Tényleg nem normális

Úgy terveztem, amikor eljöttem szabira, hogy az első pár napban lazítok, aztán ezen a héten kitakarítok mindent. Igen, mindent. Mivel nem túl nagy a lakásunk, sőt, egészen pici, ez olyan vállalható dolognak tűnt.
Az első pár napban tényleg lazítottam. És őszintén szólva, most épp bánom is... :D
Hétfőn nekiálltam takarítani, és ment is, mint a karikacsapás. Aztán kedden lazítottam, mert nem volt kedvem nekiállni semminek, meg mert elmentünk megvenni a szabadidőruhát. Tegnap nekiálltam a konyhának, amiről azt gondoltam, egy fél nap elég lesz.. Nos, vagy én vagyok marha lassú, vagy nem tudom. De nemhogy egy fél nap nem volt elég, de még csak be sem tudtam fejezni. Oké, közben főztem is, meg mostam, meg mindenfélét csináltam, de a konyhatakarítás ma lett csak kész. Délután. (és még felmosva nincs is)
Tulajdonképpen elégedett vagyok magammal, mert végre minden egyes szekrényt kipakoltam, mindenhol alaposan kimostam, mindent átmostam. Nagyon rég nem volt ilyen alaposan kitakarítva, és hát nem is voltam rá büszke, hogy némelyik szekrény milyen rettenetes állapotban volt. Volt, ahol át is kellett pakolnom, mert már rég bebizonyosodott, hogy a gyakorlatban mégsem olyan jó az elrendezés, ahogy elméletben gondoltam. Úgyhogy elszüttyögtem vele rendesen. Izomlázam van a sok guggolástól (az alsó szekrények miatt), és annak ellenére, hogy tetszik a tisztaság és a csillogás, meg hogy ma is mostam közben két adag ágyneműt, meg kiporszívóztam a kocsit, épp kétségbe vagyok esve egy kicsikét, hogy a szobára már mégsem lesz időm. :) Nem mintha nem várna meg akármeddig, de mégis..
Pedig ma találkoztam egy kolléganőmmel, aki mondta, hogy használjam ki még ezt a pár napot, mert odabent nincs lazaság, és móka, hanem kőkemény meló van.. és a jövő hét is hat napos munkahét lesz, úgy néz ki. Úgyhogy a hátralévő három napban leginkább semmit nem kéne csinálnom, azt is megduplázva. Ismerve magam, úgysem nyugszom.. és majd ezerszer megbánom. Ha meg mégis nyugton maradok, akkor majd azt bánom meg. Jó sehogy sem lesz.. de leginkább úgy lesz jó, ahogy lesz.

Rejtély

A zoknifaló szörnyek mindenkinél laknak, az köztudott. Azok, akik lenyúlják a fél pár zoknikat, tudjátok. Nekem meggyőződésem amúgy, hogy ezt valami pajkos manók teszik, akik ezekből a zoknikból varrnak maguknak ruhát, ágyneműt, meg mindenfélét ott az ő manóországukban. Na de ez valami mese téma lenne, nem pedig rejtélyes, amire a cím is utal.
De nálunk lakik valamiféle Uri Geller  is, vagy legalábbis neki valami tanítványa. Mert nem csak hogy időről időre elhajlított kanalat találok a fiókban, de valahogy ezek a kanalak hétről hétre kevesebben vannak. Régen annyi volt, hogy alig fért be a helyére a fiókban. Volt egy csomó műanyag kanalunk, amivel a gyerekek ették a joghurtot amíg kicsik voltak. Meg volt egy garnitúra teás kanál, ami a többi evőeszközhöz való, ami ugye hat darab. Volt egy garnitúra kisebb méretű (de nem kávés) kanalunk, szintén hat darab. Meg volt kávés kanálból is ugyanennyi. Most a teás kanálból kettő darab van, a kisebb méretűből három, és a kávésból is három. Sőt, mióta felfedeztem, hogy itt garázdálkodik ez a kanálelhajlító és eltulajdonító rejtélyes lény, már vettem is kiskanalat. Naná, hogy hat darabot. Éééés? Igen, van belőle három. Szóval, ez a lény minden fajtának lenyúlta a felét. A műanyag kanalakból meg hagyott összesen egyet. Szerencséje, hogy épp a kedvencemet hagyta meg, mert marha mérges lettem volna, ha még az is odavész. Az egy helyes kis narancs-és citromsárga pöttyös kanál. Kerestem amúgy ezeket a kanalakat már égre-földre. Fiók mélyén, másik fiókban, zoknis fiókban, játékos dobozok mélyén, és igen, a kukát is mindig figyelem, hátha... De persze nem kerülnek elő. Ez a lény komolyan űzi a mesterséget.
Arra gondoltam, hogy valahol kanál-kiállítást rendez. Úgyhogy ha ilyenről hallotok bárhonnan is, mindenképp szóljatok, mert megyek, és ellenőrzöm a kanalaimat. De ha esetleg valaki hármasával árulja valahol a kanalakat, az is legyen gyanús. Van közte kék nyelű is. A műanyagokat megtarthatja, azok már nemigen kellenének amúgy sem, csak ez a kis pöttyös.
Vagy lehet, hogy a manók dugdossák bele a zoknikba? El sem tudok képzelni mi lehet a rejtély megoldása... mindenesetre veszek megint egy pár kanalat. Hogy legyen mit lenyúlnia.


