Amilyen pofa vágsz....

Hát ez esetben én jártam a legrosszabbul. És már akkor azt is tudom, hogy kitől örökölte Patrik a hülyepofátvágokmertfényképeznek abberrációját. Minden bizonnyal tőlem. Pedig én alapvetően még szeretem is, ha fotó készül rólam, ámbár sosem azt adja vissza az elkészült fotó, amit én gondolok magamról. Lehet, hogy túl sokat képzelek magamról? O.o Na majd ezen elgondolkodom még.
A fotókhoz még annyit, a saját mentségemre, hogy anyám volt a fotós, és hát én meg tőle örököltem a fotóstehetségemet, amiről meg már sokszor bebizonyosodott, hogy milyen. :D
Ezzel a három fotóval akkor befejezem a Patrik táncolása körüli éljenzést és örömködést, már csak azért is, mert amúgy is tényleg véget ért az egész, és holnaptól újra a munkás hétköznapok várnak. (és már csak kettőt kell aludni addig, amíg majd lehull a lepel :P)

Anya-Fia tánc

Tánc után.. a ki tud hülyébb fejet vágni verseny indulói...

A jóképű Férjem mellett :)

Az Én Kedvesem

Mostanában nem Önmaga. Nagyon nem. Körülbelül a baleset idején kezdődött, amit Ő már akkor is egy jelnek tekintett. Akkor úgy gondolta, hogy nem érdemli meg azt a jelölést, és a sors így kívánta őt figyelmeztetni erre. Ahányan tudtuk, annyian tiltakoztunk, és háborodtunk fel a kishitűségén, és onnantól, ha lehet, még jobban drukkoltunk, hogy ennek az ellenkezője bizonyosodjon be. Aztán nem így lett, amivel ugyan baj akkor sem volt, és azóta sincs, de valahogy mégis összekapcsolódott ez benne. Az azóta történtek pedig csak húzták lefelé. A mindennapos kis küzdésekkel még elvan, de minden olyan történés, ami váratlan, és még véletlenül sem tervezhető azonnal csak lök rajta egyet lefelé.
A tegnapi események még erősítettek ezen. Csak ezért gondolom azt, most, utólag, hogy nem kellett volna biztatnom, és nem kellett volna ennyire bizakodónak lennem nekem sem, (franc azt az örök optimista énemet) mert átragadt rá akkor, és nagyobb lett a csalódottság érzése.
Nem tud róla beszélni, sosem tudott (és még blogot sem ír), hiába kérdezgetem, nemigen jutunk előbbre. Persze, ismerem már, és pontosan tudom mi baja van, csak szeretném, ha Ő mondaná ki, mert ettől könnyebb lenne. Ha kimondaná, beszélhetnénk róla, és nem magában őrlődne, és nem építgetné magában azt, hogy "úgysem érdemlem meg", hanem lehetne bizakodóbb, és gondolkodhatnánk egy másfajta megoldáson. Vagy valamin. Akármin.
Sok kis apróság állt össze most egy nagy egésszé. Én meg nézem tehetetlenül, és folyton ezt a dalt dúdolgatom magamban:

Még mindig

Nem nagyon sikerült még túllépnem a tegnapi eseményen. Még nem csengett le bennem, annak ellenére sem, hogy ma este már itthon alszunk, holnaptól meg aztán minden gyorsan visszakerül a régi kerékvágásba, mert Balázs hajnalban dolgozni megy.
Mióta tegnap este megérkezett az akkori "otthonunkba" (ott van az otthonunk, ahol mindannyian együtt vagyunk...) és végre meg is ölelhettem az sms-váltások és a telefonok után, még az addiginál is komolyabb emlékfolyam rohant át rajtam. Ugyan meg sem állt a jakuzzi-ig, és még úszott is pár hosszt (gondolom valahogy ki kellett adni magából a feszültséget), mégis... nálam megállt az idő akkor. És emlékeztem arra a napra, amikor újra itt kezdett dolgozni (volt már itt még a múlt évezredben). Eltelt azóta egy csomó év, mégis emlékszem mindenre... az első napok-hetekre, amikor ő is pont úgy szenvedett a talpaival, mint én. Az első éjszakás műszakjára, amikor én majd betojtam itthon egyedül.. és hányszor sajnáltam akkor a három műszakos munkarendért, de mindig ő biztatott, hogy "De most ezt kell szeretni" Így akkor azt szerettük. Emlékszem, hogy amikor először mondta, hogy már annyira rutinszerűen csinálja amit csinál, hogy néha unja, akkor nem sokkal később megkeresték egy másik ajánlattal. Amire én először mérges voltam. És majdnem csak könyörögtem neki, hogy ne vállalja el az állandó éjszakásságot, mert nem ér annyit, amennyivel többet fog így keresni.
Ért annyit. Minden tekintetben. Ugyan fel kellett építeni akkor egy újfajta életet, de megcsináltuk. Amikor az egyikünk épp feladta volna, mert kicsit nehezebb volt valamiért, akkor a másikunk továbblendítette. Mindig találtunk valamit, amivel biztatni tudtuk egymást. Rettenetes napok is voltak itt, amikor az iskolában szünet volt, én is dolgoztam, és ő sem tudott napi két-három óránál többet aludni. Egymásra semmi időnk nem volt, meg még annál is kevesebb.. De amit akkor elrontottunk, azt is közösen hoztuk helyre, és nemhogy csomó nem maradt azon a fonálon, amivel mi össze vagyunk fűzve, de valahogy minden addiginál szorosabb lett a kötelék.
A legvégsőkig kitartott, de a legjobbkor jött az előrelépés, amikor már elérte a fizikai határait az állandó éjszakás léttel. Azt az első napját sem felejtem. Úgy izgultam, mint ő. Vagy jobban. Lestem minden apró rezdülését, és biztattam, amikor azt gondolta, hogy neki ez nem fog menni. Elárulom, mára csukott szemmel is megcsinálja. Vagy éjjel kettőkor a legszebb álmából felriasztva.
És végül eljutottam oda is az emlékeim között, ami már a közelmúlt. Megszámlálhatatlanul sok kollégánk állított meg a raktárban, a dohányzóban, az öltözőben, vagy kifelé menet, hogy megosszák velem, örülnek, hogy ő a jelölt, és drukkolnak. :) Mindig elmeséltem neki, és mindig a fejét csóválta hitetlenkedve. Mert nem hisz magában.
Szerintem még mindig nem. Pedig... Az összes emlékem mutatja tisztán és élesen, hogy ha valaki, hát ő tökéletes jelölt volt.

Ma is sokszor felejtettem rajta a szememet így is, ilyen szemmel. Ő már túl is lépett az egészen. Nem foglalkozik vele, mert az élet megy tovább.. dolog van, vagy épp pihenés. Mikor mi.
Az biztos, hogy nagyon jó volt ezt az egészet együtt átélni. Az év egyik csúcspontja volt ez a két nap. Még a Balatont is láttuk. :) Sőt... utaztunk is a Balatonon keresztül. :)

És hogy mit szóltak a gyerekek? Örülnek. Egyedül Erik kicsit csalódott, mert ő annyira azt akarta, hogy nyerjen, hogy még nem fogadta el ezt a döntést. El fogja.. és büszke is az apjára.. csak épp annyira büszke rá, hogy neki meg sem fordult a fejében, hogy nem ő lesz a nyertes.
Én meg holnap fogyókúrázni fogok. A büszkeségtől hízni kezdtem. :)

Büszkeség

Azt hiszem, nem nagyon tudok újat mondani már róla. Annyiszor és annyiféleképpen mondtam már el, hogy mennyire tisztelem, becsülöm, mennyire felnézek rá. Soha, senkitől nem tanultam annyit, mint tőle. Az élet minden területén megmutatta már, hogy kell helyt állni, hogyan kell a dolgokhoz hozzáállni. A legegyenesebb ember, akit ismerek, nincs körülötte semmi sallang, és semmi máz. Olyan, amilyen.
Amióta egy munkahelyen dolgozunk, még inkább felnézek rá, mint azelőtt. Azt hittem, csak nekem szembetűnő hogy milyen odaadással és milyen szakmai felkészültséggel végzi a munkáját. Nap mint nap úgy teszi oda magát, mint ahogy senki más rajta kívül, megkockáztatom, hogy az egész raktárban sem. Minden napja igazi kihívás, és minden napját ugyanazzal a lendülettel végzi. Soha nem panaszkodik, ha pluszmunka adódik, mindig az első, aki megcsinálja, aki gondolkodik rajta. Nem fáradt, és nem unott. Ugyanakkor megmaradt az az emberi oldala is, amit én is annyira szeretek. Úgy kezeli a beosztottait, ahogy kell. Nem parancsol, hanem kér, megértő és emberi. Ugyanakkor tudják, hogy ő is elvárja tőlük a maximumot minden helyzetben. Igaz, csak annyit másoktól is, amennyit magától.
Amikor kiderült, hogy nem csak nekem ilyen szembetűnő ez, egy csomó mindenen gondolkodtam.
Ismerem ezt az embert húsz éve. Láttam, hogyan alakult az ő személyisége is, de ugyanakkor jottányit sem változott és változtatott, csak valahogy még jobban beérett. Mert ilyen volt ő  mindig, akármit csinált is. Mindig, mindenben a maximumot várta el magától, és mindig teljesítette is. Akárhol dolgozott is, odaadással és felkészülten csinálta. Került, amibe került.

