Életenergia 0

Egy pillanat alatt végeszakadt ma reggel annak a sorozatnak, amit már-már jónak mondhattam. Egyetlen telefonhívás elég volt hozzá, hogy azonnal leszipkázzon belőlem mindent, amit mostanában magamba szippantottam ilyen-olyan dolgokból, eseményekből, helyzetekből.
Már a munkahelyemen voltam, amikor zenélni kezdett a telefonom. Mikor még csak hallgattam, hogy Robbie Williams énekel, azt reméltem, Balázs hív. Aztán megláttam a telefonom kijelzőjén, hogy "suli". A másodperc ezredrésze alatt végigpörgött bennem, hogy csakis Patrikkal történhetett valami, mert ahova Erik jár, az az épület úgy van elmentve, hogy "Eriksuli", és minden egyéb esetben (mármint ha nincs baj) Patrik hívna a saját telefonjáról. Még az is végigszaladt rajtam, hogy "istenem, a foga.." De bárcsak a foga lett volna... A magyar tanára volt a vonalban, aki nem sokat kertelt, máris mondta, hogy Patrik elájult. Abban a pillanatban én is majdnem. Kellett két másodperc hozzá, hogy fel tudjam fogni, kérdezősködnöm kell, hogy történt, mi történt, ki látta, de legfőképp most hol van, és hogy van? Sajnos felnőtt nem látta a tényleges eseményeket, mert szünet végén történt, a falnak támaszkodott, ott csúszott le (isteni szerencse...) Bevitték egy irodába, magához térítették, adtak neki egy banánt, és hívtak engem, hogy mi legyen, mert nagyon sápadt még mindig, és nagyon ijedt is.
Egy tanárnő kísérte oda hozzám a boltba, addigra én elintéztem, hogy bezárok, és viszem az orvoshoz. Amikor engem meglátott, elsírta magát. Kérdeztem, mire emlékszik: semmire, azon kívül, hogy elsötétült minden. Nem ütötte meg magát, nem fáj semmije, de nagyon megijedt. A gyerekorvos egészen alapos alapneurológiai vizsgálatot csinált, megmérte a vérnyomását (113/63), majd adott beutalót neurológiára és ekg-ra.
Itthon nekiálltam időpontért telefonálni, de legnagyobb döbbenetemre, nem kaptam. A Heim Pál kórház rendelőjében közölték velem, hogy szerintük a 11. kerület közelebb lenne hozzánk, és adnak egy másik telefonszámot, érdeklődjek ott, és amúgy is ők csak májusra tudnak időpontot adni. A kapott telefonszámon körülbelül ugyanezt mondta a doktornő, csak még hozzátette, hogy ha nagyon aggódom, akkor keressek fel egy magánrendelőt. Majdnem felrobbantam. Itt egy gyerekről beszélünk, és ájulásról, nem pedig benőtt körömről. Ezek után hívtam a saját orvosaimat. Egyikőjük mától egész jövő héten szabin van, másikójuk pedig csak kedden lesz elérhető. Patthelyzet.
Közben persze Patrik pihent, evett-ivott felváltva, és jobban is lett. Eddigre én már ott tartottam, hogy most akkor én fogok elájulni. Próbálok nem nagyon aggódni,és úgy kezelni a dolgot, hogy van ilyen... mert amúgy tényleg van ilyen.
A többire nem gondolok...mert ha mégis, akkor iszonyatosan rossz érzés. Szerzek neki valahonnan, valakit, aki kideríti akár azt is, hogy semmi baj. Csak azért, mert ő is, én is így leszünk nyugodtak.

A magyar egészségügy pedig bekaphatja a bal lábamat.

Ki hitte volna?

Hát én. Legalábbis én tudtam magamról, hogy vagyok ekkora hülye, mert időről időre felütötte már a fejét nálam a kór. Ó, nem, semmi igazi, kézzelfogható, gyógyítható. Nincs is meghatározott szezonja, vagy épp bármi, amiről tudnám, hogy előjön. Ja, hogy most már áruljam el miről van szó?
Nos, ismét meglátogatott a zöldszemű szörny. Több éve is már annak, hogy utoljára összetalálkoztunk, akkor elég jól sikerült a látogatása, mert igen rövid idő alatt igen sokat sikerült fogynom, cserébe azért, mert az állandó gyomorgörcsöm miatt képtelen voltam enni. Na, most már sikerült az ehhez közeli állapotba jutnom. Mondjuk az a különbség, hogy most tudom a kiváltó okot, vagy legalábbis azt, hogy "ki tette a bogarat a fülembe". Igaz a mondás, hogy ha sokat mondogatják, akkor még a végén elhiszed.. Pedig első pár(tucat) alkalommal leráztam magamról azonnal. Aztán kezdett szurkálni, de mivel mindig megbeszéltük itthon, így a szurkálódás szintjén megrekedt a szörny, és nem bírt növekedni. Na de mivel nem lenne igazi szörny, ha nem tudna nagyon nagyra nőni, és nagyon komolyan rombolni, hát gőzerővel állt munkába. És én, a tökéletesen hülye, és tökéletesen gyarló, balga, önbizalomhiányos nő simán hagytam magam leteríteni.
Balázs tud róla, és még csak egyszer röhögött ki. De olyan őszintén, hogy akkor, abban a pillanatban a szörny egyetlen csapással leterült. Na de nem sikerült kinyírni, mert valahogy osztódik, vagy mi, mert időről időre előtérbe helyezi magát. A legváratlanabb pillanatokban szembesülök azzal, hogy akár el is veszíthetem őt, egyetlen pillanat elég ehhez, és ez a hülye dög még belül röhög is, amikor emiatt összeugrik a gyomrom, és könnybe lábad a szemem.
Joggal merül fel a kérdés, hogy de tett valamit, amitől így viselkedem, vagy ezt érzem? Hát nem. Józan pillanataimban tudom, és látom, hogy minden ugyanolyan. A nemjózanokban pedig minden gyanús. Saját magamat is gyűlölöm az egész miatt, amikor szándékosan provokálom kérdésekkel, vagy keresem a gyanús elszólásokat, pillantásokat. Amúgy nincsenek.
És teljesen hiteles tőle az is, amikor azt mondja, hogy ő Isten előtt esküdött meg nekem, hogy "holtomiglan, holtáiglan, mindenféle bajában..." és ezt nagyon komolyan is gondolja. És elvenne feleségül. Még kétszer is. :)
Úgy szeretném legyőzni ezt az egészet, de nem megy. Úgy szeretnék holnap reggel azzal az érzéssel ébredni, hogy nem zavar egyetlen nő sem körülötte.
Össze vagyok zavarodva, szégyellem is magam kicsit emiatt, mert micsoda dolog nem megbízni benne, amikor semmi okom erre. Ugyanakkor azt érzem, hogy nem benne nem bízom... hanem abban a két nőben, akikkel kapcsolatosan ez a rossz érzés előjön.
"Jó lenne elrohanni, elfutni, elszaladni..." Mondjuk még azelőtt mielőtt én hajtom más felé a saját hülyeségemmel.
Okos ötleteket elfogadnék... meg kevésbé okosakat is. És ez az a post, amihez még az a komment is jól esne, hogy "de hülye vagy, Dius!"

Beszéljünk róla

Tudom, lesz, aki azt mondja, neki fogalma sincs, mert nincs gyereke, vagy még olyan kicsik, vagy már olyan nagyok... de szeretném, ha mindenki elmondaná erről a véleményét, mert tényleg érdekel.
Több hete (vagy inkább hónapja) gondolkodom a gyerekek iskola-kérdésén. Az, hogy végül itt maradtak helyben legnagyobb részt kényelmi szempontok alapján dőlt el. Kérdés volt továbbá az is, hogy mi lesz Patrikkal jövőre. Elvigyük e hatosztályos gimibe, vagy csak felvételiztessük?
Mostanában úgy gondolom, hogy nem biztos az sem, hogy felvételire megyünk, mert egyre inkább biztos, hogy nem fogom engedni bejárni még. Akárhova menne, akár Tatabányára, akár Budaörsre, napi egy-másfél óra pluszt jelentene csak az utazás. Azt meg soknak érzem, és úgy gondolom, a fáradtsága a tanulás rovására menne.
Ma, miután Erik megint felvetette a "vigyetek el másik iskolába" témát, beszélgettem erről Patrik egyik osztálytársának anyukájával. Aki azt mondta, el ne vigyem őket a szomszéd faluba, mert ott nem kapnak ilyen oktatást. Na, aztán ezt én tovább gondoltam. Mert tudtommal van egy nemzeti alaptanterv, aminek mindenkinek meg kell felelni. Nyilván ezen kívül, ha lehetőség (gyerekanyag, felnőtt affinitás, pénz, stb.) van, akkor egy csomó pluszt is adhat egy iskola. De ehhez nagyon komoly együttműködés kell. Szülő a gyerekkel, gyerek a szülővel, gyerek a tanárral, tanár a gyerekkel, szülő a tanárral, és tanár a szülővel. És igen, gyerek a gyerekkel is. Jelen pillanatban ma szerintem tök mindegy, ki hol végez az iskolában (valószínűleg van rá egy csomó ellenpélda, mégis így gondolom). Minden iskolának van minimum egy olyan tanulója, akire nagyon büszke lehet. És olyan is van, aki mondjuk lehetne a rossz példa. Általános iskolába járnak, és ahogy a nevében is benne van, az a dolga, hogy általános ismeretekkel ismertesse meg őket, olyanokkal, amik majd stabil alapot nyújtanak a középfokú képzéshez. Stabil alapot pedig nehéz lehet megszerezni egy teljesítménycentrikus iskolában, ahol hajtják őket, mint a "versenylovakat".
Balázzsal arról beszélgettünk, hogy annak idején mi, mennyire más rendszerben tanultunk még. (pedig elvileg ugyanez volt a követelmény) Akkor, abban a rendszerben számított, hogy melyik iskolába járt az ember, mert voltak igen jó hírű, elit gimnáziumok, szakközépiskolák, ahova rendszerint minimum tízszeres túljelentkezés volt. Voltak a közepes szintűek, és voltak azok "ahova bárkit felvesznek". Aztán amikor érettségiztünk, szintén ez volt, (már aki felvételizett), hogy számított, honnan felvételezik. Most pontszámok és kódszámok vannak. Nem áll ezek mögött egy személy, csak meg kell felelni a ponthatároknak, és máris tied a pálya. (jó, tudom, hogy nem ilyen egyszerű) Aztán még szóba került az is köztünk, hogy ugyan akkor mennyire nagy szám volt, hogy pl. ő is egy nagyon erős vendéglátós suliba járt, de mostanra ez már "senkit nem érdekel", mert talán már nem is tudják. Sőt, hogy ne menjek messzire, a saját kettes(!) matek érettségim is nagyban köszönhető annak, hogy S. tanár úr a maga 70-80 évével három egész éven keresztül a megoldóképletet tanította nekünk. Semmi mást. (Igaz e Timi és Dóri?) De abban a kis kék izében csak az osztályzat szerepel.. semmi más, ami mögötte van. Mondjuk régen is úgy gondoltam, hogy az érettségi bizonyítvány egy hülyeség, mert maga az érettségi vizsga sem a 12 éven át tanultakat tükrözi, hanem a pillanatnyi tudást. Oké, hogy aki penge, annak mindegy, hogy milyen tételsor van magyarból, mert akármit meg tud írni. És mindegy, mennyiféle feladat van matekból, mert álmából felkeltik, akkor is meg tud oldani bármit. Na de nem mindenki penge.
Persze, erre van most kitalálva az emelt szintű érettségi. A pengébbeknek.
Amit hiányolok az oktatásból, nem csak most, hanem úgy mindig is, az éppenséggel a gyakorlatias tudásra nevelés. Meg az a fajta "felzárkóztatás", amit azok a gyerekek, kamaszok kaphatnának, akik nem tartoznak a pengék közé, de nem is gyengék. Egyszerűen csak mondjuk azért tanulnak, mert muszáj. Nekik is van motiváltságuk valami felé, csak épp soha nem derül rá fény, mert anyja/apja szét van hajtva a munkahelyén, szét van stresszelve az életében, a pedagógusnak meg annyiféle statisztikai jelentést meg tervet, meg kitudja még mit kell készítenie, hogy szépen elsikkad a gyerek a számok mögött. És aztán ott áll egy kettes érettségivel, a pontjai alapján esélye nincs bekerülni sehova (pedig lehet, hogy tök jó szakember lenne belőle, mert álmából felkeltve is összerak egy karburátort), és lesz belőle egy megkeseredett munkanélküli, esetlegesen feketén dolgozó segédmunkás. Na de ez már túlságosan továbbgondolása az alaptémának..
Szóval, summa sumárum, azt gondolom, hosszas vívódás után, hogy jelen pillanatban akkor teszek a legjobbat a gyerekeimnek, ha hagyom őket békén a saját ütemükben fejlődni,és továbbfejlődni, ehhez megadok minden tőlem telhető támogatást. És aztán nemsokára (Patrikkal) elkezdhetnénk talán komolyan nyelvet tanulni. Mert annak az egynek látom értelmét.
Azt hiszem, nem felvételizünk. Tudom, amit tudnom kell Patrikról, pontszámok nélkül is. A pontjai valószínűleg megfelelnének, de ő még egy kisfiú. Akinek semmi szüksége arra, hogy egy bizonytalan jövőkép miatt a gyerekkora kevés kis maradékát feláldozza a bejárás oltárán.
Beszéljünk róla! Mert bennem is maradt egy csomó gondolat, amit nem sikerült megfogalmaznom, de talán egy-két gondolatébresztő hozzászólás után majd "kibukik" még belőlem.
Ami jó, tudom, hogy legalább ketten érintettek vagytok az olvasóim közül a hatosztályos képzéssel kapcsolatban is (merthogy oda jár gyerekeket), vannak itt, akik tanítók, tanárok. Szóval, kerekedhet ebből még egy jó kis kerekasztal-beszélgetés is. :)

