Erdei iskola után

Ha már ennyit rinyáltam itt előtte, akkor az a minimum, hogy elmeséljem, hogy is van ez utána. :) Meg hogy is volt közben.
Erikről nem tudtunk semmit az alatt a négy nap alatt, amíg távol volt, mert tiszteletben tartottam azt a haragos kérését, hogy "őt aztán más telefonján nehogy felhívjam". Annyit tudtam, hogy megérkeztek rendben, és hogy első éjszaka nagyon fáztak, kaptak plusz takarókat, ezt egy osztálytárs anyukájától tudtam meg. Azt nem mondom, hogy nem volt minden második gondolatomban benne, hogy vajon mit csinál, vajon minden rendben van e. Főleg esténként, amikor olyan furcsán üres volt a lakás nélküle, csend volt, és nem szuszogott az ágyában, ahogy szokott. Aggódtam, tud e aludni, nem fél e, nem éhes e. Csütörtök este már tűkön ültem, és ekkor mertem először kijelenteni, hogy két lehetőség lesz, amikor hazaérkezik. Vagy azonnal indulni akar vissza, vagy soha többet nem akar menni. Tudtam azt is, hogy ezt már az első pillantásából tudni fogom. Őszintén reméltem, hogy az azonnali visszaindulás lesz, mert az azt jelenti, hogy fantasztikus élményben volt része.
Pénteken negyed kettőkor érkezett a vonat, amivel jöttek. Elszorult torokkal vártuk az apjával együtt. Jött, és ahogy meglátott, máris könnybe lábadt a szeme. És tudtam.... a soha többé nem akar menni változat van. Nem sokat mesélt, de elmondásai alapján nappal még csak-csak jó volt, mert jártak több helyen, de esténként félt, és későn aludtak csak el, és nagyon korán keltették őket. Szemmel láthatóan hulla fáradt volt. A hazaérkezés után egy órával sírt először. Aztán még az este folyamán sokszor, mindenért.
Azóta sem tudtunk meg túl sokat az egészről, a Tagore-sétány és Balatonfüred ragadta meg a leginkább, ezt már többször említette. Nem baj, hogy nem mesél, végül is ez az ő magánügye, ami ott volt, és ha úgy gondolja, el akarja mesélni, úgyis megteszi majd. Ha meg nem, hát úgy is jó.
A pénzét természetesen elköltötte. Leginkább kaját vett rajta, meg innivalót, meg egy pisztolyt. Ami hát khmmm.... nem véletlen, hogy egészen eddig egyetlen darab fegyver sem volt a házban. Karakánul kiálltam mellette, hogy NEM. Hát most van. Már kettő is. Mert a dédipapa megsajnálta ezeket a szegény gyerekeket, hogy összesen egy darab ilyen tapadóbigyós pisztolyon kell a három fiúnak osztozni, úgyhogy valahonnan elővarázsolt egy másik csodás darabot. Meg egy pisztoly alakú kulcstartót. Hát repesek az örömtől. :D De mindegy, vállon veregetem magam, mert nem szóltam egy szót sem azért, mert ezt vette meg. Nyilván vágyott rá. És végre kontroll nélkül vásárolhatott, hát rögtön ki is használta. (és ez esetben már arra is csak rezignáltan legyintek, hogy a tanító nénik szent esküt tettek, hogy nem engedik őket játékot vásárolni)
Lényeg, hogy épségben hazaért, mindent hazahozott, amit elvitt, és csak a tusfürdőre felejtette el visszacsukni a kupakot, úgyhogy nagyjából az egész bőrönd tusfürdő illatú volt. (pedig a neszesszerbe belerakta) De sose legyen nagyobb bajunk ennél.
A hétvégén pedig visszarázódott az itthoni létbe, folyamatosan jelen van, hangoskodik, veszekedés, verekedést provokál, vagy épp kutyázik, meccset néz. Minden rendben. :)

