Válaszolsz nekem?

Tudnék egy csomó borongós-busongós gondolatot írni, de azért nem teszem, mert az összes ború mögött van szivárvány, mert ugye a felhők fölött mindig kék az ég. És tulajdonképpen minden nyűgöm-bajom (mondtam már, hogy mennyire utálom a reggeles hetet ezzel a hajnali négyes ébresztővel?) ellenére, ha sokáig elemezgetem a mindenfélét, akkor arra lyukadok ki, hogy úgy egyébként jó nekem, nagyon is jó, nincs miért borongani.
Szóval erről nem írok. Helyette inkább kérdeznék valamit mindenkitől, akinek az inge lesz, és aki még erre téved. Mondjátok meg kedves bloggerek és bloggerinák, mondhatnám hogy "kartársak" :D Ti miért írtok ilyen kevésszer? Nincs idő? Vagy kedv? Vagy csak azért, mert úgyis alig érkezik visszacsatolás? Igen, én is látom, hogy bekövetkezett az, amit már megjósoltak az erre hivatottak egy ideje, hogy a blogolás csillaga leáldozik, mert mindenki facebook-ozik, twittel, meg instagramot használ, és egyéb okosságokat, amikkel lehet egy pillanat alatt akár egy mondatban (vagy képben) megosztani az épp legjelentőségteljesebbet. És tudom, az adott pillanat mindig a legfontosabb.
Csak magamból tudok kiindulni, aki szintén aktívan facebook-ozom (ámbár láthatatlan vagyok, mint ahogy azt már többször megállapítottam), hogy nekem a fb nem pótolja a blogolást. Látok egy képet, és engem rögtön a helyzet érdekel, ami a képhez vezetett. És nem csak annyi, amennyi egy képaláírásba belefér.
Persze, lehet, hogy egymásnak is elrontottuk ezt a blogvilágot, mert egyre inkább szűkült az a kör, akik egymást olvassák, és a körön belül egyre többünknek lett egy csomó más elfoglaltsága, ami miatt a hozzászólások már nem mennek olyan aktívan, mint régen. Meg mondjuk engem személy szerint roppant módon idegesít továbbra is a captcha, amit be kell pötyögnöm, mielőtt elküldöm (de azért túl tudok rajta jutni). De ettől még nekem a blogolás ugyanaz. Ezen a helyen meg tudom örökíteni az épp aktuális gondolataimat, érzéseimet, az életünk kis és nagy történéseit. Egy csomó minden feledésbe merült volna, ha nincs itt ez a webnapló. Mert az épp aktuális napi dolgok felülírják mindig a tegnapot, a múlt hetet, hát még a múlt évet.
Szóval, miért? Nem fogjátok bánni szerintetek? Vagy csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy még ilyeneken is agyalok?

Mit csináltok a hétvégén?

Ezt a kérdést annyira nem kultiválom.. mert mindig úgy érzem, hogy van valami "elvárásféle" abban, hogy VALAMIT csináljunk a hétvégén.. és általában félve mondom, hogy mit.. És akkor tudom, hogy furcsán is néznek, meg talán szánnak is (pedig nem kéne), amikor azt mondom, hogy végre kimosok mindent, meg főzök, meg takarítok, és leginkább kipihenjük az egész hetet. Mert ugye erre van kitalálva a hétvége. A pihenésre. Nekem nem pihentető órákat barangolni egy erdőben, nem pihentető shoppingolni akárhol.. és nem pihentető még egy élményfürdő sem. Na, azt nem mondom, hogy néha nem férne bele, hogy mondjuk szombaton még elfárasztjuk magunkat egy ilyennel, aztán vasárnap nem csinálunk semmit.
Ehhez mondjuk szükséges egy olyan hétvége, amikor mindkettőnknek igazából hétvége a hétvége.
Szükséges még egy olyan munkahét, amikor nem torlódik fel ezerféle dolog menet közben.
Szükséges egy szennyestartó, ami nem telik meg kétnaponta.
Szükséges némi ötlet.
Szükséges némi jó idő. Napsütés, ilyesmi...
De ilyesmire-bevallom- egyre kevesebbszer vágyom. A hét öt napján minimum negyvenkét és fél órát dolgozunk mindketten. A gyerekek sem sokkal kevesebbet az iskolában. Patrik a héten többször is hétre ment, és négyig volt.. ez ugye irdatlan.. Erik tegnap este nyolckor még leckét írt.. délután kettőtől.. és csak egy fél órát voltak kint focizni. Mindannyian inkább azt szeretjük, ha a hétvége a laza pihenésé.
És nem, nem fogok ezért sohasem mentegetőzni. Nekünk így jó.
És Ti, mit csináltok a hétvégén? :P

Húsz év múlva

Avagy poszt a jövőből, egészen pontosan 2033-ból. Lili kérdésére válaszolva. (Ha valami jövőbelátó gömböd lenne, és belenéznél 20 év múlva, hogy látnád magad?)
Ma szabadnapot vettem ki, hogy vigyázhassak a legkisebb unokámra, mert a szüleinek valami intéznivalója volt. Nem tudták magukkal vinni, én meg úgyis annyira örülök, bármelyikőjük is van velünk, hát kihasználtam az alkalmat. Édes kis virágszál, nagyon ügyesen segített nekem a kertben, játszottunk a kutyákkal, még aludtunk is egyet ebéd után. Hát igen, én is.
Fel sem tűnt, hogy ennyire fárasztó tud lenni néha a munkánk, pedig változatlanul nagyon szeretem. A húsz éves jubileumi ünnepségen döbbentem csak rá, milyen hosszú idő is telt már el, és azóta mennyi mindent csináltam itt. Mindegyik feladatomat szerettem, de ez a mostani az igazi azért. Mondhat bárki bármit, igenis jó dolog a férjemmel vállvetve dolgozni. Azt mondták, ne vállaljam, mert rámegy a házasságunk, de úgy érzem, még így, harmincnégy év után is, hogy a mi véd-és dacszövetségünkön az ilyesmi csak erősít. És milyen pillanatok alatt elintéztem így ezt a mai napi szabadnapot is.
Erik a fiúkkal együtt jött délután Grétiért, mikor a suliból hozta őket haza . Hihetetlen, hogy még mindig mennyire az apja klónja, de még ennél is hihetetlenebb, hogy Dani is mennyire kiköpött nagyapja. És, mondtam is kicsit kárörvendve az én drága fiamnak, hogy fel is köthetik az alsóneműt, mert a természete is övéké ennek a fiúcskának. A szeme sem áll jól.. :) Peti nagyon komoly viszont, most is csak ült a kanapén, és olvasta a magával hozott könyvét. A húgával
Roland csak telefonált, mert szokás szerint nincs ideje semmire, leginkább arra nem, hogy megálljon, vagy kicsit leálljon az őrült terveivel. Nem is tudom, hogy bírja vele a menyem... nekem néha nézni is rossz ezt a pörgős életet, ahogy élnek. De jól vannak, és hétvégén jönnek majd a szokásos ebédre. Azért azt nem felejtette el, hogy megkérdezze, hogy van Nugát, aki épp mára van "kiírva", de semmi jele szerencsére, hogy beindult volna nála a szülés. Holnap meg majd úgyis bevisszük az állatorvoshoz, hogy megvizsgálja, és lehet, hogy meg is fogja császározni. Épp az előbb számoltam utána, hogy Freddy lányának a lányának a lánya Nugát... nem is tudom milyen leszármazott lesz ez az alom az én drága Freddymnek. Én már el is döntöttem, hogy egy fiú bézs kölyök marad ezúttal nálunk, ha kell, meg is harcolok érte Balázzsal, aki szerint már négy kutya is bőven sok. Majd azzal érvelek, hogy négy kutya még kevés is, mert öt unokánk van eddig, és a hatodik épp úton. És az úgy lenne igazságos, ha mindenkinek lenne egy...
Patrikkal is beszéltem, igaz, még tegnap késő este. Teljesen bele van merülve a munkájába, mint mindig, valami új szoftvert tesztel egy nagy biztonsági cégnek. A lányokat elhozza holnap este, nálunk fognak aludni, mert ők meg hivatalosak valami céges bulira. Várom már nagyon. Lehet, hogy felhívom Eriket is, hogy hadd aludjanak itt a fiúk is, az lenne csak az igazi.
Ja, és még egy kicsit kertészkedtem is ma, elültettem még van harminc tő napvirágot körbe a terasz körül, így most már minden négyzetcentiméteren virítani fog. :)

