A hét gondolata XIX.

Mi a kedvenc helyed a világon?

Altair meglehetősen szigorúan kikötötte, hogy nem ér azt írni, hogy a kanapém, vagy ilyesmi, úgyhogy ami erről a kérdésről rögtön beugrott, azt kihagyom. Helyette tartom magam az instrukciókhoz, és kutatok a vágyaimban.
Nagyon komoly kutatást kell végeznem, mert még sosem jártam olyan helyen, ahol azt éreztem, hogy ó, itt fogok élni ezentúl. (kivéve tavaly a Balaton-partot talán)
Nem is tudom megnevezni, hogy hol is van ez a kedvenc hely. De leírom, hátha valaki járt már ott, és megosztja velem.
Szóval, az én kedvenc helyem egy folyó, vagy tenger közelében van, de nem a közvetlen partján. Olyan hely, ahol nincs tél, legalábbis olyan mínusz-fokos tél nincs. Sok-sok zöld növény van az év minden hónapjában, kedves emberek lakják.
Egy ilyen helyen lennék én igazán otthon. De hova is kell utaznom ehhez? Tudja valaki?

A hét gondolata XVIII.

Az e heti kérdés a végtelen fantáziával megáldott emberek kedvence, az örök álmodozóké, mint amilyen én is vagyok. :)

Milyen számodra az álomotthon?

Megközelíthetjük a kérdést teljesen materiális síkon, és megközelíthetjük lelki szempontból is. Lássuk először azt, ami lehet(ne) kézzelfogható.
Az álomotthon számomra egy tökéletesen zöld helyen lenne, mondjuk egy völgy kellős közepén. Lennének szomszédaim azért, mert utálnék valami remete-lakban lakni, de minden szomszédom roppant kedves és kellemes ember lenne, akikkel bármikor együtt kávéznánk, sütit sütnénk, a családjaink esténként sütögetnének, sőt, talán még a kertek is közösek lennének.
A házunk két szintes lenne, alápincézve, és természetesen padlás is lenne. A pincében lenne helye a mosó-szárító-vasaló helyiségnek, és ott kapna helyet a kamra is.
A földszinten lenne egy konyha, szigorúan földig érő ablakkal, ahova délelőtt tíztől délután négyig besütne nap. Itt nézelődnék, miközben sütnék-főznék. Még itt, a földszinten lenne egy ebédlő, ahol legalább tizenöt ember le tudna ülni, egy olyan alakú helyiségben, amit negyvenöt fokos szögben ölelnének körbe ablakok.
Ugyanitt lenne még egy nagy nappali, ahol akárhányan összejöhetnénk, kényelmes fotelokkal, és kanapékkal, az egyik fala csupa üveg lenne, és innen nyílna az ajtó a minimum fele-nappali méretű teraszra is.
Az emeleten lenne mindenkinek egy szobája, és lenne két fürdőszoba is. Az egyik sarokkáddal, a másik zuhanyzóval. A szobákat mindig hangulattól függően újrafestenénk, legalább évente,és így, legalább egyszer biztosan lenne narancssárga-bordó hálószobám is.
A padlás lenne az én zugom. Ahol feltornyoznám az emlék-dobozaimat, rendesen felcimkézve, korszakonként, gyerekenként. Nem lenne egyetlen pókháló sem, mert rendszeresen ide jönnék, hogy a százféle színű és formájú párnáim egyikén a padlás ablak zugában ücsörögve telefonáljak a barátnőmmel, vagy csak újra és újra átnézzem azokat a dobozokat. :)

A másik szempont: az álomotthonban soha nem fordulna elő rossz kedv, kialvatlanság. Egy hangos szó, és egyetlen morgás sem lenne. Messziről elkerülnék az anyagi és egészségi gondok. Az élet csupa móka és kacagás lenne. Nagyokat beszélgetnénk, mindig lenne idő mindent megbeszélni, sokat nevetnénk, buliznánk minden hétvégén a barátainkkal.

Hát valami ilyesmi. Csupa fikció, és álmodozás. De jól esett....

A hét gondolata XVII.

Már megint azt hittem, még amikor először megláttam a kiírást, hogy én ezt aztán meg nem írom. De aztán persze, hogy megírom. Akik nagyon jól ismernek, már a kérdés láttán jót fognak vigyorogni, amikor végiggondolják az én kapcsolatomat a főzéssel. De legyen...

Melyik az a konyhai eszköz, ami nélkül el sem tudod képzelni, hogy főzz? 

Azt elárulom elöljáróban, hogy minimum negyvenszer néztem végig a kiírás óta a konyhámat olyan szemmel, hogy melyik is az az eszköz? Nincs könnyű dolgom, mert főzni nem szeretek, bár megcsinálom nyilván, mert kell. De ha lenne ilyen opció, akkor átváltoztatnám a kérdést arra, hogy ki az a személy, aki nélkül el sem tudod képzelni, hogy étel legyen az asztalon? Ez esetben azonnal megnevezném a férjemet, és zengenék ódákat a brassóijáról, vagy a grillezett húsairól, de a palacsintáját és a somlóiját is említhetném. :) De a kérdés a fent kövér betűkkel kiemelt, így inkább essen arról szó.
Nem sikerült találnom egyetlen egyet a konyhában, ami nélkül nem élet az élet, úgyhogy itt és most a toplista következik. Nem állítottam fel értéksorrendet sem, meg kedvenc sorrendet sem.
Az első mégis a legfilléresebb dolog, ami csak létezik a konyhában, főleg, mert ha jól emlékszem, valamelyik száz forintos boltból származik. A krumplipucolóm. Ami nélkül nem pucolódik sem krumpli, sem más zöldség. Ha eltűnik, isten bizony hogy nem eszünk ilyesmit, mert késsel nem tudok pucolni. Ciki, nem ciki, ez van. Egyszer ennek a mostaninak az elődjét kidobtam a kukába, véletlenül összefogtam a krumpli héjával együtt. Persze csak akkor vettem észre, amikor már elvitték a kukát.. (pedig utánamásztam volna, és megkeresem). Eltelt egy kis idő, és egy pár ilyen pucolót végigpróbáltam, mire újra rátaláltam egy jóra. :) Azóta sem váltunk meg egymástól, és ó, igen, még nyaralni is jött velünk tavaly. :)
A második, tulajdonképpen egy edénykészlet. Tefal-cucc, és sok éve egyszer karácsonyra kaptam. Mert akkor cseréltük le a tűzhelyünket, és a kerámialap nagyon nem szerette az én régi zománcos edényeimet, úgyhogy nagyon vágytam rá. És megkaptam. Azóta is mindent ebben főzünk, (kivéve, amihez kicsik) és nagyon bírom, hogy van bennük hőjelző korong, meg hogy külön levehető a nyele.
A harmadik pedig a fritu. Ami nálunk nélkülözhetetlen, mivel elég sok frissensültet eszünk, ráadásul én magam sült krumpli-rántott hús függő is vagyok, de legalábbis kevés olyan kaja van, amihez nem lehet sült krumplit enni (mekkora mázlista vagyok, hogy nem látszik rajtam) Szóval a fritu majdnem minden főzésnél előkerül, és annak ellenére is a kedvenceim között tudott maradni, hogy épp ma sikáltam. Ő egyébként már a harmadik készülék az életünkben, de jól bírja.. évek óta működik.
Ha pedig nem főzök, hanem sütök, akkor az elképzelhetetlen a kézi mixerem nélkül. Ez ugyan nem valami márkás, mégis nagyon tuti (főleg, mert ki is cserélték már egyszer amikor két éves volt az elődje), pillanatok alatt lehet vele habot verni, vagy akármit kikeverni. :) Szóval, ő is kedvenc.