Ma este az év logisztikusa versenyen ez az ember a második helyezést érte el. :) És én nagyon büszke vagyok rá. Nagyon boldog vagyok, hogy mások is látják, amit én, mások is úgy gondolják, ahogy én...
...olyannyira, hogy az összes kollégánk őt várta az első helyre. :) Remélem, ők is majd ugyanúgy az örömben fognak osztozni velünk, és senkiben nem marad a csalódottságnak még csak csírája sem.. mert nincs is miért csalódottnak lenni. Ez csak vegytiszta öröm kell, hogy legyen.
Ennek a sok-sok évnek a beérett gyümölcse, ami már mögötte van. :) És tudjátok mit? A világ legnagyobb boldogsága, hogy én e mellett az ember mellett lehetek, hogy én neki szülhettem gyerekeket. :)

Nehéz

Az ember társas lény. Ezzel ugye elég kevesen vitáznának.
Azt pedig most értem csak meg, épp ezekben a napokban, hogy micsoda kín lehet kilépni egy sokéve tartó kapcsolatból. Nem azért, mert nálunk épp ez történik, és remélem, nem is fog megtörténni sosem (majd teszünk érte). De kicsit olyan most ez a hét, mintha nem is élnénk együtt, vagy legalábbis mint akik egy lakásban élnek ugyan, de semmiközük nincs egymáshoz. Mert az van, hogy amikor Balázs elmegy dolgozni, akkor én alszom. Amikor én hazaérek, akkor meg ő alszik. A kettő között pedig vannak a cetlik, az email-ek, meg esetleg egy-egy telefon, és még bónuszként kb. napi két perc face to face találkozás, amikor nem is fér bele semmi, csak esetleg egy összemosolygás.
Mindig utáltam az ilyen napokat, most meg különösen megvisel. Amúgy sem vagyok a legrózsásabb hangulatomban (nincs baj, csak fáradok), és még csak egy normális napunk sincs. Legalább egy fél óra minden nap, amikor nem arról szól, hogy mit kell venni, vagy épp arról, hogy egymásra morgunk kettőt, hogy persze, mert ezt is nekem kellett, mert Te nem csináltad, meg hogy melyik gyerek mikor jön, és hányra kell érte menni. Ez megy cetliken, és levelezésekben, de nekem például nagyon hiányzik az érdeklődő figyelme, amikor mesélek valamit, vagy hogy elmondja, ő hogy látja. Van egy csomó minden, amit ő másképp lát, mint én, és vannak olyanok, amit épp az ő másképp látása miatt értek meg, vagy fogok fel.
Szeretném, ha megnyugtatna, hogy az ismerős rossz érzés semmit nem jelent, csak úgy a semmiből előbukkant.
Egyikünk sem evett még a héten egy jóízű ebédet. Azért sem, mert nem is volt semmi igazán jóféle ebéd, meg azért sem, mert egyikünk sem szeret a másik nélkül enni. Az most tök mindegy, hogy Ő azért, mert én nem "rakom elé", én meg szimplán csak azért, mert mindennél jobban utálok egyedül enni.
Jó lenne, ha nem sok ilyen hét lenne.. mert valahogy mindig nehezebb elviselni.
Ráadásul hány olyan mondat van, ami sosem hangzik el... mert épp akkor lett volna aktuális, amikor nem volt rá lehetőség. Több nap elteltével meg már mindegy is úgyis.
De eltelik ám ez is. Már csak két nap. :) Pont, mint amin túl vagyunk. :)

A mai napról...

Nem is tudom, hogy mondjam el.. hogy fogalmazzam meg, hogy jól átjöjjön, hogy ez itt most NEM rólam szól, még akkor sem, ha én voltam az, aki végül ezt is elbaltázta. De nem ám akárhogy, hanem rögtön az elején...
Pedig úgy terveztem, hogy jó lesz. Ezt már úgy egy hónapja úgy terveztem. Aztán, amikor végül nem mertem mégsem megrendelni azt, amit kinéztem először, akkor már tudhattam volna, hogy ebből így semmi jó nem sül ki. A legelső tervet követte egy másik, sokkal kisebb volumenű, és sokkal másabb, de végül még az is talonban maradt. És amikor a harmadik sem jött össze, már végképp tudnom kellett volna, hogy el van az egész rontva, és nem kéne agyalnom, hanem hagyni, hogy úgy történjen, ahogy történnie kell. De persze nem így lett. Szépen gondosan megkomponáltam magamban, hogy akkor majd hogy s mint lesz a mai napon, tegnap este még egészen elégedett is voltam magammal, amikor összeállt a kép, hogy mégis legyen benne meglepetés is, meg mindenféle..
Aztán ma reggel az ünnepelt valahogy így érezte magát:  "Volt egy fiú, árva fiú, nem szerette senki..." Én rontottam el neki az egészet, pusztán azzal, hogy már megint nem voltam képes normálisan nekiindulni a mai napnak. (pedig a jó indulás érdekében még az este felmostam, bekészítettem a mosógépet, kisikáltam a sütőt) Rosszul esett, hogy hangot adott neki, pedig igaza volt. Onnantól meg már az egész dőlt, mint a kártyavár, amiben ezúttal hiába voltak "vasbetonból a jolly jokerek". Igyekeztem ugyan tartani magam az ütemtervhez, és szinte minden meg is valósult az eltervezettből.. csak épp másképp, és némi keserű felhanggal. És ez így nem volt jó. Nagyon nem.
Minden ünnepen az a legnagyobb vágyam, hogy Neki és a fiúknak valami maradandót, valami emlékezetest adjak, tegyek. Neki főleg, mert mindig munkálkodik bennem, hogy annyira egyedül van a világban. Hiába vagyunk mi, ez azért nem elég. Hiába vagyok én, aki a világon mindennél jobban szereti, és hiába tudja, hogy bármit meg tudunk beszélni, biztosan nem ugyanaz ez, mintha lenne neki is ugyanúgy családja, mint másoknak. Van neki, csak csonka család. A sokból ketten maradtak. Akik persze, hála istennek, hogy maradtak.. de mindig ott van az űr, ami tátong, egy marha nagy szakadék, aminek a másik felén ott állnak a többiek. Akikre én minden ilyen napon haragszom. Mert itt kéne lenniük, és velem együtt ünnepelni Őt. ... és ugyan nem mentség ez nekem, és neki sem vigasz a mai béna szülinapjáért.. de talán, ha így lenne, egyszer végre úgy sikerülne, ahogy sikerülnie kell. Ahogy megérdemli. (bár volt ma a napnak olyan része, amikor annyira sajnáltam magam, hogy egészen mást gondoltam)
Van ennek az egésznek tanulsága. Levontam. Bevéstem jól oda, ahova be kellett vésni. És nem fogom elfelejteni... sem a fájdalmas és csalódott pillantást, sem az érzést, amit kiváltott belőlem.

Nem tudom, mivel tudom majd meg nem történtté tenni, vagy legalábbis elfelejtetni, de rájövök..


