Azon gondolkodom,

hogy vajon hol van most az a határ, amit el kéne érnem ahhoz, hogy megnyomjam a vészcsengőt, és nemhogy behúzzam a kéziféket, de azonnal meg is álljak. Őszintén mondom, nem tudom, mert úgy érzem, a határ mindig tolódik még kijjebb, és mindig van úgy, hogy még lehet rajta tolni egy kicsit.
Tudom, könnyebb dolgom lenne, ha ez nem így lenne. Ha lenne egy kőbe vésett határvonal, amit nem léphetek át semmilyen körülmények között sem.
Volt ez az elmúlt egy év, amikor megtanultam, hogy a határvonal tolható. Hogy a határon mozogva is minden lehetséges. És hogy minden meg is történik, ami lehetséges.
A következő egy évben azt fogom megtanulni, hogy lehet a határvonalat tartani ott, ahol lennie kell. Mert azt még én is látom, hogy ezt így nem lehet a végtelenségig csinálni büntetlenül. Tudni kell kisebb fokozaton működni, több, sokkal több időt és energiát hagyni a pihenésre és a feltöltődésre.
Főleg, mert attól, hogy mindjárt letelik az első évem ezen a munkahelyen, az a helyzet, hogy még legalább huszonöt vár rám. :)

Hullámvasút

Majd amikor jövő héten lerántom a leplet bizonyos eseményekről (egy perccel sem előbb) akkor majd érthetőbb lesz egy kicsit, hogy most épp azt érzem, hogy ezen a héten folyton egy hullámvasúton ülök. Érzelmileg mindenképp. Elég széles skálán mozog az, amit érzek, amiken gondolkodtam, amik eszembe jutottak. Egyik percben felhőtlen öröm, a másikban végtelen szomorúság. Egyik percben büszkeség, a másikban pedig valami őrült bizonytalanság, hogy biztos jó lesz ez így? A helyzetet bonyolítja, hogy Balázzsal együtt, és egymástól teljesen külön is átéljük ezeket. Az egyikünk tud és akar beszélni róla (én), a másikunk pedig csak hosszas unszolásra mond el két szót (nem én). Emiatt, és a többi egyéb esemény miatt most, a szabadságom vége felé fáradtabb vagyok, mint mikor elkezdődött. :D
Holnap véget érnek Patrik megpróbáltatásai is, este hétkor még táncol egy utolsót, és azzal vége. :) Kicsit sajnálom, mert szép volt, és sosem volt még ilyen, de mivel Ő is nagyon elfáradt az utóbbi három napban, hát azt mondom, elég is lesz ebből ennyi.
Őrült egy hét volt, az egyszer biztos.

Kedves Murphy úr!

Igazán kellemes és hasznos perceket töltöttünk el az Ön társaságában. Megtudhattunk magunkról olyan dolgokat is, amikre nem is voltunk igazán kíváncsiak, mióta Ön itt van nálunk. Eleve nem is számítottunk arra, hogy vendégségbe érkezik, így aztán az, hogy ennyi ideig marad, mostanra- bocsássa meg nekem- de igazán nagy terhet kezd jelenteni. A szó mindenféle értelmében.
Kedves Murphy úr, minden bizonnyal szereti a társaságunkat, még akkor is, ha amúgy elég szűkösen vagyunk, de értse meg, most már tovább kell állnia, mert mióta Önt látjuk vendégül, azóta
-összetört az autónk
-elromlott a férjem órája
-elromlott az autóban a termosztát
-elromlott a mosogatógép
-tönkrement a fiaim számítógépében a winchester
-hengerfejes lett az autó

És mire mindebből fellélegezhettünk volna, hogy akkor végre vége, erre most mi történik? Na mi?
-elromlott a mosógép
-kiesett a fiam műfoga

De komolyan, kedves Murphy úr, ma még szép szóval és kedvesen kérem, hogy legyen olyan rendes, és menjen haza. Ne várja meg, amíg teljesen dühbe gurulok, és ki fogom dobni innen, mert az mindkettőnknek rossz lenne. Nekem elegem van Önből, és nem akarom, hogy itt legyen az otthonomban, és csak romboljon. Nem kell ez.. nem kell a mi nyugalmunkat megzavarni ilyenekkel. Legyen elég már.
Kedves Murphy úr, menjen, és foglalja el magát.. írja le a törvényeit, vagy ilyesmi. És nem mondom, hogy a viszontlátásra, mert az isten mentsen meg tőle. De Isten áldja Önt.

Válaszolsz nekem?

Tudnék egy csomó borongós-busongós gondolatot írni, de azért nem teszem, mert az összes ború mögött van szivárvány, mert ugye a felhők fölött mindig kék az ég. És tulajdonképpen minden nyűgöm-bajom (mondtam már, hogy mennyire utálom a reggeles hetet ezzel a hajnali négyes ébresztővel?) ellenére, ha sokáig elemezgetem a mindenfélét, akkor arra lyukadok ki, hogy úgy egyébként jó nekem, nagyon is jó, nincs miért borongani.
Szóval erről nem írok. Helyette inkább kérdeznék valamit mindenkitől, akinek az inge lesz, és aki még erre téved. Mondjátok meg kedves bloggerek és bloggerinák, mondhatnám hogy "kartársak" :D Ti miért írtok ilyen kevésszer? Nincs idő? Vagy kedv? Vagy csak azért, mert úgyis alig érkezik visszacsatolás? Igen, én is látom, hogy bekövetkezett az, amit már megjósoltak az erre hivatottak egy ideje, hogy a blogolás csillaga leáldozik, mert mindenki facebook-ozik, twittel, meg instagramot használ, és egyéb okosságokat, amikkel lehet egy pillanat alatt akár egy mondatban (vagy képben) megosztani az épp legjelentőségteljesebbet. És tudom, az adott pillanat mindig a legfontosabb.
Csak magamból tudok kiindulni, aki szintén aktívan facebook-ozom (ámbár láthatatlan vagyok, mint ahogy azt már többször megállapítottam), hogy nekem a fb nem pótolja a blogolást. Látok egy képet, és engem rögtön a helyzet érdekel, ami a képhez vezetett. És nem csak annyi, amennyi egy képaláírásba belefér.
Persze, lehet, hogy egymásnak is elrontottuk ezt a blogvilágot, mert egyre inkább szűkült az a kör, akik egymást olvassák, és a körön belül egyre többünknek lett egy csomó más elfoglaltsága, ami miatt a hozzászólások már nem mennek olyan aktívan, mint régen. Meg mondjuk engem személy szerint roppant módon idegesít továbbra is a captcha, amit be kell pötyögnöm, mielőtt elküldöm (de azért túl tudok rajta jutni). De ettől még nekem a blogolás ugyanaz. Ezen a helyen meg tudom örökíteni az épp aktuális gondolataimat, érzéseimet, az életünk kis és nagy történéseit. Egy csomó minden feledésbe merült volna, ha nincs itt ez a webnapló. Mert az épp aktuális napi dolgok felülírják mindig a tegnapot, a múlt hetet, hát még a múlt évet.
Szóval, miért? Nem fogjátok bánni szerintetek? Vagy csak én vagyok ilyen elvetemült, hogy még ilyeneken is agyalok?

