Most néztem rá az órára, és hirtelen pánikba is estem, hogy húúúha, nekem mindjárt kelnem kell. Négy harminckor egészen biztosan zenélni fog a fülem mellett.. és rögtön utána érkezik majd Balázs is, hogy keljek, mert menni kell. Ő már akkor útra készen fog állni, és épp csak annyit vár majd, hogy én kimásszak az ágyból, és lejöjjek a galériáról, már megy is. Rutinos azért, mert sejti, ha nem jövök le, simán továbbalszom. :D Amúgy tényleg.. egy pillanat alatt megfordulnék a másik felemre, birtokba venném az Ő kispárnáját, és máris aludnék tovább. Na mindegy.. így lesz ez a reggel, én már most borítékolom, hogy kicsit morcos is leszek, mert majd megint keveset fogok aludni, és amúgy is..
DE! Egyet megyek, egyet nem, aztán egyet megint megyek, és négyet nem. Egészen jó kis hét lesz. :)
Ma pedig.. hát majdnem kipihentem az előző napokat, de csak majdnem... Ami nem baj, mert ha túlságosan kipihent lennék, akkor el is lustultam volna nagyon. Így meg azért este kilencre mégiscsak be volt festve a hajam is, meg el is lett mosogatva, meg még fel is mostam. Apropó, felmosás.. mindenkinél úgy van az, hogy a felmosás pontosan egy órán keresztül bír látszani? Vagy csak nálunk van ez így, hogy kétszer végigmennek a konyhán, és kész, vége a szép, csillogósra felmosott kőnek? Bár.. gondoltam már arra is, hogy minek is kellett nekünk szép, fehér színű kő? Hogy jól meglátsszon rajta minden és aztán halálra idegesítsen, és nekiálljak felmosni. :D
Ja, és valahova eltűnt rólam majdnem négy kiló az elmúlt három hétben. Nem tudom honnan és hogyan, mert naná, hogy az úszógumim maradt. Bár, valamivel talán kisebb, mert a nadrágjaim határozottan sokkal lötyögősebbek lettek. Ami csak egy-kettőnél baj, mert azokat amúgy is övvel kellett hordanom. Nem bánom ám, csak csodálkozom rajta, mert ettem azért... Bár.. most, hogy belegondolok, kb. ennyi ideje nem lehet kapni a kedvenc nutellás croissant-omat. Szóval lehet, hogy csak ennyi az egész.. hogy azt nem kell enni. :)
A fiaim amúgy továbbra is roppant fárasztóak, ámde roppant jófejek is. Ha nem ígértem volna meg, hogy nem mutatom meg, akkor megmutatnám, ahogy ma a két kisebb négykezesben panírozott, de megígértem, hogy AZT a képet sehova nem töltöm fel. Nem tudom mi bajuk vele, de hát ígéret szép szó... A nagy meg, aki jajj már megint nőtt, és úristen, akkora keze van, mint az apjának... na Ő meg ma csinált magának valami saját böngészőt. Mondtam, hogy jól van, fiam.. Mit is mondhatnék? Innen lesz szép majd nézni, hogy végül mi is lesz belőle. Mondjuk ezt a részt eddig is élveztem. Határozottan körvonalazódni látszik egyébként, hogy ez az informatikai pálya lesz az ő asztala. A háttérben molyolós fajta, mert azt bírja csak. Keres, kutat, utánaolvas, és megcsinálja. Egyébként meg ők hárman megdöntik azt az elméletet, miszerint a lányok/nők sokat beszélnek. Nem igaz. Szóhoz sem nagyon jutok mellettük.
És még akkor azt el sem meséltem, hogy milyen kis lüke vagyok.. mert a héten én már megint szerelmes lettem. A saját férjembe. Még ilyet.. hogy húsz év után újra és újra.. :) Ne is kérdezzétek, mert úgysem tudom elmagyarázni, vagy megmagyarázni, egyszerűen csak jött.. :) (ebben mondjuk az a rész tök jó, hogy már megint kis csitrinek érzem magam, pedig hol van az már..)
Dius gondol... mit is?
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: szerelem. Összes bejegyzés megjelenítése
2013. aug. 18.
2013. jún. 22.
Ez bizony húsz
1993. június 22. Este fél tíz. Amikor egy csóktól örökre megváltozott minden. Nem életünk első csókja volt, mert egyszer már próbálkoztunk egymással, de az a kis intermezzo nem is volt (akkor még) túl komoly, és épp akkor nem is bírtunk egymással, főleg, mert amúgy mindketten másfelé voltunk elköteleződve (haha.. :D), meg úgy egyáltalán.
De ez után az este után már nem volt megállás. Nekem például kétségem sem volt felőle, hogy éppenjólesz Ő nekem akár életem végéig. Neki még biztos volt. Nekem mondjuk írásos bizonyítékom is van rá, ahogy próbálgattam még iskoláslányként a leendő nevemet. :) Sokféle verzió szerepel ott, és az egyiket használom már tizennégy éve. :) Mondjuk az ott szereplő, akkor még álombéli gyerekeink nevei közül végül egyiket sem adtuk, de azért azt elárulom, hogy jó sok név volt ott már akkor is. :)
A húsz éves történetünk nem feltétlenül szirupos és rózsaszín, már csak azért sem, mert jó sok próbát kellett kiállnunk együtt is, egymásért is, és külön-külön is, ahol azért mindig szükségünk volt a másik sziklaszilárd állhatatos szeretetére. De ha azt kell néznünk, hogy végül is most abból az alkalomból írom azt, hogy éppen ma két évtizede csattant el az a bizonyos mindent eldöntő csók, akkor minden szirupos és rózsaszín. :) (amúgy meg nem is csattant, mert még ma is beleborzongtam annak a finom puhaságnak az emlékébe)
Vannak belém égett pillanatok, mondatok, érzelmek, nézések. Mosolyok és fintorok, sőt, vannak nagyon emlékezetes veszekedéseink is. Ez utóbbiból kevesebb van, alig pár. Azok az emlékezetes mosolyok és nézések viszont ezrével.
Annyi mindent kaptam tőle, mint még soha senkitől. Nem tárgyakat, bár éppenséggel azokkal is elhalmozott a kezdetektől fogva. Mert ha valamim nem volt, vagy épp vágytam rá, egészen biztosan előteremtette amint tudta. Mindegy, hogy fülbevalóról, vagy egy cipőről, vagy akár egy telefonról, vagy egy laptopról beszélünk. Vágytam rá, az enyém lett. :) Mert Ő ilyen. Egészen magabiztosan mondhatom, hogy értem bármire képes lenne.
Egyetlen egyszer fordult elő a húszéves fennállásunk alatt, hogy megingott a kapcsolatunk. Miattam. Én voltam a hunyó, és én voltam, aki hagyta volna magát elsodorni, csak mert épp akkor egy roppant haszontalannak érzem magam fázisomban voltam. Hogyismondjam.. szerencsére időben lebuktam. Sosem látott szerelemmel küzdött értem, a házasságunk hetedik évében (ugye, az a bizonyos hetedik), az együtt töltött éveink tizenháromnál jártak. Persze, mostanra azt gondolom, leginkább segélykiáltás volt ez részemről felé, hogy vegyen észre, mert roppant hálás voltam érte egyrészt, hogy kimenekített a saját magam okozta slamasztikából, másrészt pedig roppantul megkönnyebbültem attól, hogy tényleg ennyire szeret. (és soha többet nem követem el ezt a hibát)
Annyi csodát éltünk át együtt, és annyi minden mást is, hogy olyan, mintha addig, amíg Ő nem volt mellettem, nem is éltem volna. És amúgy nem is.. mert Tőle, és Vele olyan csak, amilyen.
Remélem, még vagy ötvenig. Vagy akármeddig, amíg lehet együtt. Ha már nem, egy perccel sem tovább...
Kedves Te, aki mindennél fontosabb vagy! Lehet ez még kétszer húsz is, ugye? <3>
De ez után az este után már nem volt megállás. Nekem például kétségem sem volt felőle, hogy éppenjólesz Ő nekem akár életem végéig. Neki még biztos volt. Nekem mondjuk írásos bizonyítékom is van rá, ahogy próbálgattam még iskoláslányként a leendő nevemet. :) Sokféle verzió szerepel ott, és az egyiket használom már tizennégy éve. :) Mondjuk az ott szereplő, akkor még álombéli gyerekeink nevei közül végül egyiket sem adtuk, de azért azt elárulom, hogy jó sok név volt ott már akkor is. :)
A húsz éves történetünk nem feltétlenül szirupos és rózsaszín, már csak azért sem, mert jó sok próbát kellett kiállnunk együtt is, egymásért is, és külön-külön is, ahol azért mindig szükségünk volt a másik sziklaszilárd állhatatos szeretetére. De ha azt kell néznünk, hogy végül is most abból az alkalomból írom azt, hogy éppen ma két évtizede csattant el az a bizonyos mindent eldöntő csók, akkor minden szirupos és rózsaszín. :) (amúgy meg nem is csattant, mert még ma is beleborzongtam annak a finom puhaságnak az emlékébe)
Vannak belém égett pillanatok, mondatok, érzelmek, nézések. Mosolyok és fintorok, sőt, vannak nagyon emlékezetes veszekedéseink is. Ez utóbbiból kevesebb van, alig pár. Azok az emlékezetes mosolyok és nézések viszont ezrével.
Annyi mindent kaptam tőle, mint még soha senkitől. Nem tárgyakat, bár éppenséggel azokkal is elhalmozott a kezdetektől fogva. Mert ha valamim nem volt, vagy épp vágytam rá, egészen biztosan előteremtette amint tudta. Mindegy, hogy fülbevalóról, vagy egy cipőről, vagy akár egy telefonról, vagy egy laptopról beszélünk. Vágytam rá, az enyém lett. :) Mert Ő ilyen. Egészen magabiztosan mondhatom, hogy értem bármire képes lenne.
Egyetlen egyszer fordult elő a húszéves fennállásunk alatt, hogy megingott a kapcsolatunk. Miattam. Én voltam a hunyó, és én voltam, aki hagyta volna magát elsodorni, csak mert épp akkor egy roppant haszontalannak érzem magam fázisomban voltam. Hogyismondjam.. szerencsére időben lebuktam. Sosem látott szerelemmel küzdött értem, a házasságunk hetedik évében (ugye, az a bizonyos hetedik), az együtt töltött éveink tizenháromnál jártak. Persze, mostanra azt gondolom, leginkább segélykiáltás volt ez részemről felé, hogy vegyen észre, mert roppant hálás voltam érte egyrészt, hogy kimenekített a saját magam okozta slamasztikából, másrészt pedig roppantul megkönnyebbültem attól, hogy tényleg ennyire szeret. (és soha többet nem követem el ezt a hibát)
Annyi csodát éltünk át együtt, és annyi minden mást is, hogy olyan, mintha addig, amíg Ő nem volt mellettem, nem is éltem volna. És amúgy nem is.. mert Tőle, és Vele olyan csak, amilyen.
Remélem, még vagy ötvenig. Vagy akármeddig, amíg lehet együtt. Ha már nem, egy perccel sem tovább...
Kedves Te, aki mindennél fontosabb vagy! Lehet ez még kétszer húsz is, ugye? <3>
2013. márc. 27.
