Szomorú vagyok, és érthetetlenül állok a mai történések előtt. Még akkor is, ha engem nem érint közvetlenül. Engem nem is, csak azt az érzékeny lelkemet. De azt nagyon. Ma délután baleset volt a közelben (talán láttátok is a hírekben, vagy valamelyik hírportálon), és az autót vezető nő meg is halt. Egészen estig rejtély volt, hogy ki ő, de ismeretlenül is sajnáltam őt nagyon, és olyanok jutottak eszembe, hogy szegény, se oda nem ért oda, ahol várták, se senkinek nem tudott már mondani semmit..
Aztán este kiderült, hogy ki ő. Ismertem is, mindenki ismerte, a város egyik központi helyén dolgozott évek óta, ha máshonnan nem is, hát onnan mindenkinek ismerőse volt. Nyáron fagyit adott, télen kávét hozott, vagy épp mikor mit. :) Én dolgoztam is vele egy munkahelyen még ezer évvel ezelőtt, amikor az egyik helyi benzinkútnál voltam könyvelési asszisztens. De sokkal inkább onnan ismerjük egymást, hogy dacára a köztünk lévő több, mint tíz év korkülönbségnek, a fiaink évfolyamtársak az iskolában. Ő is nyolcadikos most, mint Patrik. Nem ő az egyetlen gyerek, van két nagy lánya, akik már férjnél vannak (és unokái is vannak) és van egy kicsi lány is, aki Rolandnál egy évvel fiatalabb. Egész este ők járnak a fejemben. A két gyerek.. a fiú, aki nyolcadikos, és akire két hét múlva vár a felvételi, egy hónap múlva pedig a farsangi tánc. Ahol.. (és már a gondolatra is könnyek vannak a szememben) a szombati szülők bálján hagyományosan a lányok az apukájukkal táncolnak, a fiúk az anyukájukkal. Ők már nem fognak együtt táncolni. És ennek a szegény fiúnak többet nem lesz kihez menni, ha anyai megértésre van szüksége. És az a kicsi lány is úgy fog felnőni, hogy nem lesz többé anyukája.
Szörnyű és szörnyen megrendítő. És egyben szörnyen ijesztő is, hogy bármikor eljöhet az idő, amikor menni kell, és fogalmunk sincs róla, mikor lesz ez. Nincs idő felkészülni, nincs idő elköszönni, esetleg elmondani még azokat a dolgokat, amik valamiért elmaradtak.
Ilyeneken gondolkodom egyfolytában, a rémülettől dobog a szívem a torkomban, és csak az a hit nyugtat meg egy kicsit, hogy mindenki akkor megy, amikor odaát már szükség van rá.
Ha nem lenne hitem, most nagyon dühös lennék.
Dius gondol... mit is?
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: halál. Összes bejegyzés megjelenítése
2014. jan. 4.
2013. nov. 1.
Mindenszentek
Kicsi gyerekként semmi mást nem jelentett nekem, mint azt az izgalmat, amit az jelentett, hogy sötétedés után is kint voltunk még a temetőben, és gyertyát gyújtottunk. Semmi igazi érzésre nem emlékszem ezen kívül.
A halál, a halottak, és az emlékezés igazi érzései csak felnőttkorban értek utol. Ez mondjuk így van jól, azt hiszem..
A férjem nagypapájának a halála volt az első olyan esemény, amikor testközelből láttam, milyen is a gyász. Balázs akkor még nem volt a férjem, mindketten szinte gyerekek voltunk, mégis tisztán emlékszem arra a napra is, amikor történt, és a temetés napjára is. Örökre belém égett az a fájdalom, amit akkor láttam az arcán.
Aztán, ahogy idősödtem, úgy lett egyre több mindenki odaát, akikre emlékszem. Nagyon sokan vannak már odaát, egészen jó kis társaság lehet ott egyébként (feltéve, hogy egymásra találtak valamiért). Vannak, akikre már csak alig emlékszem, ők azok, akik nem voltak túl közeli ismerőseim, még akkor sem, ha tulajdonképpen rokonokról beszélünk.
Van azonban pár ember, akikre még ma is úgy emlékszem, mintha tegnap még beszéltünk volna. Több éve nem tehetjük meg ezt itteni szavakkal, mégis.. Néha el is csodálkozom, hogy hogyhogy nincs itt?
Ma, a temetőben, miközben meglátogattuk a nagyszülőket, dédszülőket (akik a gyerekeinknek dédszülők és ükszülők), és gyertyát gyújtottunk a NagyKeresztnél is, azokért, akikhez most nem jutottunk el testi valónkban párszor gombóc volt a torkomban. Azért is, mert láttam a temetőkben azt a sok embert, akik mind ugyanazért jöttek, amiért mi is, meg azért is, mert az egyik sírnál szemtanúja voltam, ahogy egy tolószékes fiatalember, egy botra támaszkodó idős nénivel és egy szemmel láthatóan is értelmi fogyatékos középkorú férfival együtt éppen imádkoztak. Na, az a pillanat elkísér egy darabig. És még azért is, mert azt gondolom, ilyenkor ezek a lelkek tényleg itt vannak valahol körülöttünk, és örülnek neki, hogy akárhány év telt is el, nem felejtettük el őket.
A gyertyák látványa felejthetetlen. Nem tudom volt e sír, ahova senki nem tudott elmenni, mert egészen sötét volt már, mikor még egyszer elmentünk, hogy megnézzük, de úgy tűnt, mindenhol ott van az emlékezés és a szeretet lángja.
Legjobb lenne, ha mindezt akár a mindennapjainkban is megtennénk egymással, egymásért, amíg tehetjük. Mert van, amikor már késő...
"Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,
ne hidd hogy alszom, hisz ott sem vagyok.
A halkan fúvó szellőben találsz meg,
és a hóban, mely gyémántként ragyog.
Vagyok a napfény érett búzatáblán,
őszi eső, mely gyöngéden alászáll.
Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,
hogy madárraj száll arra szárnysuhogva,
ha szíved csendes éjben engem érez,
én sugárzom rád, csillagként ragyogva.
Ne állj hát sírva nyughelyem előtt!
Emlékezz rám, és a halál nem vesz rajtam erőt!" (Greg Schneider)
A halál, a halottak, és az emlékezés igazi érzései csak felnőttkorban értek utol. Ez mondjuk így van jól, azt hiszem..
A férjem nagypapájának a halála volt az első olyan esemény, amikor testközelből láttam, milyen is a gyász. Balázs akkor még nem volt a férjem, mindketten szinte gyerekek voltunk, mégis tisztán emlékszem arra a napra is, amikor történt, és a temetés napjára is. Örökre belém égett az a fájdalom, amit akkor láttam az arcán.
Aztán, ahogy idősödtem, úgy lett egyre több mindenki odaát, akikre emlékszem. Nagyon sokan vannak már odaát, egészen jó kis társaság lehet ott egyébként (feltéve, hogy egymásra találtak valamiért). Vannak, akikre már csak alig emlékszem, ők azok, akik nem voltak túl közeli ismerőseim, még akkor sem, ha tulajdonképpen rokonokról beszélünk.