Visszatekintős móka

Ami akkor lenne az igazi, ha jó sokan részt vennénk benne... Mindegy hogyan, itt írod le Te is, vagy magadnak csak, esetleg közzéteszed a saját blogodon, vagy kiposztolod a facebook-ra. Sőt, az sem baj, ha én nem is fogok tudni róla. :) Azt azért előrebocsátom, a kérdések nem a saját fejemből pattantak ki, hanem a Láthatatlan Egyetem Önkéntesei munkájának eredménye.
Első körben akkor következzen 6 mondat az előző évről (vagyis erről, ami még éppen tart)

A legbölcsebb döntés, amit meghoztam az volt, amikor február végén igent mondtam egy olyan ajánlatra, ami nem teljesen az volt, amire vágytam.

A legnagyobb lecke, amit megtanultam az volt, hogy semmi sem fontosabb annál, hogy az ember egészséges és vidám tudjon lenni. És még az, hogy minden megvár...

A legnagyobb kockázat, amelyet vállaltam az volt, amikor február végén igent mondtam egy olyan ajánlatra, ami nem teljesen az volt, amire vágytam. Fogalmam sem volt, meddig bírom fizikailag, testileg, egészségileg.. és benne volt a kockázat, hogy el fogok bukni.

A legnagyobb meglepetés az előző évemben az volt, hogy a férjem és a fiaim mennyire frankón helyt tudnak állni minden helyzetben.

A legnagyobb szolgálat, amelyet végeztem ebben az évben is ugyanaz, mint eddig mindig. :) Mondanám, hogy Isten szolgálata, de nem a szó szoros értelmében, hanem egy kicsit másképp. Mondanám, hogy az Univerzum szolgálata, de ez sem igaz.. De valami ilyesmi. :)

A legnagyobb dolog, amelyet befejeztem ebben az évben is a blogom. Mert az idén is kitartottam minden nap jóban-rosszban, fáradtan, idegesen, félve, sírva, örülve... :)

Akinek van kedve, csatlakozzon. :) Akinek nincs, az is.. és majd menet közben kedve is lesz. :)  Még van ám kérdés holnapra, sőt, holnaputánra is. :)

Na és azért elmesélem, hogy kicsit zűrzavaros lelkem ma komoly megnyugvást nyert. Lehúztam az ágyneműt, tisztát húztam, mindent kimostam, kiástam a gyerekek szobáját a háthogyismondjam miből... trutyi?gané? valami ilyesmiből. Ugyan nagyon elfáradtam, de nagyon jólesett végre megcsinálni. :)

Innen szép...

... mondtam tegnap(előtt) este is. Mert a huszonharmadikáról lecsúsztam, már elmúlt éjfél, épp most fejeztem be a bejgli tekergetést. Úgyhogy bejglink már biztosan lesz.
És még majd valami más is holnap biztosan, mert többféle sütit is ennék most hirtelen, de ma éjjel már nem állok neki semminek. Elég volt a mai, akarom mondani tegnapi napból. Délelőtt még rohangáltam ajándék-ügyben, déltől fél tízig dolgoztam, aztán meg még megcsináltam a bejglit. Majd reggel sütöm. :)
Így kellett volna ezt egész decemberben.. és akkor most már nem kellene a bejglivel időt töltenem, mert tuti hogy lábra sem bírnék állni. :)

De azért az tök jó, hogy a kajás bevásárlás jó részét elintézték ma a fiúk. Igazán jó fejek. :)

Érdekességek

Olyanok, hogy:
-ma bocsánatot kért tőlem az, aki a múlt héten megbántott. A gesztus jólesett, és majd meglátjuk hogyan lesz tovább. :)
-a két nagyobb fiam napok óta ontja magából az iskolai történeteket. (vannak olyan sztorik, amiktől a hajam az égnek áll, és inkább nem is akarnám tudni)
-a legnagyobb egy fél fejjel magasabb nálam. Ő örül ennek, én nem. :D
-a legnagyobbról kiderült, hogy van "szíve". :D :D Mert önszántából visz holnap ajándékot valakinek, aki még sosem kapott karácsonyra semmit.
-a legkisebb ma nagyon reménykedve meghívott a karácsonyi műsoruk főpróbájára. Nemet kellett rá mondanom. De még nem tudja, hogy a műsorra viszont el tudok menni, mert pénteken délutános leszek.
-az ajándékok száma nem nőtt a mai nappal sem, egész tömegek vannak, akik egyelőre nem kapnak semmit. :D
-komoly emberundorom van, afféle emberitisz, ami abban nyilvánul meg, hogy már a napi bevásárlás is nagyon nehezemre esik.
-olyan mennyiségű áru van a raktárban, amit ép ésszel elképzelni sem lehet, és igazi szájtátós látvány. (és hihetetlen, de mindet meg fogjuk enni az ünnepek alatt.. mármint úgy mindenki..)
-még nem sütöttem semmit

És így a végére a mai meglepő, és hihetetlen információ
-Brad Pitt 50 éves. 50. Nem gondoltam volna. :D :D

Lista nyista

Holnap lesz az a nap, amikor délután mindenki kap majd egy papírt és egy tollat a kezébe, hogy írjon egy karácsonyi kívánságlistát. Nem lesz nagy papír, csak kicsi, hogy elkerüljük a "toronyórát is lánccal" helyzetet, de okulva a tegnapi Mikulásos sztoriból, kell nekem egy ilyen, hogy majd jártamban keltemben beszerezhessek ezt-azt. Nagy dolgokra nem gondolunk az idén, mert mindenük van, ami kell, és az is biztos, hogy kell ruhát kapniuk, mert vészesen sokat nőtt mindenki. De miután gyerekek, így kellene valami, amire vágynak, és elérhető, meg megfizethető, meg nem gondolom hülyeségnek, feleslegesnek, újabb kacatnak. Ez nehéz dió lesz, de hátha összejön valami. De úgy, hogy nincs semmi kapaszkodóm, úgy nehéz lesz bármit is találnom. Olyat szeretnék, aminek örülnek.

