Ma volt

Majdnem poszt nélkül maradt mindenki, annyi időt elvacakoltam azzal, hogy találjak egy másik blogsablont a karácsonyi helyett. Ez sem az igazi, de még majd keresgélek, addig meg beérem ezzel. :) Mert amúgy nem rossz ez sem, csak már megint elképzeltem valamit, és csak azt keresem... :)
De azért mindenképpen meg kell ma örökítenem, hogy micsoda fergetegesen jó idő volt. Szépen, jobban mondva gyönyörűen sütött a nap, még ereje is volt rendesen. Így aztán hosszú idő után először ma délután sétálni voltunk a kutyáinkkal.
Az egy külön misét megér, hogy Freddy mit művelt. maradjunk annyiban hogy majdnem vissza is fordultunk vele, mert azt gondoltuk, ha már a szája is habzik izgatottságában, lehet, hogy nem kéne messzire vinnünk. :) (a habzó száj inkább rengeteg nyálat jelent, mint bármi mást.. ) De aztán csak mentünk, és ugyan folyamatosan zsizsik volt, és lepisilt minden szóba jöhető fűcsomót, bokrot, fát, villanyoszlopot, de szemmel láthatóan nagyon élvezte.
Arthur is nagyon örült a sétának, bár ő meg folyamatosan röfögött, eleinte ő is az izgatottság miatt, később talán már a fáradtságtól is. Egyszer le is hasalt az út közepére egy kicsit pihenni. :D
Úgy elfáradtak, hogy délután háromtól gyakorlatilag mozdulatlanul alaudtak, és este is csak enni keltek fel. :)

De jó lenne, ha minden hétvégén ilyen napsütés lenne. :)

Eközben a kutyakennelben...

... amire a napokban kikerülhetett volna a gyengélkedő tábla, két ki tudja mibajuk lehet francia bulldog tengeti napjait. Szörnyű sorsuk van egyébként, gondolom ha lenne facebook-juk, sorra tennék ki állapotuknak a boldogtalan, szomorú, beteg és hasonló szmájlikat. Jó, hát biztos van valami bajuk, mert az egyik sánta egy kicsit, a másik meg nem sánta, ámde nem lép rendesen a hátsó lábára, és remeg. A sánta Freddy, a remegtetős pedig Arthur. Még ezt is együtt csinálják.. mármint a betegeskedést, gondolom akkora közöttük az összetartás, hogy muszáj volt ennek így lennie.
Szóval, a gyengélkedő ebeknek éppenséggel egész udvartartása van.. akik adagolják a nurofent (nem röhög, frankón be lehet adni a fecskendőjével.. nem mellesleg szeretik is), amitől láss csodát.. múlóban a sántaság is, és a remegtetős is mindig valami átmeneti kis javulást mutat.. Emellett váltott műszakban történik a kedélyjavítás is, hol labdával, gyerektársaságban, hol hasvakargatással, jutalomfalatokkal, esetleg a mi vacsoránkból egy-egy falattal.
Egyébként nem éppen a szenvedés mintaképei, legalábbis fájdalomingert továbbra sem lehet belőlük kiváltani, akárhogy csavargatja-tekergeti-nyomkodja az ember a fájós lábat, ezek meg sem nyikkannak, csak esetleg kicsit hangosabb lesz az amúgy tökéletesen természetes horkolás-szerű lélegzetvételük. :) Az, hogy valami bajuk van, egyrészt nyilvánvaló abból, ahogyan járnak, másrészt abból, hogy azonnal éhségsztrájkba kezdenek. (már ami a normális kaját illeti...) Egy falat nem sok, annyit sem hajlandóak a szájukba venni, ha nincsenek jól.
Most mondanám, hogy még a kutyáknak is van valami szuperszenzitív érzékelőjük, és így harcolták ki maguknak a több figyelmet, amire egészen biztosan vágytak, csak épp nem jutott.. Csak azért nem mondom, mert az egészen biztos, hogy Freddy sántasága a saját harci kedvének köszönhető (kell neki folyton verekedni Arthurral), Arthurral meg talán én toltam ki, amikor valamelyik nap az "ölemben ült" egy fél órácskát. Mert nem fért bele.. csak félig. És a lábai a földön voltak, ő pedig el nem mozdult volna amúgy az ölemből, mert nagyon jó volt ott neki.. lehet, hogy elgémberedett.. Vagy megerőltette, ahogy támaszkodott. Vagy nem tudom.
Remélem amúgy, hogy semmi komoly, és sitty-sutty újra a régiek lesznek. :)
Addig meg hétvégén azt hiszem, még illatos kutyát is varázsolok belőlük..amíg még ilyen nyárias az idő.. :)

Ők is itt vannak ám

Azon gondolkodtam ma este, miközben az x-faktort néztem (és nem fogok ma írni róla, majd csak holnap, mikor már meg lesz a másik hat versenyző is), hogy mi az, amiről nagyon régen nem írtam. A csapból is a gyerekek iskolai ezmegaz-a, meg a munkám, meg a torokfájásom és ilyesmik folytak mostanában.. ezekről meg tudnék írni most is (igen, a torokfájás már megint... még mindig.. aktuális), csak nem akarok. :) A munkámról például napokig tudnék mesélni, csak olyan mélységben, ahogy tudnék nem szabad belemennem. De majd akit érdekel, annak egyszer elmesélem szóban. :) Vagy megtartom magamnak. :P
Na de tudom ám, miről, akarom mondani kiről, sőt.. még pontosabban kikről nem esett szó már nagyon régen. :) Pedig itt vannak... stabilan, imádnivalóan. Bizony, a két kutyánk. A két tökéletesen összecsiszolódott jóbarát, akik most, hogy már hideg van, a világ minden kincséért sem vonulnának külön, inkább összekuporodnak az egyik kutyaházban (mondanom sem kell, hogy a kisebbikben), és úgy alszanak. Amúgy meg tudom őket érteni, tök jól fűtik egymást. :)
Arti olyan kis öregfiúsan és egykedvűen tengeti a napjait, napozik, amikor teheti, és leginkább arra koncentrál, hogy Freddy hagyja őt békén. Freddy persze nem hagyja, mert ő meg még kamaszfiú, aki izgága, és játékos, és időközben tökéletes házőrzővé nőtte ki magát. Ember nem mer bejöni tőle, aki nem ismeri őt, mert olyan fenevad módra ugatja az idegeneket, hogy félnek tőle. Amúgy mókás, hogy ilyen harcias, mert ez csak addig tart, amíg ő bent van a helyén. Amint kiszabadul onnan, odarohan az idegenhez, és már játszik is vele. :) De ezt csak azokkal tudatjuk, akik megérdemlik. Nem baj az, ha félnek tőle.. :)
De Freddy továbbra is egy show-man, akivel ha időnk van egy élmény együtt lenni. Minden percünkben részt akar venni, és nem viseli el, hogy ha lát minket, de nem foglalkozunk vele. Olyankor mindig hangosabban nyüszít, egészen addig, amíg meg nem unja valaki, és ki nem engedi a kennelből. :) Akkor aztán roppant hálásan rögtön pacsit ad, vagy tizet egymásután. :) Azt kifejezetten utálja, ha valamelyik gyerek hintázik, olyankor neki ott kell lennie, különben elviselhetetlen hangon óbégat. :) A rollerre és a biciklire (meg a műanyag motorra) ádáz ellenségként tekint, ezeket ugatja.
Nem túl sokat tudunk velük foglalkozni mostanában, épp ezért hálásak is minden percért, ami jut nekik. :) A simogatásért is, a falatokért is, meg mindenért.. néha tüntetőleg nem esznek, ha sokat vannak egyedül, akkor főleg. Van olyan is, hogy csak tőlem fogadják el, bárki más adja, otthagyják, és egy szemet sem esznek a kutyatápból. :)
Reggelente együtt kávéznak velünk, és Balázs szilvás croissantjából az utolsó falaton ketten osztoznak. Addig meg ott ül mindkettő, és nagyokat nyel, meg nyalja a száját. :)
És amikor meg csak én vagyok itthon délelőtt, és el kell mennem bevásárolni, akkor ilyeneket művelnek a hátam mögött.

Nem mi voltunk.. ezek a rongyok csak úgy idejöttek...

És ilyen ártatlan képpel tudnak nézni minden ilyen után.. 

Miii? Ilyet? Sosem.. Látod milyen kis rendesek vagyunk...

