Válaszolsz nekem?

Tudnék egy csomó borongós-busongós gondolatot írni, de azért nem teszem, mert az összes ború mögött van szivárvány, mert ugye a felhők fölött mindig kék az ég. És tulajdonképpen minden nyűgöm-bajom (mondtam már, hogy mennyire utálom a reggeles hetet ezzel a hajnali négyes ébresztővel?) ellenére, ha sokáig elemezgetem a mindenfélét, akkor arra lyukadok ki, hogy úgy egyébként jó nekem, nagyon is jó, nincs miért borongani.
Szóval erről nem írok. Helyette inkább kérdeznék valamit mindenkitől, akinek az inge lesz, és aki még erre téved. Mondjátok meg kedves bloggerek és bloggerinák, mondhatnám hogy "kartársak" :D Ti miért írtok ilyen kevésszer? Nincs idő? Vagy kedv? Vagy csak azért, mert úgyis alig érkezik visszacsatolás? Igen, én is látom, hogy bekövetkezett az, amit már megjósoltak az erre hivatottak egy ideje, hogy a blogolás csillaga leáldozik, mert mindenki facebook-ozik, twittel, meg instagramot használ, és egyéb okosságokat, amikkel lehet egy pillanat alatt akár egy mondatban (vagy képben) megosztani az épp legjelentőségteljesebbet. És tudom, az adott pillanat mindig a legfontosabb.
Csak magamból tudok kiindulni, aki szintén aktívan facebook-ozom (ámbár láthatatlan vagyok, mint ahogy azt már többször megállapítottam), hogy nekem a fb nem pótolja a blogolást. Látok egy képet, és engem rögtön a helyzet érdekel, ami a képhez vezetett. És nem csak annyi, amennyi egy képaláírásba belefér.
Persze, lehet, hogy egymásnak is elrontottuk ezt a blogvilágot, mert egyre inkább szűkült az a kör, akik egymást olvassák, és a körön belül egyre többünknek lett egy csomó más elfoglaltsága, ami miatt a hozzászólások már nem mennek olyan aktívan, mint régen. Meg mondjuk engem személy szerint roppant módon idegesít továbbra is a captcha, amit be kell pötyögnöm, mielőtt elküldöm (de azért túl tudok rajta jutni). De ettől még nekem a blogolás ugyanaz. Ezen a helyen meg tudom örökíteni az épp aktuális gondolataimat, érzéseimet, az életünk kis és nagy történéseit. Egy csomó minden feledésbe merült volna, ha nincs itt ez a webnapló. Mert az épp aktuális napi dolgok felülírják mindig a tegnapot, a múlt hetet, hát még a múlt évet.
Szóval, miért? Nem fogjátok bánni szerintetek? Vagy csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy még ilyeneken is agyalok?

Kérés újratöltve

Néha még én is kifogyok a szóból. Leginkább azért, mert annyira keveset kommunikálok a munkámon kívül, hogy egészen el is szoktam már tőle. Ami gáz egyébként, de ez van.
Olyan nehéz újra előbukkanni olvasó-üzemmódból is, és újra megszólalni valahol, ahol már régóta nem.. kicsit olyan ez most, mint a legelején, amikor még mindenkit csak olvastam, és soha nem mertem semmihez hozzászólni, mert "jajjmitszólnakmajd". :D Vicces is már ennyi év távlatából, és most mégis olyan ismerős.
És tudjátok mit? Néha nehéz elfogadni, de tényleg igaz lehet, hogy az ember azt kapja vissza, amit ad. Mert tényleg: nincs időm másokra? Akkor másoknak sem lesz rám. Mert minden értelemben elfelejtenek. Nem számolnak velem, berendezkednek egy nélkülem folytatott életre, és kész, ennyi. Nem könnyű szembesülni ezzel, és még ennél is nehezebb megpróbálni visszatalálni az úton, úgy, hogy közben már ez mégis egy másik út. Egy teljesen más, mint a régi. És igen, változtam, sokat. Tudom. És tudom, hogy messze nem olyan vagyok, mint voltam. Kevesebb lettem bizonyos dolgokban, viszont több is más dolgokban.
Azt hiszem, a zoknis kérésemet visszavonom. Még talán nem késő változtatni rajta. Időt szeretnék kérni. Olyan napi két-három órával többet. Az már talán elég lenne mindenre.
Hozzáteszem zárójelben, hogy december tizenegyedike van, és nincs egyetlen darab karácsonyi ajándékunk sem beszerezve (még azt sem tudjuk kinek mit veszünk), nincs kitakarítva, nincs megpucolva az ablak, nincs ágynemű mosva, nincs süti, nincs bevásárlás.. És a díszek is még mindig a dobozban.

Ma van a ....

... szülinapom...-énekelné a blogom, ha tudna énekelni. :) De nem tud, úgyhogy majd én megírom helyette. Mert énekelni azt én sem tudok.
Szóval, éppen ma öt esztendeje annak, hogy az első sor idekerült. :) Azon mosolyogtam ma magamban, hogy micsoda nagy rendező az élet, mégis úgy adódott, hogy az akkori hatalmas bánatomat mostanra orvosolni tudtam. Mégis elértem, hogy visszakerültem oda, ahonnan akkor el kellett jönnöm. Sőt, még valahogy jobb helyre is érkeztem most, mint ahol akkor voltam. Gondolhatom, hogy éppen ezért történt minden úgy, ahogy. Hogy most ilyen legyen, ahhoz az elmúlt éveket végig kellett csinálnom.
Ti, mind a nyolcvanketten (vagy akik még olvastok abból a nyolcvankettőből), akik feliratkoztatok, nagyjából végigkísértétek mind az öt évet, semmit nem is kell mondanom már. Ismertek, mint azt a bizonyos rossz pénzt, tudjátok, hogy mitől repesek az örömtől, mi az, ami kiborít, és még mennyi minden mást..
Sosem volt célom, hogy meddig tart majd. Egyszer, egyetlenegyszer meginogtam, hogy szabad e továbbra is nyitott blogot vezetnem. Akkor sem magam miatt, csak a gyerekemet féltettem. De aztán akkor is úgy döntöttem, vállalható minden, mert az igazat írom mindig, viszont azóta abban a témában megválogatom, hogy miről szabad beszélnem és miről nem. :)
Nem hiszem, hogy valaha is bezárok majd, de több olyan téma is van, amiről nem beszélek. Ennek oka van, alaposan átgondoltam, mielőtt erre a döntésre jutottam. De úgyis mindig van valami, amiről tudok írni, ezért úgy gondolom, nincs itt hiányérzete talán senkinek. (akinek meg mégis, hát kérdezzen...)
Még lesz blogszülinap, nem egy, és nem kettő. Kifulladásig írom majd.. akkor is, ha már nem lesz, aki olvassa.
Addig is, köszönöm mindenkinek az aktív közreműködést a 380 ezernél is több oldalletöltésben, az ötezernél is több kommentet, és a kitartást is.

Nem ígérek semmit.. mert lehet, hogy lesz még rosszabb...

Mennyi??