Amúgy meg ma délután érdekes helyzetben találtam magam. Hazajöttem, kellett vásárolnom pár dolgot, aztán látszólag semmi dolgom nem volt. Ugyan magamban sorolgattam, hogy kéne mosni, felmosni, porszívózni, és miközben soroltam, kicsit még rá is pörögtem, és nem is éreztem magam nagyon fáradtnak. Gondoltam, nekiállok ezeknek, csak megnézem az emaileket, meg a fb-omat. Aztán mire megnéztem, vacsoráztunk. Vacsora után meg ledőltem tíz percre. És két óra múlva ébredtem fel. :) Ezek szerint mégis fáradt voltam, mert semmire nem emlékszem a tévé műsorból. :D És persze nem lett se mosva, se felmosva, se porszívózva, de legalább aludtam egy kicsit. :)

Nem az én napom

Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy pi..ba az egésszel. De azért azt mégsem.. így elkezdtem írni cím nélkül, aztán majd lesz valami.
Azt hiszem, megfejtettem én azt a titkot, hogy miért is van sokkal több vezető beosztású férfi, mint nő. Nem azért, mert ők okosabbak nálunk, még csak azért sem, mert többen vannak esetleg (nem is tudom amúgy, hogy többen vannak még?), még csak nem is azért, mert ez a beidegződés. Egész egyszerűen azért, mert ők sokkal jobban tudják csinálni elmélyülten és jól amit csinálnak, mint az átlag nő. (azért nem írtam azt, hogy mint a nők, mert biztosan van egy csomó kivétel) Vagy mondjuk mint én. Jelen pillanatban egy nagy marék lepkének (amúgy ide is egy csúnya szót akartam...) érzem magam, és éppen ott tartok, hogy beveszek három levél lesz.rom tablettát egyszerre.. Olyan nagyon fáradt vagyok, és mégis azt érzem, hogy soha nem csinálok semmit. Mert sosincs semmi befejezve, meg mert mindig minden ugyanolyan.. ugyanazokat csinálom vég nélkül... akár nem is kéne már ott lennem, akkor is menne magától minden. Nincs látszata semminek, se itt, se ott. Mert mire egyvalamit megcsinálnék, addigra másik háromféle terem ott, amivel már végezni kéne. Hiába mondogatom magamnak, hogy megvár minden.. és semmi nem történik akkor sem, ha nem csinálom, egy idő után én magam sem hiszem el.
Így aztán a pihenés sem olyan sosem, mint amilyennek lenni kéne. Mert pattanásig feszült idegekkel pihenek.. folyamatosan azon jár az agyam, hogy milyen hülye vagyok, ennyi idő alatt már ezt vagy azt megcsináltam volna.
Nincs türelmem semmihez. A gyerekeimhez sem. Vagy hozzájuk a legkevésbé, mert folyton beszélnek, amikor én csendet szeretnék magam körül, folyton éhes valaki, folyton kell valakinek valami. Csak mondják, és mondják.. én meg szeretném befogni a fülem, és nem hallani.. sem azt, hogy nyílt nap lesz a héten.. és a háromból ketten néztek rám reménykedve, hogy "ugye eljössz?" Nem tudom... szeretnék nekik örömet okozni, és valószínűleg ez lesz majd a döntő érv, amikor ezt el kell döntenem, de olyan sok energiámba fog ez kerülni, hogy lehet, hogy abban a pillanatban megbánom majd.
És akkor még ott van a bizonytalanság, hogy akkor hogy lesz majd két hét múlva. Úgy biztosan nem, ahogy szeretném, és már barátkozom a gondolattal, hogy ne húzzam a számat, vagy legalább ne látványosan, hanem majd csak simán örüljek annak, ami következik.
És igen, azzal is szembesültem, hogy alig 47 nap múlva karácsony lesz. Amit nem lesz egyszerű kivitelezni. Akkor sem, ha a végletekig leegyszerűsítek majd mindent.
Szóval, mindezek kapcsán eszembe jutott, hogy valószínűleg a férfiaknak azért könnyebb, mert nem agyalnak feleslegesen mindenfélén, hanem mindig épp az adott helyzetre koncentrálnak, és azt oldják meg. Nem előre gondolkodnak, meg nem utólag azon, hogy "mi lett volna, ha". Gondolom amikor pihennek, akkor eszükbe sem jut, hogy "hú, a tesicuccot nem mostam ki", vagy hogy "már megint nem vettem mosogatógép tablettát, és úgy a pihenésből tényleg relax és feltöltődés lesz.
Közben azért csendben és titkon arról álmodozom, hogy lesz még az idén minimum egy olyan napom, amikor csend lesz és nyugalom, és én majd pihenek... meg olyan ízig-vérig nőnek érzem magam. Nem tudom mitől lenne ez így, de hátha..
Addig meg kiáztatom a hidegfrontot érző izmaimat a kádban. Mindenhol görcsöl és fáj már, éppen ideje lesz. :) (és gondolom ettől még sokkal inkább nyűgös vagyok, mint csak úgy szimplán lennék)

Nem kellett volna..

