. Elmesélte, hogy az ő kisebbik fia bizony felvételizni fog jövőre az egyik nyolcosztályos gimnáziumba, és koleszos lesz, és nagyon várja. Elég hosszan ecsetelte ennek az előnyeit, miszerint majd milyen jó lesz neki, és mennyivel többet fog majd tanulni, mintha csak itt maradna.
Aztán ma, egy anyuka-társsal beszéltünk ugyanerről a témáról. Ők már túl vannak az idei felvételin, a hatosztályos gimibe, ami négy pont híján nem sikerült. DE! Még fontolóra veszik, egy sportsikertől függően, hogy telefonáljanak e a suliba, mert az igazgató saját hatáskörben még tíz gyereket vehet fel, és akkor hátha ő lenne az egyik. Ez nekem máris olyan izé-dolog volt, ami távol áll tőlem, de végül is el tudom fogadni, hogy valaki így... Ami a legfurább volt, hogy majd a gyerek hétfőig eldönti, akarja e, hogy közbenjárjanak az érdekében.
De ez az egész tulajdonképpen csak elindított bennem valamit. Amire aztán Szilvi mai bejegyzése még feltette a pontot.
Mert azon gondolkodtam, hogy tényleg az lenne a legfontosabb, hogy a gyerekeinkből mindenáron minden tudást kisajtoljunk? Tényleg muszáj mindenkinek mindig a legjobb iskolákban tanulni, ahol minimum tízféle tehetséggondozás folyik, és minimum hat nyelven beszélnek, írnak, olvasnak, stb.
Valószínűleg meglehetősen lusta és földhözragadt vagyok e téren, de nálunk nincs kihegyezve egyik gyerek "tehetsége" sem. Jó, hát nem tudunk azokon a kötelező dolgokon kívül semmit felmutatni, mert nem járnak sportolni sem, meg nyelvórákra sem, ráadásul zenélni sem zenél senki. Mégsem tartom én ezt kevésnek.
Látom, hogy amíg én gyerekként gyerek voltam, és tíz perc leckeírás után egész délutánokat töltöttem az utcán "bandázással", addig a gyerekeim folyton készülnek valamilyen versenyre, vagy dolgozatra, netán pps-t készítenek természetismeret órára. Mókuskerék, ahova szépen felrakjuk őket az első adandó alkalommal, és azzal a felkiáltással, hogy a "legjobbat akarom neki" kihajtjuk belőlük az utolsó csepp erejüket is. 
Nem tudom még, mit hoz majd a jövő, az új közoktatási törvény, meg akármi. Fogalmam sincs, mi lesz a gyerekeimből majd. Még az is lehet, hogy Erik tényleg drogdílernek áll. Jelen pillanatban azt gondolom, mindegy, mik lesznek, bármit el tudok fogadni, ha ők abban örömüket lelik majd. (azért erre a díler dologra komolyan rá kell gyúrnom, ha el akarom fogadni). Nem is ez az igazi felelősségünk, nekünk, a szüleiknek, hogy csudaokos gyerekeket indítsunk majd útnak annak idején. Az igazi felelősség az, hogy úgy bocsássuk őket útnak, hogy tudják használni a szívüket, az eszüket, és boldogok legyenek. Minden más rizsa.

(ha nagyon nem összefüggő mondatokkal találkoztál, az azért lehet, mert ma egész nap komoly migrénnel küszködtem)

Amikor a kő legördül

Már tegnap este sem lehetett volna azt a bizonyos zabszemet elültetni, dacára mindenféle kertes-virágos bejegyzésnek, olyan ideges voltam, hogy majdnem a műkörmeimet is nekiálltam lerágni. Ezt ugyan nem tettem, de addig spannoltam magam, amíg fél kettőkor még sikerült az órát néznem alvás helyett. Mindenféléket ígértem az univerzumnak, az angyaloknak, meg mindenkinek, aki csak hallja, érzi, akármi, mindent magamra vállaltam (lehet, hogy ezt még megbánom... mert ugye vigyázz, mit kívánsz), csak a gyerekemet kímélje meg ettől a betegségtől.
Reggel aztán kellőképp kapkodósan indult minden, mire a három gyerek, a két kutya meg még én is sínre kerültem, hát nem volt egyszerű. Igénybe vettem telefonos segítséget is, mert gondoltam, az már aztán igazán meghaladja még az én képességeimet is, hogy háromnegyed órán belül legyalogoljak három kilométert, sorba álljak a gyerekorvosnál beutaló-csere miatt, és még oda is érjek dolgozni. De szerencsém volt, a segítség megérkezett, és így aztán belefért az a csere, és el sem késtem.
Kellőképp fel voltam vértezve már a doki-látogatás előtt, mert amúgy is be voltam rágva még mindig emiatt a "keressen magánorvost sztori miatt", ráadásul tegnap a vérvételen kellett még ráiratnom a beutalóra, hogy vércukrot is szeretnénk nézetni...Fel voltam arra is készülve, hogy két rossz szó után "leüvöltöm a fejét", és aztán holnaptól a másik gyerekorvoshoz fogunk járni. De lehet, hogy látszott rajtam a mindenre elszántság, mert nem mert vitázni sem, csak fogta, és javította.
Délelőtt a boltban is ezzel a mindenre elszánt céltalan dühvel pakoltam a szandikat, aztán el a téli ruhákat, elő a tavasziakat, takarítottam. Minden szabad gondolatom ott időzött a gyerekem körül. Amúgy is azóta a telefonhívás óta rengetegszer aggódom miatta, hogy újra megtörténik. Tudom, nem kéne, mert egyrészt nem tudok mit tenni akkor sem,ha bármi lesz, másrészt meg még akár én is lehetek az, aki "ideteremti" a helyzetet. Másrészt viszont családon,baráti körön belül nálam jobban senki nem tudja, micsoda rettenetesen kiszolgáltatott helyzet egy ilyen ájult állapot. Roham közben még nem láttam senkit (és nem is akarok látni), de láttam már roham után mindenféle rémült arcokat, és láttam már magamat is a tükörben. Ez így elég. Amikor pedig ezek a dolgok előkerülnek az agyam egyik Wirchow-Robin űrjéből (vagy mik is vannak ott nekem), akkor mindennél biztosabban tudom, hogy ezt senkinek nem kívánom, még annak a nagyon kevés ellenségemnek sem, nemhogy a gyerekemnek.
Egykor végeztem. Még utána el kellett mennem a laborleletért. Amikor megláttam, hogy két értéket leszámítva (mindkettő a fehérvérsejt valamije) tökéletes, akkor leeresztettem, mint a lufi. De messze voltam a nyugodtságtól, mert a tegnapi ekg lelet pont ugyanolyan, mint az enyém, és ebből én máris láttam, hogy jajj, szegény gyerek, csak ilyen sz***okat örökölt tőlem.
Kettő körül indultunk a dokihoz, az alatt az idő alatt, amíg még itthon voltunk, a zabszem helyezkedése még bizonytalanabbá vált. Konkrétan sikítani tudtam volna a feszültségtől, és a félelemtől. Fogalmam sem volt rá, képes leszek e jól kezelni, ha valami olyat hallok, amit nem akarok. Mantrázgattam magamban, hogy "minden rendben van", igen kevés sikerrel. A kórházba remegő lábakkal mentem. Akkor, amikor a doki jött a folyosón, egy pillanatra hihetetlen nyugalom szállt meg, ahogy rám mosolygott, attól. Tudtam, hogy mindegy, mi lesz, itt jó kezekben vagyunk.
Nem ragozom tovább... és ennek leginkább az az oka, hogy nem is emlékszem mindenre pontosan... lényeg, hogy NEM epilepsziás jellegűek a rosszullétek. Sem a mostani, sem a tavalyi. Sokkal valószínűbb, hogy a növekedésnek abban a fázisában van, amikor már elkezdett "emberesedni", de a szíve és a tüdeje még nem nőtt meg eléggé ahhoz, hogy mindig, minden pillanatban összhangban működjön. Ennek lehet az az eredménye,hogy ha olyan a helyzet, akkor a szervezete így védekezik a zűrzavar ellen.. teremt magának nyugalmat.
Kevesen voltak, akik nem érezték túlzónak az aggodalmamat. Sokan mondták,hogy micsoda hülyeség egyből a legrosszabbra gondolni, mármint hogy örökölte tőlem. A doki ma azt mondta, egészen nyilvánvaló, hogy ez volt a legfőbb aggodalmam, hiszen nincs szűrővizsgálat, ami biztosra mondhatná, hogy senkire nem hagytam örökül. De megnyugtatott. :) Természetesen, bármi gond van, akkor szívesen lát bennünket, egyébként meg én majd május 8-án megyek hozzá (akkor már magammal csak)
Amikor hazaértünk, akkor már tényleg legördült az a bizonyos kő.