Van azonban pár ember, akikre még ma is úgy emlékszem, mintha tegnap még beszéltünk volna. Több éve nem tehetjük meg ezt itteni szavakkal, mégis.. Néha el is csodálkozom, hogy hogyhogy nincs itt?
Ma, a temetőben, miközben meglátogattuk a nagyszülőket, dédszülőket (akik a gyerekeinknek dédszülők és ükszülők), és gyertyát gyújtottunk a NagyKeresztnél is, azokért, akikhez most nem jutottunk el testi valónkban párszor gombóc volt a torkomban. Azért is, mert láttam a temetőkben azt a sok embert, akik mind ugyanazért jöttek, amiért mi is, meg azért is, mert az egyik sírnál szemtanúja voltam, ahogy egy tolószékes fiatalember, egy botra támaszkodó idős nénivel és egy szemmel láthatóan is értelmi fogyatékos középkorú férfival együtt éppen imádkoztak. Na, az a pillanat elkísér egy darabig. És még azért is, mert azt gondolom, ilyenkor ezek a lelkek tényleg itt vannak valahol körülöttünk, és örülnek neki, hogy akárhány év telt is el, nem felejtettük el őket.
A gyertyák látványa felejthetetlen. Nem tudom volt e sír, ahova senki nem tudott elmenni, mert egészen sötét volt már, mikor még egyszer elmentünk, hogy megnézzük, de úgy tűnt, mindenhol ott van az emlékezés és a szeretet lángja.
Legjobb lenne, ha mindezt akár a mindennapjainkban is megtennénk egymással, egymásért, amíg tehetjük. Mert van, amikor már késő...
"Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,
ne hidd hogy alszom, hisz ott sem vagyok.
A halkan fúvó szellőben találsz meg,
és a hóban, mely gyémántként ragyog.
Vagyok a napfény érett búzatáblán,
őszi eső, mely gyöngéden alászáll.
Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,
hogy madárraj száll arra szárnysuhogva,
ha szíved csendes éjben engem érez,
én sugárzom rád, csillagként ragyogva.
Ne állj hát sírva nyughelyem előtt!
Emlékezz rám, és a halál nem vesz rajtam erőt!" (Greg Schneider)
2013. máj. 10.
Elment
Mostanában jó sokan mentek el a környékünkről. Nem, nem külföldre költöztek, bár, ahogy vesszük.. Mindannyian már egy másik világban élnek, meglepő gyorsasággal követve egymást. (talán ott, abban a világban is szomszédok, utcabeliek lesznek?)
Múlt hét vasárnap meghalt egy kedves szomszéd bácsi is. (nem közvetlen szomszédunk) Amikor én kislány voltam, ő már akkor is elég öreg volt (az akkori mércémmel), és már akkor is mindig úgy köszönt, hogy "Szeeeeerbusztoook". Nem túlzás, tényleg ilyen vontatottan mondta. És még nem is olyan régen is így köszönt. Januárban derült ki róla, hogy májrákja van, kezelést már nem kaphatott, mert ahhoz túlságosan legyengült már a szervezete. De amúgy sem kérte volna. Pedig tavaly még nagyon örült, mikor túl volt a szemműtéten, hogy végre újra lát.
Látszott rajta már jó régóta az öregség is, meg a betegség is. Nagyon sovány volt világéletében, de mióta nem dolgozott a nyugdíj mellett, mindig jobban össze is szakadt szegénykém. Az idén már állataik sem voltak, pedig ők voltak a környéken az egyetlenek, akik a legtovább tartottak malacot
Sajnálom, hogy nincs már velünk, leginkább a feleségét, akivel egy életet éltek le a létező legnagyobb békességben, szogalomban, szeretetben. Most Ő egyedül maradt, és persze, hogy csak sír. A temetésen biztosan nem tudok ott lenni, mert akkor lesz, amikor dolgozom.
De gondolatban már ezerszer és még egyszer elköszöntem. Még hallom a hangját, ahogy köszön, és látom az arcát is hozzá. És hiszem, hogy ahol most van, vagy ahova tart, ott jó lesz neki. Ezért nem szenvedett tovább itt a Földön, hogy minél előbb jó lehessen újra.
Mi pedig majd ahányszor elmegyünk a ház előtt, várjuk, hogy odaköszönjön a kertből, hogy "Szeeerbusztoook".
Múlt hét vasárnap meghalt egy kedves szomszéd bácsi is. (nem közvetlen szomszédunk) Amikor én kislány voltam, ő már akkor is elég öreg volt (az akkori mércémmel), és már akkor is mindig úgy köszönt, hogy "Szeeeeerbusztoook". Nem túlzás, tényleg ilyen vontatottan mondta. És még nem is olyan régen is így köszönt. Januárban derült ki róla, hogy májrákja van, kezelést már nem kaphatott, mert ahhoz túlságosan legyengült már a szervezete. De amúgy sem kérte volna. Pedig tavaly még nagyon örült, mikor túl volt a szemműtéten, hogy végre újra lát.
Látszott rajta már jó régóta az öregség is, meg a betegség is. Nagyon sovány volt világéletében, de mióta nem dolgozott a nyugdíj mellett, mindig jobban össze is szakadt szegénykém. Az idén már állataik sem voltak, pedig ők voltak a környéken az egyetlenek, akik a legtovább tartottak malacot
Sajnálom, hogy nincs már velünk, leginkább a feleségét, akivel egy életet éltek le a létező legnagyobb békességben, szogalomban, szeretetben. Most Ő egyedül maradt, és persze, hogy csak sír. A temetésen biztosan nem tudok ott lenni, mert akkor lesz, amikor dolgozom.
De gondolatban már ezerszer és még egyszer elköszöntem. Még hallom a hangját, ahogy köszön, és látom az arcát is hozzá. És hiszem, hogy ahol most van, vagy ahova tart, ott jó lesz neki. Ezért nem szenvedett tovább itt a Földön, hogy minél előbb jó lehessen újra.
Mi pedig majd ahányszor elmegyünk a ház előtt, várjuk, hogy odaköszönjön a kertből, hogy "Szeeerbusztoook".
2012. nov. 1.
Mindenszentek
Az üdvözült lelkek emléknapja van ma. Holnap pedig Halottak Napja lesz, az elhunyt, de még üdvösséget el nem nyert hívek emléknapja lesz. A kettő nem ugyanaz, de ebbe ne menjünk most bele, mert tulajdonképpen a legtöbbünknél úgyis ugyanazt jelenti.
Akikre emlékezünk ma, holnap, és az év 365 napján szívünknek kedves emberek. Valakik, akiktől tanultunk, akikkel jó volt beszélgetni, akik rokonaink voltak. A temetők biztosan megteltek országszerte, hiszen a legtöbben ilyenkor mennek el a sírokhoz, különösen azokhoz, amik távol vannak. Mi is voltunk, gyújtottunk mécsest, és aztán jöttünk is.