Ha valaki megkérdezné, akkor azt mondanám gondolkodás nélkül, hogy francia bulldogot a világnak. :) A világ legjobb kutyái. :) 

És majd egyszer, amikor majd lesz még egy fekete kislány is mellettük.. meg talán egy angol bulldog is, akkor lesz igazán kerek az egész. :) De addig így is pont jó. :)

Pihi... pihi... pihi

Az a szó, hogy nyaralás, mindenkinek mást jelent, még akkor is, ha mindenkinek ugyanazt egyébként. Már csak azért is, mert annyi minden belefér...
Nekem most azt jelenti, hogy minden percet arra szánok, hogy pihenjek. Semmi felesleges pakolászás, vagy házimunka, sőt... Tudom, hogy mi mindenen vagyok túl az elmúlt pár hónapban, és őszintén szólva van mit kipihennem. (és nem csak nekem) És azt is tudom, hogy rögtön azután, hogy letelik a szabi, őrült hajsza vár rám odabent, úgyhogy nem árt előre is pihennem. Mondjuk azt nem nagyon lehet, de remélhetőleg legalább az elmúlt időszakot magam mögött hagyom ebből a szempontból.
Nem vágyom tehát most nagy kirándulásokra, ma még kicsikre sem, de ez akár változhat is, ahogy nő bennem a kipihentség-faktor. Nem vágyom semmi különösre, csak úgy lenni.
Ehhez meg aztán minden adott.
Azt mondjuk sokért nem adnám, ha a fiaim kicsit kisebb hangerővel lennének, vagy kicsit kevesebbet veszekednének, sőt, az sem lenne baj, ha egyáltalán nem veszekednének, piszkálnák egymást, szólnának be a másiknak. Kicsit tudnám nélkülözni Patrik roppant egyedi, ámde legalább ennyire fárasztó angol humorát (komolyan mondom, ha minden kötél szakad, majd ő lesz a következő Galla Miklós :D)
A Balaton még nem a szívem csücske. Úgy bokáig találkoztunk ma. Elegünk is volt egymásból hamar. Ő gondolta magában, hogy milyen finnyás egy h.p. ez a nő is, én meg gondoltam, hogy na, barátom.. nem elég, hogy iszapos vagy, meg hínáros, még hideg is? Hát köszi, akkor majd csak nézlek. Nézni viszont jó. Mert van valami megnyugtató ebben a hatalmas víztömegben, még akkor is, ha egyébként épp a hatalmassága miatt elég félelmetes is. Különösen szép olyankor, mikor megy le a nap. Ilyenkor vannak olyan pillanatok, amit semmilyen fényképezőgép, vagy szuperokos telefon sem tud visszaadni. Ezek ilyen retinába égett pillanatok.. mondjuk ma este, mikor Erik jött kifelé a vízből (ja, nekik nem hideg), mögötte a naplemente, ahogy aranyszínűre festette épp a tavat. Valami fantasztikus pillanat volt. Akkor ott simán elhittem, hogy Eriké az egész világ. :)

Csak a kutyák ne hiányoznának így... vannak ugyan hírek róluk, enni ettek, de Freddy egész este csak feküdt, és nézte az ajtót. A csukott ajtót. :( Azért remélem tudja, hogy nem hagytuk ott örökre. Mondani mondtam neki... na de vajon érti ő azt, hogy jövünk majd? Mióta csak megérkezett hozzánk, még sosem volt ilyen, hogy napokig ne lett volna vele egyikünk sem. Artira meg gondolni sem merek. ... Az én lelki klónom.. biztosan megviseli. És ahogy ismerem, kutyanyelven vigasztalgatja a kicsit, hogy ne féljen, Ő ott van vele, még ha mi, gonosz emberek, ott is hagytuk őket. De átvészelik, tudom.. okosak, meg minden.. meg amúgy hülyeség is így aggódni két kutyáért, mintha csak a gyerekeim lennének.

Ötéves

Ma bulldog szülinap volt nálunk. Arthur öt éves lett. Őt ez a tény a legkevésbé sem izgatta, semmi különbséget nem vett észre, kivéve, hogy az ötödik szülinapján kapott egy francia krémest öt gyertyával. A gyertyáktól persze félt, úgyhogy Roli elfújta helyette, és gyorsan el is tüntettük. Ugye francia bulldogként elég stílszerű volt a választás (és milyen hülyén nézett volna az eladó, ha elárulom, hogy a kutyának lesz) a francia krémessel. Az első pár másodperc azzal telt, hogy igen bizonytalanul nézte a sütit, meg minket, hogy tényleg szabad e neki. Aztán megértette, hogy tényleg az övé....  és akkor nekilátott. Körülbelül kettő falatra eltüntette, és utána még egy fél órácskát nyalogatta a száját. :) 

A tavalyi szülinapja óta nagyon sokat változott. Nagyon okos és szeretetreméltó kutya volt mindig, de ha ezt még lehet fokozni, hát akkor ő gond nélkül megtette. Azt hiszem, a legjobbat tettük neki azzal, hogy kapott egy "kisöcsit" Freddy személyében, még akkor is, ha Freddy mostanság már inkább nagytesó akar lenni, és rendszeresen ellátja Arti baját. Aki egyébként hagyja magát egy darabig. De ezek olyan harcok, amik bőven beleférnek a normálisba. Viszont.. mióta Freddy van, azóta Arthur is sokkal élénkebb, mint addig. Én azt gondolom, hogy Freddy akaratán kívül nagyon sokat segít neki eligazodni a világban, mert ugye ő nem hall. Freddy meg igen. És ha fütyülünk, akkor Freddy jön, Arti meg utána. :) De még ezt is lehet fokozni, mert ez a magányos harcos, aki akkor volt, amikor hozzánk érkezett, mostanra nem csak az én legjobb barátom lett, hanem Freddy-é is. Egy élmény látni, ahogy ezek minden lehetséges alkalommal összebújva alszanak. De úgy istenigazából összebújva. Freddy párnának, vagy lábtartónak használja Arthurt sokszor, akit ez a legkevésbé sem zavar. 

A másik "jótettünk" vele az ivartalanítási műtét volt. Száznyolcvan fokot fordult azután, lenyugodott, lehiggadt, olyan kis "nyugdíjas" lett belőle. Azt pedig még a mai napig is bámulom, hogy a műtét után egyetlen percre sem kellett neki a gallér, mert esze ágában sem volt nyalogatni a varratait, vagy piszkálni. 

Azért szeretem azt hinni, hogy jobban szeret már minket, mint az előző gazdáját szerette. Az biztos, hogy nagyon ragaszkodik hozzánk, és abban is elég magabiztos vagyok, hogy hozzám még egy kis plusz kötődése is van. 

Imádom, ahogy azokkal a nagyon kifejező szemeivel a szemembe néz rezzenéstelen arccal. Vállalva akár a rosszat is, bár olyankor hatalmasakat nyel. De ott ül, meg sem rezzen, meg sem moccan, és csak vár. Süketsége ellenére hihetetlenül kommunikatív, a mimikánkból olvas, és szerintem a rezgéseinket is érzi, mert megmorogja és megugatja a váratlanul betoppanót. Szeret tévét nézni, a focimeccs különösen lenyűgözi, de ma természetfilmet is nézett. És mondhat bárki bármit, igenis látnia kell... mert megugatta a borzot is, meg a csimpánzokat is. :)

Azt gondolom minden nap, amit már itt töltött, életünk legszebb ajándékai közé tartozik. Sokat tanultunk tőle, és dacára az első két nap ambivalens érzéseinek mára már senkinek semmiért nem adnám (még a sógoromnak sem, akármennyire is ő a kedvesebbik a sógorok közül). Szeretnék még a tizenötödik szülinapjára is francia krémest venni neki, hallgatnám a horkolását, és várnám türelmesen, míg végre rám néz, hogy meg is értse, épp azt szeretném, hogy jöjjön utánam. 

És bizonyítandó, mennyire a mi kutyánk... megmutatom, hogy bizony Ő is indulhat a családi "ki tud lehetetlenebb pózban aludni" versenyen. 

Kutyák és gyerekek

Figyelem itt a kétlábú és négylábú hímneműeket már jó régóta. És azt kell, hogy mondjam, tulajdonképpen nincs is olyan nagy különbség közöttük. Na nem kell felhördülni, mert igen, én is tisztában vagyok vele, hogy a kutya, az kutya, egészen addig, amíg nem Artiról és Freddy-ről van szó. Mert ők bizony nem csak úgy simán kutyák. Na de maradjunk témánál.
Hogy miben is hasonlítanak a kutyák és a gyerekek? Nos, pont ugyanúgy a kajára asszociálnak mindannyian, amikor én megjelenek. A különbség, hogy a gyerekek meg is kérdezik, a kutyáink ezt azért nem tudják, csak igen beszédes tekintettel néznek.
Aztán, pont ugyanolyan pofát vágnak mindannyian, ha rajta kapom őket valamin. A kutyákat általában azon, hogy kicincálták a szőnyeget valamelyik kutyaházból, a gyerekeket akármin. De tutira mindenki, kivétel nélkül őrült nagy szemekkel mozdulatlanul bámul rám, és közben nyel egy nagyot.
És abban is hasonlítanak, hogy amikor Balázs megszidja őket, akkor pár perc múlva jelentkeznek nálam egy kis vigasztalásra. :) Ezt az egyformaságot bírom a legjobban. Egyszer úgy találom magam, hogy mindenki egyszerre érkezik. :D
Ja, és a csokit/sütit/gabonapelyhet/túrórudit stb. is pont ugyanúgy szeretik mindannyian. Itt az a különbség, hogy a gyerekek azért kapnak ilyesmit, a kutyák azonban nem.