A stílus maga az ember

Egy pár napja kattogok ezen a témán. És jó párszor sikerült is felhúznom magam vele, merthogy alapvetően igazat adnék ennek a mondásnak, de azért mégsem. Már csak azért sem, mert amúgy a lényeg nem látszik kívülről senkin.. de ez nem igaz. Mert látszik. Minden kiegyensúlyozott, boldog, elégedett emberről messzire sugárzik, hogy az. Az arcáról is, és az öltözködéséről is, meg úgy egyáltalán a teljes valója olyan, akire jó ránézni. Ha pedig ezt hiszem, akkor hát bizony én.. valahol a sor végén kullogtam, amikor a stílusérzéket osztogatták. Mondjuk csak magammal kapcsolatban vagyok kicsit defektes, azt hiszem legalábbis, hogy úgy egyébként nincs velem nagy baj.
Nézegettem a szekrényemet is, ami tele van ruhával, mégsem tudok soha felöltözni normálisan. Mert a felsőimhez nem passzolnak a nadrágjaim, és fordítva. A cipőkről meg ne is tegyünk említést.. mert ugyan szeretem a cipőket, meg van is egy pár, de kétfélét (hármat) lehet látni rajtam. A töklapos talpú csizmámat, és a sportcipőmet (meg a papucsomat). Ezek meg aztán eléggé kimerítik azt a fogalmat, ami passzol hozzájuk.
És akkor még vehetjük az egyéb kiegészítőket. Sálam nincs, mert utálom. Sapkám szintén nincs, mert szintén utálom (meg még süket is vagyok sapkában). Kesztyűt a gyerekektől szoktam nyúlni egyet, ha nagyon hideg van, mert minden fázósságom ellenére a kesztyűt sem viselem el a kezemen. Táskám van kettő, az egyik fekete, a másik bordó, és virágos. De ezek sem passzolnak mindenhez.
Mondjuk még ha ezekből több is lenne, hát akkor sem tudnék vele mit kezdeni, mert soha senkitől nem láttam premier plánban, hogy hogy is kell. Így aztán halálosan béna vagyok sálkötésben, meg sapkahordásban is, jobb is, hogy nincs.
Na és akkor van még ez a testképzavar-félém.. miszerint én azt hiszem, magasabbnak gondolom magam, mint amekkora vagyok, legalábbis ezt bizonyítja, hogy rendszerint elcsodálkozom, hogy tényleg ennyire rövidek a lábaim?, mert én hosszabbra emlékszem.
Mindezt még rontja a megferdült gerincem és a púp a hátamon.. meg a bokasüllyedéssel kísért hatalmas lúdtalpam. Ez így együtt már egy rakás gátlást eredményezett, és még akkor is, mikor nagyon tetszik valami, nagyon nehezen döntöm el, hogy kell e nekem, vagy nem. Aztán attól függ, mennyire akarom, megveszem.. és ott áll a szekrényben, mert nincs mihez felvennem.
Igazából a legnagyobb dilemmám az, hogy milyen is lenne az én igazi stílusom.. merthogy éppenséggel már lassan középkorúnak számítok, de én marhára nem érzem magam annak. Feszengek a szép ruhákban, és nem tudok járni magassarkúban. A legjobban sportcipőben és farmerben érzem magam, de az meg unalmas.
Szerintetek? Nektek van kialakult stílusotok, amihez ragaszkodtok?

A képen látszik az a középkorúság felé haladás.. minden ráncával együtt. :D  

Mi jár a nőnek?

Eszter hívta fel a figyelmemet a témára, ami megjelent a nők lapja nyomtatott verziójában a héten is, meg a múlt héten is. Nem volt újságom, így aztán volt olyan jófej, hogy be is szkennelte nekem az érintett két oldalt, hogy elolvashassam. És persze, ahogy azt Eszter remélte, beindította az én fantáziámat is a téma.
Mi jár a nőnek? Nagy általánosságban azt gondolom, hogy mint minden embernek, a nőnek is jár a tisztelet, a jóindulat, és a kedvesség mindig, minden körülmények között. Akárhogy is.. ez a három dolog azt, ami minden embernek alapból "jár" szerintem. Az is nagy általánosság, hogy minden nőnek a szája jár a legtöbbet. :D (de csak viccelek ám) Ezen felül épp a nőiség miatt azt gondolom, egy nőnek jár, hogy szépnek érezhesse magát, hogy bókoljanak neki, és jár az is, hogy minden nap legalább egyszer megöleljék. Csak úgy, mert az jó. Bonyolult lelkek vagyunk (akárcsak a férfiak), így mindig mást akarunk, és mire kiderülne, mi is az, amiről épp akkor úgy gondoljuk, jár nekünk, már van is helyette valami más. Így adódhat, hogy míg az egyikünk "beéri" napi öt perc csenddel is, a másiknak az örökös zsibongás és nyüzsgés kell. Így adódhat, hogy míg egyikünk sportos és egészséges életet él, addig a másikunknak ez meg sem fordul a fejében.
Na de hogy eláruljam végre azt is, hogy szerintem nekem mi az, ami jár?
Azt most nem taglalom, hogy mi minden lenne, ami még azokon kívül, amik megvannak szerintem járnának nekem... mert itt ülnék holnap hajnalig. De pl. jár nekem minden este a kádnyi meleg vízben való lazítás. Jár nekem, hogy blogoljak minden nap, akármilyen nap van is a naptárban. És jár nekem, hogy amikor kedvem van hozzá, akkor rágyújtsak.
És lehet, hogy ez a téma még itt nincs befejezve, de most jár nekem egy jóféle alvás is.
Azért... elárulhatnátok, hogy nektek mi az, ami jár?

Legutálatosabb dolgok

Volt már ebben a hónapban szó a legjobb dolgokról , most lesz szó azokról, amikkel ha nem is éppen a sírba lehet kergetni, de ki lehet hozni a béketűrésemből. Ehhez mondjuk sok kell, ezekből az utálatos dolgokból is minimum több egyszerre, mert alapvetően igen békeszerető és türelmes ember vagyok.
Valószínűleg ez a lista sem lesz teljes, de majd Ti megint kiegészítitek...
- hideg
- hó
- tökfőzelék
- kelkáposzta főzelék
- finomfőzelék
- pörköltszag
- penész
- mérleg
- könyveken a külön borító, ami mindig csúszkál olvasás közben (így le is veszem mindig)
- sárga csekk
- mondat, ami úgy kezdődik, hogy "Nem akarlak megbántani, de..."
- fenyő illatú légfrissítő
- kilenc előtt kelni
- tutifrutti ízű akármik
- a tányéron a villát végighúzni
- a táblán a krétával/körömmel csikorogni
- amikor a cipő feltöri a lábamat
- paprikás csirke ízű tészta
- geometria
- aldi reklámok
- sóska
- belekóstolni a félig megfőtt kajába (na ezért lesz sós pl.)
- kitakarítani a mosógép szűrőjét
- hagymát pucolni
- kutya/macska kakiba lépni (és letakarítani utána)
- veszekedni
- a frissen mosott kőre borítani bármit
- a frissen mosott kőre sáros lábbal bejönni
- nem találni valamit
- "hupikék" ízű fagyi
- pók
- egér
- fejfájás
- fogfájás
- fülfájás
- amikor csak akkor derül ki, hogy elfogyott a meleg víz, miután már kiengedted a fürdővizet, és benne ülsz
- a nagybátyámat hallgatni egész nap
- tojásos lecsó
- harisnyanadrág
- tornadressz
- tankönyv bekötése
- várakozni, ki tudja meddig
- porból készült krumplipüré
- pangasius
- benzinszag
- festékszag
- mézes tej

Majd itt is úgy járok, hogy még eszembe jut egy csomó minden, de így is jó hosszú lista lett. Azért folytatjátok még?

Két kérdés csak

Volt ma egy nagyon jó kis gondolatom, amiről írni akartam. De mostanra elvitte a fejfájás minden kedvemet, gondolatomat és ihletemet. Erőlködtem itt, hogy majd olvasgatok, rákönyökölve az asztalra (nem a kocsmában vagy, édes lányom), amivel ugye támasztom a fejemet is, és akkor majd jobb lesz, de az az igazság, hogy kár ezt ma erőltetni. Már Hofi is megmondta, hogy ami nem megy....
Jelen pillanatban nem merem megmozdítani a fejem, mert annyira fáj, hogy már a füleim is hasogatnak. Amit nem értek, mert eddig ilyen a legrosszabb és legrémesebb migrénes rohamnál sem jelentkezett. Márpedig egészen tutira migrén, mert a fény és a szagok szörnyen zavarnak. Hú, ilyenkor hogy irigylem azokat, akik hírből sem ismerik a fejfájást, vagy maximum annyira fáj, hogy egy algopyrintől fél óra alatt jobban lesznek.
Mindegy, ez a ma este már ilyen.. úgyhogy elmegyek fürdeni, és lefekszem, remélem elmúlik reggelre.