Egy kedd,

ami semmiben sem különbözött bármelyik másik keddtől, mégis jelentős lesz középső fiam életében. Ez az a kedd, amikor először indult útnak több napra, több száz kilométerre akármilyen családtag nélkül.
Izgatott volt reggel. És csalódott. Izgatottsága teljesen érthető és nyilvánvaló. A csalódottság az időjárás miatt volt, mert Á. néni azt mondta, harminc fok lesz... ehhez képest esett és fújt a szél. És a pólóra, amit aláírtak egymásnak, fel kellett venni egy pulcsit. Azt hiszem, egészen jól vizsgáztunk az apjával, mert amikor láttuk rajta azt, hogy na, most fogja elsírni magát, akkor gyorsan elpoénkodtuk valamivel. Egyrészt, hogy ő ne sírjon, másrészt, mert ha ő elsírja magát, akkor én is.. és akkor aztán itt a világvége. :D
Az állomáson egy fél órával a vonat indulása előtt ott kellett lenni, gondolom így hagytak időt mindenkinek biztosan odaérni. :) Hamar beszippantotta az osztálytársak tölcsére, de pár percenként visszasomfordált, kérdezni valamit, vagy csak úgy ott állni. Pedig megígértem, hogy megvárom a vonat indulását. Többször és nyomatékosan figyelmeztetett, hogy nehogy felhívjam a Sára telefonján, mert meglesz ő. És E. nénién se, mert az még égőbb. Gondolom ez valamiféle bosszú is részéről, amiért nem kapott telefont, akkor nem is hajlandó beszélni velünk máséról. Ma még kibírtam. Holnap majd E. nénitől azért megérdeklődöm, mi újság, hogy telt az éjszaka, ilyesmi.
A vonat indulás után én még elbaktattam vérvételre, majd onnan még haza is gyalogoltam, ez egy jó kis öt-hat kilométeres túra volt, amiben rendesen elfáradtam, és éreztem is a vesémet, mire hazaértem. De olyan ég-föld leszakad görcsöm ma sem volt, csak a tompa és egészen elviselhető fájdalom.
Itthon aztán időről időre azon kaptam magam, hogy gondolkodom, mi maradt vajon itthon. Hogy eltereljem a gondolataimat, hazahoztam Rolit ebéd után az oviból, örült is nagyon. :) Ritkán van ilyen meglepetésben része. :)
Fura volt este is csak két gyerekkel, olyan nagy a csönd is, hogy szinte félelmetes. Azt hiszem, Erik a mozgatórugója a családnak. :)))De a hangadója biztosan. Na de mindjárt péntek... és akkor már itthon is lesz. :)


És egy kérés maradt még ma este így a bejegyzés végére. Ha valaki az oldalsó számlálón véletlenül elcsípni a mindegy-számot, megtenné, hogy csinál nekem egy screenshot-ot? Köszi.

Erdei iskola előtt...

Ma újra emlékeztettem magam arra, hogy jövő hét kedden Erik elvben erdei iskolába megy. Amikor elkezdtem ezen kattogni, akkor még jó távolinak tűnt ez az egész, úgyhogy valahogy így is helyeztem el magamban, hogy "ejj, ráérünk arra még". De nem érünk rá, nagyon nem.
A rossz előérzetem azért csökkent valamelyest, bár nem tudom eldönteni magam sem, hogy csak olyan beletörődős valami, vagy tényleg másképp gondolom már egy kicsit.
Van egy rakás érv mellette. Erik menni szeretne. Ez a legeslegfőbb, és talán ez lesz a végső, mindent eldöntő is... Emellett Patriknak is hatalmas élmény volt ez akkor, mikor ő volt. Aztán ilyenek, hogy éppenséggel nem baj, ha kicsit önállóan is megtapasztal valamit. Meg hogy közösség-építés céljából az egyik legjobb. Meg hogy Zánkára másképp biztosan nem megy.
De vannak ellenérvek is bőséggel. Nem bízom a tanító nénikben eléggé. Ez a legfőbb ellenérvem. Egyszerűen nem hiszem el, hogy minden rendben lesz. Pontosítok: a tanító nénikben ezzel az osztállyal kapcsolatban nem tudok eléggé bízni. Nem tudom, hogy mi történik Erikkel majd az első este. Sosem aludt még nélkülünk... (de mondjuk, hogy ezt Patrik is megoldotta, és Erik sokkal talpraesettebb) Nem tudom még, hogy oldom meg, hogy elérhető legyen (nincs plusz sim-kártyánk), de ő ne tudjon boldog-boldogtalannak telefonálni, csak esetleg az apjának és nekem. Nem tudom, hogy képes e kezelni a saját válsághelyzetét pánikolás nélkül. Ne legyen erre szükség, de komoly pánikba tud esni minden marhaságtól. Meg az apróságok... éhes lesz, fázni fog, megcsípik a szúnyogok/darazsak, kullancs megy belé, elhagy valamit, elfelejti, mittudomén.
Emellett még az sem esik éppenséggel a legjobban, hogy egy ilyen hosszú május után fizetés előtt indulnak. Mert kell neki plusz kaját rakni (az éhezés ellen), kullancsriasztót venni, zsebpénzt adni, se sokat, se keveset, meg nem is tudom még így hirtelen.. mindene van e, ami kellhet.
Jelen pillanatban köhög.És lehet mondani, hogy miattam van, az én hülyeségem miatt... vállalom, mert simán benne van a pakliban. (gondoltam már tehetetlen pillanatomban olyat, hogy ha megbetegszik, megmenekülök a döntés súlya alól)
Egyszerűen nem tudom. Bár sejtem... az lesz, amit ő akar. Mi meg itthon majd lerágjuk az összes körmünket, hogy épségben hazaér e.
Ó, de jó is lesz, ha már végre vége lesz a tanévnek. (július közepén majd már újra várom)