A sokkhatás utóhatásaként ma hajnalban iszonyatos migrénnel keltem. Egy pillanatra megfordult a fájós fejemben, hogy akkor én most itthon maradok.. valakit felhívok, és megmondom, hogy képtelen vagyok bemenni. Aztán fél órával, két fájdalomcsillapítóval, egy kávéval és egy mini péksütivel később mégis úgy gondoltam, hogy be tudok menni. Azért azt megígértem magamnak is, hogy ha rosszabb lesz, akkor eljövök. (persze, már akkor is tudtam, hogy úgyis kitartok a végsőkig is..)
Bent.. ahogy azt sejtettem, mindenkit érdekeltek a tegnap történtek, így párszor el kellett mesélnem. Azt kell hogy mondjam, bármilyen hihetetlen is, szerethetnek minket az emberek, mert mindenki megkérdezte, hogy "És Balázs hogy van?" meg hogy "Szegények, ez nagyon rossz lehetett nektek."
Ma már tudjuk azt is, hogy a nőnek medencetörése van. Meg hogy az autónk nem lesz olcsó. Bár a bal első sárvédő már megvan.. bontott. A többi meg még úgy hatvanezer körül. Ez van. De megoldjuk.. ezt is. :)

Holnap is dolgozom, úgyhogy muszáj lesz rövidre fognom.. de azért azt mindenképpen meg kell osztanom még veletek, hogy az a mai az

-adik blogposzt. Nem lehet rám mondani, hogy nem vagyok termékeny blogger, vagy hogy nem vagyok kitartó, mert ezek szerint mégis. :) 

Azt nem merem megígérni, hogy lesz olyan, amikor majd ez mögé a szám mögé még egy nulla kerül, mert azért az nagyon sok nap. Körülbelül hetvenhat éves koromban jönne el, ha addig ugyanígy, minden nap írnék. :) Hahh.. nem lenne semmi. :)

Köszönet érte mindenkinek, aki végig velem volt ennyi blogbejegyzésen keresztül. :) Ha csak feleolyan élmény, mint nekem írni, akkor már örülök. :) 

Melyik is..

Nem tudom mi a rosszabb.. azon gondolkodni, hogy miről írjak, vagy azon gondolkodni, hogy miről ne. :) Ritkán van olyan, amiről nem írok, mert általában vállalom a véleményemet mindenről, de azért nálam is akad egy-két tabu téma. Mármint olyan értelemben, hogy én tiltottam meg magamnak, hogy írjak az ilyesmiről.
Van olyan, hogy bizsereg az ujjam, hogy megírjam, de aztán mégis úgy döntök, nem ér annyit.. a véleményem ugyan merném vállalni, de nem biztos, hogy megérné nekem.
De olyan is előfordul, hogy valamiről azért nem írok, mert amikor már napok óta ugyanazon kattogok, akkor úgy gondolom, másoknak unalmas lesz ez már...
Meg olyan is előfordul, hogy azért nem írok valamiről, mert nem gondoltam végig még normálisan, és addig meg nem biztos, hogy kéne..

De ettől függetlenül egy csomó minden van, amiről szoktam írni... amikor nem vagyok hullafáradt, és nem vagyok túl egy agyonstresszelt napon.
Például majd elmesélhetem akár azt is, hogy miért a hittant választottuk az erkölcsoktatás helyett.
Vagy hogy milyen finom Nigella körtés-csokis sütije.
Igazából a téma mindig az asztalon hever. Csak nem mindig figyelek eléggé. :)

Juhuhúúú

Csupa mosoly és öröm volt a mai nap. Annyira jófejek vagytok, Ti, mindannyian, akik velem játszottatok, annak ellenére is, hogy nem volt igazi nyeremény. :) De látszik, hogy jó sokan vagytok, akik játékos kedvűek vagytok, akik szeretnek örömet szerezni. Elképzeltem magamban már tegnap este is, hogy vajon hányan lesznek, akik egyáltalán veszik a fáradtságot, és nekiállnak a számokat kitalálni... volt egy pillanat, amikor átsuhant az agyamon, hogy biztosan senki, mert ez tök hülyeség.. De aztán azonnal el is hessegettem ezt a gondolatot, és magamból indultam ki, hogy én aztán egészen biztosan nem hagynék ki egy ilyen alkalmat.. és azt gondoltam, hogy lesz olyan hat-hét ember, aki mindenképp..
Ééééés.. .. ehhez képest tizennégy darab sms-t kaptam, és mindegyik hatalmas mosolyt csalt az arcomra. Akiknek délután válaszoltam, azokat akkor kaptam meg, amikor enni voltam. Addigra épp hat darab várt a telefonomon, és ahogy olvastam őket, úgy lett mindig szélesebb a vigyor a képemen, meg is kérdezte a kolléganőm, aki velem szemben ült, hogy jó hírt kaptam? Mondtam, hogy bizony, egy csomó jó hírt, mert rengeteg jó ember van ez a világon. Nem nagyon értette miért is mondom ezt, de azért megjegyezte, hogy szerencsés ember vagyok, amiért ezt így látom. :)
Szóval, köszönöm mindenkinek, aki elküldte. Külön köszönöm azoknak, akik még alá is írták, és tudom is ki volt az sms mögött. A zugolvasóknak is, akik ugyan itt ritkán szólalnak meg, mégis örömet szereztek nekem. :)

Annyira jó érzés volt egyébként, hogy már majdnem bánom is, hogy most ezt "ellőttem", mert még egyszer ilyet nem tudok. :) (de majd kitalálok ám valami mást)

És ugye mondtam, hogy tele van a világ jó dologgal? Csak meg kell találni...:)
Annak a nagyon kedves valakinek pedig, aki az sms-ében telefonhívással "fenyegetett", innen is üzenem, hogy csak bátran, bármikor.. :)

Ja, és juhuhúúúú, jövő héten csütörtökön és pénteken szabira megyek. Ez már biztos. :)