Köszönöm mindenkinek, aki ma drukkolt nekünk, gondolt ránk. :)

Beültettem kiskertemet...

... a tavasszal. Rózsa, szekfű, liliom, és rezedával... Ismeritek ezt a gyerekdalt? Hát én még gyerekként tanultam az oviban, aztán tavaly Roli is énekelgette, akkor idéződött fel bennem. Balázst körülbelül a sírba kergettem vele már tavaly is, annyit énekeltem, dúdoltam. Most, hogy meglátta a címet, lehet, hogy már fogja is a fejét, hogy jajj, ne, már megint kezdi? :D
De nem az énektudásomról akarok írni. Hanem arról, hogy úgy látszik öregszem, de ezt mégsem akartam rögtön a bejegyzés címében bevallani. Hogy miért is? Pár évvel ezelőtt szent esküvel fogadtam, hogy én soha, de soha az életben nem fogok kertészkedni. De tutira nem. Mert mi sem áll tőlem távolabb, mint holmi gazolás, vagy ültetés, még csak a gondolatra is a hideg rázott. Nem azért, mert a világ legnagyobb lustája lennék, vagy akár nem szeretem a virágokat, zöldségeket, sokkal inkább azért, mert úgy nőttem fel, hogy a kert az egyfajta robotoló hely volt. Ahova mindenkinek menni kellett ha csak egy perc szabad ideje is volt, mert micsoda dolog már, hogy nem ássa/veti/kapálja/gazolja/szedi. Ilyenformán afféle mártír-hely volt a kert. Mert lehetett nagyokat nyögni és sóhajtozni jó hangosan, és fennhangon kijelenteni, hogy "bezzeg én ebben a melegben is megkapáltam" Szóval, ilyen előzmények után a kertet, mint olyat, helyből utáltam. Minden porcikáját. Amikor a húgomék megvették az addig kertként funkcionáló telket, akkor ugye ez a mártírkodás megszűnt (nem kell aggódni, van más forrás helyette, és legyen elég annyi, hogy most a járdaseprés az ősellenségem)
Ez a kert-mizéria pedig lassan-lassan feledésbe merült az emlékeimben. Aztán jöttek a virágládák. Először csak az anyáknapi virágoknak, amik, hogy, hogy nem, minden évben tovább maradtak életben. Még nálam is, aki egyébként sivatagi túlélőtáborra ítéltem minden virágomat. Nem azért, mert egy gonosz dög vagyok szadista hajlamokkal, hanem egész egyszerűen elfelejtettem meglocsolni őket. De végül eljutottunk oda, hogy egy egész nyáron is gyönyörködhettünk az ablakpárkányokon a virágokban. Sőt, továbbmegyek.. télen is volt zöld növény (sajnos fogalmam sincs a nevéről, anyukám vette nekem, mondván, ez kibír mindent..) a ládákban.
És aztán jött ez a tavasz.. amikor hipp-hopp azon kaptuk magunkat, hogy vettünk hét darab virágládát a meglévők mellé, és kigugliztam milyen virágot szeretnék bele.
Aztán ma délután azon kaptam magam, hogy miközben gondolatban már láttam a szép színes virágok között játszadozó kutyákat, elrévedt a pillantásom egy kicsit beljebb, és azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire lehet nehéz megcsinálni azt a komposztáló is, és veteményes is akármit, amit valamelyik nap láttam. Merthogy tök jól mutatna, és milyen jó is lenne, ha csak ki kéne szaladnom egy csokor petrezselyemért odáig...nem pedig a zöldségeshez.
És itt gondolatban egy hatalmas felkiáltójel érkezett... mert hohóóóó! Ezt most tényleg én gondoltam? Kert? Vetemény? Hajjajjj...
Szóval, itt tartunk most. Nem, nem hiszem, hogy veteményezni fogok az idén, mert nincs hozzá hely (de ha lenne egy hétvégi házunk.. hmmm....hmm...), maradnak a virágládák. De ha jövő ilyenkor valami csirketartásról ábrándozom, lőjjetek le. Mert az már aztán tutira a vég lesz... gyűlöltem a csirkevágásokat. Meg a disznóvágásokat. :D :D

Hosszú hétvége?

Hülye kifejezés, mert egyáltalán nem volt hosszú, sőt. Továbbra is fenntartom, hogy ez így sokkal ideálisabb lenne, mint az öt nap munka, két nap szabadnap. Egye fene, annyit még én is megengednék, hogy az egyik héten négy-három legyen a másik héten meg három-négy a felosztás, de csak hogy kijöjjön a heti 3,5 nap munka és ugyanennyi szabadnap.
Az igaz, hogy fáradtabb vagyok, mint egy-egy pénteken, de ez az a fajta fáradtság, ami még jól is esik. Jó magyar szokás szerint gyakorlatilag végigdolgoztuk a négy napot, leginkább odakint, pakoltunk, Balázs nagyon szépen megcsinálta a kutyák helyét. Freddy miatt még kellett hálót tenni a kerítés réseihez, meg maradt annak idején is sáv, ahova már nem fért el a beton lap, az lett kaviccsal felszórva. Vetettünk füvet, remélhetőleg pótolni tudjuk azt, amit a tél "megevett", a három napos locsolásnak köszönhetően itt-ott már mintha...
Természetesen a mosógép is ment folyamatosan, mert nagyon jól száradtak odakint a ruhák, így aztán ki kellett használni.
A gyerekek is élvezték a jó időt, végre mehettek biciklizni, fociztak az udvaron, előkerült a roller.
Mára azért lazulást terveztünk... ehelyett ki kellett pakolnunk a garázst, és az ott meglapuló mindent elrendezni itthon. Nem volt épp pihentető... és rendesen megdolgoztattam az amúgy is kissé megviselt izmaimat a padláslépcsőn, de ez is megvan... :)
A legjobb mégis az volt, hogy egész nap együtt voltunk, nem kellett telefon hozzá,hogy beszélni tudjunk, nem kellett várni, hogy leteljen a munkaidő, hogy elmondhassam, nem kellett rohanni sehova... szóval, meg tudnám szokni.
Holnap hétfő... vérvételen kezdünk Patrikkal. Meg már iderángattam magam a Földre az előbb, és rájöttem, nem is lesz ez olyan laza hét... minden napra van valami... No sebaj, mindjárt péntek. Addig már csak ötöt kell aludni. :))

A hét gondolata

..avagy Öncenzúra: Mit jelent számodra a blog nyilvánossága? Mit tartasz még bevállalhatónak, és mit tartasz magánügynek, aminek nincs helye a blogodon? 
avagy Altair játékra hívott mindenkit, akinek kedve van hozzá én pedig szeretek játszani, és szeretek írni is, úgyhogy gondoltam, miért is ne.