Gyerekek

Általánosságban elég régen írtam róluk. Vagyis hát csak róluk. :) Úgyhogy épp itt az ideje. Túl a tanévkezdés minden nehézségén, úgy tűnik, mindenki rendezte sorait. Vagyis majdnem mindenki. De ne szaladjunk ennyire előre.
Patrik minden nehézség nélkül ott folytatta az iskolai dolgait, ahol tavaly év végén abbahagyta. Semmi gondot nem okoz neki továbbra sem a tanulás, a leckét is önállóan megírja, mondani sem kell, első dolga a hazajövetel után. Remélem, hogy ez így is marad, nagyon nagy segítség ez nekem. Az idei év kicsit feszesebb lesz, annak ellenére, hogy igazából tényleg ez a "leglazább" felső tagozatos tanév. Cserében sokkal több a külön dolog, amit szintén önállóan intéz. Kedden matek szakkör (ez az idén már nem úgy kötelező, mint tavaly, de erősen ajánlott, és ráadásul az összes versenyre itt tudnak csak felkészülni) a hetedik órában. Na, ezt utálja. Amit meg tudok érteni, de tudom, hogy a javára válik, hogy eljár, így ráparancsoltam, hogy ne legyen lusta, és bírja ki. Becsületére legyen mondva, csak egyszer próbált meg vitázni, aztán látta, hogy ezügyben nem lesz igaza, visszakozott is. Csütörtökön gyógytesi, szintén a hetedik órában. Ezt is utálja. Mert kötelező, és rugalmatlan, és mert nehogymár beleszóljanak a tesi-jegyébe. :D De azért elmegy. :) Pénteken úszó szakkör, háromnegyed négytől háromnegyed ötig. Ezt szereti. (juhéé) Remélem, hogy a lelkesedés kitart nagyon sokáig, mert jót fog neki tenni.
Az emelt matek mellett belépett az emelt magyar is, de ezzel csak azt értük el, hogy mostanra két kedvenc tantárgya van, a történelem és a magyar irodalom. :) A töriért továbbra is csodálom csak.
Nagyon felelősségteljes lett, talán rajta változtatott a legtöbbet Arthur belépése az életünkbe. Azért a kamaszos dühkitörések már igen komolyan jelen vannak, de leginkább a két öccse hozza ki belőle. Úgy tűnik, az osztály is sokkal inkább együtt van, mint valaha, eddig nincs klikkesedés, jókat bandáznak közösen a suliban is, azon kívül is. :)
Erik is kb. ott folytatta, ahol abbahagyta. Nevezetesen ő az, aki nagyon utálja az iskolát. Aki nagyon bizonytalan a saját képességeit illetően. Egy fél másodperc alatt el lehet bizonytalanítani afelől is, amit tutira nagyon tud. Ezen változtatnunk kellene, csak nem tudom hogyan. Sokat reméltem Arthur-os kapcsolatától, de abban is megvan ez a bizonytalanság. Nagyon szereti, nagyon szeretne vele úgy játszani, mint a nagyok, de azért van benne félsz. A 37-38-as lába ellenére is egy nagy csecsemő még mindig, aki azonnal rohan vigaszért, segítségért. Talán ez az igazi hiányérzete a sulival kapcsolatban is. A harmadik tanévre sem lett egyik tanító néni sem biztos támasz neki.
A fakultációkat továbbra is szívből utálja, főleg, mert csupa olyanon vesz részt, amit ő nem akart, csak beosztották. Ráadásul komolyan ki is van máris merülve. Ami nem csoda. Hétfőtől péntekig reggel nyolctól délután háromig egyfolytában fegyelmezik, figyel, és viselkedik. Ami roppant életellenes szerintem. A szünetek sem a kikapcsolódásról szólnak, mert már kezdődik a nagy integrálás következménye, szünetekben komoly bandába verődve félemlítik meg társaikat azok a cigánygyerekek, akik tavaly is ebbe az épületbe jártak. Ezek meg félnek, a tanítók meg közlik velük, hogy "kerüljék el őket". Ennyivel el is van intézve.
A nagy újdonság nála az, hogy egyedül jár haza, helyi járattal. Erre nagyon büszke. Én meg első két alkalommal cikkcakkosra aggódtam az idegeimet, mire hazaért, mert legyen ám ez előítélet vele szemben, de belőle bármit kinézek.
Neki egyelőre csak egy angol-szakkör van külön, és max. még valami sport jöhet mellé. (ő az iskolával úszik, tanórán egy héten egyszer)
A héten "beteg" volt, úgyhogy pihent. Nagyon is jól kipihente magát, mert ma már nagyon unta magát. :)
Roli életében csak annyi változott, hogy belépett egy csomó (vele egykorú) nő. :) Az új csoporttársak mind lányok, épp ma szemtanúja voltam, ahogy udvarolt az egyiknek. :) Mit mondjak... a testbeszéde sem semmi, lesz még belőle azt hiszem, valami. Továbbra is elbűvölő és édes, és bújós kisbaba, én meg továbbra is rettentően elfogult vagyok. :) (vállalom) Nagycsoportra értük meg, hogy ő is megy "különórára", egy héten egyszer megy majd "kosárovira", ami inkább játékos labdás mozgás, de jól hangzó neve van, és ő menni akart. :) Úszni ő is jár az ovival, hétfőnként.
Ami érdekesség vele kapcsolatban: minden szót azonnal tud visszafelé mondani. Szinte látszik, ahogy látja maga előtt a szóképet (így hívják ezt?), arra gondolok, ahogy a szó kinéz leírva, és "olvassa" visszafelé. A számok birodalma sem okoz gondot. Nagyon nem. Csak hogy érzékeltessem: ma boltba mentünk. Ő vásárolt, a saját pénzéből, én csak a gardedám voltam. Vett egy zacskó "kukit" (extrudált kukoricapehely) hetven forintért. Elkezdte kirakni az aprót. Elővett egy húszast. Majd mellé egy tizest. Nyugtázta, hogy az akkor harminc. Előkerült egy ötforintos is. Mire lerakta, már mondta is, hogy harmincöt. Aztán a kezébe akadt egy ötvenes. Amikor lerakta, és eltűnődött egy pillanatra, még majdnem izgultam is érte, hogy jól ki tud e jönni ebből, vagy segítséget kér majd. Mire én idáig eljutottam, a tizes és az ötforintos már visszakerült a pénztárcájába, mert "Így hetven. Ötven meg húsz az hetven, mert öt meg kettő is hét." Noigen. Hát ilyen egyszerű ez. :)
Erőszakos, mint a piaci légy. És gátlástalan is kissé. Ami néha már fárasztó és idegesítő. Leginkább a két bátyjának. De ők ilyenkor ellátják a baját. Úgyhogy minden jó tulajdonsága mellett már csepp-por és ütésálló is. Igazi webkettes gyerek...
Hát ilyenek ők most. :)

Az első nap

Kicsit sem indult zökkenőmentesen. De csak azért ám, mert nagyon klappolnia kellett volna mindennek ma reggel. Úgy kezdődött minden, hogy orbitális fejfájással ébredtem. Ennyire már ezer éve nem fájt. Még az első kávém előtt be kellett vennem egy fájdalomcsillapítót. De azért sikerült megcsinálnom a tízóraikat, elkészült mindenkinek minden táskája, a dobozokat bekészítettem egy-egy szatyorba. Még magamnak is sikerült elraknom az egész napos munka fő kellékei (úgymint könyv, innivaló, kávé, laptop). Rolandot is sikerült egészen rövid idő alatt felébreszteni, úgyhogy éppenséggel negyed nyolcra már meg is nyugodhattam volna. Patrik 7:20-kor elköszönt, és elindult. (gyalog) Erik busszal fog járni az idéntől.  Első nap elkísértem. 7:40-kor kell itt lennie a busznak az új menetrend szerint, ami ugyan eleve nem jó, mert 7:45-re már bent kéne lenni az iskolában. Még szerencse, hogy már tegnap szóltam a tanító néniknek, hogy késni fog, mert busszal jön. 7:45-kor még itt álltunk a buszmegállóban. A menetidő tíz perc. Eriknek már fájt a hasa, és vacogtak a fogai. Izgult, mi lesz, hogy elkésik. Izgult, hogy mindent megjegyezzen. Sosem kellett még neki buszozni, ráadásul most rögtön majd úgy, hogy délután már egyedül kell hazajönni. Nem nagyon mertem ránézni, mert annyira sajnáltam, féltettem, hogy félő volt, kibuggyanak a könnyeim. Végül megérkezett a busz, és 7:55-kor már a suli előtt voltunk. Szabályosan felrohantunk a két emeletnyi lépcsőn, de persze kaptunk szemrehányó pillantásokat a tanító néniktől. Na mondjuk nem hatottak meg.. én szóltam..
Erikkel még gyorsan megbeszéltük a délutáni teendőket, aztán elköszöntem tőle. Még volt kis időm a boltnyitásig, így elmentem a gyógyszertárba, a pékségbe, közben folyton az járt a fejemben, hogy remélhetőleg mindent elmondtam neki. Meg az, hogy mégis kellett volna neki az a telefon.. nyugodtabb lennék.. vagy idegesebb...
Kinyitottam a boltot, aztán gondoltam egy nagyot, és felhívtam a polgármesteri hivatalt emiatt a menetrend miatt. Meglepően készséges és tájékozott fiatal emberrel beszéltem, aki azonnal mondta, hogy már tudnak a problémáról, és valóban elkövették azt a hibát, hogy a buszt nem az iskolásokhoz, hanem az ovisokhoz igazították, de legkésőbb két hét múlva már lesz egy újabb menetrend, ami igazodik az iskolai rendhez. Na, úgy legyen..
Meglepően sokan jöttek ma vásárolni, úgyhogy sok időm nem volt gondolkodni, legközelebb arra eszméltem fel, hogy fél 12. Aztán meg hogy hív Patrik, hogy elindult haza.
Innentől megint felgyorsultak az események, és Balázs kérés nélkül is elment a suli elé, hogy "meglesse" Eriket, hogy száll fel a buszra.. Igenám, csakhogy.. Erik kijött háromkor, ahogy kell. A busz 15:10-kor megállt az iskola előtt, csakhogy épp ellenkező irányba  ment, mint neki kellett volna. Úgyhogy további negyed óra várakozás következett.. volna.. ha közben Balázs nem unja meg, és nem hozza haza. Szóval jó ez a busz.. csak mégsem. Remélem tényleg megváltoztatják a menetrendet, mert ez így egy kalap.....
Az első nap jól telt nekik. Eriknek tetszik az új épület, bár vannak furcsa korlátozások, pl. nem lehet a lépcsőn csak a fal felőli oldalon menni (van korlát), nem lehet ablakot nyitni, meg ilyenek. A digitális tábla nekik csak október 1-től használható.
Patrik is nagyjából meg van elégedve, bár körberöhögték a tűzvédelmi oktatást, ami nagyjából abból állt, hogy közölték, a digitális táblát nem lehet száraz ronggyal törölni, mert kigyulladhat. :D Náluk keményebb korlátozások vannak, az osztálytermek zárva(!) vannak a szünetekben, szünet végén azonnal (!) osztályonként sorakozó van, meg ilyenek. Hát nem tudom..
Roli nagyon jól érezte magát az oviban, sokat játszott, jót aludt, és végre találkozott a barátjával is. :) Az új kislányok nem tetszenek neki, mert az egyikük kint az udvaron hátba vágta.
Jövő hét kedden és szerdán szülői értekezlet előbb az alsós gyerekemnél, utóbb a felsősnél. (mélysóhaj)
Végezetül pedig idebiggyesztek egy képet, amit Virágtól csórtam el, mert tetszett az ötlet. Nyomtatni nem tudok, mert a nyomtatónk úgy másfél héttel ezelőtt úgy döntött, nyugdíjazza magát, de mire való a technika.. kiszíneztük paint-tel. A kérdés pedig, ami a képhez kapcsolódik: Ez az osztályod/csoportod. Melyik vagy Te közülük?