Ma hatványozottan sokszor jutottak eszembe azok a számomra nagyon kedves emberek, akik már nincsenek itt velünk. Emlékek törtek elő, gesztusok, mondatok. Érdekes, hogy míg azokat a pillanatokat mindig vissza tudom idézni, amikor meg tudtam, hogy meghaltak, azok a pillanatok sokkal nehezebben jönnek vissza, amikor még olyan természetes volt, hogy él. De szép lassan mindig többet és többet kapok vissza ezekből az emlékekből, és néha azon kapom magam, hogy már mosolyogva gondolok vissza egy-egy jelenetre.
Holnap lesz 15 éve, hogy az unokaöcsém meghalt. Nem érhette meg a 18. születésnapját, elvitte őt a betegség, ami akkor már három éve folyamatosan kínozta. Hol jobban, hol kevésbé. Leukémiás volt, csontvelődonort nem találtak neki. A sors kegye volt, vagy épp gúnyos fricskája, sosem tudjuk már meg, hogy az utolsó fél évben azt hitte, olyan jól van, hogy kezelésre sem kell mennie. Mire újra visszakerült a kórházba, már késő volt. Adminisztrációs hiba volt az a hit, amiben élt, de utólag azt hiszem, kellett neki ez a kis szabadság, még akkor is, ha végül nagy árat fizetett érte. A halála előtt egy nappal még találkoztunk. Jól volt, már amennyire jól lehet lenni kemoterápiás kezelés után. Balázs is, én is ott voltunk nála, a mai napig a fülemben cseng, ahogy elköszönt: " aztán jót ne halljak ám..." Arra is emlékszem, hogy amikor másnap reggel jött anyám, hogy "Zsolti meghalt" nem hittem el. Egyszerűen képtelenség volt, hogy előtte még olyan jókedvű volt, és még aznap éjjel agyvérzést kapjon, ami el is vigye. Bevallom, addig, amíg nem mentek a kórházba azonosítani, azt gondoltam, hogy nem is ő. De persze ő volt. :(
Azon gondolkodtam, hogy az eltelt 15 évben, amit ő már üdvözült lélekként töltött el, nyilván sokkal boldogabban és szabadabban, mint amilyen itt valaha is lehetett volna.... mennyi minden történt. Ha holnap itt állna, meg sem ismerne.. és a gyerekeim is idegenek lennének neki.
De rájöttem, hogy dehogy... hiszen biztosan nyomon követi a sorsunkat ő is, akárcsak a többiek, akik már nem itt, a földön a barátaink, a rokonaink. Egyszer még találkozunk.
Addig pedig emlékszem... arcokra, mondatokra, helyzetekre. Nem csak ilyenkor... Csak ilyenkor kicsit élesebben.
Akikre emlékezünk ma, holnap, és az év 365 napján szívünknek kedves emberek. Valakik, akiktől tanultunk, akikkel jó volt beszélgetni, akik rokonaink voltak. A temetők biztosan megteltek országszerte, hiszen a legtöbben ilyenkor mennek el a sírokhoz, különösen azokhoz, amik távol vannak. Mi is voltunk, gyújtottunk mécsest, és aztán jöttünk is.
Ma hatványozottan sokszor jutottak eszembe azok a számomra nagyon kedves emberek, akik már nincsenek itt velünk. Emlékek törtek elő, gesztusok, mondatok. Érdekes, hogy míg azokat a pillanatokat mindig vissza tudom idézni, amikor meg tudtam, hogy meghaltak, azok a pillanatok sokkal nehezebben jönnek vissza, amikor még olyan természetes volt, hogy él. De szép lassan mindig többet és többet kapok vissza ezekből az emlékekből, és néha azon kapom magam, hogy már mosolyogva gondolok vissza egy-egy jelenetre.
Holnap lesz 15 éve, hogy az unokaöcsém meghalt. Nem érhette meg a 18. születésnapját, elvitte őt a betegség, ami akkor már három éve folyamatosan kínozta. Hol jobban, hol kevésbé. Leukémiás volt, csontvelődonort nem találtak neki. A sors kegye volt, vagy épp gúnyos fricskája, sosem tudjuk már meg, hogy az utolsó fél évben azt hitte, olyan jól van, hogy kezelésre sem kell mennie. Mire újra visszakerült a kórházba, már késő volt. Adminisztrációs hiba volt az a hit, amiben élt, de utólag azt hiszem, kellett neki ez a kis szabadság, még akkor is, ha végül nagy árat fizetett érte. A halála előtt egy nappal még találkoztunk. Jól volt, már amennyire jól lehet lenni kemoterápiás kezelés után. Balázs is, én is ott voltunk nála, a mai napig a fülemben cseng, ahogy elköszönt: " aztán jót ne halljak ám..." Arra is emlékszem, hogy amikor másnap reggel jött anyám, hogy "Zsolti meghalt" nem hittem el. Egyszerűen képtelenség volt, hogy előtte még olyan jókedvű volt, és még aznap éjjel agyvérzést kapjon, ami el is vigye. Bevallom, addig, amíg nem mentek a kórházba azonosítani, azt gondoltam, hogy nem is ő. De persze ő volt. :(
Azon gondolkodtam, hogy az eltelt 15 évben, amit ő már üdvözült lélekként töltött el, nyilván sokkal boldogabban és szabadabban, mint amilyen itt valaha is lehetett volna.... mennyi minden történt. Ha holnap itt állna, meg sem ismerne.. és a gyerekeim is idegenek lennének neki.
De rájöttem, hogy dehogy... hiszen biztosan nyomon követi a sorsunkat ő is, akárcsak a többiek, akik már nem itt, a földön a barátaink, a rokonaink. Egyszer még találkozunk.
Addig pedig emlékszem... arcokra, mondatokra, helyzetekre. Nem csak ilyenkor... Csak ilyenkor kicsit élesebben.
2012. ápr. 19.
A tegnap után ma van
Őstehetség vagyok. Na nem, semmi új képességemet nem fedeztem fel, de azért ma este sikeresen rádöbbentem, (meg rádöbbentettek) hogy igazi őstehetség vagyok abban, hogyan sodorjam magam egy enyhe depresszió előszobájába. Annyira megy ez nekem, hogy pillanatok alatt elintézem magamnak, semmi gond. Ezzel a tegnap megírt gondolathullámmal könnyíteni akartam magamon, de igazából annyi minden van, amiket nem írhatok le (mégis egy nyilvános blog, és ha már harmadik személyről is szó van, aki nem családtagom, akkor vissza kell fognom magam), hogy ez is csak félig sikerült. De a félig is jó már. Azt még majd tisztázom magamban, hogy most akkor félig üres vagyok már, vagy még félig tele. Mert ez esetben nem is tudom melyik a jobb.