Amikor annak idején az első bejegyzésemet írtam, még eszembe sem jutott sem nyilvánosság, sem más. Nagyon-nagyon mélyen magam alatt voltam, akkor veszítettem el a tíz év után majdnem csak csodaszámba ment munkahelyemet mindösszesen egy hónap alatt, és akkor tért vissza az akkor már tíz éve nem látott epilepsziám is. Az azóta eltelt évek alatt szép, fokozatosan nyitottam csak a nyilvánosság felé, éveken keresztül nem engedélyeztem a google-nak, hogy rám találjon. Ma már engedélyezve van, és sokaknál szerepel az oldalsávban is a blogom, így aztán gyarapodtak és sokasodtak az olvasóim. Azt hiszem, szerencsém van, mert még mindig "családiasnak" nevezhető a nyilvánosság, legalábbis ami visszacsatolásban érkezik. Néha csak későn jut eszembe, hogy amit leírok, az már bárki számára olvasható, de jobb is ez így. Amit itt felvállalok, azt bármikor felvállalom élőszóban is.
Bevállalható szinte minden. A jó érzések, az örömök, és a bánatok, csüggedelmek, gondok ugyanúgy. Nekem a valóságban is, nem csak a virtuális térben azok az igazán emberi emberek, akik mindezeket be tudják vallani. Nehéz azzal az emberrel kommunikálni, aki folyton csak egyféle... :) Azt hiszem, itt is bevállaltam már talán mindent magamról. A legfontosabb, és legnehezebb volt a betegséggel kapcsolatos dolgok nyilvánosságra hozása. Mert akárhogyan is, a huszonegyedik században sem elfogadott arról beszélni, hogy van valami, ami korlátoz. Arról meg aztán végképp nem szokás beszélni,hogy milyen is belülről megélni a külvilág hozzáállását, hogy milyen reménykedni, vagy épp reményt veszteni. Én ezeket vállalom, és ugyan van ebben dac is ugyanúgy, mint valamiféle nemes gondolat, hogy majd épp rajtam keresztül értik meg sokan, hogy mi is teljes értékű emberek vagyunk, de a legracionálisabb oka ennek puszta önzés. Nekem így könnyebb. Kiírom magamból, azokat is, amiket élőszóban nehéz elmondani.
De vállalom az életem összes apró-cseprő gondját, hatalmas örömeit, és óriási bánatokat is. Írtam én már úgy bejegyzést, hogy közben potyogtak a könnyeim, és írtam már kuncogva is. Sosem fogok mást írni a valóságnál, még akkor sem, ha a valóság abban a pillanatban nem valami szép.
Ami semmiképp nem való ide, az a szexuális életem. Soha, semmilyen körülmények között nem taglalnám nyilvánosan ezt. Ez az abszolút magánügyem, amihez rajtam kívül még pont egy embernek van köze. Mint ahogy ilyen tabutéma lesz a gyerekeim minden ilyen vonatkozású gondolata, vívódása, esetleg történése.
És majd abban az esetben, ha a fiaim kifejezetten megkérnek rá, hogy ne írjak róluk többé, akkor azt is tiszteletben fogom tartani,és onnantól az ő életük is tabu lesz. :)

Hát ennyi. Lehetne az is a mottóm akár, hogy "mindent szabad ami nem tilos..." Köszi a játékot, Altair. :)

Patrik-nap

Ma megint egy névnap volt nálunk. Elsőszülöttünk neve napja. Aki majdnem Krisztián lett egyébként, de igen hamar leszavazta a család apraja-nagyja. Annak pedig, ahogy eldőlt, hogy végül mi is lesz... hát, érdekes története van. Volt azon a név-listán egy pár név, ami mindkettőnknek tetszett, de sehogy sem sikerült dűlőre jutnunk, mígnem nemes egyszerűséggel közöltem, hogy ha márciusban azon a héten mozdul meg először, akkor legyen Patrik. Na, hát kitalálhatjátok.... éppenséggel március 13-án, Krisztián napon éreztem először azt a bizonyos mozgolódást... épp Fradi-meccs ment a tévében.
Szóval, így lett ő Patrik. De nagyon jól tette szerintem, hogy épp akkorra időzítette, mert illik hozzá a neve. :) Olyan kis vidám fickó, mint ahogy ez Írország védőszentjéhez illik. Vidám, koboldos, és mégis nagyon komoly.
Ma Burger Kingezéssel ünnepeltünk, és még könyvet kapott (Kövesi Péter: Nem leszek Nemecsek), meg cipőt, farmert, csupa hasznos holmit. Egyébként, nem szereti, ha ennyire a figyelem középpontjában van, ez nem az ő világa. Legjobb lenne neki, ha mondjuk postán kapna mindent, és egyedül bontaná ki, amikor senki sem látja.

Szívemből kívánok boldog névnapot,
kísérjék életed fényesnél fényesebb szerencse csillagok!
Szeresd a percet, örülj a mának,
vágyaid idővel valóra válnak!

Szavakból történet II.

Még alig tört csak elő az első napsugár, és még épp csak kezdte előcsalogatni a földbe bújt virágmagokat. Azért érezhető volt már a levegőben, hogy hamarosan itt a tavasz. Az anya a konyhaablakból nézte Arthurt, ahogy fejét magasra tartva sütteti az arcát. Közben elmerengett, hogy lassan tíz éve is már, hogy minden egyes kikelet magával hozza azt a csodálatos rácsodálkozást a természet gyönyörűségeire, amit azelőtt soha. Tíz évvel ezelőtt látta meg először igazán, hogy milyen harsány zöld is tud lenni egy-egy bokor, és milyen gyönyörű is a zöld fű. Szorosan összekapcsolódik azóta mindez a babaillattal, és az érzéssel, amikor először tapasztalta meg, milyen is anyatigrisként küzdeni. Valakiért, aki ma kabát nélkül rohangál akkor is odakint, ha még orkánerejű szél fúj, de már süt a nap.Valakiért, aki a közelgő születésnapjára nagy dolgot kért. Még az eddigieknél is nagyobbat. Mert minden, az elmúlt egy évtizedben teljesíthető volt, bármikor. A vonatos kirándulások, az állatkertbe,a túra a tölgyesbe vagy akár a Burger King-es Whopper-evés. Ámde most.... az anya felsóhajtott, miközben visszaigazította a pepita függönyt, és szórakozott mozdulattal tűzte rá katicás csipeszt.
Arthur, aki nem hallhatott semmit, lévén születése óta süket volt, most mégis arra fordította a fejét. Az anya gondolata egy pillanatra ott maradt a kutyánál. Aki annyi jót hozott az életükbe azzal,hogy megérkezett hozzájuk. Aki, ennek a majdnem egy évtizedes gyereknek a legjobb barátja lett. Aki, még ha nem is hallja soha a hozzá intézett szavakat, minden rezdülést érez, és minden érzelmet figyelemmel kísér. Ő is napok óta olyan elgondolkodó volt. Mint mindenki. Tudta,hogy készül valami...
A gondolat végére az anya már el is indult kifelé, hogy beengedje Arthurt a konyhába. Tudta, hogy fél perc múlva megbánja majd, hiszen a sütemény-illat miatt nem bír majd magával, és olyan könyörgő szemekkel fog esdekelni, csak hogy egyetlen darab hókiflit ehessen, hogy nem lehet majd neki ellenállni. Ráadásul egy süti, nem süti, úgyhogy majd megint azt mondják, teljesen elkényezteti ezt a kutyát.
Délután volt már, amikor minden családtag otthon volt. Vígan majszolták a hókiflit, természetesen mindenki csúsztatott egy-egy falatot az asztal alatt Arthurnak is. Az anya megnézte az oviban készült rajzot, amit a legkisebb fiú készített. Egy igazán gyönyörű szivárványt rajzolt, az egész papírt kitöltötte vele. Rá teljesen jellemző módon elmesélte, hogy azért rajzolt ekkora szivárványt, hogy az embereknek jókedve legyen tőle, amikor látják. Ki is tűzte a hűtő oldalára egy lila hűtőmágnessel, amit valamikor egy csokihoz kaptak ajándékba.
Sütievés után mindenki kezet mosott szappannal, amire természetesen mindenkit külön figyelmeztetni kellett, enélkül a nadrágjukba törölték volna a vaníliás porcukrot, és minden ragadt volna körülöttük, amihez csak nyúlnak. A majdnem egyévtizedes gyerek visszasomfordált a konyhába, hogy megérdeklődje, eldöntötték e már, hogy megkapja e az ajándékát, amit kért. Újra nyomatékosította, hogy ha nem kaphatja meg az álom-ajándékot, akkor inkább nem is kér semmit.
Az anya sosem aludt még ilyen rosszul, mint aznap éjjel. Úgy várta a világosságot, mint még soha. Nyomasztó álmai voltak azokban a pár percekben, amit aludt. Az egyik ilyen álmában egy mókus ücsörgött a konyhában a nutellás üveg mellett, és folyamatosan skandálta, hogy "kis mókusok kenyérre is kenhetik, nagy mókusok süteménybe is tölthetik" Ahogy világosodott, már pattant is ki az ágyból.
Leült a számítógép asztalhoz, lenézett a cetlire, ahol az egyik honlapcím mellett egy pötty jelezte, ez lesz a befutó. Bekapcsolta a gépet, és bepötyögte a címet, hogy újra megnézze... Elvigyorodott, mert századjára is ugyanazt a hibát vétette, és azt írta: makréla. De végül azért sikerült, és újra megnézte a képet... még mielőtt elindult volna kávét melegíteni, így szólt félhangosan: "Hát... isten hozott nálunk, Freddy!"