De az a legnagyobb hasonlóságuk, hogy a gyerekeimet is, és a kutyáimat is egyformán szeretem.
És ide kéne most egy csoportkép a gyerekeimről, és kutyáimról, ha lenne. De nincs. Úgyhogy ezt képzeljétek el. :)

Már egy év is eltelt

azóta, hogy az első kutyás bejegyzés született nálam. Épp az előbb olvastam vissza, és jókat mosolyogtam, ahogy visszaidéztem azt a bizonyos első estét. Akkor csak érzékeltettem, de nem írtam le, hogy azért az a kis incidens, ami akkor előfordult, engem rendesen megijesztett. El tartott pár napig, mire bízni tudtam benne, és el tudtam hinni, hogy tökéletesen ártalmatlan.
Aztán valahogy teljesen észrevétlenül szövődött közöttünk valami. Sosem hittem volna, hogy én képes vagyok rá, hogy így szeressek egy állatot, de igen. Minden pillanatunkban jelen van, és ugyan hallani nem hall bennünket, de mégis biztos vagyok benne, hogy mindent tud. Talán kicsit jobban is, mint mi azt gondolnánk. Olyan kifejező szemei vannak, és olyan kedvesen tudja odadugni a fejét az ember keze alá, hogy rengeteg ember tanulhatna tőle.
Az elmúlt egy év minden napja egy csodás ajándék volt vele. Új szokásokat vettünk fel miatta, programokat igazítottunk hozzá, orvoshoz vittük, fürdettük, játszottunk, aggódtunk érte. Szépen, gond nélkül illeszkedett be közénk, elfogadott mindenkit maga körül, és egy-két nehéz estét leszámítva, amikor kint ordított a saját helyén, mert be akart jönni, olyan, mintha mindig is itt lett volna.
Velem valamiért kicsit másképp viselkedik, mint a többiekkel. Talán tudja, hogy én vagyok a legérzékenyebb, talán csak tudja, hogy én vagyok a legsérülékenyebb, talán csak simán rokonlelkek vagyunk, nem tudom. Ami biztos, szeret engem. Látszik minden pillantásán, ahogy rám néz, ahogy jön utánam, és ahogy hálásan odaül a lábam mellé (szigorúan úgy, hogy hozzám érjen) amikor csak teheti.
Ha tehetném, még sok hozzá hasonló kutyám lenne. Fajtahű lennék, mert nagyon megszerettem őket, és már rég nem zavar, hogy nem szalonképesek egy kicsit sem (fingik, böfög, röfög). Esetleg még egy boxer jöhetne melléjük, vagy egy bullmasztiff házőrzőnek. :)
Egy biztos, Arthurt a legjobb barátaim között tartom számon. És az is biztos, hogy kutya nélkül lehet élni, csak nem érdemes.
Azt remélem, még sok évünk van együtt. :)

Egy kicsit mesélek a kutyákról

Tudtam, hogy meg fogom bánni, hogy egyetlen röpke gondolatfoszlányt sem mentettem el a hétvégi agymenéseimből sehova. Pedig a telefonom jegyzetfunkciója tök jó erre a célra. De annyira biztos voltam benne, hogy nem fogom elfelejteni, hogy ezúttal elő sem vettem. Hiba volt. Mert természetesen elfelejtettem, csak az érzésre emlékszem, ahogy formáltam magamban tovább és tovább a gondolathullámot. Tudom azt is, hogy néha elmosolyodtam magamban, amikor eszembe jutott, hogy majd erre valaki biztosan reagálni fog. Ilyenkor teljesen kikapcsol az agyam, és fejben folytatok párbeszédeket, amik annyira valóságosak, hogy amikor kizökkenek belőle, akkor csodálkozom is, hogy nem történt meg. De mindegy, mert az egészből ennyi maradt meg. Pedig még arra is emlékszem, hogy a hűtőt még akkor nem töröltem le. :D
Ehelyett most írok egy kicsit a kutyákról, mert már rég nem esett róluk szó. És most épp jókor jön, mert a statisztikában tegnapelőttre ijesztően nagy számú oldalletöltés szerepel, amit még fel kell dolgoznom.. A kutyás bejegyzések meg nem túl népszerűek nálam, ennélfogva meglehetősen biztonságosak is olyankor, ha az ember szép csendben akar megbújni, de mégis írni is szeretne.
Szóval, a kutyák... azt kell mondjam, így, közel öt hónappal Freddy érkezése után, hogy életünk legjobb döntése volt, hogy megvettük őt. Azért is, mert rengeteg szeretetet ad, rengeteg mókás percet szerzett már, de az, ahogy Arthur-t formálta azóta, az akkor sem sikerült volna nekünk, ha most mindketten, vagy akár mind az öten elvégzünk nagy hirtelen valami nagyon komoly tanfolyamot mondjuk Cesar Milan-nál.
Arthur, a maga imádnivaló bölcsességével természetesen kezdettől fogva magával ragadott minket. Csodáltuk, ahogy a süketsége ellenére boldogul, ahogy látszólat teljes életet él. Semmiben nem okozott neki nehézséget egy percig sem. Az sem viselte meg, amikor idekerült hozzánk, az ötödik emeleti panelból a mi kertes házunkba, gyerekmentes környezetből rögtön három gyerek mellé. Mindennek ellenére, meg annak ellenére, hogy rengeteget foglalkoztunk vele mindig is, valahogy olyan kis antiszociális volt. Akár egész nap is el feküdt egy helyen, ha épp úgy adódott, játszani csak és kizárólag a gyerekekkel volt hajlandó, de velük is igen korlátozottan.
Aztán megérkezett Freddy. A maga kiskölyök voltában... aki először végtelenül zavarta Arthurt, gondolom nem tudta mire vélni hogy ő itt van. Voltak nehéz pillanatok az első napokban, de aztán csiszolódtak. Amikor már Freddy is kikerülhetett akár egész napra is az udvarra, mert megkapta az összes oltását, onnan indult az igazán látványos változás. Mert azt vettük észre, hogy Arthur játszik. Freddy-vel, persze, aki addig harapdálta a fülét, amíg ez a nagy mamlasz nem vette a lapot. Ez sem volt egyszerű, az első pár alkalommal rohantunk Freddy-t megmenteni, mert Arti a játék hevében nem nézte, hogy mennyivel kisebb a kicsi. De aztán ez is alakult. Széttéptek egy kutyafrizbit, ami már megvolt egy ideje, csak épp Arthur le sem tojta. Ha Freddy felvette, akkor persze már érdekes volt, úgyhogy megküzdöttek érte. Igazábóla frizbi húzta a rövidebbet. Ma ott tartunk, hogy Arthur kezdeményezi a játékot. Bármikor. :)
A másik, amiben a kicsi tanította a nagyot, azt nehéz szavakba önteni. A gyerekeimet láttam csak testvérekké válni, de azt hiszem, nekik sokkal egyszerűbb dolguk volt, hiszen mi beszélő emberek vagyunk, és ők kezdettől úgy tudták, hogy születik a testvérük.
Arthur és Freddy nem voltak testvérek, sőt.. eleinte úgy gondoltuk, komoly ellenfelek lesznek egymásnak. De aztán a nagy játékok hevében néha a kicsi odabújt a nagyhoz. Bármiért. Fázott, vagy csak épp egy kis bújásra vágyott... eleinte Arthur ezt sem tűrte, mert mit is képzel ez a kis szaros, hogy csak úgy hozzáér. De aztán egyre többször találtuk őket egy házban, összebújva. Vagy épp egy kosárban. Vagy csak fekszenek a kövön, de egymáshoz érnek. Tegnap Freddy úgy aludt (hanyatt), hogy a két hátsó lábát Arthuron pihentette. Ki hitte volna, de úgy tűnik, hogy ez alatt az öt hónap alatt igazi testvérekké kovácsolódtak.
És ami még változott... Arthur előlépett házőrzővé is meg afféle őrző-védő szolgálattá. Bárki jön, azonnal ugat.Még a kaput sem nyitja, már ugatja... süket létére igazán nem semmi. Freddy-ért pedig bárkivel megküzdene. Az összes kutyát megtépné, aki megugatja az ő kisöccsét. Azonnal ott terem, és a hátán felálló szőrrel előbb mordul egyet, majd ugat. Bámulatos. (egyébként harapni nem tudna, már csak a fogsorai elhelyezkedése miatt sem, de ezt ő lehet, hogy nem tudja magáról)
És hogy ki ne felejtsem... a nagytesó bármikor félreáll, ha a kisöccs szemet vet a kaja adagjára. Amit ugyan nem engedünk, mert a kicsinek is van saját kajája... de nem semmi, mennyire önzetlen tud lenni.
Egyébként meg... Arthur kimondatlanul is a kedvenc nagy és süket kutyám, azért, amiért olyan, amilyen. És Freddy is a kedvenc kiskutyám, ő meg azért, mert olyan, amilyen.