"Amikor még kicsik voltunk, együtt játszottunk a levélbe borult nyári fák alatt; pitypangot szedtünk a mezőn, hogy hazavigyük; egész nap rúgtuk a port az árnyas ösvényeken, dagasztottuk a sarat, élvezettel szórtuk egymásra az őszi leveleket. A kor nem aggasztott bennünket. Az évszakok rendre elhozták ajándékaikat, és nem éreztették velünk, hogy az idő nem múlik nyomtalanul felettünk. Ám a fák közben kidőltek, a mezők és a poros ösvények nyomtalanul eltűntek. És mi lassan elérkeztünk életünk deléhez. Sétálj velem egyet és beszélgessünk el az elveszett időkről, melyek oly élénken élnek emlékeinkben, melyeket szívünk mélyén őrzünk! Az élet most is szép, csak immár más világban élünk, és felismerjük egymás szemében a még mindig bennünk lakozó gyermeket, és elmosolyodunk, mert tudjuk, hogy semmi fontosat nem veszítettünk el útjaink során." <3 p="">

Mázli...

Igazából tök nagy mázlista vagyok ám. És erre ma jöttem rá.
Mindenem meg van ahhoz, amitől boldog lehetek. Mindenem. És ez mekkora dolog.. :) Ugye?
Az meg a másik, amire rájöttem, hogy igen, mindent ugyanígy csinálnék újra és újra. Mert ez így pont jó. Éppen akkor szültem, amikor itt volt az ideje, éppen annyit voltam itthon, amennyi szükséges volt, és most éppen jókor van egy tök jó munkahelyem, ahonnan majd egyszer nyugdíjba megyek (már csak harminc év...), és majd az éppen aktuális utódom fogja nekem összekészíteni a nyugdíjas búcsúztatómra az ajándékot. (remélem az a csúnya váza addigra már eltűnik onnan.. azt nem szeretném.. nagyon nem..)
És az is nagyon jó nekem, hogy egy munkahelyen dolgozunk Balázzsal, mert attól, hogy láthatom azt a dolgozós énjét, egy csomó mindent megértettem, hogy miért ilyen vagy olyan itthon. Ha lehet, még jobban  szeretem azóta, mióta látom ezeket a dolgait. És nagyon hálás vagyok érte, hogy láthatom.. sosem tudnám ezt különben.. és mennyivel szegényebb lennék enélkül a tapasztalás nélkül.
Ma is azon tűnődtem, miközben még bent összefutottunk (és még egy kívánságomat is teljesítette), hogy mennyire más itt. És mégis ugyanaz az ember, látom a szemében, hogy tudja, hogy tudom mire gondol. Siet, intézkedik, telefonál, megold, csinálja.. és soha nem hagyja ott félben csak azért, mert már lejárt a munkaidő. Amit elkezd, azt befejezi, tart, ameddig tart. :) És közben ott állnak sorban, és várják a mindenféle problémákkal, és őt akarják, hogy megoldja, hogy segítsen, hogy nézze meg.. :) Tudom, hogy roppant fárasztó ez, és tudom, hogy ezer fokon ég minden ilyen munkanapon. És mióta látom, azóta tudom, hogy nem is könnyű ebből kikapcsolni.
Nekem sem, aki csak hatszáz fokon égek.. mert folyton eszembe jut valami,amit csináltam,vagy amit majd hétfőn fogok.
Ugyanakkor mindketten alig várjuk mindig a szabadnapokat.
Mert igazából mindketten mázlisták vagyunk szerintem. Minden szempontból. :)
Az pedig a létező legjobb dolog lenne a világon, ha ez a közös mázli még kitartana az idők végezetéig. Csak mert megérdemeljük. :)

Tettem a semmit

Hogy meséljem el, hogy mennyire nagyon nagy élmény volt ma, hogy nem csináltam semmit? Mert hogy is lehet elmesélni a semmit? Azért nem én lennék, ha nem próbálnám meg legalább.
Tegnap estére nagyon fáradt voltam. Hat napot dolgoztam a héten, és mit ne mondjak, unatkozni nem volt idő egy percet sem, sőt. Ráadásul ugye a hajnalban kelős hét volt ez, ami még akkor is nagyon kifárasztana, ha odabent csak lábat lógatni kéne.
A tegnapi nap meg amúgy is túl tett mindenen, nagyon fontos és nagyon nagy odafigyelést igénylő munkánk van, mondhatnám, rajtunk a világ szeme most (legalábbis a saját világunké). Azért még délután Balázs jó tanácsát megfogadva elindítottam a mosógépet is egy adag ruhával, mondván estig bőven megszárad, és akkor ma nem kell mosni sem.
Fél kilenc után keltem. Ami már önmagában nagy boldogság volt, mert éppen annyival aludtam többet a héten megszokottnál, mint amennyit aludtam egy-egy éjszaka alatt hétköznapokon. Az ebédet elintéztük ilyen gyorsan elkészülő (ámde nem egészséges, és nem is bio) kajával, ami megint csak sokat könnyített a dolgomon.
Nagyjából ennyi is volt a mai cselekedetem. A többi fennmaradó időben bőszen csináltam a semmit, és közben időről időre rácsodálkoztam, hogy mondhat akárki akármit, nekem olyan nagyon jó. Amerre csak néztem, olyan arcok néztek vissza rám, akik szeretnek engem (és hiába mondja Balázs, hogy engem mindenki szeret, ez azért nem igaz ám), akármikor hozzájuk szólhattam, akármikor adhattam egy puszit, vagy csak mosolyogtam egyet (ahogy csak én tudok). Van egy csomó minden, ami miatt mérgelődhetnék... meg van egy csomó minden, amit megcsinálhattam volna, mert éppenséggel a porcicák lassan átveszik az uralmat nálunk, de semmi késztetést nem éreztem erre. Csak szívtam magamba a nap minden pillanatát, és raktároztam a jövő hétre, amikor majd alig találkozunk, és amikor majd a nagyon fontos és nagyon nagy figyelmet igénylő munka miatt fáradt is leszek, meg nyűgös is.
Ugyan a fejem fájt egész nap (túlaludtam magam, meg még telihold is van), de még ez sem tudta megkeseríteni a napomat. Meg az sem, hogy Balázs időnként morgott egy kicsit. Tudom, mitől van, és próbáltam oldani benne is a feszültséget (neki sem lesz kevésbé fontos és kevesebb figyelmet igénylő munkája az enyémnél...), időről időre elmondtam neki, hogy eddig is mindent megoldott, ne aggódjon már ennyit. Érdekes összefüggés egyébként (úgysem hiszi majd el), hogy éppen most megint "elaludta a nyakát". Volt már ilyen többször, és lesz is még egy párszor.. nem is annyira a nyaka, mint a háta.. leginkább a lapockái körül, ahol azok az izmok vannak, ahol cipelünk. Van mit cipelnie, és csak pakolja, pakolja, hát jóhogy fáj.. De majd holnap-holnapután megnyugszik, hogy tényleg megoldotta, amit meg kellett, és akkor már majd fájni sem fog. :)
Ja, hát és azt majdnem kifelejtettem, hogy délután egy fél órácskát még újra aludtam is. :)
Úgyhogy most aztán kipihenve (bár egyfolytában ásítok) üzenem a jövő hétnek, hogy "Reszkess, úgyis legyőzlek"