És még a fő-fő kedvenc gép a konyhában, amikor már se nem pucolok, sem nem keverek, de nem is főzök, sütök semmit, de a mosatlan edény is rám vár.. naná, hogy a mosogatógép. :)

Miközben írtam ezt a bejegyzést, eszembe jutott, ha férfi lennék, minden bizonnyal valamelyik kést jelöltem volna meg, merthogy nekik a kés az, ami mindennél fontosabb. Mármint a jó kés.

(ha a jövő hét zenéje tényleg ennek az ellentettje lesz, arra is van pár jelöltem)

A hét gondolata XVI.

Csak kérni kell, és máris megérkezik a téma. Szombat helyett ezúttal vasárnap írom meg, de ez egyáltalán nem gond, hétvége is van, és nem is múlt el ez a hét sem nélküle mégsem. :

)

A hét kérdése:
Tehetség vagy szorgalom? 

Én azt gondolom, az a legritkább, hogy a két dolgot külön lehet választani egymástól. Természetesen születnek mindig olyan őstehetségek, akiknek tényleg valahogy a génjeiben lehet az adott dolog iránti tehetségük, és akkor is kiválóan csinálják, ha semmit nem tesznek érte. De azt hiszem, az ilyesmi ritkább, mint a fehér holló, legyen szó sportolóról, vagy íróról, vagy akár valamilyen tudományos tehetségről.
Úgy gondolom, a tehetség és a szorgalom valahogy karonfogva járnak egymással. És emellett még egy csomó minden kell, úgymint kitartás, céltudatosság,  megfelelő támogatás, esetenként megfelelő anyagi háttér is. Amikor mindez így együtt tökéletesen klappol, mindig, minden körülmények között, akkor lehet mondani azt, hogy valaki a tehetségéből él.
De ennek van egy csomó fokozata, és csomó ellenpéldája is. Mert pl. tegyük fel, hogy valaki nagyon tehetséges úszó, és már kicsi gyerek kora óta úszik, versenyzik, a családja mindent megtett azért, hogy támogassa őt abban, hogy a tehetségét maximálisan kibontakoztathassa, sporttagozatra jár. Menet közben történhet bármi, ami miatt sutba vágja az egészet, lehet szerelmes, megsérülhet, csalódik, bármi. De természetesen lehet az is, hogy olimpiai aranyérmet szerez.
És ugyanezt az utat bejárhatja egy másik tehetséges úszó is, aki kicsi gyerek kora óta a patakban úszik, aki éjszakákat tanul, hogy ösztöndíjat kapjon, majd újra éjszakákat tanul, mert dolgozik is a suli mellett. Vele is történhet menet közben bármi, de vele is megtörténhet, hogy az olimpián ő lesz a világ legjobbja.
Nincs különbség, de mégis. Mondhatjuk, hogy az első példánál elég volt a tehetség, míg a másiknál sokkal inkább kellett a szorgalom. De egyik példánál sem volt elég csak önmagában az egyik.

A tehetség gondozás szerintem pontosan ugyanabban a cipőben jár egyébként, mint a felzárkóztatás. Leginkább sehol. Mert a kiemelkedőkkel ugyanolyan nehéz foglalkozni, mint azokkal, akik le vannak maradva. A világ az átlagosakra van berendezkedve, akik pedig a számegyenes bármelyik oldalára lelógnak, már sehogy sem férnek bele a keretbe. Egy csomó zsenipalánta van elnyomva, mert nem tudnak válaszolni a kérdéseikre, zavarják az órát, emiatt aztán egyenes út vezet a magatartás gondokhoz. Pedig tök egyszerűen ki lehetne használni az ő zsenialitásukat még akár felzárkóztatásra is. De ez már másik téma..

De ami még eszembe jutott a témában. Tehetség és szorgalom tehát együtt járnak, kézenfogva. Emellé pedig még betársul a megfelelő intelligencia, érzelmi és értelmi téren egyaránt. Mert érzelmileg is elég érettnek kell lenni ahhoz, hogy a bennünk lévő tehetséget megfelelő mértékben használjuk, kellő szorgalommal elérjük, hogy az a bizonyos tehetség mindig magasabb szintre emelkedjen. És elég intelligensnek kell lennünk ahhoz, hogy ezeket úgy használjuk, hogy ne legyünk tőle se többek, se kevesebbek másoknál.

Egyékbént meg, mindezt leírva a saját példámra vetítve: azért nem lettem író, vagy újságíró, mert sosem volt megfelelő támogatói hátterem hozzá, (a fiatal felnőtt koromról beszélve) és elég szorgalmam sem ahhoz, hogy mindent megtegyek érte, hogy elérjem. :) Tehát ez esetben még ha minimális tehetség van is, minimális szorgalom sem volt. :)

A hét gondolata XV.

Nem írok hozzá semmi bevezető kotnyeleskedést, jöjjön az e heti kérdés:
Ha lenne egy lehetőséged időugrásra, a múltba mennél, vagy a jövőbe?

Amikor először láttam a témát Altairnál, egy szóval megválaszoltam magamban rögtön. Illetve két szóban.. nevezetesen egyikbe sem. Na de azóta már gondolkodtam a témán, és végül odajutottam, hogy ha lehetőségem lenne, akkor a jövőbe mennék. Mégpedig egészen pontosan arra a napra, amikor majd meghalok. Nem azért, hogy tudjam előre (főleg, hogy úgy gondolom, ha jövőutaznék, akkor úgy jönnék vissza, hogy amnéziám lenne az ott történtekkel kapcsolatban), hogy mikor lesz, mert az a legkevésbé sem érdekel. Sőt, igen félelmetes lenne, ha tudnám, és mondjuk menne itt a számláló visszafelé, hogy mondjuk még 30 év 10 hónap 8 nap 22 óra 12 perc van hátra ebből az életemből. Tuti úgy gondolnám, hogy "basszus, már csak harminc év? Semmire sem lesz elég" Szóval, a dátum nem érdekel. Azt viszont szeretném biztosan tudni, hogy amikor eljön az én időm a távozásra, akkor mindenki, akinek épp akkor a szívében fontos helyet foglalok, fel lesz erre készülve, és el fog tudni engedni. Szeretném tudni, hogy senkinek nem fogok nagy bánatot, keservet okozni. A saját szememmel lenne jó látni, hogy azok, akik maradnak, ugyan megsiratnak, és emlékeznek rám, de senkiben nem maradt tüske semmivel kapcsolatban, mindenkivel meg tudtam beszélni minden megbeszélnivalót, kimondtam minden kimondani valót, és éreztettem minden érzésemet.
Addig pedig igyekszem úgy élni, hogy mindez így is legyen. :)

A hét gondolata XIV.

Az e heti megint nem az én témám. Olyan értelemben semmiképp nem, hogy tudnék róla sokat írni.

De azért szó nélkül mégsem hagyhatom.


A kérdés pedig:
Mi volt a legeslegjobb a nyári vakációban gyerekkorodban?