Aki tud elemezni ebből, most az egyszer tényleg ne fogja vissza magát. Kíváncsi vagyok.. :) (de ez nem újdonság)

Eltelt tehát az első nap. És már van lista, mi maradt le, illetve mi kell még. Nem lesz unalmas a hétvége. :) :D

Nem tetszik...

Már nem friss téma ez, amiről írni fogok. Csak eddig rágtam-fogalmazgattam magamban, hogy hogy is kéne ezt leírni... aztán most úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, írom, ahogy jön. Nem fogom átírni, ezerszer átgondolni, mert akkor már úgysem olyan lesz az egész.
Ovis-téma. Nem hálás feladat jutott osztályrészül annak idején, már nem is tudom pontosan hány évvel ezelőtt, mikor az ölembe pottyant a szülői szervezet elnöki pozíciója. Sosem akartam, ám tény, sosem merült fel bennem, hogy ne csináljam. Illetve, de, néha voltam olyan mérges és tehetetlen, hogy felmerült gondolati szinten, hogy "kelleznekem?", de végül valami mindig továbbvitt. Valami? Nyilvánvaló, hogy mi. Azért vállaltam el, mert képesnek és hajlandónak éreztem magam arra, hogy a nevelőkkel-szülőkkel közösen kialakítsunk egy jobb kapcsolatrendszert, egy barátságosabb hangulatú óvodát. Természetesen voltak/vannak ennek a pozíciónak nemszeretem oldalai is. Hivatalosan nekem kell minden egyes változtatáshoz hozzájárulnom, nekem kell aláírnom a csoportlétszám-túllépéses papírt, és a többi. És az idén, a múlt hónapban minden eddiginél nehezebb feladatot kaptam. Ugyanis lejár az óvodavezetőnk megbízása augusztus 15-én, így aztán annak-rendje módja szerint megpályáztatták az állást. A határidőig kettő darab pályázat érkezett, az egyik a mostani vezetőé, a másik egy óvónénié az egyik nem túl távoli faluból. A szülői szervezetnek el kellett olvasnia a pályázatokat, majd véleményeznie kellett. Tartottunk értekezletet, ahol elolvastuk mindkét pályázatot, az "idegen" pályázó mérhetetlen felháborodást váltott ki belőlünk azokkal a megjegyzéseivel, amik belekerültek a pályamunkába. Teljesen egyértelmű volt, hogy kit támogatunk. Egyrészt a pályamunka pontosan olyan szakmai hozzáértésről, tapasztalatról, hivatásszeretetről árulkodott, mint amit megszoktunk tőle, másrészt pedig abszolút úgy gondoltuk/gondoljuk, hogy az ovi jól működik, az integráció miatt pedig nagyon nagy szükség lesz arra a munkára, amit ő tud nyújtani. Mondhatjuk, hogy tökéletesen stabil hátországot jelent a nevelőtestületnek/alkalmazotti közösségnek (ez utóbbiban a dajka nénik és a technikai személyzet is benne van már) is, és a szülőknek is. Ismer minden gyereket, gyerek szülőjét, tudja, melyik csoportba jár, kinek jár támogatás, kinek fog lejárni, stb. stb.
Mielőtt Patrik Rétyre indult, még részt kellett vennem a pályázók személyes meghallgatásán, majd fel kellett olvasnom a szülői szervezet véleményét a pályázatokról. Őszintén mondom, nem volt könnyű megírnom, mert ha mindent beleírok, amit a szülőtársak mondtak a másik pályázóról, akkor nincs pofám végigolvasni. Így erősen cenzúráztam, de mégis tudattam vele is, és mindenki mással a véleményünket. Több óvónéni megkönnyezte azokat a sorokat, melyben a szülői szervezet minden óvónénit a védelmébe vesz "Az óvoda nevelői állományára tett személyes megjegyzéseit a szülői szervezet elutasítja. Mindannyian elégedettek vagyunk a gyermekeink óvónőivel, akik maximálisan megtesznek mindent a rájuk bízott gyermekek testi-lelki-szellemi fejlődéséért. " Azon pedig végképp pityeregtek, amikor az utolsó szó jogán szintén a "másik" pályázó költői kérdésére reagáltam még (muszáj volt megtennem, megígértem a szülőknek). A költői kérdés így szólt: Vajon mit érezhet az ide belépő kisgyerek? Nos, elmondtam neki, hogy a gyerekeink nagyon szeretnek idejárni, szeretik az ünnepeiket, az óvónőiket, várják a különböző ünnepek/évszakok kapcsán megjelenő dekorációkat, és bizony... néha alig akarnak hazajönni.
Lényeg a lényeg, az nevelőtestület, az alkalmazotti közösség, a szülői szervezet is 100 %-ban támogatta a mostani vezető pályázatát. Így került a képviselőtestület elé. A végső döntés ugyanis az övék.
Én naiv módon tényleg azt hittem, nem az számít, hogy ki milyen pártállású, hanem a szakértelem. Azt hittem, 28 év szakmai tapasztalat (ebből 17 év vezetői tapasztalat is) simán elég. Azt hittem, számít a véleményünk.
A Balatonon kaptam a hírt, hogy nem számított. Semmit. A képviselőtestület nem fogadta el egyik pályázatot sem, és szeptemberben új pályázati kiírás lesz. (addig a vezető-helyettes veszi át a vezető feladatait)
Mikor a pályáztatás során több ízben is beszéltem a mostani vezetővel, azt mondta nekem, hidd el, Dia, ki fognak rakni. Már csak azért is.. mert szálka vagyok a szemükben.. mert legyőztem egyszer a másik óvodavezetőt egy pályázaton.. és ő most ott ül az atyaistennek jobbja felől döntéshozók között, és már előre dörzsöli a markát. Akkor azt mondtam neki: Áááá, ne viccelj már, ezt azért nem lehet csak így megcsinálni.
Őszintén? Sokkolt a hír. Azok a képviselők, akik közül egy az iskola igazgatója, egy a másik ovi vezetője, egy olyan szülő, akinek négy gyereke nevelkedett a mostani vezetőnk "keze alatt", többen ovisai voltak, mind-mind képesek voltak nem-mel szavazni.
Az első gondolatom az volt, még onnan, a balatoni teraszról megírom az egészet az indexnek.. aztán ezt gyorsan elvetettem, nem szokásom hirtelen felindultságból cselekedni. Aztán igyekeztem elhessegetni magamtól az összes ilyen típusú gondolatot, mégiscsak nyaralunk. A telefonok csak jöttek, hol egy óvó néni, hol egy szülő.. ugye nem hagyod? ugye csinálsz valamit? megígérted, hogy nem hagyod szó nélkül...
Tény, megígértem. És tény, nem akarom szó nélkül hagyni. Több okból sem. Egyrészt szeretném tudni, van e értelmes ok arra, hogy miért vetették el a pályázatot? Másrészt érdemel annyit az a 200 gyerek, aki a képviselőtestületnek semmit nem számít, hogy legalább megpróbáljunk valamit.
Még kicsit várnom kell mindezzel. Uborkaszezon van, polgármester, jegyző szabadságra ment (micsoda időzítés).
Egy biztos. Vár még rám a szülői szervezet elnökeként egy fájdalmas búcsúztató megszervezése, egy tiltakozás(válaszkérés) megszervezése, talán az új pályázatok véleményezése is.. de ebben a legutolsóban már nem vagyok biztos. És aztán dacára annak, hogy már csak egy tanév lenne... lemondok. Bármihez nem adom a nevem, és a támogatásom. Szeretnék reggelente úgy tükörbe nézni továbbra is, ahogy eddig is.

Táborozik..

