Nagy levegő...

... és "engedem, hadd menjen". Kicsit homályos leszek, és bonyolult. De van olyan rész, amit nem szeretnék világosan és érthetően megfogalmazni, hanem csak így.
A napokban, vagy inkább, ha teljesen őszinte akarok lenni, az elmúlt hetekben szépen csúsztam megint lefelé a lejtőn. Ehhez sok minden hozzájárult. Sikertelenségek, összeszólalkozások, az ovis ballagás, az erdei iskola. Mondhatnám, hogy egyszerűen besokalltam, és ez igaz is, de nem teljesen. Mert azon kaptam magam hirtelen, hogy már nem tudom kezelni ezt jól, és már a felszínen sem vagyok sem vidám, sem semmi, csak morgok, kötekedek, fordulok magamba. Balázs egy darabig nézte, hagyta, aztán megunta. És elmondta a magáét. Amitől elsőre azonnal még mélyebbre zuhantam. Másodszorra olyan mélyre, hogy utáltam magam is, őt is, meg az egész világot. Mert akkor épp azt gondoltam, hogy mindenkinek jobb, mint nekem, és ezért mindenki el is mehet a bús francba. Akinek jó munkahelye van, az azért, akinek lánya is van a fia mellett, az azért, akinek több gyereke van, mint nekem, az azért, akinek nagyobb lakása van, az azért. És még sorolhatnám, szó szerint mindenkit tudtam utálni valamiért. Jó komolyan elsajnálgattam magam, dühöngtem, lázongtam, morogtam, sírni akartam, de nem tudtam.
Aztán szép lassan elkezdtem visszatérni a valóságba, és számba vettem, hogy mi minden van, ami azért nekem is van. És kezdtem észhez térni.
Amiért pedig ez a mai bejegyzés születik az éppen ez. Az észhez térés. Mert itt menet közben ma délután azt gondoltam, hogy tulajdonképpen engedhetném is az egészet a maga medrében. Szépen elrendeződik úgyis mindig minden. Ha sikerül tovább lépni, az jó, ha nem, a legrosszabb eset is az, hogy minden marad ugyanígy. Márpedig nincs okom panaszra.
Tudom, hogy nem lesz ez ilyen egyszerű, mert mindig agyon bonyolítok mindent. De megpróbálok egy kicsit lazább lenni, és probléma gyártás helyett inkább arra koncentrálni ami örömforrás. Hogy aztán ez mennyire lesz sikeres, úgyis ki fog derülni. De veszíteni valóm nincs. :)