Utolsó ovis nap

A ballagás napja óta tudom, hogy már csak öt nap. Fura lelkiállapot volt, mert általában nem vittem már egyik fiút sem a ballagás után oviba. Roli helyzete ebből a szempontból is más volt, mint a többieké. Azért, mert ő szeretett oviba járni, azért, mert neki meg sem fordult a fejében, hogy ne menjen, azért, mert a tanév még a héten tartott, és még azért is, mert az óvó nénik is kérték, hogy még legalább a héten, hogy végre felszabadultan is hadd legyenek velük még egy kicsit, foglalkozások, próbák, minden nélkül.
Minden reggel úgy mentünk, hogy gondoltam, már csak pár nap. Minden nappal kicsit szomorúbb lettem. Amikor utoljára mentem ebédet befizetni az oviba, amikor utoljára integettem reggel a folyosó közepéről a csoportból kukucskáló gyerekemnek, amikor utoljára mentem be a csoportba és ültem le a kis székre fotókat válogatni. Tíz hosszú évig nap mint nap mentem reggel, ebéd után, délután. És most, ennyi év után be kell csukni az ajtót, mert nincs tovább.
Mindig nehéz a búcsú, nekem különösen. Ragaszkodom emberekhez, akiket a szívembe zártam, helyekhez, ahol jól éreztem magam, tárgyakhoz, amikhez emlékek kötnek. Nem úgy, hogy nem tudok tőlük megválni, főleg, mert nem is szoktam. A szívem egyik csücskében el vannak raktározva az ilyesmik. Emberek, tárgyak, helyek, mondatok, érzések, mindenfélék.
Ma, amikor utoljára mentem a saját gyerekemért az oviba, már az odaúton gombóc volt a torkomban. Számba vettem az alatt a pár lépés alatt az összes óvó nénis beszélgetést, amit valaha lefolytattam, az összes szm értekezletet, amin részt vettem, az összes bálszervezést, ami sikerrel, vagy akár sikertelenül zárult. A folyosón végigmenve eszembe jutott a nap, amikor azon a folyosón először mentünk. Hálás voltam a pillanatért, amiért emlékszem rá, hogyan lett a kis oviból nagy ovi.
Egy szempillantás alatt telt el ez az évtized, ugyanúgy, ahogy egy szempillantás alatt átértem a folyosón a csoportszoba ajtaja elé. A gombóc a torkomban csak nőtt. Tudtam, ha meglátom A. óvó nénit, akkor végem. És így lett. Egymásra néztünk, és már folytak a könnyeink, de biztattuk egymást, hogy nem sírunk. Rolcsikám még aludt mikor odaértem, így én keltettem. :) Utoljára ült a kis széken az ágy mellett, és öltözött. Utoljára lehúztuk az ágyneműt, és összecsomagoltuk. És aztán, egy szál virággal megköszönte a "mindent". Én is köszönetet mondtam. Írásban, ahogy nekem a legjobban megy. Egy-egy képeslappal mindkét óvó néninek, és a dadus néninek.
A kifelé vezető úton még könnyes szemmel körülnéztem búcsúzóul. Az ajtót csukva dúdoltam magamban, hogy kedves óvodám, sok víg nap után.... Roland adott egy zsepit, majd megfogta a kezem, és indultunk. Az iskola felé....
Hát ennyi..... nem leszek többet ovis anyuka. Nem sokáig fogok ám ezen búslakodni csak még most egy kicsit... szeptemberben majd büszkén írok az elsős fiamról. :) És akkor indul a következő fejezet. :)

Vakáció

A háromból kettőnek ez a mai volt az utolsó nap, ez is már csak olyan ímmel-ámmal eltöltött, mindegyik korábban jött haza a leginkább semmit nem csinálásból, amivel az iskolában foglalkoztak. És ezzel megkezdődött hivatalosan is számukra a két és fél hónap gondtalan pihenés. Gondolom egy-két hét múlva már aktív unatkozás is lesz, nem csak lazulás és örülés, hogy nem kell kelni, nem kell leckét írni, nem kell ott ülni a suliban. Főleg, hogy ez megint egy olyan nyári szünet lesz, mint a tavalyi, hogy azért sokat lesznek majd egyedül, amíg mi dolgozunk. Nem aggódom már miatta, mert tavaly is megoldottuk, megoldották minden gond nélkül ezeket a napokat, azt gondolom, akkor ez aztán az idén még ennyire sem lesz gond. Tavaly nehezített pálya volt nekik, mert még viszonylag csendben is kellett (volna) lenni, hogy az apjuk legalább pár órát tudjon aludni.
Kicsit irigylem őket érte, mert emlékszem azért még az érzésre, amit egy ilyen utolsó nap okozott annak idején. Már akkor elterveztem, hogy mennyi mindent fogok csinálni a szünetben, mennyit fogok olvasni, aludni, kivel hova fogok elmenni, meg ilyenek... na persze nem mindent valósítottam meg ebből, de az a határtalan szabadság érzés az örökre megmarad. És most jó volna újra átélni. :) Rám is férne.
A harmadik még holnap megy oviba. Maradhatna itthon, elférne, és nem is lenne útban sem, de az óvó nénik még "kikönyörögték" a holnapi napot, hogy még egy kicsit az övék lehessen. :) Hát legyen... Roland sem tiltakozik egyébként, és csak remélem, hogy megússzuk a holnapi búcsúzkodást pár könnycseppel, zokogás nélkül. :) Neki lesz egyébként a leggondtalanabb nyara. Semmi dolga nem lesz, csak hogy játszon és pihenjen. Azt hiszem, ezt megoldja majd. :)

Elballagott...

Nyilván mindenki tudta, hogy ma erről fogok írni, úgyhogy igazán nem okozok ezzel senkinek semmi meglepetést.
Tudja az ember úgy a kezdettől fogva, hogy egyszer majd ovis lesz, aztán meg iskolás, és aztán középiskolás, meg egyetemista, meg felnőtt.. Mégis.. amikor idén tökéletesen tudatosult bennem, hogy akkor most már akármi is lesz, várhatóan ez az utolsó ovis évünk családilag is, nem csak az épp aktuális ovisomnak, akkor az letaglózott, megdöbbentett, és hihetetlen volt. Ennek megfelelően úgy tettem, hogy nem is hittem el. De azért amikor beiratkoztunk az iskolába áprilisban, akkor már kénytelen voltam elhinni. Hiába rossz érzés, hiába minden, az idő menthetetlenül telik, és neki is el kell búcsúznia az ovitól.
Roland esetében különösen nehéz a búcsú, mert neki olyan különleges kincs jutott az oviban, mint keveseknek. Annyira igazán jó helyen volt ott ennek a négy évnek minden pillanatában, hogy nem csak mi tekintettük szinte családtagnak az óvó néniket, hanem ők is az összes gyereket. De minden nehézség és fájdalom ellenére elkerülhetetlen volt, így aztán május közepétől szerveztük szülői körben is az elköszönést, meg a gyerekek is készültek a ballagásra. Gyakoroltak, gyakoroltak, gyakoroltak, néha izgatottak voltak, néha fáradtak, néha pedig nagyon szomorúak.
Ma pedig eljött a nap, amikor mindenki hazament ebéd után, hogy aztán öt órakor ünneplőbe öltözve elköszönjön az óvodától. Már tegnap, amikor a búcsúajándékba szánt albumokat csináltam (vagyis kettőt a négyből) olyan kis szomorkás voltam. Sőt, tegnapelőtt este potyogó könnyekkel írtam a verset is, amit a két óvó néni, és a dajka néni kapott. Ma délelőtt megérkezett a szalag, amit Rolandnak rendeltünk. Egy maci,kezében borítékkal (maci csoportos volt, és boríték a jele) a hátulján pedig a dédi papától vett idézet: "Tanulj, tanulj kisfiam, mert tudni végtelen nagyszerű dolog!" Mindegyiket ezzel az üzenettel engedtük az óvodából az iskolába, így ezt azért jó érzés volt látni. :)
Roland nagyon fel volt pörögve amikor hazahoztam ebéd után, még gondoltam is, hogy Te jó ég, sosem állítom le ma délután. De aztán ahogy közeledett az idő, úgy csendesedett le. Igaz, egy órával a ballagás előtt még hajat vágtunk, aközben meg igazán nincs ideje virgonckodni (mert ha mégis, akkor kopasz lesz). Nagyon hamar fél öt lett, és menni is kellett, mert még az albumokat be kellett rakni az ajándék zacskóba, a virágokra rákötni a szalagot.
A ballagási "műsor" a tőlük megszokott színvonalon zajlott most is. Majdnem egy órás volt, énekeltek, körjátékoztak, meséltek, szavaltak, a négy évszakot körbejárva. Ősszel kezdődött... és már akkor is tudtam, hogy ez esetben nem várom majd a nyarat. És persze hogy beigazolódott a sejtelmem, mert ahogy megérkezett a műsorban a nyár, már énekelték is, hogy "Kedves óvodám, sok víg nap után..."
Édesek voltak, ahogy a kis pöttyös batyukkal énekeltek, integettek. Megkapták az óvó néniktől az ajándékaikat (egy-egy könyv, a csoport névsora jelekkel, meg egy ballagó maci laminálva, egy macis kép), aztán a szülőktől a virágokat.
Ez után a csoportban búcsúzkodtunk az óvó néniktől. Ez volt a nehezebb. Mindenkinek. Pár ovis csoporttal már volt "dolgom", de még olyat sosem láttam, hogy egyetlen szem sem maradt szárazon. Se gyereké, se szülőé, se óvó nénié.
Nem is tudom én ezt jól leírni, ehhez még nagyon friss az élmény. Élénken dolgozik bennem minden pillanata, mégis ködös az egész, mintha nem is lettem volna ott.
Ha meghallgatjátok majd ezt a zenét, azt hiszem, érthetőbb lesz, mit szeretnék mondani.