Egész hétvégén nem tudtam rávenni magam, hogy megírjam... és egy poszt félig megírva itt várakozik a piszkozatok között (azt be fogom fejezni).
Péntek éjjel már megint egy első dolgon estünk túl. Na, most ezen elvigyorodtam.. kicsit kétértelmű a dolog. :D De nem, nem olyan értelemben.. még akkor sem, ha éjszakáról van szó.
Pénteken nagyfiam már egész nap tűkön ült, alig várta, hogy indulhasson a táborba. A bőröndjét előző este becsomagoltuk, akkor még éreztem magamban annyi erőt, hogy talán minden be is kerül, mert kellőképp pörgött az agyam máson (ez a piszkozatos bejegyzés). A hátizsákja még hátravolt, amibe az apróságok kerültek, úgy mint elemlámpa, fejlámpa, távcső, könyv (nem aprózza Tvrtko legújabb kiadásúját vitte... tudom, tudom.. nem feltétlenül nekivaló), nesszeszer. Helyes volt, mert a nesszeszer az, amit itthon csak én használok több-kevesebb rendszerességgel. Amikor megbeszéltük, hogy majd egy ilyenbe pakoljuk neki a tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, ragtapaszokat (optimista szülőként tíz sebészeti ragtapasszal indítottam útnak), gyógyszert (ventolin, singulair junior, aerius, algopyrin), meg ilyeneket, akkor első körben felkiáltott, de ugye nem a Te rózsaszínedet kell vinnem? :D Nos, megnyugodhatott, mert van nekünk egy teljesen konszolidált barna kappa (sparos pontokért lehetett venni). Nem győzött ámuldozni, milyen ügyesen tudok pakolni, mert mennyi minden elfért milyen kis helyen. Én meg ahogy fogyott a pakolnivaló, úgy kezdtem pánikolni, hogy valami itthon maradt. Tuti, hogy elfelejtettem.. kevés lesz.. fázni fog.. leeszi, leissza, beleül, nem tud mit felvenni.. Balázs az apák higgadtságával szemlélte mindezt, néha közbeszólt, hogy "elég az.." Meg hogy "ne aggódj már".
Délután ötre már a telefontöltő is készenlétben állt, én pedig feltűnően gyakran meredtem szótlanul magam elé, leginkább eltűnve valahol.
Annak idején anyám engem mindig úgy indított el, bárhova is mentem, hogy kibőgte a szemeit. Nem tudom, mitől féltett, vagy mi volt ennek az oka, mindenesetre megfogadtam, hogy ha belehalok sem fogom ugyanezt tenni, mert azt szeretném, hogy jól érezze magát, úgy meg aztán nem fogja, ha én úgy búcsúzok el tőle, mintha a vesztőhelyre küldeném.
Vacsora után Patrik mindinkább besózott állapotba került, én mindinkább süllyedtem magamba. Folyamatosan ellenőriztem magamban a bőröndje/hátizsákja tartalmát, minduntalan komoly pánikhangulatban... valamit elfelejtettem. Az övtáskájába is bekerültek eddigre az okmányai (személyi, lakcímkártya, taj-kártya, eu taj-kártya, diákigazolvány), a pénztárcája (benne forint is, euro is, és lei is), rágó.
23 óra előtt nekiálltam a szendvicseket megcsinálni. Itt már komolyan pánikoltam, és tuti, ha akkor kell eldöntenem, mehet e, nem engedem el.
23:35-re Patrik gyors egymásutánban többször is meglátogatta a legkisebb helyiséget izgalmában, aztán elindultunk az iskola elé, ahol gyülekeztek. A busz már várta őket, beraktuk a bőröndjét, fogta a hátizsákját, és felszállt. Az osztályfőnöke az egyik táborvezető, ő jelölte ki, hol üljenek. Lerakta a cuccát, majd még visszajött a busz elé. De már csak egy percre.... adott még egy puszit, láttam az arcán, hogy ha hosszas búcsúzkodásba kezdünk, talán ő is elérzékenyül, így aztán nem erőltettem a dolgot.
A busz 0:10 perckor elindult velük Erdélybe. Akkor nem bírtam tovább, és pár könnycsepp hullott. Nem tudnám megmondani miért.. tényleg azt szeretném, hogy nagyon jól érezze magát, élményekkel gazdagodjon, hiszen ezért ment.. De őrület, hogy elengedtem ilyen messzire egyedül, ahol bármi történik, először magára számíthat..
Azóta pedig olyan érzés, mintha elhagytam volna valamit. Minden este beszélünk pár percet, nagyon jól érzi magát, nagyon tetszik neki minden, ma székely körúton voltak, tegnap Drakula várát nézték meg. Jó érzés hallani a boldog hangját, ahogy mesél..
De azért én alig várom, hogy megint itthon legyen... fura így, csak két gyerekkel.

Ez van mostanában

Az volt a tervem, hogy nem írok mostanában erről a témáról. Nem nagyon tudom megmagyarázni az okát, talán nincs is. Kicsit bemagyaráztam magamnak, hogy nyavalygás mindig ugyanazt hajtogatni, és ráadásul másoknak dögunalom is lehet ugyanaz a téma szegről-végről. De az, hogy nem írok, úgy tűnik, nem jó. Vagy nem is tudom, jó e, vagy épp mindegy a dolog. Mindenesetre most azt találtam ki, hogy kipróbálom az írás terápiás erejét, és hátha azzal, hogy írok róla, meg is szüntetem a problémát. Vagy legalább egy kicsit jobb lesz tőle.
Szóval... mióta volt május elején az a bizonyos történés valahogy semmi sem kerek. Eltelt lassan másfél hónap is már, sőt, mindjárt kettő is, és messze nem nyertem vissza a régi formámat. Eljutottam a neurológushoz, akit sikerült igazán tanácstalanná tennem azzal, hogy mindennek ellenére ismét negatív lett az eeg-m.
Ha emlékeztek rá, akkor felajánlotta a segítségét Eszter, aki doktornő. Szerzett is nekem egy időpontot, jövő hét kedden megyek Pécsre a Neurológiai Klinikára, hozzá. Eszternek már most is nagyon hálás vagyok, és nagyon nagy reményekkel megyek, hátha végre kiderül valami.
Na és hogy azt is eláruljam mitől vagyok így kibukva... Szóval... a lábrázásos éjszakák nem szűntek meg, sőt, egyre gyakoribbak. Múlt héten volt egy igazán gázos éjszakám, amikor 13 ilyen rángatózás is volt. Nem fájnak ezek, csak reggelente vannak komoly izomfájdalmaim. De tudom, hogy ez nem normális. A heti egy sem, meg az éjszakánként egy sem. Nem értem, mitől vannak. Pedig próbálok rájönni az okára, hogy ki tudjam iktatni. De tökmindegy, hogy dolgozom, vagy nem. Mindegy, hogy sokat ettem, vagy keveset, mindegy, hogy mennyit aludtam. Mindegy, hogy hétköznap, vagy hétvége, mindegy, hogy van e front, vagy nincs. Apropó, front. Ha még az is nehezíti az életemet, akkor komoly gondban vagyok, mert akkor még a fejem is szétszakad. A múlt hétvége is egy ilyen "nagy fejfájás hétvége" volt, amikor egyszerűen nem hagyta abba, és nem szűnt meg semmilyen fájdalomcsillapító hatására sem.
Sokszor vannak napközben is olyan érdekes jelenségek az életemben, mint "lezsibbad az egész fejem", vagy épp csak a bal kezem.
Be kell valljam, most már nagyon elegem van, és nagyon türelmetlen vagyok. Zavar a saját "bénaságom", zavar, hogy még mindig csak egyhelyben toporgunk, és semmit nem léptünk előre. Ja, de... van egy újabb beutalóm mri vizsgálatra. Amire kaptam is időpontot... október 12-re. :D Egy vicc..
Szóval.. ez van most. Teljes zavar és káosz az egész. Még él bennem a remény, hogy nemsokára lesz, aki kibogozza a szálakat.

Patriknak...

Kérek szépen mindenkit, hogy gondoljon ma az én elsőszülöttemre, mert életében először vizsgázik.
Természetismeret vizsgája van. Ő látszólag nyugodt. Az anyja meg izgul helyette. De azért biztos ráfér egy kis drukkolás. :)

 

A vizsga nagyon-nagyon jól sikerült. Ő már aznap halálos nyugalommal jött haza, és nem is értette, én min is izgultam. Nem azt a tételt húzta, amit nagyon szeretett volna, de az is jó volt, amit húzott. Pontosan nem emlékszem a szövegre, de az biztos, hogy a cserebogár volt az "a" része a tételnek, a folyók keletkezése, jellemzői v. valami ilyesmi a "b" része, és még emlegetett valami diagramm-elemzést is, amit már akkor sem igen értettem, de ezt neki nem vallottam be. :D Szóval, aznap még nem tudta a jegyet, de nagy nyugodtan és magabiztosan közölte, hogy szerinte ötös, mert hát tudta. 

És most már biztosra tudjuk, hogy a vizsga nem ötös. Hanem csillagos ötös. :) Úgyhogy tényleg tudta, nem is kicsit. Nagyon büszke vagyok rá, és nagyon csodálom is, ahogy ezt az egészet kisujjból kirázta. Mert ez az eredmény csak és kizárólag saját magának köszönhető, abszolút önállóan tanul.

Megint egy első

Naná, hogy az elsőszülöttünk kapcsán éljük meg. Ma reggel, életünkben először külföldre ment nélkülünk. Hihetetlen fura érzés, hogy reggel 9-kor már egy másik országból küldött sms-t, még akkor is, ha igazából itt van a "szomszédban", hiszen "csak" Bécsbe mentek osztálykirándulni.
Sokszor tanultuk már meg (újra és újra) elengedni őket. Mindig másképp éljük meg, és mégis mindig ugyanúgy. Az aggodalom mindig ugyanaz, az én anyai szívem mindig attól félti, hogy mi lesz, ha valami történik vele, és én nem leszek mellette. Az apja inkább gyakorlatias dolgoktól félti, mi lesz, ha nem lesz elég pénze, mi lesz, ha elveszít valamit.. Mindketten ugyanúgy izgultunk reggel, sőt, Patrik sem kevésbé nálunk. Már rég nem sír utánunk, mint ahogy tette ezt akkor, mikor először hagytuk itthon (és végigbőgte amíg haza nem értünk), már rég vidáman búcsúzik, és bátran indul minden új kaland felé. Nagyfiú már, aki egészen jó probléma megoldó képességgel rendelkezik, aki nem fél segítséget kérni, ha a szükség úgy hozza, és nem is szégyelli a problémáit (legalábbis jó részét). Azért bevallom, még kevés olyan perc volt ma, hogy ne azon gondolkodtam volna, hogy vajon mit csinál?
És bár tudom, hogy nem várhatóak korán, azért most, fél hétkor már tűkön ülve várom az sms-t, hogy "átléptük a határt". És lám, milyen is a telepátia.. ebben a pillanatban zenélt a telefonom, és jött egy sms: "Visszaértünk Magyarországra!"
Szóval már nem sok idő.. :)

Nekem volt igazam

Amitől boldog nem vagyok.


Diagnózisok:
Kérő BNO:        G4090
Vélemény BNO: G9390

Elvégzett vizsgálatok, beavatkozások::
34914 - 1 - Agykoponya natív MR vizsgálat

Lelet:
Koponya MR vizsgálat.
T2 súlyozott, FLAIR sequentias axialis,T1,  T1/3D sagittalis. T2 súlyozott coronalis, diffúziós axialis mérések készültek.
Előző vizsgálat: 2008.10.09 Koponya CT

Az agykamrák rendes helyzetűek, normális tágasságúak. Az extracerebralis liquor-terek frontalisan mérsékelten kiszélesedtek. A falx cerebriben ismert kiterjedt meszesedés van. A convexitás közelében tágabb Virchow-Robin űrök vannak. A mesencephalon bal oldalán a truncus cerebri területében egymás szomszédságában kettő 1-2 mm nagyságú jeldús terület van a T2 súlyozásban. A FLAIR és diffúziós mérésben is magasabb jelintenzitás látszik. Az agyállományban egyéb körülírt jelintenzitás változás nem látszik.
A mindkét oldali sinus maxillaris nyálkahártyája vaskosan, körkörösen proliferalt.

Vélemény:
A mesencephalon bal oldalán levő elváltozás biztosan nem karakterizálható, vascularis laesio lehetséges, demyelinisatio nem kizárható.
Differenciáldiagnosztikai szempontból követés szükséges.