A nyári szünetek nálunk mindig ugyanúgy teltek. Ugyanitt, és szinte ugyanígy éltem, mint most. Ugyanennyi generáció élt egy fedél alatt, csak akkor még én voltam az egyik a legfiatalabbak közül. Viszont nekem is volt dédi mamám is. (aki pont úgy nem szeretett bennünket, mint ahogy nálunk nem fedezhető fel ez az érzés a dédi mama részéről... de ez más téma)A nyarak annyival voltak megspékelve, hogy mindig egész nyáron itt voltak az unokatesóim is, akik a nagybátyám gyerekei. A bizonyítvány osztás után jöttek, és az évnyitóra mentek haza. Úgyhogy olyan volt, mintha négyen lettünk volna testvérek. Mint az orgonasípok, olyanok voltunk, évenként születtünk. Nem voltam valami mázlista, mert az unokahúgom és én voltunk a két középső. Ráadásul a legidősebb volt az egyetlen fiú köztünk, akinek mindent szabad volt, a húgom meg a legkisebbként még "picike" volt, így aztán a nyári szüneteink nagy része takarítással, ablakpucolással, kertben segítéssel, mosogatással, és hasonló finomságokkal telt. Őszintén gyűlöltem minden percét, amikor nekünk kettőnknek kellett csinálni, a másik kettő meg vígan játszott. De mondjuk úgy, hogy azért profitáltam belőle, biztos ezért lettem ilyen kis rendes, hogy mindig mindent megcsinálok. :) :D
Kettőször voltam táborban a gyerekkorom során, az egyik egy apám cége által szervezett tábor volt, ahova az unokabátyámmal együtt mentem, és még élénken emlékszem rá, hogy a második napon szerelembe estem egy fiúval, mármint hogy én nagyon szerelmes voltam, ő meg észre sem vett. Nagyjából ennyiben ki is merül a mai napig az összes emlékem, igaz, voltam vagy tizenkét éves.
Aztán voltam még egyszer iskolai szervezésű táborban, amiből a legkomolyabb emlékem az éjszakai bátorságpróba, ahol majdnem szó szerint is összepisiltem magam, amikor a tábor vezetéséhez tartozó ifisek leugrottak a fáról egyenesen elém. Azt nem tudom, hogy ezért e, vagy simán csak azért mert nem volt rá pénzünk, de soha többet nem mentem táborba.
Egyetlen egyszer nyaraltam együtt a szüleimmel egész életemben, Balatonmáriafürdőn egy ismerős nyaralójában. Azt hiszem jó volt, bár nem sok mindenre emlékszem, és ismerve magunkat nem is történt ott semmi. :)
Ami viszont jó volt minden nyáron, főleg, amikor már kicsit kamaszodtam, hogy amikor csak tehettem, elvackoltam magam valahova egy könyvvel, és olvastam. Se nem láttam, se nem hallottam, csak olvastam. Ha másképp nem tudtam magamnak egy kis nyugalmat kiharcolni, akkor a meggyfán ülve... És imádtam minden percet, (már akkor is) ami mentes volt minden kötelezettségtől, és szabadon felhasználhattam arra, amire csak akartam.
De közben eszembe jutott egy legeslegjobb, ami szintén nyáron történt. Hiszen akkor ismertem meg Balázst. Egy nyáron. És igen, még gyerek voltam, mindössze tizenhárom éves. :)

Végül azért mégis sikerült írnom erről is valamit. Olyan, amilyen... (azért remélem, ha egyszer majd húsz év múlva valaki megkérdezi ugyanebben a témában a gyerekeimet, ennél sokkal jobbakat tudnak mondani)

A hét gondolata XIII.

Rendhagyó módon ezúttal nem szombaton íródik, hanem vasárnap. Azért, mert még amikor fejben tervezgettem a hétvégémet, akkor nem is volt még téma Altairtól, meg azért is, mert tegnap esküvőn voltunk, így aztán amikor hazaértünk, már csak a bizonyítványosra maradt energiám. :)
Mondjuk mikor megláttam a témát, amit Altair könnyednek szánt, még fel is nyögtem. :D Na de ez afféli "szakmai ártalom" nálam, hogy az ilyesmi inkább púp a hátamra, mint örömforrás. De ezen simán felül tudok emelkedni, főleg, hogy egy jó kis hétvége után írom a bejegyzést, nem pedig munkából.

Hosszas bevezető után pedig akkor a hét kérdése:


Neked mi a kedvenc nyári ruhadarabod?

Sosem voltam az a kifejezetten csajos, öltözködős valaki, annak ellenére, hogy a szekrényem azért nem erről árulkodik. Mert ennek ellenére vannak gönceim bőséggel, és a szekrény tartalma ellenére viszont soha nem tudok mit felvenni. Erről tökéletesen jól árulkodott a tegnap délután, amikor az esküvőre/lagziba készülődve cirka két és fél órán keresztül próbáltam a saját ruháimat, majd még a húgom ruhatárából is a rám méretezetteket, és a ruhahalom előtt kétségbeesve megállapítottam, hogy mindenben szarul nézek ki, úgyhogy akár itthon is maradhatnék. De aztán végül azért felöltöztem, mondhatnánk, hogy az egyik kedvenc blúzom volt rajtam.
Mondhatjuk, hogy a kedvenc ruhadarabjaim a kockás blúzok. Télen is, nyáron is. Van belőle fekete-fehér, rózsaszín-fehér, és pink-szürke kockás. Szeretem őket, mert ha úgy akarom, akkor elegáns viselet, ha meg úgy akarom, akkor sportos. Ezért felvehetem a hétköznapokon egy halászgatyával, vagy nem annyira hétköznapokon szoknyával is. Kerestem róla képet, de bevallom, egyet sem találtam, úgyhogy egyelőre ezt képzeljétek el. (ha meg találok, akkor majd mutatom)
A másik kedvenceim a halászgatyák. Van három kedvenc farmer, és több kedvenc mindenféle. Van fehér, piros, narancsszínű. Szigorúan szűk fazonú, és szigorúan csak halász.. rövidnadrágot nem hordok. :)
Aztán a kedvenc felsőim... amik, hát egytől egyig feketék. A legeslegkedvencebb egy fekete hello kitty-s, ez a hétköznapi kedvencem. A kicsit kevésbé hétköznapi kedvencem egy virágos felső, ami olyan tök jó rugalmas anyagból van, hogy ugyan teljesen testhezálló, mégis ott takar el, ahol épp kell. :)

Na de essen szó azokról, amik lehetnének a kedvenceim, ha az enyémek lennének, de nincs egyikből sem. (ezért van, hogy nincs egy rongyom sem)

Ez a ruha lehetne az egyik alkalmi kedvencem, ha jól állna nekem ez a fazon. De próbáltam.. és nem áll jól. Mert ehhez a fazonhoz se mellbőségem nincs, se magasságom. (és akkor még el is tekintettem a Bambit is leköröző pöttyös hátamról) Szóval ez ilyen vágy-kedvenc marad. :)

Ez lehetne a másik kedvencem, ha tényleg ilyen rövid lenne, mint a modellen, de ezzel is az a baj, hogy túl alacsony vagyok. Ámbár a hosszúságán egy varrónő tudna segíteni.












És még egy ruha-kedvenc, amiről szintén mutatok egy képet.

Ezt el tudnám képzelni a szivárvány minden színében magamnak. Ha olyan kedvem lenne, akkor hordanám csak így magában, ha pedig olyan kedvem lenne, akkor egy leggings-sel. És erről jut eszembe, hogy a tunikák is nagyon tetszenek. Amiket egy szűk leggings-szel bárhol, bármikor el tudok képzelni. :)











Amivel mindig gondban vagyok, télen-nyáron, az a lábbeli. Mert szandált nem hordok, nem szeretem, ráadásul nem is áll jól a dupla bokám miatt rettenetesen előnytelen. A papucs nem mindig jó, marad a sportcipő meg a balettcipő fazonú másik..
Hát ruhaügyben ennyi tellett tőlem. :) Majd holnap rágyúrok élőben is. :)

A hét gondolata XII.

Ez nem feltétlenül az én témám, de volt már ilyen, meg minden bizonnyal lesz is még. Ettől függetlenül azért megírom, egyrészt mert a játék úgy játék, hogy részt veszünk benne, amíg csak tart, másrészt mert annak idején, mikor az első heti hét gondolatát írtam, akkor eldöntöttem, hogy amíg csak tart a dolog, addig minden szombaton ez lesz a témám. Az csak épp egy fél gondolatjelnyi kitérő, hogy más dolgokban is lehetnék ilyen kitartó. :D

A hét kérdése:
Melyik/Melyek a kedvenc sorozatod/sorozataid/tévéműsorod, amit (viszonylag) rendszeresen nézel?

Nem tudom mennyi időre visszamenőleg érvényes a dolog, mert komplett sorozatokat azért nem szokásom újra és újra visszanézni, főleg, ha több évadról van szó, de azért számba veszem azokat, amiknek mondjuk láttam az összes (vagy közel az összes) részét.