Orvosos-gyerekes

Nem volt egy szokványos keddi nap a mai. Eleve, amiért úgy indult, hogy Erik mégsem ment ma már iskolába, miután végigköhögte az éjszakát. Úgyhogy már reggel negyed hétkor egy nyögéssel (és a másik felemre fordulással) újraterveztem a délelőttöt.
Patrik elment suliba, aztán Rolit is elvittem az oviba, utána indultunk a gyerekorvoshoz. Balázs elég optimistán arra készült, hogy megvár minket a kocsiban. Még szerencse, hogy szóltam neki, mennyien vannak előttünk.. Röpke másfél órás várakozás után már be is jutottunk. Természetesen semmi meglepőt nem mondott, csak a szokásos "vírusos torok", a héten itthon marad strepsils-t szopogatva. :)
Aztán még itthon annyi időnk volt, hogy a mosógépből kimenekítsem a ruhákat, igyunk egy kávét, és már indultunk is Tatabányára az én orvosomhoz, kontrollra. Szerencsére ő most is tartotta magát a megbeszélt időponthoz. Így is bent voltam egy fél órát, töviről-hegyire tudni akart mindent rólam. Az esti gyógyszeradagomat meg kell emelni próbaképp, hátha sikerült tökéletesen tünetmentessé tenni az életemet. Jövő hétfőn pedig megkukkantják az agyhullámaimat. Hátha nem lesz töklapos.
Délután még meg kellett ejtenünk a vásárlós körünket, mert egészen este háromnegyed kilencig úgy volt, hogy holnap egész nap dolgozom. Aztán végül ez is újraterveződött, és majd csütörtökön dolgozom egész nap, nem szerdán, de mindegy, a vásárlás megtörtént. Mondjuk van, ami már késő is lett volna holnap, mert Patrik reggel két napos osztálykirándulásra indul Egerbe. (a mázlista)
Aztán este, mikor már úgy gondoltam hogy most akkor már mára mindenfélén túl vagyunk, akkor Roli egyszer csak elém állt, hogy a ballagási műsorban van egy dal, ami olyan szomorú, hogy ő mindig sírni akar tőle. Kérdezgettem, mi az, de csak folytak a könnyei.. mígnem aztán mégis megpróbálta nekem elénekelni. Addig jutott, hogy "Kedves óvodám, sok víg nap után, itt a ..." és itt elcsuklott a hangja (nem túlzok, tényleg), és sírt, keservesen, mert ő nagyon szeret oviba járni, és ő még ovis akar lenni. Vigasztaltuk mindenfélével, Erik még kánont is énekelt vele, hátha felvidítja. Balázs megpróbálta elpoénkodni, és mondta neki, "Tudod miért sírsz Te?" Mire Roli meg sem várta, mit akar ebből kihozni az apja, rávágta: "Azért, mert egy érzékeny kisfiú vagyok." Hát ez tény. A szívem szakadt meg érte. De kellett annak az érzékeny lelkének, hogy megküzdjön a dallal, csorgó könnyekkel a fürdőkádban ülve végigénekelte.
Érdekes helyzet, egyébként. A két nagyobb alig várta, hogy ne kelljen már oviba mennie többet, utálták. Ő kezdettől fogja imádja, így nyilván nehéz megválni az ovitól. Ráadásul olyan kézzelfogható közelségbe került neki ezzel, hogy már próbálnak rá. Na de majd addig még leküzdjük ezt is. Augusztusban már majd nagyon fogja várni az iskolát, ebben biztos vagyok. :)

Ovis anyák napja

Roland fiam már egész héten lázban égett, vagyis szerdától egyfolytában. Tegnap még azt is közölte, hogy nehogy dolgozni menjek, mert itt kell lennem, úgyhogy kérjek egy szabadság-napot, hogy még véletlenül se maradjak le. Szabadság-napot nem kellett kérnem, mert délelőtt dolgoztam, az meg aztán teljesen evidens, hogy megyek.
Kicsit szomorúan mentem, mert az utolsó ilyen alkalom az ovis létben, de igyekeztem ezen gyorsan túllépni. Roland nagyon boldogan rohant elém, és már indult is átöltözni az ünneplősbe. Most először hallottam tőle, hogy nagyon izgul. Szinte belesápadt az izgalomba, ami vele aztán még sosem fordult elő, majdnem én is izgultam miatta. De aztán mondtam, akkor üljön oda a többiek mellé, és el fog múlni.
A műsor megható és szeretettel teli volt. Annyira szeretem ezeket az óvó néniket (illik, nem illik, de azért A. óvó nénit sokkal jobban), ez a mostani műsor is tökéletesen tükrözte azt a szeretetet, amit ők éreznek a gyerekeink iránt, és rajtuk keresztül irántunk. Minden percben látszott, hogy ezek a gyerekek tökéletesen tudják, mit miért mondanak, és énekelnek. Minden vers közben keresték az anyukáik szemét, nekik akarták mondani. Kedvesek és ügyesek voltak, természetesen ezt sem bírtam ki sírás nélkül. Hogy is lehetne kibírni, amikor olyanokat mondanak,hogy

"Mikor járni tanítottál,
lehajoltál hozzám.
Azt súgtad, hogy: drága kincsem…
s megcsókoltad orcám.
Ölelgettél, cirógattál,
ápoltad a lelkem.
Kedves szóval terelgettél
- bármi rosszat tettem.
Oly sok éjjel virrasztottál
kívánságom lesve.
Álmot hozó meséd nélkül
sose múlt el este.
Beszédre is tanítottál -
szívesen mesélek.
Elmesélem e szép napon,
hogy szeretlek téged.
Ahogyan a barna mackók
szeretik a mézet,
Édes, drága jó Anyácskám
úgy szeretlek téged" (Mentovics Éva: Elmesélem, hogy szeretlek)

Annyit tudnék ömlengeni az érzésekről, amik egy-egy ilyen alkalommal hömpölyögnek bennem, hogy még holnap reggel is itt ülnék, és addigra vörösre bömbölném a szemeimet írás közben. :) De nem teszem ezt. Úgyis pontosan tudjátok, mire gondolok.
Hasonló szép élményeket kívánok mindenkinek, akár oviban, akár iskolában, vagy épp "csak" otthon.

Dicsekvős

Ritkán teszek ilyet, mint amit most fogok. De ezt egyszerűen muszáj világgá kürtölnöm. De előbb elmesélem az egészet, szép, sorjában.
Az elmúlt hetekben egyre többször szembesültem azzal, hogy az utolsó gyerekem utolsó ovis éve mindjárt elröppen. Bevallom, egyik szemem sír, a másik nevet. Sírok, mert minden jel szerint soha többé nem lesz ilyen kicsi gyerekem, de nevetek, mert ez az ovi már nem az, amelyiket úgy szerettük. Az, hogy ebből Roland vajmi keveset vesz észre, csak, és kizárólag az óvó néniknek köszönhető. De ez így van rendjén, a nagy, kétszáz gyereket befogadó oviban neki az a mikrovilág a fontos, ahol őt nagyon szeretik. De azért napról napra belesajdul egy kicsit a szívem, amikor arra gondolok, hogy nemsokára majd iskolatáskával a hátán megy..
Ma összevont szülői értekezlet volt a nagycsoportos gyerekek szüleinek. Ott volt két iskola igazgatója, (az egyházi iskolából nem jöttek) akik a maguk módján "adták el" nekünk, szülőknek az iskolát. Elhangzott egy rakás száraz, sablonos statisztikai adat, meg a többi ilyenkor szokásos sallang (senkit nem untatnék a részletekkel), nagyjából mindent tudok. Többet is, mint ami elhangzott. :) Hiszen két gyerekem is idejár.
Aztán még külön volt a csoportban is egy rövid szülői értekezlet (Balázs hosszúnak mondaná, lévén két órán keresztül voltam ott összesen), ahol az óvó néniktől megtudtuk az iskolaérettség feltételeit, meg pár hasznos információt időpontokkal. És aztán előkerült egy pár papír. Az oviban végeznek egy ú.n. DI-FER tesztet, minden nagycsoportos gyerekkel elvégzik. A feladatokat pontosan nem tudom, milyenek, bevallom, sosem láttam még ilyen lapot. Több részterületet "vizsgál", mindet pontozza,és a végén van egy összpontszám, és egy százalékos eredmény. A részterületek pedig azt hiszem, szociális képességek , számolási képességek, és a harmadik, ami A-Z-ig fedőnév alatt futott a papíron, nem tudom micsoda (Babi,ha olvasod, elárulod majd?)  Szóval, szeptember vége felé elvégezték ezt a gyerekekkel (ami fontos.. NEM a saját óvó nénije, és ez szándékos). Mostanra megkaptuk az eredményeket.
Nos, kicsit szégyellem is magam, de nekem tátva maradt a szám. Roland fiam toronymagasan a legeslegjobb teljesítményt nyújtotta. Tökéletesen egyedülállóként 97%-ot teljesített, ami az optimum szint. Minden részterületen csúcsokat döntögetett. A számolási készsége a legkiemelkedőbb.
Szóval, úgy jártam, ahogy még nem. Mert tudtam én, hogy okos, csak azzal a kis kajlasággal olyan jól leplezi néha, hogy már-már megfeledkeztem róla. De most híztam két kilót. :)
És innentől kezdve azért azon igazán nem fogok aggódni, hogy vajon megállja e majd a helyét az iskolában, mert ez nem is kérdés a továbbiakban. (nem mintha akkor nem lennék ám büszke rá, ha nehezen állna helyt)
Nincs más hátra... mint figyelni, ahogy az ovis Rolcsikából iskolás Roland lesz. :) Izgalmas kaland lesz, az már biztos.
Az előző két gyerekemnél is elvégezték már ezt a tesztet. Az eredményeket akkor nem láttam, de emlékszem, Patrikról beszéltek ilyen "szuperlatívuszokban". Erikről meg tényleg semmit nem tudtam ezügyben soha. (de amiket én tudok Erikről, azt mások úgysem tudják meg)

