Újra öten

A mai nap úgy egyébként szót sem érdemel, mert nem csak nem történt semmi érdemleges, de mondhatnám, hogy a chemotox-os légy is üde és friss volt hozzám képest, pedig aludtam egész éjjel, meg kávét is ittam, meg minden, ami kell.. Na mindegy, ez végül is nem is lényeges információ.
A lényeg, hogy újra öten vagyunk itthon. Ma este majdnem tizenegy órakor megérkezett a legidősebb, legnagyobb szájú, Tátrát megjárt nagyfiunk. Tele élménnyel, amit csak nagyon óvatosan adagol... de megértem, én sem tudtam soha jól elmesélni az ilyesmit. (és azóta is egyszerűbb leírnom, mint elmondanom) Azért azt elmondta, hogy nagyon elfáradt, de nagyon szép helyeken járt, és hógolyózott, és jó volt. Örülünk neki, hogy ezt is láthatta, és örülünk, hogy végül a tanári összefogás megmentette őt a zord és szigorú szüleitől, akik majdnem visszamondták neki ezt az egészet... :) Biztos, hogy megbántuk volna... legkésőbb most, amikor a barátaitól hallotta volna, hogy mi mindenről maradt le.
Azt kérte, holnap délig hagyjuk békén... szerintem amúgy nem fog addig aludni, de én biztos nem keltem majd. :)
Részemről lezuhant a nagy kő, hogy hazatért épségben, egy horzsolás nélkül. :)

Erről nem volt szó...

De Ti vagytok az okai, akik annyit rimánkodtatok, hogy ne legyen már ilyen meleg, hogy tessék... most aztán már fázhatunk is. De gondolom most nem csak én fázom, hanem mindenki... (na jó, én már nem, mert felöltöztem). De amúgy meg nem is volt erről szó még tegnap, hogy ma egész nap szakadni fog az eső, és aztán úgy lehűl a levegő, hogy kelleni fog a hosszú nadrág-kardigán kombináció. Pedig hajnali fél négykor még pólóban-rövidnadrágban indult Patrik a Tátrába, és én is épp csak borzongtam a hajnali derengésben.
Szóval.... kedves mindenki, ha már végre kiszellőztettétek a lakást, meg minden, akkor nem lehetne, hogy nyáron nyár legyen? Tudjátok, olyan, amikor az ember ellustul a melegtől, és nem is éhes, mert csak arra vágyik, hogy valami jó jeges innivalót igyon. Amikor jól esik a meztelen talpadnak a hideg kövön mászkálás, meg jól esik a hideg zuhany is. Tudjátok, az a fajta nyár, amikor kiteregetsz, és egy óra múlva már szárazon leszedsz mindent, és csupa napsütés illata van mindennek.
Én télen még csak-csak elviselem a fázást, ősszel és tavasszal az egész napos esőket, na de ilyenkor is? Kérek mindenkit, vonja vissza az összes esőtáncos-hűsítő fuvallatos kívánságát...

És még elmesélem, hogy fejlődőképes vagyok gyerek elengedés terén. Mert csak öt percet aggódtam azon, hogy vajon mit felejtettünk el elrakni Patriknak, aztán rájöttem, hogy már úgy is mindegy. Nem rágtam a szájába külön minden tudnivalót, gondoltam, úgyis tudja. (azt azért elmondtam, mint kötelező elmondanivalót, hogy nagyon vigyázzon magára) Sőt, én még azzal is kiegyeztem volna, ha csak napi egy sms-ben értesülünk arról, hogy jól van, de ez már az első este megdőlt, amikor kaptam egy olyan sms-t, hogy "Hívj fel most. (nincs baj)." Tényleg nem volt baj, csak el akarta mesélni, milyen volt az első nap. Rommá áztak a nyolc órás   (?!) túrán, de tök jó volt, a leves nem ízlett, de a második finom volt, maradt két szendvicse abból, amit én pakoltam neki, de meghagyja holnapra, hátha szükség lesz rá (szalámis), elfáradt, de nagyon szép minden. És azzal búcsúzott, hogy akkor holnap is hívjam ilyenkor... Úgyhogy megállapíthatom, hogy a maga flegma módján azért mégiscsak az énfiam... :)
Egyébként meg, azok után, hogy egész héten rommá püfölték egymást a fiúk, és el sem bírják viselni egymást, ha huzamosabb ideig egy helyiségben kell lenni a másikkal, az itthon maradt két gyerek nem annyira találja a helyét Patrik nélkül, sőt, Erik kicsit könnyezve mondta este, hogy "Hiányzik a Patrik, miért kellett elmenie?" Hát majd erre fogok gondolni, amikor hétvégén visszaáll az eredeti felállás, és tuti, hogy megint csak szekálás, és verekedés lesz. :)