Azért jó,

Azt mondta tegnap Erik, hogy azért is jó, ha az embernek kutyája van, mert akkor sosem rosszkedvű. Mert csak kimegy a kutyához, simogatja, játszik vele, és már nem is szomorú.
És tényleg így van ám. Bár nem túl népszerűek a kutyás bejegyzéseim, de azért leírom, hogy mennyire igaz ez, amit ez a tíz éves bölcselkedett. Mostanában nem vagyok a helyzetem magaslatán, elég sokféle problémát sikerült gyártanom magamnak. Némelyikbe rendesen belesüppedtem, ahogy az tőlem megszokott, másokat meg talán túl gyorsan pattintottam le magamról. Na de ez nem lényeg most. Ami a lényeg, hogy legyen bármilyen szar napom, vagy legyen épp akármilyen borongós, lábfájós reggelem, ha a kutyákhoz kimegyek, azokra a percekre minden a legnagyobb rendben van. Mintha nem is lenne a világon semmi probléma, de szó szerint semmi sehol. Elég ehhez, hogy Freddy már a szúnyoghálós ajtó kattanására azonnal rohan, és szemmel láthatóan irtó boldog attól, hogy ott vagyok. Az ő ajtajuknál már türelmetlenül vár, és nem is tudja eldönteni, hogy előbb mindent kövessen el azért, hogy biztosan megsimogassam, vagy azonnal rohanjon pisilni, mert már nagyon-nagyon kell. Általában azért abban maradunk, hogy kéri a simogatást, és utána rohan. Egy kis kobold még, csintalan és játékos, akárcsak egy ovis gyerek. De nagyon szeret minket, kivétel nélkül mindenkit, nagyon örül mindennek, amit kap, legyen az jutalomfalat, vagy simogatás, esetleg egy kis féktelen játék. A legnagyobb jutalom mostanában kétségkívül az, amikor bejöhet a lakásba, olyankor azonnal körbejár az asztal alatt, hátha akad ott egy-két morzsa legalább, majd berohan a szobába, és már fekszik is a kanapé előtt hanyatt, és várja, hogy valaki vakarássza meg a hasát. Az az eksztázis, amiben ilyenkor van, az leírhatatlan. Külön pofákat tud vágni egy csomó mindenhez, ami néha nagyon mókás, mert olvasni lehet az arcából. Kis harcikakas is tud lenni, a madarakat, mint repülő izéket nem tűri maga körül, ugat, amíg csak a madár tovább nem áll. Szóval, Freddy a kis kobold-fiú, aki mindig vidám, és azonnal vidámságot varázsol maga köré.
És van nekünk egy Arthurunk is, aki mostanában szintén érdekesen játékos lett, ami tőle igen szokatlan, de nagyon örülünk neki. Én mégis azt a részét szeretem a legjobban, amitől olyan, mint egy buddha. Kézjelekkel kommunikálunk vele, ha a feje fölött tartva a kezemet, a mutatóujjamat és a középső ujjamat egyszerre behajlítom, leül. És ilyenkor ül, mint a szfinx, mozdulatlanul, egy pillanatra sem eresztve tekintetével az enyémet. Ott van a szemében minden gondolatom visszatükröződése. Tudom, hogy tudja, amikor bánatos vagyok, mert olyankor egy-két pillanat után óvatosan közelebb férkőzik, hogy hozzám érjen. Tudja azt is, amikor dühös vagyok, mert olyankor a nemlétező farkát is (nem levágva van, gyárilag nincs) próbálja behúzni, amíg ki nem derül számára, hogy nem rá haragszom. Mindig beszélek is hozzá, én is, meg végül is mindenki, annak ellenére, hogy nem hallja, amit mondunk. Igaz, szerintem a hangunk rezgéseit ismerheti.De leginkább a testbeszédünkből és talán az arckifejezéseinkből tájékozódik. Ő is nagyon szereti ha vakargatják a hasát, és ő nagyon szeret bújni is. Azt a nagy, busa fejét az ölembe hajtja, és ha kell, akkor akár órákon keresztül ott marad. Egymást vigasztaljuk ilyenkor, azt hiszem. Bár leginkább ő engem, mert ő talán (őszintén remélem) szeret nálunk lenni.
Mostanában már abban is biztos vagyok, hogy bármikor megvédene bennünket. Freddy fejlesztette benne ezt az ösztönt, egyszer csak azt vettük észre, hogy a Freddy-nek rontó kutyákat figyeli séta közben, és amikor úgy ítéli meg a helyzetet, hogy Freddy nem boldogulna az ellenféllel (nyilván itt kerítések mögötti szájhősökről van ám csak szó), akkor rögtön ott terem, és a kicsit félrelökve megmutatja magát. Alapvetően egyáltalán nem agresszív (pedig kicsit félelmetesen néz ki), de úgy tűnik, a szeretteiért ő is megharcol, ha a szükség úgy hozza.
Mindezt csak azért meséltem el, hogy tudjátok, én is pont így gondolom, mint Erik. Azért is jó, hogy itt vannak ezek a kutyák, mert sosem vagyok igazán szomorú. :)

Kutyás

Aki ismer már úgy tíz, vagy akár több éve is, az igen elcsodálkozhatott azon, mikor először elhangzott tőlem, hogy kutyánk lesz. Azon meg főleg, hogy a lakásban lesz kutyánk. Mert annak idején, még mielőtt Arthurt megismertem volna, egészen biztos voltam abban, hogy kutyát a lakásban soha, de soha.
Aztán érkezett Arthur, aki megmutatta nekem, hogy egy kutya simán felér egy emberrel, sőt, sok olyan embert ismerek, aki neki a lába nyomába sem érhet. Hihetetlen dolgokat tud és érez, minden fogyatékossága ellenére pontosan tudja, mikor fogok kilépni az ajtón, vagy épp mikor nézek ki az ablakon. Azonnal odakapja a fejét, ahogy odalépek az ablak elé. Vakkantással jelzi, ha valaki elment az ajtó előtt. Csukott ajtónál-ablaknál is működik ez, fogalmam sincs honnan tudja.
Ő mutatta meg azt is, hogy egy kutya a lakásban nem jár kosszal és felfordulással. Néha ugyan ott felejti a szőrét valahol, de erről igazán nem tehet, az én hajam is hullik. :) Vele soha nem fordult elő, hogy idebent végezte volna a dolgát, soha nem rágott meg semmit, soha nem nyúlt semmihez, ami nem az övé volt.
Az ilyen tapasztalatok alapján egészen könnyedén vágtunk neki a kiskutyás létnek, hiszen Arthur a kiindulási alap. :) Megérkezett Freddy, aki egészen szobakutyának érkezett, hiszen icipici volt, még kisbaba, hogy is kerülhetne ki az udvarra. Nem kevés fejtörést okozott elhelyezni a fekhelyét úgy, hogy útban se legyen, meg még jó is legyen. Így került a szennyestartó a gyerekszobába, a mosógép elé pedig a láda, ami Freddy kiságyaként szolgált, hiszen abban töltötte az éjszakáit. Az első két hét pont olyan kemény volt, mint egy igazi kisbabával, két óránként kelni kellett, mert sírt. De túlestünk rajta, és két hét alatt megtanulta, hogy éjszaka alszunk. :) Napközben lehetett a lakásban bárhol, eleinte előszeretettel mászott az ölünkbe, ha elfáradt, de a konyhában is volt egy fekhelye, ami eleinte akkora volt neki, hogy beillett lakásnak is. Talán háromszor kellett takarítani utána, mert nem bírta kivárni, amíg kiérünk, de azt hiszem, ez bőven belefért. Fura volt még magamnak is, hogy egy kicsit sem dühít. Egy percig sem zavart, hogy itt van ez a kiskutya, aki minden percünket lefoglalja, hiszen árgus szemekkel kellett figyelni a jelzéseit, hogy kit tudjuk vinni a dolgát végezni, játszani kellett vele, ha nem akartuk, hogy a cipőink, vagy akár a bútoraink lássák kárát az ő cseperedésének. A gyerekek is aktívan részt vettek mindebben, egyiküknek sem okozott gondot kivinni pisilni, vagy akár csak játszani vele.
Ahogy annak lennie kell, Freddy is nőtt szépen az elmúlt két hónapban. Azon kaptuk magunkat, hogy a kisbabából nagy hirtelen már rögtön valami kamaszgyerek lett (pedig még fogzik ám, de mégis). Most meg, hogy ilyen jó idő van, és Arthurral is komoly véd-és dacszövetségre léptek egy pár héttel ezelőtt, eljött az ideje, hogy Freddy éjszakára kiköltözzön Arthur mellé. Már szóba került a múlt héten is, akkor még sikerült elodáznom a dolgot. Tegnap már nem. Azóta Freddy is nagyfiú, aki kint alszik. Gond nélkül abszolválta a dolgot, semmi gond nem volt, aludt.
Nekem meg nagyon fura volt, hogy amikor fürdök, nem horkol senki a ládában, mert üres. Nem néz fel, amikor felkapcsolom a lámpát, hogy rögtön vissza is aludjon. Nem jelent meg ma sem tíz óra tájban itt mellettem, hogy "hahó, kiengedsz még?"
Magam sem hittem volna, de azt kell mondanom, hogy üres lett nélküle a ház.