Nem akartam arról sem írni, hogy a tegnapi világvége hangulathoz hozzájárult nagyban az is, hogy ismét haláleset történt Balázs munkahelyén. A tavalyi után alig egy évvel, elég kísérteties módon ugyanannyi idősen majdnem csak ugyanúgy is, megint meghalt egy fiatal ember. Amikor Balázs hazafelé menet beugrott hozzám egy puszira, és elmondta, még úgy tudta, epilepsziás rohamot kapott. Azt nem tudta, a roham miatt történt a haláleset, vagy fordítva.. Később megtudtuk, szívrohamot kapott. Pont úgy, mint Tomi tavaly. :(
Megviselt az egész, még akkor is, ha nem ismertem ezt az embert. Minden ilyen megvisel, megrendít. Mindig jobban. Hálásnak kéne lennem, amiért itt vagyunk, viszonylag egészségesen, boldogan, tulajdonképpen megvan mindenünk, amire épp szükségünk van. Ehelyett ilyeneken nyavalygok, hogy másik munka.
Aztán mikor erre figyelmeztetett is Balázs ma, akkor is azt gondoltam, hogy hát oké.... akkor legyünk pozitívak. Csak aztán egy fia pozitív gondolat nem jutott hirtelen eszembe, úgyhogy nem keresgéltem.
Gondoltam, majd csak lesz valahogy.
És aztán beugrott, hogy mit is olvastam magamról a hétvégén. Merthogy Heni írt az aszcendensével kapcsolatban talán a hét gondolata kapcsán, és akkor azon gondolkodtam, hogy honnan is tudhatnám meg, hogy mi az enyém, mert nekem aztán halvány segédfogalmam sincs róla. De google a barátom, aki mindig mindenre válaszol valamit, hát megkérdeztem tőle, hogy "honnan tudom meg, mi az aszcendensem" És megmondta. Én meg meg is tudtam.
Nem akartam arról sem írni, hogy a tegnapi világvége hangulathoz hozzájárult nagyban az is, hogy ismét haláleset történt Balázs munkahelyén. A tavalyi után alig egy évvel, elég kísérteties módon ugyanannyi idősen majdnem csak ugyanúgy is, megint meghalt egy fiatal ember. Amikor Balázs hazafelé menet beugrott hozzám egy puszira, és elmondta, még úgy tudta, epilepsziás rohamot kapott. Azt nem tudta, a roham miatt történt a haláleset, vagy fordítva.. Később megtudtuk, szívrohamot kapott. Pont úgy, mint Tomi tavaly. :(
Megviselt az egész, még akkor is, ha nem ismertem ezt az embert. Minden ilyen megvisel, megrendít. Mindig jobban. Hálásnak kéne lennem, amiért itt vagyunk, viszonylag egészségesen, boldogan, tulajdonképpen megvan mindenünk, amire épp szükségünk van. Ehelyett ilyeneken nyavalygok, hogy másik munka.
Aztán mikor erre figyelmeztetett is Balázs ma, akkor is azt gondoltam, hogy hát oké.... akkor legyünk pozitívak. Csak aztán egy fia pozitív gondolat nem jutott hirtelen eszembe, úgyhogy nem keresgéltem.
Gondoltam, majd csak lesz valahogy.
És aztán beugrott, hogy mit is olvastam magamról a hétvégén. Merthogy Heni írt az aszcendensével kapcsolatban talán a hét gondolata kapcsán, és akkor azon gondolkodtam, hogy honnan is tudhatnám meg, hogy mi az enyém, mert nekem aztán halvány segédfogalmam sincs róla. De google a barátom, aki mindig mindenre válaszol valamit, hát megkérdeztem tőle, hogy "honnan tudom meg, mi az aszcendensem" És megmondta. Én meg meg is tudtam.
Ikrek
aszcendens
Eredendően
kettős a személyiséged. Míg az egyik pillanatban éles eszű, kommunikatív és
elbűvölő vagy, addig a következőben már mogorva és keserű. Lényegében társasági
lény vagy, az összes jegy közül a legbőbeszédűbb. Soha sem nősz fel, egy kicsit
mindig gyerek maradsz. Örömöt lelsz a trükkökben és a rejtvényekben, megrögzött
tréfamester hírében állsz.
Állandóan elfoglalt vagy, mely abból fakad, hogy egyszerre két vagy több munkát is elvállalsz. Naponta változtatod a véleményed, de sohasem ismered el, ha tévedsz. Mivel hiányzik belőled az összpontosítási készség, képtelen vagy következetes életmódot folytatni. Folyton új ösztönző erőre van szükséged. Gyorsan tudsz előállni ötletekkel, ám annyi kitartás már nincs benned, hogy a végére is járj ezeknek. (forrás: femina.hu )
Állandóan elfoglalt vagy, mely abból fakad, hogy egyszerre két vagy több munkát is elvállalsz. Naponta változtatod a véleményed, de sohasem ismered el, ha tévedsz. Mivel hiányzik belőled az összpontosítási készség, képtelen vagy következetes életmódot folytatni. Folyton új ösztönző erőre van szükséged. Gyorsan tudsz előállni ötletekkel, ám annyi kitartás már nincs benned, hogy a végére is járj ezeknek. (forrás: femina.hu )
Ennek fényében gondoltam magamra ma este, és megállapítom, hogy akkor mégis minden rendben van velem. Csak túlságosan ikrek vagyok... nem elég a horoszkópom, még az aszcendensem is. :D
Mondjuk azért azt még elmesélem, hogy az elemzés ennél sokkal bővebb, és mindenféle van benne... de annyira ül, hogy tátva maradt a szám. Ráadásul nem csak rám. Mert megcsináltam Balázsét is, és neki is. Meg a sógoromnak is. Szóval..... lehet ebben valami....
2012. febr. 15.
Búcsú
Előre is elnézést kérek a nem éppen vidám téma miatt. És előre is figyelmeztetek mindenkit, akinek egyébként is rossz kedve van, hogy ezt most NE olvassa végig. A bejegyzés kizárólag azért születik, hogy ki tudjam magamból írni ezeket az érzéseket, gondolatokat. Még az is előfordulhat,hogy valakit megbántok.
Ma temetésen voltam. Zolit temették, akiről nem olyan régen írtam. Elég fura érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy elkísérjem e az utolsó útjára, vagy sem. Az egyik részem mindenképpen ott akart lenni. Ez a részem az, amelyik így tudja lezárni, ténylegesen elhinni, hogy már nem találkozunk többé. A másik részem pedig semmiképp nem akart ott lenni. Ez az a részem, aki nem akar szembesülni az emberek fájdalmával. És volt ebben a részben még egy kicsi olyan is, amelyik haragszik, és nem tudja elfogadni, hogy képes valaki így is.
Sok minden miatt végül úgy döntöttem, elkísérem őt. Tegnap még szent esküt tettem rá, (ennyit az én esküjeimről?) hogy ha tényleg megérkezik a hó és a szél, akkor nem fagyasztom meg magam. Ma délelőtt, amikor elkezdett szakadni, inkább kerestem alternatív megoldást arra, hogy ott is legyek, és meg se fagyjak. Ekkor már tudtam, a harag érzést eltompította bennem rég az az érzés, hogy búcsúzni tőle csakis ott és úgy lehet. Tényleg nem volt annyira közeli ismeretségünk, hogy akár csak tartoztam volna neki ezzel. A húgával igen. De vele nem. Mégis..