Ma úgy hallottam, még mindig kicsit nehezen olvasható a blog bejegyzés-része. Félkövérre vettem a betű beállítását, remélem, hogy így most jobban látható, de mégsem túlságosan hivalkodóan erős.

Mondtam én...

Nem nagyon tudom visszakeresni, hogy hol és mikor (ennek egész egyszerűen az az oka, hogy fogalmam sincs róla), de nem lehetett az olyan nagyon régen, amikor azt írtam itt, hogy csak olyan egyszerű dologra vágyom, mint nyugodtan kitakarítani a szabadnapomon.
Na kérem, hát ilyen az, amikor az álmok valóra válnak. Igazán nem lehet rám mondani, hogy nagyravágyó lennék, vagy ilyesmi, amikor ilyenekkel beérem. De ma... frenetikus élmény volt, hogy lepakoltam az összes könyvet, fényképalbumot, mütyürkét, bigyókát a polcokról, mindent lemostam, leporoltam, és most katonás rendben van minden újra. Tiszta is.
Az jól tükrözi az egyébként csak olyan ötvenes állapotomat a megszokott százas helyett, hogy mindez mindösszesen kettő órát vett igénybe, de a végére remegtek a lábaim. De nem baj. Mert annyira jó, hogy végre ezt is megcsináltam.
És a héten már a konyhaszekrény teteje is tiszta lett. Meg a poharak a sarokpolcon.
Ebben az ütemben mondhatom, hogy elkezdtem a karácsonyi nagytakarítást. Addigra készen is lesz minden. :D
Utána meg úgyis kezdhetem majd elölről.

Nincs itthon semmi

Bírom, hogy a gyerekeim néha felkutatják az egész lakást (na nincs nehéz dolguk, ha a négyzetmétereket nézzük), hűtőt, szekrényeket, és aztán közlik, hogy nincs itthon semmi, amit enni lehetne. Ma is így volt ez, Balázs már akkor mondta, mikor értem jött Freddy-vel, akit a változatosság kedvéért állatorvoshoz vittünk, mert most épp lesántult szegény. Kapott injekciót, három napig póráznyugalomra van intve (tehát nincs rohangálás), aztán meglátjuk, csak egy kisebb húzódás e, vagy valami más. (egy helyen az ujjainál érzékenyebb volt neki, de nem lépett bele semmibe). Szóval, vissza az eredeti témához. Balázs már jelezte, hogy Roli felkutatta az egész konyhát, de nem talált semmi ennivalót. Vagyis édességet. Tudtam én is, hogy tényleg semmi nincs itthon, és épp ezért reggel vettem is nekik egy doboz nápolyis csokit.
Na de mindezt továbbgondolva, gondoltam egy merészet, és bemutatom nektek, milyen az, amikor nincs nálunk itthon semmi. Először vegyük leltárba a hűtőt.

Ki találja ki, mi az, ami miatt még sincs itthon semmi? Mi hiányzik a hűtőből?
És a tietekben mi van?