... tegnap ez az x faktoros bejegyzés. Sőt, legfőképp nem kellett volna leírnom, hogy a ByTheWay-t és Csordás Ákost szeretném látni az élen. Valahogy félreérthető lehettem az Univerzumnak, én nem tudom, hogy félregondolok, vagy félrebeszélek.. (még szerencse, hogy semmi mást nem csinálok így félre...), de úgy adódott, hogy ma este épp ők ketten párbajoztak. Nagyon csúnyán káromkodtam, és nagyon mérges is voltam... mert tudtam, hogy akárhogy is, valamelyikőjük kiesik. Még az utolsó pillanatban sem tudtam eldönteni, melyiküknek szurkolok jobban, de tudtam, hogy ha majd megkérdezi Balázs, hogy "éééés, mikor sírtál utoljára?" akkor kénytelen lennék bevallani, hogy hát, tegnap este.. egy kicsikét.
Szóval, nem kellett volna ezt mondanom, de már mindegy. Megtörtént. Nyilván okkal, mert ugye semmi sem történik csak úgy... sajnálom nagyon a ByTheWay-t, mert nagyon szerettem őket, és olyan rossz volt látni a csalódott arcukat. És igen, dühös vagyok, amiért olyanok menekültek, akik igen...

És nem kellett volna belekezdenem se a konyhatakarításba, mert most, hogy kész van egy része, egyfolytában jár a szemem, és nézem, hogy még mi mindent kell megcsinálni. Persze, azt is megnézem, ami már szép, és remélem, hogy nem úgy lesz, hogy mire újra eljutok odáig, hogy folytassam, addigra kezdhetem elölről, mert már a most lesikált poharak, edények is újra porosak lesznek. :)

És nem kellett volna most az órára sem néznem... Mert ha nem néztem volna rá, akkor most még biztosan kitalálnék valamit, amit elmesélhetnék, de így már nem tehetem. Aludni kell menni.. így is késésben vagyok.. nem kicsit. :) (mert nem kellett volna a kádban olvasni...)

Ez is eltelt...

Eltelt ez a három nap. Még nyújtanám egy kicsit, ha tehetném, mert ez most annyira jó volt, mint utoljára még a nyaralás két hete... de miután nyújtani nem lehet, hát csak simán örülök neki, hogy most sikerült mindent elengedni, hagyni.. és csak egymással törődni, meg azzal, hogy jól érezzük magunkat. :) Ritkán megy ez, én is tudom, hogy néha túl erős bennünk a kötelességtudat, ami nem hagy bennünket kikapcsolni. 

Most a kapcsoló elég jól be volt élesítve mindkettőnkben, vagyis eljutottunk egy olyan fokú kimerültséghez, amikor már az volt az elsődleges, hogy pihenjünk. :) És igaz, hogy rengeteg kilométer van bennünk, de köszönhetően ennek a késő nyári időnek, ami jutott így október végére, a legkevésbé sem volt fárasztó. :) 

Ma már nem voltunk sehol, csak itthon. Mostam, bevásároltunk, könyvtárba mentünk.. (és itt meg kell örökítenem, hogy Patrik a felnőtt-könyvtárból kölcsönzött ma, mert a gyerekkönyvek között nem talált semmit, ami érdekelné és még nem olvasta..) Közben még kutyáztunk, mosógépet szereltünk (jobban mondva Balázs, én csak kibiceltem ott..)

Most estére ugyan fáradtnak érzem magam, meg már azt is tudom, hogy holnap délre kell menni dolgozni, de a legkevésbé sem érdekel.. két nap csak, és aztán egyet újra itthon leszek. :) Legalább egyet. Ha meg szerencsém lesz, akkor hármat. :)

Azért ma még elmesélek valamit erről a nagy kópé Rolandról.. aki amúgy roppant nagyfiú, és ma simán elköltötte a "nehezen megkeresett" ötszázasát a boltban.. Szóval, ez a nagy gyerek... panaszkodott ma, hogy fáj a hüvelykujja. Emlékszem, hogy valamikor hallottam egy olyan kiabálást tőle, hogy "Ne már, Erik, kitöröd az ujjam...", de már én magam sem tudom, hogy ez a napokban volt, vagy a múlt héten még, úgyhogy úgy döntöttem, nem gyártok összeesküvés elméleteket. Ugyan kiskirályfi ragaszkodna a röntgenhez, de az én mindentlátó szemeim megállapították, hogy törés egészen biztosan nincs, talán egy picit megzúzódott valahol. Megbeszéltük, hogy fürdés után bekenem neki. Jött is, ahogy az egy igazán beteg férfihoz illik, tartotta az ujját, és sziszegett is rendesen, ahogy kentem, hogy húúú, hideg, húúú fáj is.. Mikor végeztünk, mondtam neki nagy komolyan, hogy akkor most tartsa így, ahogy most van, és feküdjön le, hogy hamar meggyógyuljon. Magam sem hittem, hogy még az ilyet beveszi. De igen. Ahogy volt, lefeküdt, és tíz perc múlva már aludt. :) Szóval amilyen nagy kópé, olyan kicsi gyerek is még. :) 

Óraállítás

... csak hogy nehogy elfelejtsétek, azért ez a cím. Holnap reggelre elcsalunk egy órát, annyival többet aludhatunk. Aztán majd tavasszal meg megint fordul a kocka.
Szerintem hülyeség az egész, ahogy van, és én a hivatalos magyarázatot sem hiszem el, hogy mennyit spórolunk energiaszinten ezzel az egy órával. Eleve hogy spórolnánk, mikor hónapokon keresztül délután öttől már koromsötét lesz?
Nem tudom ki találta ezt ki egyébként, de hülye ötlet volt. Ahogy én látom, a természet magától is rendezi az ilyesmit, mert észrevehetően később kel a nap, és korábban nyugszik anélkül is, hogy az órát piszkálnánk. Szépen beállnánk magunktól a "téli időszámításra" szimplán csak józan paraszti ésszel, mint ahogy majd a nyárira is gond nélkül. Így meg majd napokig csodálkozunk, hogy jééé, még csak fél hat, és már sötét van? Vagy majd tavasszal, mikor egy órával kevesebbet alszunk, és még napokig azt nyögjük.
Még emlékszem rá, mikor picik voltak a fiúk, minden ilyennél egy-egy negyed órával tudtunk csalni oda-vissza a fürdésidővel, meg minden mással, mert volt egy napirend, ami borult mindegyik óraállításnál. Nem volt nehéz átállni, de kellett hozzá egy kis rugalmasság.