Erdély

Már egy hónapja is van, hogy érlelődik-fogalmazódik bennem a poszt, amit tulajdonképpen már Patrik hazaérkezése után elkezdhettem volna. Az sosem volt kérdés számunkra, hogy hatalmas élmény lesz neki ez a táborozás. Ezért is nem volt egyetlen percig sem kérdés, hogy előteremtjük a rávalót, és természetesen elengedjük. Még akkor is, ha amúgy volt bennem egy csomóféle para a dologgal kapcsolatban. :)
Már amikor ott volt, párszor a telefonbeszélgetéseink alatt könnyekig hatódtam. Attól is, hogy jól érzi magát, meg attól is, amiket mesélt. Aztán mikor hazaérkezett, és részletesebben is megtudhattuk az eseményeket.. épp úton voltunk a Balaton felé, és bizony volt egy útszakasz, amit én végigpityeregtem meghatódottságomban.
Miért is? Tudom Patrikról, hogy a lelke olyasmi, mint az enyém. Mégis.. Olyan őszinte meghatottsággal mesélte, hogy amikor megérkeztek Rétyre (este 8 körül), az egész falu kint állt, és őket várta. A magyar buszt. "Anya, el sem tudod képzelni, hogy örültek nekünk." Akármerre mentek, mindenhol ugyanez a szeretet áradt feléjük, mert elég volt hozzá a magyar rendszámú busz, hogy az emberek integessenek, köszöntsék őket.
A másik, ami hihetetlenül mély benyomást tett rá, hogy "Anya, ott senki nem gondolta, hogy ellophatnánk bármit, simán bent lehettünk a boltban egyedül". :) Egy csomó ilyen apróság, ami ott valószínűleg amúgy is így evidens (de ha nem, majd megcáfoljátok), neki viszont hatalmas rácsodálkozásokat szerzett. Pl, hogy sosem próbálták átverni, és ha fel kellett volna váltani a pénzét, inkább megkapta olcsóbban, mert arra elég volt az apró. :D
Élményszámba ment, hogy ott minden milyen szép.. hogy a Szent Anna tónál még medvebocsot is láttak. :) És látta közvetlen közelről Mikes Kelemen szülőházát, és Mátyás király házát (azt nem tudom, neki az szülőháza e.. én tudatlan..), és járt Csíksomlyón, meg Berethalom-on, meg a Békás-szorosnál, Segesváron, a Király-hágón, meg még biztos egy csomó mindent ki is felejtettem. :)
Utolsó előtti este beszéltünk, akkor kérdezte, hozzon e juhsajtot, mert nagyon-nagyon finom, és csak tíz lei. Mondtuk, hozzon.. :) A tíz lei megmaradt, ajándékba kapták a sajtot. :)
Még ma is emlegeti, hogy igaz, hogy nagyon messze van, és ott is hatalmas távolságokat küzdöttek le.. és igaz, hogy sokszor nem volt meleg víz a zuhanyozáshoz (az ottani iskolában voltak elszállásolva, gondolom nincs erre azért kapacitás, hogy ötven embernek legyen meleg víz), és igaz, hogy nagyon hiányoztunk neki, de visszamenne..
Én pedig, őt hallgatva, és túl jó pár youtube-os videón, nagyon szeretném egyszer a saját szememmel is látni mindezt.. kezet fogni azokkal a magyar emberekkel, akik magyarabbak annál, ami én valaha is leszek..
Örülök, hogy megtapasztalta ezt.. azt hiszem, életre szóló az élmény.. minden tekintetben. :)

Táborozik..