Végzetes hiba történt

Valami ilyesmi hibaüzenetet írnék ki, ha windows operációs rendszer futna rajtam. De minimum újraindításért könyörögnék napjában sokszor. Nem tudom, meg tudom e még állítani a lavinát, ami elindult, nem érzem magam képesnek ezzel a 160 cm-mel rá. Minden összetört bennem, amit olyan gondosan építgettem hónapokon keresztül. Falak épültek megint körém, amiket már ezerszer ledöntöttem. Most a falak ráadásul olyan hideget árasztanak, amitől lebénulok percekre. Úgy szeretném, ha képes lennék lerázni ezt az egészet, mint valami zavaró pihét a kabátomról. Néha nagyon szeretnék sokkal kevésbé lelkis lenni, valaki, aki mindent félvállról tud venni, és semmi nem fáj, nem nyomasztja. Nem akarnék mindig arra törekedni, hogy magamat az utolsó utáni helyre téve mindenki másnak jót tegyek, hanem törtetnék magamért. Biztosan nem itt tartanék, de biztosan nem is én lennék.
Nem vagyok jól. Megint vannak éjszakánként lábrázások, három-négy is megesik, és még valami új koreográfiát is kitalált magának, mert már nem csak rázkódik, de kalimpál is. Ezt el tudnám fogadni, ha cserében napközben minden jó lenne, de messze van ez attól. Ma konkrétan négy fejzsibbadós valamim is volt, ami lehetett éppenséggel petit male,(és y-nal kell jelölnöm a gondozási naplómban...) mert utána rázott a hideg, ahogy azt kell. Most ezt foghatom a frontra is, meg még másra is (de szennyest nem teregetek, amúgy is mindig kimosom, nem szellőztetem csak úgy), foghatom arra is, hogy délutánra bedurrant a fogam is, és nagyon fájt.
Képlékeny massza bennem minden, hogyan lesz itt szombaton szenteste, mikor úgy le vagyok maradva, mint a borravaló. Nem, nem fogok már négyfélét sütni, örülök, ha egy meglesz. Persze, ettől nem dől össze a világ, sőt, még azt is tudom, hogy a boltban is árulnak ilyesmit, ha minden kötél szakad. Persze nem tett jót a lelkemnek, hogy éppen ma Erik (aki végül mégsem lett beteg) megkérdezte, hogy sütök e megint olyan sok sütit, mint akkor, amikor az egész konyha tele volt tálcákkal... Ő gyerek, nem róhatom fel neki, és igaza is van abban, ha ilyesmi kívánsággal előáll karácsonykor. Mindegy, ezen majd túlteszem magam. Még mindig van hiányzó ajándék is, de idő mindenképpen hiányozni fog. Túlóráztam ma is, holnap is, és szerdán is fogok. És korántsem biztos, hogy a szombaton kívül jut e egyáltalán még szabadnap. Tudom, sokan csinálják ezt így. Meg vannak nálam sokkal rosszabb sorsú, súlyos beteg emberek is, de ez most nekem nem vigasz.
De legalább odaértem ma az oviba, és megnéztem a Betlehemes előadást, benne a káprázatosan gyönyörű Rolival, aki Gáspárt alakította kellő komolysággal. :) Az ilyenek tartanak életben napról-napra.

Advent első vasárnapja van

Kezdődik az izgalmas várakozás, amikor napról-napra fokozódnak az érzelmek, lesz itt még túláradó szeretet, csillogó szemek, de nincsenek illúzióim, hogy ugyanannyi lesz a hisztérikus tombolás is, mint bármikor. De ez így van jól. Nem lenne jó, ha azért, mert ünnepre készülünk, elnyomnánk magunkban minden érzést. Legbelül mindannyian nagyon várjuk. Ki-ki más okból, de nagyon szeretjük a karácsonyt. Mi, felnőttek, akik már egy jó ideje Varázslók lettünk, és a gyerekeink tettek azzá, azóta szeretjük igazán, hogy családunk van. Mindketten úgy nőttünk fel, hogy a karácsony egyfajta nyűg volt a családjaink nyakán, és az összezártság jó alkalmat teremtett a kötözködésre. Mókás volt.... a szó nem jó értelmében. Még gyerekként megfogadtam, hogy soha, egyetlen szóval sem fogják tőlem azt hallani, hogy mennyire utálom én ezt az egészet, hogy mekkora teher a takarítás, sütés-főzés. Nem is hallották. Pedig sütöttem már éjjel, valószínűleg fogok is még.
A hétvégének úgy indultam neki, hogy akkor most végre nagyon időben nekiállunk a készülődésnek, és máris elkezdem ünneplőbe öltöztetni a lakást, sőt, a konyhát is kitakarítom. Vagy legalább a szekrények tetején megcsinálom végre a selejtezést-rendrakást. Azzal kezdődött, hogy a garázsból nem került elő péntek délután az adventi díszek feliratú doboz. Amin kicsit felhúztam magam először, aztán aggódtam, hogy talán eltűnt. Próbáltam magam elé képzelni a jelenetet, amikor elpakoltam, de csak azt láttam, hogy volt egy doboz, amire ráírtam, és leragasztottam. Ma bebizonyosodott, hogy tényleg... de ma már vasárnap van, és tulajdonképpen az adventi koszorú miatt aggódtam már leginkább. Meglett, és ez a lényeg, este már meggyújtottuk az első gyertyát. Tegnap főztem, mostam, és másra nem maradt energiám. Ma megint főztem, és kisikáltam a sütőt. Messze van a tökéletestől, de másfél óra kemény meló után, mikor már a lábaim is remegtek, úgy döntöttem, jó lesz így is. És aztán igen hamar kezdődött a forma 1, amit kellemes alfa-állapotban néztem, vagyis inkább hallgattam. Ezek után már este is volt... vacsora, ruhaelpakolás, iskolatáskák előkészítése.
Ennyi volt a hétvége. Se rendrakás, se takarítás, se semmi nem fért bele. De nem baj. Ez még csak az első hétvége volt.
Azért azt elárulom, hogy fogalmam sem volt róla, mitől van ilyen nyomott hangulatom, egészen addig, míg rá nem jöttem, ma van az évfordulója annak az ominózus kirúgásnak. Ami ezek szerint mindig visszaköszön. Na de azt remélem, nem sokáig már. Ha minden jól megy, a saját farkával csapom majd agyon a kígyót. :D Jövő ilyenkor meg már nem fog kísérteni sem az emlék.
És amit nem írtam még le a héten: Rolandé lett az oviban a legjobb DI-FER teszt, az óvó néni, aki csinálta (nem a sajátja) azt mondta, hihetetlen, de olyat is tudott, amit még soha senki. Büszke vagyok rá. Az ultrahangon nem találtak semmit. Hányni nem hányt azóta, de többször panaszkodik hasfájásra. Kipróbáljuk a tejmentes diétát, ha végre meg tudom győzni róla, hogy kakaó nélkül is van élet.
Erik már jár a fejlesztőshöz, de nem sokat mesél róla. Volt, feladatoztak, és ennyi. A matek felmérője a harmadik legjobb lett. Pénteken hozzám jött a suliból, megcsináltuk a házi feladatot is azon melegében. Gyorsan, könnyedén ment a képről leolvasni mennyi pénz van ott, minden bizonytalankodás nélkül. És ez jó.
Patrik továbbra is ontja magából az ötösöket. Az első fél év, amikor MINDEN tantárgyból ötösre áll. Rajzból és technikából is. Drukkolok neki, hogy így maradjon, bár az a legkevesebb, ha valamelyik négyes lesz. Már ki kéne lassan nőnie az ekcémáját, de minden eddiginél durvább sebekkel vittem péntek reggel s.o.s. a bőrgyógyászatra. Pedig kesztyű nélkül ki sem lép a lakásból. Kapott rá krémet, remélhetőleg hamar használ.
Arthur pedig... tegnap lenyúlta Erik muffinját. Aki szaladt utána, és kiabált neki, hogy "add vissza". Még ma délután is ezen röhögtünk, vajon mit kezdett volna Erik azzal a "visszaadott" muffinnal. Tegnap este Balázs elment dolgozni, természetesen nekem áriázott itt az ablak alatt (nem Balázs, Arthur), kimentem hozzá, hogy jól befenyítem... nos, hát a süket kutyát sem lehet átverni, mert nem ijedt meg... azt gondolta, játékból mutogatok neki, és felvette a "játszópozícióját", és ugatott nagy boldogan. Én meg jól megsértődtem, amiért megugatott, és otthagytam. :D
Holnap meg hétfő. Grrr....

Szívós szerda

És nem olyan értelemben, hogy micsoda kitartó voltam ma, és mondjuk szívós munkával elértem valamit. Egyáltalán nem.
Mondhatnám úgy is, hogy hat hete ugyanúgy telik minden szerdánk, de nem egészen, mert mondjuk a múlt hét szerda kimaradt. De ma megint. Minden szerdai hányásunk visszatért. Rolihoz. Ki máshoz. Bevallom, és azóta is szörnyű bűntudatom van miatta, hogy amikor reggel először mondta, hogy fáj a hasa, még nem is hittem el igazán. És amikor öklendezni kezdett, és végül valóban jött is valami, még akkor is azt mondtam, hogy oviba KELL menni. Bár az arca még most is előttem van, ami erre a mondatomra megjelent, és majdnem a szívem szakadt belé. Egyetlen mentségem, hogy voltak kétségeim azirányban, hogy vajon szorong e valamitől, vagy "zsarol" e engem azzal, hogy fáj, és itthon akar maradni, és ezt csak ilyen kegyetlen módon tudtam kideríteni. (bár így a nap végén ez úgy ahogy van, egy hülye gondolat volt, mert semmivel nem tudok többet, mint reggel) Szóval, kegyetlenül elvittem. Az óvó néninek elmondtam, mi volt, megbeszéltük azt is, hogy miért vittem el, és azt is, hogy ha bármi van, hív. Elmentem dolgozni, kinyitottam a boltot, és kb. tíz perccel később már csörgött is a telefonom, a kijelzőjén az óvó néni nevével. És mondta a rossz hírt, hogy egy fél szelet kenyér után a csoportszoba, meg a folyosó, meg a ruhája, meg úgy minden úszott.. úgyhogy akkor vigyük haza. Anyukám volt az ügyeletes, aki ment érte, ezt már megbeszéltük korábban...
Kivételesen szerencsém volt, és leváltottak, így négy helyett kettőkor már indultam haza. És azzal a lendülettel indultunk is a gyerekorvoshoz. Aki megnézte, megnyomkodta a hasát, megnézte a torkát, és közölte, hogy vírus, és akkor a terápia, b6 vitamin, normaflore, bő folyadék, diéta, és ennyi. Én meg mondtam, hogy na neeeem... ebből nekem elegem van, mire nézett rám értetlenül, hogy meghülyültem, vagy mi van. Mire mondtam, hogy ez most már a sokadik hét, ami így zajlik, és már a patika normaflore készletét is felvásároltuk, meg b6 vitamint is, mégis ugyanott tartunk, ráadásul egy olyan gyerekről beszélünk, aki negyedik éve jár ugyanabba a közösségbe, szóval én ezt a vírus-dolgot ezúttal nem nyelem be csak így. Gondolom látta rajtam az elszántságot, mert végül adott laborbeutalót, meg ultrahangra is beutalót, igaz, hozzátette, hogy biztosan nem fognak találni, de ha engem ez nyugtat meg... hát legyen. Ultrahangra november 25-re kaptunk időpontot. Amit nem akartam elhinni, lévén gyerekről van szó, de ott aztán hiába volt minden határozottságom, nem írtak be korábbra. (mondjuk ez ügyben még holnap futok egy kört)
Roli nincs jól, egész délután fájt a hasa, majd mire már épp mondtam, hogy de legalább már nem hányt mióta, akkor megint. Holnap vérvétel... aztán meg majd meglátjuk. Már az is biztos jót fog tenni neki, hogy itthon leszek vele. :) Hátha gyógyító ereje lesz az anyás napnak. :)