Én is blogger

Mióta olvastam Dominikánál ezt a bejegyzést, azóta többször is eszembe jutott már nekem is a téma. Kicsit másképp is, mint neki, bár nagyon sok mindenen elmorfondíroztam, amiket ő is írt. Mert igen, miközben írom ezeket a sorokat, (meg akármelyiket már) közben én élek is. Valóságosan mosolygok, akár gépelés közben is, és írtam én már ide potyogó könnyekkel is. Sosincs itt a hanglejtésem, mert azt még nem találták fel (illetve de, biztosan létezik olyan, hogy videoblogger) hogy megjelenjen írásban is, nincsenek mimikáim, félmosolyok, vagy szemöldökhúzások. Csak a szavak vannak, meg az írásjelek, amit igyekszem ugyan úgy használni, hogy kellően kifejezze a gondolataimat, mégsem lehetek benne biztos, hogy az olvasó is ugyanazokat a grimaszokat hallja, vagy kihallja e a kuncogást is néha.
Gondolkodtam azon is, és ezen sokkal többet, hogy vajon mennyire kettős élet ez, amit én bloggerként élek. Sosem hazudtam semmit magamról, sem jobbnak, sem rosszabbnak nem tüntettem fel magam, mégsem vagyok benne biztos, hogy Ti, akik csak innen ismertek, ismerhettek e valóban? Mert sosem láttok kiborulni, és csapkodni, és kiabálni, de ugyanígy sosem láttok szívből kacagni sem. Lehet e úgy ismerni valakit, hogy sosem találkozunk?
Ezzel kapcsolatban arra jutottam, hogy igen, lehet. Mert én (csak magamból kiindulva) sok-sok emberrel kapcsolatban érzem azt, hogy igen, ismerem. Mert részese vagyok a mindennapjainak azzal, hogy nyomon követem a blogján keresztül, tudom róla, mit olvas, hol járt, mit főzött, sütött, és még ezen túl... bepillantást nyerhetek a legmélyebb gondolataiba is. Így aztán megismerem őt, és kialakul bennem egyfajta kép. Előfordult, hogy valaki, akit addig sosem láttam, egyszer csak előrukkolt egy fotóval magáról, és nagyon meg is lepődtem, mert valahogy a képzeletem másmilyennek gondolta. Nem jobbnak, vagy rosszabbnak, csak másnak. De mindig jó, amikor arc is van a gondolatok mögött.
És gondolkodtam azon is, hogy vajon ismernek e egyáltalán azok, akik tényleg ismernek, és nap mint nap találkoznak velem? Nagyon kevés személyes ismerősöm van, aki olvas is engem. Talán egy ember volt, akinek beszéltem róla face to face, és azóta olvas is. Vannak, akik véletlenül találtak rám, és itt maradtak, azóta is nyomon követik itt is az életem mindenféléjét. Az, hogy ők itt maradtak, azt gondolom, jó, mert nem riasztottam el őket, bár.. nem felületes ismeretségekről beszélünk.
Azt nem tudom elképzelni, hogy bármikor is elő fog az fordulni, hogy valakinek ajánlom magam, és azt mondom, ha van kedved, nézz be hozzám. De azt hiszem, sokan vannak, akik nem ismernek egyáltalán, hiába találkozunk személyesen sokat. Ők ismerik az arckifejezéseimet, a hanglejtésemet, hallják a hangomat, látják a testbeszédemet, részesei a mosolyoknak, de nagyon-nagyon kevesen tudják, hogy mi minden rejtőzik még odabent. Talán az én hibám, hogy nem engedem őket közelebb, és nem akarom, hogy tudják rólam a többit. Talán nem is hiba, nem tudom.
Ha összegezzük, akkor mondhatjuk, hogy tulajdonképpen én már feltaláltam az osztódást. Mert itt is vagyok, meg ott is vagyok, mindkettő én vagyok, és egyik sem vagyok igazán én. :) Valahol pedig megvan ám az egész.

Új

Nnnna... Hát majdnem szívrohamot kaptam, amikor megláttam, hogy miközben én ma gyanútlanul töltöttem odabent a munkaidőmet, itt a blogon meg garázdálkodott az internet szelleme, és eltüntette a blogsablonom jó részét. Gondoltam, hogy ennek a fele sem tréfa, meg ez aztán így nem maradhat, így aztán kerestem, kutattam, és találtam ezt. :) Még nem tökéletes, van mit csiszolgatni rajta, de ma éjszaka biztosan így alszik, mert nincs tovább türelmem sem, meg már a szemem is kezd leragadni.
Akartam amúgy valamit bölcselkedni, de időközben meglehetősen elzombisodott az agyam, így ezt a bölcselkedést elhalasztom máskorra. Most előbb alszom egyet. :)

Díjat kaptam, lájf

Amikor majd szépen sorban letisztáztam magamban az összes furábbnál furább gondolatomat, akkor fog idekerülni, hogy aztán majd Ti is (akik még addig kitartotok) együtt gondoljátok tovább velem. Addig nem, mert nem akarom elkövetni azt a hibát, hogy valamit félreérthetően írok le, vagy nem elégszer vizsgáltam át magamban, hogy azzal a tökéletes meggyőződéssel adjam tovább, amit érzek is vele kapcsolatban. Semmi titkos dolog egyébként, továbbra sem tervezek szülni sem többet (pedig már megint egy csomóan akarják belém beszélni), és nem is történt semmi kirívó, csak épp mindig van valami agyalnivaló. Még amíg van agyam hozzá. Mert azért az hanyatlik ám rendesen. Olyanokon kell gondolkodnom, hogy mennyi is kilencszer kilenc. A matektanárom elég csúnyán nézne rám, az biztos. :)
Kaptam ma egy kedves és nagyon helyes díjat. Mesélőtől (akinek sajnos nem tudom a keresztnevét, mondjuk nem is ildomos nevén nevezni valakit, aki nicknevet használ...), mégpedig azért, mert szeret velem együtt gondolkodni. :) Itt is köszönöm szépen neki, kellemes meglepetés volt. :)

Szabályok:
1.  Megemlítjük, hogy kitől kaptuk a díjat.
2. Felsorolunk 4 bloggert, akinél 200-nál kevesebb a feliratkozott rendszeres olvasók száma.
3.  Egy-egy kommentet hagyunk a kiválasztott 4 blogon a díjazásról

A kiválasztás, mint mindig, most sem könnyű. Mert kiválasztani épp négyet a sok kedvenc közül, akik nem is annyira kedvencek, mint inkább az életem részei, hiszen nap mint nap bekukkantok hozzájuk. Ilyenformán akár mindenkié is lehetne, de nem akarok szabályszegő lenni. Igyekeztem azt is figyelni, hogy ne adjam olyannak, aki mástól is megkapta már. :) (hát ez vagy összejött, vagy nem) Akik kapják, valamiért mindig inspirálnak engem, megmosolyogtatnak, feltöltenek, és jó náluk lenni.
Ők pedig:
1. Dominika
2. Kovtama
3. Timi
4. Lili (akinél külön kiemelném, hogy Ő az a blogger, aki a legtöbbször bőgetett meg, és Ő az a blogger is, akinél a legtöbbször röhögtem féktelenül)

Most még gyorsan elmondom náluk is, hogy ők is tudjanak örülni, és már el is teszem magam holnapra.

Rendezkedés

A napokban felmerült bennem, hogy mégiscsak feladom a blogírást, mert ez az egyik dolog, ami sok energiát, illetve inkább időt emészt fel. Ízlelgettem magamban, hogy nem lesz tovább. Próbáltam barátkozni a gondolatával, hogy nem írom le sehova, hogy mit gondolok, vagy hogy minek örülök. Nem esett jól a gondolat, hogy minden magamba zárva marad, úgyhogy a blog marad. Így, ebben a formában, hogy van. Naponta, esténként, mert nagyon hiányozna az életemből, és tudom, enélkül én soha többet nem lennék ugyanaz, aki ezzel együtt vagyok. Nagy szavak, és nagyképű szavak is, mégis így van. Mostanában ugyan nem képviselek túl nagy irodalmi színvonalat, és nincsenek túlzottan értékes gondolataim sem, de volt is már másképp, meg lesz is még. Remélem.
Miközben rendezgettem magamban az időhiánnyal kapcsolatos gondjaimat, arra jutottam, hogy legjobb lesz,ha hagyom az egészet rendeződni a maga útján, és tempójában, mert az úgy pont jó lesz. Egészen biztos vagyok benne, hogy kialakul majd, ha nem leszek ennyire türelmetlen magammal szemben, és nem akarok ennyire nagyon mindent.
Azt például már most, ezen a vasárnapon lerendeztem magamban, hogy nem lesz húsvéti nagytakarítás. Lehet,  hogy kicsi sem. A bevásárlást megpróbálom elintézni hét közben elaprózva, és holnap kigondolom, hogy mi lesz az a két süti, ami szombaton és vasárnap majd belefér... és ennyi.
Annak viszont örülök, hogy három nap múlva kezdődik a tavaszi szünet (még ha az időjárást tekintve inkább egy újabb téli szünetnek tűnik is), mert jó hosszú lesz, és akkor kevesebb dologra kell majd figyelni. Szerintem én a nyári szünetet is jobban várom, mint a gyerekek. :)
Szóval, szépen megbeszéltem magammal, hogy minden marad a régiben, de minden apróságon, ami kis lemondással és feladással jár csak változtatni fogok. Amit lehet, hagyok, amíg tehetem, amit lehet, azt meg megoldom azonnal.
És akkor így majd jó lesz. Hát vagy nem.. de majd ezen akkor fogok gondolkodni.