Szívtipró gimi.  Ez még ilyen kamasz sorozat volt, épp a korosztályom volt akkor, és nagyon szerettem. Leginkább semmiről nem szólt, csak a napi kamasz csatákról, de határozottan tudom, hogy alig vártam a vasárnapokat, amikor ment. És Con Bordino volt a kedvencem benne. :D

Vészhelyzet. Ebből szerintem egy sem maradt ki, kitartottam a végsőkig, és nagyon szerettem. A kórházas sztorikat alapból is valamiért, (azt hiszem, a Kórház a város szélén-nel kezdődött, és a Klinikával folytatódott) de ez a sorozat valahogy még azért is az egyik kedvencem volt, mert a karaktereket is nagyon csíptem benne. Ó, nem, Ross doktor sosem volt a szívem csücske, lehetett akármilyen szívtipró is, ellenben Benton már igen... :)

Harmadik műszak.  A Vészhelyzettel egy időben ment, csak ez talán szerdán, míg az előző ketten. Ez inkább rendőrös volt, mint orvosos, de igazán életszagú és életszerű, nem ilyen akciófilm-féle jelenetekkel. És még ha a rendőrös dolog távol is állna tőlem, Boscorelli rendőr miatt akkor is néztem volna. (és ha Freddy nem F-betűs alomban született volna, tuti, hogy Bosconak hívnák)

Született feleségek. Minden benne volt, ami meg volt az életemben, és az is, ami kimaradt. Néha szövevényes, néha dögunalmasan nyálas, de mindig történt benne valami a végén, ami miatt muszáj volt megnézni a következő részt is. Itt nem igazán volt kedvenc szereplőm, mert mindegyikben utáltam is valamit, meg szerettem is valamit.

Szökés. Ezt Balázs kezdte el nézni, aztán a második-harmadik résznél bekapcsolódtam, és ott ragadtam. A végén már nagyon drukkoltam nekik.

De mindezeken túl, ha tévéműsort kéne ajánlanom, akkor ajánlanám épp most az EB meccseket, amiből napi kettő is van, de ezen a hétvégén még Forma 1 futam is társul hozzá.

A hét gondolata XI.

Végre egy igazán könnyed téma, ami ráadásul még szép is, meg lélekvidító, meg minden... így dörzsöltem a tenyerem, amikor megláttam, hogy mi is lesz ezen a héten a szombati bejegyzésem témája. (ami egyébként külön jó, hogy ez egy állandó szombati rovat, különben panaszkodnék..)

Szóval a hét kérdése: Mi lennél, ha virág lennél?

Azt gondoltam, ez igazán könnyű kérdés, amire azonnal és kapásból tudok válaszolni. Aztán úgy alakult, hogy mégsem. Mert annyiféle virággal tudok azonosulni valamiért.
A tulipán az egyik, amiért olyan kis vidám, és színes, és mert amikor végre nyílik már, az csupa jót hordoz magában. A lelkem mélyén én is ilyen kis vidám és színes szeretnék lenni, aki csupa jót hordoz magában.
A fehér rózsa a másik, mert mindig elbűvölt az egyszerű szépségével, ahogy a szebbnél szebb színekben pompázó társai között elegánsan megbújik, és árad belőle a nyugalom, a kiegyensúlyozottság. Ilyen is szeretnék lenni. Szép, nyugodt, és kiegyensúlyozott.
Az orchidea is szemet gyönyörködtető, mert különlegesen szép, hihetetlenül sokféle megjelenési formája van, és mert olyan kis érzékeny. Az érzékenység máris stimmel, a többi tulajdonságát meghagyom neki, sem különlegesen szép nem szeretnék lenni, sem ezerarcú.
Aztán keresgéltem az egyszerűbb virágok között. Sokáig azt gondoltam, százszorszép vagyok, mert tényleg olyan, mint én. Kicsi, semmi extrával, mégis van benne valami. Valami, amitől csokorba szedik, koszorút kötnek belőle, amitől játszanak vele szeret-nemszeret játékot, és mert bárhol megél, ugyanúgy a kertben, mint egy elhagyatott rét közepén.
De aztán eszembe jutott, hogy ugyan mit keresgélek én... mikor már az első percben tudtam, melyik virág is vagyok én. Itt nyílik a balkonládákban, és annyira igazán az én virágom, hogy tökéletesen tükrözzük egymás érzéseit. Ha nem süt a nap, nem nyílik ki, és olyankor én is mufurc vagyok, és zárkózott. Ha esik az eső, azt ő sem szereti, ahogy én sem. Viszont, ha süt a nap hét ágra, akkor az összes létező virág kinyílik, a szivárvány bármilyen színében előfordul, attól függ, épp milyen kedve van. Jól tűri azt is, ha a kutya sem néz rá két napig, de nagyon hálás a gondoskodásért. Jókedvében hozott virágaival mindenkit felvidít maga körül.
Na, nem ragozom tovább...
Mi lennék más, ha nem a napvirág?

A hét gondolata X.

Nagyon komoly témát kaptunk a héten. Ráadásul még külön "feltétel" is van, csak egyetlen szempont alapján lehet írni. Bevallom, eljátszottam a gondolattal, hogy akkor én most ezt kihagyom. De aztán mégsem.

Mi teszi tehát emberré az embert?

Szerintem a legfontosabb és egyben talán legsokoldalúbb tulajdonságunk, amitől igazán kiemelkedtünk az állatok közül az az, hogy képesek vagyunk az ösztöneinken túl tudatosan is gondolkodni. Na persze ez lehet, hogy nem minden esetben jó, és butaság is lenne az ösztöneinket teljesen elnyomni a tudatunkkal szemben, mégis... Leginkább az különböztet meg engem például egy majomtól, hogy hiába diktálja az ösztönöm, hogy meneküljek, van az a helyzet, amikor maradok, mert maradnom kell. Vagy hiába akarnék ösztönösen csak csokin és nutellán élni, mert azok a számomra legfinomabb falatok, a tudatom segít abban, hogy ne így tegyek, mert nem járok jól. A tudat persze néha túlságosan előtérben van az ösztönnel szemben, ami miatt képesek vagyunk átesni a ló túloldalára, és agyonszabályozott, feszélyezett életet élni. Ez sem jó. Kell egy arany középút, amihez viszont egy élet munkája kell. Most mondjam, hogy akkor talán mégsem a tudat ez, amire gondolok, hanem a tapasztalat? Ami végül is tudatosítja bennünk mindazt, ami miatt az ösztöneink nem minden esetben irányítanak. Nem is tudom már...

Rendhagyó hét gondolata bejegyzés ez nekem, mert éppen ma van a 34. születésnapom, és valami ilyesmin gondolkodtam ma egész nap. Mitől mondhatom én, így, ennyi évesen, hogy ember vagyok? Ha csak magamra hagyatkozom, akkor azt mondom, attól vagyok ember, hogy a szívemmel érzek, az ösztöneimre hallgatok, és tudatosan irányítom azt, hogy amit ez az előző kettő cselekszik, az ne legyen rossz nekem.
De ez nem igaz ám. Én attól érzem magam embernek, hogy képes vagyok bármikor, bármilyen helyzetben segítő kezet nyújtani, képes vagyok szeretni, feltétel nélkül elfogadni, megbocsátani, elbocsátani, elengedni, várni, visszavárni, felállni, megállni, átgondolni, felvállalni, megtenni, elmondani. Meg még egy csomó minden ilyen. Mint bárki másnál.

A hét gondolata IX.

Ezen a héten Altair véget vetett a könnyed és laza témáknak, és azonnal belecsapott valamibe, vagyis inkább lecsapott valamire.. és egy általa is megosztónak nevezett témát választott.

Írjatok a tiszteletről!

