Az élet végtelen körforgásában

,ahol most vagyok, minden teljes, egész és tökéletes, de az élet mégis folyton változik...(folytatás itt, ha érdekel) Az esetek többségében én ezt rendesen elfelejtem. A legkevésbé sem érzem sem teljesnek, sem tökéletesnek a világomat, azt meg végképp nem mondhatom, hogy "világomban minden rendben van". Vagyis mondani épp mondhatom, de nem leszek hiteles, mert én sem fogom elhinni. Nincs kézzelfogható oka ennek, mert ha csak felszínes dolgokat nézünk, akkor elégedettnek kéne lennem. De még mennyire, hogy annak... mindkettőnknek van munkája, ami a mostani világban máris nagy szó. Minden csekkünk be van fizetve, egyetlen egy elmaradásunk sem volt az elmúlt öt évben sem. És ez is nagy szó, azt hiszem. Minden nap van mit ennünk, és ugyan a hóvégék még mindig nadrágszíjösszehúzósak, de csak az utolsó napok azok, amikor nagyon meg kell fontolni, hogy mit veszünk. Nagyjából egészségesek vagyunk, ami bajunk van, az is kezelve van, vagy épp nyugalomban van, és egyik sem túl nagy baj. A gyerekeink helyesek, okosak, de legfőképpen vannak.. ami megint csak mekkora dolog már.
Kicsit szégyellem is, hogy én ennek ellenére elégedetlen vagyok a sorsommal. Ó, igen, tudom, én vagyok az, aki változtatni tudnék rajta.. de mégsem. Valamit nagyon nem jól csinálok, mert akármerre indulok, kőkemény betonfalakba ütközöm, és nem sikerül semmi. Sem másik munka, sem elköltözni, sem nyaralni menni (jelen pillanatban a fele királyságomat adnám egy hétért a Balatonon). Gondolom, hogy a hiba az én készülékemben van, mert csak én vagyok a családban akkora lúzer, hogy pl. a lottószámok közül négyet tök mellé ikszelek, egyet meg eltalálok. És ez a tökéletes példa mindenre. Jelentkeztem már úgy valahova, hogy megvolt mindenféle összeköttetés, és az álláshely az én jelentkezésem előtt fél órával keletkezett. Mégsem én lettem a nyerő ember, pedig nagyon-nagyon szerettem volna. Lehet rajtam valami titkos kód valahol, ami azt sugallja kifelé, hogy "született lúzer"? Nem tudom. 
Rosszabb napjaimon a kardomba dőlök minden sikertelenségemen, és magamba zárkózom, hogy senki ne is tudja, ne is lássa. Még rosszabb napjaimon a kardomba dőlésen túl mindenkit utálok, akiknek (szerintem) jobb, vagy könnyebb, vagy legalább valami olyasmit csinál, amit szeret. 
Jobb napjaimon azt mondom magamnak, még mindig nem jött el az idő a továbblépésre. Még mindig hiányzik belőlem valami, ami épp azt a következő lépést segítené elő. Nem tudok rájönni mi ez. Amíg nem jövök rá, addig meg váltakoznak ezek a jobb-rosszabb-még rosszabb napok. A jobbakon azért még álmodozom arról, hogy nemsokára lesz egy másik munkám, amivel sokkal jobban fogok keresni, és elköltözhetünk albérletbe egy nagyobb családi házba, ahol minden gyerekemnek lesz saját szobája, és a kutyák is elférnek majd. :) A rosszabbakon meg ezek miatt az álmok miatt még jobban utálom a mostani helyzetet. Ez is egyféle körforgás.. :D


No, de hogy elhiggyétek, hogy ez nem egy kesergő poszt, hanem csak tényközlő, elmondom még, hogy holnap megejtjük az idei első strandolásunkat. A gyerekek be vannak sózva, főleg, mert két hete készülünk, én meg még bőszen keresem a bikinim alsó részét. Remélhetőleg előkerül reggelig. :D

Ja, és mivel többen is megemlítettek a saját blogjaitokon emiatt, elárulom, hogy igen, élvezem, hogy meleg van. Ahogy Anikó nevezte: Dius-meleg. Szóval, aki utálja, engem szidjon, én kértem. :D