Mondjuk egészen nagyot lendítene most már a helyzeten, ha nem havazásra és szélre lehetne számítani, hanem olyan húsz-huszonöt fokra és ragyogó napsütésre.

Ne felejtsétek: közeledik a Purple Day, amikor a világ egy nem is olyan kis része kilép az árnyékból, a világ nagyobb része pedig szolidaritást vállal velük... és mindenki lilát hord majd. :) Kedden. :)

Megint a keresőszavak

Tudom, egy undok béka leszek most, de aki ismer, az fogja hallani a hangsúlyaimat is, és annyira majd nem veszi a szívére. Aki meg nem, próbálja elképzelni. De ebben segítek. Alapjáraton- állítólag- elég kislányos hangom van. És mosolygósan beszélek. Tehát ez az alap. Nincs beszédhibám, nem hadarok, és nem mondom, hogy öööööö, meg hogy izé... Igyekszem szépen, választékosan beszélni, és jól kifejezni amit gondolok. Na persze azért nálam is vannak választékos káromkodások is, ha igazán haragszom, akkor a mosolygós beszédemmel és a kislányos hangommal úgy tudom mondani, mint a kocsis. Vagy még annál is jobban...
Nos, ezek tudatában már majd könnyebb lesz elképzelni, hogy hogy is mondanám.... Kedves valakik, akik nagyon kitartóan érkeztek hozzám azzal a keresőkifejezéssel, hogy dius gondol mit is... Felhívnám a figyelmeteket arra, hogy ha ezt legalább egyszer megtaláltátok, akkor utána már elég a böngészősorba is beírni, és pontosan ugyanide fogtok jutni, nem muszáj mindig a google-t használni hozzá. Én is lehetek a barátod, nemcsak ő. :) És nektek is szól ez, akik a dius gondol keresőszavakkal érkeztek. Most mondanám, még mindig mosolyogva, hogy tudom ám, hogy kik vagytok, de ezt nem mondhatom, mert nem tudom. És ha Ti nem akarjátok, hogy tudjam, hát nem is fogom megtudni. Nem haragszom ezért. Sőt, leginkább semmiért sem szoktam. Vannak dolgok, amik belemásznak a lelkembe, és jó sokáig rágják, de ezek nem keresőszavak.
Eddig az undok békaság... ezután pedig egy keresőkifejezés, ami viszont belemászott kicsit a lelkembe, és jó régóta rágja is, és nem megy ki a fejemből. "Van egy epilepsias és magatartászavaros fiam és mindig nyitva van a szája, miért?" Sajnálom, hogy nálam sem talált választ a kérdésére. Már jó régóta ott van a statisztikában a kérdés, és én ahányszor láttam, annyiszor megválaszoltam magamban, hogy "ne haragudj, nem tudom". Kedves valaki, aki erre kerested a választ, ugyan most sem tudok válaszolni erre, de szeretném, ha tudnád, hogy együtt érzek veled, és a fiaddal. Nem lehet könnyű nektek ebben a bolond világban, amelyik a legkevésbé sincs felkészülve azokra, akik nem átlagosak. Szívből kívánom, hogy mindhárom probléma csak rossz emlék legyen majd felnőttként neki, nem több.


És akkor most így a végén bevallom, hogy megpróbáltam elterelni a saját gondolataimat is egy ilyen "banális" témával, mint a blogomra érkező keresések, de nem nagyon megy. Para megérkezett hozzám, és konkrétan nem hagy élni az olyan gondolatokkal, hogy mekkora gáz lesz első nap bemenni egy tök új munkahelyre... és egészen biztosan mindenki engem fog nézni, és majd egészen biztosan oldalba böködik egymást, hogy ő ám a Balázs felesége, és egészen biztosan el fogok tévedni abban a bazinagy raktárban, és egyáltalán....Pedig holnap még csak az üzemorvoshoz megyek délután. :D Mi lesz itt holnap este... De már tudom... Parát rögtön a Sorssal együtt fogom páros lábbal hátsón rúgni, és kipenderíteni innen.
Csak vissza ne jöjjenek az ablakon, mert akkor kislányos hang ide, vagy oda, nagyon csúnyán fogok káromkodni... :)
Ja, és elárulhatnátok, ki az, aki a facebook-on csinál nekem reklámot? De tényleg.. erre nagyon kíváncsi vagyok. :P (Timi, Te fel vagy mentve)

Ami még nem volt

Egészen biztos vagyok benne, hogy erre aztán senki nem gondolt, hogy ennyire banális és egyszerű dolog lesz ez, amit már a múlt héten emlegettem. Na mondjuk én nem célozgattam semmire, csak Ti gondoltatok rögtön valami nagy dologra. :P
De most, ahogy már észrevehettétek is, valóban olyan történt itt, ami még nem... mert itt még sosem volt rózsaszín szívecskés akármi, főleg nem Valentin-nap környékén, de ez a macis sablon már január óta várja a sorát és a sorsát, mert első látásra beleszerettem, annyira, hogy még a három hasábról is lemondtam a kedvéért. :) Tudom, tudom... kéritek vissza az előzőt máris, mert az szép volt, meg minden.. és lehet, hogy vissza is fogjátok kapni, de az is lehet, hogy márciusra már majd virágos jókedvem lesz, és másmilyen sablon lesz. :P
Ma olvastam valamit, amit úgy döntöttem, meg is osztok veletek, amolyan Valentin-napi előzetesként... Amúgy tudtátok, hogy a Valentin-nap a legmegosztóbb "ünnep" mind közül? Mert vettünk át mindenfélét innen-onnan, de ez az, ami olyan, hogy vagy nagyon, vagy sehogy... És rendre jól meg is sérti egymást a két tábor. Én azt az álláspontot képviselem, miszerint minden nap Valentin-nap, mert minden nap szeretem a férjemet, de nincs ellene kifogásom, ha valakik szeretik ezt a minden napos szeretetet, szerelmet az év egy napján (és miért ne épp ezen a napon?) még valamivel megspékelni. Rossz dolog semmiképp nem sülhet ki belőle, hát akkor meg hadd legyen. :)
Na de akkor, amit olvastam:


Megható történet zajlott az elmúlt napokban a Facebookon a szemünk előtt: egy utazási irodai kolléga gyűjtést szervezett, hogy az idős házaspár közösen utazhasson a tengerhez. A férj eredetileg csak feleségét tudta befizetni az útra születésnapi meglepetésként, akinek minden vágya az volt, hogy még egyszer láthassa a tengert. A pénz összegyűlt, a pár közösen utazhat, a szakmának emberségből ötös!