Most amúgy én örülhetnék, mert lassan húsz órája vagyok ébren, és akkor egy órát pluszban máris számolhatok a leendő alvásidőmre. De ha belegondolok, hogy milyen korán sötétedik majd.. inkább aludnék kevesebbet.. :)


De azért el ne felejtsétek. Háromról kettőre. Hogy majd kétszer legyen három. Logikus, ugye? És egyébként azt tudja valaki, hogy miért pont háromról kettőre? Miért egyről éjfélre, vagy hatról ötre? És van ember, aki ezt pontosan az előírás szerint teszi? Ti mikor állítjátok át, lefekvés előtt, vagy felkelés után? Én évekig minden órát precizen átállítottam a megfelelő időre lefekvés előtt, de lustulok, és most már jó párszor hagytam reggelre. És reggel rendszerint gondolkodóba esem, hogy most akkor hogy is vagyunk épp? Hány óra is van valójában? :D

Nem baj

Tudom én, hogy semmi sem fekete és fehér, mert megannyi szín van még az élet palettáján, mégis néha nekikeseredek azon, hogy minden hitem, tudásom és bizakodásom ellenére igenis a világ fekete és fehér. De mondhatnám úgy is, hogy vagy igen, vagy nem. A kettő között még ott van a talán, a lehet, meg egy csomó minden más, mégsincs semmi. Nem tudom miért akarom, hogy beleférjen más is, mikor olyan nyilvánvaló, hogy nem is kell beleférnie.
Nyilvánvaló, mert a saját anyámnak sem tűnik fel, hogy nem találkoztunk egy hete, és amikor a hatodik nap estéjén találkozunk, akkor sem jut eszébe semmi más, minthogy az épp aktuális sértettségét elmesélni. És ugyanez ma este... amikor megkérdezi, hogy megyek e holnap a piacra? Mondom, hogy mennék, dolgozni megyek. Észre sem vette, hogy ma sem találkoztunk, mert nem voltam itthon délelőtt.
Tény, hogy nem vagyok egy jelentős valaki. Afféle tartozéknak számítok sokaknál.. valaki, aki elintézi, aki megnézi, megírja, megcsinálja, letölti, meghallgatja.. de emögött én nem is vagyok én. Csak a tartozék, aki éppen addig jó, amíg tartozékként szükség van rá, amúgy meg le sem ....
Nem baj. Illetve de, baj. Még. De már nem sokáig. Ezzel is elszámolok magamban, és leszámolok..
És nem, nem érzem magam önzőnek. Tizenpár hosszú éven keresztül voltam én a stabil tartozék.. és elég volt hozzá nyolc hónap, hogy ott is maradjak nekik, ahova való vagyok szerintük.

És mindez még egy csomó mindenbe behelyettesíthető lenne. Ha hagynám. De igazából még ha épp nagyon rosszul is esik mindezzel szembesülni, azért az a helyzet, hogy az én hitem, tudásom és bizakodásom azt mondatja velem, hogy a világnak szivárvány színűnek kell lennie. :) Én meg meg is fogom az összes színt találni. Milyen jó is lesz annak, akinek van hite, és bizakodása hozzá, hogy kitartson, mert majd velem együtt biztosan ő is meglátja. (ha meg nem, majd megmutatom)

Bevallom...

Azt hiszem, elég jól ismerem már magam, és elég keményen realista is, és még keményebben kritikus is vagyok magammal szemben. Igaz, azért hajlamos vagyok mentegetni is magam bizonyos helyzetekben, de ez elég ritka. Be is látom, és be is vallom, ha valamit nem jól csinálok.
Néha talán hamarabb is, mint kéne.. és olyankor aztán beindul a stressz-faktor, és jobban akarom csinálni, de innentől mindig veszett fejsze nyele, mert minél jobban akarom, annál kevésbé lesz olyan, amilyennek kéne. Na, ez egy kicsit érthetetlen megfogalmazás, de ha sikerül kibogozni, akkor majd elhiszitek talán, hogy tényleg.
Nem vagyok egy kapkodó idegbeteg fajta, de mostanában egyre többször kapom azon magam, hogy bizonyos helyzetekben a gyomrom egycsomóban van, a szívem kalapál, a kezem remeg, és jó mély lélegzeteket kell vennem ahhoz, hogy elmúljon. Próbálom uralni, és tudatosítani magamban, hogy nincs mitől tartanom, mindent meg tudok oldani, legyen szó akár munkahelyi dologról, akár itthoniról. Eddig is ment, ezután is fog biztosan.
Nem megy ez olyan könnyen, mint amilyen könnyedén bekúszott ez a valami az életembe, mert akármilyen tudatosan hárítom is magamtól, azért elő-előfordul. Minél fáradtabb vagyok, annál inkább.
Nem beszélek róla senkinek (épp ezért most itt elmondom gyorsan mindenkinek.... logikus), mert amiről nem beszélünk, az ugye nincs is. És tulajdonképpen tényleg nincs is semmi.
Tisztában vagyok azzal is, hogy az elmúlt (éppen tegnap elmúlt) nyolc hónap életem egyik legkeményebb időszaka volt. Nyilván nyomot hagyott. Történtek jó és rossz dolgok, fizikailag néha elértem a határaimat, az állóképességem határait meg még meg is nyújtottam. Éreztem magam a felhők között, és a pokol mélyén is.. igazi cirkuszi mutatványosnak éreztem magam sokszor, mikor a mindennapjainkat bonyolítottam. Azt gondolom, el kell még telnie egy kis időnek, hogy belül is annyira magabiztos legyek, mint amennyire amúgy gondolnak (és ahogy egyébként viselkedem is).
Ez az egész meg azért épp most került ide, mert az előbb, miközben már gondolatban a lefekvéshez készülődtem, eszembe jutott, hogy holnap mi vár rám... stresszes lesz. Nemkicsit. És már be is indult a gyomrom, meg a szívem...De ezt reggelig kialszom. :)
És ezt csak apróbetűvel, de mégis... annyira nem értettem régen Balázst, hogy mit stresszel mindenen.. dolgozott itthon is fejben munkaidő előtt, után.. .. de már értem.. Azért remélem, neki könnyebb volt mindez. :)

És amúgy is... még kettő (vagy három?) nap munka, és aztán kettő nap szabi jön.. hétfőn és kedden nem dolgozom a jövő héten. :) Legjobb lenne, ha négynapos hétvégém lenne, de sanszos, hogy "csak" háromnapos lesz. Sebaj.. minden nap ajándék. :)

A gyerekeim meg igazi mázlisták.. vagy mondtam már? Holnaptól egészen a jövő hét végéig tart az őszi szünetük. :)

Mennyi, mennyi minden...