Sosem szoktam elolvasni a saját írásom előtt másokét ugyanebben a témában, de valamiért most mégis elolvastam Timit is, és Mágikát is, még délután. Aztán annak rendje és módja szerint a délután hátralévő részében magamat győzködtem, hogy azért mégis csak megírhatom, hogy én hogy gondolom, attól még, hogy nem ugyanaz a véleményünk. Ők ketten, egymástól függetlenül, nagyjából ugyanazt írták. De az én verzióm valami más..
Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, ámbár sokkal inkább naivnak (esetenként született lúzernek) szoktak titulálni, de én alapjáraton mindenkit tisztelek. Azért, mert ember. Ennyire egyszerű. Ugyanolyan ember mindenki, mint bárki más, valakinek a gyereke, anyja, apja, akárkije. Valakinek ő a világmindenség. Nekem csak egy ember, amikor először találkozunk, akinek már csak ezért az emberségért is kijár a tisztelet. Szóval, ez alap.
Az alapon túl azért vannak egy csomóan, akikkel kapcsolatban túlmegyek ezen az érzésen, és több lesz annál, amit elsőre éreztem. Ilyenkor amellett, hogy tisztelem őt továbbra is, már szeretem is. De ez egészen más téma. Mert szeretni is lehet ezer és ezerféleképpen, még akkor is, ha állítólag csak ugyanúgy.
Na de ugye nyilván nem ez az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy mi van azokkal, akikkel annyira nem vagyok egy hullámhosszon, hogy mondjuk "ránézni is rossz". Velük kapcsolatban sem szűnik meg a tisztelem, mert ember- érzésem, de itt ki is merül minden érzelem bennem. Nincs tovább. Ritkán fordul elő, hogy negatív irányba megy el egy emberi kapcsolatom, mert tényleg az a fajta vagyok, aki kerüli a konfliktusokat, és inkább lezárja egy ponton, mint hogy csúnya vége legyen. Az ilyen emberekkel megmarad az a viszony részemről, amikor beszélhetünk arról, hogy milyen idő van, tehát megtisztelem azzal, hogy szóba állok vele, de sosem lennék hajlandó magánéleti dolgokról beszélni vele, mert ahhoz már szükség lenne egy másik érzelemre is.
A gyerekeinket úgy neveljük, hogy tiszteljék az embertársaikat. Kicsit, nagyot, öreget, mindenkit. Sosem volt külön elvárás, hogy kinek hogy köszönjenek, de elvárás volt, hogy megtiszteljék az ismerőseinket azzal, hogy köszönnek nekik. Van saját véleményük, és akik bántják őket, attól ők azonnal elfordulnak, és úgy látom, náluk a tisztelet is elmúlik. De ez nem zavar, nem erőltetem rájuk az én álláspontomat, majd még alakul ez bennük is.
Azt várnám, hogy mindenki ilyen, emiatt értek már csalódások. Mert lépten-nyomon látom, hogy nem tiszteljük egymást. Sem azt, hogy kik vagyunk, sem azt, hogy mik vagyunk, sem pedig azt, ami a véleményünk.
Pedig tök egyszerű a képlet. Elfogadok mindenkit olyannak, amilyen, és tisztelem azért, mert olyan, amilyen. Nekem ennyi a dolgom vele. Akivel több, azzal nyilván majd átlépjük ezt a határt.
 

A hét gondolata VIII.

Ezen a héten is jó témát talált ki Altair. Gondolom jobbnál jobb bejegyzések születnek majd róla. (a képre kattintva igen hamar elérhetővé válik az összes... ezt csak úgy mondom)

Van valamilyen időmenedzsment trükk a tarsolyotokban?

Először is, beszéljük meg, mi is az a menedzsment. Egy vagy több személy által végzett folyamat, mely mások tevékenységének koordinálására, a különböző erőforrások tervezésére, szervezésére, irányítására és összehangolására irányul a szervezet céljainak sikeres és hatékony elérése érdekében. Most, hogy már tudjuk, és a definíció alapján mindenféle kép megjelent mindenkinek a lelki szemei előtt, elmesélem van e nekem ilyen.
Rövid és tömör leszek. Nincs. :D Legalábbis tudatosan nem menedzselek itthon sem emberi erőforrásokat (ez úgyis olyan menő szóösszetétel mostanában, kellett használnom), sem másféléket. Úgy semmiképp nem, hogy lennének erre kidolgozott stratégiák, esetleg táblázatok, ami alapján működünk. Néha felbukkan ilyen-olyan lista, vagy cetli, de ennek nem trükközés az oka, hanem szimplán csak a feledékenységem.
Na de azért ha nagyon gondolkodom, akkor elő tudok bányászni egy-két dolgot erről. Ha nincs épp a hátamon Lusta Lujza, akkor elég hatékony vagyok. Ha ő rajtam ül, akkor semmire nem vagyok alkalmas, egy vacsora utáni asztalról elpakolás is két órát vesz igénybe. De optimális esetben elzavarom őt hamar. A trükkök pedig... hétköznapokon programozva mosok. Ez napsütéses időben nem annyira érdekes, mint télvíz idején. Akkor komoly jelentősége van annak, hogy mire felkelünk, addigra az első adag már lejár, és így akkor a második adag is épp úgy ér véget, hogy még munkába indulás előtt van időm kiteregetni. A megszáradt ruhát sosem hajtogatom a kosárba, mert akkor még három nap múlva is ott van, ha pedig csak simán lerakom a kanapéra, vagy akárhova, akkor tíz-tizenöt perc múlva már minden a helyén van. Ebből következik, hogy már nem vasalok. Régen mindent, az alsónadrágokat is, és még szerettem is. Aztán ahogy nőtt a létszám, úgy lett a vasalás ideje mindig hosszabb, ráadásul a fiúk ekcémája is a vasalt alsónemű ellenére is akkor lángolt fel, amikor neki kedve tartotta, így aztán egy huszárvágással úgy döntöttem, csak azt vasalom, amit muszáj.
Egyébként pedig tervező-végzettséggel is rendelkezem, és vannak bennem hajlamok is erre a tevékenységre, így általában megtervezem, hogy (amikor olyan napom van) mi után mi fog következni. Be tudom lőni magamnak nagyjából, hogy mi mennyi időt vesz igénybe, így aztán ha minden klappol, akkor rövid idő alatt is sok mindent el tudok végezni. Főzés közben rendszeresen teregetek így, vagy akár a vásárlási útvonalat is képes vagyok úgy megtervezni, hogy a lehető legkevesebb időráfordítással szerezzek be mindent. Ha bevásárlólistát kell írnom, akkor azt polcterv szerint írom, tehát pontosan úgy szerepel a listán, ahogy haladok az üzletben. Ez is egy jó kis időmegtakarítás. :)
Azt azért így a bejegyzés végén elárulom, hogy időt leginkább arra szeretek lopni, hogy pihenjek, nem pedig arra, hogy valamit csináljak. Így szoktam rá arra is például, hogy kintről befelé haladjak a felmosással, mert amíg felszárad a kő, addig leülhetek és azt csinálok, amihez épp kedvem van.
Amivel pedig semmiképp nem tudok trükközni, az az alvásidőm. Továbbra is képtelen vagyok korán kelni, már csütörtökön is belehalok az ébresztőbe, a szombati kilencig alvás pedig egyenesen olyan, mint valami megváltás. Mikor felébredek, akkor persze már sajnálom, hogy eddig aludtam, mert ennyi idő alatt mennyi mindent lehetett volna csinálni. Erre az a trükk, hogy nagyon gyorsan felpörgetem magam, és bepótolom az elvesztegetett időt.
Hát ilyenek. Semmi komoly. 

A hét gondolata VII.

Az a szerencse, hogy van ez a hagyományos szombati bejegyzés, mert különben most egy csúnya káromkodósat írnék, amit csak és kizárólag a fogfájásom tenne olyanná.