Az utazási irodában dolgozó hölgy nevét, aki megmozgatta a közösséget, ismerősöket, ismeretleneket egyaránt, kérésére nem áruljuk el. A megindító történet múlt csütörtökön ezzel a bejegyzéssel indult:

"Tudjátok, nem szoktam ilyeneket, de ezt most muszáj... Ma egy nagyon megható dolog történt velem az irodában. Bejött egy rendkívül udvarias, idős úr, és befizette a feleségét egy tengerparti utazásra. Csak a feleségét, mert - bár ő is szeretne menni - sajnos annyi pénzük nincs, hogy mindketten elmenjenek. Az egész életüket együtt élték le, és régebben közösen utazgattak, és a feleségnek közeleg a szülinapja, és nagyon vágyik még egyszer a tengerpartra... A feleség nem sejt semmit, az úr március 1-jén adja majd át az utat egy csokor virág kíséretében... Én meg csak ültem itt, hallgattam és két dologra koncentráltam:
1. ne bőgjem el magam, míg itt van (sikerült, de mióta elment sírok, annyira meghatódtam, hogy ez mennyire szép)
2. hogyan is élünk a mai világban, hajtunk, állandóan rohanunk, harácsoljuk a pénzt, veszünk egy csomó felesleges dolgot, az igazán szép és értékes apróságok, dolgok és érzések mellett pedig elrohanunk. Ha lenne fölös 150 ezrem, most azonnal befizetném a bácsit erre az útra. Ilyenkor végigfut az agyamon, hogy van 1296 ismerősöm, ha mindenki adna 115 (!) forintot, meg is lenne az út ára."

Az állapotfrissítés futótűzként terjedt a közösségi oldalon. Közel 250 megosztást, majd' 150 lájkot és 107 kommentárt kapott, apránként elkezdetek érkezni a felajánlások is. Az utazáshoz szerkesztőségünk is igyekezett mind anyagilag hozzájárulni, mind pedig azzal, hogy mi is megosztottuk közel 14 000 lájkolónkkal a kezdeményezést, hogy további felajánlókat találjunk a cél érdekében. Nagyon drukkoltunk, de már hétfőn sejteni lehetett, hogy meglesz az összeg. Végül 230 000 forint gyűlt össze, így a házaspár nem csak közösen utazhat, de egy jobb, közvetlenül tengerparti szállodában lakhat majd és még egy kis költőpénzük is lesz.

A kollegina természetes a továbbiakról is beszámolt, hiszen sokan feszülten várták a történet folytatását: "200 000 Ft! El sem hiszem! Köszönet és nagy-nagy ölelés mindenkinek! Ez már bőven több, mint elég... a költőpénzre is... :) Az imént beszéltem az úrral, hogy elfelejtettünk egy papírt aláírni, és be tud-e ugrani hozzám valamikor. A következő lépést még nem találtam ki, de nagyon izgulok és kicsit remegek is....Lécci szurkoljatok a reakciójához!"



Az utolsó bejegyzésből kiderült, a megajándékozottat legalább annyira meghatották a történtek, mint bennünket: "ITT JÁRT AZ ELŐBB A BÁCSI! Remegve bevallottam neki, hogy nincs semmi elfelejtett papír... és mi lenne ha azt mondanám, hogy ő is elutazhat a feleségével Egyiptomba. A válasz szerényen, de mosolyogva, ahogy korábban is: "de nem tudok menni, értse meg, nincs rá pénzünk...." Erre mondtam neki, hogy engem meghatott amikor itt volt, és elmeséltem sok-sok kedves embernek az interneten, és mindenki felkapta a fejét, és mindenki egy kicsivel hozzájárult, hogy ők együtt utazhassanak el. Odaadtam a hotel képeit kinyomtatva, ekkor már ő is meghatódott, de szerintem nem is fogta fel... Kis aranyosan nézett körbe, nézegette a képeket, gyűrögette a zsepijét, és mondta, hogy "de ezt hogy, és ez komoly?!" Mondtam igen, mert ennyi ember összefogott, és sok kicsi sokra megy, így komoly, és tényleg utazhatnak, és ráadásul egy jobb hotelbe, ami a parton van közvetlenül... Látszott, hogy nem is fogja fel, de tényleg... Azt mondta, ez hihetetlen, és hogy ő ilyet még soha, és sehol... Mondtam - már én is könnyes szemmel - hogy én sem, de muszáj elfogadnia, mert annyi sok jó ember annyira jó szívvel adta! Cserébe képet kérünk, ezt meg is ígérte. Majd elment, de visszajött pár perc múlva, irtó zavarban, és azt kérdezte, hogy tudja ő megköszönni ezt ennek a sok embernek, illetve ha ír egy köszönőlevelet, akkor azt eljuttatom-e a segítőkhöz. Megígértem, hogy eljuttatom Nektek!!! Az Isten áldjon meg mindnyájatokat! KÖSZÖNÖM!"

Mi is köszönjük, hogy segíthettünk!

Az eredeti cikk itt olvasható. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy én bizony elsírtam magam miközben olvastam, és sajnáltam, hogy nem vagyok a hölgy ismerőse, és nem voltam részese a segítségnyújtásnak, mert biztos, hogy nagyon jó érzés volt segíteni.
Az pedig, amilyen szeretet lehet ebben a házaspárban egymás iránt hát leírhatatlan. Ilyet kívánok mindenkinek, mert akkor mindegy, ki hogyan ünnepli, vagy nem ünnepli a Valentin napot. Az a lényeg, hogy van kit szeretni. )