Ovis szülői

Nagycsoportosként az első. Legalábbis Roland nagycsoportos ovis életében. És elvileg már csak egy van. Amit elég furán élek meg. Ebben a helyzetben kicsit örülök, hogy már csak egy évig ovis, amúgy meg, ha lehetne, akkor még mindig simán "megbuktatnám", hogy még jó sokáig lehessen gyerek. És az egyetlen gyerekem, aki az első pillanattól kezdve a legjobb helyen volt itt. Ennek megfelelően is érzi ő magát. Még soha nem fordult elő ovis pályafutása során, hogy azért nyafogjon, hogy ő nem akar menni. Szeret ott lenni. Szereti, hogy már reggel "munkáznak" valamit (csak ő hívja így), meg hogy a Lackó annyira jó barátja. Meg már szerelme is van. Vagyis ő nem szerelmes (épp), csak belé szerelmes az Erzsi. És ezt onnan tudja, hogy mindig szépen mosolyog rá az Erzsi. :)
A mostani szülői értekezlet olyan rendhagyó-féle volt. Vagy annyira nem is. Mert itt mindig ilyen kötetlen. Persze, írunk jelenléti ívet, de már eleve az, hogy az óvó nénik nem távolságtartóan leülnek az asztalukhoz, és mintegy "leereszkedve" közlik velünk a tényeket, elvárásokat, stb-ket, hanem ők is leülnek a kis székekre, és úgy beszélgetünk, mintha csak úgy összejöttünk volna trécselni egyet. Közben meg elhangzik minden fontos tudnivaló, időpontok (és még jó, hogy épp erről írok, mert holnap fényképezés az oviban, és inget kell vasalnom). Az első kicsit megakasztó (hangulatrekesztő) téma az, amikor az óvó néni kicsit sem bántón, vagy bíráló hangsúllyal elmondja, mennyire rosszul esett neki, hogy többen is őt(őket) hibáztatták, amiért a gyerekük nem fért be az úszós gyerekek közé. 19-en mehetnek, mert 19 fős a busz. Gyalog nem lehet őket vinni, és a buszos utaztatásnak is megvan a maga szabályozottsága. Nem csak úgy betódulnak a gyerekek, hanem rendesen leülnek, becsatolják a biztonsági övet, és utána indulnak (és ezt nem csak mondják, tényleg így van, mert láttam). Minden félreértést elkerülendő kikerült szeptember első napjaiban, hogy ki igényli. Aki aláírta, azok közül az első 19 mehet, a többi nem. No, hát persze, hogy akik huszonharmadiknak iratkoztak fel, vagy egyáltalán elfelejtette aláírni is, azok kiakadtak, mikor megtudták, hogy akkor a gyerkőc marad az oviban. De megoldották. Aki az úszást tanítja nekik, elvállalta őket, utaztatást a szülőknek kell megoldani. De van, aki azóta is úgy néz az óvó nénikre, mint a "véres rongyra". Pedig a jogszabályokat nem ők találják ki (azt általában olyanok, akik még sosem láttak gyereket működés közben), de be kell hogy tartsák.
De amit ebből ki akartam hozni.. azt mindig csodáltam Roli óvó nénijében, hogy képes arra, hogy elmondja azt, ami nem jó, és meg is értse az, akire vonatkozik, de úgy, hogy közben nem mond ki nevet, nem nézi célzottan az illetőt, és hangot ad annak is, mint ma is, amikor igazságtalannak érzi a "bánásmódot".
A végén meglepett azzal, hogy elmondta a szülőknek, hogy más lett az óvoda vezető személye, és azt is elmondta, hogy én is lemondtam. Mindezt úgy tolmácsolta, hogy hozzátette, azt gondolja, tökéletesen érthető a döntésem. Ezek után azt is megértéssel nyugtázták, hogy a csoportban sem kívántam már feliratkozni az szm tagok listájára. Mondtam, a csoport továbbra is számíthat rám mindenben, akármiben, mint eddig is, ebben semmi nem változik. De azt hiszem, korrektebb ez így. Ráadásul, bevallom, kicsit fájna asszisztálni is valamihez, amit én szívvel-lélekkel csináltam, valaki meg majd azért csinálja, mert azt mondják neki, akarja csinálni.
Azért Roli apukáját is agyon dicsérték nagy nyilvánosság előtt, amiért szerzett nekik egy csomó feladatlapot. Igaz, hogy Roli mindig előre elolvassa a feladatot mindenkinek, mert ilyen kis "locsifecsi", na de nagyobb bajunk se legyen ennél. :)
Háromnegyed hatkor hazajöttem. Előtte még szóltam azért az óvó néninek, hogy a lánya iskolatáskáját ott ne felejtse. A lánya ugyanis addig nálunk volt. :) Kutyáztak, játszottak. Balázs meg örülhetett, hogy van egy lánya is. (amúgy tényleg nagyon bírja őt) A másik "lányunk" is jelentkezett ma pótapukájánál.... és igazán komolyan öregít bennünket az ilyen kérésekkel... mert a barátja számítógépét kéne újratelepíteni. Azért na.. nemrég még pelenkáztuk, most meg már barátja van.
És ami a héten történt, és még nem írtam róla: két kedves meglepetésben is volt részem már (és még csak kedd van..), a sógoromról kiderült, hogy a Bechterew-kór mellett van még egy Chron-betegsége is, ezzel kapcsolatosan ápoltam két lelket, és közben megállapítottam egy sor dolgot, amit már rég tudok, csak mindig elfelejtek. És Eriknek is szerelmet vallottak. És ennek kapcsán kiderült, hogy "neki másért dobog a szíve". Ez nem véletlenül van idézőjelben.. tényleg így mondta. Mi jöhet még erre a hétre? Nem ígérkezik unalmasnak. :)