... amit köszönni is tartozom a mai napért. Meg mennyi, mennyi minden, ami belefért a mai napba. És igen, itt van este tizenegy óra, és én még mindig nem alszom, pedig négy óra alvással csináltam végig a mai napot.
Hogy mi minden fért bele? Hát dolgoztam.. aztán munka után ittunk egy kávét itthon, és már várt is a fodrász. Végre megint megszabadított a hajtömegem felétől (tudom, tudom, legyek hálás érte), egy kicsit vágott, egy kicsit ritkított, és voila, máris letagadhatok egy pár évet. Bár.. nem is tudom már melyik nap volt, amikor azt mondta nekem Balázs (aki amúgy azért a legnagyobb kritikusom ám), hogy nem is látszom annyinak, amennyi vagyok. :) Szóval, lehet, hogy nincs is erre szükség.. meg amúgy sem szoktam, bátran bevállalom azt a harmincötöt. :) És az a hajmosás.. hát.. na... lehetne ez minden másnap, el tudnám viselni. Tudnék itt ódákat zengeni az érzésről, de aki tudja, hogy milyen, az úgyis tudja, aki meg nem, hát nagyon sürgősen pótolja ezt a hiányosságot, mert nem tudja mit hagy ki.
Na és ezek után már éppen elhelyezkedtem volna a kanapén, hogy akkor most csak úgy ücsörgök egy kicsit, amikor megjelent legnagyobb gyermekünk, hogy majd lassan kéne neki egy új cipő, mert kezd szétjönni a cipője. Megnézte az apja, és közölte, hogy oké, akkor most indulunk. Vicces amúgy, ha nem lenne idegesítő, hogy amit ez a gyerek éppen a kezdetnek titulált, az tulajdonképpen azt jelentette, hogy a cipőnek a fél talpa már el volt válva a felsőrésztől. Célba vettük a Decathlont, mert hogy a másik D betűs, csak és kizárólag cipőkkel foglalkozó vállalatnál többet cipőt biztos hogy nem veszünk.. a decathlonosok meg már bejöttek (nem is értem, miért nem itt kezdtünk az ősszel is...). Kellett hozzá újfent egy idegállapot, hogy túléljük, mire mindhárman felpróbáltak egyet-egyet, mert azért egy pár cipőért elég nagy hülyeség elmenni, nem? Rögtön három kell... sőt, még én is kaptam egy sajátmárkás fehér sportcipőt (ó, hát sosem növöm ki, hogy a sportcipő a kényelmes). Még mehettek egy kört a rollerekkel is, meg gördeszkáztak, Erik is megkapta a megígért sapkát is. Innen pedig.. mi, őrültek... még elmentünk a Burger Kingbe. Mert a múlt héten ez elmaradt. Jó, más volt  helyette, de mindegy. :) Patrik egyfolytában mutogatta az ő whopperét, hogy olyan fura, benne van a bacon, meg sajt, meg valami zöld izé. Állította, hogy wasabi, mert csíp. Mindig csak felajánlottuk, hogy valaki cserél vele, de csak ette.. az utolsó két falatot már nem bírta, odaadta az apjának. Aki megette, és majdnem tüzet okádott. :) Elcserélték a szendvicset, és a mienk helyett kaptunk egyet a guacamole szószos whopperből. Ha előbb rájövünk, persze, kicseréltettük volna, de így már késő volt. Szegény.. jól kitoltunk vele. Megivott vagy egy liter innivalót utána. :D
És még mindig nem volt elég.. mert még vettünk egy másik kádkilépőt is, meg a gyerekszobába egy órát, naná, hogy két különböző helyen. :)

Éppen hazaértünk az x-faktorra. :)
Szóval, van bennem szufla, mert egészen jól bírtam a mai napot (pedig egy lyukas garast sem adtam volna érte), de nem ez a lényeg.
A lényeg, hogy mennyire jó, hogy helyettem is felismerte Balázs, hogy a tegnapi nap után leginkább erre van szükségem. :)

Na végre...

Most akkor ma este elégedetten hátradőlhetek (majd ha még elmosogatom azt a pár edényt, ami még ott maradt a mosogatóban), mert végre-valahára..... kimostam az összes ágyneműt. Felporszívóztam mindenhol.. a galérián is.. olyan alapossággal, hogy sírva menekültek a pókok mindenhonnan. :)
 És még a fiaim is újra emberformájúak lettek, mert végre levágtam a hajukat. Igaz, ők annyira nem örülnek, mert senki nem lett "pávagyerek", ahogy azt ők szeretnék.. (még még mit nem...), de megint sikerült azzal elodázni a dolgot, hogy most akkor levágjuk, és majd mostantól megpróbáljuk úgy fazonírozni, hogy végül majd lehessen égnek állítani. Ők csak sejtik, én meg tudom, hogy ebből nem lesz semmi, mert mindenkinek éppen három forgó van a feje tetején, amitől aztán egészen komolyan képtelenség hajat pávásítani, de sebaj.. Ahogy Erik mondta ma este "a remény hal meg utoljára". Ő abban reménykedik, hogy elmúlnak a forgói, én meg abban, hogy kimegy a divatból ez az idióta frizura. :) Mondjuk az én reményem beteljesedésére nagyobb esély van szerintem. :)
Na és még ezen kívül főztem is, meg átválogattam két szatyor ruhát, és a megfelelő kupacokba rendeztem őket (már nem jó- most pont jó- majd jó lesz). Erre a válogatásra külön büszke vagyok, mert az ilyet szoktam hetekig halogatni, és kerülgetni.
A kellemesnél egy kicsit jobban elfáradtam, de ezért kárpótol az illatos ágynemű, meg az elégedettség-érzés.