Bloggeres téma

Hozzám egészen biztosan nem azért jár senki olvasni, mert mindenféle szépséges fotóval örvendeztetem meg az olvasóimat. Ezért sokkal inkább jártok kovtamához vagy Dominikához. Egészen biztos az is, hogy nem a kreatív ötleteimért szerettek, mert az sincs. Sőt, a receptjeimből sem sűrűn süttök-főztök, mert én ilyesmit sem szoktam itt közzétenni (máshol sem).
Azt gondolom, a többség azért jön minden nap, mert megszokta, hogy minden nap írok, és ha már megszokássá vált valami attól ugye nehezen szabadulunk. Azt nehezen tudom elképzelni, hogy nap mint nap érdekes is az, amiről én épp gondolkodom, és nem is mondom azt, hogy változtatni fogok ezen, mert nem fogok. Ezentúl is arról fogok írni, ami épp foglalkoztat. Annyiban hasonultam meg önmagammal csak, hogy bizonyos történések miatt van olyan, amiről nem fogok többet írni. Az a véleményem megmarad magamnak. Ez egyébként elég komoly meghasonulás, és viaskodtam is rajta sokat magammal, de úgy döntöttem, jobb lesz ez így. Bizonyos szempontból még nekem is.
A téma egyébként onnan jutott eszembe, hogy jó pár napja morfondíroztam már ilyesmiken a nők lapjás bloggerina verseny kapcsán is. Mert valaki jelölt engem, akinek ezúton is nagyon szépen köszönöm, de én úgy döntöttem, ebben nem akarok részt venni. Lehetek kishitű emiatt, vagy tűnhet úgy, hogy elszalasztottam a lehetőséget, de jelen pillanatban nem vagyok alkalmas lájkot gyűjtögetni magamnak. Szavaztam azokra az ismerős blogokra, akiket szeretek olvasni, és biztatok mindenkit, hogy szavazzatok Ti is, mert megérdemlik, hogy bejussanak az ötvenbe. Heni, Szilvi, Timi, Myway és Cucka is az indulók között van. Mindenkinek öt szavazata van, úgyhogy éppenséggel el is oszthatnátok közöttük. (az ő blogjukról már könnyen megtalálható lesz a szavazós link)
És aztán, miután ezt lerendeztem magamban, olvastam valamelyik nap Áginál, ahogy gondolkodott a bloggerségről, és én is feltettem magamnak az ő kérdéseit.
Miért írjuk a blogot?
Azért, mert írni a legjobb dolgok közé tartozik a világon. Emellett jó érzés, hogy nap mint nap hagyok egy kis nyomot a világban rólunk és magamról, mert ha holnap eltűnnék valamiért a fekete lyukban nem is emlékezne senki arra, hogy én utáltam a mézes tejet, de szerettem a strongbow gold-ot, ha épp nem írtam volna le. :) És azért is, mert már úgy megszoktam, hogy üresek lennének az estéim nélküle.
Kinek írjuk a blogot?
Eleinte szigorúan csak titokban, Eszter tudta egyedül, és a google-ban is le volt tiltva, nehogy megtaláljanak. Aztán úgy alakult, hogy már nem csak magamnak, mert lettek olvasóim, akik szóltak hozzám, és innentől kezdve már egy kicsit nekik is. Megmaradt a kitárulkozós énem, és nem félek továbbra sem magamról bármit elmondani, de már igenis nyom a latban mások véleménye is. (olyan mondjuk még nem volt, hogy azért nem írtam meg valamit, nehogy valamelyik bloggertársamat megbántsam, vagy ilyesmi) Viszont vagyok még annyira szemérmes, hogy személyesen tőlem nem nagyon tudja meg senki, hogy blogom van. De ez inkább arról szól, hogy az "élő kapcsolataim" nem biztos, hogy alkalmasak a kitárulkozásomra. Meg hülyén is érezném magam attól, ha mondanám, hogy Te figyi, itt megtalálod a blogomat, ha akarsz olvasgatni. Szóval nem.. ha rám talál, és jelzi, örülök neki, de nem reklámozom magam.
Figyeljük e a látogatottságot?
Én szoktam. De nem vonok le messzemenő következtetéseket belőle, szimplán csak számok, amik érdekelnek. Meg a keresőszavak. :D Valószínűleg fura lenne, ha hirtelen lecsökkenne a napi oldalletöltés, és elgondolkodnék rajta, hogy vajon mi történt. Mint ahogy az is fura volt, amikor hirtelen nagyon megugrott.
Kommenteljünk e első lendületből?
Élőben is elég sok kell hozzá, hogy valaki úgy felhúzzon, hogy ne tudjak emberhez és leginkább önmagamhoz méltóan reagálni, itt meg még annál is több. Néha van olyan, hogy azt gondolom, de hülye vagy, de nem írom le. Néha olyan is van, hogy a jó véleményemet sem írom le, mert tudom, hogy kellenének a hangsúlyaim, anélkül semmit sem ér. Szóval, szerintem az, aki mindig tud emberként működni, aki tiszteletben tartja mások mindenféle dolgát, az megteheti, aki nagyon "leoltós" fajta, az lehet, hogy jobb, ha alszik rá egyet.
Kell e válaszolni minden kommentelőnek?
Én szoktam, az esetek 90%-ában, mert hülyén érzem magam, amikor meg nem teszem meg. Akkor meg, amikor kérdez valaki, akkor meg mindenképpen (és erről jut eszembe Dominika és Timi, az előző bejegyzés kommentjeinél ott van a kérdőíves link). Én is szeretem, ha reagálnak az én hozzászólásomra, így abból indulok ki, hogy mások is így vannak vele. Más kérdés, hogy azt már kevesen nézik szerintem, hogy érkezett e válasz a hozzászólására.
A sokáig hallgató bloggertől elpártol a közönség?
Ez azt hiszem, igaz. Mert itt megvan mindenkinek egy napi rutinja, kialakult körök, ahol mindenki mindenkinek az olvasója. Ezek a körök folyton bővülnek-fogynak, mikor milyen időszak van, de stabilan az van bent a körben, aki azért elég rendszeresen posztol. És hozzáteszem, attól is kicsit elfordulnak, aki sokáig nem is ír, nem is kommentel. Mert nem lesz ott a neve sehol, és elfelejtődik..
És Ági még gondolkodott az abbahagyásról is. Én erről nem gondolkodom, addig fogom írni, amíg lesz erőm begépelni a gondolataimat, függetlenül attól hány rendszeres olvasóm van, hány oldalletöltésem, és hány kommentem bejegyzésenként.
Mert tulajdonképpen a dal ugyanaz maradt. A blog nekem örömet szerez, és mint mindenkinek, nekem is hatalmas szükségem van apró örömmorzsákra is az életemben. Néha jobban, néha kevésbé. De mindig jól jön. :)

Kaptam valamit....

A december a csodák hónapja. Ezt azért tudjuk mindannyian, még akkor is, ha a hétköznapok szürkeségében nem mindig tűnik fel, hogy ott, valahol a taposómalom mögött világítanak a fények, és történnek csodás dolgok. Amikor az ember olyan passzban van, hogy a szürkeség annyira jelen van, hogy sokkal inkább húz magával, mint a fények csodája, akkor feltűnik valaki, aki megmutatja, hogy ugyan nyissam már ki a szemem, és ugyan mosolyogjak, még ha könnyes szemmel is.
Megtörtént ez a múltkor, amikor megérkezett az a bizonyos fülbevaló Lilitől. Akkor napokig hittem abban megint, hogy az emberek önzetlenek, és jók, és tudnak szeretni.
Aztán megint jöttek a szürkébbnél szürkébb lélekölő hétköznapok, és én újra zuhantam a fekete lyuk felé, ahol kárörvendve várt az önmarcangolás, az önostorozás, és kistestvéreik.
De akkor kaptam egy levelet.
"Kedves Dius! .......Régebben, mikor elkezdtelek olvasni, egy könyv ugrott be rólad. Hogy biztosan tetszene Neked. ........Szeretnélek vele megajándékozni, ha nem bánod. ......"
(A levélből csak egypár mondatnyit idéztem, szándékosan. Mert ugyan megkérdeztem az illetőtől, hogy írhatok e erről itt, és megengedte, de ide ennyi ami belefér. :) A többi az enyém.)
Jó ideig ültem ott bárgyú mosollyal az arcomon a levél olvasása után, mert olyan hihetetlen érzés, hogy valaki, aki csak úgy ismer engem, ahogy... mert sosem találkoztunk személyesen olyan kedves legyen, hogy meg akar ajándékozni.
Akkor megint hittem, hogy az emberek önzetlenek, és jók, és tudnak szeretni.
Kicsit zavarban megírtam a választ, amiben megköszöntem, hogy gondol rám, és megadtam a címemet. Aztán végül úgy alakult, hogy ez a valaki, akinek nemsokára felfedem a kilétét is, végül a saját példányát adta nekem, mert a könyv már nem kapható. Ez a gesztus valami olyan, amit nem is tudok szavakkal kifejezni, mert a könyv általában olyan tárgy, ami csak bekerül az ember háztartásába, de ki nem.
Nem tudom, mi az, amivel mindezt a szeretetet megérdemeltem tőle, amivel ez a gesztus jár. De nehéz szavakkal kifejeznem az érzést, amit okozott vele.
Kedves Dominika ezúton is szeretném megköszönni Neked a kedvességedet, mert bearanyoztad a napomat ma is, amikor a könyv megérkezett, és akkor is, amikor megkaptam Tőled azt a levelet.