De azért még azt meg akarom kérdezni, ami napok óta motoszkál a fejemben. Kettő kérdésem is van, és légyzi válaszoljatok rá, akik tudtok.
Ti, akik bibliai idézeteket szoktatok a bejegyzéseitekben szerepeltetni ezeket fejből tudjátok? Mármint úgy, hogy tényleg pontosan azt is, hogy pl. Példabeszédek x,y?
És Ti, akik olyan jó kis fotókat használtok nap mint nap hogy csináljátok? Mindig a kezetek ügyében van a gép, vagy előre eldöntitek, hogy most ezt lefotózom, mert kelleni fog nekem egy bejegyzéshez?

A kérdések bugyuták, de nézzétek el nekem....

Kattognak a fogaskerekek

Ki gondolta volna, hogy az az esemény, amiről írtam hétfő este annyira megvisel, hogy azóta is ezen kattogok? Azon már túl vagyok, hogy a gyerekemet féltsem ettől, mert nemes egyszerűséggel közölte, hogy "Anya, ekkora marhaságot csinálni". Szemmel láthatóan őt is megriasztotta azért, de úgy kezeli, ahogy minden mást is. A helyén.
Én azért folyamatosan összeszorult gyomorral agyalok, hogy vajon mi vezethetett idáig. Külön megvisel, hogy ismerem a kislányt gyakorlatilag három éves kora óta, ráadásul múlt héten összefutottunk egy üzletben, és pár szót még váltottunk is. Olyan normálisnak tűnt.
És bánt egy kicsit, hogy úgy vitték el az osztályból, hogy nem volt idő reagálni senkinek, semmire. Sem a gyerekeknek, sem a szülőknek. Én azt hiszem, nem kellett volna másik közösségbe vinni, mert tiszta lap itt is lett volna, lehetett volna, ha nem söpörjük a szőnyeg alá a problémát, hanem leülünk, ahányan vagyunk, és megbeszéljük. Mert ma ő, holnap valaki más. A problémák kézen fogva járnak ezzel a korosztállyal. Neki ez volt, másnak más lesz. Az sosem megoldás, hogy akkor fogom, és elviszem máshova, ahol nem ismerik sem őt, sem a problémáit. Az életem minden területén hiszem, hittem és vallom azt, hogy segíteni csak akkor lehet, ha tudjuk, miben kell. Valószínűleg lett volna olyan reakció, ami nem túl pozitív, de azt gondolom, sokkal több lett volna a jó szándékú, igazi segítő kezet nyújtó szülő és gyerek. Még most is van bennem egy kis "elvárás", hogy hívjon össze az osztályfőnök egy rendkívüli és rendhagyó szülői értekezletet, ahol megbeszélhetjük ezt, ha másért nem, hát azért, hogy mással ne fordulhasson elő.
Eszembe jutott nekem is, hogy vajon mennyi befolyása van a Twilight könyveknek az eseményekre, mert ez a kislány is nagy rajongója volt. Nem tudom én ezt. Azt tudom, hogy ismerek más gyerekeket is, akik olvasták, mégsem ferdült el a világnézetük és az énképük tőle. Talán velük megbeszélték? Vagy csak gyakorlottabb olvasók voltak már, és fel sem merült bennük, hogy összekeveredhet a valóság és a könyv?
És amin a leginkább kattogok. Hogy vajon én észrevenném? A vágás-hegeket biztosan. De a lelki részét? Mert igen, van olyan, hogy sem időm, sem kedvem mindenkit meghallgatni. Szégyen, nem szégyen, ez van. Van, amikor annyira tele a hócipőm az iskola intézményével is, hogy hallani sem akarok róla semmit. És van olyan is, hogy saját magammal vagyok annyira elfoglalva, hogy nehezen szakadok ki belőle.
Tény, hogy mióta csak vannak a gyerekek, mindig azt erősítgetjük bennük,hogy bármi van, tudnunk kell. Mert csak úgy tudunk segíteni, ha tudjuk, miben kell. Őszintén meg szoktam mondani azt is, hogy előfordulhat, hogy először kiabálni fogok vele, ha olyan a helyzet, de akkor is tudnom kell. De persze, nincsenek illúzióim, hogy nincs olyan, amit eltitkolnak, meg amit el fognak titkolni.
Ráadásul, őszintén szólva, még nem is érzem magam ennyire felnőttnek, hogy a gyerekemen keresztül kelljen ilyen problémákkal szembesülnöm.

Más is?

Már valamelyik este, mikor lefeküdni mentem gondolkodtam ezen. Aztán másnap megint bevillant a gondolat, és utána már napközben is. Úgyhogy most már akkor írok erről is, ha már ennyit motoszkál itt körülöttem.
Nagyon sok minden van, amit mindig ugyanúgy csinálok. Mint valami programozott robot. A legszembetűnőbb talán az esti rituálé, valószínűleg azért ez, mert olyankor már teljesen egyedül vagyok, és így aztán ha akarom, ha nem, még oda is figyelek magamra.
Minden este ugyanúgy zajlik. Megírom a blogbejegyzést, aztán elszívok egy cigit. Addig kifolyik a fürdővizem, és bevonulok a könyvemmel. A kádban töltött idő nem állandó, mert ha jó a könyv, akkor gond nélkül elvagyok ott akár egy órát is, ha kevésbé, akkor is minimum fél óra. A kádból kiszállva megtörölközöm, felveszem a pizsimet. Kimegyek a konyhába, felteszek egy kávét reggelre (nem szeretjük a friss kávét), amíg az lefő, addig kikészítem Balázs reggelijét. Aztán bejövök a szobába, előkészítem a gyerekek ruháit reggelre, szigorúan a kanapé bal oldalára Erikét, középre Roliét, jobb oldalra Patrikét. Kikapcsolom a kávéfőzőt, megmosom a fogam, elszívok még egy cigit. (erről lesz a legnehezebb lemondani, mert a mentolos fogkrém ízével nagyon jó cigizni) Aztán fogom a telefonokat, a pénztárcámat, megnézem, hogy bezártam e az ajtót. Ha kell, ilyenkor még elindítom a mosogatógépet, aztán lekapcsolom a konyhában a lámpát, és bejövök. Itt még utoljára rápillantok az email-ekre, majd kikapcsolom a gépet. Kinyitom a gyerekszoba ajtaját, lekapcsolom a lámpát, és felmegyek a galériára. Ahol a tévét lehalkítom, a távirányítókat elhelyezem a két ágy között, és lefekszem. Azonnal a jobb oldalamra fordulok, és általában öt percen belül alszom.
Ezen kívül még egy csomó mindent csinálok teljesen ugyanúgy mindig. Megvannak az automatikus mozdulataim, amitől ugyan csukott szemmel is boldogulok bármikor abban a helyzetben, de igen könnyen meg lehetne tréfálni mondjuk ha valaki összekeverné a kakaóporos tartót a sótartóval (mert amúgy egyformák). De még teregetni is mindig ugyanúgy szoktam. Meg mosogatni is. Mindig legelőször a poharak. Akármekkora hegy is van, a poharakat el kell mosogatnom legelsőnek. Még akkor is, ha két korty vizet ittak belőle.
Azt nem tudom, hogy ez mennyire normális, vagy épp mennyire nem. Ti is vagytok így?

Lecseréltem...

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy amit most itt találtok, az hosszú ideig így is marad, de tettem egy lépést végre afelé, hogy már ne a tavaszi blogsablon virítson itt. Bár az lenne aktuális.
A sablon maga tetszik, de a benne lévő betűtípussal nem vagyok éppen megelégedve, meg van egy pár dolog, ami nem teljesen olyan, amilyennek szeretném.
De majd meglátjuk, meddig marad. Addig véleményezhetitek nyugodtan. Őszintén. Lehet azt mondani, hogy "na neeeee", mert nem sértődök meg.
És egy kérdés: hol kell azt beállítani, hogy a kommenteknél megjelenjen a válasz gomb, amit olyan sokaknál láttam már?