14
14 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon gyönyörűen sütött a nap, hét ágra. Azért tudom ezt ennyire biztosan, mert pontosan ezen a napon, csak éppen tizennégy évvel ezelőtt volt az esküvőnk. Rövid ujjú menyasszonyi ruhám volt, amihez ugyan volt egy pelerin-féle, hátha hideg lesz, de nem volt rá szükség.
Annyi minden történt azóta, hogy itt ülhetnék egy egész hétig, akkor sem tudnék elmesélni mindent. Lettünk két fiatal szerelmesből egy fiatal házaspár. Volt részünk földöntúli boldogságban is, volt nálunk hangos veszekedés, sírás, egymáshoz nem szólás is. Volt egy egészen röpke időre részünk igazán komoly válságban is. Azóta is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mi mindenről maradtunk volna le, ha akkor úgy marad minden... és nagyon hálás vagyok érte, hogy akkor, abban az időben is itt volt mellettem, velem az az ember, aki mindig... és kivárta, és küzdött érte, hogy most úgy legyen, ahogy van. Persze, én is hamar felvettem a fonalat, és onnantól már csak könnyed kis sétagalopp volt az egész. Sőt, leginkább vad és féktelen szárnyalás.
Amikor 14 évvel ezelőtt az összekulcsolt kezünkre került a stóla, és esküt tettünk Isten színe előtt egymásnak, mindketten tökéletesen biztosak voltunk egymásban is, és magunkban is. Ma is ugyanezzel a magabiztossággal állnánk ott ugyanúgy, és tennénk ugyanazt az esküt.
Nem tartottunk nagy ünneplést, annál is inkább, mert mindketten dolgoztunk. De délután négykor, házaséletünk során először, azon a napon, amikor az évfordulónkat ünnepeltük kettesben jöttünk hazafelé a "hídon" a munkahelyünkről. És tudjátok mit? Abban is van valami nagyon-nagyon jó, hogy ez így alakult. :) Menet közben hazatelefonáltunk a gyerekeknek, hogy indulunk. Míg leértünk a kocsihoz, az jutott eszembe, hogy mondhatjuk, hogy most megérkeztünk. Oda, ahova ez alatt a tizennégy év alatt mindig készültünk. Mert ugyan olyan nincs, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lehetünk, legalábbis ami a külső körülményeket illeti, de mégis.. semmi okunk nincs panaszra. Megnyugodhatunk, és hátradőlhetünk, mert annak ellenére is, hogy olyan sokan jósoltak nekünk bukást együtt, mi ketten minden helyzetben kitartottunk egymásért, magunkért, és végül, most, tizennégy évvel később erősebbek vagyunk, mint valaha. (és innen is egy naaagy fityisz mindenkinek, aki szerint én nem vagyok elég jó neki)
Annyiszor elmondtam már itt is, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire büszke vagyok rá, hogy azt mondhatom, a felesége vagyok. Nem tudom ezt jobban szavakba önteni. Akinek része van benne, tudja, mit érzek, akinek nincs, annak szívből és őszintén kívánom, hogy legyen.
Neked pedig, aki nem csak egy vagy az életem szereplői között, hanem Te magad vagy minden:
"Jó érezni, hogy szeretlek.
Nagyon és egyre jobban,
Ott bujkálni két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép
És csak veled teljes az élet." (Illyés Gyula)
Annyi minden történt azóta, hogy itt ülhetnék egy egész hétig, akkor sem tudnék elmesélni mindent. Lettünk két fiatal szerelmesből egy fiatal házaspár. Volt részünk földöntúli boldogságban is, volt nálunk hangos veszekedés, sírás, egymáshoz nem szólás is. Volt egy egészen röpke időre részünk igazán komoly válságban is. Azóta is összeszorul a gyomrom, ha arra gondolok, mi mindenről maradtunk volna le, ha akkor úgy marad minden... és nagyon hálás vagyok érte, hogy akkor, abban az időben is itt volt mellettem, velem az az ember, aki mindig... és kivárta, és küzdött érte, hogy most úgy legyen, ahogy van. Persze, én is hamar felvettem a fonalat, és onnantól már csak könnyed kis sétagalopp volt az egész. Sőt, leginkább vad és féktelen szárnyalás.
Amikor 14 évvel ezelőtt az összekulcsolt kezünkre került a stóla, és esküt tettünk Isten színe előtt egymásnak, mindketten tökéletesen biztosak voltunk egymásban is, és magunkban is. Ma is ugyanezzel a magabiztossággal állnánk ott ugyanúgy, és tennénk ugyanazt az esküt.
Nem tartottunk nagy ünneplést, annál is inkább, mert mindketten dolgoztunk. De délután négykor, házaséletünk során először, azon a napon, amikor az évfordulónkat ünnepeltük kettesben jöttünk hazafelé a "hídon" a munkahelyünkről. És tudjátok mit? Abban is van valami nagyon-nagyon jó, hogy ez így alakult. :) Menet közben hazatelefonáltunk a gyerekeknek, hogy indulunk. Míg leértünk a kocsihoz, az jutott eszembe, hogy mondhatjuk, hogy most megérkeztünk. Oda, ahova ez alatt a tizennégy év alatt mindig készültünk. Mert ugyan olyan nincs, hogy mindennel tökéletesen elégedettek lehetünk, legalábbis ami a külső körülményeket illeti, de mégis.. semmi okunk nincs panaszra. Megnyugodhatunk, és hátradőlhetünk, mert annak ellenére is, hogy olyan sokan jósoltak nekünk bukást együtt, mi ketten minden helyzetben kitartottunk egymásért, magunkért, és végül, most, tizennégy évvel később erősebbek vagyunk, mint valaha. (és innen is egy naaagy fityisz mindenkinek, aki szerint én nem vagyok elég jó neki)
Annyiszor elmondtam már itt is, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire büszke vagyok rá, hogy azt mondhatom, a felesége vagyok. Nem tudom ezt jobban szavakba önteni. Akinek része van benne, tudja, mit érzek, akinek nincs, annak szívből és őszintén kívánom, hogy legyen.
Neked pedig, aki nem csak egy vagy az életem szereplői között, hanem Te magad vagy minden:
"Jó érezni, hogy szeretlek.
Nagyon és egyre jobban,
Ott bujkálni két szemedben,
Rejtőzködni mosolyodban.
Érezni, hogy szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
S érezni azt, ha szép, veled szép
És csak veled teljes az élet." (Illyés Gyula)
2013. febr. 13.
Ami még nem volt
Egészen biztos vagyok benne, hogy erre aztán senki nem gondolt, hogy ennyire banális és egyszerű dolog lesz ez, amit már a múlt héten emlegettem. Na mondjuk én nem célozgattam semmire, csak Ti gondoltatok rögtön valami nagy dologra. :P
De most, ahogy már észrevehettétek is, valóban olyan történt itt, ami még nem... mert itt még sosem volt rózsaszín szívecskés akármi, főleg nem Valentin-nap környékén, de ez a macis sablon már január óta várja a sorát és a sorsát, mert első látásra beleszerettem, annyira, hogy még a három hasábról is lemondtam a kedvéért. :) Tudom, tudom... kéritek vissza az előzőt máris, mert az szép volt, meg minden.. és lehet, hogy vissza is fogjátok kapni, de az is lehet, hogy márciusra már majd virágos jókedvem lesz, és másmilyen sablon lesz. :P
Ma olvastam valamit, amit úgy döntöttem, meg is osztok veletek, amolyan Valentin-napi előzetesként... Amúgy tudtátok, hogy a Valentin-nap a legmegosztóbb "ünnep" mind közül? Mert vettünk át mindenfélét innen-onnan, de ez az, ami olyan, hogy vagy nagyon, vagy sehogy... És rendre jól meg is sérti egymást a két tábor. Én azt az álláspontot képviselem, miszerint minden nap Valentin-nap, mert minden nap szeretem a férjemet, de nincs ellene kifogásom, ha valakik szeretik ezt a minden napos szeretetet, szerelmet az év egy napján (és miért ne épp ezen a napon?) még valamivel megspékelni. Rossz dolog semmiképp nem sülhet ki belőle, hát akkor meg hadd legyen. :)
Na de akkor, amit olvastam:
Megható történet zajlott az elmúlt napokban a Facebookon a szemünk előtt: egy utazási irodai kolléga gyűjtést szervezett, hogy az idős házaspár közösen utazhasson a tengerhez. A férj eredetileg csak feleségét tudta befizetni az útra születésnapi meglepetésként, akinek minden vágya az volt, hogy még egyszer láthassa a tengert. A pénz összegyűlt, a pár közösen utazhat, a szakmának emberségből ötös!
Az utazási irodában dolgozó hölgy nevét, aki megmozgatta a közösséget, ismerősöket, ismeretleneket egyaránt, kérésére nem áruljuk el. A megindító történet múlt csütörtökön ezzel a bejegyzéssel indult:
"Tudjátok, nem szoktam ilyeneket, de ezt most muszáj... Ma egy nagyon megható dolog történt velem az irodában. Bejött egy rendkívül udvarias, idős úr, és befizette a feleségét egy tengerparti utazásra. Csak a feleségét, mert - bár ő is szeretne menni - sajnos annyi pénzük nincs, hogy mindketten elmenjenek. Az egész életüket együtt élték le, és régebben közösen utazgattak, és a feleségnek közeleg a szülinapja, és nagyon vágyik még egyszer a tengerpartra... A feleség nem sejt semmit, az úr március 1-jén adja majd át az utat egy csokor virág kíséretében... Én meg csak ültem itt, hallgattam és két dologra koncentráltam:
1. ne bőgjem el magam, míg itt van (sikerült, de mióta elment sírok, annyira meghatódtam, hogy ez mennyire szép)
2. hogyan is élünk a mai világban, hajtunk, állandóan rohanunk, harácsoljuk a pénzt, veszünk egy csomó felesleges dolgot, az igazán szép és értékes apróságok, dolgok és érzések mellett pedig elrohanunk. Ha lenne fölös 150 ezrem, most azonnal befizetném a bácsit erre az útra. Ilyenkor végigfut az agyamon, hogy van 1296 ismerősöm, ha mindenki adna 115 (!) forintot, meg is lenne az út ára."
Az állapotfrissítés futótűzként terjedt a közösségi oldalon. Közel 250 megosztást, majd' 150 lájkot és 107 kommentárt kapott, apránként elkezdetek érkezni a felajánlások is. Az utazáshoz szerkesztőségünk is igyekezett mind anyagilag hozzájárulni, mind pedig azzal, hogy mi is megosztottuk közel 14 000 lájkolónkkal a kezdeményezést, hogy további felajánlókat találjunk a cél érdekében. Nagyon drukkoltunk, de már hétfőn sejteni lehetett, hogy meglesz az összeg. Végül 230 000 forint gyűlt össze, így a házaspár nem csak közösen utazhat, de egy jobb, közvetlenül tengerparti szállodában lakhat majd és még egy kis költőpénzük is lesz.
A kollegina természetes a továbbiakról is beszámolt, hiszen sokan feszülten várták a történet folytatását: "200 000 Ft! El sem hiszem! Köszönet és nagy-nagy ölelés mindenkinek! Ez már bőven több, mint elég... a költőpénzre is... :) Az imént beszéltem az úrral, hogy elfelejtettünk egy papírt aláírni, és be tud-e ugrani hozzám valamikor. A következő lépést még nem találtam ki, de nagyon izgulok és kicsit remegek is....Lécci szurkoljatok a reakciójához!"