Ez bizony húsz

1993. június 22. Este fél tíz. Amikor egy csóktól örökre megváltozott minden. Nem életünk első csókja volt, mert egyszer már próbálkoztunk egymással, de az a kis intermezzo nem is volt (akkor még) túl komoly, és épp akkor nem is bírtunk egymással, főleg, mert amúgy mindketten másfelé voltunk elköteleződve (haha.. :D), meg úgy egyáltalán.
De ez után az este után már nem volt megállás. Nekem például kétségem sem volt felőle, hogy éppenjólesz Ő nekem akár életem végéig. Neki még biztos volt. Nekem mondjuk írásos bizonyítékom is van rá, ahogy próbálgattam még iskoláslányként a leendő nevemet. :) Sokféle verzió szerepel ott, és az egyiket használom már tizennégy éve. :) Mondjuk az ott szereplő, akkor még álombéli gyerekeink nevei közül végül egyiket sem adtuk, de azért azt elárulom, hogy jó sok név volt ott már akkor is. :)
A húsz éves történetünk nem feltétlenül szirupos és rózsaszín, már csak azért sem, mert jó sok próbát kellett kiállnunk együtt is, egymásért is, és külön-külön is, ahol azért mindig szükségünk volt a másik sziklaszilárd állhatatos szeretetére. De ha azt kell néznünk, hogy végül is most abból az alkalomból írom azt, hogy éppen ma két évtizede csattant el az a bizonyos mindent eldöntő csók, akkor minden szirupos és rózsaszín. :) (amúgy meg nem is csattant, mert még ma is beleborzongtam annak a finom puhaságnak az emlékébe)
Vannak belém égett pillanatok, mondatok, érzelmek, nézések. Mosolyok és fintorok, sőt, vannak nagyon emlékezetes veszekedéseink is. Ez utóbbiból kevesebb van, alig pár. Azok az emlékezetes mosolyok és nézések viszont ezrével.
Annyi mindent kaptam tőle, mint még soha senkitől. Nem tárgyakat, bár éppenséggel azokkal is elhalmozott a kezdetektől fogva. Mert ha valamim nem volt, vagy épp vágytam rá, egészen biztosan előteremtette amint tudta. Mindegy, hogy fülbevalóról, vagy egy cipőről, vagy akár egy telefonról, vagy egy laptopról beszélünk. Vágytam rá, az enyém lett. :) Mert Ő ilyen. Egészen magabiztosan mondhatom, hogy értem bármire képes lenne.
Egyetlen egyszer fordult elő a húszéves fennállásunk alatt, hogy megingott a kapcsolatunk. Miattam. Én voltam a hunyó, és én voltam, aki hagyta volna magát elsodorni, csak mert épp akkor egy roppant haszontalannak érzem magam fázisomban voltam. Hogyismondjam.. szerencsére időben lebuktam. Sosem látott szerelemmel küzdött értem, a házasságunk hetedik évében (ugye, az a bizonyos hetedik), az együtt töltött éveink tizenháromnál jártak. Persze, mostanra azt gondolom, leginkább segélykiáltás volt ez részemről felé, hogy vegyen észre, mert roppant hálás voltam érte egyrészt, hogy kimenekített a saját magam okozta slamasztikából, másrészt pedig roppantul megkönnyebbültem attól, hogy tényleg ennyire szeret. (és soha többet nem követem el ezt a hibát)
Annyi csodát éltünk át együtt, és annyi minden mást is, hogy olyan, mintha addig, amíg Ő nem volt mellettem, nem is éltem volna. És amúgy nem is.. mert Tőle, és Vele olyan csak, amilyen.
Remélem, még vagy ötvenig. Vagy akármeddig, amíg lehet együtt. Ha már nem, egy perccel sem tovább...

Kedves Te, aki mindennél fontosabb vagy! Lehet ez még kétszer húsz is, ugye? <3>

Jöjjön valaki...

... fogy az energia. (jöjjön valaki, szökik a pénz) Emlékeztek erre a reklámra? Vagy nem is tudom akkoriban hogy hívták az ilyesmit, mert inkább közérdekű közlemény volt az, mint reklám. Na mindegy... Szóval nálam előadódott most ez a helyzet, hogy az energiám vészesen és rohamtempóban fogy. Őrült léptekkel veszítettem el a héten a lendületemet, meg a mindenfélét, ami amúgy flottul ment eddig, mármint hogy bármilyen fárasztó napom is volt aznap a munkában, itthon azonnal újratöltődtem. Hát most nem. Mondjuk a fent említett retro szöveggel ellentétben nálam ahogy fogy az energia, úgy termelődik a pénz, amit ugye keresni keresek, csak épp időm és kedvem nincs költeni.
Még, mióta itt dolgozom nem vártam ennyire pénteket, mint ezt a holnapit. Na persze ugyanolyan lesz menni reggel, mint bármelyik napon, és nem úgy megyek majd, mintha a fogamat húznák, de azért jó lesz nekem holnap fél háromkor hazajönni. :) (még sokkal jobb lenne együtt jönni a férjemmel, de minden nem jöhet össze.. ő holnap délutános lesz)
Apropó, férj.. harmadik napja nem jött ma dolgozni, amiből kettőt ugye a tréningen töltött, ma meg szabadnapos volt. Hát ma aztán már mindenki rajtam kereste, azt hitték, jön már ma délutánra. Jól le is lombozódtak az emberei, mikor megtudták, hogy nem jön. :) De rajtuk kívül is keresték páran, hogy hol van már, mikor jön.. Gondoltam is magamban, hogy micsoda népszerű fickó. :)

És nem meséltem el, hogy tegnap a legnagyobb és legelsőszülöttebb fiam egyedül abszolvált egy gyerekorvos-látogatást. Az úgy kezdődött, hogy amikor fél kilenckor reggelizni mentem, és elővettem a telefonomat, két sms várt. Egy Patriktól, amit még reggel hétkor küldött: "Hánytam. Mit csináljak?" Aztán egy másik Balázstól, aki szintén megírta, hogy mi volt Patrikkal, meg hogy mondta neki, hogy maradjon otthon, és hogy valahogy juttassam el délután a gyerekorvoshoz. Túl azon, hogy ezerszer a szájába rágtam, hogy minden ilyen esetben hívjon fel az "Anya munkahelye" néven futó telefonszámon, mert tudunk beszélni, csak nem a saját számomon, azért örültem, hogy legalább az apját elérte. Már előző este is voltak ilyen gondjai, de akkor azt gondoltam, csak sokat evett, meg jó sokat fociztak is kint, és a kettő együtt sok volt. Hát nem.. mert ment a hasa, meg ez a hányás.. Szóval, visszahívtam fél kilenckor, és megbeszéltük, hogy akkor el kell mennie az orvoshoz. El is ment, gond nélkül elintézte, a héten már itthon marad.. persze, vírus.
Úgyhogy ezen is túl vagyunk. Amúgy minden értelemben, mert ma már kutya baja, illetve még annyi, hogy a gyomra nem az igazi.

Meg még egy pár dolgot nem meséltem el, de már csak egyet fogok. Teszteltem a múlt héten valamit. Nagyon kitartó voltam, és csak sunyin lestem.. ugyanis hogy, hogy nem, az üres wc papír gurigák csak úgy szaporodnak a wc tartály tetején, míg általában meg nem unom, és ki nem dobom. Aztán valamikor a múlt hét elején, amikor valaki nagy művészi gondossággal odaállította a már meglévő kettő mellé a harmadikat is, és ott maradt, akkor gondoltam, hogy na most, egy életem, egy halálom, kivárom, mi lesz ezeknek a sorsa. Minden nap lestem, valaki kidobja e, de minden maradt a régiben. Egészen keddig. Amikor arra jöttem haza, hogy "Nicsak, üres a tartály teteje... és a vödörből is eltűnt az az egy, ami ott volt." Hajnalban még ott dekkoltak, úgyhogy tuti, hogy Balázs volt, aki kidobta őket. Pontosan egy hétig figyeltem.. :) :) :) És már felkészültem a következő figyelő-szolgálatra. :D

Nem vész el, csak átalakul

Nem tudom hanyadikos tananyag ez az energia-törvény, vagy mi is a neve. (jó, hát a fizika nem volt a kedvenc tantárgyam.. még csak köszönőviszonyban sem volt vele) De azért, amit be kellett magolni, az megmaradt. Ahogy ez is. Hogy az energia nem vész el, csak átalakul.
Sok mindent lehet rám/ránk mondani, de azt nem, hogy nem élünk eléggé aktív életet. A héten minden napunk hajnali háromnegyed négykor (Balázs) és fél ötkor (én) kezdődött, és nyolckor (Balázs), illetve tíz-tizenegy körül (én) ért véget.
Azt csak néha látom, hogy ő mit csinál bent, de néha rossz nézni annyiféle dologgal foglalkozik egyszerre. A magam dolgáról tudok nyilatkozni érdemben.. és én bizony abban a napi nyolc és fél órában (meg néha kilenc, vagy tíz) meg sem állok. Mindig van mit csinálni, néha egy kicsit lehet lazábbra venni a tempót, de az idő kilencven százalékában magas hőfokon kell égni, és pörögni.
Az energiám a munkaidő eltelésével egyenes arányban csökken. Dél körül szoktam álmodozni arról, hogy majd hazajövök, és jól nem csinálok semmit, hanem alszom egyet. Aztán fél három és három között az energiám elkezd átalakulni, és négykor azon kapom magam, hogy ha épp nincs mit csinálni, akkor unatkozom.
Így esett, hogy a héten hajat is vágtam, meg ma még munkaidő után Pesten is voltunk, meg hazafelé vásárolni is (és azt az Artis pólót még mindig bánom, Balázs :P), és fél hétre sikerült hazaesni. Addigra mondjuk mindkettőnknek fájt a dereka is, meg minden bajunk volt, de még egy gyors vacsora után felmentünk anyámékhoz szülinapot is köszönteni.
És mostanra ugyan rend van a konyhában is, de az energia átalakult valami nagyon mássá. Konkrétan szédülök az álmosságtól, és nagyon örülök, hogy holnap nem hajnalok hajnalán kezdőik a nap. :)