Mára ennyi, mert belefáradtam ebbe a nagy átalakításba. Meg amúgy is. Legkisebb "gyerekünket", akinek négy lába van, ma megint orvoshoz vittük. Ezúttal a füle van begyulladva. Még ilyet... tisztára, mint a gyerekek, de tényleg.

Melyik is?

Ha megkérdezné tőlem bárki, hogy mi is az, amitől én igazán én vagyok, amitől jól érzem magam a bőrömben, akkor egy pillanatnyi habozás után azt válaszolnám, hogy az észrevétlen gondoskodásról. Mert ez az, ami az anyaságom és a feleség(ségem) mivoltom legjobb része. Mármint a megfoghatatlan dolgok közül. Valahogy gyerekkorom óta hordozom ezt magamban, nem is véletlenül vágytam én már tizenöt éves koromtól igazi, saját gyerekre (mekkora mázli, hogy azért akkor még nem..). Már akkor is szerettem úgy gondoskodni másokról, hogy nem akartam, hogy tudják, én csináltam azt a valamit, csak lestem, hogy örömet okoz e. Ilyenek, hogy mire mindenki hazaért, mindent megcsináltam itthon. Vagy később, hogy Balázsnak kimossam a szakács-ruháját (ó, igen, olyanja is volt). Ekkor voltam 15. És akkora örömet okozott, hogy láttam a szemében a villanást, amikor meglátta, hogy nem csak tiszta, de ki is vasaltam.
Azóta a 15 éves korom óta eltelt már egy-kettő. Ez viszont nem változott. Még mindig nagyon komoly örömöt okoz nekem, hogy gondoskodhatok valakikről. Észrevétlenül. Jó dolog, hogy itt vagyok, és bármikor megtehetek értük bármit. Jó dolog, hogy egyáltalán van kinek megtenni.

Ugyanakkor mindezek ellenére újabban azon kapom magam, hogy milyen szívesen mondanám én a híreket a rádióban. Vagy milyen jó lenne riporternek lenni is. De a legvadabb..... hogy még Ördög Nóri is szívesen lennék.
Magam sem értem, hogy fér össze ez a kettő dolog. Az egyik a lehető legcsendesebb háttérmunkás, a másik pedig afféle előretolt helyőrség. És még ebben a másodikban is én lennék. Vagy nem?

Két kérdés

Azon gondolkodtam ma, miután egy elalvás után meglehetősen sz.r napom volt, hogy milyen rettenetesen sekélyes is tud lenni az ember élete. Minden nap egyforma. Reggel felkelni (ugye ha sikerül), iskolába indítani a gyerekeket, dolgozni menni, majd az itthoni dolgok. Nap nap után ugyanúgy. Még a házimunka is mindig ugyanaz.
Pedig nem volt ez mindig így. Amíg kicsik voltak a gyerekek, addig minden nap történt egy csomó minden. Babakocsival sétáltunk, elmentünk ide-oda, sokkal nagyobb társasági életet is éltünk. Pedig ugyanúgy volt házimunka is, sőt, főztem is rendesen minden nap. Mégis egy csomó időm volt.
Vajon hogy csináltam?


Más: ötleteket szeretnék kérni. Be kell szereznem egy bizergát. Valami kis bigyót, amit lehet kézben fogdosni, gyűrögetni, akármit.... nem babának kell, de nem árulhatom el mire kell. Nálatok mi lenne ez a bizerga?

Csak egy pillanat volt...

Már megint este van. Vasárnap este. Jutott másfél nap szabadnap a hétvégén, amibe bele kellett sűríteni mindent, amit az előző hétköznapokon nem tudtunk elintézni, és várhatóan a következő hétköznapokon sem tudnánk. Ilyen volt a cipőcsere Eriknek, mert két hét hordás után máris levált a talpa az egyébként cseppet sem olcsó és egyáltalán nem kínai cipőjének. Kicserélték, bár azért morogtak egy kicsit, igaz, úgy tűnt, ez ott elvárás is. Ám nem vettem fel a kesztyűt, és nem morogtam vissza, csak kedvesen elmosolyodtam, és megköszöntem a levásárlás lehetőségét. Eltűnődtem egy pillanatra, hogy mondhatnám, hogy nem szívességet tesz ezzel, hanem csak azokat a kötelezettségeket teljesíti a munkaadója nevében, amit nekem jogom van érvényesíteni, de nem lett volna értelme ebben az esetben. Meg azon is eltűnődtem, hogy ugyan mekkora marha is vagyok én, mert mindig olyan hülye és kedves vagyok, amikor hozzám hoznak vissza cipőt, hogy még le is mosom azt, amit az illető szülő elfelejtett, nem küldöm vele haza. Pedig megtehetném. De a vizes szivaccsal végigtörölni nekem sem kerül semmibe, de utálnám magam, ha mondjuk egy olyan anyukával közölném, hogy na majd előbb lemossa, akivel ott van mind a három öt év alatti gyereke, és emlékszem rá, hogy amikor vették azt a bizonyos cipőt, az utolsó fillérig kiszedett mindent a pénztárcájából, hogy ki tudja fizetni. Na mindegy. Nem vagyunk egyformák. :) Szerencsére.
Vásároltunk is, mert azt mindig kell, lévén még mindig nincs spájzunk, ahova raktározhatnánk. :) Aztán ma mostam, már megint három adagot, sütöttem grill csirkét, ami nem az én konyhámban sült, mert én balga, sikeresen elfelejtettem, hogy a sütő grillezője tönkrement. Így aztán szépen megvettem a csirkét, ma meg mentem, és megkértem anyámat, hadd süssem meg az ő sütőjében. De persze megengedte. Nagy élmény volt két konyhában főzni, rögtön le is jártam előre az ebédet, annyit lépcsőztem.
A szokásos vasárnapi felmosás és wc takarítás után azért a forma 1 idejére én is lenyugodtam, hogy aztán nekiálljunk palacsintát sütni. Mondjuk ebben nagy mázlim volt, mert Balázs kivette a kezemből, és nekiállt ő két sütővel, hogy hamarabb készen legyen. :)
És mire a palacsintát megettük, már majdnem este is lett. A kutyasétáltatás után pillanatokon belül már sötétedett.
És akkor ennyi volt már megint a hétvége. Elszállt egy perc alatt.
Úgy tervezem, a jövő héten egy pár órát végre rászánok a blog külsejére, ideje lenne kicsit ráncba szedni már.. Hogy aztán mi valósul meg ebből, majd kiderül.

Úgy egyébként meg én magam is néha kicsit unom az ilyen témájú bejegyzéseimet, de bevallom, vannak olyan nagyon megosztó gondolataim, amiket inkább nem írok le. De kíváncsi vagyok arra, mi az, amiről írnom kéne, vagy többet kéne írnom szerintetek? Van olyan opció is, hogy simán csak fogjam be egy időre... :D

Kérdések...

Annyi érdekes kérdés merült fel bennem mostanában, amikre sem én magam nem találok választ és magyarázatot, sem azok, akiknek eddig feltettem. Na jó, nem voltak túl sokan, mert kevés ember bírja elviselni a részleges agyatlanságaimat.

Az egyik ilyen volt, amin eltűnődtem, hogy hogy lehet az, hogy itt vagyunk a nyár kellős közepén, és mégis a banán a legolcsóbb gyümölcs? (oké, mára a zöldségeseknél is egészen nagyot zuhant a barack ára) Banánízű banán volt a s...r-ban 299 Ft-ért, míg őszibarack 498 Ft-ért. Ráadásul a banán az, ami mindig külföldről jön..

Aztán, amikor ettem egy ilyen joghurtot (a joghurt szócska alatt bújik a kép róla), és rögtön utána megtudtam, hogy Svájcban ez olyan alap, hogy nyolcas csomagban árulják, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem éri meg ilyen sűrűségű joghurtot gyártani? Legalább egyet-egyet.

De, miután felfedeztük, hogy a danone activia rostos változata nem tartalmaz cukrot, ám ennek ellenére ugyanannyiba kerül, mint agyoncukrozott társai, ráadásul a piros gyümölcsös még valami eszméletlen finom is, akkor azon gondolkodtam, hogy vajon miért nem ilyen az összes?

De, körülnézve a városunkban fellelhető munkahelyeken, azt is felfedeztem, hogy az ezeken a helyeken dolgozók zöme bejár ide. Nagyon nem értem, hogy ez miért éri meg.... miért nem érdeke senkinek, hogy helyi lakosokat foglalkoztassanak? Oké, hogy nem mindenkinek van a saját lakhelyén munkalehetőség, na de hogy jóformán senkinek sem? Ráadásul tudok olyat, aki napi négy órát utazik, kettőt reggel-kettőt délután...