Délben még arról kérdezgettem Balázst (akinek az enyémnél sokkal komolyabb teológiai jártassága van),hogy vajon pap temeti majd? És ha igen, akkor hogy fogja elbúcsúztatni? Mert ugye az öngyilkosokat régen nem is temette el a pap, mert nem kerülhettek a mennyországba. Őszintén szólva leginkább az a rész foglalkoztatott, hogy mi lesz most vele akkor? Mert az nem lehet, hogy egyetlen eltévelyedés miatt az egész eddigi minden sutba vágódik, és emiatt majd már soha többé nem "indul" ilyen esélyekkel a következő életeiben. Ezen mondjuk úgy egy hete aggódom. Abban biztos vagyok, hogy tényleg nem ott van, ahol kéne lennie (ne is kérdezzétek, úgysem tudom elmondani mitől vagyok ebben biztos), de arra senki nem tud válaszolni, van e még esélye jóvá tenni, hogy engedett az ördög megkísértésének.
A temetőhöz érve fejbe kólintott az iszonyatosan nagy tömeg. Egyforma arcok voltak, mind-mind azt az értetlenséget és hitetlenséget tükrözte, ami azóta a nap óta kísért itt körülötte. A gyerekeit látni iszonyatos volt. A felesége egy megtört, szenvedő asszony, nagyon messze a régi önmagától. Amikor ezt láttam, újra haragra gerjedtem idebent, amiért a halált választotta.
A szertartás fura volt, nem csak a pap fiatalsága miatt, hanem mert ugyan eltemette őt, de egyszer sem imádkoztunk az ő lelki üdvéért, csak az ittmaradókért. Ami a legfurább volt.. a temetés kezdetekor sütött a nap. Aztán ahogy elkezdett beszélni a pap, feltámadt a szél. Amikor pedig már a koporsó lent volt a föld alatt, esni kezdett újra a hó. Mintha az elemek harcoltak volna érte. Nem tudom ki nyert.
A temetések után mindig megállapítom, hogy semmiképp nem akarok koporsós temetést. Pedig régen azt gondoltam, soha, semmi nem venne rá másra. De az mindennél szörnyűbb, ahogy egy fa ládára rá van írva: x. y. élt akárhány évet.
Ma ezen kívül még azon is elgondolkodtam, vajon mekkora elszántság kell ahhoz, hogy valaki ne akarja tovább csinálni? Vagy mennyire kell megőrülni ahhoz, hogy mindent feladjunk? Tudom, hogy nagyon sokan élnek súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel, vagy akár méltatlan körülmények között, de ez elég ok e ahhoz,hogy mi döntsük el, mikor akarunk menni? Emlékszem, amikor 14 évesen ücsörögtem egy ilyesmi téli estén, mint ez a mai feltett lábakkal a sötét szobában, és folytak a könnyeim, mert nagyon fájtak a lábaim (sokizületi gyulladásom volt). Akkor, a kamaszos lázadós énem eljátszott a gondolattal, hogy valahogy leugrok az ablakból, hogy többet ne fájjon. Aztán a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy azokon gondolkodom, hogy de akkor nem is fogom tudni, milyen férjem lenne..
Soha többé nem engedtem magamnak, hogy ennyire fel akarjam adni, akármilyen nehéz pillanataim voltak is.(pedig akadtak) Természetesen ez én vagyok, és mások másképp élik meg, másképp gondolkodnak. Mindig vannak, akik átadják magukat az egész rossznak, és hagyják megtörténni..
Ők azok, akikért mindig sírnak.... akiket nem lehet elbúcsúztatni, mert nem volt idő semmire. Sem lehetőség. Adja Isten, hogy soha többé ne kelljen ilyesmivel szembesülnünk..
És azért egy szerény jó is jut mára: teljesen magamtól sikerült egy órával hamarabb felkelnem, és így Patrik beért a nulladik órára próbálni a március 15-i műsort. :)
Ma temetésen voltam. Zolit temették, akiről nem olyan régen írtam. Elég fura érzéseim voltak azzal kapcsolatban, hogy elkísérjem e az utolsó útjára, vagy sem. Az egyik részem mindenképpen ott akart lenni. Ez a részem az, amelyik így tudja lezárni, ténylegesen elhinni, hogy már nem találkozunk többé. A másik részem pedig semmiképp nem akart ott lenni. Ez az a részem, aki nem akar szembesülni az emberek fájdalmával. És volt ebben a részben még egy kicsi olyan is, amelyik haragszik, és nem tudja elfogadni, hogy képes valaki így is.
Sok minden miatt végül úgy döntöttem, elkísérem őt. Tegnap még szent esküt tettem rá, (ennyit az én esküjeimről?) hogy ha tényleg megérkezik a hó és a szél, akkor nem fagyasztom meg magam. Ma délelőtt, amikor elkezdett szakadni, inkább kerestem alternatív megoldást arra, hogy ott is legyek, és meg se fagyjak. Ekkor már tudtam, a harag érzést eltompította bennem rég az az érzés, hogy búcsúzni tőle csakis ott és úgy lehet. Tényleg nem volt annyira közeli ismeretségünk, hogy akár csak tartoztam volna neki ezzel. A húgával igen. De vele nem. Mégis..
Délben még arról kérdezgettem Balázst (akinek az enyémnél sokkal komolyabb teológiai jártassága van),hogy vajon pap temeti majd? És ha igen, akkor hogy fogja elbúcsúztatni? Mert ugye az öngyilkosokat régen nem is temette el a pap, mert nem kerülhettek a mennyországba. Őszintén szólva leginkább az a rész foglalkoztatott, hogy mi lesz most vele akkor? Mert az nem lehet, hogy egyetlen eltévelyedés miatt az egész eddigi minden sutba vágódik, és emiatt majd már soha többé nem "indul" ilyen esélyekkel a következő életeiben. Ezen mondjuk úgy egy hete aggódom. Abban biztos vagyok, hogy tényleg nem ott van, ahol kéne lennie (ne is kérdezzétek, úgysem tudom elmondani mitől vagyok ebben biztos), de arra senki nem tud válaszolni, van e még esélye jóvá tenni, hogy engedett az ördög megkísértésének.
A temetőhöz érve fejbe kólintott az iszonyatosan nagy tömeg. Egyforma arcok voltak, mind-mind azt az értetlenséget és hitetlenséget tükrözte, ami azóta a nap óta kísért itt körülötte. A gyerekeit látni iszonyatos volt. A felesége egy megtört, szenvedő asszony, nagyon messze a régi önmagától. Amikor ezt láttam, újra haragra gerjedtem idebent, amiért a halált választotta.
A szertartás fura volt, nem csak a pap fiatalsága miatt, hanem mert ugyan eltemette őt, de egyszer sem imádkoztunk az ő lelki üdvéért, csak az ittmaradókért. Ami a legfurább volt.. a temetés kezdetekor sütött a nap. Aztán ahogy elkezdett beszélni a pap, feltámadt a szél. Amikor pedig már a koporsó lent volt a föld alatt, esni kezdett újra a hó. Mintha az elemek harcoltak volna érte. Nem tudom ki nyert.