Kamaszkor-saga

Minden eddigi, a témában íródott post csak előszó volt, azt hiszem. Most talán már ez tényleg az első rész, amit majd követ úgy többezer, és a végén egy csinos kis több éven keresztül játszódó szappanoperában találjuk majd magunkat. Egészen biztosan lesz benne hazugság is, meg intrika is, meg szerelem is, ahogy annak lennie kell. Egy bibi lesz vele csak. Én nem akarok a főszereplő anyja lenni ebben a szappanoperában, márpedig ha akarom, ha nem, ezt a szerepet elcsíptem úgy tizennégy évvel ezelőtt.
Csapó 1- Reggel, indulás előtt. Helyszín, lakás- szereplők, apa, anya, gyerek
Mindenkin kabát van már, és már az ajtóban állnak, amikor apa észreveszi a gyereken a kabátot.. ami sáros. Visszaküldi, hogy anya letörölje róla valahogy. Gyerek flegma némasággal áll, és mártír arccal tűri, hogy az anyja küzdjön már meg azokkal a sáros foltokkal. Amúgy sem érti, mi bajuk van ezzel... ez csak egy kabát, és nem is bálba készülnek. Csak oltásra.
Kabát kész, újra indulásra kész mindenki, amikor apa lenéz a gyerek lábára. Ó, igen, a cipő is nyakig sáros. Apa ideges, mérgesen szól a gyerekre, hogy cseréljen cipőt. Gyerek áll vagy két percig tanácstalanul, anya magában mosolyt elnyomva várja, hogy megkérdezze, hol a másik cipője. De a gyerek rájön, és elindul. Maga után hagyva egy rakás sárdarabot a cipő talpából.
Gyerek cipőt cserél, a másikat szépen otthagyja a szoba közepén, ahol levette. És indul, magabiztosan, hogy most akkor már mindenkinek jó kell, hogy legyen, sehol semmi sáros cucc. Néma daccal néz a szüleire, amiben benne van, hogy nesztek, kicseréltem, bár kicsit sem érdekel.
Apát kicsit felbőszíti a gyerek, és először normálisan hangon, majd kicsit emeltebben kéri ki magának az egészet. Hogy egyáltalán a sáros ruhában akart menni.. hogy eszébe sem jutott felsöpörni maga után a sarat. Gyerek nem szól egy szót sem. Csak néz, állhatatosan, kitartóan.
Anya itt már kívülről nézi őket, nem vesz részt a jelenetben, csak ott van. Gyerek és Apa első igazi összecsapását szemléli, egyre szoruló torokkal, ahogy érzi, hogy elérték a határt, ahova még annyira ráértek volna menni. Apa folyamatosan mondja a dolgokat, amiből Gyereknek tanulni kéne, de az csak néz.. És Anyának beugrik egy mondat a saját Apjától. "Ne nézz, rosszabb, mintha mondanál valamit." Na így néz a Gyerek is. Ezerszer rosszabb az egész, mintha visszabeszélne. De egy szóval sem. És még egy kicsit feljebb is emeli az állát, mintha csak azt akarná sugallni, hogy márpedig kitart, akármeddig.
Odaérnek a tanácsadóba, ahol Gyerek oltást kap. Apa nem, Anya bekíséri.
Gyerek ül a széken, mereven bámul maga elé, és csak tőmondatokban válaszol az anyjának. Bemegy az oltásra, kijön az oltásról. Nem szól, csak ül, és néz. Néha megnézi a telefonját, de csak ül, amíg le nem telik a fél óra. Akkor felöltözik, és indul. Az iskolánál köszön, kiszáll, és vissza sem néz.
Később, már délután érkezik egy sms tőle, hogy "Csak háromkor jövök, verseny lesz."
A délután további részében a hangulat normalizálódik. Gyerek észhez tér átmenetileg, még bocsánatot is kér az apjától.
De a helyzet erősen átmeneti..
Az utolsó képkockán még látszik, ahogy ketyeg benne a bomba.. csak az időzítőről nem sikerült leolvasni, mikor fog legközelebb robbanni.

Újracímezve

Tegnap este kigondoltam, hogy a ma esti bejegyzésnek valami nagyon jó kis örülős címet fogok adni, merthogy mától szabin vagyunk. A hab a tortán, hogy mindketten egyszerre. (és azt remélem, hogy ez nem ritka alkalom lesz az életünkben) A munkahelyünk jobban meglesz nélkülünk, mint a gyerekeink voltak az elmúlt pár hétben, úgyhogy én tegnap este, amikor fél tízkor végeztem, majdnem repültem kifelé, hogy véééégre. :) (és nem azért, mert annyira rossz ott dolgozni, sőőőt... de annyira jó itthon lenni)
Persze mióta tudom, hogy tényleg jöhetek én is, azóta háromszázötvenféle dolgot terveztem be az elkövetkező napokra, de szem előtt tartom azt is, hogy elsősorban pihenni kell, és feltöltődni mindenből, hogy aztán legyen erő és energia a továbbiakra is.
Szóval.. fél tízkor végeztem, Balázs jött értem, és mondta, hogy Rolinak hőemelkedése van. Nem vettem túl komolyan, mert mostanában panaszkodott pl. a fogára is, gondoltam lehet, hogy attól, mert még mikor negyed egykor elköszöntünk, semmi baja nem volt.
Ma reggel 38,5 lázzal ébredt. És igen fura zihálással, amiből kruppos roham nem lett, csak köhögött. Nem vészesen, de mélyebbről, mint egy első napos betegségnél megszokott. Kapott lázcsillapítót, amitől a láza le is ment. Orvoshoz most még nem rohantunk, mert fájni nem fáj semmije, jelen pillanatban igazolás sem kell, ahhoz meg most nem volt kedvem, hogy megkapjuk a szokásos "vírusos torok-szopogatós tabletta-sok meleg tea" triós jó tanácsokat. Jobban lett, úgyhogy elmentünk Tatabányára, mert a nyuszi hozott mekis kuponokat is (tudom, tudom... ), mára ütemeztük be, mint jó szabadságindító programot.
És ha már ott jártunk... hát... lett két új okostelefon is a családban. Ezzel aztán az okos készülékek száma jól megszaporodott, lassan simán lehetünk mi magunk buták, mint a föld, mert ezek a kütyük mindent megoldanak. Én nem bánom ezt egyáltalán, én voltam az, aki hetek óta könyörögtem Balázsnak, hogy vegye már meg végre, amikor vágyik rá, szeretné. Végre rászánta magát.. (és látva az örömét, jobban örülök, mint Ő).

 A másik nem az enyém lett... hanem Patriké. Aki ritkán kér bármit is, de nem is olyan régen előállt azzal, hogy ha majd nem kerül túl sokba, és nem okoz túl nagy gondot, akkor esetleg lecserélnénk e a telefonját egy olyanra, amivel lehet internetezni is? Túl sokba sem került, (pontosan semennyibe, csak egy aláírásomba) és túl nagy gondot sem okozott, így aztán ma megkapta. Nem az a fajta gyerek, aki könnyen kimutatja az érzelmeit, főleg most, mióta olyan fura lett saját magának is, mert hirtelen mindenhol keze van és lába, meg még a hangja is mutál, de egész délután vigyorgott, és örült.

Nem két perc volt az ügyintézés, így aztán mire végeztünk, Rolcsikám megint nem volt jól. Látszott a szemein is, hogy valami nem oké, és kezdett gyanúsan hallgatag is lenni, meg úgy egyáltalán. Itthon már újra lázas volt, ami a lázcsillapító ellenére is még feljebb ment. Amikor 39-et mértünk már, akkor fogtam, és a tabletta után még adtam neki egy adag nurofent is, amitől végre elindult lefelé. 