A történet félig igaz... mert tényleg van itt egy majdnem egy évtizedes gyermek, aki tavasszal született, és akinek valóban ez a két kutya a leglegleg... úgyhogy a ti segítségetekkel ezt most neki ajánlom elő-szülinapi ajándékként. :)
Ha valamelyik szó, amit írtatok, kimaradt, szóljatok. :)

Mondtam...

Minden kétséget kizáróan igazolom, hogy tényleg jön a tavasz, nem csak úgy mondták. Benne volt ez a verzió is a pakliban, ugyebár.. de nem, ezúttal mégsem. Mondhatnám, hogy csak onnan tudom, hogy egy-egy szélcsendes félórában már olyan jó volt kint lenni a napsütésben. De nem csak innen. Másodállásban időjárás-előrejelző vagyok, egészen jól működő beépített radarral. Ma egész nap fájt már a fejem, délutánra egy jó kis migrénes órácskát is szerzett nekem... de ezt még ráfogtam a szélre. De ebben nem merült ki a dolog, mert ugyan a fejfájás az advil hatására (kedves valaki, aki arra kerestél, hogy mire jó az advil ultra forte.. hát például a migrénes fejfájásra) tompult, sőt, még volt egy kis idő, amikor meg is szűnt teljesen, de egész nap az összes izmom készültségben van. Most, estére a lábrázás minden előjele megvan, már szinte várom, hogy majd lefekszem, és beindul a boogie. :D
Ó, és igen, elért a tavaszi fáradtság is. Ez valami alattomos dolog ám... annyira, hogy képes vagyok miatta a széken ülve elszundítani (de jól álcáztam tévénézésnek). Mondjuk tudom ezt úgy is művelni, hogy csak félig alszom, mert mindent hallok, de mégis alszom. Na, ezt csináljátok utánam. :D

De hogy írjak jót is. A városi ünnepségen nagyon tetszett a gyerekek műsora.Végre nem az az unalomig lerágott csont volt, mint minden ilyen... ugyanazokkal a versekkel, hanem egy egészen újszerű, mégis korhű is, gyerekközpontú is. Könnyekig meghatott egy-két részlete, ami nálam nem meglepő, mert én vagyok az, aki képes vagyok mindenen meghatódni, de láttam másokat is, ahogy titokban törölgetik a könnyeiket. :)
Erik pedig, a múltkori matek versenyes harmadik helyezés után az iskolai helyesírás versenyen is harmadik lett. :)
Roli pedig, kis hazafi...reggel megnéztük a Zászlófelvonást.. fel sem tűnt, hogy egyszer csak a Himnusz közben eltűnt mellőlem, csak amikor visszajött. Kisírt szemekkel... mert neki a Himnusztól mindig sírnia kell, mert olyan szép... (tiszta anyja ez a gyerek). Imádnivaló. :)

Március 15.

Ma reggel én is, gondolom sok más szülőtársammal együtt, ünneplő ruhákat vasaltam. Inget, nadrágot, sőt, még mellényt is. Kikészítettem a kokárdákat, amiket feltűztünk a kabátokra, és az ingekre (mellényre).
Egy kicsit más volt nálunk ez a készülődés, mert Patrik az idén szerepelt a március tizenötödike alkalmából tartott ünnepségen. Ők adták a "műsort". Az iskolában hagyomány, hogy ez minden évben az aktuális hatodikosok feladata. Ők szerepelnek majd holnap a városi ünnepségen is, majd akkor én is látni fogom, miért is kellett ez a rengeteg készülés. :) Azt már hallottam, hogy "nagyon színvonalas, korhű, és mégis gyerekközpontú" műsort állítottak össze a felkészítő tanárok, úgyhogy kíváncsian várom. Patrik- mondhatnám szokás szerint- nagyon kevés dolgot osztott meg velünk ebből, megtanulta a verseit, a jelenetbéli szövegét, és ennyi. Nem kért segítséget, tette a dolgát.
De nem is ezen gondolkodtam el. Hanem az jutott ma eszembe, miközben lépten-nyomon összefutottam az ünneplő ruhás-kokárdás gyerekekkel, hogy mennyire más mostanában ez az ünnep is, mint amikor mi voltunk gyerekek. Korántsem érzem magam (ebből a szempontból) öregnek, de mégis, annak idején mi talán egy egész hónapig is az 1848-49-es szabadságharc "bűvöletében" éltünk. Énekórától kezdve rajzórán, technika órán és magyar órán is mindig ez volt a téma. Ugyan mindig kötelező is volt részt venni a városi ünnepségen is, főleg, mert énekkaros voltam (de amúgy is), mégsem volt nyűg.
Most lealacsonyodott az egész egy újabb "négynapos hétvége" kategóriába. A négynapos hétvége egyébkén nagyon jó, én minden héten így intézném, ha lehetne.
Bevallom, évekig voltam "mérges" amiatt, hogy volt időszak, mikor embertömegek hetekig, hónapokig viselték a kokárdát, a politikai hovatartozásuk kifejezése miatt. Akkor nem is szívesen tűztem ki. Továbbra sem tartozom egyik párthoz sem, és ez így is marad már.
A magyarságomat sem fogom fitogtatni soha, sem kokárdával, sem mással.
A gyerekeimnek azt tanítom, hogy ezen az ünnepen azokra emlékezünk, akik kiharcolták nekünk a szabadságot. Rolandnak épp reggel, az oviba menet magyaráztam el nagyvonalakban, mert Ő, a maga hatalmas lelkével, azért kérte a kokárdát, mert "kedveli Magyarországot". Ami egyébiránt reménykeltő dolog, szerintem, de megbeszéltük, hogy ezen túl mit is jelent a kokárda. Tetszett neki a történet.
Ami nagyon nem tetszik, hogy lépten-nyomon azt olvasom, hallom, és látom, hogy országszerte politikai rendezvények lebonyolítására, ilyen-olyan békemenetek és tüntetések lebonyolítására használják fel az emlékezés és ünneplés napját. A gyerekeink pedig azt látják, hallják, hogy mindenki a maga szájíze szerint csűri-csavarja az akkor történteket, pedig annak csak egy valósága van.
Azt szeretném még majd egyszer látni, hallani, hogy március 15-én nem hangzik el másféle beszéd senki szájából, mint az, ami méltó emléket állít azoknak az embereknek, akik sokkal különbek voltak a mi generációnknál, mert volt bennük kellő akarat, volt közöttük elég összetartás, és volt bennük kitartás is, hogy végigcsinálják. Értünk.. akik épp most, egy kicsit sem vagyunk erre méltók.

Rövidke

Nem tudok mit írni. Úgyhogy csak röviden elmesélem, hogy jól drukkoltatok, sikeres volt a telefon. Jövő hét kedden délután háromkor vár minket az orvosom. Ennyi... ezzel kapcsolatosan azért, ha lenne hozzá elég idegzetem még így, este tizenegykor lennének világmegváltó gondolataim, de majd máskor váltok világot.
Most pedig elmegyek inkább aludni, hogy a hét utolsó munkanapját még túléljem. Csak egy délután, na... fél lábon is. :D

Ez egy jó hét lesz...