A temetések után mindig megállapítom, hogy semmiképp nem akarok koporsós temetést. Pedig régen azt gondoltam, soha, semmi nem venne rá másra. De az mindennél szörnyűbb, ahogy egy fa ládára rá van írva: x. y. élt akárhány évet.
Ma ezen kívül még azon is elgondolkodtam, vajon mekkora elszántság kell ahhoz, hogy valaki ne akarja tovább csinálni? Vagy mennyire kell megőrülni ahhoz, hogy mindent feladjunk? Tudom, hogy nagyon sokan élnek súlyos, gyógyíthatatlan betegséggel, vagy akár méltatlan körülmények között, de ez elég ok e ahhoz,hogy mi döntsük el, mikor akarunk menni? Emlékszem, amikor 14 évesen ücsörögtem egy ilyesmi téli estén, mint ez a mai feltett lábakkal a sötét szobában, és folytak a könnyeim, mert nagyon fájtak a lábaim (sokizületi gyulladásom volt). Akkor, a kamaszos lázadós énem eljátszott a gondolattal, hogy valahogy leugrok az ablakból, hogy többet ne fájjon. Aztán a következő pillanatban azon kaptam magam, hogy azokon gondolkodom, hogy de akkor nem is fogom tudni, milyen férjem lenne..
Soha többé nem engedtem magamnak, hogy ennyire fel akarjam adni, akármilyen nehéz pillanataim voltak is.(pedig akadtak) Természetesen ez én vagyok, és mások másképp élik meg, másképp gondolkodnak. Mindig vannak, akik átadják magukat az egész rossznak, és hagyják megtörténni..
Ők azok, akikért mindig sírnak.... akiket nem lehet elbúcsúztatni, mert nem volt idő semmire. Sem lehetőség. Adja Isten, hogy soha többé ne kelljen ilyesmivel szembesülnünk..
És azért egy szerény jó is jut mára: teljesen magamtól sikerült egy órával hamarabb felkelnem, és így Patrik beért a nulladik órára próbálni a március 15-i műsort. :)
2012. febr. 5.
Emlékül
Amikor még reggel fogalmazgattam magamban a bejegyzést, akkor azt gondoltam, egészen más lesz a cím. Aztán úgy alakult, hogy kissé át kell fogalmaznom az egészet. Szomorú oka van az emlékezésnek.
Két férfire emlékezünk, akikben életükben azt hiszem, a világon semmi közös nem volt. Ma már ugyanazon a sorson osztoznak, talán ugyanott is vannak.
Gyuri, akit a városban csak "a szatyros Gyurinak" hívtak, évek óta hozzánk tartozott. Nem volt otthona, nem volt semmije, csak két nagy spar-os szatyor. Ritkán szólt bárkihez is, tette a dolgát tavasszal, nyáron, ősszel, télen. Gyűjtötte az eldobált üvegeket, amiket aztán valamelyik boltban visszaváltott, és abból vásárolt. Azt nem mondom, hogy soha nem alkoholizált, mert az nem igaz. De többnyire kaját vett magának. Gyuri az évek hosszú sora alatt annyira hozzánk tartozó lett, hogy mindig akadt valaki, aki adott neki tiszta ruhát, aki befogadta egy-két napra, hogy legyen egy hely, ahol aludhat, különösen ilyenkor, télen. Cserébe fát vágott, füvet nyírt, amiben tudott, segített. Azoktól, akik segítették őt rendszeresen, tudom, hogy mindig nagyon nehezen fogadta el azt, amit juttattak neki, szabadkozott a végsőkig. Akivel szóba állt, azoknak elmesélte, hogy nem volt ő mindig földönfutó, volt neki lakása, csak mikor elvált, otthagyott mindent a feleségének. A történet szempontjából mindez teljesen lényegtelen, de tény, nem volt egy ősbunkó, és csak akkor hallottam őt egyszer-kétszer csúnyán káromkodni, amikor az iskolás gyerekek csoportosan "lecsövesezték", és kiröhögték. Megjegyzem, akkor is úgy gondoltam, igaza volt. Karácsonykor a boltban futottunk össze, ő hozott egy pár üveget, aminek a fele nem volt jó, így nem volt elég pénze arra, amit venni szeretett volna. Egy babkonzerv és egy konyak lett volna. A konyakot ott hagyta. Nekem elszorult a szívem a gondolattól, hogy az egyetlen dolog, ami akkor egy kicsit átmenetileg megmelengette volna őt, ott kellett, hogy maradjon. Megvettem neki. Szabadkozott, amikor átadtam neki, Boldog Karácsonyt kívánva, de végül elfogadta "Az Isten áldja meg a jóságát."
A héten figyeltem, ahogy jött ez a nagy hideg, hátha összefutunk valahol. Gondoltam, megmondom neki, jöjjön arra a bolt felé, és a szomszédos "gyorsbüfében" majd valahogy megetetem, legalább egy tányér levessel, vagy főzelékkel. De nem találkoztunk.
Zoli, mondhatnám, hogy Gyuri tökéletes ellentéte. Családi vállalkozásban dolgoztak, szorgos, dolgos, mosolygós ember. Két fiú gyereke is van, a kisebbikkel Patrik együtt focizott. Annak idején volt alkalmunk többször beszélgetésbe elegyedni is a focipálya mellett, és mindig megállapítottam, hogy olyan igazi "rendes férfi", aki nagyon szereti a feleségét, és a gyerekeit. Büszke volt mindkét fiúra, és büszke volt a feleségére, aki olyan jól segítette a fiúkat az iskolai tanulmányaikban is, és támogatta őket a sportolói tevékenységeikben. A családi vállalkozásban is tevékenyen részt vett, mindig épp ott segített, ahol kellett. Szállított, kiszolgált, mikor mit. Házat épített, tele volt tervekkel mindig, hogy még mit fog megcsinálni, vagy épp mit csinál inkább másképp. Azt gondoltam róla, hogy olyan igazi "stabil hátország" lehet mindenkinek.
Zoli és Gyuri sorsa a héten összefonódott. Gyuriról a hét közepén jött a hír először. Felakasztotta magát. Először nem hittem, később már muszáj volt, mert hivatalos lett. Zoliról ma délután kaptam ugyanezt a hírt. Ma reggelre ő is ugyanezt tette. Mindketten halottak. Egyikükről sem tudhatjuk, miért tették, amit tettek. Gyuri döntése egy kicsit érhető, hiszen évek óta nagyon kilátástalan sorsa volt, ez a hideg pedig még az ő sokat megélt testét-lelkét is teljesen kikészíthette. Zolié teljes döbbenet, és értetlenség. Azt hiszem, ha bárkit megkérdeznék róla a városban, mind ugyanazt mondaná, de hát ő olyan kedves volt mindig.
Nem tudom, mi az oka annak, hogy valaki képes azt mondani, kész, odadobok mindent, ami az itteni életem, mert elég volt. Megérteni, és elfogadni is nehezen tudom.