Itt a vége, fuss el véle

Sok nap telt el. Egyik így, másik úgy. Néha felhőtlen nevetéssel, máskor morgással. Volt, hogy rohant az idő, és volt, hogy csak vánszorgott. Néha a saját agyamra mentem a gondolataimmal, vagy épp a szavaimmal, néha másokéra is. És volt olyan is, hogy mások mentek az én agyamra.
Azért egyetlen napját sem cseréltem volna el másra. Semmi pénzért sem. Mert minden pillanat jó volt, úgy, ahogy volt.
Na jó, most már megállt bennetek az ütő... ez biztos.
Szóval, sajnos letelt a szabadságom, és holnap reggel újra kezdődnek a dolgos hétköznapok. Amit nem várok egy cseppet sem, mert még most is azt mondom, hogy bármeddig el lennék itthon. De azért lehet, hogy holnap délelőtt hálás leszek érte, hogy egy rövid ideig nem hallom, ahogy a fiaim vitáznak. Természetesen hárman együtt. Az olyan agyzsibbasztós-tenyérviszketős tud lenni egy idő után. Olyan, amikor már az sem érdekel senkit, hogy ki kezdte, mind a háromnak szól a ledorongolás.
De azért ma még tisztességesen megdolgoztattam magam a konyhában, délelőtt a főzéssel. Még röhögtem is magamon, hogy ki hinné el a mai ebédet látva, hogy nem szeretek főzni? Sült krumpli volt, vegyes saláta (paradicsom, paprika, hagyma, saláta, mozzarella), tzatziki, rántott csirke (rendes és update), rántott máj (ez is update is), sült csirkecombfilé, és baconbe tekert csirkemáj. Finom volt. :)
Délután pedig rendrakás-felmosás után nekiálltam takarítani is. Először csak a csempét akartam, mert a tegnapi fritu-takarítás hagyott rajta nyomokat. De aztán ha már csinálom... felkiáltással elég sok mindennel végeztem. Végre a hűtőt is lemostam, a sütőt is kimostam (ahh.. mint új korában). Nagyon szépen csillog minden, úgyhogy nem bántam meg, hogy rászántam magam. Elfáradtam mondjuk, de ahogy annak idején Geszti is megírta már, kipihenem majd a munkahelyemen. :)

(bocsi az elején elkövetett csínyért, kommentben lehet rólam leszedni a keresztvizet..)