Az utolsó bejegyzésből kiderült, a megajándékozottat legalább annyira meghatották a történtek, mint bennünket: "ITT JÁRT AZ ELŐBB A BÁCSI! Remegve bevallottam neki, hogy nincs semmi elfelejtett papír... és mi lenne ha azt mondanám, hogy ő is elutazhat a feleségével Egyiptomba. A válasz szerényen, de mosolyogva, ahogy korábban is: "de nem tudok menni, értse meg, nincs rá pénzünk...." Erre mondtam neki, hogy engem meghatott amikor itt volt, és elmeséltem sok-sok kedves embernek az interneten, és mindenki felkapta a fejét, és mindenki egy kicsivel hozzájárult, hogy ők együtt utazhassanak el. Odaadtam a hotel képeit kinyomtatva, ekkor már ő is meghatódott, de szerintem nem is fogta fel... Kis aranyosan nézett körbe, nézegette a képeket, gyűrögette a zsepijét, és mondta, hogy "de ezt hogy, és ez komoly?!" Mondtam igen, mert ennyi ember összefogott, és sok kicsi sokra megy, így komoly, és tényleg utazhatnak, és ráadásul egy jobb hotelbe, ami a parton van közvetlenül... Látszott, hogy nem is fogja fel, de tényleg... Azt mondta, ez hihetetlen, és hogy ő ilyet még soha, és sehol... Mondtam - már én is könnyes szemmel - hogy én sem, de muszáj elfogadnia, mert annyi sok jó ember annyira jó szívvel adta! Cserébe képet kérünk, ezt meg is ígérte. Majd elment, de visszajött pár perc múlva, irtó zavarban, és azt kérdezte, hogy tudja ő megköszönni ezt ennek a sok embernek, illetve ha ír egy köszönőlevelet, akkor azt eljuttatom-e a segítőkhöz. Megígértem, hogy eljuttatom Nektek!!! Az Isten áldjon meg mindnyájatokat! KÖSZÖNÖM!"
Mi is köszönjük, hogy segíthettünk!
Az eredeti cikk itt olvasható. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy én bizony elsírtam magam miközben olvastam, és sajnáltam, hogy nem vagyok a hölgy ismerőse, és nem voltam részese a segítségnyújtásnak, mert biztos, hogy nagyon jó érzés volt segíteni.
Az pedig, amilyen szeretet lehet ebben a házaspárban egymás iránt hát leírhatatlan. Ilyet kívánok mindenkinek, mert akkor mindegy, ki hogyan ünnepli, vagy nem ünnepli a Valentin napot. Az a lényeg, hogy van kit szeretni. )
De most, ahogy már észrevehettétek is, valóban olyan történt itt, ami még nem... mert itt még sosem volt rózsaszín szívecskés akármi, főleg nem Valentin-nap környékén, de ez a macis sablon már január óta várja a sorát és a sorsát, mert első látásra beleszerettem, annyira, hogy még a három hasábról is lemondtam a kedvéért. :) Tudom, tudom... kéritek vissza az előzőt máris, mert az szép volt, meg minden.. és lehet, hogy vissza is fogjátok kapni, de az is lehet, hogy márciusra már majd virágos jókedvem lesz, és másmilyen sablon lesz. :P
Ma olvastam valamit, amit úgy döntöttem, meg is osztok veletek, amolyan Valentin-napi előzetesként... Amúgy tudtátok, hogy a Valentin-nap a legmegosztóbb "ünnep" mind közül? Mert vettünk át mindenfélét innen-onnan, de ez az, ami olyan, hogy vagy nagyon, vagy sehogy... És rendre jól meg is sérti egymást a két tábor. Én azt az álláspontot képviselem, miszerint minden nap Valentin-nap, mert minden nap szeretem a férjemet, de nincs ellene kifogásom, ha valakik szeretik ezt a minden napos szeretetet, szerelmet az év egy napján (és miért ne épp ezen a napon?) még valamivel megspékelni. Rossz dolog semmiképp nem sülhet ki belőle, hát akkor meg hadd legyen. :)
Na de akkor, amit olvastam:
Megható történet zajlott az elmúlt napokban a Facebookon a szemünk előtt: egy utazási irodai kolléga gyűjtést szervezett, hogy az idős házaspár közösen utazhasson a tengerhez. A férj eredetileg csak feleségét tudta befizetni az útra születésnapi meglepetésként, akinek minden vágya az volt, hogy még egyszer láthassa a tengert. A pénz összegyűlt, a pár közösen utazhat, a szakmának emberségből ötös!
Az utazási irodában dolgozó hölgy nevét, aki megmozgatta a közösséget, ismerősöket, ismeretleneket egyaránt, kérésére nem áruljuk el. A megindító történet múlt csütörtökön ezzel a bejegyzéssel indult:
"Tudjátok, nem szoktam ilyeneket, de ezt most muszáj... Ma egy nagyon megható dolog történt velem az irodában. Bejött egy rendkívül udvarias, idős úr, és befizette a feleségét egy tengerparti utazásra. Csak a feleségét, mert - bár ő is szeretne menni - sajnos annyi pénzük nincs, hogy mindketten elmenjenek. Az egész életüket együtt élték le, és régebben közösen utazgattak, és a feleségnek közeleg a szülinapja, és nagyon vágyik még egyszer a tengerpartra... A feleség nem sejt semmit, az úr március 1-jén adja majd át az utat egy csokor virág kíséretében... Én meg csak ültem itt, hallgattam és két dologra koncentráltam:
1. ne bőgjem el magam, míg itt van (sikerült, de mióta elment sírok, annyira meghatódtam, hogy ez mennyire szép)
2. hogyan is élünk a mai világban, hajtunk, állandóan rohanunk, harácsoljuk a pénzt, veszünk egy csomó felesleges dolgot, az igazán szép és értékes apróságok, dolgok és érzések mellett pedig elrohanunk. Ha lenne fölös 150 ezrem, most azonnal befizetném a bácsit erre az útra. Ilyenkor végigfut az agyamon, hogy van 1296 ismerősöm, ha mindenki adna 115 (!) forintot, meg is lenne az út ára."
Az állapotfrissítés futótűzként terjedt a közösségi oldalon. Közel 250 megosztást, majd' 150 lájkot és 107 kommentárt kapott, apránként elkezdetek érkezni a felajánlások is. Az utazáshoz szerkesztőségünk is igyekezett mind anyagilag hozzájárulni, mind pedig azzal, hogy mi is megosztottuk közel 14 000 lájkolónkkal a kezdeményezést, hogy további felajánlókat találjunk a cél érdekében. Nagyon drukkoltunk, de már hétfőn sejteni lehetett, hogy meglesz az összeg. Végül 230 000 forint gyűlt össze, így a házaspár nem csak közösen utazhat, de egy jobb, közvetlenül tengerparti szállodában lakhat majd és még egy kis költőpénzük is lesz.
A kollegina természetes a továbbiakról is beszámolt, hiszen sokan feszülten várták a történet folytatását: "200 000 Ft! El sem hiszem! Köszönet és nagy-nagy ölelés mindenkinek! Ez már bőven több, mint elég... a költőpénzre is... :) Az imént beszéltem az úrral, hogy elfelejtettünk egy papírt aláírni, és be tud-e ugrani hozzám valamikor. A következő lépést még nem találtam ki, de nagyon izgulok és kicsit remegek is....Lécci szurkoljatok a reakciójához!"
Az utolsó bejegyzésből kiderült, a megajándékozottat legalább annyira meghatották a történtek, mint bennünket: "ITT JÁRT AZ ELŐBB A BÁCSI! Remegve bevallottam neki, hogy nincs semmi elfelejtett papír... és mi lenne ha azt mondanám, hogy ő is elutazhat a feleségével Egyiptomba. A válasz szerényen, de mosolyogva, ahogy korábban is: "de nem tudok menni, értse meg, nincs rá pénzünk...." Erre mondtam neki, hogy engem meghatott amikor itt volt, és elmeséltem sok-sok kedves embernek az interneten, és mindenki felkapta a fejét, és mindenki egy kicsivel hozzájárult, hogy ők együtt utazhassanak el. Odaadtam a hotel képeit kinyomtatva, ekkor már ő is meghatódott, de szerintem nem is fogta fel... Kis aranyosan nézett körbe, nézegette a képeket, gyűrögette a zsepijét, és mondta, hogy "de ezt hogy, és ez komoly?!" Mondtam igen, mert ennyi ember összefogott, és sok kicsi sokra megy, így komoly, és tényleg utazhatnak, és ráadásul egy jobb hotelbe, ami a parton van közvetlenül... Látszott, hogy nem is fogja fel, de tényleg... Azt mondta, ez hihetetlen, és hogy ő ilyet még soha, és sehol... Mondtam - már én is könnyes szemmel - hogy én sem, de muszáj elfogadnia, mert annyi sok jó ember annyira jó szívvel adta! Cserébe képet kérünk, ezt meg is ígérte. Majd elment, de visszajött pár perc múlva, irtó zavarban, és azt kérdezte, hogy tudja ő megköszönni ezt ennek a sok embernek, illetve ha ír egy köszönőlevelet, akkor azt eljuttatom-e a segítőkhöz. Megígértem, hogy eljuttatom Nektek!!! Az Isten áldjon meg mindnyájatokat! KÖSZÖNÖM!"
Mi is köszönjük, hogy segíthettünk!
Az eredeti cikk itt olvasható. Azt hiszem, nem kell mondanom, hogy én bizony elsírtam magam miközben olvastam, és sajnáltam, hogy nem vagyok a hölgy ismerőse, és nem voltam részese a segítségnyújtásnak, mert biztos, hogy nagyon jó érzés volt segíteni.
Az pedig, amilyen szeretet lehet ebben a házaspárban egymás iránt hát leírhatatlan. Ilyet kívánok mindenkinek, mert akkor mindegy, ki hogyan ünnepli, vagy nem ünnepli a Valentin napot. Az a lényeg, hogy van kit szeretni. )
2012. okt. 6.
Most jó
Már tudom, hogy azt a pillanatot, amikor ma este rádöbbentem, hogy mennyire jó is épp minden, sokáig fogom őrizgetni, és sokszor fogom elővenni, amikor épp kevésbé lesz jó.
Nincs rá ésszerű magyarázatom, amiért ma ez történt, hiszen látszólag nem történt semmi különleges. Csak éltünk, ahogy szoktunk. Kihasználtuk a jó időt, és grilleztünk (reméljük nem utoljára az idén, bár vagyunk mi olyan elvetemültek, hogy novemberben is nekiállunk, ha nem esik), ami úgy néz ki, hogy én bepácolom a húst, meg előkészítek mindent, a férfiszakasz apraja-nagyja pedig megsüti. Délután tényleg eljutottunk a cukrászdába, ami azért nem mindennapos nálunk. De biztos vagyok benne, hogy nem a szénhidrát-utánpótlás okozta az érzést.
Már csak azért is, mert ha belegondolok, azért itt motoszkál ez mindig. Hol jobban, hol kevésbé. Ma pedig valahogy mindennél jobban. Amikor kijött a fürdőből borotválkozás után, és rám mosolygott, belém hasított az érzés, hogy "úristen, és ez az ember nekem ígérte az életét". Nem is tudtam mit mondani, mint visszamosolyogni, és egy villámgyors emlékfotót készíteni magamnak a látványról és az érzésről együtt. Ezeket még sok-sok ilyen követte ma. Ugyanazok a megszokott dolgok voltak, és mégsem. Lopott pillantásokkal méregettem, amikor lehetett,és közben magamban is hitetlenkedtem, hogy újra és újra ugyanazt élem át. Egy-egy arckifejezése olyan ismerős, mintha az enyém lenne már, mégis mindig megdobogtatja a szívem.