Gyerekek

Általánosságban elég régen írtam róluk. Vagyis hát csak róluk. :) Úgyhogy épp itt az ideje. Túl a tanévkezdés minden nehézségén, úgy tűnik, mindenki rendezte sorait. Vagyis majdnem mindenki. De ne szaladjunk ennyire előre.
Patrik minden nehézség nélkül ott folytatta az iskolai dolgait, ahol tavaly év végén abbahagyta. Semmi gondot nem okoz neki továbbra sem a tanulás, a leckét is önállóan megírja, mondani sem kell, első dolga a hazajövetel után. Remélem, hogy ez így is marad, nagyon nagy segítség ez nekem. Az idei év kicsit feszesebb lesz, annak ellenére, hogy igazából tényleg ez a "leglazább" felső tagozatos tanév. Cserében sokkal több a külön dolog, amit szintén önállóan intéz. Kedden matek szakkör (ez az idén már nem úgy kötelező, mint tavaly, de erősen ajánlott, és ráadásul az összes versenyre itt tudnak csak felkészülni) a hetedik órában. Na, ezt utálja. Amit meg tudok érteni, de tudom, hogy a javára válik, hogy eljár, így ráparancsoltam, hogy ne legyen lusta, és bírja ki. Becsületére legyen mondva, csak egyszer próbált meg vitázni, aztán látta, hogy ezügyben nem lesz igaza, visszakozott is. Csütörtökön gyógytesi, szintén a hetedik órában. Ezt is utálja. Mert kötelező, és rugalmatlan, és mert nehogymár beleszóljanak a tesi-jegyébe. :D De azért elmegy. :) Pénteken úszó szakkör, háromnegyed négytől háromnegyed ötig. Ezt szereti. (juhéé) Remélem, hogy a lelkesedés kitart nagyon sokáig, mert jót fog neki tenni.
Az emelt matek mellett belépett az emelt magyar is, de ezzel csak azt értük el, hogy mostanra két kedvenc tantárgya van, a történelem és a magyar irodalom. :) A töriért továbbra is csodálom csak.
Nagyon felelősségteljes lett, talán rajta változtatott a legtöbbet Arthur belépése az életünkbe. Azért a kamaszos dühkitörések már igen komolyan jelen vannak, de leginkább a két öccse hozza ki belőle. Úgy tűnik, az osztály is sokkal inkább együtt van, mint valaha, eddig nincs klikkesedés, jókat bandáznak közösen a suliban is, azon kívül is. :)
Erik is kb. ott folytatta, ahol abbahagyta. Nevezetesen ő az, aki nagyon utálja az iskolát. Aki nagyon bizonytalan a saját képességeit illetően. Egy fél másodperc alatt el lehet bizonytalanítani afelől is, amit tutira nagyon tud. Ezen változtatnunk kellene, csak nem tudom hogyan. Sokat reméltem Arthur-os kapcsolatától, de abban is megvan ez a bizonytalanság. Nagyon szereti, nagyon szeretne vele úgy játszani, mint a nagyok, de azért van benne félsz. A 37-38-as lába ellenére is egy nagy csecsemő még mindig, aki azonnal rohan vigaszért, segítségért. Talán ez az igazi hiányérzete a sulival kapcsolatban is. A harmadik tanévre sem lett egyik tanító néni sem biztos támasz neki.
A fakultációkat továbbra is szívből utálja, főleg, mert csupa olyanon vesz részt, amit ő nem akart, csak beosztották. Ráadásul komolyan ki is van máris merülve. Ami nem csoda. Hétfőtől péntekig reggel nyolctól délután háromig egyfolytában fegyelmezik, figyel, és viselkedik. Ami roppant életellenes szerintem. A szünetek sem a kikapcsolódásról szólnak, mert már kezdődik a nagy integrálás következménye, szünetekben komoly bandába verődve félemlítik meg társaikat azok a cigánygyerekek, akik tavaly is ebbe az épületbe jártak. Ezek meg félnek, a tanítók meg közlik velük, hogy "kerüljék el őket". Ennyivel el is van intézve.
A nagy újdonság nála az, hogy egyedül jár haza, helyi járattal. Erre nagyon büszke. Én meg első két alkalommal cikkcakkosra aggódtam az idegeimet, mire hazaért, mert legyen ám ez előítélet vele szemben, de belőle bármit kinézek.
Neki egyelőre csak egy angol-szakkör van külön, és max. még valami sport jöhet mellé. (ő az iskolával úszik, tanórán egy héten egyszer)
A héten "beteg" volt, úgyhogy pihent. Nagyon is jól kipihente magát, mert ma már nagyon unta magát. :)
Roli életében csak annyi változott, hogy belépett egy csomó (vele egykorú) nő. :) Az új csoporttársak mind lányok, épp ma szemtanúja voltam, ahogy udvarolt az egyiknek. :) Mit mondjak... a testbeszéde sem semmi, lesz még belőle azt hiszem, valami. Továbbra is elbűvölő és édes, és bújós kisbaba, én meg továbbra is rettentően elfogult vagyok. :) (vállalom) Nagycsoportra értük meg, hogy ő is megy "különórára", egy héten egyszer megy majd "kosárovira", ami inkább játékos labdás mozgás, de jól hangzó neve van, és ő menni akart. :) Úszni ő is jár az ovival, hétfőnként.
Ami érdekesség vele kapcsolatban: minden szót azonnal tud visszafelé mondani. Szinte látszik, ahogy látja maga előtt a szóképet (így hívják ezt?), arra gondolok, ahogy a szó kinéz leírva, és "olvassa" visszafelé. A számok birodalma sem okoz gondot. Nagyon nem. Csak hogy érzékeltessem: ma boltba mentünk. Ő vásárolt, a saját pénzéből, én csak a gardedám voltam. Vett egy zacskó "kukit" (extrudált kukoricapehely) hetven forintért. Elkezdte kirakni az aprót. Elővett egy húszast. Majd mellé egy tizest. Nyugtázta, hogy az akkor harminc. Előkerült egy ötforintos is. Mire lerakta, már mondta is, hogy harmincöt. Aztán a kezébe akadt egy ötvenes. Amikor lerakta, és eltűnődött egy pillanatra, még majdnem izgultam is érte, hogy jól ki tud e jönni ebből, vagy segítséget kér majd. Mire én idáig eljutottam, a tizes és az ötforintos már visszakerült a pénztárcájába, mert "Így hetven. Ötven meg húsz az hetven, mert öt meg kettő is hét." Noigen. Hát ilyen egyszerű ez. :)
Erőszakos, mint a piaci légy. És gátlástalan is kissé. Ami néha már fárasztó és idegesítő. Leginkább a két bátyjának. De ők ilyenkor ellátják a baját. Úgyhogy minden jó tulajdonsága mellett már csepp-por és ütésálló is. Igazi webkettes gyerek...
Hát ilyenek ők most. :)

Senki nem hitte el...

.. bevallom, még magamnak is voltak kétségeim saját magam felől is, de tényleg megtettem. Tegnap óta már nem én vagyok az oviban a szülői szervezet elnöke. Egyrészt megkönnyebbülés, mert újabban már sokkal több terhet és negatívumot hordozott magában az egész, mint amennyi még belefért nekem, másrészt nagyon rossz érzés volt megírni. Sok kis apróság vezetett a nagy elhatározáshoz, az utolsó utáni csepp az volt, hogy a polgármesterünk arra a levélre, amit írtam neki, úgy reagált, hogy felhivatott telefonon (máig rejtély honnan tudja a mobilszámomat), és kvázi berendelt magához. Holott én arra kértem, jöjjön el az óvodába, és egy közös szülői fórumon face to face válaszoljon a kérdéseinkre, ismertesse a terveit, stb. Nos, sok mindent eltűrök, de hülyének nem nézhet senki, még akkor sem, ha polgármester. Egészen véletlenül úgy hívtak hétfő délelőtt meg kedd estére, hogy akkor szülői értekezletre kellett mennem. Biztos vagyok benne, hogy tudta. Jó kis diplomatikus húzás részéről, mert mondhatja, hogy ő felajánlotta, és én voltam, aki elutasította.
Mindegy, már szót sem érdemel az egész. De akkor, mikor azt a bizonyos telefont letettem, véglegesen eldöntöttem, ennyi volt. Annak idején azért vállaltam el, mert éreztem magamban annyi affinitást, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki tudok állni a gyerekek, és a gyerekekhez tartozó szülők érdekében. Ez így is történt éveken keresztül. Vívtam csatákat, szülőkkel, óvónőkkel, de mindig sikerült olyan megoldást kieszközölnünk, amivel szinte mindenki elégedett volt. Tavaly már megérintett az érdektelenség szele, és nagyon rosszul is esett, írtam is akkor az elmaradt bállal kapcsolatos érzéseimről. Már akkor sejtettem, hogy jobban járnék, ha nem csinálnám tovább. De megráztam magam, és gondoltam, majd kitalálunk valami mást.. másképp hozzuk össze a társaságot, és másképp szerzünk pénzt a gyerekeknek.
Aztán ez az óvodavezetői pályázatos hercehurca megint csak megviselt. Mit sem ért a véleményünk, az idő és energia, amit belefektettem, hiábavaló volt minden.
Nem szeretek félbe hagyni semmit. De most, az utolsó ovis gyerekem utolsó ovis évében mégis abbahagytam. Elfáradtam, belefáradtam. Ráadásul az új felállásban már nem lennék képes ugyanazzal a szájízzel csinálni, mikor tudom, hogy tökmindegy mit mondunk, úgyis az lesz, amit már előre eldöntöttek. Kicsit olyan "Virág elvtárs, az az ítélet"- íze van az egésznek, ami történt.
Elvben még egyszer részt kell vennem egy szm ülésen, "hivatalosan elköszönni". Nem nagyon értem ezt (a megbízott vezető mondta), mert annál hivatalosabban nem tudok elköszönni, minthogy írásba adtam.
Sajnálom, hogy így alakult, és bánt is egy kicsit. De majd hamar átlendülök ezen, és élvezem a megkönnyebbülés felszabadító energiáit. Sose lennék képes a nevem adni olyan dolgokhoz, amik teljesen ellenkeznek minden meggyőződésemmel.
Azért.. lehet, hogy mégis részt veszek még egyszer.. hogy sok sikert kívánhassak az utódomnak. :)

Nem tetszik...