És nem, nem ejtek egy szót sem az x-faktorról, már csak azért sem, hogy ne legyen igaza a sógoromnak, aki már a múlt héten mély sóhajjal vette tudomásul, hogy akkor majd most beindul a heti egy x-faktor poszt. Hát nem. :P (majd jövő héten bepótolom.. de psssszt)

Multikulti

Réges régen nagyon sokat foglalkoztam olyan dolgokkal, amik nem kézzelfoghatóak, vagy épp egyáltalán nem tűnnek reálisnak. És réges régen ezeket szépen meg is fogalmaztam, és ráérő időben meg is osztottam mindenkivel, akit érdekelt. (azzal is, akit nem, csak Ő nem olvasta el)
Mostanság sem foglalkozom kevesebbet ezekkel, csak már sokkal kevesebbszer írom le. :) Ennek semmi más oka nincs, csak simán a lustaság, és az időhiány. Elég kemény helyzet érdekes és értelmes gondolatokat papírra (monitorra) vetni úgy, hogy közben már leragad a szemem.
Azt akarom ezzel csak mondani, hogy tulajdonképpen mondhatnám magamra, hogy egyfajta vallási multikulti vagyok, még ha ilyen nem is létezik. Mert én pont ugyanúgy hiszek Istenben, mint ahogy hiszem, hogy vannak angyalok, meg hogy létezik a szellemvilág. Sőt, az is elég megingathatlan hitem, hogy nem csak ez az egy életünk van, hanem akármennyi.
Egészen biztos vagyok abban, hogy minden okkal történik az életünkben, és minden úgy alakul épp, hogy az a mi fejlődésünket szolgálja. Nem mindig esik le azonnal az ejtőernyős fatantusz, főleg olyankor, mikor épp nehézségekkel találom szembe magam. De a nehézségek mind-mind olyan hegyek, amiket ha megmászok, utána büszke vagyok rá, hogy megtettem. Egy kis ücsörgés közben elmesélem magamnak, hogy milyen is volt az odavezető út, csomagolom az élményeket, amiket út közben szereztem. Vannak, amiket azonnal kidobok, mert nem akarok vele többet foglalkozni. És vannak, amiket kicsit tovább tartogatok még.
Részt vesznek időről időre olyan emberek az életemben, akik nem szimpatikusak, és még az én elfogadó lényem sem képes velük semmilyen módon kommunikálni. Őket egy darabig hagyom, hátha az én következtetéseim rosszak. Ilyenkor mondjuk még rabolják az energiámat rendesen.
Aztán pedig, amikor végképp kiderül, jól tudom e érezni magam vele egy percre is akár, akkor megállok, és gondolkodom. Arra törekszem, hogy egyetlen emberi kapcsolatom se záruljon keserűséggel, vagy haraggal. De Őket nem engedem többé magamhoz. Semmilyen értelemben. Nem azért, mert én különb vagyok bárkinél is, szó sincs erről.. De a mindennapokban nem harcolok én senkivel sem egyik dimenzióban sem. Nem könnyű egyébként, és még alig-alig sikerül az epés megjegyzéseket figyelmen kívül hagyni. De haladok.. néha már észre sem veszem. :)

Ezt is kipróbálom

Először vannak a nagy fogadalmak. Aztán meg vannak az élet hozta tapasztalatok. És a kettőt kell valahogy összegyúrni ahhoz, hogy egyszer majd, vagy inkább előbb-utóbb egy nagyjából elégedett állapotot összehozzon az ember.
Néha én is hátradőlök, és megnyugszom, hogy na, ezt jól csinálom.
Aztán a következő héten közlöm magammal, hogy én vagyok a világ legrosszabb háziasszonya, meg felesége, sőt, egy gyereknek sincs olyan szörnyű anyja, mint az enyémeknek.
Ez ugye közel sem az egyensúly-állapot. Pedig fejben megvan. Minden kis mozzanat meg van komponálva, minden flottul megy, és nincs benne olyan, hogy nincs kedvem megmozdulni sem a fáradtságtól, ugyanakkor tele vagyok bűntudattal és haraggal, amiért még mindig nem porszívóztam fel, nem takarítottam ki a wc-t, meg ilyenek.
Nem vagyok az a fajta, aki képes a fly lady programot csinálni. Az első héten agybajt kapnék, az tuti, amikor ötödször kéne a mosogatót kötelezően kisikálnom. (pedig amúgy azt magamtól is megcsinálom). Az a fajta sem vagyok, aki képes nekiállni sportolni, pedig elhiszem, hogy az abba fektetett energia sokszorosan megtérül, mert nem csak egészségesebb lesz tőle, aki csinálja, hanem még egy csomó energia fel is szabadul közben, ami majd újrahasznosítható lesz (mondjuk mosogató-sikálásra is akár).
Van kitartásom, ez egy csomó mindenben bebizonyosodott már, és mégsincs mindenhez.
Kezelhetném kudarcként is ezt az egészet. Ahogy a pár évvel ezelőtti énem kezelte volna. Már nem. Az élet hozta tapasztalatom azt mondatja velem, hogy nem ilyen egyszerű ez. Mert ami esetleg kisebb kudarc itt, az máshol ötszörakkora siker. Így a mérleg még mindig erősen pozitív.
Igazából csak azt akartam mondani, hogy én, a híresen későig fent lévő ma este húsz percen belül ágyban leszek. Mondom. Tíz órakor.
Csak mert ezt is meg kell tapasztalnom. Hátha jobban viselem majd a holnapot. :) És akkor mindenki jól jár.