Ugye micsoda optimizmus így hétfő este? :D Azért képes vagyok fejlődést mutatni. :)
De komolyan... miután csak három munkanap lesz a héten, és négy szabadnap, így máris tökéletes. Ráadásul vagyok akkor mázlista kivételesen, hogy nekem még csak le sem kell majd dolgoznom a pénteket, mert én szabin leszek. (a gyerekeimnek pedig igazolni fogom a hiányzást.. továbbra sem mennek szombaton suliba)
Aztán ezen a héten névnap is lesz nálunk. Patrik-nap. :)
Ezen a héten Balázs is szabadságon van, úgyhogy nem kell egyedül aludnom.
És újfent kigyűjtöttem a szavaitokat,úgyhogy szent esküvel ígérem, a héten a szavas történet is elkészül.

És ráadásul még:

 kép innen

Holnapra pedig kérek drukkolásokat, hogy az én jófej dokibácsim tudja fogadni a jófej gyerekemet egy fejvizitre. :)

Két kutya?

Sokan még nem tudják, hogy már két kutyánk van, lévén Freddy még nem jár az utcán. Amikor mégis kiderül, akkor majdnem olyan szörnyülködve néznek, mint amikor kiderült, hogy érkezik a harmadik gyerek. Általánosságban az a legfőbb kérdése mindenkinek,hogy "Hogy bírtok két kutyával?" Hát, köszönöm jól.
Arthur továbbra is az a végtelenül szeretetreméltó kutya, aki volt, semmi változás nincs a viselkedésében amiatt, hogy megérkezett Freddy. Az első napok dominancia harcai után, úgy tűnik, lehiggadt. Még nyilván nem harcolták le, hogy ki is lesz majd a "kan" a háznál, ez majd valamikor Freddy ivarérett korában következik be talán. Arthur mostanság úgy viselkedik, mint egy rendes nagytesó, aki hagyja, hogy a kisöccse kakaskodjon vele, majd inkább tovább áll, és jön, néz, és sugárzik a tekintetéből, hogy "látod, most sem bántottam, pedig a lebernyegemet cincálta" Természetesen agyon van dicsérve érte, amiért roppant hálás. De képesek megosztozni a kaján,és a vizen is, gond nélkül félreáll a nagy a kicsinek, a kicsi pedig a nagynak.
A kisöccs pedig? Nos, maradjunk annyiban, hogy mint egy kisbaba... Egész napos elfoglaltság, és tényleg a babagondozáshoz hasonlít a legjobban. Pelenkázás helyett kivisszük az udvarra, és nagyon jó ütemben haladunk. Evéssel gond nincs, nagyon szereti a pocakját. Oltást is kapott a héten, ami után pont olyan aluszékony volt, mint embertársai. :) Játszani nagyon szeret, rágcsál.. de szerencsére se székláb, se asztalláb, se cipő nem bánja..elfogadta a rágókákat, és előszeretettel rágcsálja.Ha elfárad, akkor még mindig keres magának egy épp alkalmas valakit arra, hogy ölbe vegye, mert úgy a legjobb. Álmában szopizza a nyelvét, irtó helyes ilyenkor.
Ami a leginkább megviselt mindannyiunkat, az az éjszakázás volt. Illetve a fiúkat nem, mert ők akkor is aludtak gond nélkül, de mi már kissé elszoktunk tőle. Az első hét volt gáz ebből a szempontból, amikor kb. kétóránként ébredt sírva. Aztán egyszer csak végigaludta... és ezt úgy nagyjából tartja is most már.
Hatalmas kötöttség egy ilyen kicsi kutya, mert tényleg a nap minden percében figyelni kell rá, főleg, hogy még nem is lehet kint tartósan (még nincs meg minden oltása). Nem mostanában lesz, amikor egész napra ki tudunk ruccanni valahová, hacsak nem szerzünk neki arra az időre egy kutyaszittert.

De egyébként el tudnám  képzelni magunknak itthoni munkaként mondjuk egy kutya-kennelt. Sok okból... a kutyák biztosan nem vernének át, nem aláznának meg...itthon is lehetnék, kötetlen munkaidőben, ami ugyan 24 órás szolgálatot jelentene,de mégis..
De ezt majd egyszer, amikor lesz ehhez egy kicsit több helyünk, meg egy kis befektetni való pénzünk, meg ilyenek...
Addig pedig élvezem a királynőséget négy kétlábú férfi és két négylábú férfi között. Valljuk be, nem mindenkinek adatik ez meg. :)

Se füle, se farka...

Lehet, hogy tényleg nem kéne Megasztárt néznem. Ma este megnéztem a tegnapi párbaj napot. Idáig ezzel még semmi baj nem is lenne, én bajom, ha vevő vagyok ilyenekre. Na de, miközben néztem, és folytak néha a könnyeim (továbbra is egy szentimentális izé vagyok, vállalom) azon kaptam magam, hogy sóvárgó irigységgel nézem azokat az énekespalántákat, akiket az apukájuk is várt a színfalak mögött. Aztán amikor valamelyik apukától azt hallottam, hogy "nem baj, nekünk akkor is Te vagy a legjobb", valami nagyot koppant bennem.
Végiggondoltam hirtelen sok-sok férfiembert az életemben, akik így vagy úgy szerettek, apaként, unokatestvérként, unokaként, barátként, szerelemként, vagy csak úgy akárhogy... Arra jutottam, hogy soha, egyik férfiember sem mondta még nekem, aki az életem része volt valahogyan, hogy valamiért is büszke lenne rám. Na oké, nincs is olyan túl sok minden, amiért akárki is büszke lehetne, na de na... hát csak találnánk valamit, ha nagyon keresnénk, nem?
Igazából nem is lenne ez egy cseppet sem fontos, ha nem úgy lennék "összerakva", ahogy. Nem tudom ezt az ahogy-ot megfogalmazni. De úgy érzem, hogy valahogy az egy komoly hiánycikk az életemben, hogy a férfiaknak nem tudok megfelelni annyira, hogy ki tudják mondani, büszkék rám.
Nem tudom mi lenne az, amivel ki tudnék törni ebből. A kitörés nem feltétlenül azt kéne, hogy jelentse, hogy csinálok valami világraszólót, amivel "kicsikarom" az elismerést, mert akár az is lehetne, hogy már nem is kéne ez.
Na, ez az a pont, ahol már bánom, hogy belementem a témába, mert kezd a magam számára is félelmetesen nagy hülyeségnek tűnni. De most már mindegy....ha leírtam, hát leírtam.