Már nem friss téma ez, amiről írni fogok. Csak eddig rágtam-fogalmazgattam magamban, hogy hogy is kéne ezt leírni... aztán most úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, írom, ahogy jön. Nem fogom átírni, ezerszer átgondolni, mert akkor már úgysem olyan lesz az egész.
Ovis-téma. Nem hálás feladat jutott osztályrészül annak idején, már nem is tudom pontosan hány évvel ezelőtt, mikor az ölembe pottyant a szülői szervezet elnöki pozíciója. Sosem akartam, ám tény, sosem merült fel bennem, hogy ne csináljam. Illetve, de, néha voltam olyan mérges és tehetetlen, hogy felmerült gondolati szinten, hogy "kelleznekem?", de végül valami mindig továbbvitt. Valami? Nyilvánvaló, hogy mi. Azért vállaltam el, mert képesnek és hajlandónak éreztem magam arra, hogy a nevelőkkel-szülőkkel közösen kialakítsunk egy jobb kapcsolatrendszert, egy barátságosabb hangulatú óvodát. Természetesen voltak/vannak ennek a pozíciónak nemszeretem oldalai is. Hivatalosan nekem kell minden egyes változtatáshoz hozzájárulnom, nekem kell aláírnom a csoportlétszám-túllépéses papírt, és a többi. És az idén, a múlt hónapban minden eddiginél nehezebb feladatot kaptam. Ugyanis lejár az óvodavezetőnk megbízása augusztus 15-én, így aztán annak-rendje módja szerint megpályáztatták az állást. A határidőig kettő darab pályázat érkezett, az egyik a mostani vezetőé, a másik egy óvónénié az egyik nem túl távoli faluból. A szülői szervezetnek el kellett olvasnia a pályázatokat, majd véleményeznie kellett. Tartottunk értekezletet, ahol elolvastuk mindkét pályázatot, az "idegen" pályázó mérhetetlen felháborodást váltott ki belőlünk azokkal a megjegyzéseivel, amik belekerültek a pályamunkába. Teljesen egyértelmű volt, hogy kit támogatunk. Egyrészt a pályamunka pontosan olyan szakmai hozzáértésről, tapasztalatról, hivatásszeretetről árulkodott, mint amit megszoktunk tőle, másrészt pedig abszolút úgy gondoltuk/gondoljuk, hogy az ovi jól működik, az integráció miatt pedig nagyon nagy szükség lesz arra a munkára, amit ő tud nyújtani. Mondhatjuk, hogy tökéletesen stabil hátországot jelent a nevelőtestületnek/alkalmazotti közösségnek (ez utóbbiban a dajka nénik és a technikai személyzet is benne van már) is, és a szülőknek is. Ismer minden gyereket, gyerek szülőjét, tudja, melyik csoportba jár, kinek jár támogatás, kinek fog lejárni, stb. stb.
Mielőtt Patrik Rétyre indult, még részt kellett vennem a pályázók személyes meghallgatásán, majd fel kellett olvasnom a szülői szervezet véleményét a pályázatokról. Őszintén mondom, nem volt könnyű megírnom, mert ha mindent beleírok, amit a szülőtársak mondtak a másik pályázóról, akkor nincs pofám végigolvasni. Így erősen cenzúráztam, de mégis tudattam vele is, és mindenki mással a véleményünket. Több óvónéni megkönnyezte azokat a sorokat, melyben a szülői szervezet minden óvónénit a védelmébe vesz "Az óvoda nevelői állományára tett személyes megjegyzéseit a szülői szervezet elutasítja. Mindannyian elégedettek vagyunk a gyermekeink óvónőivel, akik maximálisan megtesznek mindent a rájuk bízott gyermekek testi-lelki-szellemi fejlődéséért. " Azon pedig végképp pityeregtek, amikor az utolsó szó jogán szintén a "másik" pályázó költői kérdésére reagáltam még (muszáj volt megtennem, megígértem a szülőknek). A költői kérdés így szólt: Vajon mit érezhet az ide belépő kisgyerek? Nos, elmondtam neki, hogy a gyerekeink nagyon szeretnek idejárni, szeretik az ünnepeiket, az óvónőiket, várják a különböző ünnepek/évszakok kapcsán megjelenő dekorációkat, és bizony... néha alig akarnak hazajönni.
Lényeg a lényeg, az nevelőtestület, az alkalmazotti közösség, a szülői szervezet is 100 %-ban támogatta a mostani vezető pályázatát. Így került a képviselőtestület elé. A végső döntés ugyanis az övék.
Én naiv módon tényleg azt hittem, nem az számít, hogy ki milyen pártállású, hanem a szakértelem. Azt hittem, 28 év szakmai tapasztalat (ebből 17 év vezetői tapasztalat is) simán elég. Azt hittem, számít a véleményünk.
A Balatonon kaptam a hírt, hogy nem számított. Semmit. A képviselőtestület nem fogadta el egyik pályázatot sem, és szeptemberben új pályázati kiírás lesz. (addig a vezető-helyettes veszi át a vezető feladatait)
Mikor a pályáztatás során több ízben is beszéltem a mostani vezetővel, azt mondta nekem, hidd el, Dia, ki fognak rakni. Már csak azért is.. mert szálka vagyok a szemükben.. mert legyőztem egyszer a másik óvodavezetőt egy pályázaton.. és ő most ott ül az atyaistennek jobbja felől döntéshozók között, és már előre dörzsöli a markát. Akkor azt mondtam neki: Áááá, ne viccelj már, ezt azért nem lehet csak így megcsinálni.
Őszintén? Sokkolt a hír. Azok a képviselők, akik közül egy az iskola igazgatója, egy a másik ovi vezetője, egy olyan szülő, akinek négy gyereke nevelkedett a mostani vezetőnk "keze alatt", többen ovisai voltak, mind-mind képesek voltak nem-mel szavazni.
Az első gondolatom az volt, még onnan, a balatoni teraszról megírom az egészet az indexnek.. aztán ezt gyorsan elvetettem, nem szokásom hirtelen felindultságból cselekedni. Aztán igyekeztem elhessegetni magamtól az összes ilyen típusú gondolatot, mégiscsak nyaralunk. A telefonok csak jöttek, hol egy óvó néni, hol egy szülő.. ugye nem hagyod? ugye csinálsz valamit? megígérted, hogy nem hagyod szó nélkül...
Tény, megígértem. És tény, nem akarom szó nélkül hagyni. Több okból sem. Egyrészt szeretném tudni, van e értelmes ok arra, hogy miért vetették el a pályázatot? Másrészt érdemel annyit az a 200 gyerek, aki a képviselőtestületnek semmit nem számít, hogy legalább megpróbáljunk valamit.
Még kicsit várnom kell mindezzel. Uborkaszezon van, polgármester, jegyző szabadságra ment (micsoda időzítés).
Egy biztos. Vár még rám a szülői szervezet elnökeként egy fájdalmas búcsúztató megszervezése, egy tiltakozás(válaszkérés) megszervezése, talán az új pályázatok véleményezése is.. de ebben a legutolsóban már nem vagyok biztos. És aztán dacára annak, hogy már csak egy tanév lenne... lemondok. Bármihez nem adom a nevem, és a támogatásom. Szeretnék reggelente úgy tükörbe nézni továbbra is, ahogy eddig is.

Ígérgetek..

Úgy kb. három hete ígérgetem magamnak, hogy majd ma megcsinálom végre az oldalsávot, kicserélem a linkeket, meg ilyenek.
Szintén kb. ennyi ideje ígérgetem magamnak, hogy majd ma minden lemaradásomat bepótolok, mindenkit elolvasok, mindenkinek írok is.
Minimum ennyi ideje ígérgetem magamnak, hogy mindent kidobok, ami feleslegessé vált.
Nos, ezek közül semmi nem valósult meg. (még)
Ma este éppen lehetne is rá időm. Ehelyett ma megírom a szülői szervezet véleményét a két óvodavezetői pályázatról. Meghallgattam ma az érintett szülőket, úgyhogy már teljesen "képben vagyok" arról, kinek mi az álláspontja, már csak hivatalos formába kell öntenem.
Holnap pedig majd mindezt fel kell olvasnom. És azzal az én szerepem véget ért. (ebben az ügyben)
De holnap este már gőzerővel készítenem kell Patrikot a rétyi táborba, hogy ne hagyjak mindent az utolsó napra.
Ja, és reggel orvoshoz is megyek.. újfent..
Még jó, hogy ma és holnap és holnapután nem dolgozom. Nem is lenne rá időm. :D

Héééétfőőőőőő ...grrrrrr...