Amikor az a nagyon nagy kánikula volt, akkor több napon is jártam úgy, hogy gyalogoltam haza délután egy óra tájban, olyan hatvan fok volt a napon, szatyrokkal, stb... több ismerősöm is elhúzott mellettem, integettek, de senkinek nem jutott eszébe megállni, és megkérdezni, hogy elvigyelek? Ilyenkor azon gondolkodtam, hogy vajon miért is halt ki ez a fajta felebaráti szeretet?

Most hirtelen nem jut eszembe más... pedig tuti volt még egy pár agyatlanságom. Azért, ha bármelyik kérdésre, vagy akár mindre tudsz nekem válaszolni, kérlek, tedd meg.. :)

Fogadjunk, hogy...

... akik jó régóta olvasnak, azok már hiányolták, hogy még egyetlen egy szót sem ejtettem a foci EB-ről. :D De fogadjunk, hogy most páran felsóhajtanak, és gondolkodóba esnek, hogy gyorsan be is zárják ezt az ablakot.
Szóval, csakúgy, mint sok-sok éve mindig, most is nézzük. Kettő kivételével az összes meccset láttuk, akkor is, ha csak én és a gyerekek voltunk itthon, mert Balázs épp délutános volt. Amíg napi két meccs volt, az volt csak a jóvilág, mert napi kétszer másfél órában gyakorlatilag csakis drukkolni kellett. A hatos meccs félidejében elvittük a kutyákat sétálni egyet, meg ilyenkor mi is mozogtunk egy kicsit, a fennmaradó időben pedig fociztunk. Illetve néztük, ahogy Európa legjobbjai fociznak. Az idén Ukrajna és Lengyelország közös rendezésében bonyolítják le ezt az eseményt, azt kell mondjam, igazán profi körülményeket teremtettek hozzá. És, csak hogy tudjátok, van egy pálya, ahol bizony még mi, magyarok is ott vagyunk, mert felsőpakonyi fű van a stadionban. :) Szóval, nem csak Kassai Viktor és csapata képviseltette magát magyar színekben az Eb-n, hanem még a fű is. :)
Volt egy-két hihetetlenül lapos és unalmas meccs, de sokkal több volt eddig az, amelyik pörgős, igazán élvezetes focit mutatott. Azt a fajtát, amitől a kisfiúk elhatározzák, hogy ha nagyok lesznek, akkor ők lesznek majd Ronaldo, vagy Shevchenko, de akár még Özil, vagy DiNatale. (meg még sorolhatnám itt a nagy neveket reggelig) És ez az a fajta foci is, amitől mi, anyukák még simán mindent meg is tennénk a gyerekünk ilyen irányú ambícióit támogatva, még akkor is, ha amúgy nem lenne a szívünk csücske ez a sport.
Nem titok, hogy nem tettem le egy csapat mellett véglegesen a voksomat, leginkább úgy drukkolok most, hogy a három dobogós helyezett között legyenek a németek, a portugálok és az olaszok. Ők a három legszimpatikusabb csapat nekem. A portugálokat nem tudom nem szeretni, már csak azért sem, mert annak idején az én kis focistám nagy példaképe a sokak által nagyon utált C.Ronaldo portugál válogatott. Még emlékszem, amikor 2004-ben (?) épp a döntőben kaptak ki. :( Hú, micsoda sírás volt akkor Patrik részéről. A németek örök kedvenc azzal a korrekt játékkal, amit csak ők tudnak úgy, ahogy. Itt nagy kedvencem Özil. :) Sosem felejtem el azt a vb-s gólját, és nagyon drukkolok, hogy rúgjon egyet itt is. :) Az olaszok pedig hát na mégiscsak olaszok. Rég lecserélődtek már az igazán nagy nevek itt is, és a jóképű olasz válogatott sem olyan jóképű már, de akkor is imádom őket. Buffont is. :) De leginkább DiNatale... (aki amúgy talán az egyetlen igazán sármos köztük, de nem ám ezért...)
Ma már az elődöntőbe jutás volt a tét, és szerencsére papírforma szerint Európa braziljai jutottak be, nem a csehek. Akik egyébként jól játszottak, de igen meglepő lett volna, ha annyira jól...
Holnap Németország-Görögország meccs lesz, és a görögök már egyszer "beleköptek" a levesembe, amikor képesek voltak megnyerni egy EB-t, remélem ennyi elég is volt nekik. :)
Szóval, még várom a további meccseket, és máris sajnálom, hogy nemsokára itt a döntő, mert akkor már vége is lesz. :(

Azt meg aztán el sem tudom mondani, micsoda élmény ezeket a meccseket HD-ben nézni az okos tévénken. Komolyan mondom, még a fűszálakat is meg tudnám számolni, ha akarnám. Állati...

És még mindig lehet tippelni arra is, hogy mikor is születik meg az az ezredik bejegyzés?

Konfliktuskezelés

Már akkor, amikor valamikor tavaly végigsöpört a blogvilágon és az interneten a "neked mi a szeretetnyelved?" kérdés, akkor eszembe jutott, hogy és mi van a másik oldallal? Mert mindenkinek van ilyen oldala is, ahogy azokat a helyzeteket kezeli, amikor vita van, vagy akár "vérre menő" harc. Írhatnék erről egy családi posztot is, mert mind az öten tökéletesen másképp oldjuk meg ezeket a helyzeteket, de ezúttal (a többiek személyiségi jogai érdekében) csak a sajátomat fogom boncolgatni.
Leginkább úgy kezelem, hogy kerülöm. Tehát, ha csak tehetem, nem jutok el senkivel odáig, hogy komoly vitába keveredjek. Ez a megalkuvó-énemnek köszönhető, amelyik azonnal eszembe hozza, hogy "Te hülye béna, neki van igaza, inkább hallgass".
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nem tudom sem megelőzni, sem megkerülni. Az, hogy hogyan kezelem nagyban függ a személytől, akivel "szemben állok", és a helyzettől, amibe belekeveredtem.
Kétségtelen, hogy a legtöbb konfliktusom a saját családommal van. Ami nem meglepő tény annak fényében, hogy a legtöbb érintkezésem ugye velük van. Ráadásul velük ismerjük egymást annyira, hogy akár ne is nézzünk el mindent a másiknak, mert hát hiszen együtt élünk.
A gyerekekkel szemben én vagyok a felnőtt, és sokáig azt hittem, hogy ebből egyenesen következik, hogy csak nekem lehet igazam, ráadásul ők az "enyémek", így nekik azt kell tenniük, amit én mondok nekik, vagy helyesnek gondolok. Aztán megszületett Erik, aki megtanította, hogy akár egy kétéves is képes akármeddig kiállni a saját véleménye mellett, ha meg van győződve az igazáról, majd jött Roland, aki megtanította, hogy minden eltörpül amellett, ha szeretjük a másikat. Voltak és vannak elvárásaim velük szemben (sőt, nincsenek illúzióm lesznek is még.. de semmi komoly, csupa földhözragadt dolog), de el tudom fogadni, hogyha nekik van igazuk.
A köztük lévő konfliktusokat nehezen bírom, főleg, ha kénytelen vagyok beleavatkozni, mert bizonyos esetekben valakinek a pártját kell fognom, és ilyenkor azonnal két másik sértett féllel találom magam szemben. De ahogy nőnek, egyre többször tudjuk megbeszélni.
A barátaimmal keletkezett konfliktusokban azonnal arra törekszem, hogy "beszéljük meg". A többségük nincs itt a mindennapjaimban, legalábbis testi mivoltában (többségük? konkrétan senki), telefonon, írásban kommunikálunk. Ritkán van olyan, hogy valamin összezördülünk, de akkor addig úgysem nyugszom, amíg nem tisztázzuk. Szerencsére ők is ilyenek... :)
A legeslegfőbb és legtöbb konfliktusom pedig ki mással lenne, mint Balázzsal? Elismerem, zömmel én vagyok a hibás. Amikor nem, akkor meg úgyis kiderül. Vele nem vitázom, mert nem tudok olyan jól érvelni, mint ő. Senki az ismeretségi körömben nem tud olyan lehengerlő módon kiállni a maga igazáért, mint ő. (ja, de, Erik is pontosan ilyen) Az egy dolog, hogy szóhoz sem igen jutnék, de az meg egy másik dolog, hogy ha mégis, akkor is csak annyit tudnék mondani, hogy "ja, tényleg, igazad van". No és hogy nehogy azt gondoljátok, hogy minden piszlicsáré dolgon ez megy... csak egy ilyen téma van, amiben ennyire gáz a helyzet. Kitaláltátok? Vagy segítsek? Igen, a cigi. Igaza van, tudom én. Belátom, ésszel mindent tudok. Hogy büdös, egészségtelen, drága, függővé váltam, tényleg az egésznek a mechanizmusát kívülről fújom, sőt, még egyet is értek vele. Amikor azt mondja, havi húszezer forintot dobálok ki az ablakon, és ezt a gyerekeim elől veszem el, nem mondhatok mást, mint hogy igaza van. Akkor, azon nyomban elhatározom, hogy soha többet. Mert ennyit mégsem ér. Sem vitát, sem mást. És havi húszezer tényleg sok. És utánaszámoltam, még ebben is igaza van. Nos, az ilyen konfliktushelyzetben mit tehetek mást, mint hallgatok, mint az a bizonyos végtermék a gazban. Egy darabig minden ilyen vitánál vérig sértődtem amúgy. (és most, ha eljutott idáig az olvasásban, akkor azt gondolja, hogy persze, mert Te vagy a P.Dia)De már meg sem sértődhetek, mert abban is igaza van, hogy évek óta téma, és kért szépen, próbált segíteni, kérte csúnyábban, semmi nem hatott.
Az egyetlen olyan helyzet, amikor nem hagytam magam sárba döngölni, és kiálltam a magam igazáért, igen emlékezetes esemény. Az egyetlen és valószínűleg az utolsó is volt egész életemben. Mert kimondva-kimondatlanul is azt raktároztam el belőle tanulságként, hogy az ilyen eset azt hordozza magában, hogy soha többé nem lesz kapcsolatom valakivel, aki nagyon fontos volt. Igen, az apámról beszélünk.
Visszavezethetjük ide, hogy ezért vagyok megalkuvóbb, vagy jobban békére törekvő ember a nagy átlagnál, mert szépen belém lett kódolva ez az egész. Lehet, hogy igaz is. Viszont azt nem sikerül megfejtenem, hogy a fenébe lehet az, hogy a függőség erősebb ennél a kódnál is? (de ez már más téma)
(azért ha valaki meghipnotizálna, vagy kicserélné ezt hülye fejemet egy olyanra, amelyik azt sem tudja mi az a cigi, nagyban megkönnyítené az életemet)