Egy nap

Néha előfordul velem, hogy bemegyek pihenni a munkahelyemre. Na jó, túl sűrűn nem, főleg mostanában, amikor szezonváltás van, úgyhogy van mit pakolni bőségesen. Igaz, lenne is kedvem már felgyújtani minden egyes ruhadarabot itthon is, de már látom a fényt az alagút végén, úgyhogy kitartok. De az például majdnem minden reggeles műszakomnál úgy zajlik, hogy az első fél órában kipihenem az itthoni reggelt.
Azért nem egyszerű három gyereket, két kutyát meg még magamat is útnak indítani. Ja, nem, a kuttyok maradni szoktak, nekik csak egészségügyi körök vannak, még szigorúan csak külön, és nem is egy helyen, csak hogy ne legyen egyszerű, meg enni kapnak. Freddy nagyon szeretne játszani is reggelente, bepróbálkozik minden létező dologgal, amit csak lát, de sajna arra nincs időm. Semmi extra nincs az egészben egyébként, és tudom, hogy a legnagyobb hibát azzal követem el, hogy még mindig este vagyok legény, akarom mondani leány, reggel meg majdnem hét óra van, mire kirugdalom magam a takaró alól. De háromnegyed héttől fél kilencig erőltetett menetben nyomom... A napokban azon is gondolkodtam, hogy mennyire Szabóné-s vajon, amit csinálok? Merthogy onnantól, hogy felkelek, minden perc és mozdulat meg van komponálva. Abszolút átgondolva készítem a fiúknak a tízórait a suliba, közben főzök egy adag kávét. Amíg a kutyák pisilnek, addig én is megiszom a saját kávémat. Aztán amíg Rolandot noszogatom, hogy ugyan térjen már magához, mert sietni kéne, addig összepakolok, mindig épp ott, amerre járok, és bepakolom a saját hátizsákomba a kávéadagomat, a könyvemet, a pénztárcamat. Mindeközben folyamatosan jár az agyam, mit is kell még elintézni, vagy épp mi lesz délután, van e valami, amit elő kell készíteni hozzá. (mondjuk, amikor először voltak ezek a jó idők, akkor még reggel beprogramoztam a mosógépet, hogy mire hazaérek, csak teregetnem kelljen) És természetesen minden harmadik percben szólok Rolandnak, egyre ingerültebben, hogy készülődjön, öltözzön, igyekezzen. Minden ötödik percben rendre utasítom Freddy-t, közlöm vele, hogy "Helyedre", és már rohan is, elvetődik a kutyakosárban, és büszke bulldog-pofával várja a dicséretet. Hogy aztán az "okos" dicséret utáni második percben újra osonjon utánam. :D Mire nyolckor elindulunk az oviba (plusz minusz öt-tíz perc) már rendesen ki van kalkulálva, hogy abban a tíz percben, amire még hazatérek munkába indulás előtt, mit fogok csinálni. A héten felmostam még indulás előtt, úgyhogy mielőtt oviba mentünk, még gyorsan felpakoltam a székeket. Épp belefért amíg Roland felvette a kabátját.
Amikor már mindent megkomponáltam, és bezárom magam után az ajtót, akkor még úton a munkahelyem felé fél úton azon töprengek, hogy vajon kikapcsoltam e a kávéfőzőt, meg vajon meddig hagyja Freddy aludni Balázst. Úgyhogy pont jókor érek oda nyitni ahhoz, hogy addigra már nagyon komolyan szükségem legyen egy fél óra szusszanásra. Kinyitok, iszok egy kávét, megírom az sms-eket, amiket esetleg írni akarok, aztán átmegyek a pékségbe a reggelimért. És végre, reggeli közben leülök. Na persze csak látszólag nem csinálok semmit, mert addigra már fejben épp azt tervezem, mit hogy és hova fogok pakolni, hogy normálisan el is férjen, meg ha lehet, akkor a lehető legkevesebb átpakolással járjon (ez általában esélytelen)
A következő három órában átállok cumiboltos üzemmódba, hogy aztán a munkaidő utolsó fél órájában már azt kezdjem el tervezni magamban, hogy itthon mit hogyan fogok csinálni.
Aztán itthon meg semmi sem úgy van, mert ilyenkorra Szabóné átvedlik Diussá, aki simán talál magának okot és indokot a lógásra, egyrészt, mert minden megvár, másrészt, mert egy lusta dög vagyok, ha olyan kedvem van.

Hogy ezt miért is meséltem el, arról halvány fogalmam sincs, mert nincs is benne semmi érdekes. :D De már mindegy. :)

Szavakból történet II.

Még alig tört csak elő az első napsugár, és még épp csak kezdte előcsalogatni a földbe bújt virágmagokat. Azért érezhető volt már a levegőben, hogy hamarosan itt a tavasz. Az anya a konyhaablakból nézte Arthurt, ahogy fejét magasra tartva sütteti az arcát. Közben elmerengett, hogy lassan tíz éve is már, hogy minden egyes kikelet magával hozza azt a csodálatos rácsodálkozást a természet gyönyörűségeire, amit azelőtt soha. Tíz évvel ezelőtt látta meg először igazán, hogy milyen harsány zöld is tud lenni egy-egy bokor, és milyen gyönyörű is a zöld fű. Szorosan összekapcsolódik azóta mindez a babaillattal, és az érzéssel, amikor először tapasztalta meg, milyen is anyatigrisként küzdeni. Valakiért, aki ma kabát nélkül rohangál akkor is odakint, ha még orkánerejű szél fúj, de már süt a nap.Valakiért, aki a közelgő születésnapjára nagy dolgot kért. Még az eddigieknél is nagyobbat. Mert minden, az elmúlt egy évtizedben teljesíthető volt, bármikor. A vonatos kirándulások, az állatkertbe,a túra a tölgyesbe vagy akár a Burger King-es Whopper-evés. Ámde most.... az anya felsóhajtott, miközben visszaigazította a pepita függönyt, és szórakozott mozdulattal tűzte rá katicás csipeszt.
Arthur, aki nem hallhatott semmit, lévén születése óta süket volt, most mégis arra fordította a fejét. Az anya gondolata egy pillanatra ott maradt a kutyánál. Aki annyi jót hozott az életükbe azzal,hogy megérkezett hozzájuk. Aki, ennek a majdnem egy évtizedes gyereknek a legjobb barátja lett. Aki, még ha nem is hallja soha a hozzá intézett szavakat, minden rezdülést érez, és minden érzelmet figyelemmel kísér. Ő is napok óta olyan elgondolkodó volt. Mint mindenki. Tudta,hogy készül valami...
A gondolat végére az anya már el is indult kifelé, hogy beengedje Arthurt a konyhába. Tudta, hogy fél perc múlva megbánja majd, hiszen a sütemény-illat miatt nem bír majd magával, és olyan könyörgő szemekkel fog esdekelni, csak hogy egyetlen darab hókiflit ehessen, hogy nem lehet majd neki ellenállni. Ráadásul egy süti, nem süti, úgyhogy majd megint azt mondják, teljesen elkényezteti ezt a kutyát.
Délután volt már, amikor minden családtag otthon volt. Vígan majszolták a hókiflit, természetesen mindenki csúsztatott egy-egy falatot az asztal alatt Arthurnak is. Az anya megnézte az oviban készült rajzot, amit a legkisebb fiú készített. Egy igazán gyönyörű szivárványt rajzolt, az egész papírt kitöltötte vele. Rá teljesen jellemző módon elmesélte, hogy azért rajzolt ekkora szivárványt, hogy az embereknek jókedve legyen tőle, amikor látják. Ki is tűzte a hűtő oldalára egy lila hűtőmágnessel, amit valamikor egy csokihoz kaptak ajándékba.
Sütievés után mindenki kezet mosott szappannal, amire természetesen mindenkit külön figyelmeztetni kellett, enélkül a nadrágjukba törölték volna a vaníliás porcukrot, és minden ragadt volna körülöttük, amihez csak nyúlnak. A majdnem egyévtizedes gyerek visszasomfordált a konyhába, hogy megérdeklődje, eldöntötték e már, hogy megkapja e az ajándékát, amit kért. Újra nyomatékosította, hogy ha nem kaphatja meg az álom-ajándékot, akkor inkább nem is kér semmit.
Az anya sosem aludt még ilyen rosszul, mint aznap éjjel. Úgy várta a világosságot, mint még soha. Nyomasztó álmai voltak azokban a pár percekben, amit aludt. Az egyik ilyen álmában egy mókus ücsörgött a konyhában a nutellás üveg mellett, és folyamatosan skandálta, hogy "kis mókusok kenyérre is kenhetik, nagy mókusok süteménybe is tölthetik" Ahogy világosodott, már pattant is ki az ágyból.
Leült a számítógép asztalhoz, lenézett a cetlire, ahol az egyik honlapcím mellett egy pötty jelezte, ez lesz a befutó. Bekapcsolta a gépet, és bepötyögte a címet, hogy újra megnézze... Elvigyorodott, mert századjára is ugyanazt a hibát vétette, és azt írta: makréla. De végül azért sikerült, és újra megnézte a képet... még mielőtt elindult volna kávét melegíteni, így szólt félhangosan: "Hát... isten hozott nálunk, Freddy!"

A történet félig igaz... mert tényleg van itt egy majdnem egy évtizedes gyermek, aki tavasszal született, és akinek valóban ez a két kutya a leglegleg... úgyhogy a ti segítségetekkel ezt most neki ajánlom elő-szülinapi ajándékként. :)
Ha valamelyik szó, amit írtatok, kimaradt, szóljatok. :)

Két kutya?

Sokan még nem tudják, hogy már két kutyánk van, lévén Freddy még nem jár az utcán. Amikor mégis kiderül, akkor majdnem olyan szörnyülködve néznek, mint amikor kiderült, hogy érkezik a harmadik gyerek. Általánosságban az a legfőbb kérdése mindenkinek,hogy "Hogy bírtok két kutyával?" Hát, köszönöm jól.
Arthur továbbra is az a végtelenül szeretetreméltó kutya, aki volt, semmi változás nincs a viselkedésében amiatt, hogy megérkezett Freddy. Az első napok dominancia harcai után, úgy tűnik, lehiggadt. Még nyilván nem harcolták le, hogy ki is lesz majd a "kan" a háznál, ez majd valamikor Freddy ivarérett korában következik be talán. Arthur mostanság úgy viselkedik, mint egy rendes nagytesó, aki hagyja, hogy a kisöccse kakaskodjon vele, majd inkább tovább áll, és jön, néz, és sugárzik a tekintetéből, hogy "látod, most sem bántottam, pedig a lebernyegemet cincálta" Természetesen agyon van dicsérve érte, amiért roppant hálás. De képesek megosztozni a kaján,és a vizen is, gond nélkül félreáll a nagy a kicsinek, a kicsi pedig a nagynak.
A kisöccs pedig? Nos, maradjunk annyiban, hogy mint egy kisbaba... Egész napos elfoglaltság, és tényleg a babagondozáshoz hasonlít a legjobban. Pelenkázás helyett kivisszük az udvarra, és nagyon jó ütemben haladunk. Evéssel gond nincs, nagyon szereti a pocakját. Oltást is kapott a héten, ami után pont olyan aluszékony volt, mint embertársai. :) Játszani nagyon szeret, rágcsál.. de szerencsére se székláb, se asztalláb, se cipő nem bánja..elfogadta a rágókákat, és előszeretettel rágcsálja.Ha elfárad, akkor még mindig keres magának egy épp alkalmas valakit arra, hogy ölbe vegye, mert úgy a legjobb. Álmában szopizza a nyelvét, irtó helyes ilyenkor.
Ami a leginkább megviselt mindannyiunkat, az az éjszakázás volt. Illetve a fiúkat nem, mert ők akkor is aludtak gond nélkül, de mi már kissé elszoktunk tőle. Az első hét volt gáz ebből a szempontból, amikor kb. kétóránként ébredt sírva. Aztán egyszer csak végigaludta... és ezt úgy nagyjából tartja is most már.
Hatalmas kötöttség egy ilyen kicsi kutya, mert tényleg a nap minden percében figyelni kell rá, főleg, hogy még nem is lehet kint tartósan (még nincs meg minden oltása). Nem mostanában lesz, amikor egész napra ki tudunk ruccanni valahová, hacsak nem szerzünk neki arra az időre egy kutyaszittert.