Életenergia 0

Egy pillanat alatt végeszakadt ma reggel annak a sorozatnak, amit már-már jónak mondhattam. Egyetlen telefonhívás elég volt hozzá, hogy azonnal leszipkázzon belőlem mindent, amit mostanában magamba szippantottam ilyen-olyan dolgokból, eseményekből, helyzetekből.
Már a munkahelyemen voltam, amikor zenélni kezdett a telefonom. Mikor még csak hallgattam, hogy Robbie Williams énekel, azt reméltem, Balázs hív. Aztán megláttam a telefonom kijelzőjén, hogy "suli". A másodperc ezredrésze alatt végigpörgött bennem, hogy csakis Patrikkal történhetett valami, mert ahova Erik jár, az az épület úgy van elmentve, hogy "Eriksuli", és minden egyéb esetben (mármint ha nincs baj) Patrik hívna a saját telefonjáról. Még az is végigszaladt rajtam, hogy "istenem, a foga.." De bárcsak a foga lett volna... A magyar tanára volt a vonalban, aki nem sokat kertelt, máris mondta, hogy Patrik elájult. Abban a pillanatban én is majdnem. Kellett két másodperc hozzá, hogy fel tudjam fogni, kérdezősködnöm kell, hogy történt, mi történt, ki látta, de legfőképp most hol van, és hogy van? Sajnos felnőtt nem látta a tényleges eseményeket, mert szünet végén történt, a falnak támaszkodott, ott csúszott le (isteni szerencse...) Bevitték egy irodába, magához térítették, adtak neki egy banánt, és hívtak engem, hogy mi legyen, mert nagyon sápadt még mindig, és nagyon ijedt is.
Egy tanárnő kísérte oda hozzám a boltba, addigra én elintéztem, hogy bezárok, és viszem az orvoshoz. Amikor engem meglátott, elsírta magát. Kérdeztem, mire emlékszik: semmire, azon kívül, hogy elsötétült minden. Nem ütötte meg magát, nem fáj semmije, de nagyon megijedt. A gyerekorvos egészen alapos alapneurológiai vizsgálatot csinált, megmérte a vérnyomását (113/63), majd adott beutalót neurológiára és ekg-ra.
Itthon nekiálltam időpontért telefonálni, de legnagyobb döbbenetemre, nem kaptam. A Heim Pál kórház rendelőjében közölték velem, hogy szerintük a 11. kerület közelebb lenne hozzánk, és adnak egy másik telefonszámot, érdeklődjek ott, és amúgy is ők csak májusra tudnak időpontot adni. A kapott telefonszámon körülbelül ugyanezt mondta a doktornő, csak még hozzátette, hogy ha nagyon aggódom, akkor keressek fel egy magánrendelőt. Majdnem felrobbantam. Itt egy gyerekről beszélünk, és ájulásról, nem pedig benőtt körömről. Ezek után hívtam a saját orvosaimat. Egyikőjük mától egész jövő héten szabin van, másikójuk pedig csak kedden lesz elérhető. Patthelyzet.
Közben persze Patrik pihent, evett-ivott felváltva, és jobban is lett. Eddigre én már ott tartottam, hogy most akkor én fogok elájulni. Próbálok nem nagyon aggódni,és úgy kezelni a dolgot, hogy van ilyen... mert amúgy tényleg van ilyen.
A többire nem gondolok...mert ha mégis, akkor iszonyatosan rossz érzés. Szerzek neki valahonnan, valakit, aki kideríti akár azt is, hogy semmi baj. Csak azért, mert ő is, én is így leszünk nyugodtak.

A magyar egészségügy pedig bekaphatja a bal lábamat.

Patrik kamaszodik I.

Az van, hogy ma meg akartam írni a szavas történetet... már két napja kigyűjtöttem a szavakat magamnak, és cipelem magammal mindenhová, azzal a határozott céllal, hogy ahányszor csak ránézek, alakuljon bennem valami.. Erre ma sikeresen elhagytam a cetlit. És a cetlivel együtt az inspirációm is elszállt. Na de ami késik, bizonyára nem fog elmúlni, és előbb, vagy utóbb megírom.
Így aztán most ehelyett valami másról fogok írni. Mondjuk elmesélem, milyen levelet kaptunk ma Patrik magyar tanárától.
"Kedves Szülők!
Gyermekük szerepel iskolán március 15-i műsorában. Már eddig is sokat dolgoztunk, de még további feladatok várnak ránk. Március 12-én és 13-án főpróba lesz 14 órától kb. 16 óráig. Az ünnepélyre 14-én kerül sor a Prohászka úti épületben 9:15 órakor az alsósoknak, és 10:45 órakor a felsősöknek. Mivel gyermekük szerepel a városi műsorban is, ezért a nap további részét pihenéssel, ill. gyakorlással töltjük. 14 órától a városi műsor helyszínén, ill. a művelődési házban próbálunk. Kérem,hogy egész napra elegendő étel-ital legyen a gyerekeknél. Az ezt követő 4 napra jó pihenést kívánok! B.G-né felkészítő tanár"

Úgyhogy vettem az adást... a jövő héten a gyerekem minden nap élő halottként fog hazajönni a suliból, és tuti biztos, hogy négy után még majd neki kell állni leckét írni, tanulni. Nem lepne meg, ha minimum két dolgozat is kinézne ezen időszak alatt. Azt hiszem, mire túl lesz rajta, a büszkeség mellett egy életre elmegy a kedve majd a szerepléstől. Ugyanis hetek óta heti kétszer megy a nulladik órában próbálni, és naná, hogy ezek úgy jönnek ki, hogy a hetedik órában még matek szakkör is van. Komoly műszaknak számít reggel héttől délután háromig ott lenni, figyelni, tanulni, helyt állni. Emiatt most visszafogom magam, és nem szólok rá unos-untalan azokért a felcsattanós kiakadásokért, amiket az öccsei kapnak újabban. És a héten még csak egyszer nem sikerült türtőztetnem magam, és beígérni egy "úgy pofán váglak, hogy leesik a fejed, ha még egyet szólsz" típusút. Pedig újabban ez is jó sokszor elhangzik, vagy ezek szinonimái. Mert ez a majdnem 13 éves,aki ugyan még mindig szorgalmas, becsületes, segítőkész, és tanul is rendesen, úgy tűnik, kamaszodik tízezerrel, mert visszabeszél, pofákat vág, morog, csapkod, kiabál, és magába zárkózik. Azt nem tudnám megmondani, melyik idegesít a legjobban. Mondjuk mikor mi..A helyzetet bonyolítja, hogy Erik mindenben követi, így ebben is...azt hiszem, ő idejekorán elkezd majd kamaszodni direkt, csak nehogy lemaradjon...Roland pedig ezekben a helyzetekben visszavedlik kisbabává, aki toporzékol, ordít, verekedik, csak hogy valahogy tudjon érvényesülni.
Mondjuk van egy higgasztó aduászom. Illetve kettő. Mert ha nagyon elfajul a helyzet,valamelyik kutya elég ahhoz, hogy egy csapásra újra normális gyerekek legyenek. Arthur azért, mert minden helyzetben simogatásra vágyik, és elég kitartó is ahhoz, hogy akkor is megkapja, ha épp eleinte nem figyelnek rá. Jó módszere van amúgy.. először csak ül, kitartóan néz, néha horkant egyet. Aztán ha ez nem jön össze, akkor szépen ráteszi a fejét a kiszemelt simogatóember combjára,és vár. Kettő másodperc múlva automatikusan és reflexszerűen elindul a kéz,és simogat. Ennek pedig azonnali higgadás az eredménye. Freddy pedig azért,mert nagyon játékos, így minden helyzetben eléri, hogy valamilyen játékot keressenek neki, majd amikor elfárad, akkor pedig, mint egy kisbaba, bújik, szuszog. :)
Nem utolsósorban ilyenkor mi is szusszanhatunk egyet a következő menetig. :) Néha visszasírom a babakorukat. :)

Súly(os)