És akkor most még egyszer mondom: a december a csodák hónapja. :)

Na mi van ma?

Aki rávágta, hogy december elseje, annak is igaza van. De ezen túl még van valami...
Sosem gondolkodtam azon, hogy meddig tart majd nálam a blogírás. Abszolút pótcselekvésként indult, afféle igazi nem tudom elmondani senkinek, elmondom mindenkinek inkább dolognak. Aztán valahogy ezen túlnőtt. Lettek a saját gondolataimnak olvasói, és néha az is kiderült, hogy vannak, akik szívesen hozzám is szólnak.
Kaptam sok-sok pozitív gondolatot, és érzést ezen a fórumon keresztül. Negatívat is, ami ugyan itt nem csapódott le, de megtörtént. Tanultam az esetből, leginkább azt, hogy a világ tényleg a bátraké. :)
Tisztában vagyok a blogírás összes hátulütőjével, főleg egy névvel-fotóval vállalt nyilvános blog esetén. Régebben még teljesen meg voltam rettenve ettől, és annak rendje-módja szerint még a google sem talált meg, mert nem engedtem meg. Mostanra ez így van jól, hogy megtalálhat bárki, mert sokkal több kedves emberrel találkozhattam, mint nem.
Így, ennyi hadova után elárulom, hogy ma blogszülinap van.

Bizony, a negyedik. :)

Mondhat bárki bármit, én büszke vagyok a négy év minden sorára, akármiből fakadt is. Akik nyomon követik, az életem részei, és hiszem, hogy akik rendszeresen visszajárnak, azért teszik, mert részesei is akarnak lenni a gondolataimnak.
Szeretném azt ígérni, hogy életem végéig is minden nap írni fogok. Szeretnék még sok-sok blogszülinapot.

Stílszerűen ma Burger Kingben voltunk. Mert a szülinapozáshoz szorosan hozzátartozik a whopper. (meg mert ez volt az adventi naptár első kis "zsákjában")
És még ezen túl a másik szülinapi ajándék, hogy Freddy már nem sántít. És a diétának köszönhetően nagyon jól van. Most épp diéta 2-t tartjuk, épp próbáljuk kiszűrni a gluténérzékenységet. De erről majd beszámolok akkor, ha lesz miről. :)

Köszönöm nektek, akik jöttök, olvastok, írtok. Végtelenül jó érzés. :)

Aztamindenit!

El sem hittétek volna ma rólam (de már tegnap sem, pedig hétfő volt), hogy én voltam az, aki múlt héten dagonyázott az önsajnálatban és az önutálatban. Mert az van, hogy tegnap is ugyan majd' megfagytam egész nap a boltban (14 fokról indultunk reggel.. isteni volt), meg itt volt az az Erik egyes, meg még a nyílt napra sem tudtam menni, de azért nem hagytam magam, és jó kedvem volt.
Ezt ma még lehetett fokozni. Magam sem hittem, hogy meddig, de elmesélem.
Már tegnap is motoszkált bennem, hogy nekem ma könyvtárba kell mennem. Ma meg még erősebben. Mivel a múltkor is úgy jártam, hogy amikor ennyire késztetést éreztem, akkor pont szembe jött velem a könyv, amit  már régóta el akartam olvasni, így úgy gondoltam, most is így lesz. Úgyhogy miután végeztem az egyéb teendőkkel munka után, mentünk a könyvtárba.
És ott aztán akkora, de akkor meglepetés ért, hogy egy fél órát vigyorogtam tőle egyfolytában. Történt, hogy miután leadtam a kiolvasott könyveimet, mentem válogatni a felnőtt részhez. És akkor jött utánam az egyik könyvtáros hölgy, kezében egy könyvvel, hogy meg szeretné mutatni. Mert mint kiderült, olvas engem, igen hosszú ideje, és a zoknis manós történetem kérem szépen már létezik. Nézzétek csak meg Ti is.

http://www.zoknimuki.hu

Nem kommentel nálam, és még sosem említette, hogy olvas, pedig nem kevésszer találkozunk. De - vessetek rám követ érte- annyira jó volt, hogy így történt. Eltelt egy jó idő, mire képes voltam kicsit megkomolyodni ezek után.


Ja, és egyébként meg csupa olyan könyvet hoztam, amire egy jó ideje vágyom már. Megyek is, és elkezdem az elsőt. :)))

Lecseréltem...

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy amit most itt találtok, az hosszú ideig így is marad, de tettem egy lépést végre afelé, hogy már ne a tavaszi blogsablon virítson itt. Bár az lenne aktuális.
A sablon maga tetszik, de a benne lévő betűtípussal nem vagyok éppen megelégedve, meg van egy pár dolog, ami nem teljesen olyan, amilyennek szeretném.
De majd meglátjuk, meddig marad. Addig véleményezhetitek nyugodtan. Őszintén. Lehet azt mondani, hogy "na neeeee", mert nem sértődök meg.
És egy kérdés: hol kell azt beállítani, hogy a kommenteknél megjelenjen a válasz gomb, amit olyan sokaknál láttam már?

Mára ennyi, mert belefáradtam ebbe a nagy átalakításba. Meg amúgy is. Legkisebb "gyerekünket", akinek négy lába van, ma megint orvoshoz vittük. Ezúttal a füle van begyulladva. Még ilyet... tisztára, mint a gyerekek, de tényleg.

Épp jókor..