Egész hétvégén nem tudtam rávenni magam, hogy megírjam... és egy poszt félig megírva itt várakozik a piszkozatok között (azt be fogom fejezni).
Péntek éjjel már megint egy első dolgon estünk túl. Na, most ezen elvigyorodtam.. kicsit kétértelmű a dolog. :D De nem, nem olyan értelemben.. még akkor sem, ha éjszakáról van szó.
Pénteken nagyfiam már egész nap tűkön ült, alig várta, hogy indulhasson a táborba. A bőröndjét előző este becsomagoltuk, akkor még éreztem magamban annyi erőt, hogy talán minden be is kerül, mert kellőképp pörgött az agyam máson (ez a piszkozatos bejegyzés). A hátizsákja még hátravolt, amibe az apróságok kerültek, úgy mint elemlámpa, fejlámpa, távcső, könyv (nem aprózza Tvrtko legújabb kiadásúját vitte... tudom, tudom.. nem feltétlenül nekivaló), nesszeszer. Helyes volt, mert a nesszeszer az, amit itthon csak én használok több-kevesebb rendszerességgel. Amikor megbeszéltük, hogy majd egy ilyenbe pakoljuk neki a tusfürdőt, fogkefét, fogkrémet, ragtapaszokat (optimista szülőként tíz sebészeti ragtapasszal indítottam útnak), gyógyszert (ventolin, singulair junior, aerius, algopyrin), meg ilyeneket, akkor első körben felkiáltott, de ugye nem a Te rózsaszínedet kell vinnem? :D Nos, megnyugodhatott, mert van nekünk egy teljesen konszolidált barna kappa (sparos pontokért lehetett venni). Nem győzött ámuldozni, milyen ügyesen tudok pakolni, mert mennyi minden elfért milyen kis helyen. Én meg ahogy fogyott a pakolnivaló, úgy kezdtem pánikolni, hogy valami itthon maradt. Tuti, hogy elfelejtettem.. kevés lesz.. fázni fog.. leeszi, leissza, beleül, nem tud mit felvenni.. Balázs az apák higgadtságával szemlélte mindezt, néha közbeszólt, hogy "elég az.." Meg hogy "ne aggódj már".
Délután ötre már a telefontöltő is készenlétben állt, én pedig feltűnően gyakran meredtem szótlanul magam elé, leginkább eltűnve valahol.
Annak idején anyám engem mindig úgy indított el, bárhova is mentem, hogy kibőgte a szemeit. Nem tudom, mitől féltett, vagy mi volt ennek az oka, mindenesetre megfogadtam, hogy ha belehalok sem fogom ugyanezt tenni, mert azt szeretném, hogy jól érezze magát, úgy meg aztán nem fogja, ha én úgy búcsúzok el tőle, mintha a vesztőhelyre küldeném.
Vacsora után Patrik mindinkább besózott állapotba került, én mindinkább süllyedtem magamba. Folyamatosan ellenőriztem magamban a bőröndje/hátizsákja tartalmát, minduntalan komoly pánikhangulatban... valamit elfelejtettem. Az övtáskájába is bekerültek eddigre az okmányai (személyi, lakcímkártya, taj-kártya, eu taj-kártya, diákigazolvány), a pénztárcája (benne forint is, euro is, és lei is), rágó.
23 óra előtt nekiálltam a szendvicseket megcsinálni. Itt már komolyan pánikoltam, és tuti, ha akkor kell eldöntenem, mehet e, nem engedem el.
23:35-re Patrik gyors egymásutánban többször is meglátogatta a legkisebb helyiséget izgalmában, aztán elindultunk az iskola elé, ahol gyülekeztek. A busz már várta őket, beraktuk a bőröndjét, fogta a hátizsákját, és felszállt. Az osztályfőnöke az egyik táborvezető, ő jelölte ki, hol üljenek. Lerakta a cuccát, majd még visszajött a busz elé. De már csak egy percre.... adott még egy puszit, láttam az arcán, hogy ha hosszas búcsúzkodásba kezdünk, talán ő is elérzékenyül, így aztán nem erőltettem a dolgot.
A busz 0:10 perckor elindult velük Erdélybe. Akkor nem bírtam tovább, és pár könnycsepp hullott. Nem tudnám megmondani miért.. tényleg azt szeretném, hogy nagyon jól érezze magát, élményekkel gazdagodjon, hiszen ezért ment.. De őrület, hogy elengedtem ilyen messzire egyedül, ahol bármi történik, először magára számíthat..
Azóta pedig olyan érzés, mintha elhagytam volna valamit. Minden este beszélünk pár percet, nagyon jól érzi magát, nagyon tetszik neki minden, ma székely körúton voltak, tegnap Drakula várát nézték meg. Jó érzés hallani a boldog hangját, ahogy mesél..
De azért én alig várom, hogy megint itthon legyen... fura így, csak két gyerekkel.