Nyűgösen, de már láztalanul aludt el. Továbbra sem fáj semmije, az orra folyik, mint egy klasszikus kruppos roham után, és amikor köhög (úgy háromóránként egyszer), akkor az jó mélyről jön. Meglátjuk mi lesz... remélem semmi. 

Ettől függetlenül jó itthon lenni. Nem úgy indult, ahogy terveztem, de majd ennél jobb lesz a folytatás. 

Ki hitte volna?

Az a nagy igazság, hogy helyettesíthető vagyok, de pótolhatatlan. :) (és mindehhez végtelenül szerény is) De hogy miből jöttem erre rá? Elmondjam? (mindegy, mit válaszoltál, el fogom mondani)
Figyelem a férfiszakaszt itthon közel egy hónapja, mióta munkába álltam újra. Ahogy teltek a napok, és kezdett csitulni az első napok körüli vad izgalom, úgy öltött mindig látványosabb méreteket, hogy bizony, el vannak árvulva nélkülem. Mindenki, kivétel nélkül. Van, aki hangot is ad ennek, és minden létező pillanatot kihasznál arra, hogy elmondja, mennyire szeret, és hogy hiányoztam neki (na, ki is az?), és van, aki egy szót sem szól, de látszik rajta.
Azt gondolom, hogy az, hogy ilyen nehezen lábalnak most ki ebből a betegségből az is ennek a folyománya. Azt ugyan nem is írtam, de valamelyest Balázs is érintett ebben a betegség-félében, mert ugyan nincsenek kifejezett tünetei (hála az égnek), de napok óta nem tud enni, mert hányingere van, és gombóc a gyomrában. A közérzete sem jó, amit én még hétvégén a fáradtságnak tudtam csak be, mostanra azért már aggódom.
Szóval, végiggondolva ahogy történnek a dolgok, és ahogy nem gyógyulnak, meg stagnálnak, meg esetleg visszaesnek ebbe a nyavalyába, arra jutottam, hogy ez lehet annak a következménye, hogy hiányzom itthonról. Mert ezek ám nem esznek normálisan, ha én nem vagyok itthon. Készíthetem én akárhova a kaját, ímmel-ámmal nyúlnak csak hozzá. De ez csak az egyik része. Ezen kívül még van kismillió apróság, amihez kellenék, de nem vagyok itt. Mint például elrakni. Elővenni. Megmondani hol van. Meghallgatni. Megkérdezni. Elmondani. Megölelni. Simogatni. Elmosogatni. Elrakni a törölközőt (Erik után). Meg nem is tudom hányféle ez-az-amaz van, amihez úgy egyébként én alaposan hozzászoktattam őket. és most, hogy fizikailag képtelenség, hogy megtegyem, inkább nem kell.
Anyám próbál engem  helyettesíteni, amikor itthon van, de igazából tőle nem akarják elfogadni.
Nem aggódom egyébként a helyzet miatt, mert azt gondolom, nem az én feladatom megoldani, hanem az övéké. Én bizalmat szavaztam mindenkinek, és még mindig bízom is benne, hogy belejönnek majd, mint kiskutya az ugatásba.
Addig meg azért csak nem lesznek végig betegek.

Fogadom...

Megfogadtam magamnak, hogy ha túlélem az első hetet, akkor valamivel majd megajándékozom magam. Aztán végül pénteken már úgy éreztem, nincs szükség valamire, mert menet közben sikerült megajándékoznom magam egy nagy adag önbizalom-lökettel, egy csomó örömpillanattal. Baromi fáradt voltam, mégis olyan energiák szabadultak fel bennem, amitől egész hétvégén be sem állt a szám. Megkérdezhetitek Balázst, ő volt ennek az áldozata, és ma estére, annak ellenére is, hogy ő dolgozott, így fél kettőig nem is volt itthon, azt mondta, hogy "már fél, ha hozzászólok". :D :D :D Pedig isten bizony nem bántottam. :) De gondolom elég fárasztó lehettem. (na sebaj, majd jövő héten szeretné délutánonként, hozzászólnék :D)
És ha már fogadalom: Roland fiunk ma nagyon komoly fogadalmat tett. Mindezt a fürdőkádban.... de azért véresen komolyan gondolta. Szóval, mostantól kérem ő megint kultúrember lesz. (ő használta ezt a szót) Hogy ez miben merül majd ki? Majd magától mos kezet MINDIG miután wc-n volt, és nem várja meg, hogy valaki rászóljon. Naponta háromszor is meg fogja mosnia a fogát. Nem beszél majd csúnyán. Nem akar majd több sebet szerezni (nagyon gyorsan biztosítottuk, hogy mi sebesültként is kultúrembernek gondoljuk). És arra fogja késztetni (ez is az ő szóhasználata) a bátyjait, hogy ne akarják őt bántani, majd szépen megkéri őket, hogy "Légyszi ne bántsatok!" És nagyon fog igyekezni, hogy ne mérgesítsen fel minket, és minden reggel időben fel fog kelni. Mindezt olyan komolyan adta elő, hogy kibuggyantak a könnyeim. A kis kultúrember. :) Remélem, hogy többé-kevésbé tényleg be tudja majd tartani, mert ő az a gyerekem, aki amúgy tisztaanyja, aki rágódni fog, ha nem sikerül megtartani valamit. De azért majd szépen csendesen megtámogatjuk, hogy sikerüljön.
Ja, és hát pihenés: tényleg pihentem is, pedig olyan szépen sütött a nap, hogy nagyon csábított az ágynemű mosás gondolata, meg úgy egyáltalán kedvem lett volna az egész lakást átsuvickolni, de tudtam, megbánnám én ezt százszor. Így aztán csak a szennyestartót ürítettem ki (hat adag ruha), meg porszívóztam. A fennmaradó időben meg beszéltem.. és beszéltem... és beszéltem. Vagy rábeszélni próbáltam, vagy megbeszélni... de valami mondanivalóm mindig akadt.
És hát.. kíváncsian várom a délutános hetet.

Majdnem minden csak jó

Előszedtem a kis cetlimet, merthogy ma február vége van, és én meg adós vagyok egy történettel. Amit nem felejtettem el, csak vagy munkát kerestem intenzíven, vagy pedig a munkába állást intéztem. És még az is előfordult, hogy már dolgoztam. :) Nem is keveset, éppen ma reggel háromnegyed hattól délután négyig. Úgyhogy szeretnék még pár nap türelmet kérni, mire megszületik az első olyan történet, aminek Ti adtatok címet.
És akkor mesélek mást. A reggeli nehézkes felkelés után egészen vidáman indult a nap. Az már eleve mosolygásra ad okot, amikor együtt megyünk munkába. Tök jó érzés. Igaz, az öltözőknél különválnak útjaink, és akármennyit vagyunk is bent, a legoptimálisabb esetben napi öt, esetleg tíz percünk van, amikor válthatunk pár szót. Na azért nem ám ekkora szigorban vagyunk tartva, hogy nem is beszélhetnénk, de mindkettőnknek akad dolga bőven.
Na de igazán akkor szaladt fülig a szám, amikor az öltözőben az egyik nő odajött hozzám, és azt mondta, hogy "Most már muszáj megkérdeznem, hogy tényleg Te vagy Te?" Tudtam, hogy mire gondol, de azért elvigyorodtam, hogy "Hát, igen, Én vagyok Én." "Najó, hát akkor kimondom, hogy Te vagy a Balázs felesége?" Majd mikor megerősítettem neki a pletykahálózatban terjedő infot, akkor azt mondta: "Hát örülök, szeretjük a Balázst, biztos Téged is szeretni fogunk." Ezen mosolyogtam míg leértem a "helyemre" a raktárban. Hogy milyen evidens, hogy ha Balázst szeretik, akkor engem is. :) Nem mintha velem sok dolguk lenne, maximum összetalálkozunk a dohányzóban. :)
Aztán közvetlenül reggeli után újabb pletykára adtam okot, ha még nem volt elég, hogy ahány Balázs "keze alatt" (bocsánat a kifejezésért) dolgozó ember meglátott, annyi bökte oldalba a másikat, nyilván megosztották egymással a már megerősített info-t. De a kajálásból visszajőve, amikor friss irodából az ottani legnagyobb főnök hatalmas intéssel köszönt nekem, az még újabb pletykára adott okot. Merthogy húha... azt meg inkább el sem mesélem, hogy hány arc fordult felém azonnal az irodából. :D
És ma beírhattunk magunknak újfent egy ötöst szervezésből is. Mert gyermekeim ma is rendesen felkeltek, elmentek a suliba. Aztán 11 körül telefonáltak a suliból. Anyámnak, merthogy épp ő volt elérhető... hogy Erik lázas, és rosszul érzi magát. Szerencsére el tudtak menni érte, meg még az orvost is ott érték az igazolás miatt (egyébként csak vírus) Láza ugyan nem volt délután, de fáj a torka, hányingere van, és elég elesett. Ki sem merem mondani, nemhogy leírni, hogy remélem nem az, ami i-vel kezdőik és nfluenzával fejeződik be.
Aztán azért is beírtam magamnak egy kisötöst, mert tök jól bírtam ezt a mai hosszú műszakot is. Igaz, a talpam fáj, meg a lábujjaim is, de mintha egy nagyon halvány gondolatnyit jobb lenne már.
Ja, és tegnap is kaptam bókot. Azt mondta az egyik kolleganőm, hogy ha nem tudná, hogy Balázs és én férj és feleség vagyunk, akkor is tudná. Merthogy állítólag van egy csomó minden, ami annyira kifejezi az összetartozásunkat, hogy akkor is látszik, ha épp hozzá sem érünk egymáshoz. Ezt tetszik... :) És örülök neki, mert ezek szerint, így, alig egy hónappal a tizennegyedik házassági évfordulónk előtt még mindig bárki számára nyilvánvaló, hogy szeretjük egymást.