Hóból született gondolat

Az összes hóváró és hóvágyó olvasóm és ismerősöm örül, remélem, mert végül csak ideért. Igaz, éjfél  helyett (hozzánk akkora ígérték) csak reggel, de azóta esik. Igaz, a világon semmire nem jó, mert csak por, ráadásul mínusz tizenkettő fok volt délután is, és a szél is fújta, de hát ha tél kellett, hát akkor itt a tél.
Én meg eközben csendesen magamba fordultam idebent. Igyekeztem minél kevesebbszer kimenni, és kinézni az ablakon, hogy a látvány ne lombozzon le nagyon, és persze, hogy ne fázzak annyira. Helyette főztem, elsikáltam a fritut, amit már hétfőn elkezdtem, de nem sikerült befejezni, csak ma. Aztán végre felkerült a komód a galériára, úgy karácsony óta tervezzük ezt. A fiúk örültek neki, hogy megszabadultak tőle, mert sok helyet foglalt, bárhova tettük is, csak útban volt. Most, karácsony óta nem nyílott az egyik szekrényajtó, mert ott volt előtte. Így, hogy most már nálunk van a galérián, végre én is lepakoltam a beépített szekrény tetejéről. Átválogattam a milliónyi mindenfélét, szigorúan kidobtam azt, ami semmire nem kell már, és nem is fog kelleni. A mindenféle dobozokban tárolt ilyen-olyan kábelek, számítógép alkatrészek végre egy fiókban vannak. Illetve kettőben, de ez már részletkérdés. Közben mostam is, meg teregettem, a fürdőben is kisebb változtatásokat kellett végrehajtani, mert így, hogy egy komóddal gazdagodtunk a "hálónkban", egy fonott kosárnak le kellett onnan jönni. A fürdőbe. Ennek eredményeként ma este mindenki azzal a kérdéssel indított, amikor fürödni ment. "Hol van a szennyestartó?" De már tudják.
Amúgy mindez nem is érdekes. Az érdekesebb az, amilyen gondolatok közben születtek. Az egyik fele még tegnap indult. Rettenetesen nyűgösen mentem dolgozni, nem a szívem csücske ez a péntek délutánosság, és amúgy sem voltam jól sem, meg hideg is volt. Aztán bent azért kicsit oldódott, voltak vásárlók is, egy pedig különösen feldobta a hangulatomat. Még ma is megmosolyogtam, amikor eszembe jutott. Egy férfiről van szó, aki pulóvert vett. Nagyon határozottan érkezett a kívánságával, szerencsére sikerült megközelítőleg teljesíteni is. Fizetett, mondta, hogy otthon hozzá próbálja a zakóhoz, és lehet, hogy még visszajön, ha mégsem..Mondtam, oké. Nem gondoltam, hogy találkozunk még, de nem egészen fél óra múlva újra ott volt. A zakóban. :D Felpróbálta a másik kiszemelt pulcsit is, végül maradt a már megvásároltnál. Már nem tudom mi volt a félmondat, amit mondott, és én megkérdeztem erre, hogy "bálba megy?" Mire elmosolyodott, és elmesélte, hogy a lánya szalagavatójára megy, ahova minden szülő talpig öltönyben érkezik majd, ő pedig ebben a pólóban lesz. És büszkén megmutatta a pólóját. Az elején három sárkánygyerek, mindegyik fölött egy keresztnév, és egy évszám. A hátán pedig, "Három gyönyörű lány büszke papája" Még a tetoválását is megcsodálhattam, ami egy négyes számjegy és egy Vénusz-jel, ami a "négy nőt jelenti az életemben."Bevallom, azonnal vágyni kezdtem egy ilyen pólóra (lehet felső is, én inkább úgyis azt hordok), és el is képzeltem, hogy három ördögfióka képe fölött ott virít majd a gyerekeim neve és dátuma. A hátamon pedig lehetne, hogy "Egy boszorka van, három fia van....és nagyon büszke rá." Vagy valami ilyesmi. Balázsnak is elmeséltem ezt a vágyamat, remélhetőleg teljesíti mondjuk a szülinapomra.
Na de ezek után annyira jó volt hazaérkezni, hogy nem is biztos, hogy ezt el tudom mondani. Semmi nem történt másként, mint máskor, kivéve, hogy Patrik az apja kérésére a hazaérkezésem utáni második percben már fürdővizet engedett nekem, hogy végre átmelegedjek. Mégis, már maga a tény is akkora boldogságot jelentett, hogy jövök haza, és várnak. Az, hogy tegnap este Balázs is itthon aludt, az meg még hab volt a tortán.
A mai nap is ebben a hangulatban telt.Jó itthon lenni, jó volt ebédet főzni, és takarítani is. Közben megszületett a fejemben a nagy, korszakalkotó ötlet, ami szerintem tök jó megoldás lenne, lehetne minden főállású, vagy gyesen lévő anyukának. Nevezetesen, mindenki úgy dolgozhatna, hogy amikor ez a befelé fordulós időszaka van, akkor maradhatna otthon. Amikor pedig jól esik elmenni otthonról, végre emberek között lenni, akkor mehessen. Mert ilyen is van, amikor annyira besokall az ember ettől az otthonléttől, hogy wc pucoló is szívesen lenne, csak ne otthon kelljen csinálni. Ebben a formában persze egy-egy álláshelyen minimum három nő lenne, de azt hiszem, hosszú távon igenis megérné a befektetés a munkáltatóknak is. Persze, ez nem valószínű, hogy valaha is megvalósul,de azért szép lenne, nem?
A többi mélyenszántó gondolatomat pedig majd máskor elmesélem, ez már így is elég hosszú mesélés lett.. :)