De helyette arról fogok elmélkedni, ami a hét témája:
Mi a legutáltabb házimunka, aminek már a gondolatára is elmegy az életkedvetek?

Van egy pár versenyző, és kellett is egy képzeletbeli dobogót rajzolnom, ahova elhelyeztem őket. Mondjuk már az a kérdés elolvasásakor azonnal megjelent lelki szemeim előtt valami, úgyhogy kár is volt ezzel a dobogóval energiát pazarolnom, mert persze, hogy azt raktam az első helyre.
Hogy mi ez? A szezononkénti ruhaválogatás, szekrénypakolás. Azt annyira utálom, hogy most konkrétan harmadik hete húzom-halasztom, mindig találok valami kifogást, amiért épp nem csinálom. Egyszerűen utálom, hogy ki kell pakolni az összes ruhát a szekrényből, megnézni, hogy jó e még arra, akinek a szekrényéből kikerült, ha jó, akkor alkalmas e még arra, hogy fel is vegye. Ha minden stimmel, akkor megy a "jó még" kupacba. Ez mellett van egy kupac, amit "kinőtte, de valakinek továbbajándékozható", és van még a "kidobni" kupac. Mindez háromszor, ha csak a fiúk ruháit nézem. És van nekik egy csomó. Aztán ugyanez van azokkal a ruhákkal, amiket eddig szekrényen kívül tároltunk, mert azok pedig zsákból kiborítva, méret szerint csoportosítva, és aztán megfelelő helyre bepakolva. Egy lélekrabló őrület az egész. Nem is véletlenül nem csináltam még meg az idén. Nem átallottam a zsákokból előszedni a rövidnadrágokat, amiket már hordanak. Úgy terveztem amúgy, hogy ma megcsinálom. De aztán ezzel a hülye fogfájással ébredtem, meg zöldségeshez, virágoshoz kellett mennem, ebéd után meg más dolog akadt, rögtön az ezüstérmes utált házimunka, a teregetés. Szóval, egy napon nem csinálok kétféle utált dolgot, a teregetést meg muszáj volt. A bronzérmes a fritu elmosogatása. Ami csak azért bronz, mert nem kell túlságosan sűrűn, és néha meg is szánnak, és megcsinálják helyettem. :)

Ha meg majd végre mégis túl leszek ezen a ruhaválogatáson-szekrénypakoláson, azzal fogom jutalmazni magam, hogy örülök neki, hogy rend van minden szekrényben, de valószínű, hogy az örömködéshez keresek majd valami csokit. :)

De egyébként arról álmodoztam például ma, amíg még csak lottónk volt, megjátszott számokkal, de lottóhúzás nem, hogy ha megnyerem az ötöst, akkor az ilyet úgy fogom megoldani, hogy lesz egy külön gardrób télre, meg egy külön gardrób nyárra. És pakolásszon a fene ennyit. Csak majd azt kell megszokni, mikor hova kell menni. De nem jött össze a sompolygás, mert csak egyetlen árva számot sikerült eltalálnunk, azzal meg ugye jelen esetben semmire nem megyünk. Marad a válogatás-zsákolás. Valamikor... :)

A hét gondolata VI.

Mi a kedvenc meséd? 

Ez egy jó kérdés.  Már csak azért is, mert több szempontból is lehet kedvenc valami. A meséknél például lehet a kedvencem az, amelyiket sokszor mesélték nekem, vagy sokszor láttam, lehet kedvencem, amit én meséltem sokszor, de lehet kedvencem akár az is, amit én írtam. :)
Ráadásul még majdnem minden életszakaszomnak is lehet egy-egy kedvence, mert amíg gyerekkoromban az esti mesén kívül más nemigen volt nézhető, azóta azért már láttam egy párat. :)
Ha ezeket a szempontokat mindet végigvenném, itt ülnék holnap reggelig. :D Nem is veszem végig. Sok mese van, amit szerettem, szeretek a mai napig. Van viszont egy verses mese, amit mindig, minden életszakaszomban nagyon-nagyon szerettem. Nem tudom megmondani, hogy miért, de mégis nagyon kedves nekem.  Ez az.

A hét gondolata VI.

avagy Téged mi tesz boldoggá?

Négy szóval tudok is erre a kérdésre válaszolni, ha nagyon szófukar vagyok. A gyerekeim, a férjem, a barátaim és a kutyáim. Így ennyi röviden. De nem épp a szófukarságomról vagyok híres.... így nem is ússzátok meg ennyivel.
Írhatnék egy csomó közhelyet, ami annyira igaz is egyébként, mint amennyire közhelyes, hogy mennyivel kevesebb lennék a családom nélkül, meg mennyire nem is tudnám mi a boldogság, ha ők nem lennének.
Ha ők vannak, boldogtalan már nem lehetek ugyebár. Mert ők a minden, ami csak létezhet.
De a boldogság is egy olyan állapot, amit még én magam is attól függően élek meg, hogy épp milyen élethelyzetben, vagy hangulatban ér. Amellett hogy az alapeset mindig fennáll.. (a család okozta boldogság)
Vannak olyan napok, amikor az is boldoggá tesz, hogy süt a nap.
Vannak olyan napok, amikor az is boldoggá tesz, hogy egy jó könyvet olvasok.
Vannak olyan napok, amikor az is boldoggá tesz, hogy épp aznap nem hozott a postás egy csekket sem.
Vannak olyan napok, amikor már az kell a boldogsághoz, hogy valaki mondjon két jó szót legalább ott, a napsütésben.
Vannak olyan napok, amikor már az kell a boldogsághoz, hogy azt a jó könyvet nyugalomban olvashassam a fürdőkádban.
Vannak olyan napok, amikor már az kell a boldogsághoz, hogy épp aznap, amikor a postás nem hozott egy csekket sem, akkor viszont kapjak egy csokit csak úgy.
De vannak olyan napok is, amikor már az is kevés a boldogsághoz, hogy mindenki valami jó hírrel érkezett haza, és süt a nap.
De vannak olyan napok is, amikor már az is kevés a boldogsághoz, hogy a jó könyvemet a fürdőkádban olvashatom háborítatlan nyugalomban egy nagyon jó illatos habfürdőben elmerülve.
És vannak olyan napok is, amikor már az is kevés a boldogságoz, hogy valaki meglepjen, és a postás se hozzon csekket.
De mindig jönnek ezután az olyan napok, amikor süt a nap, csicseregnek a madarak, mosolyognak rám, és megölelnek. Közben zene szól, hol igazából, hol csak úgy odabenn dübörög a lelkemben.
Az ilyen napokon a sok apró boldog pillanat előbukkan a rejtekhelyéről, furakodik előre, hogy végül elárasszon.
Az ilyen napokon végül összeér a föld és az ég. És mikor összeért minden, akkor elcsitul idebent minden kétely, fáradtság, frusztráltság.
Lehet, hogy csak én működök ilyen furán, de nekem kellenek ezek az apró boldogtalanságok, frusztráltságok és tehetetlenségek is a boldogsághoz. Már csak azért is, mert ha ezek nem lennének, nem is tudnám mi a boldogság.. 

A hét gondolata V.

„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.” (Stephen King)

Mi a legfontosabb dolog az életedben?