Itt és most pedig abba kell hagynom a blogírást, mert ha nem tudnék vakon gépelni, már elég sok fura és érdekes szót írtam volna már le. Csak egy nagyon vékony csíkban látok ki a fejemből.
De holnap végre péntek...

Első nap

Két dolog miatt már nem húzom tovább az időt. Egyrészt, mert olyan vagyok, mint egy hulla, másrészt meg mert tudom, hogy sokan várjátok a híreket.
Szóval, reggel.... a vártnál kisebb gyomorgörccsel ébredtem, mondjuk lehet, hogy ez azért volt, mert hajnalban kétszer is arra ébredtem, hogy a nyakam teljesen merev, úgyhogy kénytelen voltam masszírozós segítséget kérni úgy hajnalok hajnalán. Szóval lehet hogy csak simán feljebb kúszott egy kicsit az a görcs.
Nagyjából normálisnak mondható állapotban indultam el. Csak akkor fogtam fel igazán, hogy hova is jöttem, amikor már arra vártam, hogy megérkezzen az is, aki majd elintézi velem az összes ilyenkor szükséges papírmunkát, mert anélkül semmit sem lehet.
Ezeket elintéztük, megkaptam a munkavédelmi cipőmet (történelmi pillanat ez.. mert pontosan ugyanolyan cipőm van, mint Balázsé.. csak négy számmal kisebb), és aztán vártam, hogy majd akkor mindjárt odavisznek arra a helyre, ahol a munkámat fogom végezni.
Az első nagyon-nagyon jóleső érzés akkor ért, amikor egy olyan valaki, akit én a mindennapjaimból ismerek, ott viszont meglehetősen fontos pozíciót tölt be, szembejőve velem megállt, rám mosolygott, és azt mondta: "Örülök, hogy itt vagy, jó munkát kívánok!" Annyira jólesett, hogy majdnem könny szökött a szemembe örömömben. Azért, mert egy kedves gesztus volt tőle, és olyan emberi, amire akkor, abban a pillanatban nem is kicsit volt szükségem.
A munkakörömről és úgy egyébként az ezt érintő dolgokról nemigen írhatok egy nyilvános blogban, de azért azt elmesélhetem, hogy a kolléganőim is minden várakozásomat felülmúlóan voltak kedvesek és rendesek. Mindenki. Pedig elhihetitek, hogy amikor azt megtudtam, hogy csupa nő között kell lenni, akkor Para hatványozottan lépett fel, és minden porcikám azt harsogta, hogy "Menekülj, nincs rosszabb annál, mint mikor csak nők vannak együtt.." De az első benyomásaim jók. Egyetlen ember van, aki nem annyira, de ez még változhat. A többiek nagyon segítőkészek, és igen, ki is mondták, amit itt valaki emlegetett a múltkor (talán Móni?), hogy "mi is jöttünk ide először". Szóval, ez a rész pipálva.
Tök jó volt továbbá találkozni Balázzsal is egy pár pillanatra, még ha tényleg nagyon rövid kis pillanatok voltak is. Igen, érzékeltem a megbámulást, meg a lopott pillantásokat, de végül is azt hiszem, ezt is mindenki így kezdi egy ilyen helyen. :)
Aztán még... ha úgy magam miatt nem nyugodtam volna meg eléggé, akkor bearanyozták a napomat azok, akik (jó páran) ódákat zengtek a férjemről. Hogy ő mennyire kedves mindig, és mennyire emberi, és minden beosztottja mindig csak jókat mond róla, meg egyáltalán.. ő az, aki mindig segítőkész. A közvetlen kollégáim közül ketten is úgy gondolták, amikor még nem tudták, hogy én vagyok én, hanem Balázs felesége néven "futottam", hogy az tök jó lesz nekik, mert biztosan én is olyan vagyok, mint ő. Amúgy vannak dolgok, amikben valóban hasonlítunk, már csak azért is, mert az elmúlt majdnem húsz évben sokat csiszolódtunk összefelé, de azt hiszem, ezen a téren Ő tényleg jobb, mint én. Én is segítőkész vagyok és kedves, meg emberi, de benne van egy plusz, amit nehezen tudnék megfogalmazni, csak tudom, és érzem, és látom (meg hallom másoktól). Ez a plusz belőlem hiányzik, illetve másmilyen formában jelentkezik. Na de ebbe ne menjünk bele....
Négy órakor úgy jöttem el, hogy a fejem zsongott a sok információtól, és a folyamatos hangzavartól, meg a megszámlálhatatlanul sok "hello"-tól. Kellett itthon egy fél óra, amíg befogadóképes lettem valamennyire, de tény, hogy rettenetesen elfáradtam. De ezen majd minden bizonnyal az idő és a megszokás fog segíteni.
Igazából nagyon nem bánom, hogy ma péntek van, és most lesz két napom kiheverni ezt az elsőt. Majd hétfő hajnaltól meg indul a kiképzés... :) De jó lesz ez.

Roli jól van, háromszor fájt a hasa, meg kettőször a feje. Még nyilván bármi lehet ebből, ha vírus, de lehet, hogy ennyivel el is intézte. Legyen így.

Belekezdtünk..

Jól belecsaptunk rögtön a hét első napján a tennivalókba. Ugye az orvosnál kezdtünk. Vagyis, amikor a két kisebbet vittük suliba, akkor bejelentkeztem, aztán még hazamentünk, mert a rendelés kilenckor kezdődött csak. Háromnegyedre ott voltunk, mert mi még olyan maradi fajták vagyunk, hogy inkább előbb negyedórával, mint késni öt percet. Kár volt, mert doki húsz perces késéssel jött csak. Mindegy, másodiknak hívták Patrikot. Kis nyomogatás után azért csak kaptunk egy röntgen beutalót is, biztos, ami biztos. Ott is eltöltöttünk jó másfél órát, hogy megkaphassuk a tömör egymondatos leletet "Az ábrázolt csontokon fractura nem látható." Patrik innentől máris haza akart menni, mondván nincs eltörve, akkor mehetünk. Na de nem úgy van az, még kivártuk, hogy visszamehessünk a dokihoz (újabb fél óra várakozás), aki mondta, hogy igen, törve nincs, de zúzódva minden bizonnyal, úgyhogy mutassuk csak meg szépen holnap a traumatológián, mert mégis a hüvelykujj, ami ugye támasztóujj, és sok mindenhez szükség van rá, ráadásul ő még fiatal, bármi lehet, és jobb ezeket a bármiket megelőzni. Addig is kapott egy alusínt az ujjára, csini kötéssel hátha már nem dagad tovább. Mindezt sikerült három óra alatt abszolválnunk, és elárulom, a három óra alatt nem kevés szidalom hagyta el a számat, amiért ilyen hülye gyerekeim vannak, hogy csak úgy tudnak játszani (pankrációt gyakorolni), hogy kárt tesznek a másikban, és az ilyenek miatt kell egy délelőttöt eltölteni a rendelőben. Úgyhogy holnap újra megyünk (már várom).
Aztán délután még elmentem vásárolni. Persze nekem is olyankor kell, mikor Balázs délutános, és mehettem gyalog. Ami amúgy rám fér éppen, mármint a gyaloglás, mert itt a nagy álláskeresésben teljesen ellustulok.
Gyerekek kissé zizzentek voltak ma, Roland szomorkodott valami játék miatt, amivel nem engedte valaki, hogy játsszon. Ezt a szomorkodást nagyon látványosan űzi, az ember rögtön hívna valami krízisszolgálatot, hogy jajj, segítség, itt van egy nyolc éves depressziós. Nem nagyon sikerült megvigasztalnom, de sebaj. Holnapra elfelejti,és talán kivételesen megengedem neki, hogy ő is vigyen valami játékot, hátha majd a cserebiznisz bejön. :)
Eriken sosem lehet kiigazodni, ma délután is csapongott egyik hangulatból a másikba. Gyakoroltuk a törteket, minden kreativitásomat be kellett vetnem, hogy értse meg végre. (tegnap Balázzsal is ugyanezt gyakorolták) A logikája nincs meg az egésznek, így aztán rendre megzavarodik. Na... mondjuk én is a végére már nem nagyon tudtam mit is magyarázok.
Balázs hullafáradtan érkezett haza, nem is tudom mikor láttam utoljára ennyire fáradtnak.
Én meg.. nem is írom. :D
Csak azt mutatom meg, mit tudtam meg magamról ma, miközben pillanatnyi nyerési vágyamban kitöltöttem egy kérdőívet a netezési szokásaimról.