Egész nap ebben a hangulatban lebegtem, ami hihetetlen mennyiségű pozitív energiával töltött fel. Nem találok rá megfelelő szavakat, mert mindegyik vagy túl kevés, vagy túl nyálas az egészhez.Nem lehet azt elmesélni, hogy közel húsz év után újra és újra beleszeretek, és bármikor újrakezdeném vele az egészet, még akkor is, ha ugyanilyen lenne. Úgyhogy csak azt mondom, most tökéletes. Így, ahogy van.
Nincs rá ésszerű magyarázatom, amiért ma ez történt, hiszen látszólag nem történt semmi különleges. Csak éltünk, ahogy szoktunk. Kihasználtuk a jó időt, és grilleztünk (reméljük nem utoljára az idén, bár vagyunk mi olyan elvetemültek, hogy novemberben is nekiállunk, ha nem esik), ami úgy néz ki, hogy én bepácolom a húst, meg előkészítek mindent, a férfiszakasz apraja-nagyja pedig megsüti. Délután tényleg eljutottunk a cukrászdába, ami azért nem mindennapos nálunk. De biztos vagyok benne, hogy nem a szénhidrát-utánpótlás okozta az érzést.
Már csak azért is, mert ha belegondolok, azért itt motoszkál ez mindig. Hol jobban, hol kevésbé. Ma pedig valahogy mindennél jobban. Amikor kijött a fürdőből borotválkozás után, és rám mosolygott, belém hasított az érzés, hogy "úristen, és ez az ember nekem ígérte az életét". Nem is tudtam mit mondani, mint visszamosolyogni, és egy villámgyors emlékfotót készíteni magamnak a látványról és az érzésről együtt. Ezeket még sok-sok ilyen követte ma. Ugyanazok a megszokott dolgok voltak, és mégsem. Lopott pillantásokkal méregettem, amikor lehetett,és közben magamban is hitetlenkedtem, hogy újra és újra ugyanazt élem át. Egy-egy arckifejezése olyan ismerős, mintha az enyém lenne már, mégis mindig megdobogtatja a szívem.
Egész nap ebben a hangulatban lebegtem, ami hihetetlen mennyiségű pozitív energiával töltött fel. Nem találok rá megfelelő szavakat, mert mindegyik vagy túl kevés, vagy túl nyálas az egészhez.Nem lehet azt elmesélni, hogy közel húsz év után újra és újra beleszeretek, és bármikor újrakezdeném vele az egészet, még akkor is, ha ugyanilyen lenne. Úgyhogy csak azt mondom, most tökéletes. Így, ahogy van.
2012. okt. 2.
Kapcsolatok
Az emberi kapcsolatok terén az a legnehezebb, hogy mindig mindenkit úgy fogadjunk el, ahogy van. Nehéz ez a felületes ismeretségeknél is, már csak azért is, mert van az a bizonyos "első látásra" "ítélet", vagy inkább érzés, amitől nem biztos, hogy meg tudunk szabadulni egykönnyen. De még mindig könnyebb ez azokkal az emberekkel kapcsolatban, akikkel mondjuk csak naponta kétszer összefutunk valahol, mint azokkal, akikkel szorosabb kapcsolatot ápolunk.
Az összes tapasztalatom azt mondja, hogy a barátság az, ami a leginkább megbocsátó és elfogadó érzelmi állapot két ember között. Nincs benne elvárás, nincs érdekügy, nincs nevelési szándék, szimplán csak a szeretet van egymás iránt. Néha nyilván előfordul egy-egy fuvallatnyi másabb érzés, amikor hirtelen megtorpan az ember, mert nem érti a pillanatnyi helyzetet, de még ezen is sokkal könnyebb átlendülni, mint bármely más kapcsolat esetén.
A szerelem egy egészen sajátságos állapot, és szerelmespár egyik tagjának lenni is az. Mert amikor az ember szerelmes, akkor túlzásokba képes esni. Túlszeret, túlfélt, túlaggódik. Mert szerelmesként a másikból minden kell, az utolsó porcikájáig, lehetőleg úgy, hogy még neki magának se nagyon jusson önmagából. Ha szerencsés a szerelmespár, akkor mindketten egyforma érzelmi szinten vannak, és egyformán űzik ezt. Ha nem, abból baj lehet.
Amikor a szerelmes őrület kicsit már megszelidül, és eljut az ember oda, hogy társa lesz annak a valakinek, akit nemrég még szőröstől-bőröstől a magáénak akart, akkor már ott lebeg a baráti kapcsolat tisztasága és ártatlansága is a végtelen szeretet mellett. Ez az egyik legjobb dolog a világon. Mert már nem akarja az ember mindenáron csak magáénak, és mégis a másik minden gondolata is az övé.
A legeslegnehezebb minden emberi kapcsolat között a szülőség. A legtisztább és legelemibb szeretettel szereti az ember a gyerekét, az első pillanattól fogva. Mégis, mindig akad valami, ami mint afféle elvárás van jelen. Mert a legjobbat akarja az ember a gyerekének. Lehetőleg mindenből. De mindenképp jobbat, mint ami neki magának jutott. Kicsit olyan, mint a szerelem. Ugyanazok a túlzások, mint akkor. Csak másképp. Ha az ember képes a gyereke barátja lenni, onnan már nyert ügye van. Feltéve, hogy úgy egyébként tudja is, milyen barátnak lenni. És feltéve, hogy képes megállni a határon ebben a barátságban. Mert itt elvárások, érdekek nélküli barátságról van szó, de kell, hogy legyen benne nevelési szándék.
Néha úgy érzem, vagyok ilyen barátja a gyerekeimnek. Máskor meg úgy, hogy sosem leszek rá képes. Majd meglátjuk.
Az összes tapasztalatom azt mondja, hogy a barátság az, ami a leginkább megbocsátó és elfogadó érzelmi állapot két ember között. Nincs benne elvárás, nincs érdekügy, nincs nevelési szándék, szimplán csak a szeretet van egymás iránt. Néha nyilván előfordul egy-egy fuvallatnyi másabb érzés, amikor hirtelen megtorpan az ember, mert nem érti a pillanatnyi helyzetet, de még ezen is sokkal könnyebb átlendülni, mint bármely más kapcsolat esetén.
A szerelem egy egészen sajátságos állapot, és szerelmespár egyik tagjának lenni is az. Mert amikor az ember szerelmes, akkor túlzásokba képes esni. Túlszeret, túlfélt, túlaggódik. Mert szerelmesként a másikból minden kell, az utolsó porcikájáig, lehetőleg úgy, hogy még neki magának se nagyon jusson önmagából. Ha szerencsés a szerelmespár, akkor mindketten egyforma érzelmi szinten vannak, és egyformán űzik ezt. Ha nem, abból baj lehet.
Amikor a szerelmes őrület kicsit már megszelidül, és eljut az ember oda, hogy társa lesz annak a valakinek, akit nemrég még szőröstől-bőröstől a magáénak akart, akkor már ott lebeg a baráti kapcsolat tisztasága és ártatlansága is a végtelen szeretet mellett. Ez az egyik legjobb dolog a világon. Mert már nem akarja az ember mindenáron csak magáénak, és mégis a másik minden gondolata is az övé.
A legeslegnehezebb minden emberi kapcsolat között a szülőség. A legtisztább és legelemibb szeretettel szereti az ember a gyerekét, az első pillanattól fogva. Mégis, mindig akad valami, ami mint afféle elvárás van jelen. Mert a legjobbat akarja az ember a gyerekének. Lehetőleg mindenből. De mindenképp jobbat, mint ami neki magának jutott. Kicsit olyan, mint a szerelem. Ugyanazok a túlzások, mint akkor. Csak másképp. Ha az ember képes a gyereke barátja lenni, onnan már nyert ügye van. Feltéve, hogy úgy egyébként tudja is, milyen barátnak lenni. És feltéve, hogy képes megállni a határon ebben a barátságban. Mert itt elvárások, érdekek nélküli barátságról van szó, de kell, hogy legyen benne nevelési szándék.
Néha úgy érzem, vagyok ilyen barátja a gyerekeimnek. Máskor meg úgy, hogy sosem leszek rá képes. Majd meglátjuk.
2012. aug. 7.
Jó látni..
A mai nap is egy tökéletesen átlagos keddi nap volt. Mondjuk annyiban nem, hogy többször is emlékeztetnem kellett magam rá, hogy kedd van, mert azt hittem, szerda. :D De minden másban stimmelt. Főztem, mostam, dolgozni mentem, ilyenek. Nem sok dolog van a mai napból, ami az emlékdobozomba kerülne. De egy mondat mindenképpen.
Este, épp a szokásos esti kutyasétáltatásból értünk haza, amikor a sógorom megérkezett hozzánk. Ahogy kiszállt az autóból, így szólt: "De jó ezt látni!" Azt hiszem, egyforma értetlenül nézhettünk Balázzsal, mert mi is lehet abban jó látvány, hogy kutyákkal sétálunk, mert folytatta "Hogy 13 év házasság után is kézen fogva sétáltok" Akkor csak mosolyogva elraktároztam magamban az info-t, és magamban kívántam, hogy még negyven év múlva is kézen fogva sétáljunk majd, azóta viszont többször is visszatértem ehhez a mondathoz, és a vele kapcsolatos érzéseimhez, gondolataimhoz.
Azzal kapcsolatban nincsenek illúzióm, hogy nem számítunk statisztikai átlagnak sem mostanság, hogy ennyi éve házasok vagyunk, minden gyerekünk közös, meg ilyenek.. rengeteg olyan családot ismerek, ahol a szülők már nagyon régóta nem egy párt alkotnak, olyat is sokat, ahol már van mindkét oldalról új pár is, új gyerek is. Nem találok ebben semmi kivetnivalót, vallom azt, hogy "ami nem megy, azt nem kell erőltetni". Azt gondolom, ha elmúlik a szeretet, akkor mindenkivel szemben sokkal korrektebb, ha nem nyúzzák egymást a végtelenségig, hanem intelligensen elköszönnek egymástól, és folytatják külön.
Az viszont fura, hogy a sógorom hangjából is azt a fajta "tiszteletet" hallottam ki, amit már oly sokakéból. Mert akik ismertek minket gyerekként, vagy akár kamaszként, és esetleg tanúi voltak annak, amikor ez az egész kezdődött, azok, ha most megtudják, hogy mindez még most is tart, valahogy furán néznek. Mintha csodabogarak lennénk. Sosem tudnám elmagyarázni, és meg sem kísérlem, de ez pedig olyan természetes. Nyilván, mivel emberek vagyunk, voltak és vannak (lesznek is) nehezebb periódusok az életünkben. Volt olyan, amikor pillanatnyilag nem szerettem őt annyira, mint úgy egyébként szoktam, mert megbántott. Ő erről nem beszél, de szerintem nála is volt már ilyen, hogy nem szeretett annyira, mint máskor. Ez normális. Szerencsére nem tartós állapot ez sosem, rövid ideig tart csak. Ennek ellenére habozás nélkül rávágom, hogy biztosan Balázs mellett leszek addig a napig, amíg ezt megtehetem. Nincs kétségem efelől, sziklaszilárdan hiszem, hogy "Isten rendelése szerint.... holtomiglan... mindenféle bajában..."