Mindig abban reménykedem, hogy a következő poszt majd vidámabb lesz. Mindig megfogadom, hogy nem is írok azokról, amik nem túl vidámak, mert én alapvetően egy vidám lány vagyok. Ámde ha a gépszíj beindul, úgy tűnik nincs megállás.
A szomorkodós hétvége után eljött a hétfő, és mondhatni negatív csúcsot döntött. Mert ilyen szar hétfője még Garfield-nak sem volt szerintem soha, mint az enyém tegnap. Szándékosan nem írtam róla tegnap este, mert akkor még túl sok volt bennem az indulat, indulatból meg nem szeretek írni (sem).
De haladjunk időrendben.
Reggel a fél hetes ébresztő még a szokásos keretek között zajlott. Megszólalt a telefonom, jobban mondva üvöltve énekelte Cheryl Cole, hogy Fight for this Love, nekem pedig iszonyatosan nehezemre esett kimászni a jó meleg takaró alól. De még viszonylag hamar feltűntem a konyhában, és negyed nyolckor már nemhogy a kávémat megittam, felöltöztem, mosakodtam, tízórait csomagoltam, gyereket imádkoztam ki az ágyból, hanem már el is mosogattam. A nagyok iskolába indulása után még Rolival is egészen sima ügy volt az ébredés/öltözés, 7:45-kor már indultunk az oviba. Na és itt kezdődött a szar nap legelső felvonása.
Merthogy bál. Ugye említettem, hogy szervezés alatt van az ovis bál. Április 16. ugye mindjárt itt van, bele kellett húzni a múlt héten is, éjfélig vagdostam a jegyeket, miután előtte éjszaka éjfélig gyártottam őket wordben. De ez nem gond, szívesen csinálom, mert azt nézem, a gyerekeknek segítek vele. Na de.. és itt jön a bibi. Szívesen csinálom, de értelmetlenül nem szívesen áldozok semmire sem időt, sem energiát. Az ovink (szeretik gigaovinak emlegetni a városban) 8 csoportos óvoda, összesen 200 gyerekkel (azt hiszem pár gyerekkel már föle is van a kétszáznak), jó esetben ugye ez 400 szülőt jelent. Nos, ebből a kisebbfajta tömegből, amit a szülők képviselnek hétfő reggelig mindösszesen ketten gondolták úgy, hogy ők szeretnének bálozni. Hiába volt minden erőfeszítésünk, személyes agitálás (egy egész délutánom, és két délelőttöm ment rá a "szájtépésre", könyörgésre). Őrületes közöny és elutasítás jellemezte a társaságot. Már csütörtök délután is majd eldurrant az agyam az olyan kifogásokon, hogy drága (1200 Ft volt a báli belépő ára/fő), hogy nincs kire hagyni a gyereket, hogy ő nem szeret ilyen helyre menni.. Mindenki makacsul rázta a fejét, hogy nem, nem és nem jön. Péntek reggel megkértem az óvó néniket, legyenek szívesek körbekérdezni a szülőket, hányan lennének, akik úgy tervezik, hogy eljönnek, csak még nem vettek jegyet, mert mondjuk szeretik szivatni a szülői munkaközösség elnökét még nem tudják hányan jönnek, vagy ilyesmi. Nos, hétfő reggel végigjártam mind a nyolc csoportot, és mindenhol kivétel nélkül ugyanazt a választ kaptam. Senki. Nagy büdös nulla. Őszintén mondom, nem tudtam, sírjak, vagy nevessek az ilyen fokú érdektelenségen. Nem tudom, mit kellett volna még tenni hozzá, hogy akarjanak jönni. Kiplakátoltuk, elmondtuk, kedveskedtünk, agitáltunk akit csak lehetett, de süket fülekre találtunk. Így aztán nehéz szívvel, de meghoztam a döntést, le kell fújni. Minimum hetven emberre lett volna szükség az óvó néniken felül (ők tiszteletjegyet kapnak mindig), hogy ki tudjuk fizetni a zenészt, és a terembérletet. A hétfői nullából nem tudom, hogy lehetett volna szombatra hetvenet csinálni, és nem is mertem megkockáztatni, hogy kipróbáljuk. Támogatói jegyet összesen 46 db-ot adtunk el, ami megint csak a tökéletes érdektelenség igazi iskolapéldája egy ekkora létszámú óvoda esetén. 500 Ft-ot kértünk érte, ami azt hiszem, a mai világban igazán nem oszt-nem szoroz. Tele indulattal jöttem el negyed tízkor az oviból. Jól jött a túlzott adrenalin, mert tizenegyre kész volt az ebéd (és csak négy helyen szúrtam meg magam a saslikpálcával), két adag mosás kiteregetve, és egy gyors ebéd után már rohanhattam is dolgozni a még mindig tomboló szélben.
Bevallom, menet közben, miközben Eszterrel beszélgettem telefonon, még megfordult a fejemben, hogy jó is lesz bemenni, kicsit kipihenem ezt az ovis hercehurcát, mielőtt felhívom a zenészt, hogy megmondjam neki, hiába várt ránk. Nos, hogy mennyire nem így lett, azt még akkor nem sejthettem.. és ha tudom előre, hogy mi vár rám, nem sietek ennyire.
Főnökasszonyomnál is komoly hétfő lehetett, mert nem túl rózsás hangulatban várt. És rendes vagyok, mert tegnap még azt írtam volna, hogy egy kőbunkó volt már akkor is, mikor odaértem. Cédulára volt feljegyzetelve neki, hogy miért is akar lecseszni. Először is: többet kell takarítanom (?), mert ő szombat délután egy órát takarított UTÁNAM. (?) Nem értettem, hogyhogy utánam, mikor én péntek délután egykor eljöttem, és hétfő délben jártam arra legközelebb. A fennmaradó időben esélyem nem volt koszt csinálni, amikor meg eljöttem, nem hagytam magam után semmiféle disznóólat (amúgy sem szokásom) A köpni-nyelni hangulatnak köszönhetően nem tudtam épkézláb, de legalább magamhoz méltó módon reagálni (értsd: boltkulcs odavág, és köszviszlát), és jóformán semmit sem mondani, amikor már jött a következő napirendi pont. Nevezetesen a kombidresszek. Merthogy össze vannak keverve. És az is én voltam. Más nem is lehetett. (még szerencsésnek mondhatom magam, hogy a japán katasztrófát nem varrta a nyakamba) És ez így nem lesz jó. Mindezt olyan stílusban, ahogy én még egy csövessel sem beszélnék, tisztelve benne az emberi méltóságát. És a tavaszi szünetben nem lehetek itthon, maximum pár napot, mert ő is pihenni akar. És a végső csapás még hátravolt. (itt  kellett volna a kulcsot visszaadnom) Szerdán egész nap kell jönnöm, mert neki takarítani kell, meg készülni a húsvétra.. mert nem mindenki lakik olyan kis lakásban, mint mi..
Utólag bevallom, nem tudom, hogy voltam képes rá, hogy nyeljek kettőt, és ne küldjem el az anyjába. A lakásméretünk épp elég kereszt nekünk, illetve az, hogy nem tudunk nagyobbat venni... de még soha, senki nem vetemedett arra, hogy ezért lenézzen bennünket. Márpedig ez az volt.
Dühöngtem magamban, miután elment, igyekeztem nem sírni, mégis, hogy néznék ki a boltban kibőgött szemekkel. Fél kettő tájban átmentem a szomszédos pékségbe egy kávéra, ahol is megtudtam, hogy "nem is dicsekedtél, hogy te ilyen jól keresel.. Főnökasszonyod mondta, hogy több, mint ötvenezret viszel haza" Hmmmm.. jó volna. De nem így van. És be is tudtam bizonyítani, mert ott volt a telefonomban az sms a fizetésem megérkezéséről. 38ezer és pár száz forint. Még csak meg sem közelíti az ötvenet, nemhogy több.  Ezen mondjuk nem húztam fel már magam, már mindegy is volt.
Nekiálltam rendbe rakni a kombidresszeket, ha már egyszer összekevertem... gondoltam, még majd le is nyugtat a kis babaholmik hajtogatása. De ellenkezőleg. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy jajj de szédülök, és jajj alig látok..szerencsére belépett a főnököm lánya, és azonnal széket hozott, innivalót keresett. Nem tudom mi lett volna, ha nem akkor jön..
Még itthon is nehezen tértem napirendre az ügy fölött. Nem érzem jogosnak egyáltalán amit kaptam, mert én vagyok az, aki mindig felmos (rajtam kívül senki), nem ücsörgök naphosszat újságot olvasva, hanem letörölgetek, vagy akármi.. szóval.. nem gondolom, hogy lógok. De ha mégis ő így érzi, azt gondolom, ezt is lehetne normálisan az ember tudomására hozni, nem sárba tiporni. A vérnyomásom magas volt, nem is ment le teljesen estére sem, de mára rendeződött.
Mondjuk komoly gyomorideggel mentem reggel nyitni. És nem viccelek vele, hogy szívesebben ültem volna  fogorvos székébe helyette.

Anyák napja I. felvonás

Nálunk az anyák napja rendhagyó módon már április legutolsó napján elkezdődött, az ünnepségsorozatot ezúttal az egyetlen ovisom csoportjában kezdték meg péntek délután fél ötkor. Annyit tudtam a műsorról, hogy valami fontos dolgot csinál benne a kicsi fiam, mert betegség ellenére is bekérte az óvónéni arra az időre, amíg próbálnak. Ő sem árult el egyetlen hangot sem a versekből sem, az énekekből sem, pedig alapvetően nem egy titoktartós fajta.
Pénteken már volt oviban, de ebéd után hazahoztam. Óvónéninek szót fogadva itthon lepihent, mert csak kipihenve lehet visszamenni. :) Szerintem én sosem vettem volna rá, de így nem kellett győzködnöm, lefeküdt magától. Igaz, aludni nem sikerült, de nem baj.
Hogy ne legyen minden egyszerű, aznap kellett nekiállnom keresztlányom tortájának is, meg a párom is céges buliba ment, ahova szintén megkértek, hogy süssek nekik. Így aztán a fél délutánomat tepsi-cserélgetéssel töltöttem, közben kapkodtam, hogy mit is vegyek fel, meg még be is kellett vásárolni, mert ugye másnap zárva vannak a boltok, és még a két nagyobb gyerekünk is hazaérkezett az iskolából éhesen.
Azért sikerült időben elkészülnünk, kicsi fiam már fél négykor indult volna, nehogy elkéssünk. (az ovi a szembeszomszédunk) :D
A csoportszobában tartották a "műsort", így kissé szűkösen fértünk csak el, igaz, ennek azért nagyban oka volt, hogy nagyon sok apuka is jött, meg egész családok megnézni a gyereket. Kicsit megint elcsodálkoztam, hogy mennyi neveletlen ember van, mert képesek voltak végigbeszélgetni, röhögcsélni(!) a gyerekek verseit, volt anyuka, aki arra is vetemedett, hogy rászóljon a gyerekekre. És persze jó sokan voltak, akik szabadidőruhában jöttek. Tudom, ez konzervatív hozzáállás kissé, de mégis azt gondolom, ha a gyerekemet ünneplőbe, de legalábbis "szépruhába" öltöztetem, akkor minimum én is felveszek olyat, amit nem hordok minden nap, vagy ha mégis, hát valami alkalomhoz illőt. De ennyit erről.
Kicsi fiam nagyon ügyesen szerepelt, minden éneket végigénekelt, körjátékoztak, táncolt is, szerencsére nem zökkentette ki az sem, ha némelyik szülő hangosabb volt a kelleténél. Már vártam, hogy mikor jön vajon az ő verse, de csak nem következett... Aztán egyszercsak kiállt középre, megvárta, amíg még többen is elhelyezkednek, és mesélni kezdett.
"Mese az eltévedt kisverébről  (angol állatmese)

A fészekben kikeltek a tojások: öt kis verébfióka tátogott a mamája felé. A verébmama megetette, melengette a kicsinyeit, s mikor nagyobbra nőttek, repülni tanította őket. Az ötödik kisveréb bátrabb és ügyesebb volt, mint valamennyi testvérkéje. Egy napon repüléslecke közben olyan messzire szállt, hogy nem látta sem a mamáját, sem a testvéreit. Nagyon megijedt a kisveréb, a szárnya elfáradt, már nem is tudott repülni, csak ugrándozott a vékony lábacskáin. Addig-addig ugrándozott, míg a vadkacsa fészke elé ért.
- Befogadsz a fészkedbe? - kérdezte a kisveréb.
- Befogadlak, háp-háp... - mondta a vadkacsa.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem fogadlak be a fészkembe, háp-háp... - mondta a vadkacsa.
A kisveréb továbbugrált. Találkozott a galambbal, és megkérdezte:
- Melengetnél-e a szárnyad alatt?
- Melengetnélek szívesen, kruuú... buk... buruk... - turbékolt a galamb.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem melengetlek, kruuú... buk... buruk... -mondta a galamb.
A kisveréb továbbugrált.
Találkozott a bagollyal.
- Éhes vagyok, adnál-e nekem enni? - kérdezte.
- Szívesen adok, uhuuu - huhogott a bagoly.
- De én csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
- Akkor nem etetlek meg, uhuuu - mondta a bagoly.
Besötétedett, hideg lett, a kisveréb félt, fázott, éhezett, s fáradtan ugrándozott egyre tovább, tovább. Ekkor meglátott egy szürke madarat, az is a földön ugrált.
- Kedves madár - szólította meg a kisveréb a madarat -, befogadnál-e, megetetnél-e engem? Fáradt fióka vagyok, és csak azt tudom mondani, hogy csip-csirip!
-Befogadlak, megetetlek, melengetlek, én vagyok a mamád! Egész nap kerestelek, hívtalak, csip-csirip!
A verébmama hazavitte a fiókáját a fészekbe, megetette, a szárnya alá vette, s ott melengette reggelig." (a félkövérrel kiemelt volt az ő szerepe)
Annyira szépen, hangsúlyozva mondta, hogy még én is elcsodálkoztam. Könnyekig meghatódtam, igen, mert nehéz is ezt a fajta büszkeséget másképp átélni. A büszkeség mellett kicsit még szomorkodtam is, mert már ő is ekkora...
Még elmondtak egy verset, és aztán mindenki átadta az ajándékát az anyukájának, és a nagymamájá(i)nak.