A kérdés viszont azóta is motoszkál bennem,vajon én tudom e biztosan a családom tagjairól, hogy nem őrlődnek e titkon olyan dolgokon, ami ide vezethet? Vajon biztosítom őket elégszer arról, hogy mindent meg tudunk oldani, túl tudunk élni, ha itt vagyunk egymásnak?
Gyuri és Zoli lelke az én "hitem" szerint még messze van a célba éréstől, de szívből kívánom nekik, hogy hamar odaérjenek, és nyerjék el a feloldozást.
Nekünk, akik itt vagyunk, és nap mint nap szembesülünk ilyen tragédiákkal, kívánom, hogy elég nagylelkűek legyünk megbocsátani nekik, és elég nyitottak ahhoz, hogy elfogadjuk a döntéseiket. (és járjunk nyitott szívvel, hogy mindig "hazatalálhasson" valaki)
Gyuri és Zoli, az Isten nyugosztaljon benneteket. :(
Két férfire emlékezünk, akikben életükben azt hiszem, a világon semmi közös nem volt. Ma már ugyanazon a sorson osztoznak, talán ugyanott is vannak.
Gyuri, akit a városban csak "a szatyros Gyurinak" hívtak, évek óta hozzánk tartozott. Nem volt otthona, nem volt semmije, csak két nagy spar-os szatyor. Ritkán szólt bárkihez is, tette a dolgát tavasszal, nyáron, ősszel, télen. Gyűjtötte az eldobált üvegeket, amiket aztán valamelyik boltban visszaváltott, és abból vásárolt. Azt nem mondom, hogy soha nem alkoholizált, mert az nem igaz. De többnyire kaját vett magának. Gyuri az évek hosszú sora alatt annyira hozzánk tartozó lett, hogy mindig akadt valaki, aki adott neki tiszta ruhát, aki befogadta egy-két napra, hogy legyen egy hely, ahol aludhat, különösen ilyenkor, télen. Cserébe fát vágott, füvet nyírt, amiben tudott, segített. Azoktól, akik segítették őt rendszeresen, tudom, hogy mindig nagyon nehezen fogadta el azt, amit juttattak neki, szabadkozott a végsőkig. Akivel szóba állt, azoknak elmesélte, hogy nem volt ő mindig földönfutó, volt neki lakása, csak mikor elvált, otthagyott mindent a feleségének. A történet szempontjából mindez teljesen lényegtelen, de tény, nem volt egy ősbunkó, és csak akkor hallottam őt egyszer-kétszer csúnyán káromkodni, amikor az iskolás gyerekek csoportosan "lecsövesezték", és kiröhögték. Megjegyzem, akkor is úgy gondoltam, igaza volt. Karácsonykor a boltban futottunk össze, ő hozott egy pár üveget, aminek a fele nem volt jó, így nem volt elég pénze arra, amit venni szeretett volna. Egy babkonzerv és egy konyak lett volna. A konyakot ott hagyta. Nekem elszorult a szívem a gondolattól, hogy az egyetlen dolog, ami akkor egy kicsit átmenetileg megmelengette volna őt, ott kellett, hogy maradjon. Megvettem neki. Szabadkozott, amikor átadtam neki, Boldog Karácsonyt kívánva, de végül elfogadta "Az Isten áldja meg a jóságát."
A héten figyeltem, ahogy jött ez a nagy hideg, hátha összefutunk valahol. Gondoltam, megmondom neki, jöjjön arra a bolt felé, és a szomszédos "gyorsbüfében" majd valahogy megetetem, legalább egy tányér levessel, vagy főzelékkel. De nem találkoztunk.
Zoli, mondhatnám, hogy Gyuri tökéletes ellentéte. Családi vállalkozásban dolgoztak, szorgos, dolgos, mosolygós ember. Két fiú gyereke is van, a kisebbikkel Patrik együtt focizott. Annak idején volt alkalmunk többször beszélgetésbe elegyedni is a focipálya mellett, és mindig megállapítottam, hogy olyan igazi "rendes férfi", aki nagyon szereti a feleségét, és a gyerekeit. Büszke volt mindkét fiúra, és büszke volt a feleségére, aki olyan jól segítette a fiúkat az iskolai tanulmányaikban is, és támogatta őket a sportolói tevékenységeikben. A családi vállalkozásban is tevékenyen részt vett, mindig épp ott segített, ahol kellett. Szállított, kiszolgált, mikor mit. Házat épített, tele volt tervekkel mindig, hogy még mit fog megcsinálni, vagy épp mit csinál inkább másképp. Azt gondoltam róla, hogy olyan igazi "stabil hátország" lehet mindenkinek.
Zoli és Gyuri sorsa a héten összefonódott. Gyuriról a hét közepén jött a hír először. Felakasztotta magát. Először nem hittem, később már muszáj volt, mert hivatalos lett. Zoliról ma délután kaptam ugyanezt a hírt. Ma reggelre ő is ugyanezt tette. Mindketten halottak. Egyikükről sem tudhatjuk, miért tették, amit tettek. Gyuri döntése egy kicsit érhető, hiszen évek óta nagyon kilátástalan sorsa volt, ez a hideg pedig még az ő sokat megélt testét-lelkét is teljesen kikészíthette. Zolié teljes döbbenet, és értetlenség. Azt hiszem, ha bárkit megkérdeznék róla a városban, mind ugyanazt mondaná, de hát ő olyan kedves volt mindig.
Nem tudom, mi az oka annak, hogy valaki képes azt mondani, kész, odadobok mindent, ami az itteni életem, mert elég volt. Megérteni, és elfogadni is nehezen tudom.
A kérdés viszont azóta is motoszkál bennem,vajon én tudom e biztosan a családom tagjairól, hogy nem őrlődnek e titkon olyan dolgokon, ami ide vezethet? Vajon biztosítom őket elégszer arról, hogy mindent meg tudunk oldani, túl tudunk élni, ha itt vagyunk egymásnak?
Gyuri és Zoli lelke az én "hitem" szerint még messze van a célba éréstől, de szívből kívánom nekik, hogy hamar odaérjenek, és nyerjék el a feloldozást.
Nekünk, akik itt vagyunk, és nap mint nap szembesülünk ilyen tragédiákkal, kívánom, hogy elég nagylelkűek legyünk megbocsátani nekik, és elég nyitottak ahhoz, hogy elfogadjuk a döntéseiket. (és járjunk nyitott szívvel, hogy mindig "hazatalálhasson" valaki)
Gyuri és Zoli, az Isten nyugosztaljon benneteket. :(
2011. ápr. 8.
:(
Kegyetlen az élet, de még kegyetlenebb a halál. Főleg, amikor olyan hirtelen jön, hogy teljesen letaglóz mindent és mindenkit. Mostanában túl sokszor kell szembesülnünk ezzel a kegyetlenséggel, és legyen bár mégolyan erős hitem is abban, hogy a földi élet után is van tovább, mégis félelemmel, és fájdalommal viselem.