Tulajdonképpen nincs miről írnom. Elkezdődött a hosszú hétvége, kicsit nyögvenyelősen, mert mindegyikünk olyan, mint az a bizonyos őszi légy. A gyerekek is, mi is csak úgy voltunk ma, leginkább csak ez esett jól. Fáradtak mindannyian ők is, mi is. Úgyhogy épp jókor jött, hogy meg lehet tenni, hogy nem teszünk semmit. Én már nem hergelem magam azon, hogy nekem hétfőn mennem kell dolgozni, mert úgyis felesleges. Menni kell, hát menni kell. Legalább csak a délelőttöm lesz oda vele, és akkor még mindig lesz másfél nap akármire. :)
De azt azért elmesélem, hogy min gondolkodtam el ma többször. Amellett, hogy többször is felidéződött bennem, hogy van egy fejben megírt posztom, amit talán sosem fogok megírni. Valamiért évek óta tudom, mik lennének azok a szavak, amivel itt bejelenteném, ha babát várnék. A poszt még csak piszkozatba sem került, de nincs is rá szükség, mert ezt biztosan nem fogom elfelejteni. De ma megígértem magamnak, hogy ha sosem lesz aktuális, akkor legkésőbb a klimax kezdetén majd megírom. :) Akkor már majd afféle "levél a meg nem született gyermekemhez" posztként.
Ez csak úgy eszembe jutott, és aztán ennek kapcsán még egy csomó minden más. Például, hogy elfogadtam, hogy mostanában nem lesz több gyerekünk, de még nem fogadtam el véglegesen. Számomra még nincs olyan verzió, hogy soha többé, mert hátha még olyan jóra fordul egyszer minden, hogy mégis esélyt kaphat. És akkor utálnám, hogy még én is azt mondtam, hogy soha többé.
Aztán ennek kapcsán elgondolkodtam azon is, milyen érdekes is az ember. Mert ugyan nem vagyok a legfényesebb időszakomban, mégis időről időre azon kapom magam, hogy már megint terveim vannak. Már megint előre nézek, bizakodom, és reménykedem valami jóban, hátha már kiérdemeltem. És milyen érdekes, hogy minden kisebb és nagyobb kiégés ellenére, vagy épp ezért, mindig többet és többet tudok adni magamból. Olyan érzéseket, amiket nem is gondoltam, hogy léteznek. A tapasztalás a legnagyobb tanítómester, az már biztos.

Hát így, ennyi mára. Zűrös és zavaros, tudom. Épp ilyenem van. :)

Ahogy én látom

Több helyen is olvastam mostanában, hogy újfent nagy vívódások vannak, mennyit szabad megosztani bloggerként, egyáltalán mi az a határ, amin túl már semmiképp. Vagy egyáltalán szabad e, érdemes e nyilvános blogot vezetni, vagy jobb a zárt?
Volt már erről téma sokszor. Valahogy minden évben felüti a fejét ez a gondolat. Természetes is, hiszen úton-útfélen traktálnak bennünket azzal, hogy mindent meg lehet rólunk tudni egy facebook-hozzászólás alapján is, nemhogy egy olyan blogból, amit az ember névvel, fotóval vállal.
Azt hiszem, mindennek a kulcsa a blogger maga. Én elképzelhetetlennek tartom, hogy zárt ajtók mögött írjak. Mint ahogy azt is elképzelhetetlennek tartom, hogy az igazi testi valómban csak és kizárólag azzal a tíz-tizenöt emberrel lépjek kapcsolatba, akik valamiért egy hullámhosszon vannak velem. Nem tudom azt elképzelni, hogy egy ilyen esetben, akár blogger vagyok a világhálón, akár Dius itt a városban, nem fásulnék be teljesen. Mert akárhogy is, nyitottság nélkül gyakorlatilag körbe-körbe járunk csak a saját tengelyünk körül, mert igyekszünk körülvenni magunkat azokkal, akiktől jól érezzük magunkat. Na de ez azért hosszú távon uncsi, nem? Kell néha más vélemény, kell néha valami, ami felráz, amitől elgondolkodunk egy esetleges másik úton, vagy másféle ösvényen legalább. De ez zárt ajtók mögött nem megy. Szerintem annak a vége az elmagányosodás.
Persze, az, hogy az ember nyíltan és őszintén vállalja önmagát itt is, az is egy dolog. Mert ahogy az ismerőseimmel sem beszélem meg az iskola előtt a politikai hovatartozásomat, úgy itt sem fogom. De a szexuális életem sem tartozik sokakra, így ez sem téma sem itt, sem az iskola előtt. Meg még vannak ilyenek, amik csak azokra a bizonyos emberekre vonatkoznak, akik benne vannak épp abban a történésben. Ezekre lehet utalni úgy, hogy tudják is, meg ne is, hogy miről van szó. Azt is tudom, hogy azzal a bizonyos médiatörvénnyel sokakra ráijesztettek, és azt is, hogy az új munka törvénykönyvében már benne van, hogy ha nyilvános helyen nyilatkozol a munkahelyedről, főnöködről olyat, amit nem kéne, az az állásodba is kerülhet. De ezeket is ki lehet hagyni a blogos életünkből, mert enélkül is van épp elég téma, amiről beszélgetni, írni lehet.
Én abszolút elfogadom és tiszteletben tartom mindenkinek a döntését, aki úgy dönt, hogy ezentúl inkább bezár. Amit írtam, csak azért írtam, mert ez is egy szempont.

Liebster

Kaptam egy kedves blogbaráttól egy ilyen kitüntetést. Azt hiszem, most, hogy már a tévében is láthatta ország-világ, végre én is hívhatom Zsófinak, mert ugyan jó nickje van, csak elég hülyén érezném magam, ha úgy nevezném.
Ja, hogy mit is kaptam? Egy szép rózsaszín díjat, és ilyet még nem kaptam. Hasonlót igen, de pont ilyet nem. Magyarra fordítva legkedvesebbet jelent, ami azért szívmelengető dolog ám.
Köszönöm Neked Zsófi. :)

A szabályokról:

- Mindenkinek 11 dolgot kell mondania magáról

- A jelölő mindegyik kérdésére válaszolni kell

- 11 kérdést kell feltenni a jelölteknek

- 11 embert meg kell jelölni és linkelni

- Nincs visszaadás/visszajelölés

Így aztán most neki kell állnom összeszednem magamról 11 dolgot. Biztosan nem sikerül túl sok újdonsággal szolgálnom, mert gyakorlatilag mindent tudtok rólam. De legyen.

-Mostanában már nem vörös(es) a hajam, hanem fekete

-Utálom, ha este mosatlan edény marad a mosogatóban

-Mindent, amit lehet, előkészítek reggelre, mert így nyerek legalább öt perc plusz alvásidőt

-Nagyon szeretnék egy lakkfekete francia bulldog kislány kutyát (Hope lenne a neve)

-Nem tudok elaludni a bal oldalamon fekve

-...és felkelni sem tudok a bal oldalamon fekve (sem) :D

-Minden x-faktor adást láttam eddig. :D 

-Rendszeresen elfelejtek válaszolni az email-jeimre

-A felét sem írom meg azoknak a dolgoknak, amiket kigondolok

-Legalább annyira szeretek olvasni is, mint írni. 

-Nem vagyok elég állhatatos.

És most akkor nincs más hátra, mint tovább adni 11 embernek. De én tovább adnám mindenkinek itt az oldalsávban, akik rendszeresen olvasnak, és akiket én is rendszeresen olvasok. Itt vannak átfedések, és ez így van jól. 

Nem tudok választani legkedvesebbet, mert valamiért mindenki kedves nekem. Különben nem vennénk részt egymás életében még így, virtuálisan sem. 

Ne legyetek szégyenlősek elvinni... :)