De egyébként el tudnám  képzelni magunknak itthoni munkaként mondjuk egy kutya-kennelt. Sok okból... a kutyák biztosan nem vernének át, nem aláznának meg...itthon is lehetnék, kötetlen munkaidőben, ami ugyan 24 órás szolgálatot jelentene,de mégis..
De ezt majd egyszer, amikor lesz ehhez egy kicsit több helyünk, meg egy kis befektetni való pénzünk, meg ilyenek...
Addig pedig élvezem a királynőséget négy kétlábú férfi és két négylábú férfi között. Valljuk be, nem mindenkinek adatik ez meg. :)

Patrik kamaszodik I.

Az van, hogy ma meg akartam írni a szavas történetet... már két napja kigyűjtöttem a szavakat magamnak, és cipelem magammal mindenhová, azzal a határozott céllal, hogy ahányszor csak ránézek, alakuljon bennem valami.. Erre ma sikeresen elhagytam a cetlit. És a cetlivel együtt az inspirációm is elszállt. Na de ami késik, bizonyára nem fog elmúlni, és előbb, vagy utóbb megírom.
Így aztán most ehelyett valami másról fogok írni. Mondjuk elmesélem, milyen levelet kaptunk ma Patrik magyar tanárától.
"Kedves Szülők!
Gyermekük szerepel iskolán március 15-i műsorában. Már eddig is sokat dolgoztunk, de még további feladatok várnak ránk. Március 12-én és 13-án főpróba lesz 14 órától kb. 16 óráig. Az ünnepélyre 14-én kerül sor a Prohászka úti épületben 9:15 órakor az alsósoknak, és 10:45 órakor a felsősöknek. Mivel gyermekük szerepel a városi műsorban is, ezért a nap további részét pihenéssel, ill. gyakorlással töltjük. 14 órától a városi műsor helyszínén, ill. a művelődési házban próbálunk. Kérem,hogy egész napra elegendő étel-ital legyen a gyerekeknél. Az ezt követő 4 napra jó pihenést kívánok! B.G-né felkészítő tanár"

Úgyhogy vettem az adást... a jövő héten a gyerekem minden nap élő halottként fog hazajönni a suliból, és tuti biztos, hogy négy után még majd neki kell állni leckét írni, tanulni. Nem lepne meg, ha minimum két dolgozat is kinézne ezen időszak alatt. Azt hiszem, mire túl lesz rajta, a büszkeség mellett egy életre elmegy a kedve majd a szerepléstől. Ugyanis hetek óta heti kétszer megy a nulladik órában próbálni, és naná, hogy ezek úgy jönnek ki, hogy a hetedik órában még matek szakkör is van. Komoly műszaknak számít reggel héttől délután háromig ott lenni, figyelni, tanulni, helyt állni. Emiatt most visszafogom magam, és nem szólok rá unos-untalan azokért a felcsattanós kiakadásokért, amiket az öccsei kapnak újabban. És a héten még csak egyszer nem sikerült türtőztetnem magam, és beígérni egy "úgy pofán váglak, hogy leesik a fejed, ha még egyet szólsz" típusút. Pedig újabban ez is jó sokszor elhangzik, vagy ezek szinonimái. Mert ez a majdnem 13 éves,aki ugyan még mindig szorgalmas, becsületes, segítőkész, és tanul is rendesen, úgy tűnik, kamaszodik tízezerrel, mert visszabeszél, pofákat vág, morog, csapkod, kiabál, és magába zárkózik. Azt nem tudnám megmondani, melyik idegesít a legjobban. Mondjuk mikor mi..A helyzetet bonyolítja, hogy Erik mindenben követi, így ebben is...azt hiszem, ő idejekorán elkezd majd kamaszodni direkt, csak nehogy lemaradjon...Roland pedig ezekben a helyzetekben visszavedlik kisbabává, aki toporzékol, ordít, verekedik, csak hogy valahogy tudjon érvényesülni.
Mondjuk van egy higgasztó aduászom. Illetve kettő. Mert ha nagyon elfajul a helyzet,valamelyik kutya elég ahhoz, hogy egy csapásra újra normális gyerekek legyenek. Arthur azért, mert minden helyzetben simogatásra vágyik, és elég kitartó is ahhoz, hogy akkor is megkapja, ha épp eleinte nem figyelnek rá. Jó módszere van amúgy.. először csak ül, kitartóan néz, néha horkant egyet. Aztán ha ez nem jön össze, akkor szépen ráteszi a fejét a kiszemelt simogatóember combjára,és vár. Kettő másodperc múlva automatikusan és reflexszerűen elindul a kéz,és simogat. Ennek pedig azonnali higgadás az eredménye. Freddy pedig azért,mert nagyon játékos, így minden helyzetben eléri, hogy valamilyen játékot keressenek neki, majd amikor elfárad, akkor pedig, mint egy kisbaba, bújik, szuszog. :)
Nem utolsósorban ilyenkor mi is szusszanhatunk egyet a következő menetig. :) Néha visszasírom a babakorukat. :)

Kiskutya...

Túl az első kiskutyás éjszakán, és napon. Kicsit olyan feelingje van, mint amikor pici baba volt a háznál. Pont ugyanolyan fárasztó is. Ráadásul Arthurral "nehezített" a pálya, úgyhogy rögtön második gyerek érkezett.
Bevallom, az éjszakázás élményéből nem vettem ki a részem. Egész egyszerűen azért, mert a kiváló alvókám most sem hagyott cserben, és ugyan homályosan emlékszem rá, hogy megébredtem valami kutya-sírásra, de rögtön vissza is aludtam. Balázsnak jutott a kemény menet az éjjel, kétszer is kelnie kellett Freddy-hez. Szívesen tette ugyan, de azért reggel elég zombis volt. (majd ma megpróbálok én is nem visszaaludni azonnal)
Új fekhelyet is kellett neki szereznünk, mert elmászkál.(éjjel is) Elsőre egy gyümölcsös rekeszt szemeltünk ki, de alacsonynak bizonyult, vagy inkább Freddy elég találékony fiú, simán kijött belőle. Így aztán délutánra kapott egy magas (talán kenyeres?) ládát, ami olyan neki, mint egy kiságy. Meg is jegyeztem, hogy már csak egy baldachint kell applikálnunk fölé, és tényleg babaágy lesz belőle. Na nem, azért meg nem őrültünk.
Arthur kicsit durván fogadta. Nem, bántani nem bántja.. illetve.. hát, amilyen kanos csórikám, mindenféle pedofil hajlamai támadtak. Ezt egy kicsit nehéz kezelni, de szerencsére Balázsra nagyon hallgat.Tőle elég egy pillantás, és már abba is hagyja, mielőtt elkezdené. A kicsi játszana vele, és Arti is hagyja neki, úgyhogy egyáltalán nem reménytelen a dolog. Lesz még ebből mindenféle szövetség. :) Addig pedig odafigyelünk rájuk.
Freddy is tanulékony, ma már többször is sikerült az udvaron végezni a dolgát. Agyon dícsértük, kapott jutalom falat morzsákat, és szemmel láthatóan tetszett ez neki, úgyhogy ha szerencsénk van, gyorsan beletanul.
A gyerekek természetesen imádják. Főleg Erik játszik vele sokat, vagy épp csak simogatja. Abba most még nem megyek bele, milyen jótékony hatása van egy kutyának a gyerekek indulatosságára, mert még magam sem tudom ezt jól megfogalmazni.
Szóval, az első nap roppant fárasztó volt, de azért még sok ilyet...úgyis hamarosan összecsiszolódunk rendesen, és minden sima ügy lesz.

Többen lettünk..