Az biztos, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért éppen akkor találtunk egymásra, amikor kellett...
Este, épp a szokásos esti kutyasétáltatásból értünk haza, amikor a sógorom megérkezett hozzánk. Ahogy kiszállt az autóból, így szólt: "De jó ezt látni!" Azt hiszem, egyforma értetlenül nézhettünk Balázzsal, mert mi is lehet abban jó látvány, hogy kutyákkal sétálunk, mert folytatta "Hogy 13 év házasság után is kézen fogva sétáltok" Akkor csak mosolyogva elraktároztam magamban az info-t, és magamban kívántam, hogy még negyven év múlva is kézen fogva sétáljunk majd, azóta viszont többször is visszatértem ehhez a mondathoz, és a vele kapcsolatos érzéseimhez, gondolataimhoz.
Azzal kapcsolatban nincsenek illúzióm, hogy nem számítunk statisztikai átlagnak sem mostanság, hogy ennyi éve házasok vagyunk, minden gyerekünk közös, meg ilyenek.. rengeteg olyan családot ismerek, ahol a szülők már nagyon régóta nem egy párt alkotnak, olyat is sokat, ahol már van mindkét oldalról új pár is, új gyerek is. Nem találok ebben semmi kivetnivalót, vallom azt, hogy "ami nem megy, azt nem kell erőltetni". Azt gondolom, ha elmúlik a szeretet, akkor mindenkivel szemben sokkal korrektebb, ha nem nyúzzák egymást a végtelenségig, hanem intelligensen elköszönnek egymástól, és folytatják külön.
Az viszont fura, hogy a sógorom hangjából is azt a fajta "tiszteletet" hallottam ki, amit már oly sokakéból. Mert akik ismertek minket gyerekként, vagy akár kamaszként, és esetleg tanúi voltak annak, amikor ez az egész kezdődött, azok, ha most megtudják, hogy mindez még most is tart, valahogy furán néznek. Mintha csodabogarak lennénk. Sosem tudnám elmagyarázni, és meg sem kísérlem, de ez pedig olyan természetes. Nyilván, mivel emberek vagyunk, voltak és vannak (lesznek is) nehezebb periódusok az életünkben. Volt olyan, amikor pillanatnyilag nem szerettem őt annyira, mint úgy egyébként szoktam, mert megbántott. Ő erről nem beszél, de szerintem nála is volt már ilyen, hogy nem szeretett annyira, mint máskor. Ez normális. Szerencsére nem tartós állapot ez sosem, rövid ideig tart csak. Ennek ellenére habozás nélkül rávágom, hogy biztosan Balázs mellett leszek addig a napig, amíg ezt megtehetem. Nincs kétségem efelől, sziklaszilárdan hiszem, hogy "Isten rendelése szerint.... holtomiglan... mindenféle bajában..."
Az biztos, hogy hihetetlenül szerencsések vagyunk, amiért éppen akkor találtunk egymásra, amikor kellett...
2012. jún. 22.
Egy híján húsz
Sok mindennel kapcsolatban írhatnám ezt. Például, hogy a fiam között az a legnagyobb különbség, hogy valamelyik mindig tizenkilenc, a másik meg egy híján húsz. (a harmadik meg a dudáját fújja nagyon...)
De írhatnám az álláshirdetőkkel kapcsolatban is. Mert azok is ilyen egy húron pendülnek. Kivétel nélkül.
De ez esetben tényleg egy híján húsz az, amiről szó van. Évfordulót ünnepelünk, illetve csak épphogy megemlítjük, mert kétszer nem ünnepeljük ugyanazt, és az idén a házassági évfordulónk már volt. Ez a június 22 annak az évfordulója, amióta (nem)hivatalosan együtt vagyunk. :) Éppen tizenkilenc éve lett ma este, hogy elcsattant az a bizonyos csók (ha nem meccset néztük volna, akkor simán reprodukálható lett volna a nagyszüleim lépcsőjén...:D).
Tizenkilenc év nagyon sok. És nagyon kevés is. Nem tűnt ennyinek. Főleg úgy nem, hogy már többet voltunk együtt, mint nem. Egyrészt nagyon is természetes, hogy itt vagyunk egymásnak, annyira, hogy kitaláljuk egymás gondolatait, ugyanazokkal a hangsúlyokkal beszélünk, egy-egy poén előtt elég csak cinkosan összenézni. Másrészt meg bámulatos, hogy ennyi év után még mindig okozunk egymásnak meglepetéseket, főleg azért, mert hiába vagyunk ketten egyek, mégis különböző fejlődési szakaszainkban vagyunk mindig, hol az egyikünk "jár már előrébb", hol a másikunk.
Tizenkilenc évünk egyetlen napja sem volt unalmas. És nagyon keveset töltöttünk külön. Nem voltak nagy csinnadratták az életünkben, sem őrült nagy bulik. Nem szoktunk hangosan veszekedni, csak ritkán, úgyhogy erről sem vagyunk híresek.Voltak adósságaink, amiket már kifizettünk, van, amit még törlesztünk. Voltak munkahelyeink, sikereink, sikertelenségeink. Sőt, mindketten jelen voltunk egymás életében az iskolai záróvizsgák idején is,úgyhogy drukkolhattunk a másiknak, segíthettük a készülődést. Építkeztünk, születtek gyerekeink, lakást bővítettünk, sírtunk, nevettünk, bánkódtunk, örültünk, dühöngtünk is már együtt.
Nem tudom, és nem is akarom kiemelni sem azt, melyik volt a legjobb évünk, vagy melyik a legrosszabb.
Egyik tizenkilenc volt, a másik meg egy híján húsz.
Így volt jó, ahogy volt.
És úgy legyen, ahogy lennie kell... lehetőleg az idők végezetéig. :) (és aztán majd újrakezdjük)
De írhatnám az álláshirdetőkkel kapcsolatban is. Mert azok is ilyen egy húron pendülnek. Kivétel nélkül.
De ez esetben tényleg egy híján húsz az, amiről szó van. Évfordulót ünnepelünk, illetve csak épphogy megemlítjük, mert kétszer nem ünnepeljük ugyanazt, és az idén a házassági évfordulónk már volt. Ez a június 22 annak az évfordulója, amióta (nem)hivatalosan együtt vagyunk. :) Éppen tizenkilenc éve lett ma este, hogy elcsattant az a bizonyos csók (ha nem meccset néztük volna, akkor simán reprodukálható lett volna a nagyszüleim lépcsőjén...:D).
Tizenkilenc év nagyon sok. És nagyon kevés is. Nem tűnt ennyinek. Főleg úgy nem, hogy már többet voltunk együtt, mint nem. Egyrészt nagyon is természetes, hogy itt vagyunk egymásnak, annyira, hogy kitaláljuk egymás gondolatait, ugyanazokkal a hangsúlyokkal beszélünk, egy-egy poén előtt elég csak cinkosan összenézni. Másrészt meg bámulatos, hogy ennyi év után még mindig okozunk egymásnak meglepetéseket, főleg azért, mert hiába vagyunk ketten egyek, mégis különböző fejlődési szakaszainkban vagyunk mindig, hol az egyikünk "jár már előrébb", hol a másikunk.
Tizenkilenc évünk egyetlen napja sem volt unalmas. És nagyon keveset töltöttünk külön. Nem voltak nagy csinnadratták az életünkben, sem őrült nagy bulik. Nem szoktunk hangosan veszekedni, csak ritkán, úgyhogy erről sem vagyunk híresek.Voltak adósságaink, amiket már kifizettünk, van, amit még törlesztünk. Voltak munkahelyeink, sikereink, sikertelenségeink. Sőt, mindketten jelen voltunk egymás életében az iskolai záróvizsgák idején is,úgyhogy drukkolhattunk a másiknak, segíthettük a készülődést. Építkeztünk, születtek gyerekeink, lakást bővítettünk, sírtunk, nevettünk, bánkódtunk, örültünk, dühöngtünk is már együtt.
Nem tudom, és nem is akarom kiemelni sem azt, melyik volt a legjobb évünk, vagy melyik a legrosszabb.
Egyik tizenkilenc volt, a másik meg egy híján húsz.
Így volt jó, ahogy volt.
És úgy legyen, ahogy lennie kell... lehetőleg az idők végezetéig. :) (és aztán majd újrakezdjük)
2011. nov. 28.
Emlékszel?
Szombat este óta mindig bevillan egy-egy pillanat abból az x-faktoros duettből. Akkor is végigvigyorogtam, meg azóta már vagy tizenötször. Aztán továbbgondoltam... mert annyira megragadott annak a két fiatalnak a fiatalsága, a szemmel látható érzelmek a szemükben, arcukon, hogy kicsit még irigy is lettem. Nem azért, mert én olyan öreg vagyok (bár Veránál már kétszer is idősebb vagyok, de ez nem azért van, mert én vagyok öreg, hanem mert ő szemtelenül fiatal). De ez a fajta rajongó szerelem már elmúlt. Vagy legalábbis másmilyen lett. De azért még emlékszem ám arra, amikor minden pillanat olyan torokszorító volt, amikor egy pillantásától azonnal a mennybe repültem. Amikor mosolygott, akkor meg még azon is túl. Most, sok-sok év távlatából is bizsergeti a lelkemet az érzés. Várni őt, várni rá, nyújtani a percet, hogy még ne kelljen mennie. Még egy utolsó csók, amit még fél órán keresztül követett további ki tudja mennyi. Olyan igazi tiniszerelem volt a mienk. Emlékszem arra, hogy képes voltam abban a fél órában, amíg vártam tizenötször átöltözni, miközben rohangáltam az ablakhoz, meg füleltem, hallom e már a motorja hangját. Ha lett volna akkoriban mobiltelefon, azokban a fél órákban legalább negyven sms-t küldtem volna. Nem volt. Telefon sem. Internet sem. Mégis annyira jó volt, minden egyes pillanata. Hálásak voltunk minden percért, ami jutott, azokért meg külön, ami kettesben jutott.
Szombat este az összes ilyen perc és pillanat visszaköszönt. Kicsit megkönnyeztem ezt a két "gyereket", és nagyon hálás voltam nekik, amiért segítettek emlékezni ezekre a percekre, amik a nagy hétköznapi rohanásban már egy kicsit megkoptak, feledésbe merültek. Az érzés ugyanaz, de egészen más.
Nézzétek meg a videót, és meséljétek el, mi minden "jött vissza" tőle.
Szombat este az összes ilyen perc és pillanat visszaköszönt. Kicsit megkönnyeztem ezt a két "gyereket", és nagyon hálás voltam nekik, amiért segítettek emlékezni ezekre a percekre, amik a nagy hétköznapi rohanásban már egy kicsit megkoptak, feledésbe merültek. Az érzés ugyanaz, de egészen más.
Nézzétek meg a videót, és meséljétek el, mi minden "jött vissza" tőle.
2011. jún. 22.
18
Van nekünk egy hivatalos évfordulónk, mármint olyan, amiről papírunk is van. Arról is megemlékeztem az idén már. És van nekünk (meg gondolom mindenki másnak is) egy olyan évfordulónk, aminek a dátumát csak mi tudjuk. Mert sehol nincs feljegyezve. Csak a mi szíveinkbe vésődött bele a dátum.
Ennek ma 18 éve. Hivatalosan felnőtté nyilváníthatom a kettőnk kapcsolatát. :) Az elmúlt hetekben sokszor villantak be emlékképek arról a bizonyos kezdetről. (és azt csak mi ketten tudjuk, hogy még az igazi kezdet előtt is volt már valami, csak akkor még azt hittük, mégsem.. és aztán mégis..) Olyan érdekes visszagondolni az akkori önmagunkra. Annyi minden változott. És tulajdonképpen semmi.