Nem is gáz

Azt akarom ma elmesélni, hogy újra és újra döbbenek azon, hogy Ember és ember között mennyi különbség van. Meg hogy nem is vagyok én olyan gáz szülő, akármit is állítanak rólam mások. Mert én... ahhoz képest... nem is féltem agyon az én fiaimat, meg nem is akadok ki dolgokon.. ahhoz képest én egy tök elfogadó és toleráns szülő vagyok, aki igyekszik a gyerekeit is erre hangolni.
De közben rájöttem, hogy minden bizonnyal az most amúgy is az a hét, amikor a szülők kilencvenkilenc százaléka rádöbben ilyesmire, és simán lehet, hogy másokat meg én döbbentem le akkor, amikor elkezdem elengedni az ötödikesem kezét, mert ő már felsős. És mint ilyentől, lassacskán elvárható az önállóság. Leginkább iskola-fronton. Mert amúgy az olyan, mint az én munkám. Nekem is el kell számolnom a dolgaimmal, meg neki is. Az én lelkiismeretem akkor tiszta, ha mindent megtettem azért, hogy a munkámat a tőlem telhető legjobban végezzem, az övé meg gondolom attól, hogy ugyanezt teszi.
És amúgy meg a falnak megyek azoktól a kérdésektől, hogy tudjuk e már biztosra, hova megy Patrik középiskolába? Hát nem, nem tudjuk. Illetve, az apja egészen biztos benne, hogy hova megy. De szerintem nem oda fog, mert mindenki lebeszél róla. Amúgy meg továbbra is úgy gondolom, nincs most jó döntés. De valamit majd választani kell.
Mondjuk én részemről ilyeneket választanék, hogy

forrás

vagy

Éld át, meséld el..

..mondjuk, hogy mi minden történt ma. :) Semmi különös, mégis mennyi minden. És minden, ami amúgy semmi különös, mennyiféle gondolatot indított el bennem. Biztos mások is így vannak ezzel, csak sajnos sokan úgy vannak vele, hogy átélik, de nem mesélik el. Pedig én hiszem azt, (és tulajdonképpen ezért is él ez a blog ennyi ideje már) hogy minden, ami valamit elindított bennem, másokban is elindít valamit. Ezt hívják kommunikációnak, együttgondolkodásnak, meg beszélgetésnek.
Ma például kedvem lett volna hozzá, hogy ha lehetőségem is van, akkor felhívjam az oktatásért felelős mindenféle döntésképes embert, hogy ugyan, most azonnal üljön autóba, és jöjjön el hozzánk. Megmutattam volna nekik ott helyben, hogy tessék.. lehet(ne) ezt így is. Mert ma nálunk "szülői értekezlet" volt. Egészen rendhagyó módon, mert velünk voltak a gyerekek is, meg még esetleg a tesók is, és nem ültünk az osztályteremben jegyzettömbbel és tollal felszerelkezve, tiszta stresszben, hogy mindent gondosan lejegyzeteljünk. Helyette volt a kezünkben süti, vagy épp egy szelet zsíros kenyér, és csak egy-két elvetemült ember jegyzetelt. Beszélgettünk, megbeszéltünk minden fontos tudnivalót, mégis olyan más volt az egésznek a hangulata, mintha úgy tartottuk volna, ahogy ezt szokás. És miközben mindennek a részese voltam, konkrétan az jutott eszembe, hogy miért is nem így csinálja mindenki? Mennyivel egyszerűbb és közvetlenebb az egész. Olyan emberléptékű. Sokkal kiismerhetőbb a gyerekem osztályának világa egy ilyen közegben, mint a másik félében. Mert pl. láttam azt, hogy ezek a gyerekek ugyan nemigen találkoztak egész nyáron, de most, egy hét után pontosan ugyanott folytatták, mint ahol abbamaradt minden június közepén. Együtt játszanak, szemmel láthatóan szeretik egymást. Szemmel látható az is, hogy a két tanító néni mennyire szereti őket, és mennyire "magáénak" érzi mindet, mégis tiszteletben tartják minden gyerek családját. Áldás ez most, ebben a tanévben különösen, hogy ebben az őrült bizonytalanságban is megmaradt minden ilyen biztosnak. :) Ilyet kívánnék mindenkinek.
Ugyanakkor itt van a szomszéd faluban az a bizonyos esküvő. Az a nagybetűs, amiről hetek óta olvasni lépten-nyomon, és hallani mindenfélét. Mindenki tudni véle, hányan lesznek, kik lesznek ott, sőt, még azt is, ki mit visz nászajándékba. Ezzel kapcsolatban is gondolkodtam, hogy micsoda emberek vagyunk mi, hogy valakiknek a legboldogabb napját mocskoljuk ilyesmivel? Gyakorlatilag mindegy, hogy kik ők, mert ez akkor is életük legszebb napja. Épp elég teher lehet együtt élni mindazzal, amivel járhat az, hogy ki is az apja ennek a lánynak, és akkor még ez a nap is, ahelyett, hogy arról szólna, hogy ő a legszebb, és a legboldogabb, tűzszerészek vizsgálódnak, és attól kell tartania, megjelennek e a tüntetők? Nem szép dolog ez szerintem. Lehet az embernek véleménye a politikáról, a politikusokról, miért ne lehetne? Nekem is van (de ezt megtartom magamnak). De nem szúrja a szemem, hogy mi minden jut neki az esküvőjére, mert nekem is volt, és nekem az a nap úgy volt tökéletes, ahogy volt. :)
Na és persze volt ma már x faktor is. Tudom, tudom.. senki nem nézi, mert fújj de színvonaltalan, és fújjAlföldi, fújjSzikora, és TóthGabinemááááár, mégis mindenki képben lesz majd, hogy ki mit mondott, mit csinált. Nos, én bevállalom szépen, ahogy az elmúlt években is, hogy néztem. Alföldiből nem ábrándultam ki, bár nem gondoltam volna róla, hogy ennyire kritikus, mint amennyire az. Gabi hangját imádom, a stílusa amúgy távol áll tőlem, de az ez életszeretet, ami árad belőle, az magával ragadó. Szikora Robit pedig majdnem megsajnáltam, hogy az az ember, aki annyi szenvedéllyel énekelte, hogy "Ó,Mariiiiina.... " milyen nagyon öregember lett. Voltak szemöldökfelvonós emberek, volt, akitől a hideg rázott, és volt, akitől a könnyeim potyogtak a nevetéstől. :) A szolfézstanárnőtől, aki azon a félelmetes hangon hörgött, háááát.. majdnem leugrottam az ágyról.. Amúgy sem bírom ezt a hörgős zenét, és a kőkemény metál sem az én világom. Na de volt azért, aki könnyet csalt a szemembe, és voltak, akiknek meglepően jó hangon énekeltek. :) Nézni fogom továbbra is, és majd, amikor eljutunk odáig, azt is el fogom árulni, kinek fogok drukkolni. :)
És most Te jössz. Meséld el, mit éltél át. :) Vagy csak azt, mi jutott eszedbe arról, amit én meséltem...