.. és többek is lettünk. Kezdjük az elején? A legeslegelején? Az úgy volt, hogy megérkezett az életünkbe Arthur. Előtte még nem volt kutyánk. A legtöbben ismeritek a róla szóló történeteket, tudjátok, mert nem titok, hogy igen hamar belopta magát a szívünkbe. A kis szőkés királyfiéba ugyanúgy, mint az "öreg" morgós medvéébe. Ami eddig "titok" volt, az az, hogy úgy december eleje óta érlelődik bennünk a vágy, hogy milyen jó lenne egy ilyen kutyust a kezdetektől nevelni, szeretni. Annak ellenére, hogy Arthur számunka tökéletes és teljes értékű társ, nagyon vágytunk egy halló kutyára is. A fajtaszerelem kialakult, így nem volt kérdés, hogy maradunk ezen a francia bulldog vonalon. Némi tanakodás után megszületett a konkrét vágy.. egy bézs, esetleg vörös kan kiskutyát szeretnénk. Nem untatok senkit a keresgélés, email-es kapcsolatfelvételek hosszú folyamatával, ebből a részből annyi elég, hogy a francia bulldogot szeretők egytől egyig igen segítőkész és kedves emberek. Felkerestünk pár kennelt levélben, elmeséltük nekik a történetünket, és a vágyunkat is. Mindenki segíteni akart, és mindenki szimpatizált velünk a "fajtamentésnek" minősülő Arthur befogadása miatt. Bevallom, eleinte fura volt, hogy agyon dicsérnek bennünket, hiszen tényleg annyira természetes része az életünknek, és annyira nem érdekes a "fogyatékossága", hogy nem is értettem, mi ebben olyan különleges.
Mielőtt nagyon belemerülnék mégis a részletekbe, elárulom, hogy végül sikerült ráakadni egy olyan kennelre, ahol a tenyésztővel azonnal közös hullámhosszon voltunk, egy korosztály vagyunk. Múlt héten meglátogattuk őket. És egy nappal később már biztos volt, hogy ma, 2012. február 24-én, már heten leszünk..
Izgatottan készültünk egész héten. Természetesen aggódtunk minden nap valamiért, legtöbbször az a kérdés merült fel, mi lesz Artival. Igaz, én voltam az, aki az ő lelki egészsége miatt aggodalmaskodtam, Balázs e téren abszolút optimista volt. Ő inkább gyakorlati okok miatt aggódott, úgymint mi lesz, ha mindent összerág, hogy fogjuk bírni, ilyesmi. Végül aztán megállapítottuk, hogy "már úgyis mindegy", úgyhogy lesz, ami lesz..
Ma pedig érte mentünk. A szülőhelyétől kedvesen elbúcsúztatták, azzal az ígérettel, hogy megyünk majd látogatóba (az anyukája és az apukája is itt lakik), meg rendszeresen küldünk képeket. A hazautat végigaludta. Itthon egyetlen rezzenés nélkül jól érezte magát. Arthur nem úgy fogadta, mint gondoltuk, folyamatosan bizonygatta a kicsinek az ő alfaságát, nagyon izgatott volt. Nem bántotta, de szerintem örülni sem örült neki. Na de a gyerekek sem szoktak örülni azonnal a kistesónak sem, úgyhogy bizakodóak vagyunk, hogy majd napról napra jobb lesz ez.
A hosszú bevezető után pedig bemutatom Nektek családunk legújabb tagját,Vogue Frederico-t. Freddy-nek hívjuk. :)

Bulldog Szülinap

Nem, nem, nincs elírás a címben. Pontosan így akartam. Arthur ma négy éves lett. Arról fogalmam sincs, mire emlékszik az első három és fél évéből, azt pedig csak remélem, hogy azt a fél évet, amit már nálunk töltött azt nagyon szerette.
Nem lenne baj, ha legalább beszélni tudna, de nem tud, úgyhogy csak megfigyelésekre hagyatkozhatom. Úgy tűnik, szeret nálunk lakni, mert
- mióta itt van, azóta nem hullajtja a szőrét
- mióta itt van, azóta naponta többször is alkalma van körberohangálni egy nagy füves (vagy havas) területet
- mióta itt van, azóta mindig van valaki, aki simogatja
- mióta itt van, azóta mindig akad valaki, akinek az ölébe befészkeli magát
- mióta itt van, azóta nagyon sokan szeretik egyszerre
- mióta itt van, azóta nagyon sok mindent tanult (megállni a szőnyegen, ha bejön az udvarról, parancsra lefeküdni)
Fürdeni is szokott, minimum kéthetente. Eleinte nagyon nem rajongott érte, mostanra egészen megszokta. A hajszárítót viszont, amivel utána szárítgatva van, azt nagyon szereti. Ahogy a fűtőventilátort is, ha be van kapcsolva, centinként araszol hozzá mindig közelebb, és imádja, ahogy "lobogtatja" a fülét.
Újabban már tökéletes jelzőkutyává nőtte ki magát, minden alkalommal, amikor valaki közelít az ajtó felé, ugat egyet. Múltkor rám is hozta a frászt, mikor álmából felugorva jött a konyhába este tizenegykor, és ugatta az ajtót.. még meg is morogta.
Kiismerte a napirendünket, a szokásainkat, és tökéletesen alkalmazkodott hozzá. Igaz, vannak próbálkozásai, például unalmában,ha odakint van hagyva (amíg jó idő volt, mindig kint volt, ha nem voltunk itthon, vagy Balázs aludt) kipakolja a takaróját a kennel közepére. Idebent pedig ha megunta az egyedül létet, fogja, és kapar egyet az ajtón. (ezt Balázs szokta értékelni)
Megszokásból mellénk ül az asztalnál, de elfogadja, hogy nem kap a mi kajánkból. Attól mondjuk még próbálkozik.
Ha a sütőt kinyitom, megnyalja a száját, és nyel egy hatalmasat.
És ő az egyetlen, aki szereti a telet nálunk. Imád a hóban rohangálni, ugrálni, és szaglászni.:)

Ma már reggel mindannyian megpaskolgattuk, és mondtuk neki, hogy "Bulldog szülinapot". Nyilván fogalma sem volt, miről beszélünk, de nagyon hálásan nézett ránk minden alkalommal. Ajándékot is kapott, bár csaltunk, mert előbb megkapta.. egy állványos etetőt, és egy játékot. Mindkettő főnyeremény, a játékot nagyon szereti, az etetőért pedig szemmel láthatóan hálás, sokkal könnyebben hozzáfér, mint ahhoz, amit "hozott magával" a régi helyéről.
Torta helyett pedig ma egy egész tálnyi jutalomfalatot kapott. Nagyon szerette... :)
Jövőre pedig egyidősek leszünk. :)

(és ezt csak nagyon zárójelben, kell e annál nagyobb összekötő kapocs, ha az ember kutyája is produkál "lábrázáshoz" hasonló tüneteket álmában?... )

Fedőneve: Árnyék

A hivatalos neve Szűcs Dream Arkó. Hétköznapi neve Arthur. Ivara: kan. Fajtája: francia bulldog. Szőrzete: sima, rövid. Színe és jegyei: fehér-fekete foltos. Ez a kan ivarú, fehér-fekete foltos bulldog, aki egyébként a nagyon hétköznapokban illetve van Arti, valamint Bulldog-Bódog néven is, újabban foglalkozást váltott. Már nem annyira kutya, mint valami szövetségi ügynök, jól álcázva. Innen a fedőnév is. Árnyék. Igen találó, meg kell mondjam. Ügynöki mivoltában akkor bukott le, amikor már a wc-re is elkísért bennünket. Szépen leül a ajtó elé, és vár. Aztán jön kezet mosni is. Ott is leül, és vár. Amerre megyünk, arra jön utánunk. Szorosan, szigorúan a lábunk mellett (nem előtte, nem mögötte), lehetőleg hozzánk érve. Ahol megállunk, ott ő is. Ahol leülünk, ott ő is. Ha elég hosszú ideig ülünk, akkor ő elfekszik. Hiába, no, unalmas lehet ez az ügynökösdi, másképp nem lehet kibírni, csak sűrű horkolásokkal tarkítva. De Árnyék résen van ám. A legmélyebb álmából is azonnal felpillant, ahogy helyváltoztatási szándékot tapasztal. Ha pedig valamelyik simabőrű egyed, akit felügyel, kabátot vesz, már hegyezi is azokat a hatalmas denevérfüleit. Attól függően, milyen hangulata van, vagy gyorsan helyet keres az álcázásra, vagy az ajtónál sorakozik, és várja, mi következik. A szemkontaktus fontos. Őrülten fontos. Süket ügynökünk semmit nem bíz a véletlenre, szemből olvas. És jelekkel kommunikál. Nem mellesleg roppant kifejező szemei vannak, úgyhogy azt még gyakorolnia kell, hogy tudjon egy olyan igazi pókerarcot produkálni. (mondjuk, mire ez sikerül neki, várhatóan majd azt is mondani fogja, hogy "felrázva, nem keverve")
Arthur, mióta ezt az új megbízást kapta (ki tudja honnan) hihetetlen változásokon ment keresztül. Egyik ámulatból a másikba esünk ezen az őrült ragaszkodáson. Már-már matricaként funkcionál. Nem sikerült még rájönnünk, mi történhetett, mint ahogy arra sem, ki a megbízója. Gondoltunk arra, hogy fogjuk a hidegre, mert kevesebbet lehet kint, mióta ezek a mínuszok röpködnek. (ezzel amúgy is jól beleillene a családba, én például még nála is rosszabbul viselem, bár még nem vettem fel ilyen árnyék-szokásokat) De gondoltunk arra is, hogy olyan mértékű a csajozási kedve, hogy konkrétan belebetegedett a bánatba, amiért egyetlen szuka ivarú bulldog-lány sincs elérhető közelségben.
Lehet, hogy sosem jövünk rá, mi történt. Mindenesetre ez az Árnyék-dolog jó móka. Mert miközben ezt a bejegyzést gépelem, az asztal alatt fekszik a lábamon. Ami neki is jó, meg nekem is. Neki, mert hozzám érhet, nekem meg, mert nem fázik a lábam.