Mindenféle

Tegnapelőtt éjjel negatív rekordot döntöttem. Épp csak kezdtem pedig kicsit hátradőlni, mert a rohamok száma heti egyre csökkent, és úgy tűnt, még ezen belül is van némi enyhülés. Aztán így jártam.. egészen komoly halálfélelmem volt, negyed kettőkor eltűnődtem rajta, hogy akkora talán fel kéne hívni Balázst a munkahelyén, hogy most haza kell jönnie. Megmozdulni sem igen tudtam, így aztán végül nem telefonáltam. Úgy egyébként meg jobb is volt ez így, legalább Ő nem rémült halálra.
Tudom, hogy a hétfői nap minden szempontból rettenetes volt. Biztosítót intéztem, sokan voltak a boltban is, ráadásul korábban kellett mennem, amit csak reggel tudtam meg, és kissé rosszul is esett, és még azt is ki kellett találnom, hogy szóljak amiatt, hogy még nem kaptam fizetést. Este pedig még nagyon csúnyán összeveszett velem a nagyapám, amiért nem vettem őt észre a pékségben, így aztán nem is hoztuk haza. Persze, én voltam a bunkó, mert az fel sem merült benne, hogy ha ő lát engem, én meg nem látom őt, akkor odajöjjön, és megkérjen, vegyek neki is egy kenyeret, és aztán hozzuk haza. Szarul esett, na.
Ezek fényében persze nem csoda, ami történt. Mindegy is már, hogy szám szerint hányszor, és nem is ez a lényeg. Sokszor, túl sokszor, mert most már az egy is pont eggyel több annál, ami lehetne. Két nap tökéletes ágynyugalomra lenne szükségem. És az eszem tudja, hogy most kéne minden leszarni (de jó magasról), és tényleg pihenni. De mégsem tudom megtenni.
Mennem kell dolgozni, ez nem kérdés. Itthon tényleg mindent leredukáltam a minimumra. Nem főzök, programozva mosok, házimunka csak amit nagyon muszáj. Annyi sütit, csokit, kekszet eszem, amennyit csak bírok, a szénhidrát miatt. Mondjuk nem túl jól hasznosul, mert csak fogyok. De ez legyen a legnagyobb bajom. (még mindig nem vagyok sovány) Négy órát dolgozom (na jó, néha ötöt, vagy nyolcat), nem fizikai munkát végzek, bírnom kéne.
Kattog az agyam, mit kéne csinálnom. Van az a megoldás, hogy feladom, mondván az egészségem többet ér. De ha feladom, minden önbecsülésemnek vége. És nem tudom, képes vagyok e még egyszer összerakni magam. Persze, tudom, hogy a családomnak én egyedül vagyok én. Nem tudnak pótolni, ha addig kattogok, amíg nagy baj lesz. De nem tudom jó szívvel azt sem mondani, hogy akkor kész, ennyi volt, lássuk be, hogy leépültem (vagy nem tudom mi a jó szó ide.. puding.. stb.) Már csak azért sem, mert mióta dolgozom, azóta van csak az, hosszú-hosszú hónapok óta, hogy a hónap utolsó hetében nem kell vérciki módon anyámtól segítséget kérni. Mert igen, befizettük a kocsitörlesztést, és nem maradt semmink. Ha anyám nem hoz kaját, akkor nem eszünk. Így aztán az a pénz, amit keresek, úgy kell, mint egy falat kenyér. Egy viszonylagos anyagi biztonsághoz. Mert most sincs nagy lábon élés, de megélünk, és már olyan is volt, hogy maradt hó végén 10 ezer forintunk, ami még eddig sosem fordult elő talán. Szóval, az ilyen dolgok miatt mindenáron szeretnék kitartani.
Igenám.. csakhogy azért most már rendesen be vagyok rezelve ám. Mert mit csinálok, ha ez így marad? Akárhogy is, minden ilyen roham alkalmával pusztulnak az agysejtjeim, és nyilván a számuk véges. Na persze nem gondolom azt, hogy akár egy év múlva is már csak növényszinten leszek emiatt, de a jövőmre nézve ez elég gyászos kilátás. Január vége még kicsit messze van, amikor lesz az mri vizsgálat. Amúgy meg azt sem tudom, azzal kapcsolatban minek örülnék.. ha találna valamit, vagy inkább, ha az is negatív lenne.
Ami biztos. 24-én és 31-én nem dolgozom. (legalábbis most még biztos) És még ezen kívül is van egy nap szabim, úgy tudom. Amit ma meg fogok kérdezni, és ki is fogom venni vagy holnapra, vagy hétfőre.
A karácsony még mindig lóg a levegőben. Se erőm, se energiám, se időm semmire. Se sütni, se gondolkodni, se semmi. Pedig ezügyben meg kell ráznom magam, mert mindjárt itt van. És ugyan megértő lelkek a gyerekeim, de a karácsony az karácsony. És ők ajándékokat várnak a Jézuskától. :) Nem pedig azt, hogy "anyátok szarul volt, így most örüljetek annak, hogy egyáltalán itt van" Van még a neten rendelés opció is, amivel valószínűleg élni is fogok (tényleg, tudtátok, hogy egy csomó helyen holnap ingyen szállítás nap lesz?), de van jópárezerért utalványunk is Balázs munkahelyéről, tőlük meg nem lehet online vásárolni.

Nos, ez a bejegyzés pont olyan kesze-kusza lett, mint amilyenek a gondolataim. De legalább hű maradtam önmagamhoz, és őszinte vagyok. :) Talán elnézitek nekem.

Összetört a szívem

Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy ez a bejegyzés a nyilvánosság elé fog kerülni, mint ahogy azon is rágódtam tegnap este is, ma is, hogy egyáltalán írjak e róla. Merjem e leírni? Vagy ez akkora szégyen, hogy jobb ezt a négy fal között tartani, és elbujdokolni a szégyentől.
Hajlok arra, hogy ez akkora szégyen, hogy el kéne vele bujdokolnom. Meg hajlok arra is, és erre talán inkább, hogy mindenen túl.. ez itt nem arról szól, hogy minden rózsaszín, és mindig minden happy. Egyáltalán nem. Őszinte ember lévén, pont úgy beismerem, és megosztom az örömeink mellett a gondjainkat, és most a szégyent is. Még akkor is, ha egy pillanatra majd mindannyian a szívetekhez kaptok.

A tegnapi nap jól indult, fél nyolckor még nem is gondoltam volna, hogy ez hétfő. A Mikulás igazán rendes volt, és jól telepakolta az ablakot, gyerekek pedig most az egyszer nagyon időben ébredtek, mert nagyon kíváncsiak voltak. (ablakról fotó később, feltéve, hogy nem felejtem el) A két nagy ugyan bepróbálkozott némi hisztivel, miszerint ha Rolinak nem kell még oviba menni, akkor nekik se kelljen már suliba, mert ők is köhögnek, és ez nem igazság. De azért elmentek. Roli még szabadságon van, de átvittem az oviba a Mikulás-jövetelre, meg előtte bábelőadás volt nekik.
Délben elmentem dolgozni, amihez semmi kedvem nem volt, és már az érkezésem utáni második percben szívesen vissza is fordultam volna, de ez mellékes. Fél ötre időpontunk volt a bőrgyógyászatra, munka után egyenesen oda mentünk. Ellátott bennünket mindenféle recepttel, kinek egy kis enyhébb szteroid kell, kinek egy kis alkoholos ecsetelő, kinek erősebb szteroid, és így tovább..
Az igazi sz@r ezután következett csak. Felhívott Erik osztálytársának az anyukája. Aki elmesélte, hogy letámadta őt az osztály rémének anyukája, szó szót követett, mikor is szóba került, hogy az ő gyerekét lopásra kényszerítette többször ez az osztályréme kölyök, anyukája persze kikérte magának, és közölte, na, lopásról meg a P...r gyerekről tudnék mesélni. Letettem a telefont, és még igazán végig sem gondoltam, mit kérdezzek most Eriktől, amikor már meg is kérdeztem. Annyira reménykedtem, hogy majd néz értetlenül.. de nem. Nézett azokkal a nagyon nagy barna szemeivel, lesütötte, nyelt egy nagyot, és bevallotta. Két hónappal ezelőtt volt az iskolában "vásár" (mindenfélét áruló bácsi ott ül egész nap, és rásózza a gyerekekre a cuccait), és onnan ő, ötödmagával elvett egy-egy kulcstartót. Aztán ez az osztály fenegyereke Erik tolltartójára tette a kulcstartót, mire annak rendje-módja szerint le is buktak. Tanító néni visszavitette velük, gondolom (vagy csak remélem) el is beszélgettek erről, de az üzenőfüzetbe nem került be a dolog, mert "Azt mondta az Ági néni, nem akar anyának álmatlan éjszakát okozni."
Ott és akkor összedőlt a világ. Kettészakadt a szívem, és nem tudtam, mit tegyek. Balázs ült velem szemben szintén magába roskadva, és egyikünk sem tudta, hogy most akkor.....? Két jól irányzott pofonnak ennyi idő után semmi értelme már..pedig hú, de viszketett a tenyerem. Mindkettőnkben komoly indulatok ébredtek, Balázs eszmélt előbb. Ő tartott először hegyibeszédet, amitől Erik percről percre zsugorodott össze.. Nem tudnám megmondani, mi járt a fejében, csak azt láttam, hogy nagyon szégyelli magát. Ez egy kicsit megnyugtatott, legalább afelől nyugodt lehettem, hogy azért érzi, hogy ez mennyire nem helyes. Én is elmondtam, ami eszembe jutott, felelősségvállalásról, helyes viselkedésről, őszinteségről, meg amit csak el tudtok képzelni. Nem bírtam sírás nélkül, de ő csak állt, és hallgatta, egyre megtörtebben.
Isten látja lelkemet, talán én jobban belehaltam az egészbe, mint ő. Nekem jobban fájt, hogy kemény szavakkal kellett leteremteni, hogy olyan dolgokat is kellett mondanom neki, amire azt reméltem, sosem kerül sor.
Azóta is tele vagyok kérdésekkel a tanító nénit illetően. Miért mondta azt a múlt hónapban, hogy minden rendben van, mikor volt egy ilyen eset? Miért nem tudok én erről? Mit nem tudok még?
Erik azt mondta, azért nem mondta el, mert félt. Ami érthető egy nyolcévestől, ámbár nem bírtam ki, hogy ne vágjam rá, bezzeg elvenni nem féltél. Akkor fasza gyerek voltál, csak vállalni érte a felelősséget, az nem megy?
Nekem azóta is komoly lelki teher ez. Ma fogadó óra, és bemegyek, hogy feltegyem a kérdéseimet, és megkérjem a tanító nénit, nemhogy egy ilyet, de ennél kisebb dolgot is szeretnék tudni. Mert másképp nem tudom megvédeni Eriket, leginkább saját magától, csak úgy, ha minden lépéséről tudok.
Kerestem a hibát magamban (ne mondjátok, hogy nem  kell, minden anya ezt tenné először), magunkban, benne, a körülményeinkben. Felmerült bennem a kérdés, ott kell e hagynom a munkámat érte? Vagy bízzak abban, hogy megtanulta egy életre a leckét?
Nem tudom.. nem tudom.. mert Patrikkal is akadnak gondok.. de erről majd máskor.

Még egyet nyavalyoghatok?

Ja, hogy ez az én blogom, ahol annyit nyavalygok, amennyit csak akarok? (legfeljebb elveszítem az olvasóimat)
Azt gondolom, hogy ritkán figyeltem még ennyire oda arra, hogy rendszeresen egyek, igyekszem kevesebb kávét inni, igyekszem elegendő időt szánni az alvásra, becsületesen szedem azt az átkozott gyógyszert. Figyeltem a szénhidrát-bevitelre. Több sütemény-félét, és tészta-félét ettem mostanában, mint valaha.
Igyekszem sokkal kevesebbet stresszelni magam hülyeségeken, még a munkahelyemen is bűntudat nélkül olvasok is, ha épp nincs vásárló, és nekem nincs kedvem hajtogatni.
Balázs is odafigyel rám is, ránk is, segít, türelmes, elmegy helyettem bevásárolni, pékségbe, hogy ennyivel kevesebb legyen nekem.
És nem elég. Semmi nem elég. Tegnap éjjel megint volt kettő rohamom egymás után. Nem is maga a roham készített már ki igazán, hanem az egész tehetetlen helyzet. Ma reggel úgy keltem fel, hogy megfogom, és kivágom a kukába az összes gyógyszeremet, és soha többet hallani sem akarok róla. Mert ennek a szemét nyavalyának semmi sem elég... ez mindent akar. Felőrli az én idegeimet, felőrli a családom idegeit, mert mindenki árgus szemekkel les és félt. Balázs, ha itthon van, éjszakákat nem alszik, mert minden mozdulatomra felriad, hátha megint az jön.. Ha dolgozik, minden pillanatban attól retteg, mire jön haza. Végül persze nem dobtam ki, sőt, megemeltem az adagomat immár újfent napi háromra. Nem tudok elég okos lenni. Persze, nem is lehetek, nincs a nevem előtt dr.
Szerdán megyek egy új neurológushoz. Jelen pillanatban nagyon nagy elvárásaim vannak felé. Azt szeretném, ha csodát tenne. Mindegy, milyen áron, de szeretnék olyan epilepsziás ember lenni, aki tünet nélkül élhet. És az sem érdekel, ha ezért sárga bogyónak álcázott kutyaszart kell szednem, csak már történjen valami, mert ez a helyzet tönkretesz.