Nem tagadom, tényleg ilyen vagyok. :) Igaz, a személyes találkozó helyett telefonon szoktunk kávézni, de attól még...
Ja, és három álláspályázatot is elküldtem.

Hétvégi zanza

Azt a véleményemet, miszerint a hétvége a legjobb dolgok közé sorolandó (és ez is kimaradt abból a listából) azt hiszem fenntartom még egy darabig. Még úgy is, hogy nálunk csak minden harmadik hétvége olyan, hogy mindenki itthon van. Ez egy ilyen harmadik hétvége volt. Éppen jókor. Sikerült legyűrnöm a mindenféle fájásomat, már sokkal jobb, bár még nem az igazi. Ha mögé tekintek, tudhatom az okát annak is, hogy így lett, meg annak is, hogy elmúlt. De ne menjünk ebbe bele most, ehhez fáradt vagyok már vasárnap este.
Ezen a mostani hétvégén volt mindenféle jó dolog, a Burger Kinges kiruccanástól (tán valakinek ünnepelni valója akadt?) kezdve az este tizenegyre megfőtt húslevessel, a kívánságra elkészült zserbóval, és a mai ebéddel, kráter sütivel együtt.
Akadt rosszabb is, de ez majd holnap délelőtt a sebészeten kiderül, mennyire... Maradjunk annyiban, hogy elhangzott már az örökbecsű "ha eltörött az ujjad, még tuti, hogy kaptok is". A sérelmes fél Patrik. A jobb keze hüvelykujjáról van szó, nem túl látványos a dolog, ámde eléggé fáj. És nem tud írni.Meg még férfiból is van. Így aztán kénytelenek leszünk a hétfő délelőttöt erre áldozni. Pedig azt gondoltam, milyen jó kis befejezése lesz a hétvégének, hogy hétfő délelőtt még majd ketten itthon leszünk Balázzsal. (mert ő délutános)
Az a nagyon jó dolgok közé sorolandó, hogy megkaptam a számos képeket, az egyiket tegnap Zsuzsi jóvoltából, a másikat pedig ma Bea jóvoltából. Itt is nagyon köszönöm nekik, nagyon örülök neki, annak meg még külön, hogy vettétek a fáradtságot és figyeltétek a kedvemért. :)

És igen, ahogy fentebb zárójelben megemlítettem, akadt akinek ma ünnepelni valója is volt. Neki itt is, és ezúton is kívánok Boldog Névnapot.

Van, vagy nincs?

Néha úgy érzem, akkora lelkem van, hogy egymagam meg tudnám menteni az egész világot. Nem tennék semmi mást, minthogy szépen megölelgetnék mindenkit, hagynám, hogy attól az öleléstől érezze azt, amire a legjobban szüksége van. És rendben is lennénk. De ez egy elég naiv felfogás, mert még ha képes lennék is rá, ami persze eleve nem lehetséges akkor sem hagyná magát mindenki. (az már kérdés, micsoda kihívás lenne elérni, hogy aki nem akarja, az is megkapja végül)
De néha úgy érzem, hogy abszolút lelketlen vagyok már. Mert eljutottam oda, hogy egy csomó dolog nem vált ki belőlem igazi érzelmet. Ijesztő is, meg fura is. De ez van. Elmesélem. Például már hidegen tud hagyni, hogy ha végig kell hallgatnom, hogy milyen tehetetlen is vagyok, mert az álláskeresésnek sem így kell nekiállni, és már rég tanulnom kellett volna valamit. Már nem bánt, amikor alkalmatlannak tartanak dolgokra. Már nem zavar, amiért kevesebbnek gondolnak maguknál, vagy épp lenéznek azért, mert ezer éve nem dolgoztam "igazi munkaidőben". Kismillió apróság van, amiken régen napokat, heteket őrlődtem, és próbáltam változtatni, hogy megfeleljek mindenkinek. Mindenáron jó akartam lenni gyereknek, testvérnek, barátnak, ismerősnek, szülőnek. Arra törekedtem mindenáron, hogy bárki, aki csak egy kicsit is ismer, ne tudjon rám rosszat mondani. De már nem érdekel. Mindenkinek nem lehet és nem is kell megfelelni. Talán senkinek sem kell.
Emiatt ugyan voltak érdekes napjaim, amikor olyan furán éreztem magam attól, hogy nem bántott egy megjegyzés, amitől régen a kardomba dőltem volna. De aztán rájöttem, hogy csak annyi az egész, hogy így, félúton a negyedik iksz felé már végképp túl vagyok azokon a helyzeteken, amikor nekem mindenképp kell az elismerő mosoly mindenkitől. Nem kell. Gondolhat rólam rosszat, ha neki jó az, és gondolhat rólam akármit is. Ha ismer, úgyis tudja mi van a döntéseim mögött, ha meg nem, akkor úgyis mindegy neki.
Tudom, hogy rengeteget változtam, mégsem eleget. Mert még mindig munkálkodik bennem egy bizonyos fokig az a hülye dac, ami az egész életemet megkeserítette, és gyakorlatilag ilyenformán uralja is. De a dacosságom vitt egy csomó mindenben előre, így aztán még önmagam előtt is igazolja magát, amikor szabadulni akarnék tőle végre. De az, hogy már túl vagyok azon a megfelelési kényszeren egészen reménykeltő dac-ügyben is.
Elárulhatom azt is, hogy ehhez is kellett nekem segítség. Észrevétlenül segítettek, vagy legalábbis kimondatlanul. (mert lehet, hogy ő pont így akarta) Sőt, ha belegondolok, biztos, hogy így akarta, és biztos, hogy már meg van komponálva a következő lépés is. De nem bánom, mert úgy tűnik, a legjobb kezekben vagyok ezügyben. Az, hogy sosem gondoltam volna, az egy dolog.... Nem baj, hogy így alakult, nem pedig fordítva, ahogy én azt mindig gondoltam.
És még valamit elmesélek ezzel kapcsolatban. Én már értem, miért használják a kutyákat terápiás célra. A saját két kutyánk is valamiféle terápiát végez rajtam. Mióta csak itthon vagyok, és munkát keresek, mintha csak tudatában lennének, hogy szükségem van napközben is a pozitív megerősítésekre, jönnek, és ketten kétfelől bújnak hozzám. Olyan béke és olyan szeretet árad belőlük, hogy akkor sem tudnék szomorkodni abban a pillanatban, ha épp arra készültem, hogy kivágom a számítógépet is mindenestől, amiért a sokadik önéletrajz is válasz nélkül marad.
Szóval... hagyjátok magatokat szeretni, és sokkal jobb lesz a világ is körülöttetek. Ennyi az egész. (a többi meg majd megoldódik)