És még valami: mint ahogy észrevettétek, lecseréltem a blogsablont. Gondolom ez is széles lesz, de nem sikerült kisebbre vennem (ismét..). A szavazódobozt is frissítettem, kérném újra nyomni a gombokat. :D Egyébként három napja nézegetem a sablonokat, és magamban elátkoztam a pillanatot, amikor ezt a havi csere dolgot kitaláltam magamnak. A februári projektem az lesz, hogy kitaláljam, hogy is lehetne a kéthasábost átalakítani kedvemre háromhasábosra. Mert hát persze, hogy a leginkább tetszők kéthasábosak. :D
A medvéknek pedig üzenem, hogy jóóóó regggeeeelt! (mert én már nagyon fázom, és nagyon meleget szeretnék)

Ma

Ma hosszú idő után először végre egész nap szabadnapos voltam. Ennek megfelelően hulla fáradt vagyok. Mert ha már itthon vagyok, és épp a héten a normálisok életét éljük, akkor használjam ki, hogy senki nem alszik, és végre álljak neki takarítani-gondoltam. Kimostam a függönyöket. Meg az ágytakarókat. Aztán nekiálltam a polcoknak a mi szobánkban. Kilenc darab polc.... három óra. Lepakol, letöröl, minden könyvet, kisbigyót, fényképet letöröltem és aztán visszapakoltam. Aztán "ha már csinálom" alapon végül lemostam minden lemoshatót a szobában, megpucoltam az ablakokat, végre elpakoltam a tavalyi papírjainkat, felporszívóztam. Mire mindezzel végeztem, két óra volt.
Megérkezett előbb Patrik, majd Balázs, és lassan már készülődni is kellett Roliért és Erikért, hogy aztán indulhassunk Arthurral az állatorvoshoz. Jó szokásunkhoz híven előbb indultunk, hátha dugó lesz, vagy baleset, elkésni meg nagyon nem szeretünk. Megúsztunk minden forgalmi akadályt, úgyhogy fél órával előbb odaértünk, volt idő még egyet sétálni is. Arthur egész nap érdekesen lapított, mintha tudta volna mi vár rá. Mindig újra és újra rácsodálkozom, hogy micsoda érzékei vannak. Szóval, bent a rendelőben kissé félve nézte a doktor "bácsi"-t, amikor már felkerült a vizsgálóra. Addig nagyon élt, végigszaglászott mindent, a váróban, ha tehette volna, simán összeakaszkodik egy nála kb. háromszor nagyobb pit bull-lal. De odabent, mint valami kisgyerek, füleit lelapítva feküdt. Nézte az odakészített ragtapaszokat, gézdarabot, és branült. Halvány lila segédfogalma nem volt arról, mik azok.. mire pedig megismerkedett volna vele, már mindegy is volt neki. Hárman egy pillanat alatt elbódítottuk. Vagyis csak Csaba. Mi ketten Balázzsal asszisztáltunk. Balázs megfogta a fejét, én a gézt, amivel vénát szorítottam, Csaba pedig egy pillanat alatt berakta a branült, és már bent is volt a szuri. Arthur pedig három másodperc múlva elernyedt. Szívszorító volt látni, ahogy minden élet eltűnt belőle, csak feküdt ott, mint egy darab rongy. Balázs átvitte a másik helyiségbe, ahol röntgenezték. Ott még kapott egy infúziót (sima sóoldat), majd szépen előkészültek a röntgenhez. Időnként jött egy-egy újabb beteg kutya, vagy macska, mi pedig folyamatosan őrködtünk, hogy vesz e levegőt. Vett.. Közel egy órán keresztül tartott a procedúra, Csaba nagyon profin zsonglőrködött az összes beteg között asszisztens nélkül, Arthur pedig tartotta a "tetszhalott" állapotot. Muszáj volt elbódítani, mert különben nem lehetne megröntgenezni. Másképp pedig nem tudtuk volna meg, hogy van e patella-ficama vagy épp diszpláziája. Szerencsére a felvételek alapján nincs egyik sem, legalábbis most így tűnik. Még egy ortopédiai konzultáció lesz (ez már csak orvosok között), akkor lesz száz százalék. Őszintén szólva az egy óra végére már csak alig vártuk, hogy ébredjen. Nagyon kába volt, és nagyon nem önmaga. Mindannyian szorongva lestük minden rezdülését, és reméltük, hogy majd csak elmúlik már a hatása. Azt nem mondom, hogy nem csináltatnám meg még egyszer a röntgent, hogy biztosat tudjunk, de az ivartalanításra majd jó nehéz lesz rábeszélni ezek után.
Este tíz körül kezdett úgy járkálni, hogy stabilan állt a négy lábán. Remélhetőleg reggelre elfelejtődik az egész.
Én meg inkább megyek dolgozni, nem valók nekem már az ilyen izgalmak.. csak úgy termeltem az adrenalint a nyugtalan lábaimnak. :)

Jól kezdődik

Amúgy sem a szívem csücske a hétfő. Valami megmagyarázhatatlan okból mindig utáltam. Egyrészt, mert rögtön vasárnap után következik, és rögtön belerondít a hétvégébe. Na. Így aztán a hétfővel én nem vagyok jóban. Persze, ha a hét kedd-del kezdődne, akkor azzal is így lennék.
Ezen a mai hétfőn már úgy keltem, hogy tudtam, sok minden vár rám, csak épp móka és kacagás nem sok lesz benne. Pedig, ha abból sok lett volna, még meg is tudtam volna barátkozni egészen a következő hétfőig a hétfővel.
A szokásos reggellel indítottunk, illetve majdnem. Megkoronáztam még azzal, hogy este elfelejtettem kivasalni az ovis ágyneműt (illetve egészen őszintén szólva, a lefekvés előtt kettő perccel már eszembe jutott, de hat lóval nem vontattak volna vasaló közelbe fél tizenkettőkor) Szóval, a tízóraigyártás, tolltartó-ellenőrzés után még vasaltam is. Aztán az ovis kör után elvittem Arthurt a reggeli egészségügyi körre. Aztán hazarohantam, hajat mostam, és már indultam is az uszodába. Ó, nem, én továbbra sem tudok úszni (és ez már így is marad), viszont nyílt óra volt az ovisoknak, és végre én épp nem dolgoztam, úgyhogy végre megnézhettem Rolandot. Nagy élmény volt. Utoljára én medencében tavaly nyáron láttam, és már akkor is nagyon ügyes volt (nekem, nyeletlen baltának meg amúgy is mindenki csodálnivaló, aki nem süllyed el a vízben), de ma.... hát.. elmondhatjuk, hogy van valami, amiben túlszárnyalja a bátyjait. Mert nemhogy nincs benne félelem egy szikrányi sem, úgy vágódik bele a vízbe, mintha világéletében azt gyakorolta volna. A fejét is gond nélkül beleteszi, lélegzik a víz alatt. Na de a fő fő attrakció.. úszik a mély vízben. Amikor múlt héten mondta az úszótanár az ovi folyosóján, hogy Roland milyen ügyes volt (akkor úsztak ott először), és milyen bátor, hittem is, nem is. De ma a saját szememmel láttam. Tényleg nagyon bátor, gondolkodás nélkül beugrott a vízbe, ami minimum kétszer mélyebb nála, tehát még véletlenül sincs esélye a lába alatt szilárd talajt érezni. Na de ez őt nem zavarta, mert úszott. Nagyon büszke vagyok rá, ő pedig nagyon boldog volt tőle, hogy láttam én is. (úgyhogy akkor most meg is állapíthatjuk, hogy ez egy jó hétfő volt mégis csak)
Az úszás után én még hazarohantam, Arthurral még megtárgyaltam a nap további részét. Fennhangon közöltem vele, hogy sajnos én mindjárt megint elmegyek, úgyhogy neki addig ki kell fáradnia. Aztán észbe kaptam, hogy jaaa, hát nem hallja. Úgyhogy inkább csak megpaskolgattam, mielőtt kitessékeltem. (nem örült)
Ezek után elrohantam dolgozni.
Majd a hasznosan, leltározással eltöltött órák után elmentem szülői értekezletre a legnagyobb fiamhoz.
Két röpke óra alatt megtudtam, hogy az osztály még mindig szuperokos, és szuperszorgalmas, meg úgy egyáltalán, mindenki nagyon elégedett velük. (a magatartás átlag 4,38 a szorgalom átlag pedig 4,26) Továbbá megbeszéltük az erősítendő pontjaikat, ami még mindig az egymással szembeni konfliktusok kezelése. Erről meggyőződésem, hogy nem lesz rá igazán jó és hatékony megoldás, ennyi dudás egy csárdában valóban nehezen fér. Aztán beszéltünk a farsangról, az idén is csoportos jelmez lesz, amerikaik lesznek (ne kérdezzétek, hogy és miért.. fogalmam sincs) A kirándulásokról is szó volt, lesz egy kétnapos Eger-Mátra (a kötelező olvasmányhoz kapcsolódóan), meg egy túra még majd itt a közelben. Az év végi komplex vizsgáról is volt szó.. az idén ének, művészettörténet és történelem. (jól hangzik). Végül pedig még a természetvédelmi táborról is beszéltünk, amivel kapcsolatban csak az időpont és a hely biztos. Június 25-28-ig a Magas-Tátrában. Az ár az euro árfolyam és a gázolaj árának változásától függően még változhat. Jelen pillanatban 25 ezer forint a négy nap, három éjszaka. De biztos, hogy nagyon jól fogja érezni magát, és életre szóló élményekkel gazdagodik (már megint). Én meg majd megpróbálom nem lebeszélni arról a bigyóról, amivel mennek majd egyszer ott a hegyekben.
Este hétkor már itthon is voltam. Várt rám egy éhes család, és egy kutya. :) Meg egy "szolgálatás igénylő" az iskolából. (erről majd máskor)  Úgyhogy megvacsoráztunk, elmosogattam, és ennyi volt mára.
Elég is volt. Délutántól fáj a torkom, és a derekam. Erik és Patrik is panaszkodik torokfájásra. Remélhetőleg vaklárma.