A virágos kép már itthon készült a héten, akkor elfelejtettem lefotózni. :)
Még itthon másnap könnyekig meghatott újra engem is, meg az apukáját is, mert ebéd közben elmondta újra a mesét, ezúttal végig az egészet. )

Hajjajj...

Tegnap nagy élményem volt. A szó negatív értelmében. Olyan, amilyen még nem nagyon.
Az oviba mentem délután legkisebb királyfiért, tök gyanútlanul. Gyanús volt, hogy nagyon gyorsan elrakta, amivel játszott, és már rohant is hozzám. Rendszerint még könyörögnöm kell egy pár percet, hogy gyere, menjünk, várnak a tesóid, meg ilyenek. Gyanús volt, hogy óvó néni közelített felénk, mikor kiskirályfi rámcsimpaszkodott, nem épp királyi módon, sokkal inkább, mint egy kismajom. És akkor megkérdeztem, mi újság, milyen volt ma az oviban? Erre lesütött szemekkel válaszolt: nem emlékszem. A radarjaim azonnal érzékelték a baj jelenlétét, és óvó nénire néztem, aki viszont emlékezett, de nem akarta mindenáron beköpni a gyereket, így csak finoman figyelmeztette Rolit, hogy mondd el anyának, miért voltam én ma olyan szomorú? Mire kicsi fiam még mindig lesütött szemmel motyogta, hogy mert rendetlen voltam. Egyrészt a szívem szakadt bele abba a bűnbánó tekintetbe, másrészt láttam az óvó nénin, hogy ez a mai valami nem egy "kis rendetlenkedés" volt, azt valószínűleg nem is említette volna meg. Így aztán eltöltöttünk egy jó pár percet az öltözőben, miközben én próbáltam kifaggatni a gyerekemet, hogy mit csinált, ő pedig lesütött szemekkel hajtogatta, hogy nem emlékszem már. Végül sok perces huzavona után óvó néni odaült mellé, és suttogva megkérdezte tőle, hogy emlékszel, mi történt a tornateremben? Nem tudom leírni az arcát.. legyen elég annyi, hogy hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne kapjam fel azonnal, és ölelgessem meg. Tornafoglalkozás közben azzal "szórakozott" hogy futás közben kigáncsolja a többieket, és tetszett neki, hogy elestek. Döbbenten néztem.. hogy az én szuperérzékeny, mindenkit szeretős gyerekem ilyet csináljon, hogy szándékosan okozzon valakinek fájdalmat? És ezzel még nem is volt vége, mert belébújt a kisördög, és szándékosan mindig épp az ellenkezőjét csinálta annak, amit az óvó néni mondott. Óvó néni is leteremtette, csúnyán nézett rá, és nem ment oda hozzá. Én is leteremtettem, olyan szigorúan, ahogy csak tellett tőlem, miközben folyton küzdöttem magammal, hogy ne puszilgassam agyon azokat a szomorú szemeket, meg azt a lefelé görbülő szájat. De férfi volt.. mert tartotta magát. Egészen addig, míg haza nem értünk, és Erik nem adta neki oda a kezében tartott könyvet. Akkor kitört a zokogás belőle.
Beszélgettünk róla tegnap sokat, hogy nem szabad másoknak fájdalmat okozni, azoknak sem, akiket nem szeretünk annyira, azoknak meg főleg nem, akiket szeretünk. Megbeszéltük, hogy nem viselkedhet így az oviban sem, és máshol sem, a társaira vigyázni kell, és oda kell figyelni arra, amit mások mondanak. Természetesen a csillagokat leígérte az égről, hogy ő soha többet ilyet nem, és jól fog viselkedni, és nem leszek szomorú miatta.
Sejtem, hogy kicsit "kiakadt" a múlt héten amiatt, hogy Patriké volt a legtöbb figyelem. Vagy inkább csak remélem, hogy ez volt az oka, amit így vezetett le, és nem más.
Néha azért olyan jó lenne rendelkezni annyi bölcsességgel, amennyivel minden ilyen helyzetet kisujjból tudnék kezelni, és rendelkezni annyi idővel, amennyiből jutna mindig mindenkinek bőven... Na persze, ez csak álom.

Tavaly kimaradt...

Nem is tudom, végül ezt miért felejtettem el leírni, pedig azóta sem sikerült napirendre térnem felette.
December közepén volt az oviban egy szülői szervezetes értekezlet. Ami hülye időpont volt, kaptam is érte hideget-meleget, hogy miért pont mostanra találtam ki, nem győztem mentegetőzni, hogy attól még, hogy az én nevemben küldték ki a meghívókat, nem én voltam az elkövető. Mondjuk ezt a részét volt már szerencsém párszor megélni, így mindenféle lelki törés nélkül átvészeltem a dolgot.
Kevesen voltunk, mert ugye mindenkinek akadt valami fontos és halaszthatatlan dolga épp aznap délután épp abban az egy órában, de ez is olyan megszokott dolog. Azért majdnem mind a nyolc csoportból legalább egy képviselő szülő megjelent, így hiba nem volt abban, hogy elfogadhassuk az épp csak picit módosult házirendet, meg az óvónők értékelési programját, meg ilyen mindenféle hivatalos, muszájból lepapírozandó dolgot.
Mégis.. az egyik új kiscsoportból az egyik szülői szervezetes tag egy apuka. Az egy dolog, hogy késve érkezett (úgy kb. 20 percet késett), és még csak elnézést sem kért, csak bejött, és leült. De az már egy másik dolog volt, hogy az érkezése utáni második perctől már róla szólt minden. Azzal kezdte, hogy miért nem főznek az ovi konyháján? Örök téma, mindig, minden évben külön el kell mondani mindenkinek, hogy csak melegítőkonyha van, mert az önkormányzatnak 10 éves szerződése van az étkeztető céggel, akik minden intézménynek közösen főznek az iskola konyháján. Általában ez a válasz ki szokott elégíteni mindenkit, őt természetesen nem. Mert az ő gyerekét megmérgezte a ..... a tejjel (nem írom ki melyik céget rágalmazta, meg még a végén én kerülök miatta szar helyzetbe), és a városnak kellene teheneket venni, és az a sok szociális és ilyen-olyan segélyen tengődő lakos megfejhetné, és akkor lenne a gyerekeknek bio tej. Meg földeket is vehetne az önkormányzat, ahol szintén a fent említett lakosok vetnének, kapálnának, betakarítanának, majd ebből az ovi (melegítő)konyháján főznék a gyerekeknek az ebédet. És akkor minden tuti lenne, meg bio, meg egyáltalán. Mindezt sikerült neki olyan bicskanyitogató stílusban előadni, hogy minden jelenlévőt azonnal felidegesített. Nagy nehezen túlléptünk ezen a témán, mondván, ez azért nem ilyen egyszerű, mert itt mindenféle előírások, és szabványok vannak, aminek meg kell felelni, meg költségnorma, meg a többi, és különben is, ezzel talán jó lenne, ha vagy a polgármesterünket fárasztaná, vagy talán egyenesen a Parlament elé kellene terjesztenie.
Ezek után következett a házirendben az a pont, amikor a szolgáltatások egy alkalomra elkérhető összegéről beszéltünk (ami jelenleg 800 Ft-ban van meghatározva), újfent el kellett fogadnunk, hogy ez bőségesen elég, lévén most mindegyik foglalkozás (kosárovi, sajtkukac torna, zeneovi) 300Ft/alkalom. Itt következett a következő problémája. Miért nincs táncoktatás. Ha nem jött volna késve, akkor tudta volna, hogy azért, mert aki a néptáncot tartotta régen, már nincs az állásában, aki pedig utána megpróbálkozott vele, nem tudott figyelni ezekre a kicsi gyerekekre, akik az ő felügyelete alatt szabadon kószáltak az épületben, így inkább mindenki jobbnak látta, ha nem lesz ilyen foglalkozás. De ő csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy de kell tánc, ha nem néptánc, akkor társastánc, és majd ő hoz oktatót. Innen rögtön következett nála, hogy miért nincs lovaglás, aztán hogy miért nincs elég árnyék az udvaron (mert még nem nőttek elég nagyra a facsemeték).
Kiakasztó volt, én nem is bírtam belőle csak egy órát. Akkor felálltam, és eljöttem, mondván, mennem kell, mert a férjem megy dolgozni.
Még este hívott az óvodavezető szintén teljesen kikészülve, mert ő még az én távozásom után kapott a Jóembertől hideget-meleget. Kötözködött, mi miért van úgy, és miért nem másképp, számonkérte többek között, hogy mivel fejlesztik a gyerekeket az óvónők (basszus, minden óvodai foglalkozásnak fejlesztő célja van). Szóval, szörnyű volt, álmomban ne jöjjön elő még egyszer.
Azóta is gondolkodom rajta, hogy vajon hogy lehetne leállítani, mert magától nem fog. Első gondolatom az volt, hogy közlöm az óvónőkkel, akiknek a csoportjába jár a gyereke, hogy soha többé nem adhatnak neki meghívót, mert nem akarom többet ott látni. De ez olyan megfutamodós megoldás.
Így aztán arra gondoltam, hogy január végén, február elején én fogok összehívni egy szülői szervezetes értekezletet, amit arra fogok szánni, hogy egyrészt, minden új arc mutatkozzon be, mert elég nehéz valakivel úgy kommunikálni, hogy azt sem tudjuk, hogy hívják. Másrészt szeretném hallani mindenkitől, miért lett tagja a szülői szervezetnek. Végül pedig csak a tényekre szorítkozva el fogom mondani, hogy mi az amiért van egyáltalán szülői szervezet az oviban, mi a feladata, szerepe. Mi az, amivel kell(ene) foglalkoznunk, és mi az, amihez a világon semmi közünk sincs. Lehet, hogy nem fogok elérni vele semmit, mert akár eleve génhibás a fickó, és feltűnési viszketegsége is van, és mindenképp fog találni újra valami mantráznivalót, de kap egy esélyt, hogy eltűnhessen balfenéken a tények ismeretében.
Vagy kapok én egy esélyt, hogy jól behúzzak neki, és közöljem vele, hogy köszönjük szépen, jól el fogunk boldogulni nélküle. Majd meglátjuk. :)