Ha ragaszkodom az idézet témájához, akkor arról írok ami a legtöbbször foglalkoztat. Amire leginkább vonatkozik az, hogy kimondva egészen más, mint mikor még csak odabent van. De tök hülyén veszi ki magát, ha azt írom, hogy a legfontosabb dolog az életemben én magam vagyok, mert ez egyáltalán nem igaz ebben a formában. A legfontosabb dolog az életemben a családom. A férjemmel, a gyerekeimmel, és a kutyáimmal együtt. Ámde a legfontosabb olyan dolog, amin a legtöbbet kell gondolkodnom, az mégis én vagyok. Mert itt van a családom, akik többé-kevésbé tökéletesek, és itt vagyok én, köztük az egyetlenként, aki ugyan lehet, hogy épp annyira tökéletes lehet, mint ők, mégis folyamatos útkeresésben van. Ez az útkeresés igazából az a nagyon fontos. Mert nehéz elmondanom, hogy mindenki értse, és jól értse, hogy amikor azt mondom, mindennél jobban vágyom még mindig egy kislányra, akkor az nem azt jelenti, hogy nem vagyok boldog a három fiammal, és nem vagyok végtelenül hálás a sorsomnak, amiért éppen ők hárman az én fiaim. De szeretném azt a tapasztalatot, amit ez jelentene. Szeretnék egy kislányt öltöztetni, copfba fonni a haját, kopogós cipőt vadászni neki a pörgős szoknyájához, és nézni, ahogy egy huncut mosollyal leveszi a lábáról az apját.
De mindennél jobban vágyom már egy olyan munkára is, amit szeretni tudok. Szeretnék valami olyannal foglalkozni a mindennapjaimban, ami örömet okoz, amit nem csak azért csinálok, mert muszáj, és mert pénzből élünk. Sosem volt olyan munkahelyem, ahol önmagam lehettem, és ahol elismerték volna, hogy értek ahhoz, amit csinálok. Természetesen az lenne a kánaán,ha az írásból élhetnék, de mostanában újra el tudom képzelni magam könyvelőként is. Furcsa dolog, tudom, de mindennél jobban vágyom rá, hogy megint "bent ragadhassak a négy fal között", madarat lehetne fogatni velem akkor, ha itthonról dolgozhatnék. Jó nekem itthon, és annyira hiányzik az a sok minden, ami régen belefért még az életembe.
De nagyon fontos a gondolataim között az is, amikor megpróbálom megérteni az embereket. Tudom, hogy mindannyiunkat más és más dolgok motiválnak, érdekelnek, ettől olyan szép színes ez a világ. De nem értem, hogy mikor és mitől lett ez a világ ilyen életunt, érdektelen, és pofavágós. Keresem a válaszokat, a logikát, és bár nem tisztem nekem megoldani, mégis nagyon szeretném.
És fontos még az útkeresésemben az is, hogy a spirituális, ezoterikus világot végre helyén kezeljem. Pont úgy, ahogy kellene..de hol teljes tagadásban vagyok, hol pedig el sem tudom képzelni, hogy nem úgy van...

Szerencsés ember vagyok, mert még nem akadt olyan téma, amit ne lett volna kivel megbeszélnem, mindig van legalább egy ember, akinek bármikor, bármit elmesélhetek, nem néz hülyének, nem nevet ki, és elfogadja. Szerencsés ember vagyok, mert már ki is merek mondani bármit. Sőt, le is merem írni őket. Az összes fontosat. Így aztán nincs is titkom...

A hét gondolata IV.

Azért már kezd hagyomány lenni.. :)

A hét témája/kérdése: Melyik a kedvenc ünneped?

Nem annyira a szívem csücske az e heti téma, az tény, de ez nem tart vissza attól, hogy megírjam.  Meglepő lesz talán, hogy igazából nincs ünnep, legalábbis a szó szoros értelmében véve vett ünnep, amit nagyon szeretek. Ennek elég prózai oka van. Minden ünneppel kapcsolatban elvárások vannak, húsvétkor "kell" sonkát és tojást főzni, és "kell" locsolni is. Karácsonykor "kell' halászlé v. akármilyen halétel, "kell" mindenféle külső sallang és máz... De újabban már a szülinapok is ilyesmi felé mennek el, mert "kell" buli, hogy megünnepelhessük. És komolyan dívik itt is a tematikus bulik korszaka, akárcsak Amerikában.
Szóval, ezek miatt a kötelező dolgok miatt nekem ezek még véletlenül sem a kedvenceim. A szülinapokat nem szeretem, mert az enyém mindig arra emlékeztet, hogy már megint öregebb lettem, a gyerekeké meg mindig nosztalgikus révületben telik, afféle "most született, és már ennyi meg ennyi..".
De nem rajongok a kötelezően fehér inges/blúzos állami ünnepekért sem. Ez sem azért van, mert egy hülye gyökér nemzettudat nélküli valaki vagyok, hanem megint csak az elvárás idegesít. Sosem értettem, hogy vajon fehér ing nélkül nem lehet valaki büszke a márciusi ifjakra? Dehogynem...

Az egyetlen ünnep ami ellen semmi kifogásom nem volt soha, az az anyák napja. Így mondhatjuk, hogy ez a kedvencem. Mióta gyerekeim vannak, azóta meg különösen az. Ez az egyetlen ünnep egész évben, amikor nincs elvárás sem felém, sem tőlem, egyetlen szál virág, vagy akár egy ölelés épp elég. Nem is kell mondani sem semmit, mert annyira egyértelmű mindig.

Szóval, az én kedvenc ünnepem az anyák napja. :)

A hét gondolata III.

 

Szerintetek milyen lenne a tökéletes világ? 

Ez a kérdés a hét gondolata. Mióta csak megjelent Altairnál, azóta fogalmazgatom magamban, hogy sikerüljön úgy leírni, ahogy érzem. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy olyan lesz, de szombat este van, úgyhogy nem fogalmazgatok tovább fejben.

Egy tökéletes világban tényleg nem lenne szegregáció, mert fel sem merülne az, hogy bárki a vallási, a faji, vagy épp a nemi hovatartozása miatt más, mint a többiek. A tökéletes világban tökéletes egyenlőség lenne.  A tökéletes világban nem lennének országhatárok, az egész világ valóban egy nagy, egységes világ lenne, és mindenki ott lakna, ahol jól érzi magát. Éppen ezért nem is lennének a szó mostani, klasszikus értelmében vett házaink, hanem csak házak lennének, ahol lakunk. Mert amikor épp a világ másik szegletében éreznénk jól magunkat, elég lenne csak tovább állni egy bőrönddel. :) 

Egy tökéletes világban mindenki végelgyengülésben halna meg, és egyetlen gyerek sem ismerné a betegség szót. Az orvosok azért lennének, hogy statisztikákat készítsenek az életünkről. :)

Ebben a tökéletes világban mindenki azt csinálná, amihez kedve van. Lenne, aki éjjel-nappal dolgozna, mert attól érezné jól magát, és lenne, aki egész nap otthon lenne a gyerekeivel, mert ő meg attól. És senki még véletlenül sem akarna megjegyzést tenni arra, ahogy a másik jól érzi magát az életében. 

A tökéletes világban nem látnánk el egymást életmódbeli tanácsokkal, hanem elfogadnánk mindenkit olyannak, amilyen. Úgyis mindenki folyamatosan fejlődik, ezt pontosan tudnánk, és nem akarnánk senkit sehova siettetni. 

A tökéletes világban lenne idő mindig mindenre, még a temérdek költözés ellenére is. A tökéletes világban újra életbe lépnének a személyes találkozások az email- és facebook-kapcsolatok mellett, és újra felfedeznénk, hogy mennyit is ér egy-egy baráti ölelés. 

A tökéletes világban soha nem fordulhatna elő az, hogy az ország közjogi méltóságát csaláson kapják, mert soha, senkinek sem fordulna meg a fejében csalással előrébb jutni. 

A tökéletes világ szeretet motivált lenne. Lennének mosoly-napok, amikor elég lenne egy mosollyal fizetni bárhol. Lenne ölelés-nap, amikor egy öleléssel megváltanánk minden aznapra tervezett intézni valónkat. Lenne puszi-nap, amikor egy-egy puszival köszönnél mindenkinek, akivel csak találkozol. (és természetesen nem zavarna, akárki is jön szembe, mert ugye nem is merülne fel ilyesmi) Lenne meglepetés-nap is, amikor mindig valaki másnak a titkos vágyát teljesítenéd, mindegy, mekkora és milyen is ez a vágy. Lenne beszélgetés-nap, amikor azzal telne a munkaidő, hogy mindenki meghallgatja a másik összes mondanivalóját. 