Balázsnak még csak a ráncai se nagyon szaporodtak, a ráncokat mind én növesztettem. Mint az ősz hajszálakat (bár nekem már akkor is volt).
Ami örök és állandó, az az érzés. Ami akkor is megvan, ha épp nem szólunk egymáshoz. Mondjuk mindkettőnk nagy szerencséjére az ilyesmi van kevesebbszer. Sokkal többször van az, hogy keressük az alkalmat, hogyan szerezhetnénk valami örömet a másiknak. Apróságokkal is akár.
Ennyi év alatt annyi mindent átéltünk, hogy itt ülhetnék még két hétig, akkor sem tudnám felsorolni. Ennyi év alatt igazán összecsiszolódtunk. Pont úgy illünk össze, ahogy kell. Ami belőlem hiányzik, az megvan benne, és fordítva is.
Annyira jó, hogy 18 év után is még elakad a szavam egy pillantásától. És annyira jó, hogy 18 év után még ugyanolyan azt mondani, szeretlek, mint először.
Emlékszem az első csókra, amihivatalosan este 21:20 körül csattant el (nemhivatalosan pedig egy fél évvel korábban már). Még azt is tudom, mi volt rajta. Van egy dobozom, amiben még megvannak a 18 évvel ezelőtti relikviák. Képeslapok, cetlik, cigisdoboz, mindenféle. Szerinte ki kéne dobnom. De úgysem fogom. :)
Nos, miután kezdek kifogyni a szavakból, inkább dalban mondom el azt a mindenfélét, ami kavarog bennem.
"... meg is értem azt, hogy miért jó veled... tudom azt, hogy nagyon szeretlek.."
"...nem is hagylak el soha...."
Ennek ma 18 éve. Hivatalosan felnőtté nyilváníthatom a kettőnk kapcsolatát. :) Az elmúlt hetekben sokszor villantak be emlékképek arról a bizonyos kezdetről. (és azt csak mi ketten tudjuk, hogy még az igazi kezdet előtt is volt már valami, csak akkor még azt hittük, mégsem.. és aztán mégis..) Olyan érdekes visszagondolni az akkori önmagunkra. Annyi minden változott. És tulajdonképpen semmi.
Balázsnak még csak a ráncai se nagyon szaporodtak, a ráncokat mind én növesztettem. Mint az ősz hajszálakat (bár nekem már akkor is volt).
Ami örök és állandó, az az érzés. Ami akkor is megvan, ha épp nem szólunk egymáshoz. Mondjuk mindkettőnk nagy szerencséjére az ilyesmi van kevesebbszer. Sokkal többször van az, hogy keressük az alkalmat, hogyan szerezhetnénk valami örömet a másiknak. Apróságokkal is akár.
Ennyi év alatt annyi mindent átéltünk, hogy itt ülhetnék még két hétig, akkor sem tudnám felsorolni. Ennyi év alatt igazán összecsiszolódtunk. Pont úgy illünk össze, ahogy kell. Ami belőlem hiányzik, az megvan benne, és fordítva is.
Annyira jó, hogy 18 év után is még elakad a szavam egy pillantásától. És annyira jó, hogy 18 év után még ugyanolyan azt mondani, szeretlek, mint először.
Emlékszem az első csókra, ami
Nos, miután kezdek kifogyni a szavakból, inkább dalban mondom el azt a mindenfélét, ami kavarog bennem.
"... meg is értem azt, hogy miért jó veled... tudom azt, hogy nagyon szeretlek.."
"...nem is hagylak el soha...."
2011. máj. 19.
Kukk..
Érdekes megállapításokat tesz az ember egy-egy munkában töltött napon. És nem, itt most nem arra fogok kitérni, hogy mennyi furcsa ember él a világon, sőt, azt sem fogom taglalni, hogy milyen kár, hogy ilyen alacsony az a bizonyos kerítés..
A boltból épp a buszmegállóra látok. Unalmas perceimben bizony előfordul, hogy csak bambulok kifelé, nézem az épp buszra várakozókat. Mindenféle ember megfordul itt. Délelőtt zömmel az idősek utaznak, kora délelőtt a gimiből mennek haza, aztán háromtól pedig már indulnak haza munkából is, és a szomszédos falvakból általános iskolába járó gyerekek. A legérdekesebb a gimis korosztály. Na nem csak azért, mert hihetetlen, hogy tudnak kinézni... :D:D Van egy pár, akiknek úgy október közepétől "kukkolom" a szerelmi életét. Édesek.. eleinte csak beszélgettek, és néztek egymásra sokatmondóan. Pár héttel később már kézenfogva jöttek, és úgy álltak a megállóban. Aztán elcsattant pár csók is várakozás közben, amikor bejött végre a jó idő, akkor pedig már ültek is egymást átölelve, szorosan összebújva a padon.
Kicsit öregnek érzem magam, mikor őket nézve arra gondolok, hogy de rég is volt ez már.. És mégsem vagyok túlságosan öreg, mert még élénken él bennem az egésznek a feelingje, az érzés, hogy az utolsó órán már sosem tudtam odafigyelni, amikor tudtam, hogy jön elém. És azért sem vagyok túlságosan öreg, mert dacára mindennek, a mögöttünk hagyott évek sokaságának, még most is úgy nézek rá, mint rég. Még most is megdobogtatja a szívem az érzés, ha tudom, hogy jön elém.
Menthetetlenül romantikus is vagyok, mert minden nap drukkolok ennek az ismeretlen-ismerős fiatal párnak, hogy még nagyon sokáig maradjon meg köztük ez a látványosan lángoló szerelem. Vagy ha nem is fog mindig lángolni, akkor is csak kicsit szelidüljön.
Pedig tudom azt, hogy ezért nagyon sokat kell tennünk, hogy maradhasson a mienk az érzés, hiszen mindenki rengeteget változik az élete során. Néha nagyon is természetes, hogy az a valaki még mindig ugyanúgy ott van mellettünk, néha észre sem vesszük, hogy már csak úgy van. Nem tudom, min múlik a boldogság, nincs is rá recept szerintem. Van, hogy apróságokon. Van, hogy nagy dolgok kellenek hozzá.
Visszagondolva arra a majdnem 18 évre, amit már Balázzsal együtt töltöttünk, hihetetlen mi minden van már mögöttünk. Igazi érzelmi krízisünk csak egy volt, és túl is jutottunk rajta. Abból a két kis szerelmes kamaszból 18 év alatt igazán felnőttünk. De azért még küldök neki szivecskés emailt, és ő örül neki. Mostanra a nagy lángolás biztonságos kikötővé szelidült, ahol azért néha tombol még a vihar, néha szökőárként pusztít. És ez így jó is.
Ez a fiatal pár pedig végig fog járni egy hasonló utat a saját életükben. Lesznek örömmámoros perceik, napjaik, és megjárják majd a poklok poklát is. Én drukkolok nekik, hogy mindig úgy legyen, ahogy nekik jó. :)
A boltból épp a buszmegállóra látok. Unalmas perceimben bizony előfordul, hogy csak bambulok kifelé, nézem az épp buszra várakozókat. Mindenféle ember megfordul itt. Délelőtt zömmel az idősek utaznak, kora délelőtt a gimiből mennek haza, aztán háromtól pedig már indulnak haza munkából is, és a szomszédos falvakból általános iskolába járó gyerekek. A legérdekesebb a gimis korosztály. Na nem csak azért, mert hihetetlen, hogy tudnak kinézni... :D:D Van egy pár, akiknek úgy október közepétől "kukkolom" a szerelmi életét. Édesek.. eleinte csak beszélgettek, és néztek egymásra sokatmondóan. Pár héttel később már kézenfogva jöttek, és úgy álltak a megállóban. Aztán elcsattant pár csók is várakozás közben, amikor bejött végre a jó idő, akkor pedig már ültek is egymást átölelve, szorosan összebújva a padon.
Kicsit öregnek érzem magam, mikor őket nézve arra gondolok, hogy de rég is volt ez már.. És mégsem vagyok túlságosan öreg, mert még élénken él bennem az egésznek a feelingje, az érzés, hogy az utolsó órán már sosem tudtam odafigyelni, amikor tudtam, hogy jön elém. És azért sem vagyok túlságosan öreg, mert dacára mindennek, a mögöttünk hagyott évek sokaságának, még most is úgy nézek rá, mint rég. Még most is megdobogtatja a szívem az érzés, ha tudom, hogy jön elém.
Menthetetlenül romantikus is vagyok, mert minden nap drukkolok ennek az ismeretlen-ismerős fiatal párnak, hogy még nagyon sokáig maradjon meg köztük ez a látványosan lángoló szerelem. Vagy ha nem is fog mindig lángolni, akkor is csak kicsit szelidüljön.
Pedig tudom azt, hogy ezért nagyon sokat kell tennünk, hogy maradhasson a mienk az érzés, hiszen mindenki rengeteget változik az élete során. Néha nagyon is természetes, hogy az a valaki még mindig ugyanúgy ott van mellettünk, néha észre sem vesszük, hogy már csak úgy van. Nem tudom, min múlik a boldogság, nincs is rá recept szerintem. Van, hogy apróságokon. Van, hogy nagy dolgok kellenek hozzá.
Visszagondolva arra a majdnem 18 évre, amit már Balázzsal együtt töltöttünk, hihetetlen mi minden van már mögöttünk. Igazi érzelmi krízisünk csak egy volt, és túl is jutottunk rajta. Abból a két kis szerelmes kamaszból 18 év alatt igazán felnőttünk. De azért még küldök neki szivecskés emailt, és ő örül neki. Mostanra a nagy lángolás biztonságos kikötővé szelidült, ahol azért néha tombol még a vihar, néha szökőárként pusztít. És ez így jó is.
Ez a fiatal pár pedig végig fog járni egy hasonló utat a saját életükben. Lesznek örömmámoros perceik, napjaik, és megjárják majd a poklok poklát is. Én drukkolok nekik, hogy mindig úgy legyen, ahogy nekik jó. :)
2011. márc. 27.
12
12 évvel ezelőtt még azzal a nevemmel mentem az anyakönyvvezető elé, ami a születési anyakönyvemben szerepel. És aztán egy másik névvel jöttem ki. :) Már akkor is nagyon szerettem az új nevemet, sokkal jobban szerettem, mint a régit valaha is.
Az azóta eltelt 12 évben két egyforma vezetéknévből sokkal több lett. Család lettünk.
Nem mindig volt fenékig tejfel az életünk, hihetetlen mélységeket is átéltünk ez alatt az idő alatt külön-külön is, együtt is, magunkért is, és egymásért is.
12 évvel ezelőtt csak azt tudtam, szeretem őt. Ma már azt is tudom, mit jelent őt szeretni. Ma már ismerem minden rezdülését, tudom az arckifejezéseiből, hogy mit gondol. Ennek ő nem örül túlságosan, nem az az ember, aki szereti, ha valaki ennyire ismeri. :) De miután Ő pont ennyire ismer engem, így aztán kénytelen ezt elviselni.
12 évvel ezelőtt Isten szent színe előtt fogadtuk, hogy "Holtomiglan, holtáiglan, mindenféle bajában.."