Azért.. ha ezt néha sikerül elfelejtenem rövid időre, akkor jól vagyok.

Erikről

Ma jártunk a gyerekorvosnál. Akitől egy beutalóval jöttünk ki a Tűzoltó utcai Gyerekklinika gasztroenterológiájára. Mert a tünetek alapján 95 %, hogy jó boszorkány vagyok. Sok mindent megmagyarázna, az biztos. Amit olvasgattam erről nagyvonalakban, nagyjából semmiről sem kell úgy igazán lemondani. És ugye már létezik laktózmentes tej, laktózmentes tejföl, meg mindenféle, mi szem-szájnak ingere, ha a szükség úgy hozza. De kaphat majd tabletta formájában laktázt, hogy pótoljuk a szervezetéből hiányzó enzimet. Hangsúlyozom, ha szükség lesz rá.
Eriket kissé megviselte a dolog. Leginkább a kakaó miatt. Mert a kakaó úgy nagyjából baba kora óta reggel-este afféle társ. Vagy mint másnak az alvórongyi. Kellett az ágyba a kakaó, na. Most meg nem lehet. Tudja, érti, hogy neki akarunk jót, hogy ne legyenek fájdalmai, meg ne töltse a fél estét a wc-n. Meg is érti. Csak fáj neki kicsit. Én meg sajnálom. Meg is kérdeztem tőle ma bevásárlás közben, vegyünk e olyan tejet, amit biztosan megihat, de csak megrázta a fejét, és elsuttogta, az biztos nem is finom. Fogalmam sincs milyen, bevallom, így nem álltam neki bizonygatni, hogy dehogynem, ugyanolyan, mint a másik.
Elővettem "okos könyvemet" is a témával kapcsolatban.
Allergia- Tej, Tejtermék
A tej az anyával való kapcsolatot és az evilági létünk első pillanatait jelképezi. Teljes értékű táplálék, mely az élet első heteiben minden, a fejlődésünkhöz szükséges tápanyagot képes biztosítani. Mivel ehhez a létfontosságú táplálékhoz az édesanyánkkal való szoros kontaktus révén juthatunk hozzá, azt a szeretetet szimbolizálja, amelyet édesanyánktól kapunk. Így, ha frusztrált a kapcsolatunk a saját anyukánkkal (vagy az anyai szerepet betöltő személlyel), mert úgy érezzük nem felel meg az anyai szerepnek, ez magyarázatot adhat arra, miért lettünk a tejre allergiásak. Zavarhat bennünket a ránk irányuló figyelem mennyisége vagy minősége, a minket érő kritika, amely a kapcsolatunkat kellemetlenné, diszharmonikussá teszi. Ha születésünk óta tejallergiánk van, meg kell vizsgálnunk azokat a félelmeket, amelyeket édesanyánk érezhetett akkor, amikor a szíve alatt hordott bennünket. Ezek a félelmek ránk is átragadhatnak, létrehozva bennünk az allergiát. Anyukánk viselkedése a következő kérdést indíthatja el bennünk: "Hogyan viszonyul ő hozzánk? Az édesanyánknak érzi magát?" Fontos, hogy kettőnk kapcsolatát szeretettel elemezzük, és minél előbb harmóniába kerüljünk önmagunkkal, illetve az anya-gyermek kapcsolattal.

Ettől kicsit kardomba dőltem. Mert vannak benne igazságok. Tény, hogy vele boldogulok a legnehezebben. Tény, hogy érte küzdöttem a legtöbbet. Tény, hogy "evilági létének első pillanatai" nem voltak felhőtlenek. Konkrétan az első pillanatokban küszködött a levegőért, miközben húzták-vonták, és eltörték a kulcscsontját. Nem tudom, jól szeretem e, vagy elég e az, ahogy szeretem, és ahogy próbálom őt formálni, terelgetni. Nyilván hol több, hol kevesebb sikerrel. Azért reménykedem, hogy még a tudatalattijában sem éli meg frusztráltnak a kapcsolatunkat. Azt pedig még inkább remélem, hogy soha, egyetlen pillanatra sem merül fel benne a kérdés, hogy az édesanyjának érzem e magam. Mert ez nem kérdés. Nagyon büszke vagyok rá, hogy engem választott az édesanyjának.

További bejegyzés(ek) várható(k) a témában a gyerekklinikás vizsgálat után.

Újabb aggódnivaló

Erik miatt. Már hetek óta figyelem. Sőt, ha nagyon belegondolok, már évek óta gyanús kicsit, és többször is említettem már az aggályaimat a gyerekorvosnak, aki mindig megnyugtatott, hogy nincs semmi baj. Tényleg nem is volt. És tényleg hajlamos vagyok kicsit néha túlagyalni a dolgokat (csoda e az örökös fejfájás?), és túlaggódni is, de mivel én vagyok az anyjuk, így egészen normálisnak érzem, ha aggódom. Akár hülyeségek miatt is.
Na de ez most komoly. De nagyon.
Hogy mi a gond? Szerintem tejcukor-érzékeny. Na nem vagyok orvos, nyilván. Google mégis felvilágosított, és megerősítette a gyanúmat.

"Tej-, ill. tejcukortartalmú étel fogyasztását követően a panaszok fél, illetve két óra múlva jelentkeznek és átlagosan egy-két nap alatt maradandó következmény nélkül megszűnnek. Ismételt tejcukortartalmú étel elfogyasztása után azonban a tünetek ismét jelentkeznek.

Az emésztetlen tejcukor ozmotikus hatása révén a vízfelszívódás egyensúlyát megbontva vizet "szív" a bél lumenébe, ami hasmenéssel jár. A széklet rossz szagú, kifejezetten bűzös lesz, mennyisége nő, csecsemőknél híg, zöldes színű, savanyú szagú, habos. A kettős cukormolekulákat a bélben található baktériumok fermentálják, bontják el, ennek révén savak és gázok (szén-dioxid, hidrogén és metán) képződnek. Ezek az anyagok okozzák a felfúvódást, szélgörcsöket, hasi fájdalmat, feszülést, émelygést, hányingert, rossz általános közérzetet, ritkán bőrtüneteket. A keringésbe felszívódó hidrogén pedig - eljutva a központi idegrendszerbe -, fejfájásos rohamokat okozhat. Amennyiben a tünetek tartósan fennmaradnak, akkor felnőtteknél súlycsökkenés jöhet létre, kisgyermekeknél a növekedés megállhat.

A tejcukor érzékenység (laktóz intolerancia) egy emésztési probléma. A szervezet átmenetileg vagy állandósultan nem képes megemészteni (lebontani) a tejcukrot, ami aztán bélrendszeri kellemetlenségekhez vezet.

Mire reagál a beteg?

A beteg a lebontatlan tejcukor molekulákra reagál. A tejcukor egy diszacharid, vagyis két cukor molekulából álló szénhidrát. A vékonybél nem tudja átengedni a diszacharidokat, ezért hogy ezt a tápanyagot fel tudjuk használni, egy laktáz nevű enzimre van szükségünk, ami a két molekulát szétválasztja egymástól, hogy aztán ezeket felhasználhassa a szervezet. A tejcukor érzékenyek esetében nincs elég laktáz, ezért a tejcukor felbontatlanul halad tovább a tápcsatornán, ahol a bélrendszeri baktériumok hatására erjedni kezd. Az erjedési folyamat hatására nagy mennyiségű bélgáz termelődik, valamint a bélfalak nem engedik vissza a vizet a szervezetbe, ami ennek felgyülemlését eredményezi.

Milyen tüneteket okoz?

A belekben felgyülemlett bélgáz és víz végeredménye: bélpuffadás, bélgörcs, hasfájás, hasmenés."

A súlycsökkenést leszámítva minden megvan. Emiatt nem kap kakaót már két hete. Merthogy az feltűnt, hogy a kakaóivás után eltelik kis idő, és rohan a wc-re. És fáj a hasa. Nagyon fáj, összegörnyed, és sír. Így aztán mondtam, próbáljuk ki kakaó nélkül. Nehezen, de elfogadta, megértette. 

És erre ma okosanyja mit ad neki vacsorára? Tejbegrízt. Isten bizony eszembe sem jutott, hogy az is tejből van. És annyira örült neki, és olyan jóízűen megette. És aztán alig negyedóra múlva úgy szenvedett, mint Krisztus a Kereszten. Zokogott a wc-n ülve is, és mikor kijött is. A hasa kőkemény volt.

Nekem meg olyan bűntudatom volt, hogy ihajj. :(

És ez volt az utolsó csepp. Én most már biztos vagyok a diagnózisomban. Úgyhogy holnap elviszem a gyerekorvoshoz, és kérek tőle célzott vizsgálatokra beutalót. 

És ha belegondolok, hogy úgy három-négy éve folyamatosan téma, hogy olyan fura "szaga" van a gyereknek, ha izzad. Mindig lehurrogtak, hogy mit szagolgatom. Szerintem ez ad majd arra is választ. 

De szívből kívánom, hogy ezúttal ne legyek jó boszorkány, és  ne legyen igazam. Még akkor is, ha tudom, ha ez tényleg van is neki, lehet vele élni normálisan. Csak kerülni kell a tejet. Meg amiben tejcukor van. Vagy nemtom. De nem is akarom megtudni inkább. Vagy akarom. Csak már tudjam, mi van. Mert sajnálom szegényt, ahogy szenved.