Szóval, a tökéletes világ unalomig tökéletes lenne a maga összes jóságával. :) És én is látom, igazán nyálasra sikeredett.. 

De! A tökéletes világ mindannyiunknak épp itt van, amiben élünk, hiszen valami oka van annak, hogy itt vagyunk. Nem sokan váltjuk meg a világot, de nem is ezért jöttünk szerintem. A lényeg, hogy mi is nyomot hagyunk itt. :) Ki így, ki úgy. :) Mindenki a maga tökéletlen tökéletességében. :)

A hét gondolata II.

Majd amikor a sokadik ilyen "gondolatos" szombat lesz, akkor már mondhatom azt, hogy "ahogy szoktam", most is arról írok, amit bloggertársam kitalált nekünk, vállalkozó kedvűeknek a hét közepén.
Most még csak másodszor írom, úgyhogy még nem hagyomány, de minden hagyomány úgy teremtődik, hogy egyszer elkezdik.
A hét témája a Hobbi. :) (nem lövöm el azt a poént, hogy hobbitok..) Először azt gondoltam, hogy na, basszus, ezt én kihagyom. Mert mégis mit írhatnék, mi az én hobbim? Tulajdonképpen semmi. :) Na de vagyok olyan elvetemült, hogy megnéztem a gugliban, mi is tulajdonképpen a hobbi. Végül Google barátnője, Wiki volt az, aki elmondta: "A hobbi (eredeti angol írásmóddal hobby) a korábbi „passzió” vagy a szabadidőben végzett, pihenést, kikapcsolódást szolgáló tevékenységek gyűjtőneve."
Hát passzióim akadtak már szép számmal. Azt nem mondanám, hogy nagyon kitartó vagyok, vagy épp szuper tehetséges, mert egyik sem igaz.
A kézművesség nem az én világom, soha nem is volt az, és ugyan nem mondom, hogy soha, de szinte biztos, hogy már nem is lesz. Egyetlen formája az, amit nagyon szerettem régen, az a tortasütés, díszítés. Órákig képes voltam pepecselni a marcipán, vagy épp pillecukor díszítésekkel, hihetetlen micsoda türelmem volt hozzá. Aztán, amikor elkezdtem dolgozni, ez valahogy megszűnt. Időhiányban már egyáltalán nem ugyanaz, mint amikor akár két napot is rá tud szánni az ember. Így most van olyan, hogy inkább nem sütök semmit. Pedig mondhatjuk, hogy a tortasütés a hobbim volt.
Mostanra egyetlen hobbim maradt, pedig pihenést, kikapcsolódást szolágló tevékenységeim azért vannak. :) Mindig nagyon szerettem olvasni, és zenét hallgatni, most is így van ez. Ha valahova le kéne írnom, csak három szóban, hogy mi a hobbim, akkor az lenne ott, hogy írás, olvasás, zenehallgatás.
De mégis, a legfőbb hobbim az írás. A blogírás. A legkomolyabb kikapcsolódást jelen pillanatban ez jelenti, még akkor is, ha néha átcsap egyfajta kötelességbe, de ez nagyon-nagyon ritkán fordult elő még csak.
Ha tehetném, sokakat meggyőznék róla, hogy kezdjen el írni, mert az írásnak még a kibeszélésnél is nagyobb ereje van. Nem hiszem,hogy ehhez bármi tehetség szükségeltetik, az ember csak leül, és ahogy hallja a saját gondolatait a fejében, úgy írja le őket. Az, hogy más emberek olvassák, és esetleg hozzá is szólnak, az már csak hab a tortán. Mert a hozzászólásokból már komoly kapcsolatok születnek, így aztán mondhatjuk, hogy a blogírás egyfajta kommunikációs tréning is. Nehezített pályán, mert az írott szöveg nehezebben kommunikálható, mint a kimondott szó. Mert itt nem halljuk egymás hangsúlyait, nem látjuk az esetleges grimaszokat. Mégis.. a lehető legjobb döntés volt akkor, azon a decemberi napon, hogy nekiültem.
Szóval, nekem ez a nem túl látványos dolog a hobbim. :)

A hét gondolata

..avagy Öncenzúra: Mit jelent számodra a blog nyilvánossága? Mit tartasz még bevállalhatónak, és mit tartasz magánügynek, aminek nincs helye a blogodon? 
avagy Altair játékra hívott mindenkit, akinek kedve van hozzá én pedig szeretek játszani, és szeretek írni is, úgyhogy gondoltam, miért is ne.

Amikor annak idején az első bejegyzésemet írtam, még eszembe sem jutott sem nyilvánosság, sem más. Nagyon-nagyon mélyen magam alatt voltam, akkor veszítettem el a tíz év után majdnem csak csodaszámba ment munkahelyemet mindösszesen egy hónap alatt, és akkor tért vissza az akkor már tíz éve nem látott epilepsziám is. Az azóta eltelt évek alatt szép, fokozatosan nyitottam csak a nyilvánosság felé, éveken keresztül nem engedélyeztem a google-nak, hogy rám találjon. Ma már engedélyezve van, és sokaknál szerepel az oldalsávban is a blogom, így aztán gyarapodtak és sokasodtak az olvasóim. Azt hiszem, szerencsém van, mert még mindig "családiasnak" nevezhető a nyilvánosság, legalábbis ami visszacsatolásban érkezik. Néha csak későn jut eszembe, hogy amit leírok, az már bárki számára olvasható, de jobb is ez így. Amit itt felvállalok, azt bármikor felvállalom élőszóban is.
Bevállalható szinte minden. A jó érzések, az örömök, és a bánatok, csüggedelmek, gondok ugyanúgy. Nekem a valóságban is, nem csak a virtuális térben azok az igazán emberi emberek, akik mindezeket be tudják vallani. Nehéz azzal az emberrel kommunikálni, aki folyton csak egyféle... :) Azt hiszem, itt is bevállaltam már talán mindent magamról. A legfontosabb, és legnehezebb volt a betegséggel kapcsolatos dolgok nyilvánosságra hozása. Mert akárhogyan is, a huszonegyedik században sem elfogadott arról beszélni, hogy van valami, ami korlátoz. Arról meg aztán végképp nem szokás beszélni,hogy milyen is belülről megélni a külvilág hozzáállását, hogy milyen reménykedni, vagy épp reményt veszteni. Én ezeket vállalom, és ugyan van ebben dac is ugyanúgy, mint valamiféle nemes gondolat, hogy majd épp rajtam keresztül értik meg sokan, hogy mi is teljes értékű emberek vagyunk, de a legracionálisabb oka ennek puszta önzés. Nekem így könnyebb. Kiírom magamból, azokat is, amiket élőszóban nehéz elmondani.
De vállalom az életem összes apró-cseprő gondját, hatalmas örömeit, és óriási bánatokat is. Írtam én már úgy bejegyzést, hogy közben potyogtak a könnyeim, és írtam már kuncogva is. Sosem fogok mást írni a valóságnál, még akkor sem, ha a valóság abban a pillanatban nem valami szép.
Ami semmiképp nem való ide, az a szexuális életem. Soha, semmilyen körülmények között nem taglalnám nyilvánosan ezt. Ez az abszolút magánügyem, amihez rajtam kívül még pont egy embernek van köze. Mint ahogy ilyen tabutéma lesz a gyerekeim minden ilyen vonatkozású gondolata, vívódása, esetleg történése.
És majd abban az esetben, ha a fiaim kifejezetten megkérnek rá, hogy ne írjak róluk többé, akkor azt is tiszteletben fogom tartani,és onnantól az ő életük is tabu lesz. :)

Hát ennyi. Lehetne az is a mottóm akár, hogy "mindent szabad ami nem tilos..." Köszi a játékot, Altair. :)