De most akkor már kíváncsi lennék rá, Ti hogy kezelitek a konfliktusokat?

Interjú

A fiaimmal. Az ötletet én innen "loptam", mert ha játékról van szó, hát akkor arra kapható vagyok. Főleg, ha ilyen kíváncsiskodós téma, mert az meg aztán főleg jó.
Ahogy válaszolgattak, volt, hogy már bántam, hogy egyáltalán eszembe jutott feltenni nekik ezeket a kérdéseket, de ennek ellenére nem változtattam semmin, ahogy ők mondták, úgy álljon itt is.

Mitől féltél eddig életedben a legjobban?
Erik: Az ördögtől.
Patrik: A sötéttől.
Roland: Zombi. (Michael Jackson)
Mikor voltál a legboldogabb mostanában?
Erik: Amikor megkaptam a Peonzámat.
Patrik: Nem tudom, mindig boldog vagyok, nincs ilyen pillanat.
Roland: Amikor a szülinapod volt, és elmentünk a Burger kingbe.
Ha egy dolgot megváltoztathatnál magadon, mi lenne az?
Erik: Semmi, tökéletes vagyok.
Patrik: A műfogam, hogy az ne legyen.
Roland: Nagy legyek, és akkora legyek, mint Te.
És ha magad körül megváltoztathatnál valamit a világban?
Erik: Több esélyünk lenne az ötös lottón.
Patrik: Máshova építeném a házunkat.
Roland: Hogy szebb legyen az anyukám.
Mi az az egy dolog ami nélkül nem tudsz élni?
Erik: Az ágyam (az jó puha)
Patrik: A házunk.
Roland: Szép idő.
Kedvenc meséd v. filmed?
Erik: Miami helyszínelők, Óz, a csodák csodája
Patrik: Forma 1, Barátok közt
Roland: Kalózok, Barátok közt
Mi a jó abban, hogy 7,10,13 éves vagy?
Erik: Semmi, hát mi lenne jó?
Patrik: Az, hogy mindjárt elballagok az iskolából.
Roland: Hogy már nagy vagyok.
Mi nem jó abban, hogy 7,10,13 éves vagy?
Erik: Az, hogy mindjárt vége a harmadiknak.
Patrik: Az, hogy túl sokat kell tanulni.
Roland: Hogy még nincs szemüvegem.
Hogyan zajlana a tökéletes napod? Mi mindent csinálnál, ha bármit megtehetnél?
Erik: Játszanék, mert nincs suli, és pihennék.
Patrik: Aludnék háromig, aztán ennék, és visszafeküdnék aludni.
Roland: Nem tudom.
Mi leszel, ha nagy leszel?
Erik: Rendőr vagy külföldön rendvédelmis.
Patrik: Valószínűleg valamilyen programozó.
Roland: Önkormányzati testőr.
Kik a barátaid?
Erik: J.Dani, B.Dani, J.Gábor
Patrik: Andor, Bence
Roland: Lackó, Edvin, Levi, Martin


Mi az, amit anya gyakran mond neked?
Erik: Halkabban peonzázzak.
Patrik: Ne pofázz  beszélj vissza!
Roland: Én is. (mert folyton mondom, hogy szeretlek, Te meg hogy én is)
Mi az, amitől anya mindig boldog lesz?
Erik: Virágtól, csokitól.
Patrik: Sütitől.
Roland: A puszitól.
Mi csinál anya, hogy megnevettessen téged?
Erik: csikiz, viccet mesél
Patrik: érdekesen néz rám (szemkimeresztősen)
Roland: szamárfület mutogat.
Szerinted milyen volt anya, amikor kislány volt?
Erik: Rossz, sokáig alvós.
Patrik: Lusta.
Roland: Szép.
Hány éves anya?
Erik: 32 (valamit saccoltam)
Patrik: 32
Roland: 34
Milyen magas anya?
Erik: 172 cm
Patrik: 178 cm
Roland: 189 cm
Mi anya hobbija? Mi az, amit szívesen csinál?
Erik: gépezés, és a kutyasétáltatás
Patrik: könyvolvasás, egy órán át tartó fürdés
Roland: pihenni, eladás
Mi az, amiben anya nagyon ügyes?
Erik: eladásban, mosogatásban, kajacsinálásban
Patrik: szendvicskészítésben, meg az elalvásban
Roland: a varrásban
Mi az, amiben anya nem annyira ügyes, amihez nem ért?
Erik: gépszerelés, bicikliszerelés
Patrik: programozás
Roland: mászáshoz
Mi anya munkája?
Erik: eladó a ......
Patrik: eladó
Roland: eladó
Mi anya kedvenc étele?
Erik: spagetti?
Patrik: csoki, vagy süti minden mennyiségben
Roland: sült krumpli
Ha anya rajzfilm szereplő, mi lenne?
Erik: Hableány
Patrik: Hamupipőke
Roland: Eperke
Miben hasonlítasz anyára?
Erik: Az arcunk.
Patrik: Későn alszok el, és szeretek könyvet olvasni.
Roland: A kezünk ugyanolyan
És miben különböztök?
Erik: Testünk.
Patrik: Kevesebbet szokott gépezni, mint én.
Roland: Az arcunk.
Honnan tudod, hogy anya szeret téged?
Erik: Mert mindig ad puszit, sosem hagy itt egyedül.
Patrik: Eddig még mindig kaptam tőle kaját.
Roland: Mert mindig megszeretget. 
Hol szeret anya legjobban lenni a világon?
Erik: otthon
Patrik: itthon
Roland: a kutyáknál

Nos, hát khmmm...... kikérem magamnak, hogy rossz és lusta gyerek lettem volna. Nem is tudom, honnan gondolnak rólam ilyet. :D De az tetszik, hogy mindenki ilyen magasnak gondolt. Pedig csak 160 cm vagyok (némi jóindulattal), de ezek szerint az ő szemükben mégis nagy vagyok. :) A kedvencem volt, hogy csak és kizárólag Roland tudta, hogy hány éves vagyok, a többiek megegyeztek, hogy apa a 34, és akkor anya 32. :D
Azért már érződik rajtuk, hogy Patrik itt-ott cinikus volt egy kicsit, Erik már nem olyan kicsi gyerek, de még messze van attól, hogy ne legyen már az lélekben sem, Roland pedig igazi kis széplelkű szeretetgombóc még mindig. :) Na majd kíváncsi leszek erre egy pár év múlva is, ha nem felejtem el megcsinálni velük.