Majdnem jó nekünk

Már tegnap este a zuhany alatt eszembe jutott, miről is akartam írni. (vagyis, most, hogy rápillantok az órára,az már tegnapelőtt volt) Leginkább morogni akartam. Már nagyon sokszor "vágták a fejemhez", hogy milyen jó nekünk, mert mindent a háromgyerekesek kapnak. Sőt, továbbmegyek, nekünk még az átlagos háromgyerekeseknél is klasszisokkal "jobb", mert háromból hárman tartós betegek.
Tudom én azt, hogy azok, akik ezt így gondolják, mind-mind igen korlátoltak, mégsem mindig sikerül igazán jól megemésztenem. Azt is tudom, hogy köztetek, kedves Olvasóim nincs ilyen korlátolt ember, de azért akkor most megosztom veletek, hogy mitől is olyan jó nekünk.
Amit kapunk, az havonta gyerekenként 4 ezer forint adójóváírás. Továbbá ingyen kapjuk a tankönyveket, és minden hónapban minden gyerekem kap 50 %-os támogatást az óvodai, iskolai étkezéshez. Ezeket mind nagyon komoly segítségként fogom fel, főleg a két utóbbit. Az elsőt csak azért nem, mert számszakilag nem jelenik meg a költségvetésünkben, Balázs nem keres ennyivel többet az ugyanilyen besorolási bérrel rendelkező kollégáival szemben. 
Ha pofátlanok lennénk, (vagy nem is tudom mi a jó szó erre) akkor papíron már elváltunk volna, és igénybe venném a rendszeres gyerekvédelmi támogatást, igényeltem volna üdülési csekket is, meg ilyenek, és akkor érdemelném ki ezt a "jó nektek" titulust.
Így nem érzem jogosnak. Soha nem is éreztem annak. Sokan irigylik tőlünk a tartós betegségre kapott magasabb összegű családi pótlékot. De soha, senki nem akarta átvállalni a viszketéstől üvöltő-vonagló gyerek/ek figyelemelterelését, a véresre repedezett kezek miatt síró gyerek vigasztalását, de a havi gyógyszerköltséget sem. Volt, hogy 5 gramm (nem írtam el, öt grammnyi) krémért fizettem 6ezer forintot. Egyszer rákentem Patrikra, fél óra múlva úgy üvöltött, mint akit ölnek, és le kellett mosni. Krém meg mehetett volna a kukába, helyette bevittem a bőrgyógyásznak, hogy adja oda valakinek, aki tudja használni. Ezek a költségek mára már nincsenek, mert hála már-már családtaggá avanzsálódott bőrgyógyászunknak megtudhattuk, hogy minden tartós beteg gyereknek alanyi jogon jár a közgyógyigazolvány, évi hatezer forintos kerettel, plusz még mellé amit elbírál az OEP. Hihetetlen papírmunka volt, de utánajártunk, és azóta nem kell rettegnünk hó végén, hogy nehogy most kelljen valami sürgősen.
Na, és ami miatt mindez kikívánkozott belőlem.... Mióta tart a válság, azóta Balázs munkahelyén minden megszűnt. Nem volt fizetésemelés, kevesebb lett az útiköltségtérítés (pedig nem költöztünk közelebb), elvették az étkezési jegyet is, nem lehetett üdülési csekkre pályázni, meg úgy egyáltalán semmit sem adtak, csak mindig mondták "örülj, hogy van hol dolgoznod". Ami egyébként tényleg öröm.
Amit viszont sosem gondoltam volna.. túl jól keres. Illetve egyszer ez már bebizonyosodott, mikor tavaly nyár végén megkérdeztem az önkormányzatnál, hogy esetleg nem lehetne e valami segítséget kapni a beiskolázáshoz? Lehet.. itt a nyomtatvány, mennyi a jövedelem, ami havonta összesen beérkezik a családi kasszába? 220 ezer. És mennyien vannak? Öten? Ja, akkor az nem jó, az már sok. De ha gondolom, adjam be, majd kijönnek a kollégák környezettanulmányra, megnézik, van e valami, ami eladható. Na, ott álltam fel, és hagytam az egészet a fenébe.. ami egyébként is megalázó volt.
És akkor most megint. Merthogy mégiscsak lesz beiskolázási támogatás a dolgozóknak, jött az email. Csakhogy.. és itt a bibi. Meg van határozva, kik vehetik igénybe. Rögtön az elsőnél elbuktuk. Mert 150 ezer Ft alatti besorolási bér.
Az igazán dühítő az egyébként, hogy azoknak, akik ezt kitalálták kell a legjobban tudniuk, hogy a besorolási bér nagyon kevés pozícióban marad annyi, amennyi. (a férjem, és kollégái pl. pont ilyen pozícióban vannak) Azok a komissiózók, akiknek mondjuk 130 ezer Ft a besorolási bérük, de pótlékokkal, jutalmakkal hazavisznek kétszázat, simán igényelhetik. Amivel nincs bajom, mert mindenkinek szüksége van segítségre, vagy legalábbis jól jön. A bajom azzal van, hogy megint nem tudja a bal kéz, hogy mit csinál a jobb.
Ez most kissé dühít. Abba meg csak egy pillanatig gondoltam bele, hogy bezzeg, ha engem nem rúgnak ki rövid úton, akkor most lenne.. meg fizetésem is, és amúgy sem jelentene gondot az iskolakezdés.
Pedig úgy egyébként tényleg jó nekünk. Van három csodaokos gyerekünk. És majd ők feledtetik a dühömet is. :) (vagy rátesznek egy lapáttal, de az részletkérdés)

Összegezve

Mindig mindent túlgondolok, vagy épp túlaggódok. Az a fajta ember vagyok, aki mindig minden mögött keresi az értelmet, vagy a célt. Aki mindig próbál rájönni és megérteni mindent. Azon már nagyjából túljutottam, hogy a világ gondjait ne (mindig) vegyem a vállamra. A saját világomé is épp elég, hiszen mindig agyonbonyolítom. Nem is volt olyan könnyű rájönnöm még erre sem. De mire valók a barátok, ha nem arra, hogy figyelmeztessenek, amikor épp szükséges? Megtette. Épp jókor. Talán azóta is rágódik, hogy jól tette e, de majd most megnyugszik, hogy nem is tehetett volna jobbat.
Hetek óta rágom magam. Mindig találok valami kivetnivalót, elsősorban magamban. Nos, ez nem olyan nehéz, merthogy emberből vagyok, és mint ilyen, hát a legkevésbé sem lehetek tökéletes.
Rengeteget gondolkodtam azon, mit rontottam el a gyerekeim nevelésével kapcsolatban, mikor nap mint nap szembesültem vele, hogy nem csak hogy visszapofáznak, vagy épp pofátlanul hátat fordítanak, de egymással is úgy bánnak, mint a kóbor
kutyákkal szokás. Végül persze nem jutottam messzire ez ügyben, mert meg kell állapítanom, hogy minden a legnagyobb rendben van, csak épp jelen pillanatban a hormonok vették át az irányítást a józan ész felett. Nos, ez ugye teljesen törvényszerű ebben a korban, csak ember legyen a talpán, aki könnyedén átvészeli. De megbírkózunk vele.
A baleset kapcsán is hihetetlen gondolathullámok indultak el bennem. Kerestem az okokat, amik ide vezettek, naná, hogy ebben is magamat tettem felelősnek. És miután végül mégis felmentettem magam, vagy legalább áthelyeztem valami másodrangú vádlottá, elkezdtem azon agyalni, hogy mennyire gyenge is vagyok, mert legkézenfekvőbb lett volna, ha azonnal elájulhatok. Menekültem volna a saját világomba, semmibe véve mások érzelmeit. Magyarázhatta Eszter, hogy ez nem így van, hiszen az is nagy dolog, hogy végül mégsem tudott legyőzni a roham, mert visszajöttem belőle, értettem is, meg nem is. Nagyon sokáig bántott ez. Mert milyen anya az olyan, aki ahelyett, hogy igazi támasza lenne a gyerekeinek egy ilyen helyzetben, még ő maga is tovább fokozza a félelmeket? Nem biztos, hogy valaha is meg tudom ezt válaszolni. Olyan választ, amilyet várnátok tőlem valószínűleg nem fogok tudni mondani még nagyon sokáig. Felmentem magam, de csak feltételesen. Mert végül azzal "altattam el" minden bűntudatomat, hogy nem véletlenül maradtunk mi egy pár Balázzsal. Hiszen az a röpke másfél perc pontosan, élesen kirajzolta, hogy ketten vagyunk egyek. Ő az ész, én a szív. Minden körülmények között. És ez jól van így. Ketten egymás nélkül nem megyünk semmire, mert hiába az ész, ha nincs mellette a szív, és fordítva.
Aztán még az elmúlt hetekben is sorra kudarcot vallottam az álláskereséseimmel. Sok helyre jelentkeztem, több helyről visszajeleztek már, hogy "köszönik, hogy megtiszteltem őket, de további sikereket kívánnak máshol.." Nem jó ezekkel szembesülni, és még keresem a választ arra a kérdésre, hogy mi a célja ezzel a sorsnak? Mit kell ebből megtanulnom? Emellett még megküzdök azzal, hogy azt, akinek csak az általános iskolát sikerült elvégezni, már munkahelye van... én meg..
És még, ha mindez nem lenne elég gondolkodnivaló, akkor itt van még a húgom. Aki ugyan megkért, hogy írjam meg a blogomban (amiről annyit tud, hogy van, de nem mondom meg a címét), hogy megmentettem az életét azzal, hogy laikusként felismertem, hogy ő bizony lisztérzékeny. Nos, ígéret teljesítve, szó szerint leírtam, amit kért. Csak az a baj, hogy messze még az a megmentés, ha egyáltalán valaha bekövetkezik. Egyik dolog következik a másikból, vele kapcsolatban is vannak bűntudatos érzéseim, mert ugyan segítek, és segítettem már sok mindent felismerni, mégsem tudok neki érdemben segíteni. Igaz, felmenthetem magam, mert nem rajtam múlik. Nem könnyű látni az embernek egy közeli családtagját tönkremenni.
Ezek mellett egyre élesebben látom annak a családnak, ahonnan eredetileg származom minden foghíját. És ugyan poénra vették, de nem teljesen viccből kérdeztem, hogy árulják már el, hogy engem a gólya hozott... vagy hogy a fenébe különbözhetek én ennyire tőlük? Más az értékrendünk, más az életvitelünk, minden más. Ők nem értenek engem, én meg őket, úgyhogy végül is kvittek vagyunk.
A legeslegfontosabb gondolkodni valóm mégis a jövő. Na nem kell ötéves tervekre gondolni. De végre itt lenne az ideje elhatározni valamit, és végigcsinálni, körmömszakadtáig akár. Mert kiharcoltam eddig bárkinek bármit, bármikor. Magamnak vajon miért nem tudom ezt megtenni?
Pedig még Balázs is azt mondta a minap: Ne gondolj mindig másokra, legyél már egy kicsit önzőbb.
Itt tartok most, kérem. Tanulok önző lenni. :D Na, nem, ez nem komoly. A lehető legkomolyabban ízlelgetek magamban dolgokat, mert tudom, felismerem, hogy mi az, ami jó nekem. És amint megvan, lecsapok rá, és nem eresztem.
Onnantól kezdve meg majd ontom magamból a vidám, optimista, csupa derű posztokat. Feltéve, ha addig kitartotok.. :)