Már egy ideje tervezgetem, hogy megint írok erről a súly-témáról. De most nem azt szeretném elsősorban kiemelni, hogy Balázs mennyire jól néz ki, és mennyire tök jó, hogy azóta is tartja a súlyát, mióta véget ért a 90 napos. Azt sem fogom taglalni, hogy hány embernek adott komoly "löketet" az ő kitartása és persze az a mínusz húsz kiló.
Azt azért elmesélem, hogy a súlytartás hogy működik (nálunk). Reggelire továbbra is gyümölcsöt eszik. Már rég nem lenne kötelező, de egyszerűen megszerette. Ebédre általában valami update kaját, ami az esetek túlnyomó többségében hús és saláta, vagy párolt zöldség. (ez pedig itt a reklám helye: Norbiék (vagyis inkább a Teletál) amerikai káposztasalátája valami frenetikusan finom. Vacsorára felvágott, zöldségek, és sajt. Amit nem eszik továbbra sem, az a cukor (xylittel édesít, egyre kisebb mennyiségben) és a szénhidrát. Ilyenformán kiiktatta az étrendjéből a létező összes bolti gyümölcsjoghurtot (helyette natúr joghurtot eszik gyümölccsel),a tésztát, a kenyeret, és az összes nasit. Elmondása szerint egy csepp hiányérzete sincs, sosem tört még rá "zabálhatnék", és gond nélkül ellenáll bármilyen sütinek. Najó, azért én időről időre meglepem valamilyen Norbi-lisztből (sokan szidják, de amúgy tényleg jó) készült sütivel.
Ezzel szemben pedig én, és voltaképp ez volt az igazi ok, amiért úgy gondoltam, most már csak leírom, gyakorlatilag simán szénhidrát-függőnek minősülök, és láss csodát, a súlyom szinte dekára ugyanannyi mindig. Pedig vannak napok, amikor péksüteményen, sült krumplin és csokin élek. Ami ugye se nem egészséges, se nem diétás. Ha nagyon lusta vagyok, egy egész hétig is elvagyok úgy, hogy reggelire eszem két péksütit, valamikor kettő-három körül egy adag sült krumplit valamivel, aztán vacsorára pedig zsemlét (graham) szalámival. Sonkát nem eszem, képtelen vagyok rá.. Szóval.. amire ki akarok lyukadni,ha igaz az a sokféle elmélet, akkor nekem mostanra minimum egysúlyban kéne lennem a férjemmel, mert igazi hízós életet élek. Ezzel szemben tényleg nem hízok soha egy grammot sem. Nem mozgok, csak annyit, amennyi a munkába gyaloglással jár. (meg haza is)
Az elméletem szerint  mindenki be van rendezkedve valamire, mármint hogy a szervezetünk nem egyformán kezeli, hasznosítja a különböző élelmiszertípusokat. Ezért lehet az is, hogy amíg valaki az egyik módszerrel pikk-pakk lefogy, míg egy másikkal semmire nem megy, mert azok a fránya kilók se le, se fel nem mozdulnak.
Ilyeténképp (micsoda hülye szó, nem?) tehát minden fogyókúrás szakértőnek igaza van a saját módszerét illetően, és végső soron mégsincs igaza senkinek. :) Hát ezzel sem találtam fel a spanyol viaszt, de azért érdekes, nem?

Dicsekvős

Ritkán teszek ilyet, mint amit most fogok. De ezt egyszerűen muszáj világgá kürtölnöm. De előbb elmesélem az egészet, szép, sorjában.
Az elmúlt hetekben egyre többször szembesültem azzal, hogy az utolsó gyerekem utolsó ovis éve mindjárt elröppen. Bevallom, egyik szemem sír, a másik nevet. Sírok, mert minden jel szerint soha többé nem lesz ilyen kicsi gyerekem, de nevetek, mert ez az ovi már nem az, amelyiket úgy szerettük. Az, hogy ebből Roland vajmi keveset vesz észre, csak, és kizárólag az óvó néniknek köszönhető. De ez így van rendjén, a nagy, kétszáz gyereket befogadó oviban neki az a mikrovilág a fontos, ahol őt nagyon szeretik. De azért napról napra belesajdul egy kicsit a szívem, amikor arra gondolok, hogy nemsokára majd iskolatáskával a hátán megy..
Ma összevont szülői értekezlet volt a nagycsoportos gyerekek szüleinek. Ott volt két iskola igazgatója, (az egyházi iskolából nem jöttek) akik a maguk módján "adták el" nekünk, szülőknek az iskolát. Elhangzott egy rakás száraz, sablonos statisztikai adat, meg a többi ilyenkor szokásos sallang (senkit nem untatnék a részletekkel), nagyjából mindent tudok. Többet is, mint ami elhangzott. :) Hiszen két gyerekem is idejár.
Aztán még külön volt a csoportban is egy rövid szülői értekezlet (Balázs hosszúnak mondaná, lévén két órán keresztül voltam ott összesen), ahol az óvó néniktől megtudtuk az iskolaérettség feltételeit, meg pár hasznos információt időpontokkal. És aztán előkerült egy pár papír. Az oviban végeznek egy ú.n. DI-FER tesztet, minden nagycsoportos gyerekkel elvégzik. A feladatokat pontosan nem tudom, milyenek, bevallom, sosem láttam még ilyen lapot. Több részterületet "vizsgál", mindet pontozza,és a végén van egy összpontszám, és egy százalékos eredmény. A részterületek pedig azt hiszem, szociális képességek , számolási képességek, és a harmadik, ami A-Z-ig fedőnév alatt futott a papíron, nem tudom micsoda (Babi,ha olvasod, elárulod majd?)  Szóval, szeptember vége felé elvégezték ezt a gyerekekkel (ami fontos.. NEM a saját óvó nénije, és ez szándékos). Mostanra megkaptuk az eredményeket.
Nos, kicsit szégyellem is magam, de nekem tátva maradt a szám. Roland fiam toronymagasan a legeslegjobb teljesítményt nyújtotta. Tökéletesen egyedülállóként 97%-ot teljesített, ami az optimum szint. Minden részterületen csúcsokat döntögetett. A számolási készsége a legkiemelkedőbb.
Szóval, úgy jártam, ahogy még nem. Mert tudtam én, hogy okos, csak azzal a kis kajlasággal olyan jól leplezi néha, hogy már-már megfeledkeztem róla. De most híztam két kilót. :)
És innentől kezdve azért azon igazán nem fogok aggódni, hogy vajon megállja e majd a helyét az iskolában, mert ez nem is kérdés a továbbiakban. (nem mintha akkor nem lennék ám büszke rá, ha nehezen állna helyt)
Nincs más hátra... mint figyelni, ahogy az ovis Rolcsikából iskolás Roland lesz. :) Izgalmas kaland lesz, az már biztos.
Az előző két gyerekemnél is elvégezték már ezt a tesztet. Az eredményeket akkor nem láttam, de emlékszem, Patrikról beszéltek ilyen "szuperlatívuszokban". Erikről meg tényleg semmit nem tudtam ezügyben soha. (de amiket én tudok Erikről, azt mások úgysem tudják meg)

Szabadnap

Voltak eleinte a tervek, tervezgetések. Amik úgy néztek ki, még tegnap délután, hogy majd ma először is visszafekszem aludni, amint elvittem kiskirályfit az oviba. Aztán eszek valamit, és körülnézek a neten. Esetleg elindítok egy adag mosást. Aztán majd végre megnézek valami nyálas filmet, fekve a kanapén. És aztán mire idáig eljutok, majd úgyis kezdenek hazaszállingózni a férfiak, és majd akkor ráérek megmozdulni. Szóval, olyan igazi lazulós-semmittevős napot képzeltem.
Ezzel szemben reggel még mielőtt elindultunk volna az oviba, már lehúztam és bepakoltam a mosógépbe az első adag ágyneműt. Aztán amikor hazaértem az oviból, bekapcsoltam a laptopot, elolvastam két hírt, és egy emailt, és már le is járt a mosás, úgyhogy mehettem teregetni. Körülbelül délután kettőig ingajáratban voltam a mosógép, a szárítókötél és Freddy között, közben egyszer belefért egy fél órácska lógás az interneten.
És itt már lassacskán kezdtek hazaszállingózni a férfiak. És beindult az élet. Evés, ivás, vacsora, ez kell, az kell... és azon kaptam magam, hogy este kilenckor fejeztem be az ágynemű visszahúzását.
Na de ebből is látszik, hogy mennyire kellett ez a szabadnap...enélkül most koszos ágyneműben aludnánk, nem ilyen napon szárított, illatosban.