Sokkoló hír volt, amikor szenteste délelőttjén megtudtuk, hogy ismerős fiatalember előző este munkába indulás előtt rosszul lett, és már nem tudtak rajta segíteni. 44 évesen három kicsi gyerek maradt utána, a legkisebb még csak fél éves. :( Nekünk, ismerősöknek is felfoghatatlan volt, bele sem mertem gondolni, milyen lehet a családnak.
Aztán nem sokkal később jött a hír, hogy Patrik osztálytársának az apukáját munkahelyi baleset érte, és azonnal, egy szempillantás alatt meghalt. Felfoghatatlan volt, hogy egy olyan életet szerető ember, mint ő, így, ilyen hirtelen elment. Rettenetes volt látni az osztálytársakon is a néma döbbenetet, rettenetes volt végigélni a temetést, és legyen bár önző dolog, magamban hálát adtam az égieknek odafent, amiért nem mértek ránk ilyen csapást.
És akkor ma reggel a szinte mindezt még felül is múló hír. Munkába menet meghalt Balázs kollégája. Egyszerűen csak így. Elindult, és nem tudott megérkezni, mert útközben rosszul lett, és már nem volt több ideje itt a földön. Felfoghatatlan hirtelenséggel, még csak elesni sem volt ideje csak miután már megtörtént a baj. Esélye sem lett volna segítséget kapni akkor sem, ha nincs egyedül. Erikkel egy csoportba járt a kislánya az oviban. Mióta csak megtudtuk a hírt, folyton potyognak a könnyeim. Láttam, amikor Eriket vártuk a suli előtt, ahogy a kislányért jött az anyukája. Belegondoltam, vajon hogy tudnám végigcsinálni mindezt, és a hideg rázott. Őrület az egész, hiszen a kollégák még reggel is hagytak neki munkát.... nem is értették, hogyhogy még nincs ott. És aztán kifelé jövet az út mellett látták viszont. :(
Nekik, akik így mennek el, valószínűleg megváltás az ilyen halál. Idejük sincs megijedni talán, felfogni, hogy vége mindennek. Az itt maradóknak a lehető legkegyetlenebb. Hisz sosem tudnak már igazán elbúcsúzni, nem lehet elmondani azt, amit esetleg már régóta kellett volna. A gyerekek apa nélkül nőnek fel, ráadásul ilyen hamar kell szembesülniük egy ekkora veszteséggel.
Nem tudom mi alapján döntik el odafent, hogy ki az, akinek több jut az itteni életéből, és ki az, akinek kevesebb. Nem tudom ki dönti el. Nem tudom, van e vigasztalás azoknak, akiknek mindezt el kell viselni, túl kell élni.
Azt tudom, a világ kevesebb lett ma is valakivel. És egy kislány világa alapjaiban rendült meg.
Szomorú vagyok.
Kedves, Tomi! Kívánom, hogy az ezután következő életed legyen könnyebb annál, amilyen itt volt. Kívánom, hogy békességre és nyugalomra lelj, és tudd segíteni odafentről a gyönyörű kislányodat is. Amíg emlékeznek rád, itt is élni fogsz.
Sokkoló hír volt, amikor szenteste délelőttjén megtudtuk, hogy ismerős fiatalember előző este munkába indulás előtt rosszul lett, és már nem tudtak rajta segíteni. 44 évesen három kicsi gyerek maradt utána, a legkisebb még csak fél éves. :( Nekünk, ismerősöknek is felfoghatatlan volt, bele sem mertem gondolni, milyen lehet a családnak.
Aztán nem sokkal később jött a hír, hogy Patrik osztálytársának az apukáját munkahelyi baleset érte, és azonnal, egy szempillantás alatt meghalt. Felfoghatatlan volt, hogy egy olyan életet szerető ember, mint ő, így, ilyen hirtelen elment. Rettenetes volt látni az osztálytársakon is a néma döbbenetet, rettenetes volt végigélni a temetést, és legyen bár önző dolog, magamban hálát adtam az égieknek odafent, amiért nem mértek ránk ilyen csapást.
És akkor ma reggel a szinte mindezt még felül is múló hír. Munkába menet meghalt Balázs kollégája. Egyszerűen csak így. Elindult, és nem tudott megérkezni, mert útközben rosszul lett, és már nem volt több ideje itt a földön. Felfoghatatlan hirtelenséggel, még csak elesni sem volt ideje csak miután már megtörtént a baj. Esélye sem lett volna segítséget kapni akkor sem, ha nincs egyedül. Erikkel egy csoportba járt a kislánya az oviban. Mióta csak megtudtuk a hírt, folyton potyognak a könnyeim. Láttam, amikor Eriket vártuk a suli előtt, ahogy a kislányért jött az anyukája. Belegondoltam, vajon hogy tudnám végigcsinálni mindezt, és a hideg rázott. Őrület az egész, hiszen a kollégák még reggel is hagytak neki munkát.... nem is értették, hogyhogy még nincs ott. És aztán kifelé jövet az út mellett látták viszont. :(
Nekik, akik így mennek el, valószínűleg megváltás az ilyen halál. Idejük sincs megijedni talán, felfogni, hogy vége mindennek. Az itt maradóknak a lehető legkegyetlenebb. Hisz sosem tudnak már igazán elbúcsúzni, nem lehet elmondani azt, amit esetleg már régóta kellett volna. A gyerekek apa nélkül nőnek fel, ráadásul ilyen hamar kell szembesülniük egy ekkora veszteséggel.
Nem tudom mi alapján döntik el odafent, hogy ki az, akinek több jut az itteni életéből, és ki az, akinek kevesebb. Nem tudom ki dönti el. Nem tudom, van e vigasztalás azoknak, akiknek mindezt el kell viselni, túl kell élni.
Azt tudom, a világ kevesebb lett ma is valakivel. És egy kislány világa alapjaiban rendült meg.
Szomorú vagyok.
Kedves, Tomi! Kívánom, hogy az ezután következő életed legyen könnyebb annál, amilyen itt volt. Kívánom, hogy békességre és nyugalomra lelj, és tudd segíteni odafentről a gyönyörű kislányodat is. Amíg emlékeznek rád, itt is élni fogsz.
2010. nov. 1.
November 1.
A temetők lehangolnak emiatt, mert tudom, nincsenek ott. Soha nem is voltak. De kell egy hely mindenkinek, ahova letehet egy-egy szál(csokor) virágot, és egy gyertyát, ahol emlékezhet.
Én másképp emlékszem. Ezen a napon is. És bár voltam a temetőben is, és elszorult a torkom nézve a fejfán a neveket, akiknek más volt a sorsuk, és már nem ismerhették a dédunokáikat. Mégis ma miközben itthon égnek a mécsesek, arra gondolok, jó nekik ott, ahol vannak. Tudom, hogy jó. És hiszem, hogy még találkozunk valahol, valamikor.
Így aztán nem is búcsúzom tőlük soha. Csak emlékezem. Arcokra, hangokra, mozdulatokra, illatokra, mondatokra, együtt töltött percekre. És miközben pereg az emlékek filmje, folyton csak motoszkál a fülemben a dal.. "Mindazokért, kiket nem láttunk már régen...."
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)