Még mindig a baleset

De ezúttal nem arról írok, hogy hogy történt, mert azt ugye már megírtam. Arról viszont, ami azóta zajlik bennem, bennünk, még nem szóltam.
Először idézném az "okos" könyvemet. "Egy baleset arra készteti az embert, hogy lassítson, vagy teljesen hagyjon fel tevékenységeivel. Ilyenkor olyan időszak veszi kezdetét, amikor kérdéseket teszünk fel. Ha nyitott, és objektív maradok magammal szemben, gyorsan rájövök, mi okozhatta ezt a balesetet. Elvesztettem az irányításomat egy élethelyzet felett? Ideje, hogy irányt változtassak? Nehezen hallom meg saját belső hangomat, megérzéseimet, ezért radikális figyelmeztetésre, intő jelre van szükségem? Megfigyeltem, hogyan is következett be a baleset? Milyen állapotban voltam előtte, és utána? Fontos, hogy újra átgondoljam a baleset körülményeit: elemezzem az elhangzott szavakat, mert feltárják, mit is éltem meg a baleset pillanatában. A baleset minden elemének szimbolikus jelentése van, ezért figyelek a belső hangra, hogy olyan megoldást találjak, amely megakadályozhatja az adott helyzet súlyosbodását. Akkor vagyok fogékony a balesetekre, amikor viszonyom problémás a valósággal, amikor képtelen vagyok a teljes jelenlétre, és arra, hogy tudatában legyek a világnak, amelyben élek. Mintha elvágyódnék innen. El vagyok szigetelve attól, ami körülöttem történik, talán mert nem tudom elfogadni a valóságot, vagy nehezen élem meg azt. Jobban oda kell figyelnem magamra, hogy felfedezzem az önbizalmamat."
Minden, amit leírtam belőle, már felmerült bennem is (csak ma néztem bele a könyvbe). Igaz bármelyikünkre külön-külön is, mármint Balázsra és rám. És igaz ránk együtt is. Azt gondolom, a Sors (nevezzük így, ez a legegyszerűbb és legkevésbé sem bántok vele senkit remélem) megmutatta nekünk, hogy fontos számunkra az autónk. Ugye fontolgattuk, hogy el kéne adni. Fontolóra vettünk sok mindent, hogy "szabadulhassunk" a svájci frankos hitelünk fogságából. Még akkor is szóba került, mikor hazafelé tartottunk, mert elmentünk egy autókereskedés mellett, mire Balázs megjegyezte, majd ide beadjuk, és kész.. Nos, a Sors adott nekünk ízelítőt abból, milyen lenne elveszíteni. És azt hiszem, ez a lehetőség a jövőben nemigen fog felmerülni bennünk.
Aztán amit még meg kellett tanulnunk... mindketten, külön-külön kicsit nyomasztónak érezzük a családon belül betöltött (önként vállalt) szerepünket. Mert Balázsnak nyilván nyomasztó családfőnek lenni így, hogy nagyon sokat dolgozik, és nagyon keveset pihen, mégis van egy csomó minden, amiről le kell mondani. Nekem nyomasztó, hogy nem tudok "érdemben" hozzájárulni a családi költségvetéshez. Együtt nyomaszt bennünket az anyagi nehézségeken túl a gyerekek betegségei, az iskoláztatás, és még egy csomó apróság.
És akkor jött a Sors, és mutatott valamit. És ez az igazán letaglózó. Hogy elég volt neki egy pillanat, hogy meglássuk. A családfőnek visszaadta az önbizalmat, mert képes volt rá, hogy akkor, abban a helyzetben tökéletesen hideg fejjel a lehető legtöbbet tegye értünk. Egyúttal megmutatta neki, hogy mekkora támaszom nekem. Nekem megmutatta, hogy bármi van is, feltétel nélkül bízhatom magam erre az emberre bárhol, bármikor.
Magamról nem feltétlenül tetszik amit láthattam, de azt hiszem, én ennek a történetnek egy epizódszereplője voltam csak. De azért mégis leírom, mert hiszek abban, hogy amitől megszabadulok, attól nekem könnyebb lesz. Szóval.. kicsit csalódtam magamban. Mert még mindig nem tudok egy csomó mindent visszaidézni, mert sötét folt van a helyén, pedig tán csak másfél percről van szó. Mert amikor kiszálltunk, azonnal rosszullét jött rám, amitől gyengének érzem magam. Még akkor is, ha utána (ahogy Eszter felhívta rá a figyelmemet) igenis nagy erőről tesz tanúbizonyságot, hogy vissza tudtam jönni belőle. Az is igaz, hogy az, hogy nem tudott igazán legyőzni a roham, sokba került nekem, mert utána még két napig volt begörcsölve mindenem (péntek este a könnyeim is potyogtak, annyira fájt a kezem). Mégis úgy érzem, hogy nem voltam jó támasza a gyerekeimnek, mert nem tudtam rögtön megnyugtatni őket, sőt, még majdnem tetéztem a bajt. Tudom, az eszemmel legalábbis, hogy ez így hülyeség, hiszen nem tehetek arról, hogy beteg vagyok.
Azóta eltelt már majdnem egy hét. Elmentünk a baleset helyszíne mellett már másnap. Elcsendesedtünk mindannyian odafelé, nekem a gyomrom is egy csomóban volt végig, és észre sem vettem, hogy visszatartom a levegővételt is. Hazafelé a Sors megint csak közbelépett, ezúttal könnyített rajtunk. Egy teremtett lélek nem volt rajtunk kívül azon az útszakaszon. Senki. Mégis folytak a könnyeim ahogy elmentünk ott. Láttam még  a krétarajzot. Azóta azt is tudjuk, hogy hívták a kamionost, meg még azt is, hány gyereke van. Azóta bejelentettük a biztosítójánál  kárigényünket, és már a kárfelvevő is itt volt fotózni. Azóta már sokszor ültünk az autónkban.
Azóta ahányszor ránézek a férjemre, látom azt az elszánt, koncentráló arcát magam előtt, ahogy mindenáron vigyázott ránk. Az Ő arcán pedig látom, hogy megkönnyebbült, amiért tudott ránk vigyázni. A kapcsolatunkat, a tiszteletet iránta megerősítette bennem. Aztán majd eltelik annyi idő nemsokára, amikor már csak ez lesz fontos, minden más csak egy rossz emlék marad.
Mindenesetre kedves Sors, legközelebb kérlek, inkább küldj egy email-t. A leírt betűket jobban tudom olvasni, mint a sorok között. De ha ez nem megy, akár fel is hívhatnál. Addig pedig igyekszem szorgosan tanulni, és összegezni, amire szükség van a tovább lépéshez.
Csak most még kicsit lelassultam... gondolatokban, tettekben egyaránt. Jó ez így. Nincs baj, és ez a lényeg.

Jó kis nap....

A szó mindkét értelmében. Jónak, nagyon jónak indult. A heti meleg, és egymás kölcsönös kikészítése  után (mármint a gyerekek és én) döntöttünk úgy a párommal, akit azt hiszem, ezentúl illene végre a nevén neveznem, mert van neki ám. Szóval, Balázs és én elhatároztuk, hogy ma strandra megyünk, mert most végre jó idő van, és Ő hazajön hajnalban egy órával előbb (4 helyett 3-kor), így fél kilencig még aludni is tud, és akkor hajrá, lesz egy jó napunk. Még tegnap azért izgultam kicsit, nehogy azon múljon a kiruccanás, hogy köztisztviselői nap van, és mégsem utalnak, de ma reggel már ez a gond is elszállt.
Összepakoltunk, plédek, törölközők, ennivaló, innivaló, és 9-kor már úton is voltunk Tatára. Sima út volt odáig, a strandon a "szokott" helyünket foglaltuk el, és érkezésünk után kb. tíz perccel a gyerekek már csobbantak is, míg mi, szülők elrendeztük a terepet. Nem voltak sokan a strandon, legalábbis emberek, a szúnyogok viszont igen szép számban, jóízűeket lakmároztak belőlünk. Délelőtt még nagyon jól éreztük magunkat, fiúk végre úsztak, Roli ugrálhatott kedvére a pancsolóban, mert senkit nem zavart vele. Kora délután, úgy fél egy magasságában épp ugrálás közben érte egy kisebb baleset. A medence alján lévő itt-ott kissé megkopott csempe egyike elvágta a kisujja és a talpa közötti vékonyka bőrt. De úgy emberesen szét is nyílt, ömlött a vére, de szó szerint, húztuk magunk után a csíkot. Tanácstalankodtunk, mi legyen, mert ragtapasz ugyan volt nálunk, de az kevésnek tűnt. Telefonáltunk Eszter barátnőm férjének, aki épp abban a városban dolgozik, hogy tud e nekünk mondani valami biztatót sebészet-ügyben. Aranyos volt, rögtön megkereste nekünk, diktálta a telefonszámot, megmondta hol van. A telefont nem vették fel, így aztán még megpróbáltam az itthoni sebészetet is, de közölték, maximum kettőig fogadnak, utána nem. Vérzés csillapodott, elsősegély-nyújtó bácsi lefertőtlenítette, bekötöztük, így maradtunk. Igaz, ő már parti tétlenségre volt ítélve a nap további részében, de a testvérei legalább még kedvükre növeszthették az úszóhártyáikat. Mondjuk a második óra után, mikor szegény kis elárvult királyfi nézett a nagy bánatos szemeivel a medence felé, megkönyörültem rajta, és utánuk vittem. Csak az apja karjai között, hogy ne érje víz a sérült ujját, de megmártózott még egyszer. Rögtön ezután, ahogy kivittem, el is aludt. (erről majd  lesz fotó, ha el nem felejtem)
Fél öt körül kezdtünk hazacihelődni, addigra mindannyian kezdtünk fáradni. Még meguzsonnáztunk, aztán szép kényelmesen összepakoltunk.
Hazafelé is szép kényelmes tempóban jöttünk, Vértesszőlősnél még arról beszélgettünk, hogy Tatabányán bemegyünk a Tesco-ba, ne kelljen már itthon sehova menni bevásárolni. És innentől jött a rémálom. Egy lámpás kereszteződésnél zöld jelzés után folytattuk az utunkat hazafelé, egy kamion pedig az ott lévő benzinkúttól szintén zöld jelzésnél mellénk kanyarodott ki. A következő pillanatban pedig jött át a mi sávunkba, és csak jött, és jött, hiába nyomta Balázs a dudát, nem tűnt fel neki, már a fél autó lent volt az útról, amikor elkapta a hátulját, keresztbe fordultunk, és még tolt maga előtt vagy tíz métert, mire észbe kapott, és megállt. Nem minden pillanat világos, van, amikre nem emlékszem tisztán. Megálltunk, körülnéztem, gyerekek a hátsó ülésen rémült tekintettel néztek, és már rohant is felénk egy fiatal pár, és kérdezgették, hogy nincs bajunk? Nincs. Ki kellett szállnunk az autóból, mint kiderült, a fiatal pár és még egy utánuk következő fiatal pár is végignézte az esetet, és ők is nyomták a dudát a kamionosnak, hogy vegye észre, mit csinál, hasztalan. Kiszálltunk az autóból, ahogy ott álltunk az út szélén, láttam az autónkat keresztben, egy kamionnal a "valagában", egy pillanat alatt kezdett sötétedni minden. A következő pillanatban Balázs megfogta a karom, Patrik rémülten nézett rám, az egyik fiatal pár fiútagja pedig már mondta is, akkor hívok mentőt is. Erre sikerült feleszmélnem, és bőszen tiltakoznom, majd egy kevés útszélén ücsörgés, két szál cigi, és pár korty üdítő után lassan elmúlt a remegés. A két fiatal párt valószínűleg az őrangyalunk küldte utánunk, mert a két fiútag (nem mellesleg ikrek voltak) a helyi rendőrkapitányság rendőrei voltak, így nagyon gyorsan intézkedtek, hívták a kollegákat, és segítettek nekünk. Kellett is a segítségük, mert a kamionos és a kísérője nem átallott volna elmenni. Hogy kicsit se legyen egyszerű a helyzet, a kamion Magyarországon forgalomból kivont magyar autó, német vámos rendszámmal, és török sofőrrel. Szép sorban érkeztek különféle rendőrautókkal mindenféle közegek, mert emberünk nem tudta igazolni magát, kísérője angolosan taxival készült távozni, erre válaszul bilincset kapott. Nagy nehezen megkerültek a papírok, és végre elkezdődhetett a helyszínelés. Közben a gyerekek teljesen kikészülve álltak az út szélén, mire végre megkaptuk az engedélyt rá, hogy ők természetesen elmehetnek, ha értük jön valaki, de nekem maradnom kell. Anyukámék jöttek értük, szegények, még az ő kocsijukba is zokogva szálltak be, nem akartak menni sem, maradni sem. Mi még "szétszedtük az autókat", lefényképezték a mienket, majd a kamionsofőr rendőri kísérettel, mi meg a saját autónkkal bevonultunk a rendőrségre, hogy felvegyék a hivatalos jegyzőkönyveket, vagy miket. El kellett mondanunk, hogy láttuk, Balázsnak, hogy hibásnak érzi e magát, ilyesmi. Hétfőn még mennünk kell, hogy kapjunk egy igazolást, amivel mehetünk a biztosítóhoz majd.
A kárunk nem olyan nagyon nagy, szerencsére ott kapta el, ahol már a csomagtartó rész kezdődik. Benyomódott itt-ott, és a festék ment le sok helyen. Valamint a dísztárcsánk tört el, és a lökhárítóból a sarka. Futómű, ilyesmi nem sérült szerencsére. Forintosítva még nem tudjuk mennyi. És csak reménykedünk, hogy tényleg van biztosítása, és fizetni is fog.
A nagyobb kár az elszenvedett trauma. Ami egy pillanat alatt törölte a gyerekekből is a nap minden jó pillanatát. Patrik ijedt meg a legjobban, mert ő ült azon az oldalon, ráadásul akkor is szemben állt velem, mikor majdnem rosszul lettem, és azt is látta. :(( Sírni tudott, abbahagyni nehezen ment.. és azóta egyfolytában azon gondolkodik, mi lett volna, ha...
Reggel megint útnak indulunk. Muszáj beülniük újra, mert ha nem, később nehezebb lesz legyőzni a félelmet. Bár, bevallom, én is félek kicsit. Meg nyögök titokban, mert minden izmom külön van görcsben, és nagyon fáj. Tudom, mitől van, de nem tudom elmulasztani.
Innen is hálás köszönetem az ikerpárnak, akik ennyire segítőkészek voltak, és az összes, az ügyben résztvevő tatabányai rendőrnek, mert végtelenül rendesek voltak.
A kamionsofőrnek pedig egy életre megjegyeztem az arcát. Meg a kaján mosolyát is, ahogy kiszállt.. Nem fogok neki megbocsátani. Mert csak egy kis figyelmen múlt volna... semmi máson.
De azért hálát adok az Őrangyalunknak, vagy a JóIstennek, vagy bárkinek, aki segített abban, hogy ennyivel megúsztuk. Mert lehetett volna nagyon nagy baj is. :(