Kérdőív

Ma kitöltöttem egy rettenetesen haszontalan kérdőívet. A hatodikos gyerekemnek, aki szerdán kompetencia-felmérőt ír. Az egy dolog, hogy a kérdőív elején szereplő tájékoztató szövegben az szerepel, hogy a válaszadás opcionális, kötelezően kitöltendőként hozta haza. Mindegy, ilyeneken igazán nem akadunk fent, kitöltjük. Az viszont azóta sem fér sehogyan sem a fejembe, hogy mégis, mit fognak azokból az adatokból kisütni, hogy a lakóhelyéhez legközelebb eső iskolába jár e, meg hogy milyen a szülei legmagasabb iskolai végzettsége, hány mobiltelefonunk, számítógépünk, könyvünk, fürdőszobánk van, és hogy milyen a szomszédaink anyagi helyzete. Nagyjából kapisgálom, hogy arra kell ez, hogy jól bebizonyítsák, hogy az eltérő szociális környezetből érkező gyerekek mennyire másképp is tudnak teljesíteni. Na de szerintem ez úgy hülyeség, ahogy van. Értem én a statisztikát, hogyne érteném. Sőt, azt is értem, hogy van egy séma, ami szerint a nyolc általános végzett szülők gyereke, aki ráadásul egy elmaradott településen él,sokkal kisebb eséllyel indul a fővárosi, diplomás szülők gyerekével szemben.
De azért pont ez a téma az, amivel kapcsolatban nem lehetne általános statisztikákat készíteni. Eleve marhaság az egész kompetencia-felmérés, mert (bár én nem írtam sosem) azt hiszem, olyasmi lehet ez, mint az érettségi. Nem tükrözi hűen az elmúlt négy, hat, nyolc tanév alatt szerzett tudást, hanem csak épp arra a feladatsorra azon a napon adott válaszait. Teszem azt, következő héten már egészen más eredményt érne el, mert nem lenne már náthás. Vagy akármi. Ez a bajom az érettségivel is, és jó sok éve kesergek magamban azon a könyvvitel hármason, mert marhára nem azt tükrözte, hogy én csak egy közepesre voltam képes. Azt tükrözte, hogy a másodikos tananyagból közepes voltam, és épp akkor baromi peches voltam, és szinte a teljes feladatsorban az egyszeres könyvvitel példái voltak, amiben valóban nem voltam valami nagy penge, mert soha nem is érdekelt igazán. Mindegy, azóta is ott virít az a közepes, és kit érdekel, hogy voltam én színötös is belőle? Más kérdés, hogy a jegyem sem izgat azóta sem senkit.
Szóval, elgondolkodtam én itt a szűk, mikrokörnyeztemben ezeken a dolgokon. És azt kell mondanom, hogy ez a kérdőív semmiképp nem lehetne releváns azoknak, akik az oktatási ügyeket tervezik, szervezik, irányítják. Ahhoz, hogy valakiből minden képességét a legmesszebb menőkig kiaknázzák nem kell más, mint egy jó pedagógus. Aki meglátja a gyerekben az erősségeit, a gyengeségeit, és segíti őt abban, hogy a kettőt úgy hozza összhangba, hogy míg az erősségek erősek maradnak, a gyengeségek is felzárkóznak egy átlagos szintre. Nyilván ehhez kell a szülői együttműködés ugyanúgy, mint a gyerek részéről az érdeklődés, az akarat, és a kitartás. A kulcs egyáltalán nem abban rejlik, hogy nekem milyen iskolám van, vagy van e itthon internet kapcsolatom. Abban rejlik, hogy azok az emberek, akik a gyerekkel érdemben foglalkoznak meg tudják találni egymással a megfelelő hangnemet, tudják tisztelni egymásban a szülőt, a pedagógust, elfogadják és megértsék egymás véleményét, és ha szükség van rá, akkor egyfajta véd-és dacszövetséget képezve az adott gyerek körül elérjék azt, amit épp kitűztek maguk elé. Ez nem feltétlenül az ötös, sőt, sok esetben nem az. És nem is az kéne, hogy legyen a cél, hogy mindenkiből egy kis Einsteint varázsoljunk, mert ilyen nincs. Minden ember más és más, szükség van erős és biztos kezű szakemberekre, akik szeretik a szakmájukat, és szükség van kitartó kutatómunkát végző tudósokra is. Mindannyian ugyanúgy születnek a világba. Van anyjuk, és apjuk. Jó esetben fürdőszobájuk is, és könyveik is. Adott esetben testvéreik is, akikkel kapcsolatban a fentiek ugyanígy igazak. De nem gondolom, hogy a kis, eldugott faluból származó tudósember a paraszti származású szüleivel, akik esetleg a mai napig kétkezi munkával keresik a földeken a napi betevőt ne ugyanazzal az eséllyel indulna az Életben, mint a második kerületből származó előkelő család sarja.
Ismerek családokat, akiknek gondot okoz a napi létfenntartás is, és minden fillért gondosan be kell osztaniuk. Nincs internet otthon, de van mobiltelefonjuk, a szülők három műszakban dolgoznak. A gyerekeik (két fiú) mégis igazi értékrend szerint nevelkednek, szeretetteljes családban, ahol a gyerekek az elsők. Nem tanult emberek, egyszerűen csak emberek.
De ismerek olyan családokat is, ahol apuka, anyuka többdiplomás, pénzügyi szektorban tevékenykedő, vagy akár csak a versenyszférában komoly vezetői szerepet betöltő emberek. A gyerekeik minden nap másféle különórára járnak (ja, tényleg, ez is kérdés), a legkorábbi szabad időpontjuk minden nap az este hét óra. Ugyanolyan tanulmányi eredményük van, mint az előző példában szereplő fiúnak, viszont sosem találkozik a szüleivel, két különóra között beszalad a boltba egy energiaitalért, és megy tovább.
A fenti két példa a kérdőív adatai alapján csak a száraz statisztikai tényeket nézve azt fogja mutatni, hogy a sikeres, sokat tanult ember gyereke sikeresebb lesz (hiszen minden különóráért kap majd egy pontszámot). A kérdőíven túl pedig a véres valóság az, hogy az első példában szereplő fiú meg fog becsülni mindent, amit az életében elér, és hálás lesz a szüleinek a lehetőségért, ráadásul nagy valószínűséggel boldogabb is lesz, mert egy szerető családi háttér áll mögötte, mint a második példában szereplő fiú, akit agyonhajtanak már gyerekként, és azt sem fogja tudni, hogy mi a boldogság.
No, hát ennyit erről a kérdőívről.. Ti mit gondoltok erről? Mert lehet, hogy én látom nagyon rosszul..

Hétvége

Mondanám, hogy csak a szokásos... De nem mondom, mert a szombat egyáltalán nem volt a szokásos. Roliról szólt a délelőtt, ami (még magam is meglepődtem ezen) az ő hét évének ellenére először fordult elő. Mármint, hogy ő ne csak "mellékszereplője" legyen valaminek, hanem kifejezetten az ő kedvéért keltünk időben, és csak vele mentem valahová, ahol ő szerepelt. Már csak ezért is megérte. Mert a harmadik gyerek akaratlanul is képes "elveszni" a bátyjai mögött. Pusztán csak azért, mert életkorából adódóan neki még kevesebb kötelezettsége és programja van, mint nekik. Na de szombaton... Ő egyébként olyan, mint én. Szeret jó sokáig aludni. De aznap reggel nem kellett kétszer mondani, hogy keljen fel, mert hatalmas izgalomban volt. Nem elég, hogy úszóversenyre megy, ami egyébként is a legelső alkalom családunk életében, mert egyik bátyjáról sem mondható el, ami Roliról, hogy szeretnék a vizet annyira, hogy jól tudjanak benne úszni. :) A verseny után pedig egyenesen szülinapi buliba indult, szóval dupla izgalom volt aznap reggel. Azért sikerült belediktálnom a reggelit, aztán kézen fogva indultunk az uszodába. Bevallom, egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy forduljunk vissza inkább, mert akkor még, eldugult orral, fájós fejjel a hátamra a púp jobban hiányzott volna, mint ez az uszodás program. De gyorsan lebeszéltem magam, ahogy a boldog gyerekemre néztem, aki a tízperces séta alatt végig csevegett velem, és harsogó "Jó napot"-okkal köszönt mindenkinek, akivel csak összetalálkoztunk. Ezt a "jó napot"-ot olyan kedves hangsúllyal tudja mondani, hogy terjeszteni kéne egyébként..
Az uszodában rengetegen voltak, az ovis korosztályban is minimum ötvenen indultak. Külön indultak a lányok, és külön a fiúk. Stopperrel mérték az idejüket, náluk még nem volt kötött úszásnem, úszott mindenki, ahogy tudott. Roli cseppnyi izgatottság nélkül, magabiztosan állt a rajtnál, amikor ő következett, és aztán úszott. Látszott, hogy arra törekszik, hogy úgy ússzon, ahogy tanulta. Szépen, folyamatosan tempózott, nem feledkezett meg a "szivecskékről" (kartempó), és a "békalábról" (lábtempó) sem. Az ő négyesében másodikként ért be, összességében a középmezőnyben volt. Az idejét nem tudom, meg igazából nem is érdekelt. :) Rögtön volt eredményhirdetés, ahol a három legjobb kislányt, és a három legjobb kisfiút jutalmazták, éremmel, oklevéllel, polgármesteri kézfogással. A többi kicsi arcán látványos csalódottság volt, kivétel nélkül mindenki "kapni szeretett volna valamit", ami egyébként az ő korukban ugye jogos is. Roland is megjegyezte az öltöző felé menet, hogy ő is számított valamire. De aztán öltözés közben egyszer csak felderült az arca, hogy "Rájöttem. Már az is öröm volt, hogy itt lehettem." És tényleg. Néztem azt a kis bölcs arcát, a jóságtól ragyogó szemeit, és bólintottam, hogy igen, nekem is nagy öröm volt. :)