Fiús téma

Az a hír járja, hogy a fiúk nem olyan hisztisek, mint a lányok. Nos, ezt el ne higgye senki. Legalább úgy tudnak hisztériázni, mint bármelyik lánytársuk. Annak ellenére, hogy saját lányom nincs, azért van összehasonlítási alapom. Írtam már Regináról, aki három éves koráig gyakorlatilag mégiscsak az én lányom volt. Szóval, Roland fiam is tud olyat, mint ő.
Aztán az a hír is járja, hogy a fiúk nem szoktak nyerítve vihogni hülyeségeken, mint a lányok. Ezt sem kell elhinni, mert tudnak. De úgy, hogy majd megfullad a röhögéstől. Mindenen. Meg a semmin. A legjobb ez az asztalnál ülve ebéd/vacsora közben, mert olyankor azon is lehet még röhögni, hogy minden szanaszét fröccsent a szájából.
Olyan hír is járja, hogy a fiúk nem szépítkeznek. Ó, dehogynem. Zselés haj, fél óráig állítgatva a tükör előtt, "férfi illat",meg ilyenek.
Az a hír viszont igaz, hogy genetikailag kódolva van bennük a koszos zokni szanaszét hagyása, a porszívó ősellenséggé kikiáltása, a lakásban űrlényként közlekedés (ezt én még sosem láttam.. tényleg évek óta itt van?). És az a hír is igaz,hogy bármikor, bármennyit tudnak enni. Mindegy, hogy gyümölcs, vagy süti, főtt étel, vagy szendvics, jöhet...
 Ja, és az is igaz, hogy ha egy csepp vérük is folyik, azonnal minimum tizenöt rétegnyi kötés kell rá, különben elvéreznének.
Majd ha még eszembe jutnak ilyen hírek, akkor megosztom veletek. Jobb az ilyenekre felkészülni. :D

Természetesen ezek a hírek mind-mind a saját házam tájáról bukkantak elő, így aztán a többi hímneművel kapcsolatos bárminemű hasonlóság csakis a véletlen műve lehet. Nem beszélve arról a sok-sok kivételről, akikben az ilyesmi csak úgy fordulhat elő, mint a túró rudiban a földimogyoró.. nyomokban. :D

Megasztár 6.

Szerintem tudtátok Ti is nagyon jól, hogy ez a tehetségkutató sem múlhat el nélkülem. Nos, hát bevallom, hogy megpróbáltam megállni, hogy ne nézzem. És végül is a tévében nem is nézem, hanem csak a neten, amikor időm van rá. Végignéztem az összes előválogatót, ismét voltak érdekes figurák, akik el sem tudom képzelni, hogy honnan vették az ötletet, hogy jelentkezzenek, mert hangjuk a világon semmi nincs. Illetve van, de mindenkinek úgy a legjobb, ha csak beszélnek, nem pedig énekelni próbálnak. Már a válogatáson is volt egy-két pillanat, amikor könnybe szökött a szemem. Meg olyan is, hogy kirázott a hideg. Jó és rossz értelemben egyaránt. Van egy hang, amitől a hátamon borsózik a szőr, amíg csak hallom, addig jó értelemben, amikor pedig meglátom hozzá az arcot is, azonnal negatívba csap át az egész. Ráadásul bejutott... :D :D
A zsűrivel kapcsolatban komoly fenntartásaim voltak, és ez volt az egyetlen ok, amiért ki akartam maradni ebből az egészből. Mert oké, hogy újítani kellett, meg esetleg sms-kompatibilisebbé tenni az egészet, és kellett hozzá két roppant népszerű ember, akik a saját rajongótáborukat minden valószínűséggel oda fogják tapasztani a képernyők elé,és majd az ő kedvenceikre nyomják az sms-eket.
Mester Tamás az egyetlen, akivel kapcsolatban semmi rosszat nem tudok írni. Amúgy is nagyon csípem őt, azt a kissé elvont stílusát ugyanúgy, mint a zenéjét, és a kisfiús kinézetét.
Bereczki Zoltánnal kapcsolatban egy világ dőlt össze bennem. A zenéjén, az életstílusán és a szerepein keresztül egy nagyon jólelkű valakinek képzeltem, aki mindenkiben megtalálja a szépet, és minden alkalommal el is mondja neki. Hát nem ilyen.. sőt.Ebből a szempontból mindegy egyébként, hogy ez egy ilyen "megcsinált" karakter, vagy tényleg a lényéből fakad. Mert ellenszenves. A zenéje jöhet továbbra is, de ő maga most akkor már maradjon csak szépen a zsűriben.
Falusi Mariann az egyetlen nő. Nem tudom rá azt mondani, hogy minőségi csere volt Eszenyi Enikő helyére, de ha azért van ő ott, hogy megmutassa, laza nőként is lehet élni, hát akkor tökéletes választás volt. Na persze az énektudása sem épp elhanyagolható.
Bochkor Gábor, a legnagyobb rejtély. Mert oké, hogy igen népszerű a Bumeráng című műsoruk, és ő maga is, de hogy egy éneklős tehetségkutatón zsűri? Igaz, az is lehet, hogy az első két széria Bakáts Tiborját akarták visszaidézni Bocsival. Ez a rész sikerült.
Ma megnéztema tegnapi párbajos műsort. Tetszett, és egy kedvencem már van is. :) Ha majd aktuális lesz, és a jövő héten senki nem "érhet" a nyomába sem, akkor elárulom, ki is ő.

Ti, nézitek?

Egyáltalán nem utolsósorban azért még azt elmesélem, hogy a blogom fejlécében található virágokat meglepiből kaptam.:)))) Ugye milyen rendes férjem van?

Műkörmök

Azt hiszem, még a múlt hétvégén volt, hogy olvastam egy cikket a divany.hu-n ebben a témában. Bevallom, nem emlékszem a szerző nevére sem, meg most hirtelen nem is találtam meg, úgyhogy nem tudom linkelni. Arról szólt, hogy egy hétre kipróbálta a cikk szerzője, hogy milyen is a műkörmös-lét. Nem is volt semmi baj az ott leírtakkal, a kommentelők között páran viszont hozták a formájukat.
Szóval, ez a cikk indított arra, hogy én is leírjam, hogy boldogulok ezekkel a körmökkel. Mert szeptember óta folyamatosan van.És mindig csak nőtt, és nőtt, úgyhogy most már egészen jó méretűek. Ha el nem felejtem, ide majd holnap teszek egy fotót. Mármint fényképeztetni el nem felejtem.
Ennek ellenére azért boldogulok. Továbbra sincs bejárónő, és a kelt tésztát sem más gyúrta helyettem. Mosogatok, wc-t takarítok,ugyanúgy, mint műköröm nélkül.
Volt pár dolog, amit újra kellett tanulni. Ilyen az aprópénz,apró tárgyak felszedése pultról padlóról. a pici gombok begombolása is nehézkes volt eleinte. A tampont körülbelül fél órán keresztül bontottam ki. Cellux-ot nem tudok megkezdeni. És a telefonomon azt a kis pöcköt is, ami alatt a töltő nyílása van, csak fogpiszklóval tudom kinyitni.:D A vakon gépelést is némileg módosított változatban űzöm, de azért megy.
Eddig összesen kettő darab törött le belőle, szerencsére csak a hosszából, nem pedig tőből, mert azt lehet,hogy az igazi körmöm is bánta volna.
Hatalmas előnye továbbra is, hogy széppé, legalábbis szebbé teszi a kezemet, és hogy leszoktatott a körömrágásról.
És hát továbbra is szeretem őket. No és végsősoron nem elhanyagolható szempont, hogy amíg csinálják, addig nem csinálok semmit, csak élvezem a csendet. :)

Március

Részemről hatalmas megkönnyebbüléssel vettem tudomásul, hogy végre március van. Mert ez már csak jót jelenthet. Jön a tavasz.. mit jön.. meg is érkezett, napsütéssel, jó idővel. Még nem kergetem azokat a hiú ábrándokat, hogy ez már így is marad, de akármi lesz is, már van remény... :)
Részetekről is hatalmas megkönnyebbülés lehet, mert végre túladtam azon a lila sablonon. Messze van a mostani állapot attól, amilyet elképzeltem, de jelen pillanatban sem türelmem, sem tehetségem nincs arra, hogy tovább szórakozzak vele. Aztán majd amikor holnap erre járok, és látom már a szavazatokat, lehet, hogy gyorsan túl is adok rajta.
Ma egész nap dolgoztam, de végig az éltetett, hogy cserében holnap végre nem kell mennem. Az agyam egyik hátsó zugában azért motoszkál, hogy minek is örülök, amikor majd szombaton meg megint menni kell.. de mindegy. Kibírom, úgyis az az egy választásom van. :D És milyen jó lesz hétfőn megint itthon lenni. :)
Szóval, most csak így beköszöntem ezzel az új sablonnal, mert leesik a fejem az álmosságtól, majd holnapra összekapom magam, és mesélek valamit.. talán a szavakból. Vagy azt majd inkább hétvégére tartogassam?Majd meglátjuk, igaz? :D