Tudom, hogy ma is megfogadnánk ugyanúgy, ha szükség lenne rá. De nincs rá szükség többé, kitart ez addig, amíg csak élünk.
Nem tudom, mit mondhatnék neki 12 év után, amit még nem tud. Mondjam el, hogy mennyire szeretem őt? Hiszen tudja. Mondjam el, hogy mennyire tiszteletem őt? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy mennyi mindenben nézek fel rá? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy nélküle sokkal kevesebb, de mindenképpen másvalaki lennék? Ezt is tudja.
Amit talán még sosem mondtam neki, az egyetlen dolog. Életem legcsodásabb 12 éve volt ez, minden baj és nehézség ellenére is. A legnagyobb csodákat éltük át együtt.
Érdekes, hogy pont most hagy cserben az "írói vénám". Képtelen vagyok igazán jól leírni, amit érzek. Nem találok szavakat rá, mert talán nincsenek is.
Így aztán csak ennyit tudok neki írni:
Köszönöm Neked az elmúlt 12 év végtelen szeretetét, türelmét, kitartását, támogatását, barátságát.
Nagyon-nagyon szeretlek. :)
Az azóta eltelt 12 évben két egyforma vezetéknévből sokkal több lett. Család lettünk.
Nem mindig volt fenékig tejfel az életünk, hihetetlen mélységeket is átéltünk ez alatt az idő alatt külön-külön is, együtt is, magunkért is, és egymásért is.
12 évvel ezelőtt csak azt tudtam, szeretem őt. Ma már azt is tudom, mit jelent őt szeretni. Ma már ismerem minden rezdülését, tudom az arckifejezéseiből, hogy mit gondol. Ennek ő nem örül túlságosan, nem az az ember, aki szereti, ha valaki ennyire ismeri. :) De miután Ő pont ennyire ismer engem, így aztán kénytelen ezt elviselni.
12 évvel ezelőtt Isten szent színe előtt fogadtuk, hogy "Holtomiglan, holtáiglan, mindenféle bajában.."
Tudom, hogy ma is megfogadnánk ugyanúgy, ha szükség lenne rá. De nincs rá szükség többé, kitart ez addig, amíg csak élünk.
Nem tudom, mit mondhatnék neki 12 év után, amit még nem tud. Mondjam el, hogy mennyire szeretem őt? Hiszen tudja. Mondjam el, hogy mennyire tiszteletem őt? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy mennyi mindenben nézek fel rá? Ezt is tudja. Mondjam el, hogy nélküle sokkal kevesebb, de mindenképpen másvalaki lennék? Ezt is tudja.
Amit talán még sosem mondtam neki, az egyetlen dolog. Életem legcsodásabb 12 éve volt ez, minden baj és nehézség ellenére is. A legnagyobb csodákat éltük át együtt.
Érdekes, hogy pont most hagy cserben az "írói vénám". Képtelen vagyok igazán jól leírni, amit érzek. Nem találok szavakat rá, mert talán nincsenek is.
Így aztán csak ennyit tudok neki írni:
Köszönöm Neked az elmúlt 12 év végtelen szeretetét, türelmét, kitartását, támogatását, barátságát.
Nagyon-nagyon szeretlek. :)
2010. febr. 25.
Mi lesz veled, Szerelem?
Azt hiszem, egészen stílusos lesz négyszázadik bejegyzésnek egy ilyen téma. :)
Egy nem velem, csak közeli családtaggal történt esemény-sorozat kapcsán gondolkodtam el ezen. Igaz, akármelyikünkkel megeshet, hisz mindannyian emberek vagyunk, hibákkal, amiket a tökéletességről alkotott tévhiteink miatt nem is mindig veszünk észre.
Szóval, adva van egy tízéves kapcsolat, ami egy pillanat alatt semmivé foszlott, mondván, nincs már "szikra". Nincs lángoló szerelem, és az kell(ene) ahhoz, hogy az egész olyan legyen, amire azt lehet mondani, hogy kerek egész. Ezt én egyrészt értem, hiszen nőből vagyok. És igen, nekünk nőknek időről időre szükségünk van arra, hogy éreztessék velünk, szépek vagyunk, szexisek, izgatóak, és igen, nagyon-nagyon szerelmesek belénk. Ez így ugye rendben van?
De aztán végiggondolva, (természetesen csak és kizárólag a saját életemet) boncolgatva, és elemezgetve a dolgot, arra jutottam, hogy oké, kell ez, de ha minden nap ez lenne, szerintem megbolondulnék. A lángoló szerelmek korszakában, amikor leginkább a hormonjaink okozta mindenféle hatás miatt tudunk olyan istenigazából lángolni, pirulni, izzadni ez olyan természetes, mint a levegővétel. Igen, akkor, 15-18 éves koromban nekem is folyamatosan kellett a visszacsatolás, ha nem magától jött, hát kicsikartam. A szerencsésebbek ebben az életszakaszban megtalálják a másik felüket, akivel együtt zajlik minden további. A kevésbé szerencsések ezen az időszakon másképp esnek túl. Mégis, előbb-utóbb mindenkinek az életébe betoppan valaki, akit úgy nevez, hogy Ő. Nagybetűvel. Nem feltétlenül olyan, mint az a személy, akit abban a 15 éves kori lángolós tini korszakban álmodott magának. Lehet, hogy nem olyan a külseje, vagy épp nem olyan kocsija, munkája van, mégis Ő az, aki feltétel nélkül szeret, aki elnézi minden kisebb-nagyobb hibánkat, aki elfogad minket olyannak, amilyennek. És nekünk is Ő az, akinél tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen színű a haja, vagy milyen színű szeme van, de egyáltalán nem lényeges az sem, hogy sportol e, vagy van e sportkocsija. Megint csak azt mondom, a szerencsések korán, még a huszas éveik elején megtalálják egymást. Egy darabig lángolnak mindketten, minden pillanatban átadják magukat a szerelem édes-csodás-felemelő-letaglózó érzésének. Ez az időszak a hihetetlen nagyságú telefonszámlák ideje, mert minden pillanatban tudatni és hallani akarjuk, hogy épp mi történik, hogy még mindig ugyanúgy szeret, és ez az időszak az az időszak, mikor az ágytól csak ritkán vagyunk képesek távol maradni, vagy ha mégis, hát leginkább azért tesszük, hogy felfedezzük, milyen is a konyhában, vagy a fürdőben, vagy épp bárhol.
Amikor ez a szerencsés pár átvészeli ezt a cseppet sem könnyű, örökös "készenlétet" igénylő lángoló szerelmes időszakot, akkor és ott, a csúcsponton szokott történni általában az a jelenet, amikor így, vagy úgy, kinek-kinek vérmérséklete, romantikussága, stb. szerint eldöntik, hogy akkor ez már maradjon így örökkön-örökké, és összeházasodnak.
És ezzel a lépéssel kezdetét veszi egy következő időszak. Nem kevésbé szerelmes, csak másképp. A férfiak nem kevésbé büszkék arra, hogy van valaki, aki annyira hozzájuk tartozik, hogy még a nevét is viseli (most már nem feltétlenül, de még mindig a többség így tesz), a nők pedig ízlelgetik a szót, hogy a férjem. Ebben az időszakban, szerelmesen, tele érzelmekkel megteremtik a közös életük helyszínét, magyarul otthon lesz a lakásból (albérletből, házból), ahol laknak. Még mindig kevés időt töltenek távol az ágytól, és élvezik azt a fajta szárnyaló boldogságot, amit ad az érzés, hogy szeretnek, és viszontszeretik őket, és amit ad az a fajta érzelmi biztonság, amire ekkor még senki nem is gondol így. És általában ebben az időszakban érkezik meg az a döntés, hogy akkor ha már ketten ilyen boldogok, miért ne teremthetnének ebből a boldogságból valakit, aki biztosan még boldogabbá teszi ezt az egészet.
Így érkezünk el a következő életszakaszhoz, amikor a boldog-izgalmas várakozós időszak után megérkezik a várva várt első gyermek. Az érzelmek ugyanolyan túlfűtöttek még ekkor is, a férfiak általában az első gyerek születése után még inkább szerelmesek a feleségükbe, mint annak előtte bármikor, a nők pedig újfent beleszeretnek abba az emberbe, akit erről az oldaláról még nem is ismertek.
Ez az időszak lezajlik olyan negyedszázados korunkig. Onnantól kezdve pedig jön az érzelmi "mélyrepülés", amikor belépnek a rózsaszín felhők közé a szürke hétköznapok. Nem szeret senki senkit kevésbé, csak valahogy minden olyan más lesz. Mást igényel egy gyesen otthon lévő anyuka, és mást egy egész nap a család megélhetéséért küszködő apuka. A romantika, és a lángolás is annak függvénye, hogy mikor, mennyi idő marad két szoptatás, vagy épp vacsora és fürdetés idő között, vagy esetleg, hogy mikor alszik el a csemete. Az a hihetetlen mértékű szerelem szép lassan megszelídül, és lesz belőle egy mindennél erősebb szeretet-kapocs. Amiben jelen van a romantika, ahol vannak pillanatok, mikor előjön még a vad szerelem, de tartósan nem ez a jellemző rá. Sokkal jellemzőbb ebben a szakaszban már az, amikor egy-egy pillantásból tudják, értik, mire gondol a másik, amikor előre hallják, mit is fog mondani a másik, amikor elég egy ölelés egy fárasztó nap végén, mert az ott és akkor simán felér azzal a kamaszkori szexuális élménnyel is.
Na, és sokaknál itt jön a bibi. Mert a nő még ekkor is nő. És a nők általában ilyenkor sérülékenyebbek, mert ugye szültek egy-két (három, akármennyi) gyereket, aminek, hát, lássuk be, itt-ott nyoma van. A férfiak ilyenkorra elérték azt a csúcspontot, amikor már a maximumon teljesítenek mindenhol, és nincs tartaléka. A nők újfent igényelnék, hogy szexisnek, és kívánatosnak érezhessék magukat, a férfiak meg megnyugodva az érzelmi biztonságban, néha bizony elfelejtkeznek erről. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy előbukkan egy bizonyos harmadik. Azt gondolom, hogy a legtöbb nő tudja, hol van a határ. Ha érzelmi biztonságban van, tudja, hogy szeretik, és ő is szereti azt az embert, aki mellett reggelente felébred, akkor ugyan tetszeni fog neki egy harmadik fél "udvarlása", de megmarad ezen a szinten.
Nyilván, van olyan is, amikor ezekben a szakaszokban másképp zajlik valami, és nyilván olyan is van, hogy mégsem működik, mert mondjuk a szerelem után nem marad semmi. Ők szoktak válni. Vagy ha nem kell hivatalosan kimondani, hát csak úgy egymástól búcsúznak. El tudom fogadni, hogy vannak emberek, akiknek sajnos nem sikerül, szomorú dolog, de hát van ilyen. El tudom fogadni azt is, hogy van olyan, hogy a harmadikról kiderül, hogy sokkal inkább lehetne nagy Ő, mint akiről eleinte feltételezte.
Ami abban a másik történetben mégis olyan fura, és elfogadhatatlan számomra.. az az, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy évtizedes kapcsolatban, ahol ugye már végigjárták (végig kellett járniuk) ezt az érzelmi útvonalat, hogyhogy csak most tűnik fel, hogy a férfi, akit eddig feltétel nélkül szeretett, nem is tud igazán semmit nyújtani neki? Rendben van, hogy elmúlt a szerelem... de nem tudom elképzelni, hogy a sárba lehet taposni bárkinek az érzelmeit, férfiasságát/nőiességét egy pillanat alatt?