El kéne költözni

Időről időre megfogalmazódott már bennem a vágy, de valami mindig elmulasztotta. Most nem múlik. Már mióta hazajöttünk a Balatonról, egyfolytában csak mennék. El innen, és lehetőleg az országból is. Ez utóbbi nem reális, mert egyikünk sem beszél nyelvet úgy normálisan (én sehogy se inkább), meg hát három gyerekkel, akiknek ugye iskolába kell járnia (és a legtöbb európai országban Rolinak is ott kéne lennie) ilyesmibe nem vág bele az ember eszetlenül. De a belföld sem reális sajnos, mert se nem örököltünk, se nem nyertünk a lottón, de még csak félretenni sem nagyon tudunk. Hiába vágyakozunk elmenni, maradnunk kell.
Ami viszont érdekes, és csak azóta a balatoni nyaralás óta tudom magamnak igazán megfogalmazni, hogy vicces módon (vagy inkább szánalmas módon) el kellett hogy múljak 33 éves hozzá, hogy úgy tudjak hosszú időre elmenni itthonról, hogy jól érezzem magam. Valahogy a mi családunk ebből a szempontból elég fura. Sosem volt olyan, hogy bárhova is kellett mennem, ne bőgte volna ki a két szemét anyám is, nagyanyám is. Csak úgy.. nem hiszem, hogy annyira hiányoztam volna, hanem csak mert új volt a helyzet, és nem felelt meg a megszokottnak. Emiatt soha, sehol nem éreztem jól magam. Nyilván egy kórházban amúgy sem érzi magát jól az ember, de amikor még ez a plusz is ott van, hát, volt olyan, hogy én is napokig bömböltem, hogy haza akarok jönni. És most, először mióta egyáltalán világot láttam, alig vártam, hogy leléphessek, és kiléphessek végre a mindennapok ördögi köréből. Ami ugye nem egyszerű, de már erről is írtam régebben. A helyzetet bonyolítja újabban a hipochonder nagybátyám napi nyűglődése, amit valamiért mindig velem kell, hogy megosszon. Nagyon bele vagyok fáradva, és komolyan, legszívesebben néha elküldeném melegebb éghajlatra, ha nem szánnám annyira. Bár van, hogy olyan hangulatban talál, hogy megkérdezem tőle, mikor hallott engem panaszkodni, hogy itt fáj, ott fáj, lüktet, zsibbad.. stb? Mert majd ha én is csak erről tudok beszélni, na, majd akkor foglalkozom az övével is. Azzal is tele van a hócipőm, hogy a nagyanyámnak velem kapcsolatban az a legfontosabb dolog, hogy megyek e dolgozni aznap.
Úgyhogy álmodozom a szabadságról, amit jelentene számomra, számunkra egy önálló otthon, de a véres és rideg valóságban esélyünk sincs erre. Hitelt se nem kapnánk, se nem mernénk bevállalni, más lehetőség meg ugye nincs.
Így aztán maradunk, ameddig bírjuk. És reménykedem, hogy nem kerülök bele a hírekbe egyszer, mert besokalltam... :)

Hétvége

Ezen a hétvégén igazán változatos programunk volt. És nem is nagyon mozdultunk ki a lakásból.
Lássuk csak, miket is csináltunk?
Szombaton:
-bevásároltunk, ebédet főztünk
-megnéztük a forma 1 edzést
- újratelepítettük egy barátunk számítógépét (najó,én ezt jobbára csak néztem)
mindezek közben néha egymásra mosolyogtunk, néha kaptam egy sosemhallott kedvességet
-licitáltunk a vaterán
-néztünk tévét
-vacsoráztunk
aztán aludtunk.
Vasárnap pedig:
- újratelepítettük anyámék gépét (ebben aktívan segítettem is)
- ebédeltünk
- telefonáltunk
- gyönyörködtünk újszülött Bence fotóiban
- megnéztük a forma 1-es futamot
- fürdőszobát takarítottam (1 hónapos restancia letudva)
-elmentünk a tegnap megnyert grillsütőért
- gyönyörködtünk a Kamaraerdőből nyíló kilátásban
- irigykedtünk a szebbnél szebb házakra
- grillrácsot sikáltunk
- vacsoráztunk
- gyereket fegyelmeztünk
- tévét néztünk/olvastunk
és aludtunk.
Ja, és a gyerekeink is rendet raktak a szobájukban (végre be lehet menni), bicikliztek, veszekedtek, nyavalyogtak, röhögőgörcsöt kaptak evés közben.
Azt hiszem, ennyi történt. És ez így pont jó is volt. A sosemhallott kedvességek kitartanak majd a következő héten, amikor már egyedül kell aludnom. Aztán meg hátha követi ezeket még majd másik... :)
Ó, nem, most jövök rá... álmodoztunk is.. sokat, és mindenfélét. Mert álmodozni jó. :)

Kukkants be hozzánk!

Így, karácsony táján az icipici lakásunkból icipici ékszerdoboz lesz. Előkerülnek a díszek, a fények, és kicsit elvarázsolódunk. Gondoltam, körbevezetlek benneteket, így végre valami örömteli bejegyzés is születik.