Konfliktuskezelés

Már akkor, amikor valamikor tavaly végigsöpört a blogvilágon és az interneten a "neked mi a szeretetnyelved?" kérdés, akkor eszembe jutott, hogy és mi van a másik oldallal? Mert mindenkinek van ilyen oldala is, ahogy azokat a helyzeteket kezeli, amikor vita van, vagy akár "vérre menő" harc. Írhatnék erről egy családi posztot is, mert mind az öten tökéletesen másképp oldjuk meg ezeket a helyzeteket, de ezúttal (a többiek személyiségi jogai érdekében) csak a sajátomat fogom boncolgatni.
Leginkább úgy kezelem, hogy kerülöm. Tehát, ha csak tehetem, nem jutok el senkivel odáig, hogy komoly vitába keveredjek. Ez a megalkuvó-énemnek köszönhető, amelyik azonnal eszembe hozza, hogy "Te hülye béna, neki van igaza, inkább hallgass".
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor nem tudom sem megelőzni, sem megkerülni. Az, hogy hogyan kezelem nagyban függ a személytől, akivel "szemben állok", és a helyzettől, amibe belekeveredtem.
Kétségtelen, hogy a legtöbb konfliktusom a saját családommal van. Ami nem meglepő tény annak fényében, hogy a legtöbb érintkezésem ugye velük van. Ráadásul velük ismerjük egymást annyira, hogy akár ne is nézzünk el mindent a másiknak, mert hát hiszen együtt élünk.
A gyerekekkel szemben én vagyok a felnőtt, és sokáig azt hittem, hogy ebből egyenesen következik, hogy csak nekem lehet igazam, ráadásul ők az "enyémek", így nekik azt kell tenniük, amit én mondok nekik, vagy helyesnek gondolok. Aztán megszületett Erik, aki megtanította, hogy akár egy kétéves is képes akármeddig kiállni a saját véleménye mellett, ha meg van győződve az igazáról, majd jött Roland, aki megtanította, hogy minden eltörpül amellett, ha szeretjük a másikat. Voltak és vannak elvárásaim velük szemben (sőt, nincsenek illúzióm lesznek is még.. de semmi komoly, csupa földhözragadt dolog), de el tudom fogadni, hogyha nekik van igazuk.
A köztük lévő konfliktusokat nehezen bírom, főleg, ha kénytelen vagyok beleavatkozni, mert bizonyos esetekben valakinek a pártját kell fognom, és ilyenkor azonnal két másik sértett féllel találom magam szemben. De ahogy nőnek, egyre többször tudjuk megbeszélni.
A barátaimmal keletkezett konfliktusokban azonnal arra törekszem, hogy "beszéljük meg". A többségük nincs itt a mindennapjaimban, legalábbis testi mivoltában (többségük? konkrétan senki), telefonon, írásban kommunikálunk. Ritkán van olyan, hogy valamin összezördülünk, de akkor addig úgysem nyugszom, amíg nem tisztázzuk. Szerencsére ők is ilyenek... :)
A legeslegfőbb és legtöbb konfliktusom pedig ki mással lenne, mint Balázzsal? Elismerem, zömmel én vagyok a hibás. Amikor nem, akkor meg úgyis kiderül. Vele nem vitázom, mert nem tudok olyan jól érvelni, mint ő. Senki az ismeretségi körömben nem tud olyan lehengerlő módon kiállni a maga igazáért, mint ő. (ja, de, Erik is pontosan ilyen) Az egy dolog, hogy szóhoz sem igen jutnék, de az meg egy másik dolog, hogy ha mégis, akkor is csak annyit tudnék mondani, hogy "ja, tényleg, igazad van". No és hogy nehogy azt gondoljátok, hogy minden piszlicsáré dolgon ez megy... csak egy ilyen téma van, amiben ennyire gáz a helyzet. Kitaláltátok? Vagy segítsek? Igen, a cigi. Igaza van, tudom én. Belátom, ésszel mindent tudok. Hogy büdös, egészségtelen, drága, függővé váltam, tényleg az egésznek a mechanizmusát kívülről fújom, sőt, még egyet is értek vele. Amikor azt mondja, havi húszezer forintot dobálok ki az ablakon, és ezt a gyerekeim elől veszem el, nem mondhatok mást, mint hogy igaza van. Akkor, azon nyomban elhatározom, hogy soha többet. Mert ennyit mégsem ér. Sem vitát, sem mást. És havi húszezer tényleg sok. És utánaszámoltam, még ebben is igaza van. Nos, az ilyen konfliktushelyzetben mit tehetek mást, mint hallgatok, mint az a bizonyos végtermék a gazban. Egy darabig minden ilyen vitánál vérig sértődtem amúgy. (és most, ha eljutott idáig az olvasásban, akkor azt gondolja, hogy persze, mert Te vagy a P.Dia)De már meg sem sértődhetek, mert abban is igaza van, hogy évek óta téma, és kért szépen, próbált segíteni, kérte csúnyábban, semmi nem hatott.
Az egyetlen olyan helyzet, amikor nem hagytam magam sárba döngölni, és kiálltam a magam igazáért, igen emlékezetes esemény. Az egyetlen és valószínűleg az utolsó is volt egész életemben. Mert kimondva-kimondatlanul is azt raktároztam el belőle tanulságként, hogy az ilyen eset azt hordozza magában, hogy soha többé nem lesz kapcsolatom valakivel, aki nagyon fontos volt. Igen, az apámról beszélünk.
Visszavezethetjük ide, hogy ezért vagyok megalkuvóbb, vagy jobban békére törekvő ember a nagy átlagnál, mert szépen belém lett kódolva ez az egész. Lehet, hogy igaz is. Viszont azt nem sikerül megfejtenem, hogy a fenébe lehet az, hogy a függőség erősebb ennél a kódnál is? (de ez már más téma)
(azért ha valaki meghipnotizálna, vagy kicserélné ezt hülye fejemet egy olyanra, amelyik azt sem tudja mi az a cigi, nagyban megkönnyítené az életemet)

De most akkor már kíváncsi lennék rá, Ti hogy kezelitek a konfliktusokat?