A szülinapi buliba is nagy örömmel ment, alig várta, hogy odaérjünk. 10-től kettőig tartott a buli, amikor érte mentünk, épp együtt játszott mindenki, valami családi játék lehetett, mert főztek, fúrtak-faragtak, meg minden ilyesmit. Az arcuk kifestve, Roli kisoroszlánként bukkant elő, de szó nélkül elköszönt, és nagyon udvariasan megköszönte, hogy ott lehetett. Ezt is úgy bírom benne. Azt az őszinteséget, ahogy ezt elmondja. Mert nem udvariassági formulának szánja, tényleg így is gondolja. (múlt héten a papának köszönte meg, hogy ott lehetett nála fent, míg mi hazaértünk a sógoromtól, pontosan ugyanezzel a hangsúllyal)
Elfárasztott egyébként ez a délelőtt, de fel is töltődtem egy kicsit Roliból. És jó is volt ez így, mert akárhogy igyekszem is, vagy akárhogy szeretném is, sosem jut mindegyikőjükre egyformán idő. Ráadásul valahogy mindig a kicsi marad le, mert a nagyobbaknak már másféle gondjaik vannak, amiben jobban részt kell venni.
Ma csak itthon voltunk, még vásárolni sem kellett. Délelőtt ugyan még szenvedtem egy kissé, komoly izomfájdalmakkal ébredtem, de aztán elmúlt, a mosógép nagyüzemben ment, mert az időjárás tökéletesen alkalmas volt arra, hogy mire az egyik adag ruha kimosódik, addigra az előző már meg is száradjon.
Azon gondolkodtam azonban mostanában, és most, hétvégén csúcsosodott bennem igazán, hogy vajon, ha most kéne döntenem, akkor is elmennék e dolgozni mellőlük? De erre nincs egyértelmű válasz, mert a szívem mindig visszahúz, az eszem pedig nem. A dolgozás már az életem része, nehezen viselem azonban, hogy nem csinálhatok olyasmit, amit szeretnék. (és nem, ne mondjátok, hogy csak akarni kell, mert ez nem igaz, nagyon nehéz munkát találni) Érzem magamon, hogy fáradok, fásulok, egyre inkább lélekölő az egész szélmalomharc, amit nap mint nap folytatok, de megtorpantam. Van egy képzeletbeli határ, amihez fénysebességgel közeledek, és amire azt mondtam, hogy azt nem engedem már átlépni senkinek, semmi áron. De ahogy ilyen fénysebességgel beindult ez a közeledés, máris elbizonytalanodtam, hogy vajon szabad e nekem ott és akkor leengednem a sorompót, és azt mondanom, elég. Nem tudom még. Talán a sors ezúttal segít eldöntenem, mert úgy alakul, hogy végül itt megállunk ezen a ponton, és másfelé indulok tovább. Ha nem, akkor sok mindent át kell értékelnem. Már megint. De annyiszor megtettem már, hogy éppenséggel most is sikerülhet. :)

Filmes-hétfős

Jó sokáig elhúztam az időt ma este, keresgéltem valami jó téma után, mert nem akarnék arról írni,hogy micsoda egy utálatos hétfő volt ma. Esett is, hideg is volt, meg még eeg-n is voltam. Ez utóbbiról még nem tudok semmit, holnap délután kell telefonálnom az eredmény miatt, ha el nem felejtem. Mondjuk nyilván ha nem lesz jó, akkor felhívnak. Vagy majd a doki reklamál, hogy mégsem sikerült kinyerni a gondolatokat a fejemből, mert múlt héten még ezt tervezte. Én mondtam, hogy ne akarja... Na de ilyen nincs, úgyhogy nem kell ettől tartanom. Egyébként a szokásos módon zajlott minden, "egyéni izgatásban" részesültem a vizsgálat alatt. Na semmi olyan... csak olyanokkal izgatnak, hogy "sóhajtozzon mélyeket az orrán keresztül, amíg nem szólok". Aztán elfelejt szólni (direkt), és a nem tudom hanyadik mély sóhaj után már szédülök, és leugornék az ágyról, de ilyenkorra mindig abbahagyhatom. A perverziójuk a lámpa, ami vibrál, először kicsit, aztán mindig jobban. Aki kitalálta, annak a fejét egész nap ezzel gyötörném.. mert utálom. De mindegy, túl vagyok ezen is, fél évig jó esetben békén hagynak vele. Na és végül is hányan mondhatják el magukról, hogy kórházba járnak izgatásra? :D
A nap további részében dolgoztam, meg próbáltam ébren tartani magam, szóval semmi extra nem történt.
Viszont a könyves téma után eszembe jutott, hogy akkor ha már könyvek, akkor beszéljünk a filmekről is. Filmet kevesebbet nézek, mint ahány könyvet olvasok. Olyan meg a legritkább esetben fordul csak elő, hogy megnézzek egy olyan filmet, amit előtte olvastam könyvben. Mindig halálra idegesít, hogy egy csomó mindent kihagynak a könyvből, vagy épp a forgatókönyv kedvéért teljesen át is írnak részeket. Sorozatokat és tehetségkutatókat nézek továbbra is, bár már ez sem teljesen igaz, mert a Megasztár utolsó három adását már nem láttam. A tévében irtó hosszú az adás, a sok reklám miatt, ráadásul előre borítékoltam, ki fog kiesni, és igazam is lett, úgyhogy már nem néztem meg a neten sem. A Vészhelyzetet láttam mindet, és a Született feleségek is kedvenc továbbra is. Bár ez utóbbiból is a mostani (tévében épp megy az akárhányadik évad) szériának még egyetlen részét sem sikerült megnéznem.
Egyébként meg a filmek olyanok nálam, hogy ha már megy, akkor nézem, és ritka, hogy annyira unom, hogy otthagyom. De magamtól ritkán állok neki bárminek is. Ha valamit nagyon sokan ajánlanak, akkor azt megszerzem(szereztetem), és megnézzük. Vannak örök kedvencek, úgymint a Magyar Vándor, vagy az Üvegtigris, de nagyon tetszett még egy csomó minden más is. Ezek kevésbé függnek attól, hogy kik a főszereplők, kicsit sem hoz lázba DiCaprio sem, meg Bruce Willis sem, sőt, Banderas formás hátsóját is csak egyszer néztem meg tüzetesebben. Ha főszereplő tekintetében választanék, akkor előbb néznék egy Sir Anthony Hopkins-os vagy egy Morgan Freeman-es filmet, mint mondjuk egy Brad Pitt-et.
Ajánlók pedig? Többnyire ismerősök, barátok ajánlanak.. hogy ezt és ezt láttuk, nézzétek meg. Vagy pedig látom a bemutatóját, és felkelti a kíváncsiságomat.
De sokkal hamarabb olvasok el egy könyvet, mint hogy megnézzek egy filmet.
És Ti? Mi a helyzet a filmekkel?