Tudom, hogy hajlamos vagyok a romantikára, néha túlzóan. Tudom, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. De tudom azt is, hogy a saját életem válságában eszembe sem jutott bántani másokat. Tudom, ha úgy tűnt, bajban van a szerelmünk, hát tettünk érte, hogy ne így legyen. Hol én, hol Ő. Elég ehhez egy-egy gesztus, vagy egy-egy olyan pillanat, ami már rég volt.
De természetesen lehet, hogy túlidealizálom ezt az egészet. Lehet, hogy nem ez a nagy átlag, mármint a mi életünk. 15 éves korom óta vagyunk együtt a Párommal, aki akkor 17 volt. Gyakorlatilag együtt voltunk kamaszok, aztán együtt nőttünk fel. 21 és 23 évesek voltunk, mikor összeházasodtunk, és aztán megszületett az első gyerekünk. Az idén ennek 17 éve lesz. Ami egy szép kor. Ennek a 17 évnek minden tapasztalatával, érzelmi magasugrásaival, és mélyrepüléseivel együtt mondom azt, hogy ha két ember szereti egymást, és összetartozónak érzik magukat, akkor ott jöhet akárki harmadiknak........
Nem biztos, hogy mindent sikerült átadnom, amit ezzel kapcsolatban akartam. Már csak azért sem, mert tiszteletben tartva a másik két ember magánügyeit, nem írhatok róla többet. A lényeg remélhetőleg benne van, de majd ezt megmondjátok Ti.
Egy nem velem, csak közeli családtaggal történt esemény-sorozat kapcsán gondolkodtam el ezen. Igaz, akármelyikünkkel megeshet, hisz mindannyian emberek vagyunk, hibákkal, amiket a tökéletességről alkotott tévhiteink miatt nem is mindig veszünk észre.
Szóval, adva van egy tízéves kapcsolat, ami egy pillanat alatt semmivé foszlott, mondván, nincs már "szikra". Nincs lángoló szerelem, és az kell(ene) ahhoz, hogy az egész olyan legyen, amire azt lehet mondani, hogy kerek egész. Ezt én egyrészt értem, hiszen nőből vagyok. És igen, nekünk nőknek időről időre szükségünk van arra, hogy éreztessék velünk, szépek vagyunk, szexisek, izgatóak, és igen, nagyon-nagyon szerelmesek belénk. Ez így ugye rendben van?
De aztán végiggondolva, (természetesen csak és kizárólag a saját életemet) boncolgatva, és elemezgetve a dolgot, arra jutottam, hogy oké, kell ez, de ha minden nap ez lenne, szerintem megbolondulnék. A lángoló szerelmek korszakában, amikor leginkább a hormonjaink okozta mindenféle hatás miatt tudunk olyan istenigazából lángolni, pirulni, izzadni ez olyan természetes, mint a levegővétel. Igen, akkor, 15-18 éves koromban nekem is folyamatosan kellett a visszacsatolás, ha nem magától jött, hát kicsikartam. A szerencsésebbek ebben az életszakaszban megtalálják a másik felüket, akivel együtt zajlik minden további. A kevésbé szerencsések ezen az időszakon másképp esnek túl. Mégis, előbb-utóbb mindenkinek az életébe betoppan valaki, akit úgy nevez, hogy Ő. Nagybetűvel. Nem feltétlenül olyan, mint az a személy, akit abban a 15 éves kori lángolós tini korszakban álmodott magának. Lehet, hogy nem olyan a külseje, vagy épp nem olyan kocsija, munkája van, mégis Ő az, aki feltétel nélkül szeret, aki elnézi minden kisebb-nagyobb hibánkat, aki elfogad minket olyannak, amilyennek. És nekünk is Ő az, akinél tulajdonképpen mindegy is, hogy milyen színű a haja, vagy milyen színű szeme van, de egyáltalán nem lényeges az sem, hogy sportol e, vagy van e sportkocsija. Megint csak azt mondom, a szerencsések korán, még a huszas éveik elején megtalálják egymást. Egy darabig lángolnak mindketten, minden pillanatban átadják magukat a szerelem édes-csodás-felemelő-letaglózó érzésének. Ez az időszak a hihetetlen nagyságú telefonszámlák ideje, mert minden pillanatban tudatni és hallani akarjuk, hogy épp mi történik, hogy még mindig ugyanúgy szeret, és ez az időszak az az időszak, mikor az ágytól csak ritkán vagyunk képesek távol maradni, vagy ha mégis, hát leginkább azért tesszük, hogy felfedezzük, milyen is a konyhában, vagy a fürdőben, vagy épp bárhol.
Amikor ez a szerencsés pár átvészeli ezt a cseppet sem könnyű, örökös "készenlétet" igénylő lángoló szerelmes időszakot, akkor és ott, a csúcsponton szokott történni általában az a jelenet, amikor így, vagy úgy, kinek-kinek vérmérséklete, romantikussága, stb. szerint eldöntik, hogy akkor ez már maradjon így örökkön-örökké, és összeházasodnak.
És ezzel a lépéssel kezdetét veszi egy következő időszak. Nem kevésbé szerelmes, csak másképp. A férfiak nem kevésbé büszkék arra, hogy van valaki, aki annyira hozzájuk tartozik, hogy még a nevét is viseli (most már nem feltétlenül, de még mindig a többség így tesz), a nők pedig ízlelgetik a szót, hogy a férjem. Ebben az időszakban, szerelmesen, tele érzelmekkel megteremtik a közös életük helyszínét, magyarul otthon lesz a lakásból (albérletből, házból), ahol laknak. Még mindig kevés időt töltenek távol az ágytól, és élvezik azt a fajta szárnyaló boldogságot, amit ad az érzés, hogy szeretnek, és viszontszeretik őket, és amit ad az a fajta érzelmi biztonság, amire ekkor még senki nem is gondol így. És általában ebben az időszakban érkezik meg az a döntés, hogy akkor ha már ketten ilyen boldogok, miért ne teremthetnének ebből a boldogságból valakit, aki biztosan még boldogabbá teszi ezt az egészet.
Így érkezünk el a következő életszakaszhoz, amikor a boldog-izgalmas várakozós időszak után megérkezik a várva várt első gyermek. Az érzelmek ugyanolyan túlfűtöttek még ekkor is, a férfiak általában az első gyerek születése után még inkább szerelmesek a feleségükbe, mint annak előtte bármikor, a nők pedig újfent beleszeretnek abba az emberbe, akit erről az oldaláról még nem is ismertek.
Ez az időszak lezajlik olyan negyedszázados korunkig. Onnantól kezdve pedig jön az érzelmi "mélyrepülés", amikor belépnek a rózsaszín felhők közé a szürke hétköznapok. Nem szeret senki senkit kevésbé, csak valahogy minden olyan más lesz. Mást igényel egy gyesen otthon lévő anyuka, és mást egy egész nap a család megélhetéséért küszködő apuka. A romantika, és a lángolás is annak függvénye, hogy mikor, mennyi idő marad két szoptatás, vagy épp vacsora és fürdetés idő között, vagy esetleg, hogy mikor alszik el a csemete. Az a hihetetlen mértékű szerelem szép lassan megszelídül, és lesz belőle egy mindennél erősebb szeretet-kapocs. Amiben jelen van a romantika, ahol vannak pillanatok, mikor előjön még a vad szerelem, de tartósan nem ez a jellemző rá. Sokkal jellemzőbb ebben a szakaszban már az, amikor egy-egy pillantásból tudják, értik, mire gondol a másik, amikor előre hallják, mit is fog mondani a másik, amikor elég egy ölelés egy fárasztó nap végén, mert az ott és akkor simán felér azzal a kamaszkori szexuális élménnyel is.
Na, és sokaknál itt jön a bibi. Mert a nő még ekkor is nő. És a nők általában ilyenkor sérülékenyebbek, mert ugye szültek egy-két (három, akármennyi) gyereket, aminek, hát, lássuk be, itt-ott nyoma van. A férfiak ilyenkorra elérték azt a csúcspontot, amikor már a maximumon teljesítenek mindenhol, és nincs tartaléka. A nők újfent igényelnék, hogy szexisnek, és kívánatosnak érezhessék magukat, a férfiak meg megnyugodva az érzelmi biztonságban, néha bizony elfelejtkeznek erről. Ilyenkor szokott előfordulni, hogy előbukkan egy bizonyos harmadik. Azt gondolom, hogy a legtöbb nő tudja, hol van a határ. Ha érzelmi biztonságban van, tudja, hogy szeretik, és ő is szereti azt az embert, aki mellett reggelente felébred, akkor ugyan tetszeni fog neki egy harmadik fél "udvarlása", de megmarad ezen a szinten.
Nyilván, van olyan is, amikor ezekben a szakaszokban másképp zajlik valami, és nyilván olyan is van, hogy mégsem működik, mert mondjuk a szerelem után nem marad semmi. Ők szoktak válni. Vagy ha nem kell hivatalosan kimondani, hát csak úgy egymástól búcsúznak. El tudom fogadni, hogy vannak emberek, akiknek sajnos nem sikerül, szomorú dolog, de hát van ilyen. El tudom fogadni azt is, hogy van olyan, hogy a harmadikról kiderül, hogy sokkal inkább lehetne nagy Ő, mint akiről eleinte feltételezte.
Ami abban a másik történetben mégis olyan fura, és elfogadhatatlan számomra.. az az, hogy hogyan lehetséges az, hogy egy évtizedes kapcsolatban, ahol ugye már végigjárták (végig kellett járniuk) ezt az érzelmi útvonalat, hogyhogy csak most tűnik fel, hogy a férfi, akit eddig feltétel nélkül szeretett, nem is tud igazán semmit nyújtani neki? Rendben van, hogy elmúlt a szerelem... de nem tudom elképzelni, hogy a sárba lehet taposni bárkinek az érzelmeit, férfiasságát/nőiességét egy pillanat alatt?
Tudom, hogy hajlamos vagyok a romantikára, néha túlzóan. Tudom, hogy nem vagyok egy egyszerű eset. De tudom azt is, hogy a saját életem válságában eszembe sem jutott bántani másokat. Tudom, ha úgy tűnt, bajban van a szerelmünk, hát tettünk érte, hogy ne így legyen. Hol én, hol Ő. Elég ehhez egy-egy gesztus, vagy egy-egy olyan pillanat, ami már rég volt.
De természetesen lehet, hogy túlidealizálom ezt az egészet. Lehet, hogy nem ez a nagy átlag, mármint a mi életünk. 15 éves korom óta vagyunk együtt a Párommal, aki akkor 17 volt. Gyakorlatilag együtt voltunk kamaszok, aztán együtt nőttünk fel. 21 és 23 évesek voltunk, mikor összeházasodtunk, és aztán megszületett az első gyerekünk. Az idén ennek 17 éve lesz. Ami egy szép kor. Ennek a 17 évnek minden tapasztalatával, érzelmi magasugrásaival, és mélyrepüléseivel együtt mondom azt, hogy ha két ember szereti egymást, és összetartozónak érzik magukat, akkor ott jöhet akárki harmadiknak........
Nem biztos, hogy mindent sikerült átadnom, amit ezzel kapcsolatban akartam. Már csak azért sem, mert tiszteletben tartva a másik két ember magánügyeit, nem írhatok róla többet. A lényeg remélhetőleg benne van, de majd ezt megmondjátok Ti.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)